Gyakorlómeccs JL módra!

Az elhatározás már régóta megszületett, egyedül a pontos kivitelezés hibádzott. Pedig százszor eljátszottam már magamban, fokozatosan gyűjtve a bátorságot, aminek meg kellett lennie, ebben a világban és azok után, ami történt, elképzelhetetlennek tartottam, hogy ne legyen meg. Már magam sem hittem el, mennyire túldramatizálom a dolgot, hiszen csak egy sima kérdésről volt szó.
- Nem bízol magadban? – kérdezte a kard. Megráztam a fejem. Nem erről volt szó. Igazából… nehezen álltam át. Vissza. Vagy akárhogy is legyen, még nem éreztem magam olyan magabiztosnak, és itt nem magával a cselekedettel volt a gond. Talán megint a katanának volt igaza, problémáim gyökerei továbbra is a kishitűségemben rejlettek, s hiába tudtam, hogy ez tényleg semmi a biztonságos övezeten kívül zajló eseményekhez és a bossharcokhoz képest, képtelen voltam megszabadulni a gondolattól, hogy mit gondolhat rólam a kimondott szavak után. Nagyképűnek fog nézni, esetleg bénának? Vagy ami a legrosszabb, nem fog méltónak tartani a hős szerephez az önbizalomhiányom miatt? Mert akkor pontosan eltalálná, ezt pedig nem akartam. Nem, előbb kell felülemelkednem a régi énemen, minthogy kiderüljön. Hiszen már egyszer sikerült, de a valóságban eltöltött pár perc elég volt rá, hogy újra hatalmába kerítsen.

Felálltam, kezem erősen szorította a markolatot elhatározásom jeleként. Amíg meg nem gondolom magam. Teljes felszerelésben voltam, úgy nyitottam ki lakrészem ajtaját, és léptem ki a folyosóra. A tágra nyitott ablakokon át besütött a nap, s ahogy haladtam, a fény végig-végigfutott a sárkánymintán. Elégedett voltam, magabiztosságom lépéseim számával növekedett, míg végül meg nem álltam a célul kitűzött ajtó előtt, és be nem kopogtam rajta.
Tudtam, hogy itthon van.
Ez is egy olyan részlet volt, aminek kiderítése sokkal könnyebben ment, mint a művelet, amit véghez kívántam vinni. Nagy levegő, fél lépést hátra, hogyha kinyitja, ne legyek benne a személyes zónájában. Elszánt tekintet, határozott fellépés.
- Szi… szia – böktem ki zavartan, kétszer is nekifutva a mondatnak, majd nyeltem egy nagyot, és lesütöttem szemeim.
- Nehéz eset vagy – hangzott a jobb kezem irányából. Nah, nem kell rákontrázni!
- Szóval, arra gondoltam, hogy… megküzdenél velem? Tudod, amolyan gyakorlómeccset lehetne… - nem folytattam, belenéztem a szemébe, és vártam a reakcióját. Tény ami tény, sikerülhetett volna jobban is a dolog, de momentán ennyire futotta. Csak remélni tudtam, hogy beleegyezik. Végtére is, ő a céhvezér, nem mondhat nemet csakúgy. Vagy pont hogy mondhat?

Napok óta próbálgatom a az italkészítő képességemet, s ezzel együtt a hidratáltságom is megnőtt, mert amit megcsinálok, azt becsületesen meg is iszom, hehe. Most is nagy mosoly ül már az arcomon, mikorra az ötödik pohár hogyishívjákot kísérletezem ki. Egész jól néz ki ahhoz képest, hogy még csak gyakorló szinten űzöm ezt a sportot, hmm.
Felemelem a poharat, fényben is megcsodálom: a színe is rendben van. Tök egyszerű, egyszínű, de legalább nem fekete, szóval sikernek könyvelem el.
Végül a számhoz emelem a poharat, s belekortyolok. A kellemesen alkoholos íz átjárja a számat, majd a program újratöltésével megint bizseregni kezd az agyam. Gyorsan lehörpintem a pohár tartalmát, s előveszek még egyet. Olyan jól sikerült, hogy csinálok magamnak mindjárt kettőt és így nem kell várnom két pohár között, nyomban ihatom a következőt! Logikus és praktikus.
Kicsit azért elvacakolgatok vele, míg eszembe jut az öt perccel ezelőtti recept, de sikeresen megcsinálok két pohárral, amiket a kezembe is veszek.
Már emelném is a számhoz rögvest, de kopogásra leszek figyelmes az ajtó felől. Ohh, vajon ki jött hozzám? Engem sose látogat meg senki... Talán félnek hősiességemtől?! Grr!
Kezemben a két pohárral manőverezek el az ajtóig, amit lábbal sikerül kinyitnom, de amint ez sikerül, gyorsan visszakényszerítem a földre a végtagot, nehogy furcsán nézzenek rám azért, mert bal lábbal nyitok ajtót. Ohh, ez fura volt.
Hinari az, a Drága Titkárnőm személyesen. Angyali arcának gyémántokat megszégyenítően ragyogó szemével rám pillant, s arra kér: gyakoroljak vele. Hát ellen tudna állni egy ilyen kérésnek bárki is?
Szó nélkül nyújtom oda neki az egyik poharat, ha már ott van a kezemben, s ha elfogadja, akkor jó, ha meg nem, akkor szomorú leszek, de férfiasan állni fogom a dolgot és nem vágok semmilyen összetört-szívű fejet.
- Rendben, gyakoroljunk..! Kint a kertben? - kérdem mosolyogva, képzeletben pedig már játszok a gondolattal, hogy ott paskoljuk egymást a bokrok, s fák takarásában... Természetesen karddal.

