[Küldetés] Az Árnyharcos visszatér

Zuhanok és a semmi körbeölel. A testem még pillanatokig nem mozdul. A magatehetetlenség azonban pillanatok alatt eltűnik, a képesség hatásaival. Felkészületlenül ért. Hibáztam, de még kijavíthatom. Megnyitottam az inventorymat és elővettem egy gyertyakristályt. Bekapcsoltam és végre láthattam magamat a pislákoló fényben és a kastély oldalát is, melynek fala félelmetes sebességgel száguldott el mellettem, ahogy lefelé zuhantam. Ha most megjelenik alattam a kastély egy kiszögellése, egy pillanat alatt halálra zúz. De nem ma.
Aktiváltam a képességemet és a testem úgy kezdett átformálódni, ahogy a fejemben láttam magam. A halál fekete hollójaként. A kristály kiesett a kezemből, ahogy az ujjaim helyén már csak gyenge tollak nőttek és megnyúló arcommal gyorsan lefelé fordultam. A könnyed árnyék tökéletes volt arra, hogy a céljaimat szolgálja. Karjaimat az oldalamhoz szorítottam és veszélytelen, de erős karmaimmal, az éltető kristályért nyúltam. Megvan.
Lassan nyitottam szét a szárnyaimat. Hatalmas nyomás nehezedett rájuk, ahogy próbáltam minél nagyobb légellenállást befogni, de stabilan tartottam őket. Nem először repültem már, azonban ilyen nehéz körülmények között még soha. Ha még lettek volna fogaim akkor összeszorítottam volna, így viszont csak elszántan lassítottam tovább a zuhanást. Teljesen kitártam a szárnyaimat és vadul csapkodtam, míg végre egyre gyorsulva emelkedni kezdtem. Alábecsültek, de másodszor már nem lesz rá idejük. Egy utolsó csapással több métert emelkedtem, elérve a szint szélét.
– Vigyázz! - kiáltott a lány, de már elkésett. Zuhanórepülésben érkeztem és egy pillanat alatt vettem fel újra az alakomat és ragadtam meg hátulról a fiút, mire az alig pislákoló kristály pattogva földet ért mellettem. Csapásra emeltem a Parazitát és előrelendítettem. Akadály nélkül haladt át a fiú testén. Túlságosan is. Azt hiszem felkiáltottam, ahogy az agyam felfogta mi történt és megláttam a lány elpixeleződő bal karját. A fiú a gyomromba könyökölt és kirántotta magát a kezemből, én pedig a földre zuhantam.
– Elvetted. - motyogtam, ahogy gyűlölettől csillogó szemekbe néztem.
– Te mindenemet elvetted. - suttogta, ahogy egy könnycsepp hullott a maszkomra és megéreztem a pengét a torkomban. Az én pengémet, ahogy pillanatok alatt szívja el a maradék életerőmet. Azonban csak az üzenetre tudtam gondolni, amivel idehoztak. Meg fogja ölni. Őt is megöli. Elkaptam a vállát, de többre már se időm, se erőm nem maradt.
– Szophiet ne! - próbáltam kiáltani, ahogy az életerőm számlálója vészesen közeledett a nullához. Nem féltem a haláltól. Nem maradt időm. A testemből apró pixelek szakadtak ki egyre gyorsabban, majd szinte szétrobbantam. Minden elsötétült. Nem volt fájdalom, sem kijelzők. Kórházi ágy, vagy a hideg téli levegő. A tudatom azonban megvolt és egy furcsán ismerős érzés a testemben.

Kényelmetlen, hideg. Futották át rajtam az első gondolatok. Kinyitottam a szemeimet, de csak az egyikkel láttam, azzal is alig. Kicsit oldalra döntöttem a fejem, mire a másikkal is láthattam. Csak egy pár szék és egy asztal nézett vissza rám. Rájöttem hol vagyok.
– Kaito. - morogtam. - Kaito! - ismételtem kicsit határozottabban. Biztos megint kint szórakozik a többiekkel. Meg kell terveznünk a támadást. Tudom hol van Kei. A kezeimre támaszkodva próbáltam meg felkelni.
– Kai-oouf. - borultam el, ahogy egy kis súlyt helyeztem a bal felemre. Mi a franc? A kezem!? Mozdulatlanul félve bámultam az orrom előtt vádlón tornyosuló falat. Mi törtét? Bárhogy erőlködtem, csak egy homályos arcot láttam magam előtt, ahogy a késemet szorongatja a kezében és... egy hópelyhet. Nem. Az biztos álom volt. Nem esik hó a föld alatt. Csak egy logikus megoldás maradt. Kei ideért. A céh!
