[Küldetés] Éjjeli hajsza

Ó, hogy én mikre nem vetemedek! Komolyan, úgy érzem elment az eszem! Itt ülök Arbus főterén egy padon, és már éjfél is elmúlt. Három-négy embert várok, de kiket! A játék két top guildjétől kértem segítséget. Még ha csak egy-két emberről is van szó, kész csoda hogy Ranramru-san és Mirika-san is pozitívan válaszolt az üzenetemre. Fú, vajon kit fognak küldeni? Úgy hallottam van néhány lány is a két céhben, vajon szerencsém lesz? Hülye kérdés. Nem lett. Annyi baj legyen! Feltápászkodok és bárgyú mosollyal a képemen intek az érkezőknek. Lássuk csak... első ránézésre ketten a Fistből és egyvalaki a Voiceból. Háhá, ez már több, mint amire számítottam!
- Ossu! Klein vagyok, a Fuurinkazan vezetője. Köszi, hogy eljöttetek, tényleg köszi! - hálálkodok nekik, közben a szemüveges fickónak megveregetem a vállát. Kissé vonakodva szólalok meg ismét.
- Nem tudom ti hogy vagytok vele, de valahogy mióta feljutottunk a 2. szintre olyan furcsa a légkör a céhünkben. Egy másik játékban találkoztunk és úgy döntöttünk, hogy ide is együtt jövünk, de haver, most olyan fásultnak tűnnek! Tenni akarok értük valamit! Mindjárt itt a Karácsony és meg akarom lepni őket valamivel, hátha fel tudom dobni őket, de le vagyok égve. Viszont a minap összefutottunk egy mobbal. Piszok gyors és mozgékony, Éjjeli Futó a neve. Úgy tudom elég sok aranyat lehet kaszálni a legyőzésével, bónusz van rajta, mert csak késő éjjel lehet rá vadászni! De egyedül képtelenség, én mondom! És izé... én arra gondoltam, hogy talán ti segíthetnétek nekem elkapni egy-kettőt. Na, benne vagytok? Tiétek az xp és a zsákmány, nekem csak az arany kell! Áll az alku? Kérlek titeket, mondjátok, hogy igen! Fontos lenne nekem! - teszem össze a két kezem és meg is hajtom a fejem a trió előtt, őszintén reménykedve abban, hogy segítő kezet nyújtanak! És ha igent mondanak, bizony isten meg is hívom őket partyba azon nyomban!

