Re: Kezdetek Erdeje

by **Sasaki Miyako** Szer. Jún. 26 2013, 20:07

- Veheted annak is. Ahh nem igaz ideje volna már felébredni akkor.
Rázom meg a fejem és fekszek tovább a földön. Még a nyelvét is ki nyújtotta, lám kezd felbátorodni. Vajon meddig fog elmerészkedni majd? Már előre kíváncsi vagyok, hogy alakul majd a jövőnk. Na de ennyire ne siessünk, csak szépen sorban mindent.
- Nem találtam még semmit. Nem ártana keresni valamit, a pénz nem tart öröké. Fejlődni sem ártana, meg új tárgyakat beszerezni.
Igen valóban igaz amit mondott. Hihetetlen ezek csak számok, kódok egy ügyes programozás eredménye. Minden olyan élethű és valóságos, ha nem így lenne minden. Nem egy nagy csapdában lennénk sokan élveznék is. Viszont mi már itt élünk itt kell boldogulnunk. Ez lett a mi valóságunk, a környezetünk minden más.
- Igazából nem tudom, hogy mit kérdezek. Minél többet leszünk egymás közelébe annál jobban meg ismerjük a másikat.
Mit is kérdezhetnék, hogy hány éves? Vagy esetleg honnan származik, igen ez talán jó kérdés. Jelenlegi helyzetünkben teljesen mindegy. Nincs igazán jelentősége a kérdésnek.
- Mond mi előtt, ide kerültél volna, mit csináltál? Vagy is úgy értem hol éltél melyik országban? Valamint mit gondolsz van esélyünk arra valaha is ki jutunk innen?
Rögtön jó pár kérdés, talán több is mint amit kellett volna. Végül is vagy most, vagy később felesleges halogatni. Talán jobb is ha előbb derülnek ki ezek a dolgok. Felállok és nagyot nyújtózok. Kicsit hátra is hajolok közben így mellkasom dombocskái erősen domborodnak. Nagyot nyögök a művelet végén hangot adva, hogy ez most nagyon kellemes volt.
- Kiyoshi, van kedved csinálni valamit?

by **Aida Atsumori** Szer. Jún. 26 2013, 23:08

Miya félálomban heverészett, alatta ropogtak a száradt levelek. ”Vajon mindennap ilyen álomszuszék, vagy csak ma?”
Úgy gondolta, elkellene egy jó kis munka, mert a pénz se végtelen, fejlődni se ártana és igaza volt. Ha egész nap itt lógatjuk a lábunkat, ugyanott leszünk, ahol voltunk."
- Hmm – szedtem össze szavaimat. – Tokyo ban születtem, életem eddig elég unalmasnak bizonyult, ezért az időmet MMORPG-k játszásával töltöttem. Iskola után a legjobb barátommal, Nigorival elugrottunk valahova, aztán hazamentünk, odaültünk a géphez, benyomtunk valami hangos zenét, - hogy a szülők idegesítését véletlenül se halljuk – és mentünk game elni. A napjaim így teltek, hat éves koromtól egészen mostanáig. Amire kijött a SAO, addigra Nigoval már tudtunk pár dolgot róla. Csapatjátékosnak mondtuk magunkat. Igazi computer zseni. Ért az alkatrészekhez, simán lehetne informatikus és a rendszerek bütykölésére is képes. Én az elszántságommal, az éjt nappallá tevő keresésemmel, megtaláltam a programot, leszedtem, telepítettem, rátöltöttem Pendrive-ra, átadtam neki, ő leszedte és hamar rájött minden csínjára. Kayabáék bonyolult tűzfala miatt sok dolgot nem tudtunk megállapítani, igazából csak magát a játék létezését. Az utolsó kérdésedre pedig a válaszom: Nyerhetünk. Kijuthatunk. Csak ezt nekünk is el kell hinni. Ez, ahol most tartózkodunk, közel se a valóvilág, itt tényleg bármire képesek vagyunk. Én így hiszem. Hogy igaz-e, azt döntse el a világ.
Végül felülkerekedett lustaságán, felállt és nyújtózott egyet. Hátrahajlása miatt, a pólója megfeszült, az én szemeim meg a mellkasára szegeződtek egy pillanatra. Se több, se kevesebb időre legeltettem arra a szemeim.
”Még ő is felháborodik mint Hime…rossz Kiyo, nézd inkább az arcát, az többet mond.” – vittem feljebb a szemem.
- Felőlem csinálhatunk valamit. Mire gondoltál?

by **Shukaku** Pént. Jún. 28 2013, 08:52

[Tomoyama Tsubaki és Shukaku]

*Shukaku újra csak az erdőben találta magát és kis sárkányát Timidust, rejtőzve egy lombos fa hűvös árnyékában. Kellett már a szabad levegő.*
~Peter eddig betartotta az ígéretét. Nem kérdezősködött és nem akart bevonszolni semmi buta csapatba az… *kis szünetet tart* …emberek közé. Vissza kell majd mennem... hamarosan. ~
*Már ez is több annál, mint amit elvárt a fiútól, de a magányra szüksége volt. Olyan régóta nem volt tömegben, olyan régóta rejtőzött mindenki más elöl, hogy létszükségletté vált számára az, hogy elvonulhasson néha-néha. Anno, a kinti világban ezt a magányt a szobája egyik sarka adta meg. Bebújt egy pokróc alá, ha kellett, akkor fejére szorított egy párnát, és hallgatta a természet hangjait. Persze azokat a hangokat csak ő képzelte oda, de a képzelődés még mindig békésebb volt, mint a körülötte nyüzsgő szörnyű valóság. Most, hogy visszamenekülhetett a természetbe, a valódi természetbe. –Nem, nem érdekelte az, hogy ez a valódiság is csak álca, hiszen hitelesnek tűnik, érezhető, szagolható hallható valóságnak, ahova nem érkeznek be a külvilág zajai.- A valódi természet sokkal szebb volt, mint a párna alatt elképzelt világ. Elheveredhetett a fűben, figyelhette az erdőben mászkáló állatok neszezését, a szél fúvását ami megrezdíti az ágakat, és legfőképpen itt volt neki Timidus.*
~Hisame biztosan titkol valamit. Nem lehet olyan nehéz megtanulni a sárkányok nyelvét. A hívóhangot, a szomorú és a boldog, meg az elégedett Timidus nyikkanásait már én is meg tudom különböztetni magamtól. Olyan aranyos amikor azt a gurgulázó kis vinyitását csinálja.~
*Halkan felkuncog, megsimogatja a sárkányt, mire az kis doromboló morgásokkal köszöni meg a szeretetet.*
-Olyan jó lenne, ha minden szavadat érteném Timidus. Megtudhatnám, hogy mire vágysz, és azt is, hogy szeretnél-e kalandozni. Neked is tetszett a másik sárkány ugye? Egyszer majd te is olyan nagy és erős leszel. Sőt! Még nagyobb és még erősebb. Te leszel a legügyesebb és legokosabb sárkány az egész világon.

by **Sasaki Miyako** Pént. Jún. 28 2013, 10:52

Ha már rá kérdeztem és elmesélte, úgy tisztességes ha én is elmondom. Azt mit is csináltam ezelőtt és hogy kerültem ide.
- Oda kint a napjaim néha egészen érdekesek voltak. Volt amikor teljesen nyugodt, aztán pillanat alatt felborult a nyugalom. Mindig volt valami izgalom, egy kis adrenalin. Már közép suliban meg volt négy karika a jobb fülemben. Csak utána jött a nyelvem és az ötödik, illetve a tetoválás.
Itt fel is mutattatom tetovált kéz fejem.
- Aztán mivel szüleim nem voltak csórok, csak pusztán áhh hogy is mondjam. Nagy korú vagy már dolgoz meg érte. Elvet követték ami után kikerültem a padból. Fura adrenalinnal teli kalandok néha költésegesek, nem beszélve egy át bulizott éjszakáról. Nos végén találtam egy tökéletes munkát, álomnak is lehetne nevezni. Egy rock pubban ahol egy nagyon kedves ismerősöm a tulajdonos.
Majd mosolyogva jegyzem meg.
- Jó sokszor megfordultam ott buli szándékkal. Volt olyan ott is aludtam a Pub hátsó szobájában. Aztán hallottam egy nap vendégektől, hogy dicsérik nagyon ezt vagy is a Sao-t. Bár még csak béta teszt ment és kevés információ volt róla. Gondoltam kipróbálom, ha meg nem tetszik legfeljebb oda adom valakinek. Jahh igen egyébként én is Tokyoi születésű vagyok.
Mit is csináljunk kérdés hallatán elgondolkodom. Kezem karba teszem és jobb kezem mutató ujjával ajkaimon dobolok finoman. Mit is csináljunk, mit kellene tenni most ami a legjobb lenne? Talán keresni egy küldetést Npc hogy is hív Jáknál. Minden esetre, ha itt maradunk és sétálgatnánk csak nem árt kardot ragadni. Azért elő fordul egy-egy vad. Meg nyitom a menüt újra és pár katinkás múlva kardom meg jelenik az oldalamon, és a páncél is.
- Talán keresünk egy küldetést. Nem hinném itt találunk bármit is. A kellemes pihenő helyeken kívül persze.
Mondom határozottan és kezem nyújtom Kiyonak segitségül, hogy felálljon.

