Obszidián Kastély I

Nem volt már sok hátra a csalafinta kis lényekből, így társalgás helyett inkább rájuk kezdett el a páros összpontosítani. Vezér előreugrott, és támadott, idomárja pedig rögvest követte őt a harcban. A páros tökéletes pontossággal és akrobatikus szépséggel hasította a teret, nyomukban csupán pixelfelhő úszott. Dolguk végeztével Szophie ajkaira elégedett mosoly költözött, és könnyedén vetette hátra haját, amolyan "Így kell ezt csinálni" mozdulattal. Vezér ezzel szemben csendesen csupán tovább haladt. Ő inkább a további ellenségeket és a kazamata végét kereste, a dolgára összpontosított. A harcot komolyan kell venni, még idefent is, ahol hozzávetőleg sem olyan félelmetesek az ellenségek, mint odalent. Az ember hajlamos rá, hogy jó dolgában elfelejtse, veszélyesek ezek az aranyos kis bestiák is. A farkas viszont soha nem felejt.

Mi is lenne jobb a frissen - vagyis már annyira mégsem frissen - megkötött szövetség megünneplésére, mint egy jó kis kazamata? Igen, a kocsma, a buli, még egy erdei séta is megfelelőbb volna. Ennek ellenére Leo és Hinari ma mégis egy kazamatázásra indult, végül is, ha már így alakult a dolog, akkor a legjobb lenne ki is használni ugyebár, most először tesztelve az új kis eszköz képességét, ami ott fityegett mindkettőjük csuklóján. Leo még a mai napig nem mert beköltözni a Palotába, abból való félelmében, hogy ki fogják onnan tenni a szűrét, amint megérzik használt zoknijainak szagát - ami már csak azért is butaság, mert a rendszer tenne róla, hogy tisztává varázsolja a ruhaneműket. Na jó, valójában attól rettegett, hogy az álom egyszer csak összetörik, még mindig nem hitte el, hogy ez megtörtént vele, szóval egyelőre csak óvatosan közelítette meg a Palota bejáratát. Ezen a verőfényes, kék eges tavaszi reggelen tehát a kapualjban várta meg Hinarit, ahogy legutóbb is tette. És, csakhogy eleget tegyen legutóbbi kötelességének, miután megkérdezte a lányt, hogy a közelben van-e Alex, és az nemmel felelt, egyszerűen előhúzott egy szál rózsát az invertoryjából.
- Ne értsd félre, csak tartoztam vele - mosolygott teli fogsorral rá őszintén, aztán tovább sétált jókedvűen a napsütésben fürödve. Lassacskán meg is érkeztek aztán célállomásukhoz, aminek kapujában Leo hátrahagyta korábbi jókedvét, és hirtelen elkomorult. Észlelése eleve be volt kapcsolva, mint úgy általában, most pedig megállt egy pillanatra, és fülelt. Figyelte a kastélyt, a rezgéseit, börtönben tanult módon, akárcsak egy vadállat figyeli az erdőt ösztöntől hajtva.

Leo ösztönösen arrébb mozdult a kard útjából, és figyelte a lány vagdalkozását, de az nem tartott túl sokáig. A fiú még mindig össze volt zavarodva, egy ideig nem értette, mi történik előtte. Például, hogy Hinari miért nem sikít legalább, vagy káromkodik, vagy akármi. Miért tűri az egészet szótlanul? Miért hunyja le a szemét, és miért piheg úgy, mint aki.. Óhh!
A kardforgató fiú szélesen elmosolyodott, és leengedte a kardját. Tekintetével követte a csápok útját, és még a páncél takarásából is meg tudta állapítani, pontosan merre kalandozhatnak azok a dolgok.
Egy pár pillanatig még állt, és összevont szemöldökkel figyelte a jelenetet, de aztán amikor a másik csápos lény határozottan meg akarta vesztegetni - legalább már tudja, hol kell keresnie majd a ládát -, kicsit kijött a béketűrésből.
- A világért sem szeretném félbeszakítani a szórakozásodat, de az a helyzet, hogy haladni kéne - lépett oda a lány mellé, és próbált meg még egy vágást intézni a csáp felé, amely most Hinarit kényeztette a páncél alatt.
- Igazán tekintettel kell lennünk Alexre is - megcsóválta a fejét, és tovább küszködött, hogy kiszabadítsa a lányt. Oké, látványnak nem utolsó a dolog, de ennél több élvezetet egy foglalt nőtől nem várt a világért sem. Remélte, hogy a mostani csapása sikerrel jár esetleg, ha pedig nem járt, dupla olyan határozottsággal esett neki a csápoknak a következő körben.
Egy nyugalmasabb pillanatban azért még fejcsóválva hozzátette:
- Első ránézésre meg nem mondtam volna, hogy te ilyen típusú lány vagy. Remek dolga lehet ennek az Alexnak melletted.