A másodpercek csigalassúsággal teltek, ahogy egymást néztük. Már-már ott tartottam, hogy kitalálok valami ürügyet, hogy mégse kelljen harcolnia velem, hiszen láthatóan megzavartam őt, ám ekkor minden előjel és a kérdésemre választ adó reakció nélkül kezembe nyomta a poharat. Fogalmam sem volt, mégis mi lehet benne, ám teljes mértékben megbíztam céhvezérünkben, így egy érdeklődő pillantás és egy finom szippantás után belekortyoltam az italba, előtte természetesen megköszönve az „ajándékot”.
Émelyítő volt. Biztosra vettem, hogy a férfiak körében mostanság egész elterjedt italkészítést gyakorolta, hiszen az Aincradban lévő, nyilvános és kevésbé nyilvános boltokban sem lehet ilyen löttyöt kapni. Nem mintha tudnám, igazából, de Pánci megnyilvánulása engem látszott igazolni. Az ital kezdeti hatása lassan elpárolgott, törölte a rendszer, s nagy lelkierő kellett hozzá, hogy mégegy kortyot lenyeljek. Ésszerű énem azt bizonygatta, hogy harc előtt nem tanácsos efféle állapot-módosító szereket magamba önteni, ám az engem szemlélő mosolya, ha nem is rögtön, de képes volt kompenzálni az érzést.
- A kert tökéletes, köszönöm – feleltem, s már indultam is a megjelölt hely felé, útközben bevárva Lewist, figyelve rá, hogy valahol észrevétlenül elhagyjam a poharat. A Katana még mindig a kezemben volt, szórakozottan lóbáltam, próbálva már előre kigondolni pár taktikát, amit a későbbiek során alkalmazhatok. Amit tudtam céhvezérünkről, az a bosson és a céhküldetésen való részvétele alapján történt, lovag lévén rengeteg élete lehetett, ám egyéb pontjairól kevés információval rendelkeztem.

Szótlanul értünk ki a kertbe, gondolataim túlságosan is elfoglaltak ahhoz, hogy beszélgetést kezdeményezzek, persze ha kérdezett, szívesen válaszoltam. Vajon mennyire volt jó döntés kihívni? Barátságos meccs lesz, az igaz, de vajon a JL szemszögéből lesz-e bármilyen negatív vagy pozitív következménye a végeredménynek? Nem tudhattam, ám mostmár nem visszakozhattam. Megálltam vele szemben, szemmagasságba emeltem a katanát, és elküldtem neki a párbajra való felkérést.
- Te döntesz, hogy egész vagy fél életig menjen – szólaltam meg, abban a végletekig komoly hangnemben, ami a harc előtti és közbeni maximális koncentráltságomat jellemezte. Egy mosoly azért még belefért, s miközben ő kiválasztotta a harc típusát, én érdeklődve tekintgettem a palota ablakai felé, hogy megbizonyosodjak róla, figyeli-e valaki (és ha igen, akkor ki) a gyakorlatot.

