Hinari vs Chiaki

Elcsúsztam és rövid úton a földre kerültem. Sejtettem, hogy fél karral nehezebb lesz, de azt nem, hogy ennyire. Nem hittem volna, hogy az egyensúlyérzékemre ilyen erős hatása lesz. Az ellenfelemben volt annyi sportszerűség, hogy nem csapott le rám rögtön. Kazuma viszont nem ezt tenné. Kihasználná a helyzetet. Ahogy élesben szinte bárki. Egy részem kicsit hálás volt, de nem akartam, hogy az állapotom miatt bárki is kivételezzen velem. A földön fekve a tőlem alig két méterre ácsorgó fiú felé fordultam. Kicsit komikus látványt nyújtott a nálam alig magasabb fiú a hatalmas fejszével a kezében, de tény, hogy nem forgatta rosszul a fegyverét.
– Támadj! - parancsoltam rá határozottan.
– Kelj csak fel nyugodtan.
– Támadj! - ismételtem meg mire vállat vont és felém lépett. Magasról lendítette lefelé a fejszéjét. Nem számított túl sokra tőlem. Mondjuk az előbbi mozdulatom után, meg is értem. Megvártam míg lefelé lendül a fegyver, hogy már ne tudja megváltoztatni a csapás irányát és egy hajszálnyival elkerülve oldalra gurultam. A fejsze a földbe csapódott, én pedig gyorsan talpra ugrottam mire ismét csapásra emelte a fejszét. Hátraugrottam a vízszintes csapás elől, aztán ahogy elhaladt előttem, előrevetődtem és mélyen a gyomrába szúrtam a pengém. Egyértelműen én voltam a gyorsabb, de nagyon ki kellett centiznem minden lépést, hogy a földre ne kerüljek újra. Hátralépett, hogy egy kis távolságot tartson közöttünk, de én is léptem utána és a lendülő karja alatt átcsusszanva, a háta mögé kerültem, egy gyors pördüléssel pedig egy újabb vágást sikerült bevinnem ezúttal már a hátára. Nyertem. Elhúztam az arcom elől a maszkot. És ahogy megköszöntem a harcot, láttam, hogy nem csak én próbálom elrejteni a csalódottságomat egy erőltetett mosoly mögé. Végül az aréna kijárata felé indultam. Valószínűleg csak azért tudtam győzni, mert a kelleténél jobban alábecsült. Kezdtem komolyan tartani tőle, hogy mi lesz, ha nem tanulok meg fél kézzel küzdeni. Másfelől viszont kezdtem megérteni a maszk előnyét. Legalább nem látta az arcomat, mikor elcsúsztam.

A győzelmem ellenére leverten sétáltam az aréna széle felé. Ha hamarosan nem nő vissza a karom, akkor azt hiszem végleg keresztet vethetek rá. Tényleg fogalmam sincs, hogy mihez fogok akkor kezdeni. Egy kisebb szintű játékossal elbánok, de egy kicsit erősebb ellen már semmi esélyem, éles harcban pedig még annyi sem. A hajnali elhatározásom erősen meggyengült, ahogy az életkedvem is.
– Szia. - köszöntem szinte reflexszerűen, a semmiből – legalábbis számomra így tűnt – felbukkanó lánynak. - Köszi. - erőltettem ki magamból egy kisebb mosolyt, de a folytatás után gyorsan le is hervadt az arcomról.
– Remélem... - hirtelen feltűnt, hogy furcsán pillant valamire a hátam mögött és megfordulva észrevettem a fiút akivel párbajoztam. Épp a lelátó felé tartott, ahol ketten már láthatóan vártak rá.
– Oh... jaj nem. Nem ő volt. - próbáltam gyorsan tisztázni a helyzetet. - Ami azt illeti, szerintem végig hagyta magát. Nem... ez... - hajtottam le a fejem. Nehézkesen jöttek a szavak. - más volt... attól félek, nem fog vissza... visszanőni. - motyogtam a végét. Percről-percre nyomorultabbnak éreztem magam. Hirtelen észbe kaptam és felemeltem a fejem, egy erőltetett „minden rendben” mosollyal.
– De minden oké! Ne aggódj. Megoldom! - emeltem fel védekezően a kezem és még hátra is léptem egyet, ahogy ezt majdnem egy szuszra elhadartam és már felkészültem, hogyha úgy látom, hogy nincs mondanivalója, akkor elköszönök és már el is „menekülök" az arénából. Nem szerettem túl gyengének és sebezhetőnek tűnni idegenek előtt. Egy vörösökre vadászó céh vezérétől elvárják az emberek, hogy magabiztos és kemény legyen. Mondjuk... miket beszélek? Nincs már céhem. A barátaim halottak és már én is csak egy tehetetlen roncs vagyok...