by **Tomoyama Tsubaki** Pént. Jún. 28 2013, 11:22

[Shukaku Onnanoko és Tomoyama Tsubaki]

Az elfes incidens még eléggé friss volt Tsubaki elméjében. Nem csoda, heteken és hónapokon keresztül bujkált itt az erdőben azok elől, akik meg akarták tapogatni, leginkább azokat a hegyes füleket. S aztán valahogy rászokott az idejárásra, miután visszanyerte régi karakter alter-egoját, gyakran kapta magát azon, hogy erre tévedt... bujkálni. Valamiért az njk és játékos tömegek már nem voltak annyira elviselhetőek, mint ahogy korábban. Nézni azt a sok boldog arcot és barátot egyre csak azt juttatták eszébe, hogy neki nem igazán volt egy sem... még a nővére, akiről a játék előtt nem is tudott, szinte mindig távol volt... magasabb szinteken, küldetéseken... ahova nem tudott utána menni... szint korlátozások, nagyobb gátak voltak mint azt más el tudta volna képzelni. Tsubakit pedig minduntalan rémítő kérdések zargatták, mi volt ha nem is volt Rita húga...? Hanyagolva érezte magát, talán tényleg hanyagolva is volt, de idekint az ismerős fák alatt és lombjaiban, sokkal könnyebbnek tűnt elviselni
Így hát most is itt volt, páncélja leszerelve, egyedül lándzsáját viselve még, s azon kívül csupán egy könnyed alapruha volt rajta, még csak cipő sem. De miért kellett volna? Fegyvere könnyen elbánt az itteni mobokkal, már ha még hajlandóak voltak egyáltalán megtámadni, s jól esett a puha gyepen sétálni mezítláb. Más volt mint a város, ahol a kinti világban élte az életét, sok minden volt itt, ami néha kicsit elfeledtette vele az egészet... ez volt az ő világa, mert itt az ottani veszteségek után talált legalább néhány apróságot, melyek ugyan hátrahagyott űrt sosem tölthettek be, de volt számukra hely a szívében. Bár korábban abszurdumnak találta volna, hogy egy játékban egy lándzsa miatt aggódjon... ami még csak nem is egy MI njk volt. De néha jól esett belekapaszkodni valamiben, egy tárgyba mely mindössze szentimentális értékkel bírt... ám mint barát, egy cseppet sem felelt meg
Ez forgott a fejében akkor, mikor a fatörzsek között járatva tekintetét, valamit megpillantott kicsit távolabb tőle. Fülelni kezdett, lévén volt egy olyan hallgatózás jártassága, melyet elég meggondolatlanul vett meg és azóta sem igazán volt oka használni. Most mégis másképp döntött, talán elővigyázatosságból vagy éppen kíváncsiságból, de lényegében... egyszerűen csak aktiválta. Ötlete rögtön kivirágzott, egy lány hangját vélte hallani, mely olyan halk volt hogy különben csak közvetlen közelből kaphatta volna el füle, így viszont még értette is. Nem volt lopakodása ugyan, ám érdeklődése igen, hisz az illető beszélt valakihez és hogy ki volt, az onnan nem látta. Közelebb ment hát kicsit és egy nagyobb fatörzs mögé húzódva, már könnyebben ráláthatott a két alakra. Tényleg egy lány volt az, egy meglehetősen alacsony lány, ha magasabb is volt nála, hát nem sokkal. A rossz evő gyerekek nem jó növők, odakint Tsubaki sem volt éppen az, s eddig eleve sem nőtt volna éppen nagyra... ő legalábbis így érzett
De ami igazán figyelemfelkeltő volt, azt egy apró tollas kis lény személyében fedezte fel, sárkányforma, puha és... hát... olyan aranyosféle, na jó, aranyos volt... de elég volt ezt gondolatban beismerni, ilyesmit ritkán kötött mások orrára, most pedig nem is volt kinek. De aztán sóhajtott... ahogy hallgatta a lány gyengéd szavait és figyelte őket, összeszorult a szíve. Az a kis állatka... de jó lett volna egy neki is, beszélt volna hozzá, az mindig meghallgatta volna és mindig megdörgölhette volna kézfejével aranyos kis pofiját... Áááá! Elég volt rágondolni, meg is csúszott és féltérdre esett. Ijedten kapta fel fejét, s már szökkent is vissza a fatörzs mögé, s megint csak feje bukkant ki aztán. Egyszerűen... nem akarta hogy észrevegyék, de ha már észre is vették, - volt egy olyan érzése, hogy az állatka már ki is szúrta - akkor pedig előbújni nem akart. Szégyellte magát, nem volt illendő mások után leskelődni, de... bocsánatot kérni... illett volna... csak...

by **Aida Atsumori** Pént. Jún. 28 2013, 14:51

Mesélésem után Miya úgy gondolta, neki is illendő lenne, ezért bele is kezdett. Én még mindig a földön feküdtem és fülemet pöckölgetve hallgattam. Az ő élete messze jobbnak hangzott mint az enyém – legalábbis nekem -. Érdekes napok? Nekem azok talán az ünnepek voltak. Nagymamám már kilencven éves, tele érdekes történetekkel és tárgyakkal. Keresztanyáméknak két van német juhásza, akik imádnak engem. Másik nagymamámnak egy nagy kőtábla a feje fölött. Egyik nagypapám az asztalomon üldögél. Hamuként. Egy befőttesüvegben. Másik meg anyám kezén jegy gyűrűként. A csodálatos családfámat hanyagolva, kolleginám örömmel beszélt a múltjáról. ”Biztos sok ember izgul érte kint, a nagyvilágban.” Amíg én elbóbiskolva felsoroltam a fél családot, addig ő azon gondolkozott, mit csináljunk. Közbe néha az én fejemben is felmerült ez a kérdés. Kiválasztottam a legegyértelműbbet: A küldizést.
- Szerintem--- - vágtunk egymás szavába. – Kezd te. – mondtam, és ha nem tette, addig nyaggattam amíg belekezdett.
Neki is ugyanaz jutott az eszébe, mint nekem.
- Én is pont erre gondoltam. – mosolyogtam. – Muszáááá~j? Maradhatnánk még mondjuk…öt percet? Olyan jó a vastag avarban feküdni. – tört elő a gyerekes énem, egy nagy mosoly mellett.
- Nem hiszed el? Akkor gyere, tapasztald meg te magad! – ragadtam meg a kezét és rántottam magam mellé.
Hangos kuncogásba kezdtem.
- Tudod… - csengett a hangom elégedetten. – rég éreztem magam ilyen jól.
- Itt, Aincardban, optimista, felszabadult voltam, mint kint. De ez ellenére mégis egyes időkben maszkot hordtam. Magamat vidítottam ezzel. Boldognak mutattam magam, ettől a másik is az lett és végül én is az lettem, igazándiból is. Nem akartam hazug lenni, csak látni egy másik arcot, ami vidám. Ha valaki látja a másikat repülni, elhiszi hogy ő is repülhet! Ha valaki látja a másikat boldogan, elhiszi hogy ő is lehet boldog! Épp ezért tettem én is. Szerinted jól cselekedtem?
Valamiért, kicsit szomorú beszédnek éreztem, ezért megpróbáltam a szóterelését.
- Akkor menjünk, vagy maradjunk? – ásítottam egyet. – Szívesen maradnék itt pihengetni veled, vagy akár magamba is, de nem ártana hasznosítani is magunkat, mert így aztán tényleg nem lépünk egyről a kettőre. Dönts te.

by **Shukaku** Pént. Jún. 28 2013, 16:14

[Tomoyama Tsubaki és Shukaku]