Amint a leányzó elveszi a poharat, galád módon koccintok is vele, hogy muszáj legyen megkóstolnia kevertemet. Arcának vonásairól nem sok mindent tudok leolvasni, mintha egy kissé közömbös lenne nagyszerű felfedezésemmel szemben, de nem neheztelhetek rá emiatt, nem tetszhet mindenkinek a művészi szintre emelet koktélkeverésem! \o/
Gyorsan bezárom az ajtómat, aztán csatlakozom a lányhoz és kettesben el is indulunk a kertbe. Nálam természetesen ott van a poharam, amibe sűrűn lógatom a nyelvem, megízlelve újra meg újra munkám gyümölcsét, ami minden kortynál egyre jobban visszhangzik fejemben. Mikor látom, hogy Hinari gy gyors mozdulattal lerakja valahová az ő majdnem teli pohárkáját én is úgy teszek, rögtön mellé parkolok le az enyémmel. Mit tagadjak okos a lány, hogy nem itallal a kezében akar harcolni és inkább itt hagyja, szóval már örülök is, hogy titkárként "alkalmazom". A dolog sokkal inkább önkéntes alapon működik, mint vezéri akartam sziklaszilárdságán.
- Legyen fél életes, azzal is elleszünk. - tanácsolom kedvesen a lány kérdésére, majd nyomok rá a kihívás elfogadására. Előkapom buzogányomat, ezt követően pedig a pajzsomat is, melyet nem is olyan rég fényeztem ki. Akár olyat is játszhatnék vele, hogy kiállok az erkélyre és onnan sütögetem emberek szemét a pajzs felületéről tükröződő fénnyel, de hát olyat egy hős nem tesz...
- Én készen állok..! - jelzem a titkárnőnek, majd pajzsomat félig beúsztatva magam elé lazán védeni kezdem magamat, közben a buzogány leginkább a föld felé tekintget, mert nincs kedvem fej magasságban emelgetni...

- Nekem oké – bólintottam felvetésére határozottan, és félig behajlított térdekkel vártam, hogy leteljen a várakozási idő. Vele egyszerre mozdultam, s ahogy ő is elővette fegyvereit és pajzsát, úgy emeltem fel én is a Katanát, gondolatban üzenve neki, hogy készüljön fel a párbajra. Persze nem volt titok, hogy itt most nem holmi létfontosságú meccs fog zajlani, emberi életeket feltéve annak kimenetelére, de izgatottságom és a fejlődés vágya legalább annyira élessé tették számomra ezt a gyakorlást, mint ha valódi kockázata lenne, s ezt a kard is jól tudta. Tudnia kellett, én pedig nem kételkedtem benne. Nem kellett szólnia, hogy megértsem, és bár alig volt nálam pár napja, mégis úgy éreztem, hogy valamennyire sikerült kielemeznem programjának működését. A használata azonban már más kategóriába tartozott.

Újfent bólintottam, s mivel láthatóan átadta a kezdeményezés jogát, meg is indultam. Nem túl gyorsan, csupán egy közepes tempót felvéve, egyelőre csak ki szerettem volna kísérletezni a pontjait, hogy miben erős és mik a gyengéi. Szemből támadtam, az első és egyetlen csapásomat direkt a pajzsára mérve, közben éberen figyelve, merre s hogyan mozdul, és ami a fő, milyen gyorsan. Nem kapkodtam el a dolgot, de mivel – valószínű – minden további nélkül hárította a próbát, hirtelen léptem egyet oldalra, a buzogányt tartó keze mellé, és megpróbáltam megszúrni őt. Ha nem szeretné – márpedig nagyon reméltem, hogy nem – beengedni ezt, akkor reflexből kéne mozdulnia, így talán megleshetem, mekkora a sebessége. Az eddigi küzdőtereim alapján, főleg ami a tornát illeti, rájöttem, milyen fontos is ez a stat, s habár nem mindent ez dönt el, befolyással bírhat jópár szituációban.

Hátraugrottam, erősebben markolva a Katanát, mint szoktam, és vártam, hogy rászánja magát a támadásra, amennyiben eddig még nem tette. Nehéz volt, egyszerre figyelni az ellenfelem és a kardot, egyszerre reagálni mindkettejükre, és ezekkel együtt még a saját elgondolásaimat is számba venni. Jó volt, hogy első körben csupán az utóbbival kellett foglalkoznom, s örültem neki, hogy a Katana is segít szótlanságával. Idővel majd meg fogom szokni, és fogok tudni reagálni mindhárom dologra, ám egyelőre fő a fokozatosság.

