Főtér

//Chancery és Yuichi//

Felnevetek Chancery 'fenyegetésén'.
-Mondjuk egy átlag játékost rám uszíthatsz, nem sok esélyem lenne ellene. - mondom, majd sétálok tovább.
Negyvenes...? Jó is lenne...
-Dehogyis járnak ott! Azt hallottam, a bétások csak a nyolcadik szintig jutottak fel. Azt az információt, amit mondtam, véletlenül tudta meg az a tesztelő... állítólag néhol el vannak rejtve hasznos tudnivalók. Csak igen ritkák, és igen drágák. Egyébként, ha jól emlékszem, a frontharcosok most készülődnek a hatodik emeletet őrző boss ellen. Hogy a legjobb játékos hányadik szintű, arról fogalmam sincs... talán tíz, vagy tizenhárom körül lehet.
Nocsak, gyorsan telik az idő. Látom a kaput, igaz, még messze van.
-Nyugodtan hívhatsz Kyuunak. És... hát, túlvagyok egy-két küldetésen, néhány párbajon, és ennyi. Tehát a lehetőségekről én sem tudok sokat. Ott van ugye a switch rendszer, amivel valaki magára tudja vonni a switchelt játékost támadó mobok figyelmét, ezenkívül cselekvéseket adhat át neki. Ott van a Hazatérés Kristály, amivel bárhonnan egy városba lehet teleportálni. Elvileg léteznek olyan tárgyak, amelyek hogyha valaki meghalna, az utolsó pillanatban elteleportálják onnan, de ha jól tudom, ez csak bossnál működik. Játékost újraélesztő tárgyról nem hallottam. És ha igaz az, hogy aki itt meghal, az a valóságban is, nem létezik, szóval az élet fontosabb mindennél. Még egy boss legyőzésénél is.
Ekkor azonban Yuichi feltesz egy kérdést, ami... hát, bonyolult. Nem kicsit. Gondolkozom pár pillanatig, mielőtt válaszolok.
-Nem... nem tudom. Még nem jutottam ilyen helyzetbe. Magától értetődő, hogy senkit ne hagyjunk a sorsára, de... ha egyértelmű, hogy meghal, és nem tudunk rajta segíteni... nem tudom! - kiáltom idegesen.
-Vészhelyzetben másként gondolkodik az ember, ésszerűtlenebbül. - nyugtatom le a hangom. - Én mindenesetre azt mondom, hogy soha ne hagyjunk hátra senkit, ha az bajban van. A legjobb együtt elhagyni a túl veszélyes területet. Ha vigyázunk, és összejátszunk, mindenhonnan ki tudunk teleportálni, szóval nem lesz baj. - nagy levegőt veszek, és már nyoma sincs az előbbi feszültségemnek. Újból nyugodtan haladok célunk felé.

//Kyuushiro és Yuichi//

Hát, Yuichi hangja nemigazán arról árulkodik, hogy viccként fogta volna fel a dolgot, pedig még Norm is jókedvűen csipog. Megköszörülöm a torkom, de nem merek megszólalni, hogy "nyugi, csak vicceltem", vagy bármi. Mondjuk megszoktam, hogy az én vicceimet nem szokták az emberek érteni és csak néznek rám fura szemmel, hogy őrült vagyok-e vagy sem. Igaz, cserébe meg én nem szoktam érteni az ő vicceiket.
Kyuushiro kijelentésére viszont elfintorodom, de szintén nem válaszolok. Szerintem simán laposra verne egy másik játékost, de tisztában vagyok vele, hogy az a gyors mozdulat a pókkal még nem jelent semmit. Elvégre, még én is harmatgyengének tartom magam, pedig ki tudja, mi lakozik bennem.
Továbbra is figyelmesen hallgatok, már csak azért is, mert egy mondat erejéig szóba került a switch. Picit talán tisztább, de tudom, hogy úgyis akkor fogom teljesen megérteni a használatát, ha élőben fogom látni, vagy majd egyszer kísérletképpen kipróbálom Normmal egy magányos mobolás közben; akkor, ha el is rontom, nem fognak kinevetni.
Kyuushiro kiakadására megrémülök kicsit, de tudom, hogy nem akar rosszat nekünk; meg remélhetőleg nem is mi idegesítjük. De amit mond, azon megint csak elgondolkodom egy kicsit. A valóságban odakint soha nem kerültem még olyan helyzetbe, hogy életveszélynek lettem volna szemtanúja. Elgázolt gyalogost már láttam, de akkorra úgyis le volt már takarva a fekete lepellel. Én sem kerültem soha életveszélybe, ha meg egy barátom bajba került, azt rendszeresen utólag tudtam meg. Maradt az állandó aggodalom, hogy mindenki rendben van-e, nincsenek-e problémái, nem csinál-e hülyeséget. Meg kell szoknom ezt a másik világot, ezt az új rendszert, és most így belegondolva: arra felkészültem, hogy kimozduljak, de a látványra, hogy valaki a szemem előtt essen darabokra, még nem.
-Remélhetőleg nem lesz több áldozat már. -sutyorgom. -Aki önszántából el akart menni, az már úgyis elment. A többség meg vigyáz egymásra. Jobb esetben, legalábbis...