-Hallod ezt Timidus? Valaki járkál a fák mögött. Ránk vadászik.
*Halkan felkuncogott. Megtanulta már, hogy ebben az erdőben nem érheti semmi baj… legalábbis eddig semmi baj nem érte, és elég régóta bujkál itt. Csak egyszer, egyetlen egyszer találta meg valaki, és még az az eset is szerencsésnek volt mondható.*
-Talán egy újabb vaddisznó? Esetleg egy mókuska? Érzed a szagát Timidus?
*Kis sóhaj hagyta el ajkait.*
-Minden sokkal könnyebb lenne, ha már tudnál velem beszélni kicsi sárkányom. Biztosan jobb az orrod mint nekem, és a látásod is élesebb lehet. Sokat segíthetnél.
*Ekkor hallotta meg a reccsenés hangját, amelyet akkor okozott a jövevény, amikor féltérdre esett.*
-Ez biztosan nem állat. Azok nem csapnak ekkora zajt, csak akkor amikor… *Elgondolkodott azon, mire is tanította az apja.* … amikor csörtetnek. De jól figyeltem, nagyon figyeltem arra, amit nekem tanítottál apu. Elkerültem az állatok ösvényeit, és a szagomat sem viszi a szél az irányukba.
*Egyáltalán nem volt kíváncsi a jövevényre, de azt sem akarta, hogy mindenkinek elkürtölje a búvóhelyét.*
~Talán Peter az, talán a Young Justice egy tagja, akit Peter küldött utánam, hogy megkeressen.~
*Bármi is az igazság, harcolni egyáltalán nem akart. Igazából még soha nem is harcolt, és az ismertetőt már régen elfelejtette, hiszen nem tervezte azt, hogy a világ szabályai, a játék menetrendje szerint fogja tölteni az itt eltöltött idejét. Lassan felállt, Timidust a háta mögé helyezte, hogy biztonságban legyen, ha esetleg mégis egy rosszakaró járkál az erdőben, majd teljesen felegyenesedett, abba az irányba tekintett, ahonnan a hangot hallotta, és vékonyka, halk, színtelen hangján szólalt meg, éppen csak annyira, hogy az idegen meghallhassa.*
-Miért bujkálsz előlem?

by **Tomoyama Tsubaki** Pént. Jún. 28 2013, 16:38

[Shukaku Onnanoko és Tomoyama Tsubaki]

Uh... nem érezte magát éppen a legkényelmesebb helyzetben, hallotta hogy a lány felkelt és a hangját pedig még inkább. De egyszerűen elfogta a kétely, s a fatörzs ami most háta mögé került, hirtelen nagyon kényelmesnek érződött. Viszont... ő nem akart megzavarni senkit sem... mi van, ha valamilyen karakter vadásznak tartják? De akkor miért nem tudta hogy mit mondjon? Régebben nem volt ennyire félénk, egyszerűen előlépett volna a fa mögül és illedelmes meghajlással bemutatkozott volna, majd hozzátette volna hogy csak nem akart zavarni. Most azonban muszáj volt mély levegőt vennie, s előbb megszólalni mintsem megmutatkozni
- Gomennasai, én csak nem akartam zavarni... - válaszolta határozottan, de a hangja neki sem volt éppen erős - Máris... itt vagyok!
Végre előkecmergett mutatóujjait bökdösve össze, de már maga mellé is kapta kezeit és udvariasan meghajolt, szemeit azonban szégyenkezve lesütötte
- Elnézést kérek, a nevem Tomoyama Tsubaki és én csak... - egy pillanatra elhallgatott, hogy nyeljen egyet - meghallottam magukat és kíváncsi lettem... ezért... közelebb jöttem. Nagyon sajnálom a tiszteletlenségem... a leskelődés rossz szokás, gomennasai...
Eléggé furdalta a lelkiismeret az egész miatt, hiszen azért jött ide hogy nyugalmat találjon a városok és küldetések zajaitól távol, s mégis ő zavart meg másokat akik biztos egyedül akartak maradni. Ami azt illeti, most hogy észrevették már nem is akart annyira elmenni, jó lett volna beszélgetni, csak... illetlennek érezte magát. Aztán pedig az előzőnél is nagyobbat nyelt, s most nem sikerült a határozottság sem annyira
- J-jóvá tehetem... valamivel? - nézett fel, de kerülte az udvariatlan szemkontaktus keresést

by **Shukaku** Pént. Jún. 28 2013, 17:11

[Tsubaki és Shukaku]

-Azzal már elkésett.
*Nem érti, hogy a vele egykorúnak látszó lány miért kezdte el magázni, de ha ő így tette, akkor ő is illedelmesen ezt a formát fogja fojtatni.*
-Ha nem akart zavarni, akkor miért kukucskált utánunk a bokrok közül?
*A meghajlás is meglepte, bár ez sem látszott az arcán. Sem az, hogy nagyon megkönnyebbült attól, hogy most sem kellett harcolnia. Eddig nem sokan hajlongtak előtte, hiszen mindenki idősebb volt nála. Maximum köszönést kapott, de abból is ez a ’jé mit keresel itt kicsi lány’ félét. Illedelmesen meghajlott, igyekezve mélyebbre hajolni mint a Tsubaki, hiszen a lány idősebbnek tűnt nála.*
-Az én nevem Shukaku Onnanoko. Ő pedig… *Megfordult, lehajolt és újra az ölébe vette a kis sárkányát.* … Ő pedig Timidus.
~Meghallott minket. Vajon miért járkált erre? Mindenki a városban szokott lenni ilyenkor, a buta küldetések után kajtatva.~
-A leskelődés valóban rossz szokás. *Bólint sokatmondóan.*
-Mire lett kíváncsi?
*Bár a lány kerülte a szemkontaktust, Shukaku úgy gondolta, hogy fontos a másik szemébe nézni. A szem a lélek tükre, mintha ezt olvasta volna valahol, és ez egy nagyon igaz dolog volt. Az apja szeméből mindig kiolvashatta a boldogságot, a tragédia után vele foglalkozó emberek szeméből pedig a szomorúságot és a lemondást… talán egy kis szánalmat, és amit soha nem értett, a félelmet is. Az ő szeméből pedig… nos az ő szeméből nem nagyon lehetett kiolvasni semmit. Meredten és egyenesen tekintett a lányra, az érdeklődés legkisebb jele nélkül. Csak annyit tudott, hogy a lány itt van, és nem kellene itt lennie, mert eddig mindig csak bajba került amikor valakivel közösködni kezdett. Lesütötte a szemét, és megsimogatta Timidust.*
-Jóvá tenni? A dolgok nem így működnek. Nem lehet őket jóvá tenni. Nem lehet őket kiradírozni.
*Ezt csak maga elé suttogta. Nem tudta, és nem is érdekelte az, hogy a lány halja-e a szavait. A fontos kérdést már feltette, és arra várta a választ. Tekintetét újra a lányra szegezte, és megismételte a kérdést.*
-Mire lett kíváncsi?

by **Tomoyama Tsubaki** Pént. Jún. 28 2013, 17:49

[Shukaku Onnanoko és Tomoyama Tsubaki]

Megint lesütötte a szemét. Ha ez tavaly történt volna, komoran bólintott volna és elmagyarázta volna hogy nem is állította ellenkezőjét, most viszont inkább érezte egy tőrnek, amit a vállába mártottak. De ezt nem tette szóvá, mert tudta hogy igaza volt és végtére is ezért kért illendően bocsánatot, bűnért bűnhődés járt. Szinte már túl sok mindenben értett vele egyet viselkedésével kapcsolatban a lány, kit egyébként Onnanoko Shukakunak hívtak... különleges név volt, számára legalábbis úgy csengett. Egyszóval, le kellett gyűrnie az elkeseredését, ha már előzékeny önkritikája nem akadályozta meg a sértettet abban hogy maga is megjegyezze a vétkeket. Nem győzött szégyenkezni, értelem szerűen főként akkor, mikor kérdést is kapott
- Magukra... - válaszolta zavartan - Onnanoko-sanra és Timidusu-sanra, hogy kik lehettek és vajon miért voltak itt az erdőben... nagyon sajnálom, hogy nem tudtam türtőztetni a kíváncsiságom...
Elhallgatott, ilyesmit hosszasan már nehezésre esett volna újból elismételni, hiába is küszködött, hogy visszaszerezze lelki nyugalmát. Bár csak könnyebben ment volna, mint régen amikor volt hogy még vissza is feleselt azoknak, akik nem értettek vele egyet bizonyos dolgokban. Most viszont persze, nem ez volt a helyzet, egyetértés volt mindaddig míg... Mit is mondott? Tsubaki meglepődött, mert amit hallott az szerinte nem teljesen volt igaz, de akkor miért mondta... vajon mi járhatott a fejében? Á nem, oda nem látott bele és jó okkal, nem azért volt mindenkinek külön feje hogy kitalálják egymás gondolatait... hihetetlen, hihetetlen hogy ilyen logikátlanul kapcsolata össze a dolgokat, tényleg jobb lett volna megnyugodnia
- Gomennasai, Onnako-san... - lépett közelebb, s menüjében kezdett keresgélni felszerelései között - de nem minden dolog jóvátehetetlen, például... Én most megzavartam magukat, de ha például adok valamit cserébe, akkor már jól jártak és így az illetlenségemből valami jót is talán ki lehetne... Kyaaa, ostobaságokat beszélek! Amit én szeretnék az a kárpótlás!
Megköszörülte a torkát, s az mintha végre működött volna, valamivel jobban sikerült összeszednie magát
- Szeretnék adni valamit, de nem tudom mire lenne szükségük... Szívesen adok pénzt, bár... az talán nem igazán fejezheti ki a megbánásom... talán... nem éhesek? Van nálam ennivaló, talán Timidusu-san is szeretne valamit enni? Nem szeretnék úgy elmenni, hogy... valamit tehetnék a faragatlanságom ellensúlyozására...
Most óvatosan kereste a lány tekintetét, szerette volna érzékeltetni hogy valóban nem állt szándékában kárt okozni. Eléggé sarokba szorítva érezte magát, de ha elfutott volna, akkor tovább furdalta volna a lelkiismeret... ám jogosan. Viszont, nem tehette meg, az már arcátlanság lett volna... de jelenleg csak reménykedett, hogy kapjon esélyt a szépítésre

by **Shukaku** Pént. Jún. 28 2013, 18:28

[Tsubaki és Shukaku]

