Hirayama Chiaki

//Kazu minden expjét és feleszerelését Chiaki kapja meg. Másodlagos jártasságai megmaradnak. Az elsődlegesek közül viszont párat megváltoztatnék: Az egyes szintű hallgatózást és lopakodást cserélném le egyes szintű nyomkövetés és észlelés jártasságokra. Továbbá Ayato Hironorit njk-vá fokoznám le és minden pénzét és felszerelését az Artes kapja meg, szintje és jártasságai maradnak.//

Név Hirayama Chiaki
Nem: Nő
Kaszt: Harcművész
Kor: játékba lépéskor 16, jelenleg 18

Képességek:
Voodoo
A képesség aktiválása után bármilyen sérülést szenved el Chiaki, azt az ellenfele is elszenvedi, viszont az életerejéből csak a sérülés negyede vonódik le. A képesség. 3 körönként használható.

Whirlwind
A képesség hatására a karakter nagy sebességgel pörgetni kezdi a fegyverét. Ha a képesség aktiválása után rögtön támad, akkor sikeres találat esetén 1.25-szörös sebzést okozhat az ellenfelének. Ha pedig a képesség aktiválása után az ellenfele következik, akkor védekezésre használhatja. Ha az ellenfél védekezés közben megtámadja, akkor sikeres támadás esetén a karakter kivédi a csapást, sikertelen támadás esetén pedig kilöki az ellenfél kezéből a fegyverét, amit aztán bármelyikük felvehet, egy támadási kör feláldozásával. A képesség 5 körönként használható.

//A harmadikat majd később pályázom.//

Csak álltam bambán és lassan az arcom elé emeltem a tükröt. Ijedt sikoltást hallottam. Nem tudom honnan jött. Talán tőlem? Nem. Képtelenség. Ostoba vicc az egész. Már láttam is a játékmestereket, ahogy nevetve közelítenek felém. Vagy csak képzelődöm? Éreztem, hogy elgyengülnek a lábaim, de egy kéz szorult a karomra. Kabuto arcát láttam. A fiú aki miatt itt lehetek, aki puszta jóakaratból tönkretette az életemet, és a sajátját.
Felriadtam. Nem ez volt az első alkalom, hogy arról a napról álmodtam. Rég volt már mégis olyan tisztán emlékszem rá mintha tegnap lett volna. Ha tudtam volna mi lesz később, valószínűleg azok között lettem volna, akik még aznap levetik magukat a szint széléről, de Kabuto megakadályozta. Biztatott, hogy minden rendben lesz és akkor még hittem is neki.

– Jó reggelt. - felültem, szemeimmel a nap fényétől félig vakon keresve az ismerős hang gazdáját. Hiába volt már január és rajzolt jégvirágokat az ablakra, a nap fénye nem gyengült.
– Jó reggelt. - válaszoltam hunyorogva. - Nem akarod behúzni a függönyt? - kérdeztem nyűgösen. - Vagy legalább ne az ablak előtt állj már... - a függöny halk zörgéssel csúszott az ablak elé mire a fényviszonyok sokkal kellemesebbek lettek a szemeimnek.
– Te mindig ilyen korán kelsz?
– Természetesen. Nekem nincs szükségem annyi alvásra, mint egy hozzád hasonlónak. - mondta nem kis felsőbbrendűségi érzéssel a hangjában, de nyilvánvalóan karikás szemekkel.
– Aham. - forgattam a szemeimet. Nem kicsit van gond a srác fejével, de legalább megbízhatónak bizonyult. - Hol van a kis állatkád? - kérdeztem gyanakodva, de abban a pillanatban éreztem, hogy a lábaimnál megmozdul valami a takaró alatt. Ledermedtem.
– Tüntesd el innen. - mondtam lassan remegő hanggal. A srác az ágy mellé lépett és kinyújtotta a kezét, mire a kis kígyó kicsusszant a takaró alól és felmászott a kezére. Az orra elé emelte az állatot.
– Mit mondtam a nyolcvanhetes szabályról? Tudod mit kapsz ezért. - sziszegte dühösen mire a kígyó ijedt sziszegéssel válaszolt én pedig fellélegeztem.
– Te jó ég, nem viszed kicsit túlzásba? Inkább tanítsd jutalomfalatokkal, vagy tudom is én...
– Ugyan. - legyintett lenézően. - Ő nem egy ostoba kutya, aminek jutalomfalatért kell pitiznie. Ő az akit mellém rendeltek, hogy a társam legyen. Egy napon ő lesz a legerősebb és legokosabb. Akkor majd...
– Uh... mindegy csak ne másszon rám... - vágtam a szavába mielőtt túlságosan belemerülne a beszédébe. - Nem sértésből mondtam. Inkább fordulj el egy kicsit. - elfordult bár láttam az arcán, hogy akaratom ellenére sikeresen megsértettem. Gyorsan kimásztam a takaró alól és a menümet nyomkodva pár pillanat alatt már teljes felszerelésben álltam az ágy mellett.
– Kész. - mondtam. A szobában lévő kis asztalhoz sétáltam és leülve letettem két kis tányért, amit az inventorymból halásztam elő. - Gyere egyél te is. - kicsit habozott, majd letette a kígyót - ami rögtön vissza is mászott a takaró alá - aztán leült velem szemben.
– Honnan ismered Kazumát? - tette fel a kellemetlen kérdést.
– Sosem beszéltem vele. - húztam el a számat. - Először a Kezdetek Erdejében láttam.
– Mi történt?
– Megölt valakit... egy védtelen kölyköt...
– Mit tettél?
– Semmit... - meredtem sötéten a semmibe.

Óvatosan haladtam a virágzó fák alatt. Kellemes volt az idő. Szinte már el is felejtettem a pár hónapja történteket. Ennek a világnak is megvan a maga szépsége és különben is. Kabuto megnyugtatott, hogy hamarosan úgyis vége lesz. Hiszen lehet már napokon belül megtalálják odakint a módját, hogy levegyék a fejünkről a sisakot. Anyám biztos aggódik már. Lesz mit mesélnem neki. Hopp! Torpantam meg, ahogy a talpam alatt megreccsent egy ág és feleszméltem az álmodozásomból. Most tűnt csak fel, hogy vörösödik az ég. Ideje lesz visszafordulni, mielőtt teljesen besötétedik. Újabb ág reccsent, de ezúttal már nem az én talpam alatt. Ijedten szorítottam meg a lándzsámat és hegyével magam elé célozva a hang irányába fordultam. Egy srácot pillantottam meg aki karddal és pajzzsal a kezében sétálgatott. Azonban nem ő volt az aki megijesztett. Egy teljesen feketébe öltözött embert láttam meg felette a fán. Az arcát ijesztő maszk takarta a feje felett pedig, sárga indikátor lebegett. Egy pillanatra ledermedtem. Nem vett észre. Egyetlen pontra meredt maga alatt. A lovag ijedten nyöszörögve nézett körbe a fa tövében állva. Megláttam, ahogy a sötét ruhás alak mozgásba lendül és gyorsan beugrottam az egyik fa mögé. Messziről hallottam kettejük hangját és csak alig-alig tudtam kivenni a szavaikat. Az első nap óta nem voltam így megrémülve. A lándzsát magamhoz szorítottam és hosszú másodpercekig még levegőt sem mertem venni. A fém csendülése után egy fénysugár villant fel mellettem, én pedig szinte beleolvadtam a fába, ahogy a sárga indikátoros gyűlölettől izzó hangját meghallottam alig pár méterre a helytől, ahol álltam. Összeszorítottam a szemhéjamat, ahogy a fiú sírását hallgattam. Aztán csend lett. Percekig hallgattam a maszkos motoszkálását, mire meghallottam a távolodó léptek zaját. Újabb percek teltek el a teljes sötétségben, mire meg mertem mozdulni. Levegő után kapkodva, sírva térdeltem a fánál. Majd rohanni kezdtem a város felé.