//Chancery és Kyuushiro//

-Értem, szóval csak a 8. szintig. – a negyven amúgy is olyan elérhetetlennek tűnik jelen pillanatban, sok minden előttem van még. Szóval a frontharcosok a 6. szint vezérét fogják ütni, tehát még van egy kis idő, amíg gyorsabban haladnak utána valószínűleg belassul, ahogy jönnek az ismeretlen szintek. Addig képes leszek-e felerősödni? Szemem a magasba emelem, vágyakozódva, valahogy segítek nektek ezt megígérhetem. Kyuushiro szavai újra megtörték elkalandozásom, switchelés, szakmámból kiindulva ez egy egyszerű szó, és pontosan tudom mit jelent. Harcban még soha nem alkalmaztam, ugyanis valóéletben csak 1 vs 1 vagy tömeg vs tömegre volt lehetőségem és ott nem kellett switchelni. Vajon ez a Niji, hogy fog szolgálni és alkalmas lesz-e a switchre?
- Nem... nem tudom. Még nem jutottam ilyen helyzetbe. Magától értetődő, hogy senkit ne hagyjunk a sorsára, de... ha egyértelmű, hogy meghal, és nem tudunk rajta segíteni... nem tudom!
- Vészhelyzetben másként gondolkodik az ember, ésszerűtlenebbül.
- Tudom. – ez zavar engem is.
- Én mindenesetre azt mondom, hogy soha ne hagyjunk hátra senkit, ha az bajban van. A legjobb együtt elhagyni a túl veszélyes területet. Ha vigyázunk, és összejátszunk, mindenhonnan ki tudunk teleportálni, szóval nem lesz baj.
- Nem tudom, hogy ilyen helyzetben mit tennék.. és megértem kifakadásod, szerintem fogunk ilyen helyzetbe kerülni későbbiekben együtt vagy akár külön-külön. Így könnyű beszélni, de rögtönzésen fog múlni.
Chancery mondott valamit valamint az orra alatt, de sajnos nem értettem, nyílván ő sem helyesli társaink hátrahagyását, de azt sem hogy vele meghalni. Na de kezd kétes irányt vetni a beszélgetés.
- Kyuu, mondanál pár szót a switchelésről? Ha tapasztalatod van benne és megosztanád, szerintem tanulnánk belőle.

//Chancery és Yuichi//

Furcsa irányt vett gondolataimból Yuichi egyszerű kérdése zökkent ki. Switch? Na, mintha én olyan tapasztalt lennék benne...
-Igazából még egyszer sem használtam, bár már küzdöttem csapat tagjaként. Viszont tudok róla pár dolgot. A guide book jó szolgálatot tesz, ha tapasztalatot nem is ad.
Beszéd közben a kapura sandítok. Mindjárt odaérünk, és kezdődhet a harc.
-Nos, a switch rendszer csak akkor szabályos, ha a 'switch' szó után a leváltandó játékos nevét pontosan kiejtjük. Talán többtagú nevek esetén működik csak keresztnévvel is, nem tudom. A funkciója azonban alapvetően kétrétű. - na, kezdek meglehetősen tudálékosan beszélni... a francba.
-Egyrészt, ha switchelsz, a leváltott játékost támadó mobok rád fognak figyelni, egyszerűbben szólva téged támadnak, tehát ezzel életeket is lehet menteni. Másrészt a cselekvéseidet adhatod át. Tehát ha támadhatsz négyszer, és switchelsz, akkor a váltott játékos néggyel többször támadhat. Ha négyszer támadhatsz, támadsz kettőt, és úgy switchelsz, akkor a váltott játékos kettővel többször támadhat, tehát a cselekvések egy részét is át lehet adni... akár semennyit is, és akkor csak a mobokat vonzod magadhoz.
Na, túl sokat beszélek... ideje tapasztalatot gyűjteniük. Egy-két perc séta múlva oda is fogunk érni, szóval nincs már sok hátra. Hiszen amit átélnek, az többet ér az én összes pofázásomnál.
-Persze a switch rendszerét is kiválóan fel lehet használni a taktikákhoz. Mivel én még nem használtam, erről nem tudok többet, de sejtem. De itt is vagyunk a kapunál... felkészültetek a harcra? - kérdezem, és valóban, már csak pár lépés választ el bennünket a mobok felségterületétől. Persze a vaddisznók harmatgyengék, pár mozdulat megtanulása után simán fogják venni az akadályt, de ezt ráér még megtudniuk. A sikerélmény sosem árt.

[off] Nos, akkor még fejezzük be ezt a kört, a játékot lezáratom KA-val, és megyünk edzeni a Kezdetek Erdejébe. Oké? [/off]