Eléggé feszélyezett a helyzet. A legkevésbé az hiányzott, hogy kivételezzenek velem. Nem akartam, hogy vigasztalni próbáljanak. Azaz inkább nem egy idegentől akartam. Bármit megadnék azért, hogy Kabuto most újra itt legyen. A játék elején is csak miatta nem roppantam össze és a későbbi borzalmak soránál is csak miatta nem ugrottam le. Úgy érzem lélekben megint a szint szélén állok, farkasszemet nézve a mélységgel. Menekülni akartam a sajnáló pillantások elől. Hátrébb léptem és megpróbáltam gyorsan lezárni a társalgást, de akkor valami furcsát vettem észre. A szemei már nem a bal vállamat vizsgálták, helyette a másik kezemre tévedtek és abban a pillanatban furcsán megváltozott a tekintete és a megkezdett mondatát is félbehagyta. Nem kicsit lepett meg ez a hirtelen váltás. Megtorpantam és most először néztem meg alaposabban az arcát miközben a tekintete összetalálkozott az enyémmel. Áramütésként futott rajtam végig a felismerés, talán csak egy másodperccel előzve meg a lány szavait.
Egy vörösökre vadászó céh vezérének határozottnak kell lennie. Ha pedig az események hirtelen fordulatot vesznek a másodperc törtrésze alatt is helyes döntést kell hoznia. Nem voltam jó vezér. Nem tudtam mi a helyes döntés. Ezért jutottam oda, ahol most vagyok. A mostani döntésre közel sem volt annyi időm, mint szerettem volna. Egyszerűen képtelen voltam átlátni a helyzet szövevényes hálóját, ennyi idő alatt. Így is a normálisnál lassabban reagáltam. Rosszat sejtettem. Megfogtam a kezét és a mosolyom - ha lehet - még erőltetettebbé vált. Közben egy pillanatra a saját kezemre is odapillantottam és bizony Kazuma gyűrűi néztek vissza rám.
– Szia. Chiaki. - mondtam röviden. Míg fejben tovább cikáztak a gondolataim. Felismerte. Ez az egyetlen lehetséges magyarázat. A két gyűrű közül az egyik hétköznapi darab, volt a másik viszont egyedi. Vajon véletlen, hogy pont egy nappal Kazuma halála után botlok bele? Mit mondjak neki?
– Örülök a találkozásnak. Netán umm... tehetek érted valamit? - tettem fel az egyszerű kérdést lázasan gondolkozva azon, amit kettejük kapcsolatáról tudok. Kettejüket mondjuk sem én, sem más akit ismertem, nem látta együtt soha, noha arról volt információnk, hogy mindketten járnak bossokra, így mindenképp találkoztak. Talán óvatosságból Szophiet használták összekötőnek, hogy a vezér ne keveredjen gyanúba? Idegességemet nehezen elrejtve vártam a választ és figyeltem a lány arcának minden rezdülését. Hiába voltam védett területen, egyáltalán nem éreztem magam biztonságban.