– Szóval a sorsára hagytad. - vert fel a srác hangja ismét a némaságomból. Rezzenéstelen arccal pusztította a kis tálka tartalmát.
– Nem tehettem mást! - csattantam fel dühösen, de ott motoszkált hangomban a bűntudat. Aztán egykedvűen hozzáláttam a reggelimhez és pár percre csend telepedett a szobára.
– És mit tettél aztán?
– Az egyetlen dolgot, amire akkor képes voltam. Kabutohoz mentem. Iskolás korunk óta a barátom volt és miután ebbe a rémálomba kerültünk, az egyetlen is. Napokig ki sem mozdultam a házából. Ebből a házból. - fordultam a szoba többi része felé. - Nem engedte volna és amúgy sem mertem.

Elvakított az ajtón beáradó napfény, mely már a nyár előszele volt. Aztán becsukódott és csak az íjász barátságos arca maradt. Megöleltem. Örültem, hogy épségben visszatért.
– Tudom mit csinálunk. - jelentette ki bizakodóan és hátrébb léptem. - A frontharcosoktól kérünk segítséget. Biztos találunk olyat, aki segít. Nem hagyhatják, hogy egy gyilkos szabadon sétáljon közöttünk.
– És a plakátok?
– Senki sem törődik velük. Pár napja beszéltem valakivel, aki látott egy fekete ruhás, maszkos vöröst a városban, de úgy tűnik senki nem vállalkozik rá, hogy megkeresse. - mondta keserűen. - Semmi más nem jut róla eszedbe? - megborzongtam, ahogy visszagondoltam arra az éjszakára. Megráztam a fejem.
– Nem baj. - fogta meg biztatóan a vállamat. - Pár nap múlva az összes igazi harcos a 7. szinten lesz, hogy megöljék az ottani bosst. Mi is odamegyünk és...
– De még csak ötös szintű vagyok. - vágtam közbe.
– Milyen messze van a következő?
– Már csak pár pont kell hozzá.
– Akkor sietnünk kell. Vedd elő a kristályod és kövess. - és a sajátját már a kezébe is vette. - Nyster.
– De... - kezdtem volna tiltakozni, azonban már el is tűnt. Elővettem a saját kristályom. Féltem. Nem akartam még egyszer átélni azt, ami az erdőben történt, de tudtam, hogy azért tennem is kell és ha egész hátralévő életemben ebben a kis lyukban bujkálok, akkor sosem leszek képes megvédeni magam és talán a maszkost sem kapják el soha. Bíztam Kabutoban.
– Nyster! - mondtam ki határozottan.
Pár nap múlva egyenesen álltam a fiú mellett, hátamon a lándzsával, ő pedig szokásához híven, a vállára akasztotta az íját.
– Indulhatunk? - Féltem, de bólintottam. - Ne aggódj. - mondta mintha megérezte volna a nyugtalanságomat. - Ők a legjobbak. Biztos, hogy segítenek. - ismét bólintottam.
– Menjünk. - azzal egyszerre emeltük fel a teleportkristályainkat. Gyorsan megtaláltuk a hetedik szint kazamatáját. Szinte teljesen üres volt. Láthatóan alaposan kitisztították már a frontharcosok előttünk így nyugodt utunk volt a sötét járatokban.
– Mi is harcolni fogunk?
– Igen. Most végre beértük a frontot. Ha segítünk nekik előbb kijuthatunk.
– Nem azt mondtad, hogy kint valószínűleg már dolgoznak a kijuttatásunkon? - lesütötte a szemét.
– Hónapok teltek már el a játék kezdete óta... Azt hiszem... csak magunkon segíthetünk. Nem ülhetek tovább tétlenül... Látni akarom a családomat és téged is ki akarlak juttatni innen. - láthatóan nehezére esett erről beszélni, de megértettem. Anyámra gondoltam, aki talán most is aggódva ül az ágyam mellett.
– Mindazok ellenére ami történt... Én örülök, hogy megvettétek nekem azt a sisakot. - fogtam meg a kezét és biztatóan rámosolyogtam. - Jussunk ki.
– Jussunk ki. - mosolygott vissza. Beszélgetést hallottam és a hangok irányába fordulva megláttam a frontharcosokat. Éreztem, hogy kissé elbizonytalanodok, de Kabuto céltudatosan lépkedett tovább, én pedig követtem. Egy pillanattal később azonban a mosolynak még az árnyéka is eltűnt az arcomról. Megrántottam Kabuto kezét és a fal egyik sötét kiszögellése mögé húztam.
– Ő az! - hallottam a rémülettől elvékonyodó hangom. Kabuto egy pillanatig értetlenül meredt rám aztán ő is észrevette. A frontharcosoktól pár méterre ott állt a gyilkos, a sötétben meghúzódva.
– Mi a francot keres itt? - suttogta mintha tudhatnék bármit is.
– Nem tudom. - nyögtem ki. Kabuto határozottan rám nézett.
– Jól van. Szedd össze magad! - parancsolt rám erélyesen, de nem túl durván. - Figyelmeztetnünk kell őket! - közben kezébe vette az íját. - Sokan vagyunk itt. Nem mer majd ennyi frontharcossal szembeszállni. Itt a lehetőség, hogy elkapjuk. Menni fog? - Két kézzel szorítottam a lándzsát, de még így is nehezemre esett visszafogni a kezem remegését.
– Igen. - suttogtam.
– Akkor háromra. Egy, kettő... - Kabuto hangját egy hatalmas ajtó nyikorgása fojtotta el. A frontharcosok egy pillanat alatt elkezdtek beözönleni a terembe és a maszkos srác is megindult utánuk.
– Most! - mondta Kabuto, de nem mozdultam. Többen is észrevették, hogy a fiú feléjük tart, de nem tettek semmit. Ha bárki is egy kicsit is foglalkozott volna vele könnyedén láthatta volna az indikátorát. Megállíthatták volna. Mégsem tettek semmit.
– Beengedik. - motyogtam Kabutonak, aki legalább annyira elképedve állt mellettem.
– Mi a... - szitkozódott. - Hogy tehetik!? Hogy hagyhatják, hogy...!? - láthatóan kereste a szavakat, de nem találta. Ledöbbenve álltunk a kapura meredve.