//Kyuushiro és Yuichi//

A switcheléssel kapcsolatos kérdés hallatán döbbenten mérem végig Yuichit. Ez a srác most olvas a gondolataimban, vagy csak egyszerű, véletlen egybeesés? No, mindegy, tekintetemet visszaszögezem a lábunk alatt lévő kövezetre és hallgatok, alaposan megemésztve minden szót. Egy kicsit megint jobban értem a rendszert, és ez csak jó dolog. "A változás jó", mondja a professzor Alice-nak valamelyik régi játékban.
Gondolatban megint azon mélázok, mit tennék, ha valakit életveszélyben látnék. Persze ezt most úgysem tudhatom, de abban biztos vagyok, hogy ha megtalálnám Jay-t ebben a világban veszélyes helyzetben, gondolkodás nélkül odaugranék akár az életem árán is. Ökölbe szorítom a kezem és két ellentétes érzés kezd megint vitatkozni bennem. Egyrészt szeretném, ha itt lenne mellettem és nem kéne nélkülöznöm tovább. Másrészt szeretném, ha odakint lenne a NerveGear hatókörén kívül, viszonylagos biztonságban.
A lehető legszolidabb módon mély levegőt veszek, hogy lenyugtassam magam. Chan, Chan, lehet, hogy hiányzik, de most ne ezzel foglalkozz. Most tanulj, hogy aztán fejlődhess, a lehető leggyorsabban. Egy pillanatra elém vetül a kép, amint ott állok egy mostaninál jóval nagyobb Norm oldalán, a frontharcosok előtt, és egy árnyékszerű hatalmas mobbal nézek farkasszemet. Meglegyintem a kisujjam, és a mob már 0 életponttal terül is elfele a földön. Szép dolog lenne így végigsétálni a száz szinten, de ez csak álmodozás. Előbb öljünk vaddisznót, pár darabot, hogy ráérezzek az ízére és Norm képességeit is kitapasztalhassam - mennyit bír elviselni, mekkora a sebzése, és így tovább.
Norm úgy dönt, megelégeli a fejmozgást és a jobb vállamra telepszik inkább. Egy ideje nem is csipog, ahogy szokott, csak figyeli a terepet nyolc fekete szemecskéjével. Akaratlanul is elmosolyodom és eszembe jut róla az a nagyszemű Légy-figura, amit még a valóságban odarajzoltam minden munkám mellé, az iskolában pedig vele díszítettem a füzeteim szélét, ami sokat segített a tanulásban, pedig csak pár vonal volt az egész. Jobban belegondolva Norm hasonló személyiség, mint Légy; ugyanolyan eleven, mindenbe beleüti az orrát, ügyes és ravasz a maga módján.
Ahogy közeledünk a kapuhoz egyre izgatottabb vagyok. Vajon milyen érzés lesz? Hogy fogok teljesíteni? Úgy érzem magam, mintha az érettségi terem előtt állnék és tudnám, hogy én leszek a következő vizsgázó.
-Persze, én készen állok. -mosolygok és csípőre teszem a kezem. Azt viszont nem mondom ki, hogy had ne legyek az első, aki szembeállna egy vaddisznóval. Hiába utálok első lenni (kivéve, ha versenyről van szó), ezt az ellenérzést le kell küzdenem.

[off]Oké [/off]

//Chancery és Kyuushiro//

Tehát ez lenne a „switch” név bemondás előtt. Megnyugodtam, így hogy nem az amire eredetileg gondoltam. Chancery pillantása szinte égette a jobb oldalam, odapillantottam olyasmi tükröződött belőle, amit elszörnyedve láttam. Norm épp abban a pillanatokban nyársalt fel hatalmas csáprágójával amikor Chancery már rakta is a tüzet sütéshez. Lesápadtam azonnal, vajon élni fogok-e még a tíz méterre lévő kapu után. De úgy látom ő is azt emészti éppen, amit Kyuu mondott.
- Switch.. – súgom magam elé, bal kezemmel ismét hajamba kapok, és megdörzsölöm zavaromban – akarom mondani switch! –már jóval erőteljesebben. Kérdőn néznek rám, de ha bolondnak néznek, ha nem el is csendesedtem ezután. Szívem egyre hevesebben vert, a falak közelítettek, egyre inkább már-már karnyújtásnyira.
- Persze, én készen állok. - jelentette ki Chancery, röpke mosollyal.
- Szintúgy készen állok. – biccentéssel megerősítettem és egy gyors mosollyal. Mostantól vége, a lustulásnak többnyire, de azért igyekszem később felkeresni az eddig megtalált kedvenc helyeim.. Vaddisznók, és az a zöld nagy valami, mostanáig nem tudom mi lehetett az ott az erdőben. Több napja járok már be ide, de még ők sem tudtak róla semmit. Hátratekintek a városra, ennyire elment volna mindenki mellette? Milyen lények élhetnek még itt? Eddig elég hasonlatosak voltak a valóvilágbeliekhez, kivéve a zöldet. Bánom, hogy nem volt elég jó a látásom hozzá. Egy pillanatra megállok, kezem szokásomhoz híven zsebre dugom, de hamar ki is rántom, lány jelenlétében nem illik ilyet tenni. Kicsit csalódottan, de annál gyorsabban, visszavettem az eddigi helyzetébe, és megkockáztattam egy állvakargatást.
- „..ki itt belépsz hagy fel minden reménnyel.” –suttogtam magam elé, milyen ironikus, és most kifele megyek.