~Ránk volt kíváncsi. Tehát mégiscsak minket keresett. Talán mégis végig igazam volt, és Peter küldte őt ide azért, hogy megkeressen. Biztosan aggódik értem. Pedig megmondtam neki, hogy nem kell.~
*Kis durcás fintor fut át az arcán. Ezt nem is próbálkozik elrejteni, hiszen nem a lánnyal kapcsolatos.*
~Miért kezel ő is kisgyerekként? Miért nem kezel ez a lány úgy, mintha vele egykorú lennék? Miért kér annyiszor bocsánatot? Mit akar jóvátenni amikor semmi rosszat nem tett?~
*Megcsóválja a fejét és elkezd körbe-körbe sétálni ölében Timidussal, néha meg-megbökdösve a bokrokat egy faággal.*
-Már leskelődtél és hallgatóztál is. Attól, hogy adsz valamit, ugyanúgy csúnya dolog volt amit csináltál.
*Nem tudja, hogy miként kellene reagálnia erre az egész szituációra.*
~A lány vagy csúfolódik velem, vagy tényleg azt hiszi, hogy vérig sértett azzal, hogy bújócskázott egy picit a fa mögött… vagy ő is fél tőlem. De miért? Ha fél, akkor miért leskelődik? Miért nem futott el, mint a többiek?~
-Nem kérek cserébe semmit. Bocsánatot kértél, és én megbocsájtok. *Rámosolyog a lányra.*
-És szerintem Timidus-san is megbocsájt. Ugye pici Timidus?
*Nem akarja, hogy féljenek tőle. Tartsák a távolságot, ne piszkálják, hagyják békén. De félni nem kell tőle, hiszen erre senkinek semmi oka nincsen.*
-Nekem azt tanították, hogy ha valaki elfogadja a bocsánatkérést, akkor azzal vége van az egész dolognak.
*Ennyi. A lány egyedül van. A bokrokban senki nem rejtőzik. Egyes egyedül egy vele egykorú lány az erdő közepén. Odasétál elé, egyenesen a szemébe néz, bár ehhez talán lábujjhegyre kell állnia. Kicsit unja már a magázást, és dühíti, hogy a lány fél tőle. Soha nem találkozott ezzel a lánnyal, így gonosz dolog félnie tőle. Eldobja az eddigi faarcot, és egy kis pimasz vigyorral a magázódást is.*
-Te ki elöl bujkálsz? Te is szeretsz egyedül lenni? Nem sértettél meg azzal, hogy leskelődtél, de ha még egyszer a ’san’ jelzővel illetsz…
*Itt elgondolkodik. Valami nagyot kellene mondania, de még sohasem csinált ilyet. Néha a nagyobb fiúktól látta, hogy hogyan kell fenyegetni a kisebbeket, de őt sohasem piszkálták, mert tőle féltek. Egy másodpercre talán látszik is az arcán a bizonytalanság, majd hatalmas nevetésben tör ki.*
-Maximum a chan, ha nagyon szeretnéd, de örülnék, ha Shukakunak hívnál.
*Reméli így végre enyhül kicsit a viszony, és a lány végre mondani is fog valamit a folyamatos gomennasai ismételgetésén kívül.*
-Szóval, ki elől bujkálsz? *Teszi fel ismét a kérdést, miközben leül a fűbe, kellő távolságra a lánytól.*

by **Tomoyama Tsubaki** Pént. Jún. 28 2013, 19:19

- Tudom... - sóhajtotta kényelmetlenül - nem is megváltoztatni akarom, hanem... ugye érti...
De ekkor elakadt, hiszen az imént javította ki magát, a lány már biztosan értette. Tsubaki nem mozdult, miközben Shukaku a bokrokkal játszadozott és ide-oda lépkedett, nem úgy nézett ki, mint aki még mindig haragudott. Ismét sóhajtott, újabb adag súlyt pakolva le vállairól, tartása is végre veszített a feszültségből, s kezei sem voltak többé lábaihoz csapva. Végre kis szünetet tarthatott a gondolkodásban, s a lány szavait hallgatva egy ideig lehunyta szemeit, elegyíteni próbálva őket az erdő neszeivel
- Dōmo arigatō... - pattantak fel szemei, s bal karját kezdte dörzsölni - én is ezt tanultam... illetve azt is hogy kérjek bocsánatot és hogy próbáljak kárpótolni másokat, ha hibázok!
Halkan beszélt, de márt biztosan érezhető volt benne a visszatérő határozottság, Shukaku pedig odasétált elé és a szemébe nézett. Ekkor kerültek végre olyan közel, hogy többet is megfigyelhessen rajta. Biztosan nem volt szükség lábujjhegyre állnia, hiszen Tsubaki nem volt magasabb egy tízévesnél, s bár talán egy centiméter így is biztos volt közöttük, ő éppenséggel nem viselt akkor cipőt, s szemeik egy magasságba kerülhettek. A tekintetét pedig viszonozta, kezdeményezésben ilyen téren nem ő volt a hunyó, de ha valaki nyilvánvalóan a szemébe nézett, igyekezett azt viszonozni is.
Meglepte a lány vigyora, hiszen játékos volt, mindeddig pedig azoknak az osztálytársainak a bőrében érezte magát, kiket nap mint nap oltott az iskolai szabályokkal kapcsolatban. Hát ezt is visszakapta, már olyan régen volt az iskola hogy tudta, megváltozott, főleg mostanában
- Are...? - lépett hátra, mikor Shukaku szavai fordulatot vettek, s az végül fel is kacagott
Valóban, az osztályban már be is fogta volna a fülét, most azonban nem ott volt, s egykorú társaságában, "civilben" jól esett hallani és persze látni, hogy a lány kedvét nem sikerült tönkretennie. Komoran bólintott, de aztán az ő arcára is kiült egy kis mosoly
- Rendben van, ha pedig már tegezhetem akkor... - ismét elakadt, de csak azért hogy hangosabban folytassa - akkor Shukaku-channak foglak hívni... te pedig Tsubaki-channak, egyenlőre...
Felnézett a lombokra, s vett még egy nagy levegőt, mintegy véglegesítésképp hogy minden rendben volt, s az idő is az egyenesebb válaszokra. Igen, a chan elhagyása egyenlőre még korai volt, ha esetleg összeismerkednek, majd lehet róla szó. Tekintetével követte, ahogy leült, de ő még nem követte a példáját
- Azt hiszem hogy... - gyűjtögette gondolatait, mert elsőre nem akarózott teljes választ adni, de aztán átgondolta, ennyivel tényleg tartozott neki és különben sem volt hadi titok - nem nagyon szeretem a tömeget... tudod Shukaku-chan, sokan vannak ott és én nem ismerek közülük senkit... engem ez zavarni szokott, akkor idejövök mert itt kevesen vannak és akkor az nem zavar...
Körbe is nézett nem e látta valaki őket, s mikor bizonyságot nyert, ő is leült a fűbe, tűnődve vizslatva a lány kis barátját

by **Shukaku** Pént. Jún. 28 2013, 19:57

[Tsubaki és Shukaku]