A várakozási idő alatt tetőtől talpig végigtekintek a lányon, s habár idomai igencsak szemrevalók, figyelmemet a kezei közt tartott kard kelti fel a legjobban. Sok kardot láttam már idebent és persze odakint is, de hasonlót még nem. Ügyes lány lehet a titkárnőm, ha beszerzett magának valami ritkaságot. Persze én se panaszkodhatok, hisz' itt van nekem a futópajzs, ami igen csak ritkaság számba megy. Amilyen nehéz volt elkapni érte azt a madarat, szerintem rajtam kívül senkinek nincs ilyen speckó cucca..!
Amint az igazi visszaszámolás indult el az órán, Hinari nyomban elrugaszkodik, s felém közelít. Mozdítanám a pajzsomat, de nagyon úgy néz ki a dolog, hogy még arra sincs szükségem: A lány egyenesen annak támad. Hangos, fémes csattanással, szikrázással érintkezik védelmem a csapásával, de erőpontjaimnak hála meg bírom tartani magamat, nem rendülök meg tőle.
Reflexből nyomban emelem is a buzogányt, a de a titkárom következő lépése arra sarkall, hogy hanyagoljam a támadást és inkább maradjak védekezésben, ugyan is a pajzsom közeléből eltávolítja fegyverét, amivel az oldalamat veszi célba. Áthelyezem a súlyomat a jobb lábamra és igyekszem kitérni is abba az irányba, hogy lehetőleg már ne a második támadásnál tűnjön el a páncélom.
Hál' istennek azért ugranom nem kell, hogy elkerüljem a hűvös pengét, de így is jócskán kiesek a mozdulatból. Gyorsaságról nálam nem beszélhetünk, akrobatikáról meg még annyira. Egy sétáló kődarabnak érzem magam...
- Bevallom, egy nőt akkor sem ütök meg szívesen, ha csak gyakorlás is az oka..! - közlöm ellenfelemmel, aki közben hátraugrik és vár, nyilván arra, hogy most én támadjak.
Morfondírozok egy ideig azon, hogy miként tudnék egy gyorsabb játékosnak keresztbe tenni, de semmi jóra nem akadok, így rögtönzésbe fogok. Ahogy ő korábban, én is megindulok felé, s meglengetem a buzogányom, majd abban állapodok meg magammal, hogy egy vízszintes suhintást küldök a lányra, ami nekem jobbról balra fog történni. Így sajna egy időre teljesen védtelenné válok. Akármi is süljön ki belőle, a támadás után igyekszem én is hátrébb kerülni, bár azt hiszem nem ugorva fogom kivitelezni...

Reflexből mozdult, az igaz, de maga a művelet már komplexebb, begyakoroltabb mozdulatsorokat is tartalmazott, némelyiket talán maga a rendszer találta ki és élesítette a megfelelő pillanatban. Mindezek ellenére szinte biztos voltam benne, hogy sebessége az enyém alatt van, ám még megért pár próbát a dolog. A szúrásomat elkerülte, de ezen egy percig sem csodálkoztam, hiszen őrá figyeltem, koncentrációmba pedig maga a kard maximálisan pontos forgatása már nem fért bele. Ez is egy olyan jelenség volt, amit – akár napi több órás gyakorlás során – ki kell iktatni, mint hátrányt. Több felé kell összpontosítanom egyszerre, több, egymástól függetlenül mozgó dologra.

Enyhén sóhajtottam, s miközben felém közeledett, azon törtem a fejem, hogy az előbb kigondolt műveletet miként lehetne kivitelezni. Nem sokat tudtam még a fegyveremről, amit Lewis is jól megnézett magának, csupán annyit, hogy egy úgymond második szemnek is képes funkcionálni, és tudja olvasni a gondolataimat. Ez kezdetnek tökéletes volt, rengeteg lehetőség rejlett benne, ám az idő elengedhetetlen ahhoz, hogy működjön is.
Céhvezérem mondatára csak elmosolyodtam és bólintottam, ám védekező beállásomon nem változtattam. Tudtam, hogy úgyis jönni fog, jönnie kell, nem várathat sokáig. És mivel védekezéskor legalább a saját támadásomra és célzásomra nem kell figyelnem (a spontán ellentámadásról pedig még nem is álmodtam), itt volt az ideje a valódi próbának. Oké, azt hiszem mehet. Újabb bólintás, ezúttal a Katana felé, majd félig behajlított térdekkel néztem szembe a felém lendülő buzogánnyal. Kissé irányba is fordultam, hogy több teret engedjek a fegyverek találkozásának, ugyan egyelőre nem tudtam, pontosan milyen szögben fog érkezni, arról azonban volt némi fogalmam, hogy melyik oldalról.
- Vízszintesen! – kiáltotta a Katana hirtelen, nekem pedig fogalmam sem volt, hogy mire érti, az ellenfél fegyverére vagy arra, hogy én hogyan forgassam őt. Idő persze nem volt a tanakodásra, így reflexből kaptam magam elé a kardom, megfeledkezve arról, hogy mit is mondott. Túl gyorsan történt minden, engem pedig –hiába mondtam, hogy készen állok – mégis váratlanul ért a kiáltása. Össze is zavarodtam rendesen, aminek eredményeképpen csak annyit sikerült észlelni, hogy a pajzsnak használt, nagyjából vízszintesen tartott pengén elcsúszik Pánci buzogánya, és halad tovább, egyenesen a vállam felé. A már megszokott bizsergő érzés ezúttal sem maradt el, s a hatalmas erőtől még estem is hátrafelé egy picinykét.