[off]Nekem is megvolt az utolsó hozzászólásom, zárhatod KA. Chancery, határeset a gondolatolvasósdi [/off]

//Peter//

Ugyanazon a padon ülök, de most egyedül, már ami az emberi társaságot illeti. Norm jobb szeretett volna a fánál maradni és hálót szőni, de kirángattam. Napok óta egyedül bolyongok a városba, miközben ő is éli a maga életét, aminek folytán biztos vagyok benne, hogy az NJK-k suttogni kezdtek a "pettelen idomárról". Dehogy vagyok én pettelen, csak a petem viselkedik furán mostanában. Hmm, vajon a pókok is kamaszodnak?
Azt meg kell hagyni, hogy amint kiengedtem a szütyőjéből, elszaladt. A közelben van, de nemigazán törődik velem, és én sem vele. Kárt itt nem tehetnek benne, védett területen belül, ha meg pánik törne ki a látványára, majd közbeavatkozom. Nem lesz itt semmi probléma, igaz?
Hátradöntöm a fejem és az égboltot nézem. Ugyanolyan kék, mint általában, ugyanolyan napfényes és üde, a tökéletes időjárás mintapéldánya. Nem tudom igazából, mit gondoljak róla. Ez az egész rendszer egy mestermű, egy puha börtön, amiből nem mindenki akar kiszabadulni. Olyan fura ez az egész hely, Aincrad, és olyan hihetetlen, hogy egyszer valaki csak megálmodta, és most mind itt élünk benne. Én is álmodtam már saját világot, de azt jóformán senki sem ismeri, sőt, senki sem akarja megismerni. Igaz, én nem is adtam ki róla konzoljátékot.
Nemigazán tudom, mihez kezdjek a napommal. Felfedezésre indultam, hogy még pár szegletét megismerjem a városnak, de végül itt kötöttem ki, és megszálltak az emlékek. Aincradi életem itt vetett éles fordulót, és jó érzés most megállni és visszagondolni arra, máris mennyi változás van a fél évvel ezelőtti és a mostani Chancery között.
Vajon ez a hely megint változást fog hozni? Azt hiszem, elüldögélek itt még egy rövid ideig.

//Möraja//

Nagyot sóhajtottam, miként tudatosult bennem.
- Azt hiszem a bújócskát Hisame nyerte. - Persze bizalom ittasan mentem bele a játékba, hisz mekkora volt már? Biztos voltam benne, hogy nem tud elbújni előlem, erre tessék. Nem aggódtam miatta, hisz miért is tennék így? Inkább másokat kell félteni tőle, mintsem, hogy őt másoktól, ám azért kerestem, mint Apa a lányát, de hamar feladtam.
Egy lány egy padon az eget bámultam. Bűn lett volna megzavarni, azonban bűnözni volt kedvem. Mögé álltam, fölé hajoltam és takartam a napot a testemmel.
- Szia! – lelkes köszönésem ritka volt, de jó kedvem volt most, hisz az idő is jó volt– Nem láttál egy sárkányt erre felé? Nagy, fehéres és sokszor hangos. Azt hiszem elhagytam. – egyszerűbb leírást, ha akartam se tudtam volna adni. Igazából a sárkány szó is elég lett volna, hisz nem hemzsegett tőlük a tér – Ó, és majd elfelejtettem. Zavarlak? – persze, hogy zavartam. Egyedül ült egy padon. Biztos oka volt rá, ám hallgatóságnak mint mindig, most is tökéletes alany voltam. Peter hallgat másokat. Peter hallgatja a padon ülő lányt. Gondoltam, így kéne tanítani az iskolákban. Peter kérdezi a lányt.
- Szóval… – sétáltam a pad elé – Ekkora körülbelül. – emeltem a karom kicsit feljebb, mint ahogy a vállaim voltak – És ilyen hosszú körülbelül. – eközben tettem három lépést, hogy tudjam mutatni a hosszát. – Hosszú karmai vannak. – mutattam a körmeimet – És éles fogai. – vicsorítottam.
Mintegy lelkes óvodás, úgy kalimpáltam előtte, bízva, hogy tud nekem segíteni. Így utólag átgondolva biztos vicces látvány lehettem, de félúton már nem hagyhattam abba.
- És a neve Hisame. – hátha bemutatkozott a lánynak.

//Peter//

Kezdek egyre laposabbakat pislogni az égbambulás közepette. A gondolataim olyan könnyűek, mint egy tollpihe, és a fejem is egyre súlytalanabbá válik. Eszembe jut egy epizód valami régebbi felnőttrajzfilmből, mikor a drogellenes tanár drogot szív, megnő a feje, majd mint egy lufi, elválik a testétől és úgy lebeg végig a városon.
Amint ez a kép suhan el képzeletbeli szemeim előtt, a valódiak egy hasonló lebegő fejet vesznek észre. Nosza egyből küldik a jelzést az agyamnak, hogy valami nem stimmel, pláne, hogy a fej jókedvű köszönés kíséretében meg is szólal. "Szia, éérteem?". Jólvan, szálljunk már le a földre, mert történés van!
-Szia! -felelek én is. Fura. Máskor ilyenkor rémülten pattantam volna fel és mint valami kisegér elszaladtam volna a legközelebbi sarokba, de olyan nyugodtan fogadom a fiú jelenlétét, mintha évek óta ismerném. Egyszerűen olyan... nyugtató kisugárzása van. Meglepődök, mikor egy sárkány felől kérdez, és amikor mutogatva ismerteti velem annak minden jellemvonását, először elmosolyodom, majd... hmm... középhangos nevetésben török ki.
-Nem, sajnos nem láttam. -legyintek végül, kicsit még mindig nevetve-kuncogva. -Viszont szívesen segítek megkeresni. Egy sárkányszerelmesbe találtál személyemben, ezer örömmel találkoznék vele is.
Hogy elszántságomat mutassam, fel is kelek a padról, és gondolok egyet. -Viszont ha te találnál valahol egy szürke-fekete kis szőrös... -összerakom a tenyereimet és négy-négy ujjamat széttárom. -nyolclábú csáprágós csipogós kis zizét, akkor egy: ne ijedj meg, kettő: ne ijedj meg. ^^
Szép neve van egyébként. Hisame. -ízlelgetem halkan. Talán az ő petje lenne a sárkány? Áh, még egy mázlista idomár, de nagyon aranyos és kedvesnek tűnik.