Pihengetek. Mert megtehetem. Túlvagyok egy újabb küldin, megvívtunk a 2. bossal is, a bolt csak úgy hasít, tele van áruval a készletünk, így aztán nincs más dolgom, mint pihengetni. Már másfél napja ki sem mozdultam a fogadóból, csak nagyokat aludtam meg még nagyobbakat ettem, néha lyukat beszéltem az étkezőben mások hasába, vagy kihívtam őket egy sakkjátszmára. Vio még mindig küldetésen volt, magán bevetésen, nekem pedig el kellett ütnöm az időmet valamivel. Szóval pihengetek... de valjuk be őszintén, egy olyan világban, ahol nehezen tud az ember beszerezni könyveket, ahol nincs videójáték, se internet, ott nehéz kikapcsolódni. Illetve nem lenne olyan nehéz, csak még mindig nem tudtam teljesen elszakadni a való életbeli berögzült dolgaimtól.
Üzenetet kaptam. Üzenetet. Üzenetet? Mégis kitől? Nem várok választ senkitől! Lenyitom a menümet és rábökök a kis borítékre. Mirika írt, s a levelében az áll, hogy egy másik céh segítséget kért tőle. Engem jelölt ki a feladatra és arra kér, hogy menjek a második szint városába, Arbusba és keressek meg egy bizonyos Kleint, a Fuurinkazan céh vezetőjét. Komolyan mondom, rajtunk kívül minden céh olyan nyápic, hogy állandóan a mi segítségünkre szorulnak? Sebaj, legalább végre valami, amivel lefoglalhatom magam és még expszerzéssel is jár. Elgondolkozom persze azon is, hogy vehetem-e megtiszteltetésnek, hogy a főnökasszony magán kívül engem tartott méltónak a feladatra a céhből, vagy csak távol akar tartani a Kezdetek városától, hogy lebukás nélkül turbékolhasson Kotával. Elvigyorodok a gondolatmenetemen, majd inkább úgy döntök, hogy a válasz legyen is-is. Ahogy elolvasom az üzenetet, csakhamar érkezik egy újabb is Mirikától. Elfelejtett korábban figyelmeztetni, hogy az Ítélet ökle konkurens céh is kapott meghívót és könnyen lehet, hogy Ranmaruval is összefutok, úgyhogy próbáljak meg nem begőzölni...
Tatsuki! Eljött az újabb alkalom, hogy megmérkőzzünk egymással! Mármint verbálisan. Hiszen ha jól értelmezem, akkor most csapattársak leszünk. Persze már ha eljösz és nem küldesz te is magad helyett valakit. Lehet hogy Kana sem óhajt veled személyesen találkozni? Jesszusom, mi történt köztetek a régmúltban? Várjunk csak, nem akarom tudni...
Magamra öltöm imádott mellvértemet, aki - igen, aki, hisz személyiséggel bír a drágaságom - most is ott pihen a kiérdemelt állványán. Mindig felemelő érzéssel tölt el magamra ölteni első általam kovácsolt holmimat. Gondosan galléromra tűzöm a kovácsjelvényemet és a céhlogómat, végül magamra kanyarítom újonnan készített köpenyemet is. Nem tökölök azért sokat, mert az üzenet szerint alig egy órám van odaérni és a teleportkapuig gyalogszerrel kell megtennem az utat. Arbusba érve a térképemet követve navigálom el magamat a megbeszélt helyszínre, és nem kell ahhoz éleslátónak lennem, hogy ne tudjam már messziről kiszúrni Ranmarut. Itt van. Hát eljött! Sőt, még egy lovagot is hozott magával /ha nincs Pánci hátára csatolva a pajzsa, akkor ez a lovag megnevezés felejtős/, szóval nem bízza a véletlenre. Relax-relax! Mély levegő Anat! Ő is csak egy ember, emlékezz csak vissza, egyszer már legyőzted. Itt az ideje bebizonyítani neki, hogy óriási veszteség volt számára, mikor elszalasztott téged a toborzón. Most már a konkurens céh tagjait gyarapítod, ő pedig csak irigykedhet a sikereitekre!
Ilyen és ehhez hasonló gondolatokkal próbáltam felbátorítani magamat a nagy viszont találkozás előtt. Megfogadom, hogy nem engedem meg magamnak azt a kísértést, hogy idegesítsen a jelenléte. Én leszek a megtestesült nyugalom és béketűrés oázisa. Egyszerűen levegőnek fogom nézni, levegőnek fogom nézni, levegőnek fogom nézni. Miért ismételgetem ezt? O.o
- Üdvözletem az uraknak! - csatlakozom én is a páncélos fiú köszöntőjéhez, amiből megtudom, hogy a Sir Lewis néven nevezteti magát - Klein úrfi, ha nem tévedek. Anatole Saito, szolgálatodra! Az Angelic Voice céh képviseletében érkeztem, Mirika-sama engem jelölt ki a feladat végrehajtására - megengedek magamnak egy kissé kimért, de barátságos mosolyt, majd ezután kezet nyújtok a vörös hajú küldetésadónknak, majd a lovagnak is. Ezután Ranmaruhoz fordulok, mivel elkerülhetetlen, hogy őt is üdvözöljem. Hosszúra nyúló pillanatokig farkasszemet nézek vele, majd szinte odapattanok melléje és átkarolom a vállát, féligmeddig megölelve, úgy, mint ahogy annak idején a toborzón. Csilingelő kacaj hagyja el torkomat, majd elkezdem Rant kérdezgetni:
- Emlékszel még rám Tatsuki? Ugye még nem felejtetted el a jó öreg Anatolet? Ezer éve nem láttalak öregem, hogy ityeg? Csak nem jöttök ti is velem a küldire? - Azt hiszem sikerült... sikerült legyőznöm a Ranmaru fóbiámat!