-Hát jó. Ha ennyire szeretnél ragaszkodni az illemtanhoz, akkor nevezhetsz így,
*Végre elértek arra a szintre, hogy a lány is meghatározott valamit, hogy a beszélgetésben végre ő is érvényesült egy kicsit. Nem kért, nem kérdezett, hanem kimondta, hogy őt Tsubaki-channak kell nevezni, és Shukakunak ezzel nem is volt gondja… egyelőre, ahogy ezt Tsubaki is említette.
Tovább hallgatta a lányt, ahogy szépen elmesélte a saját gondolatait a világról, amik akár Shukaku gondolatai is lehettek volna, persze egy kis változtatással. A szeme sarkából figyelte a lányt, és természetesen észrevette, hogy az végig Timidust figyeli.*
~Nem! Timidust még semmiképpen! Lehet, hogy hasonlítunk, de Timidus az enyém. Vajon mi lett az ő petjével? Ő is elveszítette talán? Vagy valami annál is rosszabb történhetett? Biztosan ezért ilyen félős.~
*Amikor belépett a játékba, teljesen egyértelmű volt számára, hogy az idomárt jelöli meg kasztjául, hiszen mi mást jelölhetett volna meg? Egy idegen világban senki nem lehet teljesen egyedül. Elkezdte Timidust kicsit hempergetni a fűben, csiklandozni, játszadozni vele, miközben újra csak félhangosan kezdte meg monológját, senkihez nem intézve szavait.*
-Zavar, hogy nem ismersz közülük senkit… pedig ez egyáltalán nem a mi döntésünk… ők döntik el, hogy akarnak-e velünk barátkozni, vagy sem… a mi döntésünk az, hogy mi mennyit mutatunk meg nekik magunkból, mennyire engedjük közel őket magunkhoz.
*Az árvaházban hamar elfogytak a gyerek könyvek, így áttért az olyan művekre, amik bár nem az ő korosztályának voltak írva, nem is mindent értett meg belőlük, de azok a részek, amelyek számára fontosak voltak hamar megragadtak benne.*
-Én örülök, hogy senki nem ismer. Így még akarnak velem barátkozni. Ha ismernének, senki nem akarna, és akkor nagyon unalmas lenne. A kinti világban ismertek, és mindenki félt tőlem. Azt nem szerettem.
*Felemelte a tekintetét, és most már kicsit hangosabban, Tsubaki felé fordulva beszélt.*
-Én sem ismerlek, és te sem ismersz engem. Ez miért nem zavar?

by **Tomoyama Tsubaki** Pént. Jún. 28 2013, 20:44

[Shukaku Onnanoko és Tomoyama Tsubaki]

Tsubaki hallgatott, nem is esett szó köztük egy ideig, inkább csak figyelt. Figyelte hogyan játszott Shukaku és az aprócska lény, szinte minden más megszűnt létezni. Elég volt látni: ők ketten barátok voltak, egészen biztosan szinte már tagadhatatlanul... és milyen boldognak tűntek, neki pedig még sosem volt hasonló valakije. Bátyjára is másképp tekintett, kapcsolatuk is inkább tisztelet alapú volt, ám nem kevésbé értékesebb... és aztán ott volt a nővére, aki mosolyt tudott csalni az arcára, valaki aki néha karjai közt tartotta. De... a bátyja elment, a nővérére pedig hiába talált rá ideát, nagyon ritkán voltak együtt. Ami neki igazán nem volt, az egy barát...
Azon kapta magát, hogy Shukaku hangját hallotta, amint eleinte róla beszélt, pontosabban amit nemrég mondott... aztán pedig, talán magáról, igen. Nagy szemei megcsillantak, most már nem a gondolatok világát látták, hanem ismét a lányt és sárkányát. Valóban nem tudtak róla sem semmit az idegenek, meg-megszólították és néhányuknak a nevére is emlékszik, de... nem ismerte igazán egyiket sem és valamiért mégsem lett kíváncsibb irántuk. Ők másfélék voltak, ráadásul egymás barátai is, Tsubaki pedig a körön kívülről figyelte csak őket. Nem voltak több néhány játékosnál, kikkel véletlenül egynél többször volt küldetésen... küldetések... nem hozták össze az embereket.
Ismét elgondolkodott, vajon a mostani helyzet miben lehetett más? Mert más volt, talán abban hogy egy vele egyidős lánnyal találkozott, aki még csak nem is hasonlított azokhoz, kik többségben eddig a játékban megszólították. Se nem akaszkodott a nyakába, se nem rúgott belé. Ő nem volt Senpai, nem volt idősebb
- Nem tudom... - eredt meg nyelve némi hallgatást követően, mikor elméje már megtelt az erdő hangjaival, s hanyatt feküdt a fűben - biztos szimpatikusak vagytok, ti ketten. Nagyon jó barátok vagytok, nem olyanok akiket én látok... ők együtt költenek pontokra, együtt gyűjtenek tárgyakat... együtt ölnek főellenségeket... és az nekem nem tetszik. Ti is biztos csináltok ilyet, de most nem... csak játszatok, ti ilyet is csináltok és nem elmentek bolondot csinálni magatokból egy olyan bárba, vagy mint amik itt is vannak. Ők idősebbek nálam... mégis ostobábbnak tűnnek...
Kimondta, pedig már nem először futott át agyában, most viszont először volt vele olyasvalaki, aki talán ugyanazt láthatta bennük. És ha nem, hát megvolt a saját véleménye, de arra legalább kíváncsi volt mert annyit érhetett meg eddig, mint amennyit ő. Szeretett volna mindkettejükkel többet beszélni, de nem akarta elsietni, s ez nem azért volt mert állítólag féltek tőle akik ismerték. Amire kíváncsi volt, de ha megkérdezné... elvégre azt mondta, örül hogy nem ismerik. Igaz, ő kíváncsi volt rá hogy kicsoda is volt Onnanoko Shukaku, s kételkedett abban hogy félnie kellett volna tőle vagy Timidustól. Egyszerűen... ő maga sem akart ilyen kérdést kapni, olyan dolgokról amik szerinte elrettentették tőle az embereket... vagy kortársait az iskolában...
- Ti barátok vagyok, jók vagytok - mondta halkan, magának, s tovább fűzte magában a szavak jelentését

by **Sasaki Miyako** Pént. Jún. 28 2013, 23:42

- Nyaaahhh te.....
Eddig jutottam mert kezem nyújtottam volna, de más történt. Igen tényleg kellemes az avarban feküdni, gondtalanul álmodozni. Meg beszélgetni, aludni és hasonló dolgok. Most felsegitettem volna nem, véletlen sem ez történt. Elrántott vissza a földre, egy a probléma nem mellette landoltam. Egyenesen rajta kiterülve, ahogy ilyenkor szokás. Súlyomnál fogva teljesen neki préselődöm, és ez így igen fura helyzet. pont mintha épp valami ki tudja mit akarnánk. Csak fekszek ott Kiyon és szavam is elakadt. Kezdek kicsit elpirulni, a helyzet elég okot add erre. Meg próbálok le mászni róla, vagy is mellé az avarba.

**

Ehhez ha segítséget kapok az nagyon jó. Véletlen rossz helyre nyúlna. Vagy is miközben segít megfogná mellem hangosan felnyögök.
-Kyyaaaaaahhhhh.
Az avarban oldalamra fordulva teljesen elpirulva fekszek ezután. Azon gondolkodok most mit is csináljak. Hallottam a kérdését és válaszát. Az előbbi mozzanat teljesen lefagyatott, eddig senki nem érintett még meg ott. Vagy is majdnem senki ha pontos akarok lenni. Lassan szolalok csak meg halkan akadozva.
- Ta... talán van valami a városban. Lehet érdemes lenne körbenézni egy kicsit.
Talán nem is kapcsolódik a témához, de most más nem ment. Ennyit tudtam csak ki nyögni nehezen az előbbi dolog hatása alatt. Majd fel állok, de most már nem nyújtom a kezem sőt durcásan elfordulok és karba tettkézzel állok. Durcásságom próbálom tettetni ami látszik is.
- Az előbbi csak véletlen volt, de az engedélyem nélkül.. szóval érted...

***

Simán az oldalamra heveredek, majd hanyatt. Ügyes terv vagy is próbálkozás volt a részéről.
- Na jó még öt percet. Tudod kezdem azt hinni te jobban szeretsz itt heverészni mint én.
Közlöm szélesen mosolyogva és halkan kuncogok is a dolgon.
- Nagyon cseles voltál az előbb.
Aztán elhallgatok, és az erdő vagy is a programok zenéjét hallgatom. Madarak és más lények motoszkálása, éneke vagy épp viadala. Közben agyam csak jár vagy is gondolkodni próbálok. Nem találkoztunk volna már lehet vissza fele tartanék a városba. Egyedül ülnék vagy feküdnék a szobában valószínűleg.
- Talán a városban, vagy a város mellett akad egy könnyű küldetés.