A kérdésemre végül csodálkozó pillantással és egy látszólag döbbent kérdéssel válaszol. Nagyon nem tetszett amit ez sugallt. Minden másodperc után biztosabb lettem benne, hogy jól ismerte Kazumát. Ráadásul a gyűrűi árultak el. Ha valakit csak futólag ismer az ember, az valószínűleg nem pont a gyűrűjét fogja egy életre az eszébe vésni. Hacsak nem egy különösen feltűnő darabról van szó, ami erről a gyűrűről azért nem mondható el. Kérdő tekintete szinte követelte a választ, ahogy ide-oda cikázott rajtam, többször is megállapodva a bal vállamon. A kezemet pedig már rég el kellett volna eresztenie, ha csak egy udvarias kézfogásról lenne szó. Lassan sarokba szorulok, de vajon mit tehetek? Visszavonulni már késő. Ha akar, most már úgyis bármikor elkaphat. Még a nevemet is tudja. Azt hiszem nem árt felkészülni a legrosszabbra is, ha Kazuma barátjáról van szó. Mindenesetre egyelőre nem vagyok életveszélyben, bár ez pillanatok alatt megváltozhat. Nem kockáztatná az indikátorát és a játékosokban róla kialakult képet azzal, hogy nyilvános helyen nagyobb jelenetet rendez, bár igaz, hogy az észlelésem szerint, a harcos srác is már távolodhat a barátaival. Ha Kazuma és Tachi talán a bérgyilkosai... Te jó ég... Lehet, hogy ez az egész mélyebben gyökerezik, mint valaha is hittem. Ezúttal hosszú másodperceket váratott a válaszom.
– Jól van. Lebuktam. Én voltam. - ismertem be szárazon, immár mosoly nélkül olyan határozottsággal, amilyet csak ki tudtam préselni magamból. A félelmem is enyhült, most, hogy már szilárdabb talajon éreztem magam. A pontos szándékait még ugyan nem ismerem, de már pontosan tudom, miféle emberrel állok szemben. Nem próbáltam meg elvenni a kezem, inkább enyhén erősítettem a szorításon és egyenesen a szemébe néztem, hogy lássa: „én nem félek tőled”.
– Játszunk csak nyílt lapokkal. Beszélgessünk, mint vezér a vezérrel. Mit tervezel? - mondtam tökéletes nyugodtságot színlelve és még büszke is voltam magamra, mert azt hiszem eléggé meggyőzőre sikerült. Még a céheinkre is utaltam, hátha elhitethetem vele, hogy nem maradtam még telljesen egyedül. Nem tudom mennyit tud. Vajon tudja-e, hogy Kazumának rajtam kívül sikerült mindenkit legyőznie? Na és Ayato? Remélem nem sodortam veszélybe még őt is, azzal, hogy belerángattam a harcomba. Az életemet köszönhetem neki. Bármi történjék is, nem hagyhatom, hogy ez a mocskos nő, egy ujjal is hozzáérjen.