– Érdekes. - rángatott vissza a srác hangja a jelenbe. Anatole ott volt?
– Nem tudom. Nem emlékszem. - toltam el magamtól az üres tálat. - Kabuto nagyon dühös lett. A frontharcosok egyszerűen nem törődtek a vörösökkel. Nem érdekelte őket, hogy ott sétálgatnak közöttük. Nem számított nekik, hogy hány ember halála szárad a lelkükön. Összeszedtünk még három játékost, akik hozzánk hasonlóan gondolkodtak és közösen egy céhet alapítottunk. Valakinek meg kellett állítania a szaporodó vörösöket. Kötelességünknek éreztük, hogy megvédjük a gyengébbeket. Együtt edzettünk kombináltuk a képességeinket, hogy minél hatékonyabbak lehessünk, a pénzünket pedig börtönkristályokra költöttük. Az első pár gyilkos elfogása után már én is kevésbé féltem. - magyaráztam.
– Ha Kazumától így féltél, hogyan kaptad el az elsőt?
– Az első... a saját céhünk tagja volt...
– Érdekes kezdet.
– Az az ostoba... - sziszegtem dühösen

– Hova tűnt már megint? - morgott Kabuto. Megvontam a vállam. - Ha megint keresi a bajt, én leütöm azt a kölyköt.
– Ugyan hagyd már! - próbáltam védeni, de Kabuto nem hagyta abba.
– Nem való közénk! Hiba volt rád bíznom a toborzást.
– Nem csinált semmi rosszat!
– Jól van! Védd csak a kis kedvencedet, de nem tűnt még fel, hogy SÁRGA indikátora van!? Tudod, már nem egyszer kapták lopáson!
– Jó-jó majd beszélek vele, csak hagyd már! Inkább örülj neki, hogy van még valaki aki segíteni próbál!
– Segíteni!? Ez a bolond kölyök többet árt, mint amennyit használ! Szerinted ki akarja majd ránk bízni az életét, ha közönséges tolvajokkal közösködünk!? Az egyetlen ok, hogy „segíteni” akar valószínűleg csak az, hogy a közeledbe kerüljön!
– És akkor mi van? Talán féltékeny vagy? - mondtam gúnyosan csípőre tett kézzel.
– Jó! Legyen... nem érdekel, de ha még egyszer rajtakapom valami hülyeségen, az fix, hogy én magam hajítom ki a céhből! - azzal elviharzott a céhházunk folyosóján és becsapta a szobája ajtaját. Morcosan indultam el a saját szobám felé. Abban igaza volt Kabutonak, hogy kicsit problémás, de nem gondoltam, hogy olyan rossz lenne. Az utóbbi hetekben a céhből talán vele töltöttem a legtöbb időt. Sokkal szórakoztatóbb volt, mint a többiek. Felelőtlen, de kedves és segítőkész. Ráadásul nagyon jól rajzol. Kezemet a kilincsre tettem és már majdnem lenyomtam, mikor felvillant az üzenetjelző.
Sietve rohantam ki az épületből végig a város örökké zsúfolt utcáin, ki a város kapuján egyenesen az erdőbe. Óvatosan, de sietve haladtam a fák között míg elértem a célomat.
– Hahó! - kiáltottam lándzsával a kezemben. Azt írta bajban van és egyedül jöjjek. Rettegtem tőle, hogy nem találom meg. Ez az, az erdő ahol a maszkos megölte a lovagot, de miért írta, hogy egyedül jöjjek?
– Itt vagyok. - válaszolt Kaito és kilépett az egyik fa mögül. Egy pillanat alatt annyira megkönnyebbültem, hogy elejtettem a lándzsám és elindultam felé, de pár pillanat alatt megtorpantam. Az indikátora vörös volt és mindkét kezében egy-egy kést fogott. Megláthatta, hogy megijedtem mert hirtelen mindkét kést eldobta.
– N-nem én... én csak... baleset volt. Ő megtámadott én... meg... csak... - hebegte ijedten.
– Mit tettél? - kérdeztem remegő hangon.
– Én nem ezt akartam. Megtámadott. Segíts. - nézett rám könyörögve. - Te vagy az egyetlen barátom.
– Ki...? - kezdtem, de Kaito tekintete a hátam mögé siklott és meglepettséggel vegyes félelem tükröződött rajta. Mielőtt megfordulhattam volna, egy nyílvessző repült el mellettem és a fiú mellkasába fúródott.
– Vigyázz! - hallottam Kabuto hangját és újabb nyíl röppent. Kaito felkiáltott én pedig megpördülve Kabutoval néztem farkasszemet.
– Ne! Várj!
– Állj félre! - sziszegte felhúzott íjjal. Megéreztem, hogy Kaito a hátamhoz ér.
– Nem! - dühösen földhöz vágta az íját. - Biztos van rá magyarázat.
– ERRE NINCS! - ordította Kabuto tajtékzó dühvel és felém lendült a keze. Egyáltalán nem voltam rá felkészülve és a pofontól szédelegve zuhantam a földre. Kabuto nekiugrott Kaitonak és ott ütötte ahol csak érte. Kaito hiába volt erősebb közelharcban, mégis szinte csak védekezni próbált azt sem túl sok sikerrel. Gyorsan összeszedtem magam megragadtam a földön heverő lándzsát és felpattantam. Kaito a hátán feküdt vöröslő élettel és próbálta kerülni a fölé hajoló Kabuto ütéseit. Egy pillanatig sem haboztam és Kabuto torkához nyomtam a lándzsa hegyét.
– Elég! - kiáltottam és ezúttal Kabuton volt a hitetlenkedés sora. Mindenesetre megállt és lassan elkezdett feltápászkodni.
– Igazad van. Én nem vagyok gyilkos. - Kaito rémülten meredt rá a földről és látszólag mozdulni sem mert. - Nem fogok az ő szintjére süllyedni. Még akkor sem, ha ő egy gyilkos. - mondta, már-már ijesztő nyugodtsággal a hangjában. - Nem... a gyilkosoknak börtönben a helyük! - a keze után kaptam, de elkéstem. A kristály aktiválódott és Kaito egy kiáltással semmivé lett. Megpróbáltam elfutni, de Kabuto elkapta a karomat és visszarántott. Kicsavarta a kezemből a lándzsát és szorosan magához ölelt, hogy véletlenül se tudjak kiszabadulni. Sírtam, de nem szólt semmit és nem is eresztett, végül már nem is próbáltam szabadulni.

– Ezek után visszamentél?
– Hova mentem volna? A céh volt minden, amit ismertem. Kabuto önző volt. Nem azért tette mert ezt gondolta helyesnek. Sosem kedvelte Kaitot és amint alkalma nyílt rá gondolkodás nélkül lecsapott. Sokáig gyűlöltem... azt hiszem. Viszont valahol mégis igaza volt. Akármit is gondolok Kaitoról attól még megölt valakit.
– Jól tette. Kaito nyilvánvalóan abban bízott, hogy majd te eltakarítod a mocskát. - megütközve néztem az előttem ülő srácra.
– Tudtommal te is megöltél valakit.
– Látsz vörös indikátort? - kérdezte higgadtan. Az érvelése hibás volt, de végső soron igazat kellett adnom neki. Nem az ő hibája volt. Csak legyintettem egyet. Felállt az asztaltól én meg összeszedtem a tányérokat.
– Nem ártana indulnunk, hogy időben összeszedjük a maradék felszerelést. - bólintottam és a nyomában kilépve a ház ajtaján, elindultunk a zajos utcák forgatagában. Csendben haladtunk az idomár korábbi céhének boltja felé, mögöttünk a kis kígyó pedig, kétségbeesetten kerülgette a lábak erdejét. A pláza ajtaján belépve hamar észrevettem a kis helyiséget ahol először találkoztam a fiúval.