//Peter//

-Sejtettem. Eddig még senkivel se találkoztam, aki kedvelte volna... -vonok vállat. Igazából nagyon is bánt a dolog, hogy az én petem az egyedüli a játékban, akitől mindenki iszonyodik ilyen-olyan ok miatt. Én is, de ezt sosem mutatnám ki 100%-osan, ha Norm a közelemben van, nehogy megbántsam szegényt, de biztos vagyok benne, hogy ezt érzi enélkül is. Pet és idomár között valami fura kötelék van, és ki tudja, talán minden érzelmemet ismeri, és én nem is tudok róla.
A srác következő mondatának elején elmosolyodom. Iménti melankóliám egyre inkább kezdi feladni a harcot és visszavonul a sarokba. Kell is pár másodperc, mire összerakom magamban a választ.
-Nem tudom. Már nem is emlékszem, min töprengtem. Csak az biztos, hogy azon a padon indult el az itteni életem. -mutatok vissza oda, ahonnan elindultunk. -A játék kezdete óta elbújva éltem az erdőben Normmal. Nem mertem elindulni, szóval csak nemrég kezdtem ismerkedni az alapokkal... és hát sietni sem merek, nehogy amiatt hagyjam ott valahol a fogam.
Talán sokat beszélek? Remélem, nem. Így is sokkal kevesebbet mondtam, mint amennyit eredetileg akartam. Csendes lány vagyok általában, de ha rám jön a beszélhetnék, le sem lehet lőni, ez a fiú pedig egyszerűen mintha... az aurája mintha ki akarna szippantani belőlem minden szót. Mesélni akarok neki, életem minden apró mozzanatáról, de lehet, csak az átmeneti kétségbeesés érezteti ezt velem.
-Egyébként megkérdezhetem, téged hogy hívnak, ha már a sárkányod nevét ismerem? -mosolyodom el, és kezet nyújtok az ismeretlen felé, hátha elfogadja. Elméletileg ha lány kezdeményezi illik. -Én Chancery vagyok, odakint Möraja. Üdvözletem.
Egyszer már rám szóltak, hogy miért árulom el jóformán mindig az igazi nevemet is, de csak legyintek. Az igazi Möraja Chancery, a játékban pedig csak Chancery, tehát nincs itt semmi titok vagy rejtély, amit dugdosnom kéne. Ha rosszakaróra lelek itt és később meg akar keresni a Valóságban, úgyis megtalál a Chancery alapján is, nem?!

//Peter//

Örülök, hogy elfogadta a kézfogást és nem kezdett neki pampogni, mint más fiúk, hogy "hát ezt azért mégse illik, mit gondolsz magadról", ésatöbbi. Az ő neve szerencsére könnyen megjegyezhető, ha el is felejtem, elég lesz arra gondolni, hogy "magyarul Péter", és meg is van. Igaz, a megjelenése is olyan egyedi, így vacak névmemóriámnak könnyebb lesz a dolga a jövőben, ha minden igaz.
A kérdésén elhümmögök egy másodpercet, és csak legyintek. -Semmi gond. Igazából én sem értem. Az első napi pánik után egyszerűen csak ott tértem magamhoz, Norm kikelése után meg már csak a pókléte miatt sem mertem bejönni, nehogy eltapossák, vagy megijedjenek tőle/tőlem. Félnem nem kellett, ha jött is egy mob, Norm elintézte vagy egyszerűen elbújtunk. Egész otthonos, csak a megfelelő vakfoltot kell megtalálni.
Mikor megakad a korom becslése nyomán, elnevetem magam. -Nyugi. 21 vagyok, nem esik olyan könnyen bajom. De azzal a kislánnyal mi lett végül? -kérdezem, mert valóban nem biztonságos egy olyan fiatalnak ott bolyongani. Igaz, hogy a mai fiatalok már lassan 30 évesnek néznek ki (és úgy is élnek), de azért még akad egy-két kivételes, érzékeny rózsabimbó közöttük. A tollas sárkány említésére az ajkamba harapok az irigység újabb kis csípésére, de ezt nem akarom kimutatni, helyette tovább mondom a magam igazát.
-Inkább az erdő, mint egy újabb házbörtön. -mormogom. -A városban lakásra meg pénz is kéne, én meg... izé... -gyors megnyitom a menümet, és keserűen elmosolyodom. -Maradjunk annyiban, hogy ez nem lenne elég rá. -és gyorsan le is csuktam a vezérlőt.
Közben hagytam, had vezessen. Ilyenkor eredetileg lassítok, hogy megvárjam, merre megy a másik, de most egyenesen tolnak, szóval tartom a tempót és engedelmeskedem a kormánylapát szerepét betöltő tenyérnek. De hékás, mi vagyok én, hajó?