– Hideharu! - kiáltottam határozottan, ahogy az asztal szélében megkapaszkodva pillanatok alatt talpra ugrottam. Az oldalamhoz kaptam, de csak a levegőt markoltam. Lehetetlen! A felszerelésem eltűnt. Félve nyúltam az arcomhoz, de csak a bőrömet tapintottam. Legyőztek. Elfogtak. Bezártak.
A kezemmel megfogtam egy széket és lassan a fal felé hátrálva kerestem a kijáratot. Elsőre azt gondoltam a nekem kirendelt szobában vagyok, de miután a szemeim gyorsan alkalmazkodtak a félhomályhoz, nyilvánvalóvá vált, hogy máshová kerültem. A szemeim az életcsíkomra siklottak, amin csak egy apró szám virított büszkén hirdetve, hogy bizony egy hajszálon függ az életem. Valahogy mégis muszáj lesz megtalálnom a többieket...

Feszülten figyeltem minden apró neszre, de egyelőre teljes csend nehezedett a szobára. Senki sem válaszolt. Próbáltam felidézni a történteket, de gondolataim, az emlékeim, minden tompának és homályosnak tűnt. A képek zavarosan értelmetlenül követték egymást. Egy kés, egy lándzsa, egy vörösen izzó szempár. Egy lány homályos arca.
Közeledő léptek hangja szakította félbe a gondolataimat. Erősebben markoltam a széket, éppen csak elemelve a földtől. Számomra semmitmondó beszédfoszlányok jutottak el hozzám, én pedig az ajtóra szegezett tekintettel, vettem egy mély levegőt és mikor már közvetlenül az ajtó túloldaláról hallottam a hangokat, lassan kifújtam. Bárki is jöjjön be azon az ajtón, én felkészültem. Elfordult a kilincs és a szemeim egy pillanatra ismét a változatlan életcsíkomra siklottak. Óvatosan...
Nem mozdultam, de egy pillanatra minden izmom megfeszült, ahogy a két játékos belépett az ajtón. Nem egészen erre számítottam. Egy mosolygó öreg és egy csuklyás árnyharcos. Az utóbbi még csak-csak belefért a képbe, de az öreg egyszerűen nem illett ide, de csak akkor jöttem rá, hogy mi zavar igazán, mikor az öreg leült a székre. Zöldek. Mindketten. Lehetetlen. A börtönben nincsenek zöldek. Próbáltam minden érzelmet eltüntetni az arcomról, ahogy némán, mozdulatlanul figyeltem minden rezdülésüket, de éreztem, hogy nem sikerült teljesen elrejtenem a zavarodottságomat. Ez nem lehet még mindig a börtön, ez egyértelmű. Ahogy erre gondoltam lassan kezdett kitisztulni a fejem. A képek egyre tisztábbak lettek. Kaito, Aiko, Hana. Mind pixelekké vált a kezeim között. Shigeru, Takumi, Hotaka. Megöltem őket is. A céhük elpusztult. Nem! Chiaki! Megölt... de mégis itt vagyok. Hogy? A széket a Gregar néven bemutatkozó felé fordítva tettem, le de nem ültem le rá. A kezemet a támláján pihentetve néztem vele farkasszemet.
– Igen... Azt hiszem megtette amit tudott... - jegyeztem meg óvatosan. - Mit akartok azért a kulcsért? - kérdeztem nyersen. Kellemetlen, de jelen helyzetben azt hiszem, aligha diktálhatom én a feltételeket.

Nem szeretem ezt a fajta mosolyt. Végtelen türelem és nyugodtság sugárzott az öreg mosolyából és ezek bizony nem olyan tulajdonságok, mint amiket én kedveltem. Talán csak egy ártalmatlan öregúr, azonban az efféle külső sokkal többet takarhat. Összességében nem sokat tudtam leolvasni róla. A másik ezzel szemben nyilvánvalóan ki nem állhatta a jelenlétemet. Biztosra vettem, hogy tudják ki vagyok. Őt pedig láthatóan nagyon is zavarta. Kíváncsi lennék egész pontosan mennyit is tudhatnak rólam. Egy viszont biztos. Kettejük közül nem a pengéit villogtató árnyharcostól tartottam jobban, bár láttam rajta, hogy az első rossz mozdulatra nekem támad. Más helyzetben valószínűleg esélye sem lenne ellenem...