Hehe, büszkén húztam ki magam, miközben csípőre tettem a kezem! Felragyogott előttem a reménysugár, három remek harcos lesz a segítségemre! Örömmel ráztam meg a felém nyújtott kezet, széles vigyoromat aligha lehetett volna letörölni az arcomról.
- Haver, annyira örülök nektek! Sírni tudnék a boldogságtól, ti vagytok az én karácsonyi ajándékom! Kössük fel a gatyánkat, mert nem lesz könnyű menet! - figyelmeztettem őket, miközben megvártam amíg kiörömködték magukat egymást viszontlátva, meg minden ilyesmi. Amint úgy éreztem, készen állunk az indulásra, indulót fújtam és megkezdtem a hosszú és kimerítő sétánkat a mezőre, ahol ezek a mobok találhatóak. A sötétben az égen világító Hold volt az egyetlen fényforrásunk, az viszont erősebb fényt adott itt a virtuális világban.
- Ti nem szoktatok már ilyenkor aludni, srácok? - nyomtam el már vagy a harmadik ásításom menet közben, aztán viszont hirtelen eszembe jutott egy égetően fontos kérdés! Óriási hibát követtem el azzal, hogy ilyen sokáig vártam vele!
- Aaah, majdnem elfelejtettem! Vannak lányok is a céheitekben, ugye?? Milyenek? Például Mirika-san! - fordultam velük szembe hirtelen, kérdő tekintetem mellé kaptak még egy széles kézmozdulatot is, mely talán megállásra kényszerítette őket, hacsak ki nem kerültek és magamra nem hagytak romjaimban!
- Oh, egyébként megjöttünk, ez az a terület - vettem észre a nem túl mély kanyont, ahol az Éjjeli Futókat látták, illetve láttam én is. Sietős léptekkel kerültem oda a domboldal pereméhez, kezemet pedig szemellenzőként a homlokomhoz emelve fésültem át tekintetemmel a környéket.
- De nincs itt semmi. Hajaj, baj van! - vakartam meg zavaromban a tarkómat, és egy ideges nevetés is elhagyta a számat. Tanácstalanul néztem a srácokra, eskü, mikor legutóbb itt jártam, itt volt vagy három-négy példány!

Ranmaru:
Csak te látod Éjellátásodnak köszönhetően, de a hat méter magas domboldal alján, tőletek körülbelül 50 méterre balra megpillanthatsz a magas fűben egy zöld indikátoros játékost. Lopakodik, olyan óvatos lépésekkel halad, mint aki egy galambot szeretne elkapni, és nem akarja megijeszteni.


Sorrend: Ranmaru, Lewis, Anatole

// Engedéllyel feloldva a sorrendet akkor én írok még idén //

Jobbnak érzem, ha nem húzom ki a gyufát, ezért inkább elengedem Ranmarut és úgy várom meg a válaszát. Már ha méltat arra, hogy választ adjon és nem hagy ott faképnél. Kleinre pillantok, jópofa fickó és legalább annyira kicsattan az életkedvtől, mint most én. Azt hiszem, könnyedén együtt tudunk majd működni a küldetés során.
- Jól beszélsz cimbora, te vagy az én emberem! Keblemre! - majd küldetésadónkat is jól meglapockázom. Az is eszembe jut, hogy a lovagnak is felajánlok egy ölelésféleséget, de már ennyi összeborulástól is felmerülhet a kérdés a nemi identitásomat illetőleg.
– Aludni? Ugyan már! A legnagyobb éjjeli baglyot fogtad ki személyembe. Lehet talán pont azért választott engem ki a csapatból Mirika. - Az utolsó mondatot inkább már csak magamnak dünnyögtem, aztán már útra is keltünk. Klein haladt az élen, aztán hirtelen megállásra késztet. Értetlenül és meglepetten torpanok meg, otthon hagyta a nyuszis mamuszát, vagy mi? Ó, hogy a lányok!
- Van egy kardforgató cimborám, aki szerintem tőből levágná a karodat, ha csak a kisujjadat is nyújtanád Mirika felé. Szóval csak óvatosan! - vigyorgok Kleinre, az én leányka társamat meg már fel se hozom szóba, mert úgy tűnik nagy kaszanova ez a srác.
Szórakozottan sétálgatok a trió mellett, jobban mondva Klein balján, ha az Ököl tagok a jobbján, hogy közrefoghassuk vezetőnket. Ujjaimat összefonom és úgy pihentetem őket a tarkómon, s útközben néha belerúgok egy-egy kavicsba, hogy megzavarjam némiképp az éjszaka komor csendjét. Hálát adtam a programozóknak, hogy kellően erős fényt bocsájt ki a Hold ahhoz, hogy én is egyelőre jól lássak, éjjellátás jártasság híján ugyanis kellemetlen lenne most vak sötétben botorkálni. Ahogy megérkezünk a helyszínre, vezetőnket utánozva mellé állok és lemásolva mozdulatát én is szemellenzőként használom kezemet. Összevont szemöldökkel próbálok fókuszálni, hogy kiszúrjak valamit a terepen, de semmi. Lehet el kellett volna menni a szemészemhez felülvizsgálatra, mielőtt beléptem a SAO-ba.
- Hmmm … Ranmaru, nem adnád kölcsön a szemüveged? Nem látok semmit – vontam meg a vállam méltatlankodva.