- Ez nemigen jött be – tápászkodtam fel, el is feledkezve róla, hogy nem gondolatban beszélek a kardhoz. Amikor leesett, idegesen nevettem fel, és vontam meg a vállam, keresve a szemkontaktust a lovaggal – Igazából neki mondtam. A Katanának – próbáltam tájékoztatni, de így is éreztem, ahogy kicsit elvörösödök. Reméltem, hogy azért nem néz teljesen idiótának, idővel majd el fogom neki mesélni a történéseket, de momentán a harcra kell koncentrálnunk.
- Támadnál újra te? Kérlek. Valamit ki akarok próbálni – néztem Lewis szemébe, gondolatban a Katanával folytatva a kommunikációt: Maradjunk abban, hogy mindig mondd majd hozzá, hogy miről beszélsz, oké? Meglátjuk, mire megyünk ezzel a megoldással.

Erősen összevonom a szemöldököm, ahogy hátrébb lépek. Hinari mintha azt se tudná, hogy mi van, ráadásul jött valahonnan egy hang is, ami tök úgy hangzott, mintha a támadásom verbális manifesztációja lett volna. Manifesztáció... Manifesztáció! Milyen izgalmas szó! \o/
A vállát kaptam el egy kicsit, ő mégis a földre kényszerült. Azt vártam volna, hogy legalább ugyan úgy kivédi a csapásomat, mint én az övét, ha nem jobban. Biztos az a fura hang zavarta meg... Valaki kukkol minket..?
- Rendben, készülj fel. Itt jövök..! - megpördítem a buzogányt kétszer is, mire aztán teljesen rászánom magamat arra, hogy megint a lány felé lépjek megütni őt még mindig gyakorlás fedőnév alatt. Akárhogy is agyalok rajta, nem tudok zöld ágra vergődni azon, hogy komolyabban megüssem. Vagy az már a komoly ütésem..? Azt hiszem én is összezavarodtam...
Alig néhány méterre vagyok a lánytól, aki újfent felkészültnek néz ki. Most miden esetre megpróbálom egy másik irányból megközelíteni a dolgot. Szó szerint. Buzogányomat magasra, a fejem fölé emelem, majd földet rengető rohanó futásba kezdek és amit hatósugáron belül érzékelem a titkárt, a fegyverrel lesújtok rá fölülről lefelé teljesen függőlegesen.
De ez még nem elég..! Amint a fegyverem találatot ér, legyen az akár Hinari, vagy a kardja, a buzogányom megpróbálom visszarántani és bal kezemet akcióba lendíteni. Ismét szó szerint, ugyan is azt tervezem, hogy lapjával nekifeszülök a lánynak é megpróbálom feldönteni...

Bólintott, s már jött is felém, szerencsémre vagy nem is hallva meg, vagy egyszerűen csak nem reagálva a Katanához intézett szavaimra. Sóhajtottam is egy mélyet, nem lett volna túl jó, ha furcsa szemmel nézne rám, már ha nem teszi ezt a bénázásom miatt. Igaz, hogy direkt azért kértem tőle a párbajt, hogy ne élesben, az ellenséges mobokon vagy bossokon kelljen kipróbálnom, hogy is működik ez a gyakorlatban. Éshát, levonva a következtetéseket, bőven volt hova fejlődni. Elégedetlenül csóváltam meg a fejem, majd álltam be a védekező alapállásba, kardomat olyan szorosan fogva, hogy manőverezésre egyáltalán nem volt alkalmas így a fegyver. Tudtam én pontosan, mi hibádzik, de mégse voltam képes enyhíteni a szorításon, minden idegszálammal – nem, nem a felém robogó buldózerre emlékeztető férfire – a hangra koncentráltam, amit majd, valamikor ki fog adni magából a fegyverem. És nekem azt még értelmeznem is kéne valahogy, s bár bíztam a reflexeimben, realista énem nem sok bizakodnivalót adott.

