Lovagi továbbképzés Shu módra

Eltelt némi idő, mire felkerestem a szokatlan párost. Bizonytalan voltam azzal kapcsolatban, hogy szeretném-e ezt az egészet, már csak azért is, ami a csillagles estélyén történt. Na meg azért, mert nem szeretek szívességet kérni másoktól. Attól úgy érzem, tartoznék, az adósa lennék valakinek, ez pedig egy meglehetősen kellemetlen érzés. Azzal azonban tisztában vagyok, hogy egymagam aligha fejlődhetek rendesen, ha nem találok megfelelő példát saját magam számára, vagy nem tanulok meg különféle ellenfelek ellen küzdeni. Nem sok embert kérhettem meg erre, így maradtam végül Shunál és Timidusnál. A boltocskában találtam rájuk. Kicsit zavaró volt szívességet kérni tőlük, egyfajta továbbképzés címszóval, de végül sikeresen megbeszéltünk egy időpontot és most itt vagyok. Rá egy napra, az idomár és a sárkány dojojánál. Lábaim mintha gyökeret vertek volna a bejáratnál. Most jött el a pillanat, amikor vagy visszafordulok, vagy veszek egy nagy levegőt és bemegyek, csakhogy ez nehezebb, mint hinné az ember. Egy levegő, még egy, még egy újabb, de semmi. Mintha tényleg leszögeztek volna, valami bénító méreggel, hogy hátráltassanak. Ez persze lehetetlen. Nem ismerek olyasvalakit, aki ilyenre vetemedne, még kevesebbet, aki ellenem tenné ezt. A számuk összességében nulla.
- Mégis mi a fenéért ácsorgok én még itt? - kérdem, magam elé suttogva a szavakat.
Visszafordulni minden bizonnyal könnyebb, ugyanakkor ha távozom, megszegem a szavam. Márpedig én azt mondtam, hogy itt leszek időben, ami... Hamarosan itt van. Úgy két perc múlva. Veszek még egy levegőt, aztán kopogok egyet-kettőt. Fogalmam sincs, hogy kopogni kell-e az ehhez hasonló helyeken, vagy ha nem, akkor mit kell csinálni. Hosszú ideig nem foglalkoztam azzal, hogy magamévá tegyem a japán kultúrát.

- Üdv! - köszöntöm a sárkányt, mikor az kinyitja az ajtót.
Most már nincs visszaút. Belépve alaposan körülnézek, így a tábla sem kerüli el figyelmemet, ami a cipőm levételére szólít fel. Gond nélkül eltávolítom ebbeliimet magamról és lesorakoztatom azokat egymás mellé, szép, katonás rendben, ahogy azoknak lennie kell a többi mellett.
- Nem szokásom késni - jegyzem meg, bár arról fogalmam sincs, hogy miféle próba lehetett ez.
Talán csak a sárkány magánelvárásai közé tartozott, ám úgy tűnik, megfeleltem, úgyhogy ezzel most nem szándékozok tovább foglalkozni. Úgy tűnik, nincs itt senki más. Ez egy kicsit megnyugtat. Semmi szükség közönségre, éppen ezért először azt gondoltam, hogy valahol az első szint vadonjában kellene megejteni ezt a találkozót, aztán rájöttem, hogy annak a pet nem valószínű, hogy örülne. Ott elvégre bárki, vagy bármi ránk támadhatott volna. A meghajlás idegen számomra, ezért bizonytalanul viszonozom, aztán kiegyenesedve nézek a szék üres helyére és a többi kellékre. Helyet foglalok, szó se róla, a többi elfogadásához viszont szükségem van arra, hogy megszólaljon. Örülök, hogy nem kell az efféle hiányosságaimmal foglalkoznom.
- Köszönöm, nem kérek! - szólalok meg a teát illetően.
Nem vagyok valami tearajongó, ami azt illeti. Ha az íze kicsit is hasonlítana a kávééra, minden bizonnyal más lenne a helyzet, de addig... Csak ha nagyon muszáj. Na de akkor mit is mondjak? Mire van pontosan szükségem? Gőzöm sincs.
- Te mondtad, hogy gyakorolnom kellene a lovagoskodást, vagy mit. Gondoltam... Talán elmondhatnád, szerinted milyen egy lovag. Úgy vélem, te már találkoztál jó néhánnyal.