Haver, ilyen eleven csapattal is régen találkoztam! Mindannyiukban volt valami igazán megragadó. Saito igazán barátságos fazon volt és látszott, milyen remekül kijönnek Ranmaru-sannal, és még a csendes Sir Lewis is megbízhatónak tűnt! A lányokkal kapcsolatos kérdésemre adott válaszok ugyan zavart nevetést csaltak ki belőlem, a vele járó tarkóvakarással, ám én azért bizakodtam!
- Hmm, tán ő lát valamit? - fordultam tanácstalanul Saito és a lovag felé, miután Ranmaru-san elindult a lejtőn lefelé látszólag határozottan. Jobb ötletnek tűnt nem tőle megkérdezni, nem akartam megzavarni a koncentrációban.
- Óóó, ez igen, micsoda sasszem! - nevettem fel megpillantva a játékost, aki a magas fűben mozgolódott. Innen már látszott a széles karimájú szalmakalapja, és... több nem, azt eltakarta az említett fejfedő.
- Hogy csináltad? Van valami trükkje? - kérdeztem csodálkozva Ranmarut, el nem tudtam képzelni, hogy látta meg onnan, hogy van itt valaki! A szemüvege teszi talán? Klassz gyerek, az biztos! Visszanéztem az előttünk kuporgó játékos felé, mivel lassan odaértünk melléje, és most, hogy itt voltam, tőle két-három méterre észrevettem még egy zöld indikátort és a rendszer által generált feliratot is: <<Éjjeli Futó>>.
- Ott van! - kiáltottam fel örömömben, csakhogy gyorsan leesett, hogy ez hiba volt. A fél méter magas, fűből alig kilátszó madárszerű mob felkapta a fejét és ijedten megiramodott, pont felénk. Engem feldöntött, és közben átslisszolt Ranmaru és Saito között. Megpróbálhatták elkapni, de annyira gyors volt a mozgása, hogy ennyire felkészületlenül nem volt esélyük. Bár ez a Voice-os fiú egész mozgékonynak tűnt, mármint az átlagnál ügyesebbnek.
- Chej, kendtek osztán jóó zajosak! Pediglen ez a istenfattya türelmet s csöndet kíván meg! Én elkaptam már egy tucatot is, úgy biza, és egymagamba! Kendtek nyócan se lennének elegen ily' csörömpöléssel! - hallatta öblös, tájszólással erősen megspékelt és kissé háborgó hangját a férfi, miközben felmorranása után felénk fordult. Így már látszott az arca is, dús, fekete bajsza igazán karakteres külsőt adott a 30-as éveiben járó, kissé testes alaknak. Tapasztalt fickónak tűnt, talán tud egy-két tippel szolgálni.

