Az Árnyharcos hagyatéka

Megtorpantam, s hunyorogva néztem a félhomályos járat végébe, melyet tátongó sötétség nyelt el – a Látásom ellenére is. Összeráncolt homlokkal ereszkedtem le, ám ahogy az Észlelésem jelzett, úgy álltam meg, s húztam elő tokjából a Katanát, halkan fogva két kézbe, úgy oldalazva le a búvóhelyre csöndesen. Az utolsó lépcsőfokról óvatosan csúsztattam le lábaim a talajra, s alaposan végigmértem a helyszínt: figyelmemet persze leginkább az összekötözött játékos kötötte le, s egy pár hónapja talán egyenesen hozzá rohantam volna, megfeledkezve minden másról. Most azonban már nem. A kardot átvéve jobb kézbe, ballal simítottam végig a falakon, megnézve mindent, s csak miután meggyőződtem róla, hogy egyedül vagyok vele, léptem oda hozzá, elmélyülten nézve őt egy pár másodpercig. Hát te…? Sóhajtottam, kezem ökölbe szorult. És te őt védted! Őt… őmiatta zsaroltál meg, őmiatta! Aki embereket fog el és tart magánál… Behunytam szemeim, fájdalmasan fordítva el fejem, s oda se nézve izzítottam fel a Katanát, elvágva a fiút tartó, fölső kötelet. Hallgattam, ahogy a porba hullik, s kedvem lett volna háromszorosan megtorolni ezt a maszkos fiún, annak ellenére, hogy már rég halott. Szinte remegtem a dühtől. Ütemeznem kellett a légzésem, hogy meg tudjak nyugodni, végül lehajoltam a fogolyhoz, és a fegyverem élével megszabadítottam minden kötéltől; ha nem tért volna magához még ekkorra se, úgy hátát nekitámasztottam a falnak, egészen közelről figyelve őt, guggolva, aggódón.
- Szia – halkan beszéltem, végig őt nézve – Minden rendben. Én nem foglak bántani.
Persze egyáltalán nem volt minden rendben. Kicsikét sem. Szophie megölt valakit, börtönbe került, Tachibana semmit sem mondott, Kazuma pedig meghalt. Mi lett volna hát rendben? Összeszorítottam fogaimat, várva, hogy ébredezzen, várva valamire, talán még magam sem tudtam biztosan… Idelent nyirkos volt a levegő. Fáztam, talán az ingerültségtől, talán a hirtelen megnyugvástól, hogy egyelőre nincs veszély… a menümet azonban lehívtam, egy gondolat szöget ütött a fejembe, a kétségbeesettek utolsó mentsvára… és én nem akartam, hogy az utolsó nyomom előttem ölje meg magát. Lehívtam hát egy Gyógyító Kristályt, és előtte törtem szét; 45 életpontnak elégnek kellett lennie ahhoz, hogy bármi hirtelen akcióban meg tudjam akadályozni. Bíztam a pontjaimban. Magam sem tudtam, pontosan miért. Hisz azok sem képesek mindenre, nem tudtak ott lenni, amikor a lány lépett… s talán épp a következő pillanatban fognak ugyanúgy elárulni, ahogy ő…

/Gyógyító Kristály elhasználva/

Ha csapdát keresel egyelőre semmi látható nyoma nincs, bár furcsa, alig hallható morajlás szűrődik ki a lépcsővel szemben álló fal mögül. A kezed viszont csak az érdes köveket tapinthatja, amikkel a fal van megerősítve. Végül aztán mégis befejezed a fal simogatását, és a legjobb információforráshoz lépsz. Kazu bizonyára már csak attól is büszke lenne rád, ahogy hagyod, hogy a fiú a poros földre érkezzen fájdalmas puffanással. Egyesével adják meg magukat a kötelek, és minél kevesebb kötél fogja, annál jobban szétterül a földön. Végül a fal mellé ülteted, és ha a látását is szabaddá tetted, és a már-már fulladással fenyegető rongyot is kivetted a szájából, (és ugyan miért ne tetted volna) akkor mindezek után olyan üres tekintettel néz maga elé, mintha semmit se fogna fel abból, ami vele történik. Ahogy összetörik előtte a kristály, rögtön sárgába ugrik az élete, és ezzel együtt, mintha halványan a bőre is elkezdene valamiféle színt felvenni. Csak ez után emeli fel lassan a fejét, hogy rád nézzen.
– Hoztál vizet? - hörgi erőtlenül. - Enni... - láthatóan már ezért a három szóért is hatalmas erőfeszítést kellett tennie. Talán csak ekkor juthat eszedbe, hogy mit is takarnak ezek a szavak. Mennyi idő is telt el azóta, hogy Kazuma köddé vált? Vajon mennyi ideje lehetett halott, mire hozzád is eljutott a hír? Mióta lehet ez a fiú egyedül? Kétségtelenül a játék egyik legelképzelhetetlenebb funkciója az evés és ivás szükséglete. A valóságban így vagy úgy, előbb-utóbb véget ér. Idebent viszont, akár évekig is vegetálhatsz evés nélkül. Vajon milyen érzés lehet?
A lényeges kérdés azonban: akarod-e, hogy az ismeretlen erőre kapjon? Vajon erősebb-e a szánalmad az óvatosságodnál?