A kávé előkerülése kellemes meglepetés. Nem hittem volna, hogy ilyesmivel is készül, a magyarázat viszont...
- Igazán nem kellett volna! - említem meg, elvégre tényleg nem.
Szavaim ellenére enyhe mosollyal képemen nézem, miként landol a fekete kávé a csészében, aztán egész egyszerűen közelebb húzom azt magamhoz, anélkül, hogy bármit is tennék bele. Csakis tisztán, úgy a legjobb. Nem is húzom az időt azzal, hogy megkóstoljam. Aprót kortyolok belőle, vigyázva, nehogy leforrázzam magam, még úgy is, ha valójában forrón szeretem a gőzölgő életet.
- Ilyet még tényleg nem ittam Aincradban - szalad ki számon, egész halkan - Köszönöm, nagyon finom!
A sárkányon és kérdésein a sor. Egyszerre túl sok információra kíváncsi, ezért időre van szükségem, hogy felfogjam mondandóját. Kérésére megpróbálom felidézni az alapokat. Azt a sablont, amire aztán oszthattam saját pontjaimat.
- Erő, gyorsaság, fegyverkezelés, speciális képesség egy, kitartás kettő, élet négy? - kérdezem, mert azért nem vagyok benne annyira biztos.
Az újabb kérdés újra elgondolkodtat. Csészémet magára hagyva egy időre, valamivel jobban Timidus felé fordulok, elgondolkodva érintve meg államat néhány másodpercre.
- Először is, tudok pajzsot és fegyvert egyszerre használni, ami esetemben a kard. Aztán... bizonyos pajzsok esetében több személyt is meg tudok védeni, amíg a páncélom kitart. Trója fala, igaz?
Hallgatom tovább magyarázatát, miközben megnyitom adatlapomat, hogy megmutathassam neki az elosztott pontjaimat. Fel sem merül bennem, hogy talán nem kellene, elvégre én kértem a segítségüket. Viselnem kell a következményeit.
- Mivel pajzzsal rendelkezem, úgy vélem, egy lovagnak mindenképp elől kell harcolnia, lehetőleg feltartva az ellenfelet. Ehhez elengedhetetlen, hogy sok páncéllal és élettel rendelkezzem. Egyfajta tank karakter, vagy micsoda, jelentsen az bármit pontosan. Ugyanilyen szempontból fontos a kitartás is, ez azonban a másodlagos. A sebzés viszont vajmi kevéssé lényeges esetemben. Arra ott vannak a harcosok - magyarázom saját indokaimat, miközben az állványhoz megyek, hogy végignézhessek a kínálaton.
Tényleg itt van minden, olyanok is, amik igencsak jók lettek volna. Egy darabnál megállok. A pajzshordozók oldalkardjánál, amit valószínűleg még T2-es fegyverekre sem cserélnék el, ha meglenne. Ez a választott kardom. Bár csak két erőpontot ad, a pajzsom által adott páncél kétszeresére nő. Tökéletes lenne a T2-es kristálypajzzsal, most azonban egy címerpajzs kerül mellé.
- A kardnak kiváló képessége van, amivel a címerpajzs tizenöt helyett harminc páncélt ad - kezdek közben magyarázni - Ezekhez egy vas, vagy egy minotaurusz sisak lenne a legjobb, a hősi köpeny, egy vaspáncél. Utána egy vascipőt választanék, és a bajnok gyűrűjét. Ezek közül persze sok a ritka tárgy, így nem valószínű, hogy könnyedén összeállna egy ilyen szett - elmélkedem hangosan - Szóval? Mi a diagnózis?

- Ez már tényleg nem szükséges! - szólalok fel saját érdekemben.
Nem lenne ellenemre egy nagy adag minőségi kávé, az azonban igen, hogy csak úgy kapjak belőle néhány zsáknyit. Nem és kész! Vagy elfogad érte valamit cserébe, vagy itt maradnak a kávészemek, ebből nem fogok engedni. Vagy egyszerűen meg sem említem csak elmegyek nélkülük. Az lesz talán a legjobb. Felszólítására felszerelkezem, közben pedig hallgatom magyarázatát. Igen, az én fegyverem a kard, még akkor is, ha lehetne más is.
- Nem egészen. Fegyverek közül a kard áll hozzám legközelebb, ezért ez leszűkítette a dolgokat egy kicsit. Aztán már csak azokat kellett összeszednem, ami az általam elképzelt lovaghoz illik - javítom ki.