Beléptem az üzletbe és megálltam a pult előtt. Karikás szemekkel néztem körbe, de igazából nem érdekelt túlzottan a fegyverek látványa. Gyűlöltem, hogy ezt kell tennem. Korábban Kabuto intézte az ilyesmit, de annak az időnek már vége. Ökölbe szorult a kezem. Hiba volt Hanával összeállni. Ha az a nő nem győzi meg, hogy segítsen neki, akkor még mindig élhetne. Mit számít, hogy nem hallunk többé Kazumáról, ha ez az ára? Megegyeztünk. Az elején leszögeztük, hogy senki sem kezd magánakciókba. Megegyeztünk, hogy bárkiről is legyen szó, mindig biztosra megyünk. Mégis mit képzeltek? Megbízni egy gyilkosban? Kazuma barátjában? Már másodszor kellett azt hallanom, hogy ők ketten megölték a céhünk egy tagját...
Az asztalra csaptam.
– Jó napot! - köszöntem ingerült türelmetlenséggel. Egy srác dugta ki az orrát az üzlet hátsó részét elfoglaló műhely ajtaján. Egy pillantásra sem méltattam csak az asztalra dobtam a papírt.
– Ezeket kovácsold le nekem.
– Jó napot. - köszönt vissza egy kimért hang. - Kabuto céhének? - bólintottam. Ő is mindig innen szerezte be a felszereléseinket, a srác valószínűleg felismerte a céhlógót. Felvette a papírt amin a céhtagoknak szánt fegyverek voltak felsorolva.
– Ércek?
– Nincsenek.
– Akkor kicsit drágább lesz. - és már el is indult a műhelye felé.
– Várj. - szóltam utána. - Kabutot megölték. - nem vagyok benne biztos, hogy miért is mondtam ezt most ki. Talán csak mert a fiú láthatóan ismerte és mégsem érdeklődött felőle.
– Sajnálatos. - mondta szárazon. Ennyi? Először néztem meg jobban a srácot. Eddig meg mertem volna esküdni rá, hogy még soha nem láttam, de hirtelen belém hasított a felismerés. Láttam már a fiút, mikor még mindenki azt gondolta, hogy ez csak egy játék. A szemem láttára ölt meg egy másik játékost. Eddig a pillanatig egyszer sem jutott eszembe az a pillanat, de most megijesztett. Az egyik legismertebb frontharcos-céh tagja. Egy gyilkos. Eltűnt a műhely ajtajában én pedig hüledezve néztem utána. Sokáig képtelen voltam hova tenni a látottakat, de mire kijött a hátsó helyiségből döntöttem. Megfigyelés alatt kell tartanunk.

Beléptünk az üzletbe és polcokhoz léptünk. Sok kis üvegcse sorakozott rajtuk, mindegyikben más-más potion és méreg volt.
– Mire kell felkészülnünk? Tudsz valamit Kazuma harcstílusáról.
– Gyors mint a villám és a győzelemért bármire képes.
– És még?
– Ennyi. Nem láttam túl sokszor harcolni, de ennyi nem elég? A leggyorsabbak között tartják számon. Többnyire ez elég is neki a győzelemhez.
– Ennek ára is van. - mondta tárgyilagosan. - Ha ennyire gyors akkor másban gyenge.
– Az egyik legveszélyesebb fegyvere azonban a karja. Bal oldalról támadást indítani ellene őrültség, ugyanis az egész karja sebezhetetlen. Így onnan elég jól tud védekezni. Amennyire láttam ezt az előnyt szereti is kihasználni.
– Hogyan tervezed kiküszöbölni?
– Megvan rá a tervem. - vettem le egy-két üvegcsét az egyik polcról - Ahogy a képességeire is.
– Azokról mit tudsz?
– Inkább csak teória... Mivel győznéd le az árnyékot?
– Fénnyel? - érdeklődött a fiú.
– Elsőre én is ezt mondanám... de nem tudok rá módot, hogy a napfénynél erősebb fényt csiholjunk. A napon pedig láthatóan tökéletesen működnek a képességei. Viszont azt megfigyeltem, hogy a képességéhez a saját árnyékát használja ki. Tehát, ha másik irányból közelítjük meg a dolgot. Mi kell az árnyékhoz? Fény. - válaszoltam meg rögtön a saját kérdésemet meg sem várva a fiú válaszát. Levettem még egy üveget ő pedig elismerően bólintott.
– Igaz. - helyeselt olyan arccal, mintha már rég tudta volna a megoldást. - Elég sokat tudsz. Harcoltál vele?
– Nem. Viszont volt alkalmam látni és hallani róla eleget. Jól a fejembe véstem minden információt. A 7. boss terme előtti incidens után sokáig nem volt dolgunk vele. Megalapítottuk a céhet és Kabutoval közösen vezettük. Pletykák persze voltak, hogy merre látták épp és akkor mit csinált, de sosem akadtunk a nyomára. Akkoriban még nem volt olyan híre mint mostanában. Egy nap aztán Kabuto, a céhünk három tagjával ráakadt egy vörösre. Könnyű feladatnak tűnt. Legyűrik az életerejét és a börtönbe küldik. Azonban kicsúszott a kezeik közül és ahogy üldözték, egyenesen Kazuma karjaiba szaladtak. Aznap halt meg a céhünk első tagja. Kazuma messze felülmúlta őket. Esélyük sem volt, úgyhogy Kabuto visszavonulót fújt. Utána mindketten felszívódtak. Egy időre legalábbis.

– Megkezdődött a viadal.
– Na és? Jobb dolgunk is akad. - válaszoltam nyersen, rá se nézve a fiúra. Még mindig haragudtam rá Kaito miatt.
– Találd ki kiket láttam a résztvevők között.
– Kiket? - kérdeztem érdektelenül.
– Emlékszel még a lányra akit üldöztünk?
– Ki...?
– Aki miatt meghalt Sadao... és találd ki, ki van még ott vele? - tágra nyílt szemekkel pördültem meg.
– Kazuma!
– Gyere a főtéren van egy kivetítő. - szinte futólépésben siettem el Kabuto kinyújtott keze mellett, egyenesen a főtér felé tartva.

– Kayaba megfogadta a rómaiak tanácsát. Kenyeret és cirkuszt. A viadal egyszerű mészárlás volt a nép szórakoztatására, undorító, de soha senkitől nem tudtam annyit kideríteni Kazumáról, mint amennyit a szereplésekor láttam. A képernyőről a tökéletes klónja nézett vissza rám. Az egyik legérdekesebb talán az volt, ahogy fél karral boldogult. Látszott, hogy minden lépését alaposan megtervezi. Kabutoval együtt figyeltük és elemeztük minden mozdulatát. Gyűlöltem, de valahogy lenyűgözött az élni akarása. Mikor belesétált az egyik csapdába, félő volt, hogy idő előtt veszíteni fog. Mi fizettük ki és küldtük be neki a gyógyszert, hogy tovább figyelhessük. Megérte. Kiderült, hogy Aikoval maximum addig közösködik, amíg az érdeke úgy kívánja, de találtunk egy új kapcsolódási pontot. A képmutató Justice tagja, Szophie, láthatóan sokkal több volt közöttük mint érdekbarátság. Azt hiszem mondanom sem kell, hogy onnantól a lányt szoros megfigyelés alá helyeztük és nem is hiába. Nem egyszer mutatkozott vörösökkel és az egyikükre tökéletesen ráillett az a kevés, amit Kazuma külsejéről tudtunk.
– Tényleg régóta a nyomában vagy. - szólt közbe, bár nem tudtam mire vélni a hangszínt.
– Még így is mindig egy lépéssel előttünk járt... - Kiléptünk az üzletből. - de úgy éreztem, hogy már szorul rajta a hurok.
– Láttad máskor is?
– Azóta személyesen csak egyszer. Amikor kiszabadult...