Nem szép dolog, hogy ez a Tatsuki gyerek ilyen keményen bánik velem. Ha hozzáér a saját céhtagja, majd akkor a lovagnak is ilyen válogatott szép szavakkal fog válaszolni? Hmm, Ranmraru-Ranmaru, nem lesz ez így jó, mégiscsak együtt kell most működnünk. Többször is Lewisra lesek, reménykedem benne, hogy ő nem olyan karótnyelt fajta, mint a vezére, ugyanakkor úgy tűnik Kleinben meglelhetem azt a cinkostársat, akivel oldottabb hangulatúvá tehetjük majd ezt a kis éjjeli hajkurászást. Sőt, hosszú távon nem árthat jó kapcsolatot ápolni egy másik céh vezérével, főleg, ha már az Ököllel ilyen rideg a kapcsolatunk.
Cöh, észlelés és éjjellátás kombó. De ha beszorulna a lában egy rönk alá, akkor én emelném le a drágalátos lábacskádról a súlyemelésemmel. Ugyanakkor be kell vallanom, hogy az az éjjellátás most jól jönne, de minimum valami spéci steam punk szemcsi, amivel infralátásom lenne *.* Kénytelen vagyok vakon megbízni Ranmaruban és követni egészen addig, míg egy szalmakalapos alakot meg nem pillantunk. Amíg azzal vagyok elfoglalva, hogy az idegen alakját próbáljam kifürkészni, addigra Klein felkiált. Ott van! De hol? Kérdésemre hamar választ kapok, mert konkrétan mellettem. Ám tapasztalva eszméletlen gyorsaságát, meg sem próbálok utánaeredni, ehhez még a gyorstalpalóm is kevés. Csak utánad Ran - gondoltam magamban, és összefontam karjaimat mellkasom előtt. Egyedül ennek a nagyszájúnak van esélye leszedni íjjal meg éjjellátással az Éjjeli Futót, szóval kidolgozott taktika nélkül nem is égetem magam a futkorászással. Azonban a pápaszemes is feladja még mielőtt egy nyílvesszőt elpazarolna. Közben a szalmakalapos pasas megdorgál minket, amiért ilyen hangosan csörtetünk. Tapasztaltságáról áradozik, így gyorsan szaván is fogom. Ez az én terepem, hagyjátok csak rám!
- Üdvözletem uram! Ha ilyen jó vadász hírében áll, akkor megtenné, hogy kisegítene bennünket némi információval. Mi a gyengéje ennek a mobnak, esetleg van-e titkos fészke, kicsinyei, vagy bármi a közelben, ahol csapdába tudjuk csalni? Mert úgy sejtem, csak logikázással lehetünk képesek elcsípni.

Észlelés és éjjellátás, ez nagyon klasszul hangzik! Be kellene ruháznom nekem is jártasságokba, ha ilyen király dolgokat lehet vele csinálni! Kár, hogy azt nem akadályozzák meg, hogy egy mob feldöntse az ember fiát. Fejemet vakarva tápászkodom hát fel, majd körüllesek, és lám nem csak én jártam így, látva Lewis barátunk fetrengését. A szóvivőnk viszont úgy tűnik Saito lesz, nekem még az is nehezemre esett, hogy ezt a régies beszédet megértsem!
- Jó vadász? Mi az ho'! Nem hallottak még rólam, tejfelesszájú pulyák?! - húzza ki magát felháborodottan, de bemutatkozni talán elfelejt, vagy nem is akar?
- No hegyezzék a fülüket, mer' csak egysze' mondom el és csak azér' mer' jó kedvembe találtak! Két út van! Vagy van lopakodásod, vagy nincsen! Na ha nincsen, az ottan gond... - pödri meg a bajuszát, aztán kémlelni kezdi a környéket. Szaglászik a levegőben, de közben szeme zöldesen felizzik.
- Oda spurizott, a fa tövébe - mutat egy nem túl messze lévő lombját vesztett tölgyre - Próbálják elcsípni a grabancát, hadd lássam mit tudnak kendtek! - jelenti ki, és azzal csípőre vágja a kezét. Tanácstalanul pillantottam a többiekre. Úgy tűnik először nekünk kell megpróbálkoznunk. Nyeltem egyet és idegesen nevetni kezdtem.

Feladat: írjátok le, hogyan próbálnátok elkapni az Éjjeli Futót.