Az első mondatom után, a lány döbbenetét kisebb győzelemként éltem meg.
– Igen. - válaszoltam magabiztosan egy halvány, de egyértelműen fölényes mosollyal. Jól láthatóan ledöbbent, hogy a híres ütőkártyája kudarcot vallott. Minden erőmmel azon voltam, hogy fenntartsam a magabiztos kiállásomat. Talán sikerült ráijesztenem, ugyanis egy szót sem szólt a követező mondataimra, csak meredt rám komoran. Egyszerre rettegtem attól, hogy mi fog történni a következő percekben, de egyfajta elégedettség is eltöltött, hogy sikerült megmarnom a kígyó önérzetét. Elégedetten figyeltem, ahogy elfordítja a tekintetét és nagy levegőt vesz. Úgy tűnik erősen gondolkozik azon, hogy hogyan keveredhetne ki ebből a helyzetből. Egymagam azonban mégsem győzhetek. Mögöttük még egész céhek állnak és könnyen lehet, hogy más vörösökkel is egyezséget kötöttek. Egy vörösről biztosan tudok, akit szintén Szophieval láttak, így egyáltalán nem tartom kizártnak, hogy még többen legyenek. Két lehetőségem van, amennyire én látom. Vagy megpróbálok valahogy meglógni innen, amit azt hiszem nem szívesen hagyna, vagy megpróbálok valamiféle egyezséget kötni vele, amivel időt nyerhetek. Egyik lehetőség sem csábító. Még egy rövid ideig talán jobb lesz sodródni az árral, hogy tisztább képet kapjak a terveiről, mielőtt megpróbálkoznék bármivel is.
Határozottan a szemembe nézett és álltam a pillantását. Kazuma sokkal félelmetesebb volt, mint ez a lány. Hinari szemtől-szemben, nem ért fel azzal a fagyos légkörrel, ami a fiút övezte, de a mögötte álló erőt figyelembe véve, nem lepett meg a higgadtsága, amikor beszélni kezdett. Viszont most engem ért váratlanul az, amit a képembe kaptam. Mindenre számítottam csak erre nem. Miféle kérdés ez? Ő küldte, nem? Vagy esetleg Kazuma magánakciót hajtott végre a vezére tudta nélkül? Mondjuk ez sem igazán magyarázta meg a kérdést.
– Mégis miféle kérdés ez? - talán valaki a közelben van, azért nem beszél nyíltan? Esetleg készül valamire? - Mit gondolsz talán azért üldözött hónapokon át, hogy aztán futni hagyjon? Nem hagyott más választást. - mondtam neki szárazon. - Egy szimpla bérgyilkosnál több kell ahhoz, hogy kiessek a játékból. - céloztam Kazumára olyan lekezelően, amennyire csak tudtam.
– Tehát... akarsz valamit? - kérdeztem és úgy döftem át a tekintetemmel az övét, mintha legalábbis így akarnék neki halálos sebet okozni.

Minél többet mondtam, annál komorabb lett az arca. Talán kicsit túlságosan is. Vajon mennyire állhatott közel hozzá? Furcsa volt, az első két szó. Most először gondolkoztam el rajta komolyabban, hogy talán tényleg semmi köze ahhoz, amit Kazuma tett. Viszont amikor lesütötte a szemét és hagytam, hogy elvegye a kezét, már végkép elvesztettem a fonalat. Az egész viselkedése, valahogy nem illett bele a róla kialakult képbe. Zavartan figyeltem, ahogy motyog. Lehet csak színjáték, csak meg akar téveszteni, de mégis. Úgy tűnt őszintén sajnálja. Szomorúnak tűnt, bár nem voltam benne biztos, hogy pontosan miért is. Engem sajnál, vagy Kazumát? Összeszorítottam a fogaimat és ökölbe szorult a kezem, ahogy a lányt néztem.
Mikor ismét rám nézett és beszélni kezdett, rajtam volt a sor, hogy elforduljak. Nem akartam, hogy lássa a szemeimet. Egymás után pörögtek le előttem az elmúlt hónapok eseményei és rájöttem, hogy már képtelen vagyok eldönteni, mi a helyes és mi nem. Elszorult a torkom. Rosszul ítéltem volna meg a lányt? Elhomályosította a látásomat, hogy képes egy gyilkossal együttműködni. Egyből az ő szintjére emeltem. Rossznak bélyegeztem meg érte. Kazuma. Talán... talán mégsem volt olyan rossz, mint hittem? Nem. Nem gondolhatok erre. Ha ez így van... Ha ő tényleg... Ha csak azért ölt mert rákényszerítettem...
– Minden az én hibám. - szakadt ki belőlem a könnyeimmel együtt és míg a lány az eget nézte, én képtelen voltam elszakadni a földtől. Pillanatok alatt dőlt össze minden, amiben hittem. Nincs jó és rossz. Nincs helyes és helytelen. Nincs semmi. Kazumának igaza volt. Végig tudta ezt. Csak élni akart.
– Megöltem... mindenkit. - ha akkor nem megyek el az erdőbe, Kazuma még élhetne. Ha nem mondok el mindent Kabutonak, még mindig mellettem lehetne. Ha nem alapítjuk meg a céhet, Kaito még mindig rajzolhatna. Takumi, Shigeru, Hotaka, Sadao, Hana, Aiko. Mindannyian miattam haltak meg és ki tudja hányan lehetnek még. Üldöztem Kazumát, hogy megmentsem a világot a szenvedéstől, de végül csak még több szenvedést okoztam. Elgyengültek a lábaim és térdre estem.
– Ölj meg... - kértem a lányt. - Kérlek. - suttogtam lehajtott fejjel. Azt hiszem végleg összeroppantam a bűntudatom súlya alatt.