- Föntről jön – kiáltotta a kard. Ezt kivételesen tudtam – kommentáltam, hiszen alulról egy fej fölött tartott buzogányt elég nehezen lehet útjára indítani. Persze jöhetett volna féloldalasan is, de ezúttal nem vesztem el a részletekben, inkább a legegyszerűbb megoldást választottam: hátraugrottam. Nem hosszan, csak éppen annyira, hogy fejem elkerülje az elemi erejű csapást, s már indítottam is az ellentámadást. Engedtem a szorításon, így mozgathatóbb lett a fegyver, és szinte már éreztem a találatot, amikor meghallottam a Katanát:
- Enyhén lejjebb, majd gyorsan föl!
Reflexből mozdultam. Spontán, nem is tudatosult bennem, miért teszem, csak szó vagy gondolkozás nélkül teljesítettem, amit kért. Ezúttal éreztem, hogy utasításnak szánja, nem pedig az ellenfelem támadását jellemzi, így félig leguggoltam, hogy vízszintesen tudjam süllyeszteni a kardot, majd lentről, az élével fölfele suhintottam. Csak a mozdulat után vettem észre, hogy Lewis karja a nem földig érő pajzsával együtt felém tartott, ám nagy hirtelenjében nem tudtam megállapítani, hogy a levegőben lévő kezet (ami, ha nem csináltam volna semmit, valószínű elkerülte volna a fegyverem, így a pajzs nekem csapódott volna, a kardom meg nem ért volna el a testéig) sikerült-e félig alulról, a köztünk lévő minimális távolság miatt nagyjából a könyöke közelében megvágnom.

Kis pihenés kellett, amit csodálkozásra használtam fel. Összejött! Nem a támadás, hiszen az még nem derült ki, hanem a manőverezés. A panacs-tett kapcsolat, méghozzá minimális időn belül! Boldog voltam, vigyorogtam is hozzá, szokatlanul, nem rám jellemzően. Végigsimítottam a sárkánymintás markolaton, és elszántan néztem bele a lovag szemébe. Most mi jövünk!
Megindultam, persze sok lépést nem kellett tennem, az utolsó közben pedig aktiváltam az akrobatikát, és egy nagyon gyors melléje kerülés után, lábaimat olyannyira behajlítva, hogy fejem a mellkasával lehetett egyvonalban, oldalas vágást indítottam a lába felé.

Egyre inkább nem értem ezt a lányt. Arra kér, hogy támadjak már másodjára, erre most elugrik... Ha az előbb is ugrálni akart, azt is megtehette volna ugyan ilyen könnyen. Mit ne mondjak vannak itt furcsa dolgok. Az egyik ilyen például az, hogy a "sok" mozgás hatására kiáramlott belőlem a kotyvasztott piám. Ez még talán nem is lenne baj, mert a zsebemben van egy frankón meghajtott cigi, de még csak elő se tudom venni, mert ugyebár most harcolunk. Vagyis gyakorlunk, de hát mégis csak illetlenség lenne csak úgy előkapni egy cigarettát és a leányzó arcába fújni a füstöt... Bár ki tudja..? Lehet tetszene is neki! És akkor nyomban le is állnánk ezzel a haddelhaddal és egy fa tövében üldögélve, mélázva a az élet értelmén füstölhetnénk és boldogok lennénk, hogy füstölünk.
A pajzsos karom persze mozgásba lendül, mert ugyebár mégis csak fel akarom dönteni a leányzót. Ha nem csinálok semmit, csak a buzogányt lengetem, a végén még rám fogja a kedvenc titkárnőm, hogy nem veszem komolyan a küzdelmet.
És már megint hallottam azt a hangot! Férfié, annyi szent. Mintha Hinari irányából jönne. Bujkál valaki mögötte a bokorban? Vagy éppen hogy láthatatlan és bokorra sincs szüksége?! Én is szívesen lennék láthatatlan. Azt hiszem sokszor látogatnám Ai-chant. Meg Jasut. Meg persze a titkárnénit is.
- Huh..? - nyögöm értetlen fejjel, ahogy a lány leguggol és nagy sebességgel megsebesíti a könyökömet. Akaratlanul is elhátrálok tőle, homlokomat ráncolva, tétován lépdelek hátra egy darabon.
Idióta grimasz jelenik meg arcomon, ahogy a lány villámgyorsan felém iramodik. A sebessége nagyobb, mint korábban és a támadása is sokkal kiolvashatatlanabb. Az oldalamhoz siet és úgy lendíti meg a fegyverét. Időm sincs nagyon mozdulni, nem még, hogy védekezzek, vagy ugráljak, mit ő tette, így kénytelen vagyok húzni a számat, ahogy a fegyverével végigvágja a lábaimat.
- Hinnye! - kiáltom elismerően és nem is gondolkodva azon, hogy mit csinálok, igyekszem a lehető leggyorsabban lekapni magamról a pajzsot és mint egy diszkoszt, a lány felé hajítom teljes erőmből. A sebzése nem veri eget, de nem is ezen van a hangsúly, mert ez csak elterelés. Valójában én is megindulok a pajzs után és igyekszem (minden veszély ellenére) megragadni Hinari melle fölött a ruháját, hogy aztán jó messzire hajíthassam a kettes súlyemelésemmel. Ezt mind természetesen a szabad balommal tenném. Ha a leányzó gyorsabbnak bizonyulna, akkor egyszerűen értetlen fejet vágok és elveszítve az egyensúlyom rá esek. De ezt is csak akkor, ha nem tér ki...