Ejnye már, lehetett volna annyi eszem, hogy kezet nyújtok Lewisnak, de minimum Kleinnek, hogy segítsek felkászálódni, de nagyon rákattantam erre az Éjjeli Sprinterre. Azt mondja informátorunk, hogy hegyezzük a fülünket, de hát nem vagyok én elf, hogy legyen mit hegyezni, mindenesetre fülem mögé hajtom a zavaró hajtincseimet és ezerrel figyelek. Hát bakker, nekem nincs lopakodásom. Meg nem is lesz, mert kilőttem mind a négy jártasság slotomat. Se éjjel látás, se észlelés, se lopakodás. Pont "testhezálló" küldetés ez nekem, zseniális választás, meg is veregethetném a vállamat. Elkezd szaglászni a levegőben az öreg, én is hasonlóképpen teszek, de semmi különöset nem érzek. A szokásos pixelszag. Mármint olyan, mint a valóságban egy füves terep, de hát mégse az igazi. Tanácstalan vagyok, mert egy korhadt, csupasz fán túl, meg a légy irdatlan sebességén kívül nem sok információt kaptunk ettől a szalonnaleheletű tagtól, aztán máris próbára tesz minket, a fene híres tudományát meg nem hajlandó megosztani velünk.
Mr. Láncing bejelenti, hogy neki 25-ös a gyorsasága és majd ő bizony elkapja a sprinter mobunkat, csak éppen azt nem értem, hogy akkor az előbb miért nem tette? Nagyszájú. Öcsém, most esik le! 25-ös gyorsaság? Nekem gyorstalpalóval is 11-gyel kevesebb van O.O Viszont szerintem mégiscsak jobb lenne összedolgozni. - Szerintem többre jutnánk, ha együttműködnénk...
Látványosan felsóhajtok, hogy ezzel is jelezzem csalódottságomat, amiért rám se bagóznak, mivel Lewis már csörtet is a fa felé. Tolok egy facepalmot látva a lovag raptor mozgását, de igazság szerint Ran előtt játszok meg némi komolyságot, mivel szívem szerint én is görnyedve tipegnék és ijesztgetném a mobot. De akkor azt hiszem azt a csekélyke tekintélyemet is elveszteném a pápaszemes előtt. Mivel Rannal nem lehet kommunikálni, annyira rá van pusztulva a végrehajtandó feladatra, ezért intek Kleinnek.
- Gyere, kerítsük be. Tereljük Ran felé, dolgozzunk a keze alá! - majd ha Klein is hajlandó csipkedni magát, akkor én is megindulok. Lewis haladási pályáját igyekszem lemodellezni, csak éppen a másik oldalról, hogy ne menekülhessen az ellentétes irányba a mob. Kleint Pánci irányába küldöm, hogy támogassa a lassabb társunkat, s ha megfelelő sebességgel tud haladni, akkor nem marad más menekülési útvonala a Futónak, mint az előre.
- Ranmaru, kerülj elébe! Mi nem hagyjuk, hogy oldalt meglógjon! - Nem tudom, hogy az íjász meghallotta-e, amit mondtam, mindenesetre jócskán lehagyott engem, pedig beleadok apait, anyait. Hát ennyit jelentenek a pontok, és csak hálát adhatok magamnak, hogy van akrobatikám, így nem esek pofára egy lábam elé kerülő gyökérben. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy a taktikánkra hogy reagál majd a lény, s hogy Ran képes lesz-e elkapni.

Egyik kezemet csípőre teszem, a másikkal meg a fejemet vakargatom tanácstalanul. Egyikük nagy ívben megkerüli a fát, különös érzékkel lopakodva, a másik meg igyekszik úgy helyezkedni, hogy útjába kerüljön a Futónak. 25 pontos gyorsaság... ez a Ranmaru valami elképesztő! Vetek egy pillantást a Mesterre, vagy nem is tudom hogy hívjam a bajszos tesót, de ő csak rezzenéstelen arccal áll egy helyben és figyel.
- Oh, oké! Bízd ide, haver! - intek Saitonak egy vigyorral az arcomon, veszek egy jó mély levegőt és az intésének irányát követve elindulok a lovag által képviselt oldalra. Amint Lewis ráijeszt a mobra, én is nekiállok jó nagy zajt csapni, hogy még véletlenül se erre jöjjön. A terv úgy tűnik sikeresen indul, izgatottan pillantok fel, ahogy Ranmaru követhetetlen sebességgel ráveti magát a futómadárra... elkapta... elkapta! NEM! Nem tudta megtartani, pedig ott volt a kezében! Elsodorta magával és kicsúszott a kezei közül, a fiút meg ott hagyta a fűben feküdve. De hogy??
- Oi, jól vagy, haver? - futok oda a szemüvegeshez, és nyújtom neki a kezemet, hogy ha kell fel tudjam segíteni. Mintha telibe kapta volna az állat, képzelem milyen lehet. Engem az előbb csak elsodort, de az sem volt kellemes élmény!
- Hijje, ez aztán fájhatott volna kendnek, ha lenne fájdalom...! No de egy ilye' csenevész emberpalánta osztán mér' akar elkapni egy ekkora áálatot? Ez nehéz ám, biza! Súlyemelős jártasság nélkül nem bírja el! - lép oda hozzánk a bajuszos úriember ezekkel a szavakkal, ízes beszédén nekem is kedvem támad megpederni a bajszom, csakhogy nincs...
- Másra használd a fürgeséged, fiam! Terelésre, mint egy príma juhász csahosa! Az elkapás a markos legények dolga! - veregeti meg Ranmaru vállát a szakértőnk, közben pedig elgondolkodok. Az előbb említett Lopakodást, most Súlyemelést, hát mennyi jártassága lehet ennek az alaknak?
- Nagyon mozgékony is, amikor először láttam ilyet, lehetetlen helyzetből ugrott ki, pedig Dynamm is gyors, csak valami hiányzott, hogy rendesen utána mozduljon, mikor kitért... - teszem hozzá bizonytalanul, hátha hasznosítani tudják a többiek ezt az adalékot. Új terv kell, az előző nem jött be.

