[Küldetés] Éjjeli hajsza

Úgy gondolom, hogy csak kolonc lennék a nyakukon. Az a kerítés, amit két karom távolságával és soványka termetemmel emelni tudnék a Futónak, már korábban sem volt elég arra, hogy tényleges akadályt képezzen közte és a teljes szabadság között. Így hát azt a lehetőséget, hogy esetleg support szerepkört töltsek be a két másik JK mellett, elvetem. Jelenlétem közöttük csak olyan helytelen elméleteket gyártana, hogy a továbbiakban is meg tudom állni a helyem, és én is visszatarthatnám a Futót. Ez egyáltalán nincs így. Hihetetlen sebességemről néhány pillanat alatt le is tudok lassítani. Egyáltalán nem nehéz, talán ebben is segít a rendszer, nem tudom.
Ezen elgondolkozom. Nem szoktam nem tudni. Hmm. Ezen a vonalon elindulva néminemű hirtelen fellépő definíciós és önbizalomhiányt észlelek a viselkedésemben. A halántékomat nyomogatom, miközben már akaratlanul is folyamatosan észlelem és befogadom a környezetem fókuszaimon keresztül érzékelt vizuális képét. Látom, hogyan küzdenek ketten a madárral, de én tudok, amiről ők valószínűleg nem, hiszen túlságosan el vannak foglalva aktuális feladatukkal, így nem láthatják, hogy Klein már úton van. Nem köt le túlságosan a kálváriájuk, ez a maradék munka már csak rutinfeladat, aminek elvégzése nem jelenthet számukra mennyiségben mérhető problémát. Magyarán: piha!
A Páncélt figyelem. Nincs hallgatózásom, nem is lesz. Viszont remekül látok, és így most, hogy nem velem van elfoglalva, remek lehetőségem nyílik megfigyelésére, és nem róhatom fel magamnak, hogy esetleg tudatában volt megfigyeltségének. Felállított teóriámnak nem vagyok a szakértője: azt állítom, hogy a Páncél emberi szempontból remekül alkalmazkodik a környezetében megtalálható és számára is érzékelt további játékos karakterekhez. Legalábbis ahogy összedolgozott velem, és nem mellesleg még Anatole-al és Kleinnel is, az számomra meglepő. Körülötte a másik céhbeliek is közvetlenül viselkedtek, számomra problémát jelent a közös hang megtalálása. Azt sem tudom egyáltalán, mi ez a közös hang, sohasem hallottam hasonlót. Dó, ré, mi, fa, szom.
Időközben hármuk közös munkájának eredményeként tényleg teljesítik a feladatukat. Ideje volt. Felszínes érdeklődéssel figyelem a felugró ablakot. Nem figyelem meg magamon a boldogság jellegzetes tüneteit, látva az új fegyvert. A régi is új még nekem. Csak az nem régi már, aminek annak kéne lennie, és semmi nem új, aminek változnia kéne – állapítom meg mélyenszántó filozófiával.
Otthagyom őket. Nekik nincs szükségük rám, Kleinnek már nincs szüksége rám, én nem látok okokat és érveket, amik miatt maradnom kéne. Sosem volt asztalom az örömködés, főleg, amikor még virtuális testem se termel endorfint, hogy velük boldogodjak. Vagy hogyan mondják ők ezt. Köszönés nélkül távozom.

//Csatlakozom, nagyon ott volt, köszi! //