Yukuyama az Árnyharcos

Név: Kirisama Yukuyama
Nem: Férfi
Kaszt: Árnyharcos
Kor: 17

Kinézet: Átlag méretre nőtt srác. Se túl nagy, se túl kicsi. Nem túl kövér, de nem is sovány. Barna haja füléig lelóg. Bőre makulátlan. Egy pattanás sincsen rajta.
Jellem: Csendes típusú srác. Hánytatott életet élt, szóval nem is nagyon akadékoskodik. Hogyha veszekedésre kerül a sor, inkább visszahúzódik,
és nem szól bele. Ezek azok az érzések amiket kimutat... A lelkivilága nagyon sötét... Valaki beszól neki, azonnal a pokolba kívánja. Senkit nem bír. Nincsenek barátai. Ennek ellenére nagyon vallásos.



Az én nevem Yukuyami. Szegény családba születtem. Öt éves voltam, mikor családunk már nem bírta fizetni a számlákat és lekapcsolták nálunk az áramot és a vizet. Persze ekkor még nem ismertem át a helyzet komolyságát. Talán nem is akartam megérteni... Két évig éltünk így, aztán iskolába kerültem. Az osztály társaim sokat gúnyoltak, emiatt sokat stresszeltem, és mihamarabb szabadulni akartam az iskolából. Négy kerek évig mentek így a dolgok, aztán végre elköltöztünk a családommal. Osaka külvárosába költöztünk, mivel édesapám ott kapott állást. Sikerült befizetnünk minden számlát, és boldogan tudtunk élni két évig. Azután olyan dolgok történtek, amik örökkké megváltoztatták az életem. Egyszer mentem haza az iskolából, évvégi bizonyítványommal. Kinyitottam az ajtót, és a szüleimet vérbefagyva találtam a földön. Nem volt időm reagálni, mert egy férfi engem is megközelített késével, majd vágni akart, de én félre ugrottam, és belerúgtam a karjába, amitől ledobta a kést a földre. Gyorsan fölkaptam, és a mellkasába állítottam. A férfi azonnal meghalt.
Furcsa érzés járta körbe a testem. A bánat és a düh ötvözete. Még egy pillantást vetettem szüleimre: Apám a kanapéban ült, vérrel átitatott újsággal az ölében. Édesanyám a vasalódeszkán feküdt, aminek szép kék színe elhalványult a rengeteg vér mellett. Küszködtem könnyeimmel, de kibírtam sírás nélkűl. Nem tudtam mit kezdeni magammal. Ennél még a halál is jobb lett volna. Hajléktalan lettem. Hogyha hívtam volna a rendőröket, engem is elvittek volna gyilkosság miatt, szóval inkább céltudatlanul sétáltam az utcán. Évekig éltem ott. Persze az élet az utcán nem megy gondtalanul. Sajnálatos módon az iskolát is ott kellett hagynom, mert hajléktalanként az ember nem tud tanulni. Az iskolában feltűnt, hogy nem vagyok ott, és mivel hónapokig nem jelentkeztem, és nem adtam semmilyen életjelet magamról, felbéreltek egy magánynyomozót, hogy kiderítsék élek-e egyáltalán. Hamar rám találtak. A férfinak hideg tekintete volt, mégis éreztem, megbízhatok benne. Elmeséltem neki mindent, mire Ő barátságosan megsimogatta a fejem, és csak annnyit mondott: Megoldjuk. Ez a megoldás nem volt más, mint hogy beiratott egy árvaházba. Nem volt olyan rossz. Viszonylag finom volt a kaja, és új emberekkel is találkoztam, akik hasnló sorsra jutottak, mint én. Így éltem boldogan, míg két éve megpillantottam egy bolt kirakatában egy olyan dolgot, amiről eddig még csak álmodni sem mertem: A NerveGear volt ott. Valami olyan dologra szántam el magam, amit még soha nem tettem, de az én helyzetemben mindenki ezt tette volna: Loptam. Leemeltem a polcról, és elfutottam. Egy internet kávézóba mentem, miután bezárt. Bedugtam a készüléket a konektorba, és a fejem fölé emeltem a sisakot.
- Menekülök.- gondoltam. - Menekülök ebből a rothadó világból.
Ezek után a fejemre emeltem. Olyan érzés töltött el, mint még soha. Kezdhetek egy új életet ingyen és bérmentve...
A játékba belépve egy óriási téren találtam magam, rengeteg réműlt ember mellett. Elöttünk egy óriási, piros köpenyes fazon lebegett, aki magyarázni kezdett:
- Üdvözöllek titeket! Tudom, most meglepődtetek. Én az admin vagyok. Azért jöttem, hogy elmondjak pár fontos információt. Ebből a játékból,
amit most játszotok nem lehet kilépni. Kivéve, ha megölitek a végső főellenfelet a századik szinten. Még egy apróság, hogyha meghaltok, a NerveGear elktronikus hullámokkal kisüti az agyatokat. - azzal eltűnt.
A többiek mind réműlten álltak, csak én örültem ennek a teljesen új életnek. Mellettem egy srác annyira megijedt, hogy szívrohamot kapott, és összeesett. Eldobta két tőrt, amiket a kezében tartott. Én felszedtem, és övemre csatlakoztattam őket. Éreztem ez egy új kezdet. Egy nagyon jó kezdet. Ebben a világban első dolgom az volt, hogy megnézzem, mennyire nevelt meg az utca: Neki estem pár disznónak. Gond nélkűl elintéztem őket. Az emberek nagy része furcsálta, hogy nem aggódok a halál miatt. Ha megkérdezték, hogy lehet ez, csak annyit mondtam:
- Mindenkinek meg van írva,mi a sorsa. Az enyém pedig az, hogy itt éljek, Aincradban. Hogyha meghalok... Isten akarata volt.
Így teltek éveim Aincrad első szintjén. Viszont most... Most elhatároztam, hogy "világot" fogok látni, és megnézem Aincrad többi szintjét is. Így kezdetét vette nagy kalandom...