//Peter//
-...reménykedem, hogy megbarátkozik a céh tagjaival idővel, hisz sok idomár van köztünk, hátha az egy kasztbeliség segítségre lesz ebben.
"Nocsak", kezdem hegyezni a fülem. Jól sejtem, hogy ez utalás akart lenni, vagy tévedek? Mivel olykor úrrá lesz rajtam az üldözési mánia és mindenre azt hiszem, hátbatámadós utalás akar lenni, sosem vagyok biztos a dolgomban, de azt alá kell írni, hogy egy, a mondat alapján idomárokkal teli céh igencsak csábító a számomra. Sokat gondolkodtam a céhekről eddig is, de ez is egyike az olyan döntéseknek, amiket komolyan veszek. Akárhova is csatlakoztam, legyen szó csoportról vagy játékbeli klánokról, mindig ott maradtam, akár jól éreztem magam, akár nem. Egy kivétel volt csak, de ott is elegem lett abból, hogy semmibe vettek, mikor segítségre volt szükségem, de a régebbi tagoknak kendőzetlenül pattantak, ha kérte őket. Végül átmentem egy fiatalabb csoporthoz, ahol viszont már kölcsönösen mindenki segítette a másikat.
-Hátizé... -najó, most zavarba estem. -Igazán nem szükséges. Mármint, egyébként elég hülye vagyok ebben a témában. Nem ismerek sok embert még, a céheket meg annyira se, és annyira el voltam foglalva azzal, hogy fejlődni próbáljak, hogy nem is néztem utána rendesen. Most meg Norm is betegeskedik, vagy hasonló. Alkalmatlankodni meg sehol sem akarok... -érzem, hogy kezdek egyre idegesebb lenni, így kiválasztok egy hajtincset és csavargatni kezdem. Ez nekem olyan, mint másoknak a cigaretta. Legszívesebben pattognék, hogy "igen, igen, csatlakozom, megteszek bármit, köszönöm", hiszen vonz a társaság, a tanulás egy újabb módjának lehetősége, és hogy végre kézzelfogható módon talán én is besegíthetek egy közösségnek. Az ágyikóról nem is beszélve. Peter szavai után kezdek félni attól, hogy visszatérjek a fához, akármennyire is szeretem. Igaza van abban, hogy bármikor érhetne engem ott támadás. Akaratlanul is megsimítom a nyakam, ahol nemrég egy kés volt valami azóta is ismeretlen játékos által, és rövid időre az erdő is inkább hasonlított gusztustalan, belső szervekből felépített rengetegre, mint zöldellő természet-lágy-ölére. Azóta sem tudom, mi volt az, de biztos vagyok benne, hogy valószínűleg már pixelekre estem volna, ha nincs szerencsém, ami sosem tudni, mikor fog elhagyni legközelebb.
-Jól értem akkor, hogy nálatok csak idomárok vannak...? -kérdezem végül, mikor eléggé lenyugodott már a hangom; és persze befordulok utána balra. Eredetileg nem szeretek senkit letámadni a kérdéseimmel, de most nem tudom 100%-osan visszafogni magam, így már jön is az, amitől a legjobban félek mint békepárti ember: -És... tudom, hogy több céh is van, de ugye nincsenek konfliktusok vagy háborúk vagy ilyesmi... ugye?

//Zakuro//

Álmosan lépek ki a megszokott, első szinten lévő fogadóból. Mi tagadás, jót aludtam, és semmi kedvem felkelni.
...de hát hív a kötelesség.
Ásítok egyet, és elindulok a főtér felé. Menet közben ellenőrzöm a felszereléseimet. Oké, rendben van. Szerintem fellátogatok az ötödik szintre. Végül is nem valószínű, hogy nagy veszélybe kerülök, feltéve ha vigyázok magamra. Azért jó lenne beszerezni pár potiont, de azt ráér ott is. Biztos nagyobb a választék, mint itt.
Lehívom a menümet, és ellenőrzöm a Hazatérés Kristályt. Oké, megvan, de még nem veszem a kezembe, bár már a főtéren vagyok, ahol teleportálni szoktak. Előbb betérek valahova egy kávéra, mert ez így nem lesz jó...
Egy kis vendéglő cégérét szúrom ki, és arra irányítom a lépteimet. Még soha nem voltam ott, de hát sosem késő elkezdeni. Remélem, jó a kávéjuk.
Mikor belépek, egy kis, hangulatos helységbe kerülök. Nincsenek sokan, de ez, reggel lévén, nem meglepő. Odasétálok a pulthoz, és már kérdezik is, mit szeretnék.
-Egy kávét kérek, tej nélkül, sok cukorral. - franc figyel az egészséges életmódra. Itt nincs is olyan. Ha a valóságban lennék, akkor sem térnék el ettől a rossz szokástól, de annyi baj legyen, senki sem tökéletes. Belekortyolok a forró, fekete nedűbe, és élvezem az ízét. Remek, ez még ebben a világban is jól van reprodukálva, a NerveGear megfelelően stimulálja az agyam ízlelőközpontját. Éhes nem vagyok, bár az új terület felfedezéséhez kellene valamit ennem, de nem törődök vele. Nem lesz baj, sokan vannak ott, és nem valószínű, hogy különesebb zűrbe keverednék. Úgyhogy felkészülök az új dolgokra lelkileg, és újabb kortyot viszek be a szervezetembe a kávéból...