Hogy miért pont ez a fegyver? Nem tudom. Egyszerűen ezt érzem magaménak. Szeretem a markolat érintését és az érzést, ahogy a keresztvas megakasztja tenyeremet a penge előtt. A pajzsot illetően biccentek egyet. Pontosan nem tudom, hogy mekkora különbségek lehetnek, de azt még én is tudom, hogy van, ami sokkal hatásosabb más fegyverekkel. Aztán Timiduson a sor. Néha most is bólintok egyet, jelezve, hogy felfogtam mondandóját, de amikor a mesékhez ér, elmosolyodom.
- A mesék legjavában a lovagok férfiak - teszem hozzá mellékesként.
A lényeget azért értem. Nekem kell védenem Shut a támadásoktól, amiktől még csak tartania sem kell, mégis, úgy vélem, éppen ezért tudja a sárkány komolyabban venni, hiszen nem kell attól tartania, hogy az idomárnak baja lesz. Egy pozitívum azonban van. Így, hogy nem hivatalos párbaj, képes leszek használni a képességem szükség esetén. Abban biztos vagyok, hogy akkor is csak egyetlen támadás idejére, az azonban elég lehet ahhoz, hogy meglepjem és jobban át kelljen gondolnia, hogy mit csinál. A pajzsot kezembe véve megnézem súlyát, magam elé emelem, hogy pontosabban lássam, meddig ér be, majd a kardon van a sor. Forgatom kezemben, fel-feldobom néhány centire vízszintesen és hasonlók, majd csapok vele egyet-kettőt, hogy hosszát is szokhassam. Ha ezzel megvagyok, ideje helyezkedni. Mindig a lány és a sárkány között kell lennem, nem engedhetem megfordulni a helyzetünket, mert akkor vége. Akkor a bestia megfordul, a lányra rámordul és Shu képletesen felfordul.

A kávé ügyét későbbre halasztom, mert nem úgy van az, ahogy ők gondolják. Akár illik, akár nem, képes és hajlandó vagyok visszautasítani az ajándékot, még akkor is, ha jó érvekkel szolgálnak. Ha mást nem, legalább valami tárgyat adnék cserébe, amire már nincs szükségem. Jut eszembe, van is nálam valami, amit elfelejtettem odaadni a boltban, az talán meg is tenné, bár értékben akkor sem közelíti meg a kávét. A sárkány megjegyzésére bólintok. Tisztában vagyok azzal, hogy miféle módokon használható a kard, miként azzal is, hogy tökéletesen lehetne rajta húst sütni a valóságban. Itt még nem próbáltam. A fegyverekkel való ismerkedésem során újabb okításban részesülök. Tudom jól, hogy megmutattam neki a hatótávolságomat, miként a sebességem egy részét is, bár közel sem a teljeset. Annyira ostoba nem vagyok, ugyanakkor ez is felesleges jelen esetben.
- Nem mutathatok meg olyat, amit eleve tudsz. Láttad a pontjaimat, a kard pedig itt van előtted minden egyes nap, így tisztában vagy a hosszával. Szerintem még a súlyával is. Ami a karom hosszát illeti, minden bizonnyal már azzal is egy ideje. Úgy az első találkozásunk óta, ha jól sejtem. Tanulmányoztál eleget aznap - elmélkedem hangosan.
Nagyjából másfél-két lépésnyire körözök a lány előtt, végig a sárkány előtt maradva, pajzsom valamivel lejjebb eresztve, hogy ne fárasszam magam az állandó magasba tartásával. A gyakorlókard másik kezemben lóg rézsútosan a föld felé. Séta közben igyekszem felmérni a sárkány hosszát. Főként a nyaka és farka méreteit, hiszem míg előbbi végén ott vannak fogaival tarkított állkapcsai, addig farkával képes erőteljesen csapni. Lényegében mindkettővel kitérhet pajzsom takarásából, ezért mikor közeledik, én is megindulok felé, ezúttal már magam elé emelve a pajzsot, valamivel hátrébb tartva a kardot, készen egy esetleges csapásra. Mivel nem vagyok tisztában képességeivel, fejét tekintem dominánsabbnak, a mesékből hírhedt tűz és egyéb okádó képességekből fakadóan. Ezekkel még nagyobb távon veszélyezteti Shut, mint egy harapás, vagy farokcsapás esetén, amit a köztem és a lány közötti távolság növelésével igyekeztem kiküszöbölni.