Klein Ranmaru reakcióját látva a szemöldökét ráncolva vakarja a fejét, aztán nagyot sóhajt és úgy istenigazából rácsap átkarolja a szemüveges fiú vállát.
- Nem vert meg senki és egyben van a szemüveged is, tesó! Fel a fejjel, elkapjuk a grabancát ennek a madárnak legközelebb, meglásd! - vigyorog vidáman, kicsit megrázza Ranmarut, aztán elengedi. Anatole szavait és Lewis válaszát hallva a kezét az állához emelve eltöpreng, és felfelé pillantva magában mormogni kezd, mintha számolna, vagy valami ilyesmi.
- Hát, az igazat megvallva nincs semmi jártasságom, az összes aranyamat a céhbe ölöm. Áááh, olyan semmirekellőnek érzem magam így - vigyorog tovább, ezúttal a tarkóját vakargatva zavarában, de szavai ellenére is majd kicsattan a vidámságtól és az energiától.
- Az lenne akkor a legjobb, ha én zavarnám fel, Ranmaru szerintem elég gyors hozzá, hogy egymaga tereljen, és akkor ti ketten lehetnétek a fogók. Mit szóltok? - fordul oda a csapathoz, majd egy kíváncsi pillantást vet mentorotok felé, aki nyugodtan, szemével a távolt kémlelve áll pár méterre tőletek. A Futót nézti, aki ismét megnyugodva csipeget a földről, bár ezt csak Ranmaru láthatja.
- Na hol is van az az átkozott? - kérdezi és amint megkapja a választ, ha az íjásztól nem, akkor az öreg szalmakalapostól, már el is indul a lehető legcsendesebben, szép nagy ívben kerülve meg az állatot annak ellenére, hogy erre talán nem is lenne szükség. Amint elhelyezkedtetek és jeleztek neki, hogy indulhat a móka, Klein szimplán rátámad a mobra kardjával, persze akkora luftot ütve, hogy el is hasal. Az Éjjeli Futó pedig megindul, hozzávetőlegesen felétek futva, de terelésre szükség lesz így is.

Sorrend: Ranmaru írjon először, utána lényegtelen

Kicsit meglep Ran... na jó, eszeveszettül le vagyok döbbenve az íjász reakcióit és viselkedését látva! Egyszerűen irtózik a testi kontaktustól, erre fel hagyja a mi bohóc Kleinünknek, hogy megérintse. Eleve sose láttam még Ranmarut ilyen zavartnak. Mindig is határozott fellépésű és egyáltalán nem vall rá, hogy ilyen gyámoltalannak tűnjön. Zavart érzek az erőben. Ésss jól láttam, az valami mosolyszerűség volt? O.o Hát igen, ő is csak emberből van, hiába olyan gépies. Mr. Kocka is képes érezni és megesik vele is, hogy frusztrált és idétlen? Mindezt az iménti kudarc váltotta ki belőle? Én is maximalista vagyok, na de ennyire...
Aztán következtem én és most döbbenek meg csak igazán. Tatsuki azonnal rábólint a javaslatomra és a kérésemre, s az az egyetlen lényegretörő és beleegyező mondata felér számomra egy átbeszélgetett, végigmulatozott, sörözős-szakévedelős éjszakával, amit valószínűleg sosem fogunk mi ketten egymás társaságában megejteni. Már csak azért sem, mert nem iszom alkoholt. Mindenesetre akkor sem gondoltam volna, hogy hajlandó lesz átadni azt a dicsőséget, hogy elsőként kaphatja el a Futó grabancát. Én magam nem ragaszkodom hozzá, hogy én magam szorítsam ki belőle a szuszt elsőként a madárkából, mivel már attól is boldog és elégedett lennék, ha Lewis megszorongathatná a begyét.
Összecsapom a tenyereimet, majd beállok olyan testtartásba, hogy a megfelelő pillanatban ki tudjak robbanni álltó helyemből. Klein a megbeszéltek alapján előremegy, hogy felzavarja a Futót, s végül is sikeresen teljesíti a rá szabott feladatot, még ha komikusra sikeredett is a helyzet. Látni persze nem látom, hogy mi történt, de a nagy dübbenés hallatán arra tudok következtetni, hogy eltanyált. A mellettem álló lovagra pillantok, és hüvelykujjammal az egyezményes jelet mutatva csak ennyit mondok Lewisnak: - Mindent bele cimbora! Nyugi, nem hagylak le! - De nem ám! Annak semmi értelme nem lenne. Ha ketten haladunk előre Ran instrukcióit követve, akkor kétszeres kar fesztávolságban tudunk hálóként közreműködni. Abban reménykedem, hogy ha nekem nem is sikerül elkapnom a madarat, akkor legalább a lovag karjaiba tudom üldözni azt. Ha módunkban áll megragadni a mobot, akkor bizony el már nem eresztjük!