//Peter//

-Robot vagy sem, most erősen meg lettem nyugtatva. -legyintek mosolyogva. Ha megvan az általános béke, akkor részemről minden rendben. Fülelek a következő kérdését várva, még a hideg is átfutott a hátamon, viszont gyanús volt, hogy mintha neki is. Aztán rájövök, hogy ez nem az én idegeim játéka, hanem tényleg lehűlt a levegő.
– Nos, engedelmeddel, hagy mutassalak be a lányomnak.
Pislogok, mint hal a szatyorban, hogy mire számol vissza, annak ellenére, hogy volt egy sanda gyanúm. Mit is mondott, mi a petje? Bár töprengeni nem kellett, hamar eszembe jutott - és elém is pottyant - a válasz.
-Nahát. -lehelem elhaló hangon. Hallottam a sárkányokról, de még nem láttam egyet sem ezelőtt, és most lám, itt van. Meglepődök azon, hogy gyors megfigyelésem alapján már nem kölyök, vagyis Peter valóban egy nagyszintű idomár lehet már. Nem találok szavakat a pet gyönyörűsége láttán, és mikor látom, hogy ő is észrevett engem, egyenesen a megtiszteltetés vize tölti el a szívem.
A sárkányok híresek magas intelligenciájukról, de persze nem tudom, a SAOra is igaz-e. Peter már be is mutat minket egymásnak, mire enyhén meghajolok, ahogy azt odahaza az animékből tanultam és jóformán automatikusan megy már.
-Örvendek, Hisame. -majdnem hozzátettem, hogy "drága", ahogy néha szoktam, aztán gyorsan eltöprengtem a san-sama szótagokon is, de most inkább nem játszom a japánt, maradok a magyarnál. -Örülök, hogy találkoztunk. ^^
Oké, már csak Normnak kéne előbukkannia. Így, hogy Hisame képbe jött, kezdek aggódni a saját petem miatt. Tudom, hogy nem esett baja, de attól még idegesítő, hogy nélkülöznöm kell egy ilyen fontos találkozón. Mert valami miatt érzem, hogy fontos dolog van készülőben.

Aznap reggel különösen fáradt voltam. Hogy miért? Egész este irtottam a retkes erdei vadakat. Nem gondoltam volna, hogy ennyire ki leszek feküdve másnap. Mondjuk, a valóságban, ha annyit aludtam volna, mint itt, nagyjából egy hónap után meg is murdáltam volna. Na de volt egy biztos trükköm: az itteni kávé. Úgy biza, mert hát itt az gyakorlatilag annyit ér, mintha kialudtad volna magad. Így lett programozva.
~Ma el kéne menni keresni valami új feladatot. A régiek mindjárt lejárnak.
Ezen, meg még rengeteg mindenen járt az eszem, mialatt a helyi vendéglőhöz érek. Régóta visszajáró vendég vagyok, különben már nem bírnám a kis éjszakai kalandozásaimat. Valószínűleg azért járok mindig ide, mert reggelenként alig szokott itt lenni egy két ember, ami azt jelenti, hogy nyugodtan mutogathatom a fénylő, fehér köpenyemet, és nem kell ráhúznom a feketét, hogy ne bámuljanak meg.
- Jó napot!
Köszöntem oda a pultosnak, amikor odamentem. A csapos jókedvűen üdvözölt.
"- Neked is jó reggelt, Zakuro! Jó, hogy jössz, az imént hallottam, hogy embert keresnek valami vadászathoz. Most vadásszák le az állatokat a keleti erdőből. Nagyon bátrak lehetnek, ha bemennek oda. Tiszta mob az egész."
-Már nem az!
Volt ott egy másik srác is, aki szintén kávézni jött oda.
- Ugyanazt kérem, amit ő.

//Zakuro//

Érdeklődve figyelem a fazont, aki meglehetősen elnyűttnek tűnik. Szemmel láthatólag ismerik egymást a csapossal, az meg is hívja a frissen érkezettet egy vadászatra. Zakuro, vagy hogy hívja.
Már nem az... hm, magánakcióba kezdett? Az egyes szint nem tartogat nagy kihívást, főleg az erdő, de azért, ha a 'mobokkal teli' területet tisztítja, akkor bátor lehet. Vagy csak simán erős. De akkor mi a francnak tisztít itt, az első szinten?
A kasztja kardforgató, ráadásul egy Kezdő Kard lóg az oldalán. Tehát nem lehet túl profi, bár láttam olyan harmadik szintű játékost, akinek kezdő fegyvere volt. Hogy miért, azt nem tudom, de az tény, hogy láttam. Mindenesetre a szorgalma nem lehet túl gyenge, vagy a többi játékos nagyon noob. Vakok közt félszemű a király, ugyebár.
De akkor miért egyes szintű még mindig?
Ezúttal nagyobbat kortyolok, és élvezem a hatást. Hamarosan indulhatok is, fel a csillagokhoz... vagy legalábbis egy magas szintre. Talán a hatodikra is fellátogatok.
Zakuro ugyanazt rendeli, mint én. Azt sem tudja, mit iszom, de azt kéri, furcsa. Mindenesetre nem szándékozom antiszoccá válni, mármint ennél jobban. Inkább szórakozom egy kicsit a munka előtt. Odafordulok a kardforgatóhoz, és kezet nyújtok.
-Zakuro, ugye? Én Kyuushiro vagyok. - mondom. Ha elfogadja a baráti jobbot, halványan elmosolyodom. Ha nem, akkor is.
-Magánakciókra vállalkozni dicső dolog, csak vigyázz, be ne kerítsenek. Bár, ha minden igaz, te már gyakorlott lehetsz a mobirtásban. - nem, nem szándékom nyalni, csak annyi ellentmondás van a hapsiban, hogy kíváncsi lettem. A nyúl kiugrasztása a bokorból klasszikus esert, miért is ne folyamodhatnék hozzá?