by **Aida Atsumori** Szomb. Jún. 29 2013, 00:23

A tervem félig sikerült. Lerántottam, csak éppen nem a földre. Egyenesen magamra, és a nyomás hatására elég erősen. Teljesen lefagytam. Egyszerűen képtelen voltam, megmoccani, beszélni, de még gondolkozni se tudtam. Nagyon zavarba ejtő helyzet volt, még az előbbinél is jobban. Teljesen leállt az agyam, csak akkor jött helyre amikor lekászálódott rólam. A szívem intercityként vágtatott a mellkasomba, testem kazánként lángolt, már azon gondolkoztam mi lesz a következő? Jön egy infarktus? ”Most egy életre megutált! Kiyo, hülye vagy! Ha értetlen lennél, le betűzöm H-ü-ly-e VAGY! Még élek, de csak pár percig. Ezért Miya darabokra szaggat engem! Sőt, cafatokra!” – vártam a kivégzésemet, ami elmaradt.
”Simán benyomta a durcát, se több, se kevesebb. Átlag nő, megfogja a csuklóm és a saját kezemmel ver agyon, vagy kivisz Aincard szélére, megragadja az egyik karom, hatalmasat rúg a hátamba, a testem lerepül az ürességbe, a kacsóm nála marad, aztán azzal dob fejbe, aztán nála: Műdurcázás, semmi több. Talán…neeeeeeem. Tévedés. Biztos csak fázis késés.” Ő próbálta először terelni a szót. Felhozta a várost, hogy talán ott lesz küldetés. Majd végül ismét felhozta.
- Ahaaaaaa… - kavargott az elmém. – Szerintem az elmúlt pár percet felejtsük el.
”Ha tudnám se akarnám, vagy tenném! Kayaba, te igazi isten!!! Hát tényleg mindent figyelembe vettéééé~l! Van egyáltalán valamilyen érzés ami kimaradt? Csak raktál volna be majonézt is!”
Pár pillanat alatt, szinte teljesen elfelejtette az egészet. Úgy viselkedett, mint előtte. Már mosolyogva egyezett bele az öt perc pihenőbe és ismert el mint hatalmas lustaság.
- Hát igen, néha szeretek pihengetni. – mosolyogtam.
És nem maradhatott fel az előbbi manőverem felhozása se.”Legalább pozitívot mondott”
- Kösz, de tényleg véletlen volt, esküszöm!
”Nem mintha megbántam volna.”
- Ja, lehet lesz valami. – fordítottam felé a fejem. – Naa~ még öt perc?
Nagy mosolyra húzódott a szám.
- Oké-oké, csak vicc, felőlem mehetünk!

by **Sasaki Miyako** Szomb. Jún. 29 2013, 20:56

- Jól mondod, felejtsük el.
Azért, jobb ha jövőben saját érdekében ilyen nem történik. Különben az indikátorom hamar narancs színre vált. Hamarabb mint az követni tudnám. Nem is nézek rá, csak az avarban heverészek ismét. Egy cselnek köszönhetően. Fene tudja mit csináljunk, lehet tényleg szét kellene nézni a városban. Hátha akad ott valami, egy küldetés esetleg más.
- Még öt perc?!
Erre e kérdésre már nem bírtam megállni. Válaszom ingerült kicsit, mérges volt. Ezért ennyire még én sem vagyok lusta. Fel is álltam de kezem nem nyújtottam neki, még egy lehetőséget nem kap az biztos. Teszek is egy lépést mikor meg halom a hangját. Csak viccelt, hála az égnek vagy is valaminek ami van vagy mi.
- Te lustaság......
Fejem rosszallóan rázom meg. Füleim karikái halkan csilingelnek a mozdulat hatására. Se baj, legfeljebb majd én leszek az aki fel veri álmából. Már meg is van a terv, mi lesz ha legközelebb azon kapom alszik.
- Tudod azért van amit hiányolok ebből a világból. Még pedig a zene....
Szólalok meg nagyot sóhajtva és amint mellém ér elindulunk mind ketten a város felé. Szigorúan egymás mellett haladva természetesen. Igen, ezt a dolgot sajnálom és hiányolom. Nem muszáj, hogy tökéletesen megfeleljen az izésemnek. Csak szóljon és legyen egy kis ritmusa, már az is elég volna. Igen ha most szólna, mondjuk valami lágy fuvola az illene a környezethez nagyon is. Vagy lehet éppenséggel van zene. A külvilági zenét hallgatni akár itt és most, vagy a játékba építetteket. Csak talán én vagyok túl ügyetlen és nem tudom, hogy lehet csinálni.

by **Aida Atsumori** Vas. Jún. 30 2013, 16:48

Miya is úgy gondolta, tényleg jobb lenne elfelejteni. ”Elmém leghátsó zugaiban megőrzöm..”
És lustaságnak is nevezett! ”Nem igaz! Nem vagyok lusta! Annyira…csak néha szeretek heverészni.”
- Jólvan-jólvan, megyek már. – mosolyogtam és zárkóztam fel egyszerre.
A város felé haladva, elmondta mit hiányol. Értékes dolgot, ami csak akkor cseng szépen, ha szívből szól. Tudjátok már miről van szó? Hát persze. Mi másról, hát a zenéről. Látszott hogy kicsit egyre jár az agyunk, hisz én is pont annyira hiányoltam.
- Én évekig zongoráztam. Már kezd hiányozni a hangja, az ujjaim mozgatása, a szenvedés, a hülyéskedés egy szám betanulásakor és Nigori mi közbe megpróbálja elrontani a zongorámat össze-vissza nyomkodással.
Ismét mosoly ült ki arcomra, most azonban más okból. Méghozzá az emlékek miatt. Jó volt emlékezni, arra sok besülésre, tanulásra, vagy a ritkábban előforduló sikeres előadásra.
- Igen. Ez az egyetlen, amit Kayaba elfelejtett. Legalább lennének hangszerek. Vagy lehetne készíteni. Várjunk. Ha kitépem egy hajszálam, vagy levágok egy faágat, az akkor pixeljeire bomlik, igaz? Ahj. Ellenkező esetbe képesek lettünk volna hangszerek előállítására. Gondolj bele. Gitárhoz kellenek húrok, és ugye az alap. Húr=erős hajszálak, alap=fa. Elkészítsük az alapot fából, összeillesztjük, szerzünk baromi hosszú hajszálat, ami természetesen erős is, a legvékonyabb hang húrja csak egyből állna, aztán ahogy mélyül, összesodranánk több hajszálat egyé, a vastagság, és mélység érdekében. Csak éppen ez, lehetetlen. Megmondjuk zongorát is. Oké, nehéz ténylegesen elkészíteni, de az elmélet egyszerű. Alapot kivág fából. Húrokat szerez, belső részre felfeszíti, itt is ahogy mélyül, annál több szálat adagolunk. A zongora ugye úgy működik, hogy amikor rányomsz a gombra, egy ’ütő’ vagy mi a rák felbillen, és megüti a felette lévő húrt, ami szép csengéssel jutalmaz, a mozdulat miatt. És ezt kivitelezni. Persze ez csak felületes dolog, ennél sokkal többől áll, viszont a többire is rájönnék valahogy. Például kell hozzá bőr, a kalapács ütő részének befedésére, pergament, mert a fej abból lett készítve, hangfogó vagy mi is szükséges és rengeteg dolog, amit én már tényleg nem ismerek. Meg akkor dob. Kivágod a fa oldalát, szerzel bőrt, kifeszíted, betűröd a fa alá és kész? Tudtommal csak ennyiből áll a dob, mondjuk a bőrt még egy fém rátéttel is akadályozzák a nehogy kicsússzon. Talán lapokból áll, és azok is fém lap és csavar segítségével vannak egymásba illesztve, tehát tényleg nagyobb munka. És ó, ó…rendben, befejezem. Város felé menet a végén még halálra untatlak a képtelen ötleteimmel. Mindegy, majd kijutás után, esküszöm elviszlek egy koncertre és ha azt is meg akarod hallgatni hogy bénázok zongorán, akkor játszok neked rajta valamit. Bármit, csak hozz kottát.. – néztem abba a gyönyörű zöld szemeibe.
Aztán adtam csókot egy lámpaoszlopnak, figyelmetlenségemből adódóan.
- Jól vagyok! – kászálódtam fel a földről.
- Mehetünk. – simogattam a csodálatosan összetört pofámat.