Ranmaru így terelőként is tapasztalhatja, hogy a Futó gyorsasága egyszerűen meghaladja az övét. Csupán helyzeti előnynének köszönheti, hogy képes tartani a lépést vele annyi ideig, hogy két társa felé tudja terelni az állatot. A formáció nem is lehetne hatékonyabb ennél, és ez akkor derül ki igazán, amikor a mob eléri Anatole-t. A harcművész hiába veti rá magát a madárra, az valahogy kimozdul a kutyaszorítóból és kicsúszik a kezei közül még annak ellenére is, hogy a Súlyemelésének köszönhetően nem sodorja el legalább a férfit. Azonban a Futó a hirtelen mozdulatnak köszönhetően kibillen az egyensúlyából, és mire ismét egyenesbe jönne, addig már Lewis stabil és szoros fogásába kerül. A szárnyas hiába vergődik, immár nem tud szabadulni. Megfogtátok!
Igen ám, de ezzel még nem győztetek. A lovag élete ugyanis meredek tempóban elindul lefelé annak ellenére, hogy temérdek pontja van rajta és mire észbe kaphatnátok, máris a sárga zónába kerül életcsíkja. Szerencsétekre azonban van valaki, aki kellően gyorsan reagál az eseményekre, így Páncinak nem kell elengednie a mobot élete megőrzése érdekében. Szemetek sarkában egy villanásra figyelhettek fel, ehhez rövidesen egy csatakiáltás párosul, az Éjjeli Futó testébe pedig egy kard fúródik, lenullázva az életét. A szilánkokká törő mob fényesen csillogó maradványai között egy eltökélt tekintetű Kleint pillanthattok meg, aki aztán egy pillanatra megdermed, mielőtt egy diadalittas kiáltásban tör ki, és úgy kezd táncikálni örömében, mintha tojásokon lépkedne.
- Pfehe, kendtek osztán jól túlbonyolítják a dógokat! - szólal meg az öreg közben bajszát pödörve, miután komótosan odaért hozzátok, majd a kalapját megemelve egy pillanatra búcsút int nektek, hiszen meglett, amiért jöttetek és nincs szükség már az útmutatására.
- Köszönjük, haver! És nagyon-nagyon köszönöm nektek is, nélkületek semmire sem jutottam volna! Igazán örülök, hogy megismerhettelek titeket! - húzza ki magát Klein büszkén és fülig érő vigyorral tanulmányozza az előtte felugró kis ablakot, mely előttetek is feltűnik, hiszen egy partyban voltatok. A megállapodásotok értelmében Klein itemlistája üres maradt, ellenben aranyakat kapott bőven, míg nálatok pénz nem szerepel rajta. Ha ráböktök a felszerelésre, a következő jelenik meg előttetek:

Ranmaru: Futóíj (+3 fegyverkezelés +3 gyorsaság)
Lewis: Futópajzs (+6 páncél +3 gyorsaság)
Anatole: Futó *Fegyver* (+3 erő +3 gyorsaság)

Küldetéseteket teljesítettétek, így eljött a búcsú és az elválás pillanata is. Zárókör