Segíteni akar. Tudtam, éreztem, de ugyan mit tehetne? Nem javíthatja ki minden egyes hibámat. Nem hozhatja vissza azokat, akik meghaltak miattam. Hogy veszíthetné el az értékét, egy értelmetlen küzdelem? Viszont, ahogy tovább beszélt, rájöttem, hogy mennyire félreismertem. A gondolat azonban nem segített sokat. Csak egy újabb sor a hibáim végtelen listáján. Csak akkor szólaltam meg, mikor elhallgatott.
– A céhem... a barátaim. - kezdtem remegő hangon. - Mind meghaltak miattam... Értem... - motyogtam magam elé üres tekintettel. - Megbíztak bennem. A vezérük voltam és hagytam őket meghalni. - könnyes szemekkel néztem fel rá. - Mit tennél, ha mindenki, akit valaha is szerettél a játékban, meghalna? Ha nem maradna senkid...? - néztem rá, választ követelve, aztán újra elfordítottam a fejem. Nem fogtam meg a kezét. Nem bírtam. Szó sem volt már büszkeségről. Nem őt akartam. Egy részem gyűlölte őt. Miért segít? Miért most? Megakadályozhatta volna. Elkaphatta volna. Ennek az egésznek nem kellett volna megtörténnie, ha a céhével azt teszik amit kell. Mit számít hány gyilkost kapott el, ha hagyta, hogy Kazuma azt tegyen amit akar? Mégsem tudom úgy gyűlölni, mint szeretném. Sosem lettem volna képes arra, amire Kabuto. Képtelen lettem volna Kaiton használni a kristályt. Emlékszem még mit mondtak Kazumáról és Szophieról. Emlékszem Kazuma utolsó szavaira... Miért kell mindennek ilyen bonyolultnak lennie? Mi értelme mindennek?
– Miért? - mondtam ki, a fejemben örvénylő kérdést, amely egy szóban foglalt össze mindent, ami az utóbbi két évben történt. Szégyellem magam, amiért nem vagyok képes elviselni a tetteim következményeit. Azt hittem jobb lesz. Azt hittem segíthetek. Könnyűnek tűnt. Helyesnek. Régen.