Nomad HP változása:

Ahogy megpillantja a kezedben az üveget, rögtön utánakap, és egy kicsit ki is löttyint belőle, mielőtt a szájához érne, és mohón, pillanatok alatt megissza az egészet. Majd lesüti a szemeit. Különös, de úgy tűnhet, mintha bűntudata lenne. Feléd nyújtja az üres üveget. A kérdésedre csak kis gondolkozás után válaszol végül.
– No... mad. - akad meg egy pillanatra, de mégis befejezi. A te bemutatkozásodra viszont már egy pillanatra felpillant ismét. Mintha felcsillant volna a szeme, de végül mégis elsötétülő pillantással hajtotta le fejét, és csak bólintott. Ahogy felállsz, tétován figyeli a kard hegyét, de egyébként nem mozdul.
A képeket alaposan megnézve rájöhetsz, hogy mindegyik egy kéztől származik, és nem csak az egyforma stílus miatt, de valahol mindegyiken ott díszeleg egy kacskaringós aláírás: „Kaito”. Összesen 26 képet láthatsz, melyekből mind a négy falra jutott elszórtan. Sok kép különös, számodra ismeretlen kazamatákat ábrázol, de van elvétve egy-kettő tájkép is, melyeken az alsóbb szintek látványosabb helyszíneire ismerhetsz rá. Ezek talán kevésbé érdekesek, de ugyanakkor egy nagyon is ismerős maszkos alak is feltűnik sok képen, és mindenhol központi figuraként szerepel. Ezek is különös kazamatákat mutatnak a háttérben. Van egy amelyiken Kazuma, egy seregnyi egyforma árnyék élén áll, vele szemben pedig egy hatalmas kaszás szörny magasodik. Egy másik képen, egy csapat arctalan játékos előtt áll kiemelt helyen, mintha csak beszédet tartana épp nekik. Megint egy másikon egy folyosón halad, és mutat előre, míg mögötte egy csapat ember követi fegyverekkel a kezükben, de furcsán kisebbnek látszanak az ábrázoláson, és arcuk sincs. Megint egy másik egy nagy barlangot ábrázol, melyben épp egy nagy csapat játékos harcol egymással fénylő fegyverekkel, és a kép központjában itt is Kazuma szerepel, amint épp két játékossal küzd egyszerre. Ismét egy olyan kép jött, amin Kazuma és a kaszás szörny szerepel. Az utóbbi épp az árnyharcos felé lendíti a kaszáját, míg az előbbi egy tojással a kezében szaltózva ugrott a csapás fölé egy nagyméretű erősen romos járatban. Végül a képek sorát követve eljuthatsz az asztalhoz. Az asztal fölötti falon csak két kép szerepel egymás mellett. Az egyik szintén Kazumát ábrázolja, de ezúttal már maszk nélkül. Mosolyog, és éppen jobb kézzel pacsizik, egy szélesen vigyorgó sráccal, akinek a korábbi rajzok mellékszereplőivel ellentétben már arca is van. A srác alacsonyabb Kazumánál, de ezúttal nem úgy tűnik, mintha ennek szimbolikus jelentése is lenne. Sötétbarna haja, és szemei vannak, és a széles vigyorral úgy nézett ki, mint egy gyerek, aki épp élete egyik legnagyobb csibészségét hajtotta végre. Furcsa módon Kazuma mosolya sem tűnik mesterkéltnek, mintha csak két hétköznapi jó barát szerepelne a képen. Ha pedig az utolsó képet is megnézed, az ismét egy ismerős arcot ábrázol, de ezúttal már nem Kazumáét. Tisztán felismerheted Chiakit, ahogy egy erdő szélén áll lándzsával az ép kezeiben, és olyan gondtalanul nevet, aminek még a nyomát sem láthattad eddig a lány arcán. Úgy tűnik ez a két kép Kazuma számára kiemelt jelentőségű lehetett, ha így elkülönítette őket a többitől.
Nomad szinte mozdulatlanul ül végig, amíg te a képeket nézed. Csak néha pillant rád lopva, mikor épp nem nézel felé, és egyszer az asztalra is vet egy lapos pillantást. A kérdésedre sem válaszol, csak elcsigázottan megrázza a fejét, de a leves említésére ismét mohón felcsillantak a szemei. Láthatóan most bármi megfelelt volna neki. Ahogy az asztalhoz lépsz és előkészülsz, a szemei azonnal rád szegeződnek, csendben figyeli minden mozdulatodat, de mikor hozzászólsz ismét lesüti a szemeit, és mintha megint viaskodna magával, néhány pillanatig nem válaszol, de aztán óvatosan mégis megszólal.
– Igen. - ettől kezdve már nem nézett feléd, de elég feszültnek tűnhetett, míg az asztal közelében voltál. Az asztalon mindenesetre úgy tűnik, nincs semmi a tárgyakon, és pár karcoláson kívül, ami még egyenetlenebbé tette az asztal egyébként is durván megmunkált felületét.