– Chiaki! Chiaki! - hallottam Hotaka hangját és a következő pillanatban úgy kezdett kopogni a céhvezérnek fenntartott iroda ajtaján, mintha be akarná törni. Fáradtan felemeltem a fejem az íróasztalról
– Mi az? - kérdeztem fáradtan.
– Itt van! Visszatért! - hallottam az ajtó túloldaláról. Nagyon nem tetszett ahogy ez hangzott. Felálltam és sietve ajtót nyitottam.
– Kicsoda? Miről beszélsz? - szegeztem a lovagnak a kérdést.
– Lent van az arénában! Kazuma visszatért!
– Az lehetetlen. - mondtam tágra nyílt szemekkel, de Hotaka arckifejezéséből rögtön tudtam, hogy igazat mond. Korábban volt alkalma közelről megfigyelni Kazumát, így biztos voltam benne, hogy valóban őt látta. Azaz majdnem biztos. - Vezess oda! Gyorsan! - parancsoltam rá. Megragadtam a lándzsámat és kirontottunk az utcára. Pár embert majdnem fellöktünk, ahogy rohantunk, de nem foglalkoztam vele. A saját szememmel kellett látnom. Reménykedtem, hogy csak egy imposztorral van dolgunk, de sajnos Kazumáról eleget tudtam ahhoz, hogy tudjam, ő bármire képes. Pillanatok alatt a lelátóra értünk és megláttam Kazumát, a kezében Hana fejével. Ledermedve figyeltem a látványt. Gyűlöltem a lányt, aki miatt Kabuto meghalt, de a látvány és az utána következő beszéd elborzasztott. A „bűnösök” szónál meg mertem volna esküdni rá, hogy egyenesen rám nézett. Tehetetlenül néztem, ahogy az árny elrepül a négy égtáj felé. Lehajtottam a fejem.
– A börtön már nem biztonságos. - mondtam remegő hangon. - Amint alkalmunk lesz rá, meg kell ölnünk. - Hotaka a vállamra tette a kezét. Felnéztem rá. - Egyikünk sincs biztonságban. Ránk vadászik.
– Ne aggódj. Elkapjuk. - próbált megnyugtatni.
– Soha senki ne menjen egyedül sehova. Együtt kell maradnunk. Nem veszíthetünk el mást. - vékonyodott el a hangom, ahogy eszembe jutottak mindazok, akik Kazuma kezétől haltak meg. Hotaka szorosabban fogta a vállam.
– Óvatosak leszünk.
– Jó. - erőltettem magamra egy bátorítónak szánt félmosolyt. Megfordultam és elindultam kifelé az arénából a nyomomban a lovaggal. - A nap huszonnégy órájában figyeljétek Szophiet. Előbb, vagy utóbb, vissza fog térni hozzá, de bármi történjék is, semmit ne tegyetek az utasításom nélkül.
– Úgy lesz.