Gregar végül megtörte a kérdésem után beálló csendet, de csak türelemre intett. Nem teríti ki rögtön a lapjait. Azt hiszem csak tesztel, de ha így áll a helyzet, állok elébe. Válaszolni azonban nem volt időm, ugyanis a hallgatózásom ismét jelzett az ajtó túloldaláról és a kis lábak közeledő trappolását hamarosan az ajtó kivágódása követte és egy kisebb farkas robogott be rajta egyenesen felém. Védekezően kaptam magam elé a kezem de ahogy az állat az előttem álló széket dobbantónak használva elrugaszkodott és mellső lábaival a kezemben megkapaszkodva, az arcomat kezdte összenyálazni. Bosszúsan, durván ráztam le a kezemről az állatot de a szemem sarkában észlelt mozgás rögtön jelezte nekem, hogy az árnyharcos továbbra sincs elragadtatva tőlem. A fél szememet rajta tartottam, ahogy a farkát csóváló petre néztem. Látszólag játéknak vette az előbbi megmozdulásomat, de nem próbálkozott újabb ugrással. Végül a pethez hasonlóan eleven kölyök felé fordultam, aki – miután váltott pár szót az öreggel – már rohant is kifelé. Ez a rövid közjáték mindenesetre megerősítette egy-két sejtelmemet és pár új információmorzsát is adott.
– Jól van. - mondtam nyugodtan és a széket lassan megkerülve leültem. Figyeltem, hogy ne provokáljam tovább az árnyharcost hirtelen mozdulatokkal, mert idegességében még valami meggondolatlanságot tesz. Nyugodtan hátradőltem kezemet a combomon nyugtatva. - Egy öreg, egy gyerek, egy lány... - kezdtem sorolni érzelemmentesen, de azért nem túl fenyegetőnek szánva. - és valaki, akiből kinézem, hogy szükség esetén harcolni is képes... valamennyire. - biccentettem a késes felé. - Elég vegyes céhet hoztál össze Gregar. - folytattam türelmesen, mielőtt témát váltottam. - Mindenesetre az életemért mindenképp köszönettel tartozom. Azonban egyelőre csak találgatni tudok, hogy miért is van szüksége a céhednek, egy igencsak rossz hírű gyilkosra... - néztem hűvösen Gregar szemeibe. - mert erről van szó, nem igaz?

A társalgás elég komótosan haladt eddig, de felvettem a lassú ütemet. Ha az utóbbi időszakok taníthattak nekem valamit, abban bizony szerepet kapott az alkalmazkodás fontossága. Bizonyos szempontból még jól is jött, hogy az öreg ilyen lassú. Így volt időm nyugodtan, kellő alapossággal átgondolni a helyzetem és a zavartságom is hamar elmúlt, ez pedig sok kellemetlenségtől kímélt meg. Türelmesen rezzenéstelenül hallgattam Gregar válaszát, bár mikor a jó szándék kapcsán önmagának mondott ellent, rövid időre megjelent az arcomon egy gúnyos félmosoly.
– Természetesen. - ismételtem utána, de mást nem tettem hozzá. Végül mikor a szó az árnyharcosra terelődött a szó, akkor a szemeim is átvándoroltak az említettre. Gyakorlatilag Gregar ellentéte volt és ezzel azt hiszem össze is foglaltam mindent. Azt viszont nem tudtam teljesen biztosan eldönteni, hogy a tőlem való félelme, vagy inkább az irántam érzett gyűlölete erősebb-e. Érzi, hogy egy szemtől szembeni harcban jelenleg nincs esélyem és ezt próbálja kihasználni ellenem, hogy megfélemlítsen. Viszont, ha erre játszik, az egyedül csak azt bizonyítja, hogy nem tud rólam semmit. Megvártam míg befejezi, majd megszólaltam az eddigi nyugodt, hűvös stílusomban.
– Az, hogy ki is vagyok valójában, összesen egy emberre tartozik – álltam meg egy pillanatra - és ő éppen itt ül az orrod előtt. Amennyiben ismerkedni akarsz, rossz embert választottatok, bizonyára hallottál rólam ezt-azt, szóval legyen elég ennyi. Amennyiben viszont azt akarod, hogy megoldjak egy, mmm... problémát, abban az esetben talán segíthetek. Nem szokásom más kedvére tenni, de mondjuk egy élet az életért méltányos árnak tűnik. Ha nem tetszik, hogy a segítségemre szorulsz, akkor sújts csak le azokkal a késekkel, amiket annyira szorongatsz és oldd meg a saját gondod. Csak rajtad áll. - helyezkedtem el kényelmesen, kihívó pillantást küldve a késes felé. Most kiderül, mennyire jól ítéltem meg a helyzetem.