- Shu, hátrálj egy lépést! - utasítom határozottan a lányt, remélve, hogy megteszi, amit kérek.
Én addig továbbra is a sárkánnyal szemezek. Nem cselekedhetek elhamarkodottan, így amíg nem rajzolódik ki előttem képességei tárháza, maradok a védekezésnél.

A meghajlás nem várt meglepetés, amire nem hinném, hogy rászolgáltam, bár az utána következő magyarázatból már érthetővé válik számomra.
- Semmi gond - felelem egyszerűen.
Tényleg nem szokásom haragudni az ilyesmiért, főleg, hogy tisztában vagyok azzal, mennyire kezdő vagyok az efféle világokban. Hiába kaptam gyorstalpalót, az mind csak szóban történt meg. A harcászati tudás megint más. Ilyen téren már hátam mögött van egy-két könyv és néhány évnyi katonás neveltetés, na meg a kocka bátyám, aki mindenféle ilyenért odavolt.
- A küzdelem már a fizikai csapások előtt megkezdődik, nemde? - erősítem meg a sárkány álláspontját egy kósza mosollyal - A közelében még én sem voltam, csak lettem volna. Ha nem számítjuk a családi szálakat - magyarázom, hogy azért ne képzeljen bele ebbe túl sokat.
A felborzolt tollazattól a sárkány valódibb fenyegetésnek hat. Egy pillanatra meg is szorulnak ujjaim mind a pajzs szíján, mind pedig kardom markolatán, miközben feszülten figyelem, hogy mi következik ezek után. Shu mozdul, de lassan. Túlontúl lassan, ami lényegében még reális is lehetne egy ilyen ellenféllel szemben, aki minden bizonnyal őt akarja elérni. Én vagyok a fal, ami ezt ugyan megakadályozhatja, de bizonytalan, lévén nem ismer annyira. Vagy túlontúl jól ismeri a képességeimet és ezért kételkedik. A harmadik lehetőség, hogy egyszerű félelmet színlel, melynek következtében a reakcióidő szintén lassul, főleg, ha felé irányított kérésekről van szó. Ezt a csúszást kénytelen leszek belekalkulálni.
- Ha előre lépek az egyik lábammal, ugyanúgy tudok támasztani, mintha csak hátrálnék. Sőt, így még lendületem is van a becsapódásod ellen, ami valamivel növeli az ellenállás erejét. Arról nem is beszélve, hogy nem csökkenthetem a közted és Shu közötti távolságot - magyarázom tetteim, mintha csak valami felelés lenne az iskolában.
Felszökken. Sejtettem, hogy valamikor a magasba emelkedik, azt viszont nem hittem volna, hogy ilyen hamar bekövetkezik. Timidus nem húzza az időt, ha tanításról van szó, ezt azonban nem is bánom. Nem időzünk el a már tudott leckéknél, hanem haladunk tovább az ismeretlen felé.
- Shu, guggolj le! - adom ki következő utasításomat, igyekezve nyugtató hangot megütni, akár egy valós harcban, hogy biztosabb lehessen magában és bennem is.
Ha bennem nem bízik, akkor mindennek vége. Akkor akár el is futhat, én pedig az életben nem érném utol. Csökkentem a köztünk lévő távolságot, hogy alig többre, mint egy karnyújtásnyira legyen tőlem és pajzsomtól, így azonban még mindig nem akadályozzuk egymást, főleg, ha leguggol, hogy kisebb védendő felületté váljon számomra, az alacsonyabb célpontról nem is beszélve. Ezt követően azonban aktiválom képességemet. Addig, míg a magasban van, van esélyem arra, hogy egy-két lövéssel meglepjem és meggátoljam a későbbi felemelkedésben. Az íj átveszi pajzsom és kardom helyét, én pedig feszítem az ideget, hogy amint lehetséges, útjára engedhessek egy nyílvesszőt.

A sárkány pontosan láthatja, miként reagálok tollborzolására és nem is hagyja megjegyzés nélkül.
- Mit tehetnék, ember vagyok - teszek én is megjegyzést, a legkisebb sérelmezés nélkül.