– Hotaka hol van most? - tette fel a kérdést, amire azt hiszem, úgyis tudta már a választ.
– Hetekkel később meghalt. Ahogy a céh minden egyes tagja. - egy könnycsepp gördült le az arcomon, ahogy az új tőrömet az övembe tűztem.
– Minden megvan? - bólintottam és kiléptünk a boltból.
– Még egy dolgot szeretnék elintézni. - mondtam és elindultam nyomomban a fiúval.
– Tehát mindenkit megölt. Miből gondolod, hogy pont te fogod őt legyőzni.
– Mert közel két éve készülök rá.
– Mi van, ha ez kevés?
– Kételkedsz bennem? Akkor miért egyeztél bele, hogy segítesz?
– Mert megtehetem. - vont vállat.
– Te nem félsz?
– Miért tenném?
– Mert szintben messze alattunk vagy.
– Mit számít az? Engem nem tud megölni. Csak te kockáztatsz. - mondta tökéletes nyugodtsággal.
– Azt hiszem most irigyellek. Bár fel nem foghatom, honnan van ekkora magabiztosságod.
– Ezt más nem is értheti.
Hamarosan megérkeztünk a hatalmas kastélyhoz. Lassan lépkedtem az óriási kőtábla felé.
– Mit gondolsz? - tettem a kezem a hideg kőre. - Van rá esély, hogy talán élnek még valahol? - simítottam végig Kabuto áthúzott nevét.
– Nincs. - érkezett a hűvös válasz.
– Hiszel bennem? - csúszott a kezem a saját nevemre.
– Az nem számít. - Kazuma nevére vándorolt a szemem.
– Olyan régóta üldözöm már... Azt hiszem nem sokan vannak, akik nálam többet tudnak róla. Néha elgondolkozom, hogy miért csinálja. Lehetséges, hogy valaki aki ennyi szenvedést okozott, ember legyen? Azt mondják azért a lányért messzire elmegy. Egyszer volt alkalmam beszélni valakivel, aki csak maszk nélkül, álnéven ismerte. Ahogy leírta, kedvesnek tűnt. Mindez lehet színjáték? Vagy sokkal inkább, lehet ez igaz? Minél többet tudok meg róla annál többször gondolkozom el ezen, de minden egyes pillanatban míg szabadon van, csak pusztítást hagy maga után. Azt hiszem most már megértem Hanát. Kétségbeesésében nem tehetett mást, minthogy Kabutotól kérjen segítséget. Most én is valami hasonlót teszek veled.
– Egyikőtök meghal. Segítek neked, de nem fogom helyetted megvívni a harcod. - mondta mindenféle együttérzés nélkül. Megállt a kezem és háttal a kőnek dőlve csúsztam le a földre. Az idomár egyenesen állt előttem, háta mögé rejtett kezekkel.
– Téged semmi nem érdekel? Miért segítesz?
– Mert megkértél.
– Csak ennyi? Ennyi elég is neked?
– A frontharcosokkal kapcsolatban igazad volt. Önzőek. Csak a fejlődésük izgatja őket és hogy jobbnál-jobb felszereléseket gyűjtsenek. Csak a hozzájuk közel állókkal törődnek és azzal, aki valami értékessel szolgálhat számukra. Ilyen emberek nem érdemlik meg a segítségemet. Anatole ugyan megfelelő hatalommal bír, de ő is önző.
– Én nem vagyok önző? - vállat vont.
– Nem annyira mint mások. - nem szóltam többet. Percekig ültem csendben, lélekben felkészítve magam az elkerülhetetlenre. Sok minden jutott eszembe. Kivételesen egy pillanatig sem gondoltam az árnyharcosra. A kinti életem járt a fejemben. Kabuto aki velem ellentétben gazdag családból származott, de az órák között mégis mindig együtt csináltunk valamit. Anyám, aki mindig otthon volt és apám, aki szinte sosem, de mégis sok időt töltött velem. Aztán azok akiket már idebent ismertem meg. Kaito aki a szobája ablakában rajzolgatott. Sadao és Hotaka, ahogy egymást püfölik a folyosón és a többiek, akik összetartották a csapatot. Ültem, míg végül semmi sem maradt.
Felnéztem az idomárra.
– Kezdjük. - mondtam. Felém nyújtotta a kezét, én pedig megragadtam. Elindultunk.
Jeges szél fújt a szint szélén és a páncélom fém részei hamar jéghidegek lettek. Már vöröslött az ég alja, ahogy a nap lassan eltűnt a távolban.
– Hol van az állatkád? - kérdeztem, ahogy rájöttem, hogy egy ideje nem láttam a kígyót.
– Nem „állatka”. - válaszolta sértetten. - Elküldtem, hogy figyelje a környéket.
– Jó. - lenyitottam menümet és elkezdtem pötyögni az üzenetet. Sokáig gondolkodtam, hogy mit írjak, de végül csak rányomtam a küldés gombra. Kirázott a hideg. Úgy éreztem magam, mintha épp a saját halálos ítéletemet írtam volna alá. Már nincs többé visszaút. Kicsit kellemetlenül éreztem magam, amiért a lány életére hivatkoztam, de biztos akarok lenni abban, hogy eljön. Bár őt ismerve talán amúgy is eljönne. Elhatározta, hogy elpusztítja a céhemet. Itt az alkalom a végső döfésre.
– Jönni fog?
– Igen.
– Vagy átlát a szitán és hagy téged itt megfagyni.
– Nem. Eljön. - dörzsöltem össze a két tenyeremet. - Be akarja fejezni a macska-egér harcot.
– Felhősödik az ég.
– Az jó... Teljes lesz a sötétség.
Órák teltek el és lassan teljesen besötétedett. A pet gyorsan visszatért és próbált a gazdája ruhája alá mászni a hideg elől, de az idomár nem hagyta. Valahol mindkettejüket meg tudtam érteni. Nehéz volt megállni, hogy tüzet rakjak. Aztán megláttam a sötétben szinte hangtalanul közeledő alakot. Jól jött az éjjellátásom. Az idomár vakon figyelte maga körül a tájat. Két kézzel szorongattam a lándzsám és a fogaimat csikorgatva figyeltem, ahogy az árnyharcos lassú, nyugodt léptekkel közelít felénk. Talán csak azért nem futottam el, mert földbe gyökerezett a lábam. Úgy öt méterre állhatott meg tőlünk és még a levegőnél is fagyosabb hangon megszólalt.
– Nem gondoltam volna, hogy ennyire siettetni akarod a véget. - nem válaszoltam. Az idomárra nézett, aki csak a hang alapján tudta bemérni az árnyharcos helyzetét. - Látom elhoztad magaddal Ayatot. Amúgy sem tetszett, hogy segíti a céhedet, de nem tehettem semmit. Anatolenak megígértem, hogy békén hagyom a tagjait. Örülök, hogy már nem tartozol közéjük. - alig fejezte be a mondatot a köpenye alól kiejtett egy égő gyertya kristályt és ledobta a vállán lévő táskát. Az árnyéka abban a pillanatban megelevenedett és egy fáklyát húzott ki a táskából, amit rögtön meg is gyújtott, míg a maszkos mozdulatlanul állt. Mozdulnom kellett volna de nem bírtam kitörni a bénultságomból. Elveszítjük az egyik legnagyobb előnyünket. Ayato szintén nem mozdult mellőlem, bár továbbra sem mutatta jelét semmilyen érzelemnek. Az árnyék eközben lerakta az első fáklyát és már gyújtotta is meg a másodikat. Teljesen körbe akar minket fáklyázni.
– Na mi van kislány? Most, hogy már senki sem maradt aki harcolna érted, nem is vagy olyan harcias?
– Nem tudsz te rólam semmit! - vágtam vissza dühösen, de a hangom jobban árulkodott a félelmemről mint bármi más.
– Tudod emlékeztetsz Aikora. Ő is eleven volt... amíg ki nem kötöztem egy székhez és szét nem szaggattam. - mondta eszelősen.
– Elég! - hallottam a saját elvékonyodó hangom.
– Tudod mit? Kapsz egy esélyt, hogy elővedd a teleportkristályodat és hazamenj. - megszorítottam a lándzsámat.
– Nem! - mondtam egy hajszálnyival határozottabban.
– Akkor úgy végzed mint a barátaid. Lassan. Az életedért vinnyogva. Az a lovag volt a kedvencem mind közül. Mikor már csak egy kis vörös pont volt az élete, azt mondta, hogy azt tehetek a többiekkel amit akarok, csak őt hagyjam futni. - mondta gúnyosan.
– Hazudsz. - sziszegtem dühösen és végre képes voltam megmozdulni. - Hazudsz! - kiáltottam, ahogy felé rohantam. A gyomra felé szúrtam, de az árnyharcos villámgyorsan félrepördült a lándzsám elől és egy pillanat alatt mellettem termett. Kirúgta a lábamat és ha nem lett volna annyi lélekjelenlétem, hogy félreguruljak előle, akkor a késével a földhöz is szegezett volna. A lándzsámra támaszkodva lassan felálltam. Kazuma türelmesen várt és az árnyéka már vissza is tért hozzá. Egy több méteres sugarú körben fáklyák álltak körülöttünk, bevilágítva a szint szélét.
– Annak a lovagnak neve is van. Hotaka, de gondolom ez semmit nem jelent neked, igaz. Ahogy Sodaka sem vagy...
– Kabuto. - vágott a szavamba és elindult felém. - Aetheris. - felém vágott a késével, ami elől hátra ugrottam. - Shigeru. - hátrálva szúrtam felé, de a bal kezével félrelökte a lándzsám. - Kaito. - a név legalább olyan váratlanul ért, mint a következő pofon, ami ismét a földre küldött.
– Mit tettél vele!?
– Csak félreállítottam, amint kezdett problémássá válni. Érdekes volt, mikor utólag körülszimatolva rájöttem, hogy közétek tartozott.
– Szemét. - sziszegtem dühösen, ahogy lassan ismét feltápászkodtam.
– Na mi az? Talán ki is fogytál a nevekből? - gúnyolódott. - Pedig sorolni könnyű. - ismét megindult felém. - Hana és Aiko valószínűleg ismerős, ahogy Takumi is. - a késével felém vágott amit felfogtam a lándzsám nyelével majd megbillentve azt, megpróbáltam az alsó végével megütni, de könnyedén elhajolt előle. - Kei, Crow, Allen. - sorolta gyors egymásutánban a számomra ismeretlen neveket, miközben felém rúgott, ami elől időben hátra szökkentem. - Neuro, Minoru, Kotaru. Egyik sem él már. - folytatta a neveket. Csupán kettő csengett ismerősen. Egy hirtelen szaltóval mögém ugrott. Hátradöftem a lándzsám életlenebbik végével. Nem értem el de rögtön megpördültem teljes gyorsaságomat beleadva, aminek egy kis vörös vágás lett az eredménye, az árnyharcos maszkján. Csak egy pillanatra torpant meg, de aztán zavartalanul folytatta.
– Az emberek meghalnak. Tőlem, vagy mástól. - tárta szét a karjait védtelenül hagyva magát. - Nem számít. - A mellkasa felé szúrtam, de ismét elszámítottam magam, ugyanis a bal keze egy szempillantás alatt megragadta a lándzsa végét. - A végén csak a legerősebbek maradnak életben... - kirántotta a kezemből a lándzsát és eldobta. - és a legszerencsésebbek. - felém vetődött és a késsel próbált megvágni, ami elől csak egy hajszállal tudtam kitérni, de elbízta magát. Abban a pillanatban ahogy közel került hozzám megragadtam az oldalamon függő tőrt és ahogy előrántottam, rögtön egy mély vágást ejtettem a gyomrán. A bal keze viszont rögtön a torkomra fonódott sok életpontomat elszívva. Rögtön cselekedtem. A súlyomat használva hátradőltem és amikor a hátam a földre ért páros lábbal löktem át magam fölött. Gyorsan talpra ugrottam és futva szedtem össze a lándzsám. Még épp időben aktiváltam a második képességem. Nagy sebességgel pörgettem a fegyvert és Kazuma kése egyenesen beleszaladt, amitől az árnyharcos fegyvere messzire repült és mielőtt ideje lett volna védekezni, a tőrrel sikerült egy vágást ejtenem a mellkasán. Sárguló élettel ugrott hátra, hogy kikerüljön a fegyvereim hatósugarából. Alig tudtam elhinni, de sikerült fölénybe kerülnöm.
– Ideje véget vetni a játszadozásnak. - morogta és láttam, ahogy a bal karja elkezd átváltozni. A tőrt visszatűztem az övembe, hogy könnyebben forgathassam a lándzsát. Kazuma pedig egy potiont ivott meg, ezzel némileg ismét én kerültem hátrányba. Hosszú harc lesz ez. Összecsaptunk, de sokkal jobban figyelt a védekezésre és képtelen voltam megsebezni. Szinte mindig a bal oldalát mutatta felém így ha megpróbáltam megszúrni vagy megvágni a karját elfoglaló pengével könnyen háríthatta. Következőnek kicsit merészebben támadtam és sikerült megsebeznem, de túl közel engedtem magamhoz, így kaptam egy vágást a karomra. Elhátrálva egymástól mindketten fújtunk egy kicsit és megittunk egy-egy potiont, hogy javítsuk az esélyeinket. Kétség kívül a legerősebb harcos volt, akivel valaha is szembekerültem. A fáklyák gyűrűjében köröztünk oda-odacsapva a másiknak, miközben Ayato tisztes távolságból figyelt minket. A dühöm alábbhagyott és már inkább csak az érzékeimre hagyatkoztam a harcban. Nem figyeltem semmi másra csak a kettőnk mozgására.
– Remélem bírod még szusszal. - szólalt meg hirtelen. - Különben most meghalsz. - aktiválta a képességét és még sosem láttam személyesen rögtön tudtam miről van szó hála azoknak akik láthatták. Hiába ismertem azonban a képességet ez nem menthetett meg tőle. Egy pillanat alatt minden elsötétedett előttem. A fáklyáknak nyoma sem volt és nem láttam, se az eget, se a földet, de még a kezemben tartott lándzsát is alig. Hallottam, hogy mögöttem földet ér valami, vagy valaki, megpróbáltam félrevetődni, de elkéstem. A sötét penge a hátamba fúródott, a következő pillanatban pedig, egy hatalmas ütést éreztem a tarkómon. Ma már sokadszor kerültem a földre, de ez volt az első alkalom, hogy vörösbe is csúszott az életem. A hátamon feküdve vakon emeltem magam fölé a lándzsát és csodával határos módon kivédtem a halálos csapást. Félrelöktem a kezét és egy hátra bukfenccel menekültem előle. Mire talpra ugrottam már kezdett eltűnni a sötétség és a fáklyák fénye újból felerősödött. Kazuma felém rohant, de a lándzsa hegyével a nyaka felé célozva jobb belátásra bírtam. Lassan hátráltam, de érezte, hogy fölénybe került és nem hagyott meglógni. Nem hagyott egy nyugodt másodpercet, ami alatt potit ihattam volna, ráadásul ismét erősödtek rajtam a fáradtság jelei. Kezdett ismét úrrá lenni rajtam a félelem. Többször is majdnem elestem, ahogy hátrálva próbáltam tartani tőle a távolságot, miközben a lándzsámmal sakkban tartottam. Magabiztosan lépkedett utánam az én tempómban farkasszemet nézve velem.
– Ezt elhibáztad. Vajon meddig bírod még el a lándzsát? Mikor győz a fáradtság? - szabad jobb kezével előhúzott egy potiont és míg bal kezével továbbra is sakkban tartott felhajtotta azt. Az életereje viszont nem nőtt. Valami mást ivott.
– A vörös bika kitartása időnként nagyon is jól jön. - mondta nyugodtan mintha csak a gondolataimban olvasott volna, de bár maradt volna csendben. Minden reményem elszállt. A légzésem szabálytalan lett, a végtagjaim elnehezültek. A kitartásom pedig már a nulla alatt volt. Semmit nem akartam már, csak megállni és bevárni az elkerülhetetlent. Egyedül az ösztöneim nem hódoltak még be neki.
– Te már soha senkit nem fogsz megfenyegetni. Sokat nyomoztál utánam és mégsem jöttél rá, hogy kivel van dolgod. Szophie nevével írtad alá a saját halálos ítéleted.
– Te... háh... hány embert fenyegettél már meg? Ha? Mitől vagy te annyival jobb? - préseltem ki magamból lihegve.
– Nem azért választottak ki az egyik legendás fegyver gazdájává, hogy te megkérdőjelezhesd a tetteimet.
– Szóval legendás, mi? Ettől vagy olyan nagyszerű? Ez jogosít fel, hogy bármit megtehess?
– Kiérdemeltem és eddig minden engem igazolt. A gyengék előbb, vagy utóbb mind meghalnak.
– És mi lesz, ha egyszer jön egy még erősebb? - tartottam szóval továbbra is bár nem sokat értem vele.
– Meghalok, vagy időben erősebbé válok.
– Sivár életfilozófia. - megtorpantam, ahogy éreztem, hogy a sarkam már a levegőbe lóg. Egyenesen a szint széléig hátráltam.
– Eddig bevált. - mondta sötéten. Jobb kezével megragadta és kitépte a kezemből a lándzsát, majd bal kezének egyetlen suhintásával kettészelte azt.
– Ne. - nyögtem ki.
– Sayonara Chiaki. - emelte végső szúrásra a fegyverét, de akkor egy kéz fonódott a jobb karjára, hogy egy rántással maga felé fordítsa.
– Nézz a szemembe! - hallottam Ayato parancsoló hangját. - Hátrálj! - Kazuma pedig engedelmeskedett a parancsának és egyenesen a szint széle felé hátrált.
– Tee... - szűrte dühösen a fogai között. Aztán megcsúszott a lába és lezuhant a szint széléről.
Ayato vörösen izzó szemei visszanyerték eredeti színüket, én pedig erőtlenül a földre rogytam.
– Vége. - suttogtam a fagyott földbe.
– Igen. Jól vagy? - kérdezte és meg mertem volna esküdni rá, hogy aggodalmat hallottam a hangjában. Vagy csak én akartam ezt hallani? Nem számít.
– Idd meg. - nyújtott felém egy ismerős üvegcsét. Gyorsan megittam és az életerőm máris újra sárágában volt. Nagy nehezen feltápászkodtam a földről és elindultam Kazuma késéért, ami pár méterre csillogott a már alig pislákoló fáklyák fényében. Felvettem a kést.
– Készítsd a teleportkristályod. - fordultam hátra és még épp megláttam a felemelkedő hollót, karmai közt egy gyertyakristállyal.
– Vigyázz! - kiáltottam az idomárnak, de elkéstem. A holló, Kazuma alakját vette fel és míg jobbjával hátulról elkapta Ayatot, baljával láthatóan át akarta döfni. Erősen kételkedtem benne, hogy az idomár akár egyetlen szúrást is túlélne. Nem volt időm gondolkodni. Aktiváltam az első képességemet és a kezemben lévő késsel egy szempillantás alatt vállból vágtam le a karom. Kazuma abban a pillanatban felordított, az idomár pedig kiszabadította magát a szorításából és fellökte az árnyharcost. A maradék erőmet összeszedve rohantam feléjük és térden csúszva fékeztem le Kazuma mellett, a torkának szegezve a kést, mielőtt megmozdulhatott volna.
– Elvetted. - motyogta.
– Te mindenemet elvetted. - suttogtam sírva és a torkába nyomtam a kést. Ijedten megragadta a vállam.
– Szophiet ne! - hörögte tágra nyílt szemekkel, mielőtt apró pixelekre bomlott szét a teste.
– Érdekes mondat, egy lelketlen gyilkos szájából. - valahogy ironikusnak találtam ezt Ayato szájából, de csak a fejemet ráztam. Megöleltem a meglepett fiút, de nem mondtam ki amire gondoltam. Inkább csak megkérdeztem.
– Mi lesz most?