by **Sasaki Miyako** Hétf. Júl. 01 2013, 14:04

- Soha nem rajongtam a komolyzenéért. Túlságosan merevnek gondolom, tele szabályokkal és megkötésekkel. Jobban szeretem azt ami felszabadultabb, és nem köti sok szabály és hasonló dolgok. Gitár és dobok ritmusa, egy jó négy vagy nem is hat húros basszus hangja. Esetleg egy kis szintetizátor bele csempészve. Néha lágy misztikusságot kölcsönző halk fuvola. Majd ez a dallam lassan át csap valami vadabba. Zabolázatlan, vad hangjegyek táncába. Persze vannak olyanok akik hasonló stílusban alkotnak. Dalaik lágyak még is ott van bennük az irányzatra mondható vadság, a lázadás egy rendszer és szabályok ellen.
Milyen remek ötlet is volna, fogni egy hangszert és játszani rajta. pompás unalom űző remek szórakozási lehetőség. Ugyan ekkor, ha létezne hangszer ebben a világban kitűnő arany keresési lehetőség is lehetne. Azok akik nem tudnak rajta játszani biztos szívesen hallanák más zenéjét. Esetleg rögtönzött koncertek is lehetnének persze pénzért. Várjunk csak, talán egyszerűbb hangszerek talán léteznek itt is. Talán sejtem is hol lehetne utána nézni a dolognak.
Csendben hallgattam gondolat menetét miközben a város felé haladtunk. Tényleg ötletes a dolog, hogy ha nem vásárolható akkor készíteni kellene, de itteni szabályok miatt ez lehet lehetetlen.
- Ugyan, nem untatsz. Már rád szóltam volna, ha így lenne.....
A jelenet, ami történ vagy is a dolog. Hát Legszebb öröm a kár öröm szokták mondani. Csak akkor ha az nem a köztelen környezetünkben történik.
- Hé jól vagy?
Hajolok le hozzá, de arcomon épp felfedezni valami aggódáshoz hasonlott. Más érzelem, vagy reakció nincs is arcomon, se szemeimben.
- Azért kicsit legyél figyelmesebb, nem lehetek mindig melletted és húzhatlak ám ki a bajból hallod!
Kezem nyújtottam volna, de felállt magától is. Habár nem érzünk testi fájdalmat még is ösztönösen arcát simogatta.
- Akkor szedd a lábaid és figyelj táblákra és oszlopokra. Nem mutatna jól, hogy ha egy csapatnyi nő előtt történne ez legközelebb. Így nem fogsz becsajozni sosem, szóval figyelj oda légy mindig udvarias a lányokkal. Ha kell tegyél a kedvükre egy kicsit.
Na tessék elő bújt belőlem valami. Tisztára úgy beszélek mintha a nővére lennék és azért aggódnék nem lesz barátnője. Még ilyet.. ami óta itt vagyok nem teljesen vagyok önmagam.

by **Aida Atsumori** Hétf. Júl. 01 2013, 15:28

”De hisz csak lefejeltem ezt a hülye oszlopot. Semmi több. És a kis sebesség miatt még életet se vitt le.” – csodálkoztam amikor nővéri aggódással nézett rám Miya.
- Jól van, nyugi-nyugi. Nincs semmi bajom. – néztem a féltő arcát. – Ha így viselkedsz a végén még Miya-nee nek vagy Onee-channak foglak hívni. – fordítottam tekintetem valami másra, majd felkeltem.
Aztán elkezdte mondani, hogy figyeljem az oszlopokat és viselkedjek udvariasan a lányokkal különben nem lesz barátnőm, meg hasonlók. ”Ez mégis hogy jön ide!?”
- Héé! – vetettem rá felháborodott tekintetem. – Ez mégis hogy jön ide!? Úgyis meglátja majd bennem valaki a szerelmét! És amúgy is. Szerintem elég udvarias vagyok. Tán tévedek? A végén még tényleg azt hiszem van egy nővérem.
- Ebben a világban már úgy sincs esélyem, mivel női társam van. Ha esetleg, még lenne is valaki aki megakarna környékezni, elvetné az ötletet, mert azt hinné a barátnőm vagy. Bár, te dupla annyi idős vagy mint én, tehát lehet mégsem, mindegy, hanyagoljuk ezt a témát! – pirultam már ebbe is bele.
”Tényleg illik rá a Hangulatvillám becenév. Kedve és a viselkedése egy pillanat alatt megváltozhat. Az erdőbe még közel se ilyen volt.”
- Úgy látom itt nincs semmi. – sóhajtottam egy nagyot. – Elmegyünk fagyizni? Én fizetek. – kacsintottam rá.
Fejembe még mindig rengeteg kérdőjel repkedett, válasz nélkül. ”Lehet hogy a valóságba van egy öccse, és rám úgy tekint, mint az ő pótlójára? Ugyan az a helyzet mint RenAinal? Már rá gondolni is rossz. Kiyo akarok lenni, nem más. Kiyo vagyok, nem más. Remélem ő is így van vele. Én ma már semmit sem értek.”

by **Sasaki Miyako** Hétf. Júl. 01 2013, 16:04

- De őő De izéé....Miya-nee.... Onee chan?
Még szavam is elakadt és mondatot sem befejezni sem normálisan megfogalmazni nem tudtam. Ismét csak elfordultam. Karba tett kézzel igyekeztem nem le reagálni a dolgot. Az persze nem ment úgy ahogy szerettem volna. Arcomon még látni lehetett az érzelmeket a megdöbbenést. Tehát így érezne ilyen rövid idő alatt. Még is mit tegyek, ha így fog hívni? Mit szoktak csinálni azok akiknek van testvérük? Ez most annyira.. annyira zavarba ejtő, nem tudom mit reagáljak a mondatára. Mondatai hallatán, csak igyekszem nyakam behúzni. Ahogy sorolja érzem kezdek össze menni, vállaim is meg ereszkednek kicsit.
- Hát nincs túl sok tapasztalatod Otoutosan.
Fejem fordítom feléje és ki nyújtom a nyelvem és mosolygok. Kis nyelvem ékeségén még a nap fénye is meg csillan.
- Testvérednek néznek tehát ez nem akadályoz meg másokat semmiben. Vagy ha barátnődnek nos akkor az még jó is lehet neked. Egy fiatal fiú vajon mit tudhat? Bizony mit tudhat, hogyha egy nála idősebb lány körülötte legyeskedik ahogy azt látják. Puszta kíváncsiság, az iránt mit nyújtasz nekem amit ök oda képzelnek. Féltékenységet sőt arra sarkalja őket, hogy megtapasztalják. Így elképzelhető mind két esetben a lányok kegyeidért fognak versengeni Otoutosan.
Végén csak hozzá tettem újra azt a bizonyos meg szólítást és mosolyogtam.
- Tudod az előbb nagyon megleptél. Soha senki nem szólított még meg így Miya-nee..... igaz nincs is testvérem aki így hívhatna.
Aztán a fagyi szó teljesen eltereli a gondolataim. Édesség hűsítő ízes hideg jeges csodák! Már nyúlnék is keze felé. Fél úton mozdulat le fagy, eszembe jut azt se tudom hol a cukrászda. Meg persze hogy nézne ki ha kézen fogva rohangálnák valaki még tényleg azt hinné. Kezem újra karba teszem és rá nézek, tettetve a durcásságot ismét.
- Rendben, de remélem finom lesz az a fagyi.

by **Aida Atsumori** Hétf. Júl. 01 2013, 16:50

Igazán meglepte az Onee-chan megnevezés. Még zavarba is jött kicsit. Aztán az én arcomra varázsolt vörös árnyalatot. Otouto-sannak hívott. És azt mondta lehet mindenképpen tapadni fognak rám a csajok meg tudom is én.
- Eddig még nem nagyon volt sikerem a lányoknál… - változott még tovább arcom színe. – Téged is bele véve, eddig négy lánnyal ismerkedtem meg itt és, hát, egyikből se lett semmi.
- Jó, mondjuk te a társam lettél, de az más. A valóságba meg a MMORPG-k be menekültem, mert tudtam, úgy sincs esélyem. Körülbelül tizenhárom-tizennégy lány osztálytársam van, ezek közül az összessel csak baráti viszonyt folytatok. Még hogy férfi és nő között barátság nem lehet, az egyik biztos szereti a másikat. Full hülyeség. Ha így lenne, akkor már irtó népszerű lennék a lányok körében.
Megakarta fogni a kezem, de mégsem tette. ”Nem tudom mi a furább. Hogy megakarta fogni, vagy hogy nem tette. Ez a mai nap és az eseményei kifejezetten furák.”
És még a műdurcát is benyomta.
”Jó, ma már tényleg semmit se értek.”
- Erre van. – ragadtam meg a karját és húztam megfelelő irányba. – Milyen ízűt kérsz és hány gombócot? Előre szólok, kicsit csóró vagyok, ha kérhetlek legfeljebb hármat. Szerintem csalódni nem fogsz benne, mert egész jó íze van. Olyasmi mint a valóságba a poros fagyinak. Szóval virtuálishoz képest nagyon jó! Én ét és tejcsokit kérek biztosan. Csokis kedvemben vagyok.
Ja bocs… - engedtem el a karját, kicsit zavarban.
”Úristenem, ma többször jöttem zavarba, mint ez nélkül, egész életembe. Kíváncsi vagyok milyenek lesznek az elkövetkezendő napok Miyával.”

by **Kagura** Kedd Júl. 02 2013, 22:20

..::Yorokobi játszóháza::..

Asuka és Kagura.