Valahogy gördülékenyebben mentek a dolgok, mint eddig. Eltaláltam a lovagot, de nemcsak az ellentámadás sikerült, hanem a második próbálkozásom is: vagy nem mozdult, vagy nem tudott időben mozdulni, lényeg, hogy gyorsaságom újfent a segítségemre volt, így elégedetten szemléltem a piros csíkot, amit a kardom hagyott benne. Mindezt persze csak addig az egy-két másodpercig, amíg még egyhelyben álltam, testsúlyomat a hátsó lábamra helyezve, hogy elrugaszkodhassak. Nem akartam behatóbban találkozni a buzogánnyal, pláne nem az őt forgató férfi hatalmas ereje miatt, így bölcsebbnek láttam minél hamarabb kialakítani azt a bizonyos távolságot, ami lehetőséget ad a történések részletesebb megfigyelésére is.

Éppen a levegőben voltam, amikor felém hajította a pajzsát. Maga a tény, hogy már nincs a karján, az tudatosult bennem, ám hogy engem céloz vele, az végképp váratlanul ért. A Katana persze figyelmeztetett, ám hiába volt ő mestere az ilyesféle szituációk elemzésének, továbbra is az emberi agy parancsainak és az izmok munkájának volt kitéve, saját maga mozdulni nem volt képes. Így annak rendje és módja szerint repültem kicsit tovább és hosszabban, mint azt terveztem, a gyomromnak vágódott felszerelés plusz lendületétől.
A leérkezést úgy ahogy megoldottam, hála a jártasságnak, ám nem volt túl sok időm a további lépéseimen gondolkodni, ugyanis Lewis már rohamtempóban közeledett. Végig a buzogányát néztem, hogy merre és hogyan lendíti, ám amikor realizálódott bennem, hogy nem lesújtani készül, már éreztem magamon bal markának erejét. A ruhámnál való lefogást nem először tapasztaltam, így szó nélkül lendítettem a fegyverem, s miközben a lovag behajlította a kezét, hogy annak kiegyenesítésével elhajítson, egy gyors, félköríves mozdulattal szántottam a levegőt és remélhetőleg a férfit magát is. Repülés közbeni célzás? – ajánlottam a következő gyakorlatot, hiszen tudtam, hogy esélyem sincs kiszabadulni addig, amíg Pánci nem akarja. Ez amúgyis jó helyzet volt arra, hogy tovább fejlesszük a második képességemet, ami folyton a sárkány alakot öltésekor bekövetkező visszalökés ereje miatt szokott kudarcba fulladni. Ilyenkor a hátratántorodó felsőtestemet nem követi a lábam, és rendszerint hátraesek, a levegőben (vagy ha szorosan tart) azonban kiküszöbölhető ez a mozzanat.

- Summoning Earth Dragon! – kiáltottam anyanyelvemen. A kard végéből előbújt a barna sárkányforma, és legnagyobb meglepetésemre még irányítani is tudtam, úgy ahogy. Az időzítéssel se csúsztam sokat, abban a pillanatban engedtem szabadjára a képességet, amikor Lewis eldobott, így volt pár másodpercem, mielőtt méterekre eltávolodtam volna tőle. Hogy végül megharapta-e, vagy sem, azt képtelen voltam megállapítani, inkább azon igyekeztem, hogy elkerüljem a céhház falával való ütközést. Nem lett volna szép, ha a szinte vadiúj épületben nyomot hagytam volna…