Láttam az arcán a sajnálatot. A fájdalom árnyékát amikor belegondolt, hogy mi lenne ha. Láttam azt is, hogy mit gondol valójában, még ha próbálta is elrejteni. A szeme mindent elárult és nekem nem volt többre szükségem. Rám itt már nem vár semmi. Ha igaz a pletyka, hogy a halottak kijutnak, legalább láthatom őket, ha pedig nem... legalább megszabadulhatok végre. Ezekkel a gondolatokkal fordítottam arcom a föld felé. Nem tud mit mondani. Ő sem tenne mást.
Aztán a vállamra tette a kezét. Éreztem, hogy ez következik. Szinte már vártam. Vártam az üres szavakat. A hatástalan vigasztalást. A könyörgést, hogy ne tegyem. A teleport kristály járt a fejemben. Azzal eltűnhetek. Nem tud megállítani. Nem kell tovább hallgatnom. Nem kell tovább velem foglalkoznia. Nem húznánk tovább egymás idejét. Felemeltem a fejem. Már nyitottam volna a számat. Meg akartam mondani, hogy elég. Kár próbálkoznia. Döntöttem. Ő azonban gyorsabb volt. Nem vágtam rögtön a szavába és volt ideje kimondani talán az egyetlen dolgot, amire nem gondoltam. Pedig olyan nyilvánvaló. Annyira el voltam foglalva az itteni életemmel, az itteni barátaimmal, hogy megfeledkeztem a kintről. Hiszen olyan rég volt már. Egy másik világ, egy másik kor. Mégis létezik még, igaz? Ott vannak és várnak még rám. Talán most is mellettem vannak egy karnyújtásnyira és azt mondják küzdjek és... értük...
Megéri. Nem választhatom a könnyű utat. Most először hálásan néztem a lány szemeibe.
– Igen... - suttogtam alig hallhatóan. - Ki kell jutnom. - segítenem kell. Tennem kell valamit ami tényleg hasznos. Leküzdöttem a kétségbeesés gravitációját, mely elemi erővel húzott a föld felé. Összeszorítottam a fogaimat és a lábaimmal taszítottam el magam a földtől. Még egyszer utoljára felálltam. A szemeimből kitöröltem a múlt könnyeit. Küzdeni fogok. Bólintottam Hinari szavaira és elküldtem a párbajra hívást.
– Csináljuk. - mondtam ki eltökélten.

Ez volt az egyetlen, amit biztosan tudtam, ami még ennyi év távlatából is sokszor eszembe jutott. Egy pillanatra behunytam szemeim, és Naithenre gondoltam, kezének melegére és a szavakra, amiket ott, a kórházban kimondott. S ez képes volt új erővel eltölteni, megszilárdítani az akaratot, ami minden kudarccal egyre csak halványabb és halványabb lett… Biztatón mosolyogtam rá, és amikor végül rám nézett, az a pillantás volt az, ami megerősítette a helyes útról alkotott hitemet. Ami többet ért, mint bármilyen fizikai tárgy; amiért valójában küzdöttem, amiért próbálkoztam, és igen, néha bukásokkal övezve. Egy hangtalan köszönöm.
Bólintottam. Határozottan, őszintén örülve a döntésének, majd felálltam én is. A felugró panel előtt hezitáltam egy kicsit, hogy vajon melyik lenne a legjobb ebben a helyzetben, ám aztán inkább a lány felé fordultam:
- Teljes életes legyen vagy féléletes? – kérdeztem, leginkább azért, mert nem voltam biztos benne, mennyire viszonyul negatívan egy full életes küzdelemhez. Valószínű rossz emlékek fűződhetnek hozzá, s bár most éppen azon vagyunk, hogy ezeket is leküzdjük, azért én sem akartam annyira előrerohanni. Ha válaszolt, kiválasztottam azt, amelyiket szerette volna, ha neki is mindegy volt, akkor a teljes életesre böktem rá – Mint mondtam, nem fogom hagyni magam – ismételtem meg, közben felszerelkezve, a Katanát utoljára hívva elő – Viszont ez gyakorlás, így rajtad lesz a hangsúly. Első körben próbáljuk meg a támadásokat – mosolyogtam rá, időközben besétálva a pálya közepére, hogy mégse a bejáratot álljuk el – Nem fogok direktbe támadni, viszont védekezni igen, és ha támadáskor rést hagysz a védelmeden, azt ki fogom használni. Aztán ha elég, akkor én támadok, és te védekezel, így jó lesz? – álltam meg, szembefordulva vele, majd egy alig hallható hümmögés és bólintás után toltam hátra a könyökömet, jobb kézbe véve a fegyverem. Tudom, hogy ezt még nem csináltuk együtt, viszont most szükségem lenne a segítségedre.
- Summoning Earth Dragon – mosolyodtam el, megidézve a sárkányt, a csodálatos sárkányt, és nem a kígyót. A képességet továbbra is tudtam irányítani, a megidézett állatalaktól függetlenül, s miután a Katana is megértette, mit szeretnék, a segítségével hiba nélkül harapott belém a hüllő, s a kis debuff ikon is megjelent, ahogy azt szerettem volna.
- Mostmár én is készen állok – bólintottam – Te kezdesz. : )