A kölyök bolond. Futott át az agyamon a gondolat. Egy futóbolond, a gyorsasága alapján. Kétségem sem volt felőle, hogy meg fog ölni és csak azért tudtam nyugodtan ülni, mert nem volt időm másra. Azaz talán lett volna, de valahol bíztam benne, hogy csak meg akar félemlíteni és ha megmozdultam volna, azzal őt igazolnám. Végül a türelmem mégis kifizetődött, mert az utolsó pillanatban megtorpant a srác. Nem a saját akaratából, sokkal inkább az öreg miatt. Továbbra is kihívóan meredtem a szemeibe. Ha mégis beviszi a csapást legalább nem fogok úgy nyüszíteni, mint Aiko, amikor a székéhez szegeztem. A végtelennek tűnő másodpercek leteltével aztán Gregar kérésére a srác visszakozott. Kívülről ugyan nem mutattam jelét, de magamban igencsak fellélegeztem. A kölyök hülyesége miatt majdnem elvesztették a lehető legjobb alkut. Nyilvánvalóan nem ő az ész a csapatban. Mindenesetre érdekes, hogy mennyire sokat ad az öreg szavára. Míg beszélt, továbbra is a szemeit figyeltem, de mikor megérkezett az üzenet, azt nyitottam meg és futottam át gyorsan. Az információ elég gyér volt, de azon elgondolkodtam, hátha a koordinátákról beugrik egy hely, miközben megnyitottam a térképemet és bejelöltem rajta.
– Egyéb információ ami a hasznomra lehet? Külső leírás, - felkeltem a székről és lassú nyugodt léptekkel indultam el Gregar felé. - felszerelés, pontozás, képességek, társak? - soroltam lépésenként míg az öreg elé értem. A srác felé sandítottam ha mondott valamit, majd kinyújtottam a kezem az öreg felé a kulcsokért.
– Továbbá a felszerelésem se ártana a feladat természetéből adódóan. - néztem rájuk felváltva azon tűnődve, hogy vajon melyiküknél lehet.

Magamban szótlanul elraktároztam az információkat. Annyit mindenesetre kikövetkeztettem belőle, hogy nem lesz túl egyszerű dolgom. Ha fél éve volt huszonegyes, akkor mostanra valószínűleg legalább olyan szinten állhat, mint én. Ha ehhez hozzáveszem, hogy a társai is felbukkanhatnak, az eléggé előnytelen helyzet. Mindenesetre meg tudom érteni, hogy Gregar miért engem választott. Csupán maroknyi játékos van az én szintemen, - vagy felette - aki be meri piszkolni a kezeit. Ebből azt is kikövetkeztettem, hogy Kamori egy idióta. Nem dúskálnak a lehetőségekben, ő mégis egy szempillantás alatt dobta volna el a lehető legjobb alkut ebben a helyzetben.
Amikor viszont szóba került a felszerelés kérdése, nem sokon múlott, hogy elveszítsem az önuralmamat. A kezem ökölbe szorult, de más jelét nem adtam az idegességnek, mikor beszámolt az elfuserált képességéről. Nem engedhettem meg magamnak, hogy mást tegyek ebben a helyzetben. Türelmesnek kellett maradnom. Legalábbis egyelőre. Viszont, ha elvégeztem a feladatot fordul majd a kocka. Akkor Kazuma ismét megmutatja, miért nem szabad semmibe venni. Gépiesen, de a nyugodt magabiztosság maszkját egy pillanatra sem eresztve követtem őket. Felszerelkeztem.
– Ne aggódj, Jefe halálhírével együtt fogom visszahozni. - mondtam hűvösen, majd kiléptem az ajtón. - Nem maradok az adósod... - és azt még nagyon meg fogod bánni. Tettem hozzá már csak magamban. Mélyen az arcomba húztam a csuklyát és elővettem a teleportkristályomat. Azaz csak akartam, de ismét rá kellett jönnöm, hogy semmim sem maradt, így gyalog vágtam neki, hogy elérjem a legközelebbi teleportkaput. Menet közben legalább volt időm alaposabban átgondolni a helyzetet. Annyi biztos, hogy amint végeztem, Gregart és Kamorit félre kell állítanom, bár az előbbi képessége hasznos lenne. Azonban túl sokat tudnak. Ahogy a szavaikból kivettem, nem csak az arcomat látták, de még a Parazitáról is tudnak, ami több mint elég ok a halálukra, bár talán akad más mód is. Mindenekelőtt viszont, a feladatra kell összpontosítanom. Fejben számolva a lehetőségeket haladtam egészen a teleportig, ha semmi nem jött közbe. Felesleges lett volna kitérőket tenni. Pénzem nem volt, hogy beszerezzek néhány szükséges holmit és rövid gondolkozás után elvetettem azt is, hogy visszatérjek a harc helyszínére. Nem találhatnék ott semmit. Chiakit kell majd újra megtalálnom, de másodszor én fogom diktálni a feltételeket és azt már nem élheti túl.