Nomad HP változása:

Az új üveget elveszi és a szájához emeli, de végül mégsem iszik belőle. Kezében a vízzel téged figyel, míg a képeket nézegeted. Eltelik így pár perc, és a fiú kicsit össze is rezzen, ahogy ismét megszólalsz. Szinte gondolkodás nélkül rázza meg a fejét. Amikor viszont megnyitod a menüdet, és elkezded beírni az üzenetet, talán észre sem veszed, ahogy az ujjai ingerülten megrándulnak, és a félelem árnyéka suhan át a szemein.
– Szokott... beszélni. - mondja lassan a kuncogásod után. - Sokat. - süti le a szemeit. Az ajkába harap, és most még idegesebbnek látszik mint korábban. Ahogy az asztalnál ügyködsz, szinte érezheted a hátadon a pillantását, ahogy lesi minden rezdülésedet.
– Nem kell. - válaszol az ajánlatodra határozottabban, mint eddig bármikor. - Tudok magamról gondoskodni. - jelenti ki, és bár nehézkesen, de a falba kapaszkodva feltápászkodik a földről. A helyéről azonban nem mozdul. Háttal dől neki a falnak, láthatóan még mindig nem nyerte vissza teljesen az erejét.
– Nem tudok semmit. - vágja rá rögtön a kérésedre, az utolsó mondatod hallatán azonban kicsúszik a kezéből az üveg, és csörömpölve hullik pixelekre a kemény padlón. Ugyanebben a pillanatban pittyeg az üzenetjelződ is Hoora válaszával.
– Hogyan? - kérdezi gyanakvással a hangjában.


Hoora üzenetéből a következőket tudhatod meg:

Spoiler:

Csendben itta magába a szavaidat, láthatóan alaposan elgondolkozva.
– Sajnálom... - mondta ki lassan, miközben tovább figyelte minden mozdulatodat. - Sokan meghaltak, és még többen fognak. - folytatta halkan, kerülve a pillantásodat. - Ő nem az egyetlen. Csak az egyik. - végül a lábasra vándorolt a tekintete.
– Talán... tudok valamit. - mondta tétován.

Hallhatóan megkordult a gyomra, ahogy az edényre pillantott, de nem mozdult, míg meg nem szólaltál. Egy pillanatig farkasszemet nézett a felkínált hellyel, mintha vívódna, de láthatóan az éhség győzött, és óvatosan leült a szék szélére, majd amint megkapta az ételt, semmivel sem törődve villámgyorsan elkezdte belapátolni. Inkább látszott kiéhezett vadnak, mint embernek. Csak a köszönetre torpan meg.
– Mit akarsz tudni? - pillant rád óvatosan.