A mai nap egész kellemesen telt eddig. Reggel sokáig flangálhattam a fogadószobámban a nemrég beszerzett hálóingemben. Annyira jól éreztem magam, és annyira, de annyira szépet álmodtam, hogy reggel szinte nyávogva keltem fel. Dai~chanhoz - a párnámhoz - bújtam és dörgölőzve doromboltam neki, majd majd hasra fordulva, macskamód kinyújtóztattam minden tagomat, a fülem botjától a legkisebb kis-lábujjamig mindenemet kinyújtóztattam, méghozzá annyira, hogy mire végeztem, olyan tíz centivel magasabbnak éreztem magam. Egész reggel nem eresztettem drága fekvőtársam, így az ölembe véve öleltem magamhoz, mint egy kislány a plüsskacsáját. Tudtam, hogy ha most meglátna egy pasi, a fantáziájának, minden perverz részét megmozgatnám, de most nem éreztem rá késztetést, hogy ezt megtegyem. Inkább csak megreggeliztem a szobámba rendelt ebédből, és a menüm nyomkodva bambultam a térképre. Pár napja már, hogy dandere vagyok, de nem érzem úgy, hogy most váltanom kellene valami másra. Kócos hajjal, egy szál hálóingben, a párnám ölelgetve éreztem jól magam, bár egy cseppecskét unatkoztam. Miután harmadik alkalommal nyúltam keresztbe az asztalon, és jártam körbe a szobámat macskákra hajazó mozdulatokkal, hangyányit besokalltam az unalomtól, így nyomtam egy puszit a párnám képzeletbeli arcára, és előintettem a menüm.
- Yoshi! - Kiáltottam fel vidáman, és felkattintgattam a nemrégiben beszerzett felszerelésem darabjait. A macska jelzést viselő bronz öltözet egész jól mutatott rajtam, bár azért derékban nem mutatott tökéletesen, de üsse kavics, ennyit még kibírok. Felkötöttem a hajam, és széles mosollyal az arcomon ismét felszólaltam,. - Dere Change! Deredere. - És egy rövidke pillanattal megcáfoltam, hogy nem akarok váltani. Ahogy a képesség hatására, és a varázslányokat megszégyenítő mozgáskultúrám következtében megváltozott a jellemem, energikusan kiléptem a folyosóra, éreztem, hogy páran megmosolyognak. Élveztem a dolgot, mert tudtam, hogy velem nevetnek, és nem rajtam. Ahogy leszaladtam a fogadóba, tettvágytól túlfűtve indultam az ajtó felé. - Ittekimasu! - Kiáltottam hátra, mintha csak iskolába indulnék otthonról, majd megakadtam a futásban. Legalábbis deréktól felfele, ugyanis derékon alul mást gondoltak a lábacskáim, így az egyik kilógó padlódarabban, és a két önnön virgácsomban estem hasra. Nagyot nyekkentem, majd lassan, a könyökömet és a térdemet fájlalva felhúztam magam a fogadóban kitett küldetéstábla elé. Előrehajolva, kíváncsi macskaként nézegettem egy bizonyos küldetést. Már a papíron, amivel kitűzték is, csillagok, és sárga csibék díszelegtek, ami mosolyt csal az arcomra, ám azon nyomban rákattintottam, ahogy megláttam mi van ráírva. A küldetést habozás nélkül elfogadva, fontoskodó chibiként leporoltam a ruhám, és indultam is az erdő felé, miközben bőszen írtam egy levelet Asu channak, melyben elküldtem a küldetés szövegét, és a találkozónk helyét és idejét. Vele akartam megcsinálni ez a küldetést. Napocska mindenek felett.
A küldetés szövege pedig a következő volt.

Itt vannak, végre megérkeztek. Limitált idejű küldetésben elérkeztek közénk a boldogság madarai! Gyertek el Yorokobi barlangjába, a Kezdetek erdejébe, és játszatok velünk!
Küldetés ajánlott szintje: 2. szint

Persze a küldetés azonnal beállította a térképemen az útirányt, így minél gyorsabban igyekeztem átvágni a városon, és kijutni az erdőbe, hogy megelőzzem Acchan-t.

by **Hayashi Yuichi** Kedd Júl. 02 2013, 22:33

Nio

Hangtalan mosolyogva vártam bemutatójának kezdetét. De jó neki, ő megtudja mutatni, én ha akarnám se tudnám. Máris felvett egy beállást, de ez különbözött az előzőtől. Vajon mit fog most tenni? Nem is kellett erre sokat várni, a lándzsa hegye aranyfénnyel világított és nekilódult. Nagyon gyors volt! Pár másodperc alatt elérte a fát és kiszakított belőle egy darabot, mire visszatértek a fa pixelei, akkora Nio már előző helyén volt és rám nézett. Döbbenet és csodálat keveréke íródott ki arcomra. Hasonlót érezhetett most, mint amikor a Niji átjár engem, csak kölcsönöz egyfajta erőtlenséget. Míg máskor, elnehezednek végtagjaim, de tudom, áthasíthatok bármit. Viszont ezen gondolatok hatására sikerült visszatérnem, és Nio szemeibe nézve válaszoltam.
- Ez valami fenomenális volt! - harsogtam kérdésére - Mit érzel
ilyenkor közben? - kérdeztem érdeklődő tekintettel. Mindig túlreagálom, ha valami olyat látok, ami leköt. És némi köze lehet, saját képességemnek. Nem törődve képességét lebecsmérlő szavaival, folytattam - biztosan nagyobb leszel, és akkor érvényesíteni tudod a meglepetés támadásokat. Addig még hosszas az út - feleltem mosolyogva.
Ekkor azonban elnyújtott sivító hang csapta meg mindkettőnk fülét. Hátranézek, és ismeretlen teremtmény mászik ki éppen a vízből, sose láttam még ilyet. Szárnyas, ránézésre aranyos, de a hangja, az valami visszataszító gusztustalan. Megjelent a mob mellett a neve: Tébolyult vizitündér. Semmit nem tudtam róla mi vár ránk, de az az egy biztos egyedül tart felénk.
- Nio, azt hiszem ez a hely tele van szörnyekkel - vontam le szám kis csüggedésbe, miközben felé néztem. Majd visszafordultam a tündér felé és kardom előhúztam hüvelyéből, szürkén ragyogott fel a köd.
- Igen jól látod, Niji, most ettől kissé tartok - suttogtam magam elé. Azzal felvettem egy védő beállást. És jött is első csapása hirtelen odareppent hozzám, és esélyem sem volt védeni, támadásával, páncélom jelentősen lefogyott, de életerőmhöz nem fért hozzá. Vágtam egyet, de az elől könnyedén elreppent. Majd vártam Nio, becsatlakozására.

by **Shukaku** Szer. Júl. 03 2013, 12:20

[Tsubaki és Shukaku]

*Bár úgy tett, mintha elméjét teljesen lekötnék Timidus aranyos hangjai, és az, ahogy a rögökkel játszik, vagy ahogy egy fűszállal csiklandozza a kis tollas sárkány orrát, azért igazából mégsem így történt. Fél szemmel végig a lányt figyelte. Figyelte a mozdulatait, az arckifejezését és a hangját. Mind azt, amit mondott, és azt is, ahogyan mondta. Nem nagyon akart előle semmit rejtegetni, vagy nagyon ügyetlenül csinálta.*
~Szegény lány. Biztosan megbánta már, hogy nem idomár lett. Abból, ahogy Timidusra néz, abból, ahogy rólunk beszél…~
*Nem hagyta abba a játékot a sárkánnyal, és igazából nem is akart maga mellé egy olyan nyűgöt, aki csak állandóan búslakodik. Jól érezte magát egyedül Timidussal, és nem akart a szomorúságra emlékezni. Arra azonban így is emlékezett, hogy milyen volt az, amikor ő volt magányos, így ha bár tudta, hogy bajba fogja magát sodorni azzal, hogy ismerkedik, mégis segíteni akart a lánynak.*
-Szimpatikusak? Miért gondolod ezt? Nem tudsz rólunk semmit. Senki sem tud.
*A felsoroláson elgondolkodott. Ő is kapott egy cipőt a Peterrel folytatott ismerkedés után… és ez a lány is tárgyakat meg pénzt akart adni neki. Tudta, hogy ezek a fejlődéshez kellenek, de ő nem akart sehova sem fejlődni. Miért is kellene? Jó itt az erdőben. Megrázta a fejét.*
-Nem… mi nem csinálunk ilyesmit. Én csak szeretném megérteni és megismerni Timidust.
*Az idősebbekről és az ostobaságaikról még nem nyilatkozott. Eddig minden felnőttben csak csalódott. Az, hogy ostobák egy dolog… de mindegyik gonosz… velejéig gonosz. Kivéve talán a játék gyártója, aki segített neki elrejtőzni a valódi világ elől, elmenekülni abból a szörnyűségből.*
-Barátok? *Újra megrázta a fejét.* Peter sárkánya, Hisame apának hívja Petert. A játék szerint Timidus a kisállatom. Szerinted a barátom. *Picit elgondolkodott, majd megsimogatta a sárkány füle tövét.* Én szeretek úgy gondolni rá, mint a testvéremre. Mindenről együtt döntünk, megvédjük egymást, ha kell, és mindig együtt maradunk. Ugye húgi?
*Megölelte a sárkányt, aki hangosan murrogott és dörgölőzött Shukakuhoz hálája jeléül.*

by Ajánlott tartalom