A hajnal havazást hozott. Semmi különös nem volt azon kívül, hogy a már halványuló csillagok alatt, fáradtan botorkáltam Szophie páncélboltjának közelében a kezemben Kazuma késével. Furcsán kavargott a gyomrom. Minden normálisnak tűnt és mégis minden gyökerestül megváltozott. Kazuma halott és ha Szophie rájön ki tette valószínűleg megpróbál majd megölni és akkor választhatok. Menekülök, meghalok, vagy megölöm. Az árnyharcos gondolkodása valahol mégsem volt rossz, de az egyetlen ok, ami miatt igaza volt, az a saját gondolkodása. Ölsz, vagy meghalsz. Ő maga rángatott bele a világába mikor közel két éve találkoztunk abban az erdőben. Megtanított rá hogy milyen könnyű gyilkossá válni és mennyire nehéz ölni. Egy részem azt kívánja, bár megölt volna, de másik felem azt mondja, helyesen cselekedtem. Abban viszont biztos vagyok, hogy a halála kevesebb szenvedést okozott a világnak mint az élete. Ahogy a jobbomat dobásra emeltem, bal vállamról lecsúszott a kabátom. Valószínűleg ez is örök emlék marad Kazumától, mint a sok fájdalmas perc. Nem először használtam hasonló módon a képességemet, de eddig egy potion után mindig visszanőtt a kérdéses végtag. Azt hiszem, ennek Kazuma furcsa fegyveréhez lehet valami köze. Magát a fegyvert viszont nem találtuk meg a harc után. Ayato felajánlotta, hogy reggel átnézi a környéket, de van egy olyan érzésem, hogy nem fogja megtalálni. Mindenesetre kétlem, hogy most bukkant volna fel utoljára. Elhajítottam a kést, ami pörögve száguldott a páncélbolt felé, csak hogy egy pillanattal később remegve fúródjon bele az ajtajába. Elfordultam az épülettől és a kabátomat megigazítva sétáltam a város utcáin. Ayato szavai jártak a fejemben.