Láthatóan összerezzent a hangszíned megváltozásától. Még maradt egy kevés leves a tányérja alján, de úgy tűnik elment tőle a kedve, mert rá se nézett. Még mindig gyengének látszott, de úgy tűnik az elmúlt percek megtették a hatásukat, mert így is sokkal erősebbnek és határozottabbnak látszott, mint amilyen korábban volt. Mintha egy fontos kérdésben jutott volna elhatározásra.
– A börtönt csak ő és a barátai találták ki. Miután elterjesztették, megölte őket. Azt akarta, hogy erősebbnek lássák, mint amilyen. Viszont elrejtett egy kincset. Segíteni akarok amiért s-segítettél. Nem tudom hol van pontosan, de a képek mögött van elrejtve a válasz. - hadarta készségesen, és az asztallal szemközti fal felé mutatott.

Várakozva nézett rád míg gondolkoztál, de amikor felajánlottad neki a felszereléseket, ismét tétovázni látszott. Végül elvette a cipőt és felszerelte, majd a késért nyúlt, és amint elérte, óvatosan megint rád nézett, mintha csak megerősítésre várna, végül azt is felszerelte. Utoljára a maszkkal nézett farkasszemet. Az arckifejezését talán a félelem szó írná le legjobban. Hosszú másodpercek után, végül elfordult tőle. Idegesen nézett rád, az asztal szélét fogva, és ezen az sem sokat változtatott, hogy közelebb léptél hozzá. A kérdésed után valamivel ismét nyugodtabbnak tűnik, de láthatóan erősen törte a fejét, mielőtt válaszolt volna.
– Kazuma, és... - kezdte el majd ismét megakadt. - Kaito. Vele találták ki a börtönös történetet, és ő készítette a rajzokat, hogy elhitessék az emberekkel, hogy tényleg jártak ott. - magyarázta. Majd a másik kép felé fordult, és rövid habozás után megszólalt. - Az ő nevét nem tudom. Segített nekik elterjeszteni a történetet, de végül megpróbálta elárulni Kazumát, és ő... - akadt meg ismét egy pillanatra. - a lány megölte Kazuma társát. A saját céhtársát, - mutatott Kaitora. - és mindenki mást is. Aztán Kazumára fogta.

Figyelmesen hallgattam a fiút, ahogy a képekről beszélt, és próbáltam magamban összerakni azokkal az információkkal, amiket eddig tudtam – ha lehetett volna. Ám míg Nomad előző szavai még úgy-ahogy elhelyezhetők voltak, mostmár világosan kiderült, hogy nem mond igazat. Chiakinak mesteri színésznek kellett lennie, a történetnek ebben az elmondásában legalábbis, ám azon felül is, hogy ismertem a lányt volt még itt valami, amiről a fiú megfeledkezett.
Közelebb hajoltam az első képhez. Ugyanaz az alkotási stílus, mint az ismeretlen kazamatákat ábrázolók, eddig még stimmelhetett is volna is a mese. Ha Fotó kristályról készült a kép, furcsa egy szituáció lehetett… Kazuma nem ilyen. Vagyis előttem nem volt az soha. Ám emlékeztem arra is, hogyan reagálta le Szophiet akkor a céhház előtt, s az is meglepett, nem kizárt tehát, hogy valóban voltak olyan személyek az életében, akikkel szemben a maszk nélküli arcát mutatta. Azt az őt, aki lehetett volna, egy másik világban.
– Tehát magát rajzolta le itt… - elmélkedtem hangosan, visszatérve az ismeretlen fiú alakjához, pillantásom azonban hamar a mellette lévő képre siklott. Chiaki. A lány, aki szintén egy bűnüldöző céh vezére volt, akin kívül Kazuma mindenkit megölt, akinek nem maradt senkije, amikor találkoztam vele… kivéve Kaitot. Az egyetlen barátja, börtönben. Olyan erősen szorítottam az asztalt, hogy pixelek kezdtek belőle szállni. Én jobban jártam. Nekem ott van a céhem, Alex… Alex! Beharaptam ajkaim. Neki nem is szóltam, hogy itt vagyok. Biztos alszik még… - Kár, hogy nem tudod a nevét – húztam el a szám, visszazökkenve a jelenlegi helyzetbe, majd előhívtam egy Fotó kristályt, és lefényképeztem vele a képet, az elkészült fotót meglobogtatva Nomad előtt – De legalább a személyleírás megvan. Aki ennyi embert megöl, nem úszhatja meg – mosolyogtam rá a fiúra biztatón, azt üzenve felé, „nem lesz semmi baj, majd én megtorolom a lány tetteit”. Ám homlokomon a következő pillanatban összeszaladtak a ráncok – Nem tudod véletlen, milyen színű a haja, szeme? – hát igen, egy fekete-fehér képnek is vannak hátrányai, nemdebár? - Az tiszta, hogy piros indikátoros, hisz a sikeres terjesztéshez nem állhattak csak vörös tagokból… – bólintottam, tekintetem a fotó és eredetije között váltva, de azért egy másodpercre felnézve a fiúra is, csak amolyan megerősítésképpen. Majd tovább folytattam a megfigyelést, magamban azt várva, hogy mondjon valamit, amiből száz százalékos képet kapok. Az előző mondataimban pedig rengeteg volt a csapda: nem tudta, hogy ismerem Chiakit. Nem tudta, hogy tudom, hogy zöld. Nem tudta Hoora üzenetének részleteit sem. Én pedig feltétel nélkül hittem neki, és kedves mosollyal szóltam hozzá.