Hangomból kihallhatja a nyugalmat. Mindent igyekszek átgondolni, ezért sem hagyom figyelmen kívül a borzolást. Azt bármi követheti, többek közt számos támadás, amiről én semmit nem tudok. Egyelőre azonban nem tesz semmi olyasmit, ami túl különlegesnek lenne vélhető egy sárkány esetében. Magasra emelkedésével is a várható módok egyikeként cselekszik, és ahogy az várható, nem is marad ott sokáig. Shu ugyan megteszi amit kérek, de amint előkerül az íj és a nyíl, Timidus kapcsol. Gyorsan kell döntenem, nincs helye az időhúzásnak. Ha lövök, lehet, hogy eltalálom, ilyen helyzetből nagy rá a valószínűség, ugyanakkor ott a tény, hogy letarol. Nem a saját életpontjaim miatt aggódom, bár tény, hogy ha a lovag meghal, valószínűleg a védence is, sokkal inkább az erő és gyorsaságkülönbség miatt. Mire felkelek, ő már a lány mellett teremhet, márpedig nagyon úgy tűnik, hogy ha letarol, ő kecmereg fel elsőként.
Nem gondolkozok tovább. Belekalkulálva gyorsaságát és a képesség deaktiválása utáni fegyverváltás idejét, megszüntetem a képességem, visszaadva a helyet a pajzsnak és a kardnak. A Shu felől lévő lábammal ellépek mellette, átlósan helyezve lábaim, valamennyire kilépve oldalra. Lábaim berogyasztom, felkészülve az ütközésre. Timi lendületét próbálom kihasználni, ütköztetve sajátommal úgy, hogy pajzsommal oldalra mozdítsam ki őt, ezáltal elvezetve testét mellettünk. Amint észreveszem ennek sikerességét, kardommal azonnal Shu mögé suhintok arra az esetre, ha a petnek kedve lenne hátracsapni fejét egy harapásra.

Nem gondoltam át minden lehetséges lépést. Az meg sem fordult a fejemben, hogy Timidus majd belém akaszkodik, jobban mondva a pajzsomba, ez viszont gyors döntésre kényszerít. A gondolatok fénysebesen suhannak át fejemen a lehetséges megoldásokkal. Megtartom a pajzsot és továbbra is fordulva hagyom, hogy vigyen minket a lendület, próbálva ledöfni közben a sárkányt, vagy eleresztem a pajzsot és a továbbiakban kényszerűen egyetlen kardra, valamint felszerelésem páncéljára és életemre hagyatkozom a túlélés érdekében, akkor azonban sokkal nehezebb lesz megvédeni a mögöttem lévő lányt. Aki még mindig guggol és jelenleg túl közel tartózkodik a sárkányhoz. Arra nem számíthatok, hogy majd gyorsan odébb megy, ezért drasztikus megoldásra kényszerülök, azt hiszem.
- Sajnálom, Shu! - mondom, de akkor már lökök is rajta egy erőteljesebbet lábammal, hogy valamivel odébb taszajtsam, remélhetőleg odébb gurítva a kis gombócot.
A tőle távolabbi lábammal teszem mindezt, inkább egy visszafogottabb rúgással, mintsem egyszerű taszítással, hogy lent maradó lábamon továbbfordíthasson a becsapódás lendülete a sárkánnyal együtt. Pajzsomat lejjebb eresztem a föld felé, igyekezve a heater pajzsformát kihasználva a földbe akasztani annak hegyét a lendület megtörése érdekében. Ennek következtében vagy megakadunk, amint a pet is eléri a földet és ellent tart súlyával, vagy tovább gördülünk, remélhetőleg úgy, hogy én kötök ki felül. Ezek persze abban az esetben lehetnek igazak, ha ellenfelem továbbra is ragaszkodik a pajzshoz. Igazából az sem zavarna túlzottan, ha végül Timidus valamelyik arra járó végtagjába áll bele, a lényeg, hogy elérjek vele valamiféle eredményt. A kard fogásán közben változtatok, hogy könnyebbé tegye számomra a fentről lefelé történő leszúró mozdulatot, áthaladva a pajzs fölött.