A másik srác az asztalnál odaszólt nekem, majd bemutatkozott, és kezet nyújtott. Örömmel elfogadtam.
- Örvendek a szerencsének.
Valahogy ez a bizonyos másik kardforgató érdekesnek találta, hogy egyedül megyek farmolni, az erdô, mondván vagy nagyon erôs vagyok, vagy nagyon hülye.
- Képzett, mármint statolásilag annyira nem vagyok, inkább azt mondanám, ismerem a játék fortélyait. Különben is, ha tudod a módját, szóló játékosként is könnyen tudod venni az akadályokat.
A nyúl kiugrasztána, mi!? Okos ötlet volt. Ugyanakkor nem volt semmi okom titkolózni, akkor is elmondtam volna ezeket, ha csak simán rákérdez.
~ Nicsak, talán most végre talàltam valakit, akivel normálisan is lehet beszélni.
Mondanom sem kell, fôleg a természetem, és a gondolkodásmódom miatt eddig nem igazán találtam olyan játékost, aki ne nézett volna öt perc után egy fontoskodó egoistának.
~ Pedig én csak a józan eszemre hagyatkozom.
- Gondolom, te inkább csapatban szotál fejlôdni.
Sose szerettem a csapatokat. Csak a vita van mindig, meg a másik fikázása. Hogy az értetlenkedô kezdôkrôl ne is szóljak. Egy szó mint száz: a szólóval hatékonyabb lehet az ember. Ez nem Sao-s sajátosság, minden MMO-ban ezt tapasztaltam.

//Peter//

Kuncogva-halkan nevetve-vihogva-mosolyogva és a humor mindenféle enyhe kimutatásával derülök jókat az apja-lánya beszélgetésen. A 'Rája' megnevezés sem töri meg a jókedvemet, amin elsőre kicsit elcsodálkozom. Mindig is utáltam a rájával végződő csúfneveimet, Hisame szájából viszont egyáltalán nem érzem sértésnek, mint másokéból. Egyszerűen úgy érzem, nem bántásból teszi... ha meg mégis, akkor is megoldható, hogy egyszerűen megszégyenülve elkullogjak. Másrészt érdemes is lenne már megtanulnom kezelni a csúfnevekkel járó megpróbáltatásokat és az általános ideggyengeségem. Egy biztos, egy ilyen társasággal, mint ők ketten, szívesen folytatnám a SAO-beli hosszú utat felfelé.
Már nyitnám a szám a vita hevében, hogy ugyan, nem olyan szükséges megtalálni Normot, úgyis kerül engem mostanában, de nem jut rá időm, mert már robogunk is tova, mint a japán gyorsvonat. Elképedve nézem Hisame hátának hullámzását, ahogy fut. A méretét tekintve valóban nem kölyök már, de az iménti beszélgetés alapján még nem is felnőtt. Vajon mekkorára fog megnőni a végén? Peter fog tudni a hátán repülni, mint a Sárkánylovasok a fantasy könyvekben?
Hirtelen megtorpanunk, azt hiszem, a homlokom is koppant egyet Peter válla táján, nem tudom. Eszembe villan a jelenet, mikor nem figyeltem a zebrán, lefejeltem egy autó tetejéről lelógó deszkát, csak arra eszméltem, hogy fekszem a földön és a kutya sem törődik velem. Most is megijedtem, hogy Hisamenak talán csak az ötlet nem tetszik, de ahogy hátrafordul és csillognak a szemei, remélem, hogy tévedek. Nem akarok azzal a tudattal csatlakozni hozzájuk, hogy valamelyik - akármelyik - tag nem lát szívesen.
-H-Hát igen... -azt hiszem, elpirulok kicsit. -H-Ha nem zavarok. É-És a 'lehet' szócskát elhagyhatod... de tényleg csak ha nem zavarok.

Minden kezdet nehéz....

Nyugalom.-Mondogattam magamnak, mikor rájöttem, hogy nem kicsit vagyok lemaradva jópár emberhez képest.
Ez történik ha az ember bekerül abba a kategóriába, hogy utánpótlás legyen a már elhunyt emberek helyére.
Na akkor gondolkozzunk el egy kicsit, mielőtt bármibe belekezdenénk.-Mondtam magamnak suttogva. és gondolataimba merülve lekuporodtam a poros földre az árnyékba.
Most a Kezdetek Városának a főterén vagyok minimális arannyal és felszereléssel, full kezdő szinten. De vajon hogyan tovább... Próbáljak meg valakikhez csatlakozni?
Nem, az nem az én stílusom... De honnan tudjam, hogy egy magamfajta szóló játékos mennyire tud ebben a világban érvényesülni... Mindenesetre először erőre van szükségem. Talán elég biztonságos hely egy kis szunyókáláshoz, hogy fel tudjam tölteni a tartalék energiáimat.