Végül, ha eljutottam a 11. szintre és megbizonyosodtam róla, hogy senki sem láthat, aktiváltam a képességemet. Holló alakban repültem a célom felé. Amint elértem nem kapcsoltam ki rögtön a képességemet, helyette inkább madártávlatból próbáltam a lehető legalaposabb képet kapni a helyzetről, mielőtt eldöntöttem volna, hogy hogyan is fogom elintézni a célpontomat.

Taftban már könnyedén eligazodtam, hiszen már legalább fél évet töltöttem itt, azok után, hogy kiszabadultam a börtönből és elkaptam Hanát. Miután így felkavartam az állóvizet, kellett egy hely, ahol nyugodtan meghúzhatom magam, és erre a „vörösek Mekkája” jó helynek bizonyult arról nem is beszélve, hogy akkoriban Chiaki céhe is ezen a szinten rendezte be a főhadiszállását, hogy kicsit növeljék a város és környékének biztonságát. Nem is gondolták, hogy tőlük csupán egy utcányira van a Telihold fogadó, ahonnan könnyedén figyelhettem őket, mielőtt egy óvatlan pillanatban lecsaptam rájuk. Csupán a felszereléseimtől és a nevemtől kellett megszabadulnom, hogy senkit ne érdekeljek, bár azért a céhhel továbbra is óvatosnak kellett lennem. Itt született Kaito is, úgy egy héttel a valódi halála után. Hogy miért ezt az álnevet használtam?
Sajnáltam, hogy végül vele is végeznem kellett, de sajnos nem volt más választásom. Túl kockázatos lett volna, ha velem jön, ráadásul, mint megtudtam Chiaki céhéhez tartozott egyszer. Ki tudja mi lett volna a vége annak, ha ismét esélyt kapnak arra, hogy találkozzanak? Valószínűleg semmi jó. Mindenesetre nagyon ki akart jutni, és számtalanszor volt a segítségemre...  
Azt hiszem talán ez az oka. Többet már senki más nem fog rá emlékezni, de én azért megőrzöm a magam módján a nevét, és a rajzait is. Lehet csak túl szentimentális vagyok.
Visszazökkentettem magam a valóságba, és a megadott koordináták felett körözve kezdtem ereszkedni. Megismertem a sörözőt. Sokat sétálgattam a környéken, de igazából sosem mentem be az épületbe, így az még tartogathatott meglepetéseket. Leszálltam az egyik földszinti ablakba és elsőnek onnan lestem be, hátha megpillantom a leírt alakot. Elcsíptem pár szót a két kifelé igyekvő játékostól, és a madár alakját továbbra is fenntartva, figyeltem ahogy távolodnak. Meglepően hamar szem elől tévesztettem őket a jó látásom ellenére, ami zavart ugyan, de nem úgy tűnt, mintha bármelyikükre is illene a leírás, így inkább a belső térre koncentráltam. Végül kitártam a szárnyaimat és az ajtó takarásában landoltam. Gyorsan megbizonyosodtam róla, hogy senki se láthasson, majd kikapcsoltam a képességemet. A csuklyát mélyen az arcomba húztam mielőtt beléptem. A köpeny ugyan viszonylag jól takarta a bal karom hiányát, de ha van itt valaki aki ismeri „Kaitot”, vagy Kazumát az esetleg összekapcsolhatja a kettőt, ami elég kellemetlen helyzet lenne. Jobb ha nincs szemtanú, mert már így is túl sokan ismerik a kilétemet. Nyugodtan lépkedtem a pulthoz, menet közben még alaposabban felmérve a sörözőt. Kértem egy sört a látszat kedvéért, majd leültem egy üres asztalhoz. Ha addigra felfedeztem azt a fickót, akire illik az öreg leírása, akkor ezek után rá, és az esetleges társaságára koncentráltam, ha pedig nem találtam volna, akkor véletlenszerűen kiválasztva a célpontokat hallgatóztam, hátha elkapok valami értékelhető információt.