Tisztában vagyok azzal, hogy így más esetben Shu sebzést szerezne, mégpedig egész hét pontnyit, ami egy kezdőt figyelembe véve, nem kevés. Legrosszabb esetben az embernek öt életpontja van és egy páncélja kezdő felszerelésből, ezt pedig már túlléptem volna, tehát én magam okoznám halálát. Ha pedig nem is így van, mindenképp sárgává teszem az indikátoromat, de ez még mindig elviselhetőbb, minthogy hagyjam őt csak úgy meghalni. Én még mindig kevesebbet sebzek, mint Timidus, így ezzel a lehetőséggel még mindig nagyobb biztonságban érzem őt, főleg, hogy így el is távolodik. Ahogy mi is a másik irányba, sajnálatos módon rosszul járva. A sárkány fölöttem köt ki, én pedig kezdem kicsit feszélyezni magam. Mivel még mindig pajzsomon van, tudom, hogy karmaitól nem kell félnem, egyik karom azonban így használhatatlan. Súlyemelés jártasságom ehhez aligha elegendő alap szinten, így valami mást kell kitalálnom. Veszélyes porcikái ellen. Shu... Merre van? A szárnyaktól nem látom. Ajkaim egy pillanatra összepréselődnek, amíg felidézem merre is gurult, vagy hogy mi merre lehetünk. Ha játssza tovább az ijedtet, akkor nem most fog ugrálni meg segíteni próbálni, tehát biztonságban van, hatótávolságon kívül, ami a nem látott sárkányfarkat illeti. A pet tehát mindenképp rám figyel, nagy valószínűséggel. Ez egyfajta nyugalommal áraszt el. Nehézkesen veszek egy nagyobb levegőt, miközben lábaim összezárva, felhúzva egyiket igyekszem akkora erőre szert tenni, hogy leboríthassam magamról, ez azonban felesleges próbálkozás. Egyenest belemeredek a sárkány fogaiba, érezve arcomon leheletét. Kardomért matatok, hátha elérem valahol, hogy azt határozottan megragadva állíthassam a sárkányba, mielőtt még elérnének hozzám hússzaggatásra tökéletesen alkalmas agyarai. Jobb az elhárítható veszélyre koncentrálni. Ha nem érem el a fegyvert, akkor szabad kezemmel egyszerűen behúzok neki egyet, hátha tántorodik ettől annyira, hogy le tudjam lökni magamról. Közben érzem, hogy talál, nem is akárhol. Ábrázatom idegesen rezzen, miközben térdem reflexszerűen indul meg az aljas dög felé. Ez nem volt szép, nagyon nem, főleg, hogy egy nővel áll szemben, ugyanakkor tisztában vagyok vele, hogy ez egy harc, így nem lovagolhatok rajta sokat. Ott sebez, ahol tud, miként én is, viszont nyilván jobban zavarna, ha egy ember mancsa matatna arrafelé. Akkor valószínűleg egy pofont, vagy egy ágyékon rúgást is megkísérelnék, amikor csak esélyem van rá és nem csak amolyan reflexszerűen.


//Fegyver van/nincs //

A nyers, döglött halszag nem túl kellemes, ám elviselhető még, így most sikerül befognom a szám, hogy a szájtépéssel se fárasszam magam. Kardomat végül sikerül elérnem, csapnom viszont nem sikerül időben, vagy jobban mondva, nem érdekli túlzottan Timidust, hogy felé tart a penge. Ebből adódóan tisztában kell lennem most már az előttem álló sárkány adataival. Jól manőverez, gyors, és sok élettel rendelkezik, vagy nagy páncéllal ahhoz, hogy nyugodtan tűrjön egy-két támadást. Az is ott van ezek mellett, hogy felhasználja a rólam és felszerelésemről birtokolt információkat. Nem hiába tartják őket intelligens lényeknek, ez a példány pedig különösen az volt. Tartom megragadott fegyverem, egészen addig, míg egy jókora rántással ki nem akarja azt tépni karommal együtt. A levegő egy pillanat alatt szökik ki minden porcikámból, mikor ugródeszkának használja pajzsomat, hozzám préselve azt. Az oldalkardot eleresztem, utána pedig sűrű légvételekkel igyekszem mihamarabb felkecmeregni, hogy néhány lépéssel közelebb tántorogjak Shuhoz, míg ő új fogpiszkálójával bajlódik. A pajzsom még megvan, így nem aggódok túlzottan, bár tény, hogy támadni így nehezebb lesz. Elsődleges  szempont azonban mégiscsak a védelem, ami ebben a világban nehezen megy a támadó likvidálása nélkül.
- Shu, próbálj meg közelebb jönni! - kérem a lányt, egy nagyobb levegő után, hogy hangom erőteljesebbnek hathasson.