Puff!? Durr? Nyekk? Platty? Melyik szóval írhatnám le azt a hangot, ami abból születik, hogy a pajzs sikeresen eltalálja Hinarit és meg is löki úgy, ahogy annak lennie kell. Most mondhatnám azt is, hogy így terveztem, de akkor hazudnék. Inkább csak reménykedtem benne, hogy így fog elsülni és a pajzs bevonása a harcba, mint fegyver nem dől csúfos kudarcba.
Néhány lépésből elérem a lányt és keményen megragadom ruháját. Elengedek egy kis vigyort, miközben aktiválom a képességem és a levegőbe emelem a lányt, majd ugyan ezzel a lendülettel már repítem is tovább egyenesen a céhház felé. Hova?! Te jó ég, remélem a falnak nem lesz semmi baja! Nemrég szereztük ezt a palotát, de már is tönkretesszük?! Ejnye titkárnő, máskor jobban figyelhetnél arra, hogy merre repülsz, ha eldobnak...
Hinari azonban nem adja ilyen könnyen magát. Még ha el is bírtam dobni, ő már a levegőbe emelkedéskor kifundálhatott valamit, mert kardjával rám mutat és angolul magyaráz valamilyen földsárkány idézésről. A következő pillanatban pedig nem tudom eldönteni, hogy most akkor szívtam-e vagy nem, mert a katana hegyéből egy barna színű sárkány kúszik elő, ami egyenesen nekem ront.
Nincs már időm manőverezni magamat, gyorsaságomból csak annyira futja, hogy a fejem helyett a vállamba harap a dög. Heves buzogány-mozgatással próbálom elhessegetni a lényt, ami gyorsan köddé is válik. Furcsa élmény volt és nem tudom mit csinálhatott velem, mert az életpontjaimban látszólag nem okozott változást. Ez a lány teli lehet meglepetésekkel..!
A pajzsomért nyúlok, mely szerencsére nem gurult messzire, de mielőtt bármibe is foghatnék, a menüm csörögni kezd. Felugrik egy üzenet jelzés is. Nem késlekedhetek és a titkár úgy is messzebb van, gyorsan megnyitom hát, hogy lássam: ki az, mi az.
A feladó nem más, mint Saru Taidana, az állatidomár, akivel korábban együtt voltam küldetésen, míg Maxwelddet kísértük. Azt írja segítséget kér, de azt nem, hogy miben. De mindegy is, a lényeg, hogy nem ácsoroghatok itt tétlenül, míg valahol valakinek hősi segítségemre van szüksége..!
- Sajnálom, azt hiszem mára ennyi volt a gyakorlás. Hív a kötelesség! - jelentem ki, majd megpördülök a tengelyem körül és rohamléptekben elindulok a céhház felé, hogy a főbejáraton távozzam. Egy pillanatra azonban még visszafordulok:
- Ügyes voltál, csak így tovább! - kacsintok és lelépek...

[Hát izé, sajnálom, hogy ilyen rövidre sikeredett, de úgy gondoltam, hogy akkor ne húzzuk tovább! Ha gondolod még írj választ, utána lehet zárni! Köszöntem a játékot! :] ]

Hm? Összejött?
Nem is találtam a szavakat, csak álmélkodva figyeltem, ahogy az általam kreált forma alakot ölt, és mozgósítja magát. Támad. Furcsa látvány volt, hiszen élesben még egyáltalán nem próbáltam, illetve ha meg is tettem, aktuális ellenfeleimhez sohasem értek el, így nem is igazán tudtam eddig, hogy miként használható a harc során, sem azt, hogy egészen pontosan mi is a hatása. Ahogy elnéztem, egy kicsinykét le is vitt a lovag életpontjaiból, bár amennyi élete neki lehetett, lehet, hogy csak a szemem káprázott. Talán megkérdezhetném tőle, majd ha pillanatnyi szünet áll be a küzdelemben.
- Fal közeledik – tájékoztatott ekkor a Katana érzelemmentes hangon. Semmi felszólító mód, vagy ilyesmi. Még a szemforgatást is mellé képzeltem, meglehet teljesen hibásan, ám kardom valódi személyiségének (márha egyáltalán van neki) felderítésére nem éppen ez volt a legalkalmasabb időpont. Repültem. Oh. Végül, valahogy csak sikerült nem lerombolni a fal egy részét, hogy hogyan csináltam, azt nem is igazán tudom, annyi bizonyos azonban, hogy az ütközés nem maradt el. Életpontjaimból is lement néhány, s idegesen szisszentem fel: nem kellene ilyen idiótaságok miatt elveszteni ezt a párbajt. Feszülten tápászkodtam fel, megkeresve Lewist, hogy újra felvegyem vele a szemkontaktust.

- Khm – több és bővebb reakcióra nem futotta, csupán félrebillentett fejjel nézegettem, ahogy üzenetet olvas. Olvas! Egy meccs kellős közepén! Kicsit dühös is lettem, hogy ennyire semmibe vesz, hogy még irogatni is van ideje. Tény ami tény, elég sokat bénáztam most, de azért nem kéne ilyen nyilvánvalóan a tudtomra adni, hogy nem vagyok méltó még arra sem, hogy végig koncentráljon.
– Kötelesség? – húztam fel a szemöldököm csípőre tett kézzel, ám bővebb információk helyett csak sarkon fordult, és elszaladt – Oké… - szóltam még utána, és ingattam a fejem, majd miután eltűnt, a feladás gombbal véget vetettem a mérkőzésnek (amennyiben ő már nem tette meg hamarabb), és a szobám felé vettem az irányt.