Hogy érted azt, hogy mi lesz? Mindketten megyünk a magunk útján. Hogy én merre megyek? Azok után amit Kazuma mondott Anatolelal kapcsolatban kétlem, hogy visszamegyek az Arteshez. Mindig sejtettem, hogy valami nincs velük rendben. Oda megyek, ahol szükség van valakire, aki tudja mit csinál. A saját helyedet neked kell megtalálnod. Ureusz! Hát itt bujkáltál!? Tudod mi jár, amiért nem segítettél a gazdádnak! 23-as szabály b pont! Többet ne felejtsd el, különben te is repülsz a szint széléről!

Fáradtan elmosolyodtam. Nem mindennapi srác, az biztos, de igaza van. Ha el is értem a célom, nem szabad megtorpanni. Új utat és új célt kell találnom. Ami azt illeti van is miből elindulnom. Kazuma inventoryja egy kincsesbányának bizonyult. Nem csak a pénzét és a rengeteg felszerelését tartotta magánál - pedig már az is elég hasznos – de sok egyebet is találtam. Térképek, kulcsok, feljegyzések és Kaito rajzai, amik már önmagukban is egy érdekes történetet meséltek el. Láthatóan bő két év kemény munkája talált utat a kezeim közé. Sok darabnál csodálkoztam, hogy nem rejtette el biztos helyre, de őt ismerve valószínűleg nem érdekelte, hogy mi lesz majd a halála után, vagy egyszerűen nem hitte, hogy egyszer őt is legyőzik. Akárhogy is legyen, éreztem, hogy felbecsülhetetlen értékkel van dolgom. Csak rajtam áll, hogy mihez kezdek Kazuma hagyatékával.


Kinézet: Talán legfeltűnőbb ismertetőjele a hiányzó bal karja. Persze nem szép dolog egy csonka embert megbámulni, de ha valaki mégis így tesz, az egyéb apróságokat is hamar felfedezhet. 165 centiméteres magassága és a 40 kilónál alig nagyobb súlya ritkán elég, hogy mások feje fölé tornyosuljon, de nem is sűrűn próbálkozik ilyesmivel. Alkata meglehetősen soványnak és törékenynek hat, ha épp nem takarja fekete páncélja. Váll alá érő fekete hajjal keretezett arcán leginkább csak sötétbarna szemeit lehet megemlíteni, amik helyzettől függően sokféle érzelmet tükrözhetnek. Amikor épp nem harcra készül, a fekete páncél és a rövid kardnak is beillő vékony pengéjű tőr helyett, általában világosabb hétköznapibb ruhákat hord. Nagyon ritka, hogy hivalkodóbb, sokat mutató ruha jelenik meg rajta.

Jellem: Alapjában véve kedves és segítőkész lányt ismerhet meg az, aki erre veszi a fáradtságot, de meglátszik a viselkedésén, hogy az utóbbi hónapok erősen megviselték. Alapjában véve óvatosabb lett és főleg a frontharcosokkal szemben erős fenntartásai vannak a rossz tapasztalatai miatt, de nem szeret túl korán megbélyegezni másokat. Gyilkosokkal viszont semmi esetben sem közösködne - talán egy-két szélsőséges esettől eltekintve. Így ha lehet, vagy megpróbálja börtönbe zárni őket, vagy olyan messziről kerül, ahogy csak tud. A karja elvesztése ugyan erősen romboló hatást gyakorolt az önbizalmára, de Kazuma legyőzése némileg kompenzálta az elkeseredettségét.