Fotó kristály elhasználva.

Elhallgatott és téged nézve, csendben várta a választ. Az első mondatra csak bólintott, de mikor meglátta a pixeleket, jól láthatóan ő is feszültebbé vált, és akkor is csak szótlanul bólintott, mikor meglobogtattad előtte a képet. Harmadszor viszont a fejét rázta.
– Csak a képet láttam. - válaszolt az első kérdésre, de a másodikra se szolgált sokkal többel. - Sosem mondta. Talán vörös. - vonta meg a vállát, látszólag teljesen tanácstalanul. Egy pillanatig csak üres tekintettel nézte a rajzot, aztán óvatosan ismét rád pillantott.
– Mit fogsz most csinálni?

Ahogy ránéztél, és ő visszanézett rád, a már megszokott nyugtalanságán kívül mást nem nagyon vehettél észre.
– Nem voltam még itt amikor elrejtette, de sokat beszélt, és azt mondta, hogy a képek mögött van mindene. Nem tudom pontosan, mi is lehet az. - vonta meg a vállát. Végül mikor visszafordultál a fal felé, valami szemet szúrhatott. Az elvett kép mögötti falon egy alig látható vékony karcolást láthattál. Ez azonban nem csak egy egyszerű sérülésnek látszott. Inkább úgy nézett ki, mintha egy kés hegyével karcolták volna a kőbe. Egy kacskaringós C. Azonban alig vontad le ezt a következtetést, már érezhetted, hogy valami nincs rendben. Talán az észlelésed, vagy a Katana, talán mindkettő érzékelte a hátad mögül közeledő veszélyt. Megpróbálhattad, de időd már nem volt védekezni, és az oldaladban egy éles szúrást érezhettél. A szúrás éppen csak megkarcolta a páncélodat a nyolcas sebzésével, de szinte azonnal érezted ahogyan elnehezednek a végtagjaid. Ismerhetted már Kazuma kedvelt eszközét, a bénító mérget.
Nomad egy pillanatig rémülten figyelt a késsel a kezében, de aztán gyorsan összeszedte magát, és elkapta a kezedet, majd a menüdet megnyitva, gyorsan kikapcsolta a helymeghatározódat. Ezek után kapkodva hívta le a sajátját és kapkodva keresgélt, egy pár kötelet lehívva. Mostanra már el kellett volna múlnia a méreg hatásának, de még mindig nem tudtad a kisujjadat sem mozdítani. Vajon egy erősebb méregről lenne szó, vagy valami más miatt nem múlt még el?
Úgy tűnik többszörösen is hibát követtél el. Nem csak hátat fordítottál neki, de önként adtad át a kést, ami valószínűleg már alapból mérgezett volt, hiszen észrevetted volna, ha megpróbál mérget kenni rá.

Ahogy megszólaltál, és a kezéért nyúltál, ijedten ugrott hátra, de persze nem volt elég gyors. Megpróbálta kitépni magát a kezeid közül, de nem közel sem volt hozzá elég erős, a kés pedig, mióta a menüdben matatott, csak földön hevert mellettetek. Ahogy közelebb húztad magadhoz, elfordította a fejét, és becsukta a szemeit. Egy pár pillanatig nem próbálkozott semmivel, aztán váratlanul felkiáltott.
– Eressz! - kiáltotta erőszakosan és minden erejét beleadva próbált meg kicsusszanni a szorításodból, azonban ez is kevésnek bizonyult. Tehetetlenül követett a Katanához.
– Tudta, hogy jössz! Meg fog ölni! - kiabálta rémülten.