Pajzsom magasabbra emelem, enyhén rogyasztott lábakkal, hogy takarhassam hevesen járó mellkasom. Fáradtnak, kimerültnek érzem magam, ez azonban nem kibúvó semmi alól. Egyetlen mob sem fog arra várni, hogy szusszanjak egyet. Közben figyelem szemem sarkából, merre landol elbitorolt fegyverem. Egy-két lépést én is teszek az idomár felé, hogy belátható időn belül elé tudjak vágni egy esetleges támadás során. Sokkal nyugodtabb lennék, ha csak én lennék itt ilyen ramaty állapotban, ahelyett, hogy valaki mást is veszélyeztetek esetleges halálommal. Aztán eszembe jut valami. Valós küzdelmet játszunk, ami azt jelenti, hogy akár el is küldhetném őt, amíg én feltartom a dögöt. Az azonban csak akkor lenne jó, ha biztosan fel tudnám tartani addig, míg elmenekül, ami jelen esetben kérdéses. Még kell némi idő a képességem újratöltéséhez, valamint az sem valószínű, hogy megállítaná, abból kiindulva, hogy milyen könnyedén fogadta próbálkozásaimat. A legegyszerűbb módja a lelépésnek a kristály, Shu viszont nem használta. Eszébe sem jutott, pedig nyilvánvaló, hogy baj esetén az az első gondolat. Ebből arra kell következtetnem, hogy vagy nem jutott eszükbe ez a lehetőség, vagy nincs neki. Pötyögök néhányat pajzsom takarásában, majd egyszerűen a lány felé dobom a hazatérés kristályom. Legalább egy biztosan megússza.
- Shu, menj! - utasítom határozottan.
Ez nem azt jelenti, hogy máris feladom, csupán azt, hogy könnyítek saját helyzetemen, valamint bebiztosítok egyfajta végkimenetelt.

Igen, Shu megmenekül és ezzel lényegében teljesítettem a feladatomat. Kardomat nem is várom vissza. Tisztában vagyok vele, hogy csak hatalmas szerencsével lehetne újra az enyém, ami most nem áll rendelkezésemre, lévén Timidus képes gondolkodni is. Na meg ott az erőfölény, aminek hála könnyedén megakadályozhatná, hogy újra megkaparintsam, még akkor is, ha végül eldobná a fegyvert és azt is tudnám, hova. Minden egyes szavában igazság van. Ismernem kell a társaimat ahhoz, hogy együtt tudjak dolgozni velük. Nem tudok elrepülni, jelenleg még járni és stabilan állni is nehezen. A küzdelemnek számomra vége. Ennek ellenére teljesen nyugodtnak érzem magam. Ajkaimon lágy mosoly fut át, miközben követem a sárkányt, várva, hogy most mit fog tenni. Pajzsommal még mindig igyekszem védeni magam, tovább tartva azt, hiszen a reakcióidőm nagyban lelassult fáradtságomnak hála. Most nem biztos, hogy lenne időm a magasba tartani védekezés gyanánt, ha leereszteném. A távolsági támadás viszont meglep. A kard gyorsan halad felém, nem kicsit taszítva rajtam, melynek következtében újra a földön kötök ki. Időm sincs feleszmélni, már érzem a sárkány súlyának nyomását pajzsomon, valamint testrészeinek egyre erősödő szorítását. Most még a pajzs is gátol, arra viszont talán jó, hogy ne a gyomromban kelljen tapasztalnom a karmokat. Egyre nehezebben jutok levegőhöz, miközben próbálok kiszabadulni szorításából, megmoccanni, vagy bármi hasonlót. Ez már az élni akarás utolsó próbálkozása, hogy aztán teljes nyugalommal elfogadhassam vereségem.
- Azt hiszem, halott vagyok. Legalább ezt már Shu nem látta - jegyzem meg, fogaim közt szűrve a szavakat, hogy a lehető legkevesebb levegőt használjam el közben.
Persze ez csak képletes. Nagyon is látta megsemmisítő vereségem, ugyanakkor a valóságban ennek már nem lehetne szemtanúja. Sem ő, sem az, akit védek, így megmenekülhet egy kisebb traumától. Ez is valami. A lényeg pedig, hogy életben marad, még ha én ezzel oda is veszek. Teljesen elégedett vagyok az eredménnyel, holott tudom, hogy azért végződött így, mert hozzájuk képest sehol nem állok. Jócskán akadnak nálam erősebbek, akik hasonló könnyedséggel okozhatnák vesztemet.