Élet: 41=205 hp + 65 páncél
FK: 88
Erő: 65
Kitartás: 34
Gyorsaság: 78 (85)
Spec: 42

Aktuális élet: 205+65-17-17= 205 hp 31 páncél
Erő: 65-17= 48

Meg kell tennem, értük, nem adhatom fel. Vajon mi lesz, ha egyszer tényleg kijutok? Hogy fogok Kabuto szüleivel szembenézni? Hogy fogom megmondani, hogy azért halt meg, mert nem voltam képes helyesen dönteni? Hogy fogom megmondani, hogy csak neki köszönhetem az életemet? Hiszen megmentett. Ha nem lett volna mellettem, már rég meghaltam volna. Ami azt illeti, talán már soha nem fogom látni a valódi napot, és ha Kabuto szüleire gondolok, nem is akarom. Ismerem őket. Többször is jártam náluk. Összeszorult a torkom, ahogy eszembe jutott az arcuk. Egy részem továbbra is menekült volna a vádló tekintetük elől.
Megvetően gondoltam erre a részemre. Pont miattuk nem futhatok el. Nem menekülhetek el a tetteim következményei elől. Kabutoért kell megtennem. Kaitoért, Hotakáért és mindenkiért akit ez az őrült játék megölt. Emlékeznem kell rájuk, hogy elmondhassam, mennyit jelentett az, hogy ismerhettem őket. El kell mondanom, hogy büszkék lehetnek a fiaikra. Nem maradtak kétségeim. Legalábbis már nem éreztem őket olyan erősen. Azt viszont éreztem, hogy újra értelmet nyert az életem. Kazumának nem volt igaza. Küzdeni fogok.
– Teljes életes. - válaszoltam habozás nélkül. Egymással mindig így küzdöttünk. Kabuto szerint csak így készülhetünk fel igazán a valódi harcra. Komoly arccal figyeltem, ahogy a szabályokat mondta, míg tartott a visszaszámlálás. Elővette a kardját és eszembe jutott mit mondott róla Shigeru, aki láthatta egyszer küzdeni. Úgy áradozott, hogy utána napokig azzal cukkoltam, hogy szerelmes a lányba. Korábban persze Freya volt a csodálat tárgya. Arról álmodozott, hogy egyszer eléri a szintjüket és párbajra hívhatja őket. Ha Kazuma nem öli meg, alig egy pár nappal később, akkor talán most ő állhatna itt. Követtem Hinarit az aréna közepére és mikor befejezte, csak bólintottam. Nem volt kérdésem. Igaza volt. Továbbra is vegyes érzéseim voltak Hinarival kapcsolatban, de egyelőre háttérbe szorítottam a kérdést. Lejárt a felkészülési idő.


Hinari rögtön előhúzta a szépségéről elhíresült fegyvert és amennyire meg tudtam állapítani, egy képességet aktivált. Egy erősítő képi lenne? Kívülről semmi változást nem vettem észre a lányon. Úgy tűnik tényleg komolyan gondolta amit mondott. Nekem is komolyan kell vennem a küzdelmet. Lehívtam Kazuma maszkját. Átszaladt rajtam a gondolat, hogy vajon hányan láthatták életükben utoljára a fehér maszkot, a mosolyszerű vonást a szájánál, a két rés mögül elővillanó haragoszöld szempárt? Megborzongtam és behunytam a szemem, ahogy felvettem Kazuma hagyatékát.
– Most figyelj Shigeru... - suttogtam magam elé. Kinyitottam a szemeimet és futás közben húztam elő a tőrt. A közelébe kell kerülnöm, hogy megsebezhessem. Választhattam volna hosszabb fegyvert a lándzsa után, de egy nehezebb fegyverrel még nehezebb lenne megtartanom az egyensúlyt. Egy árnyharcost még mindig legyőzhetek hatótávban és a lovagokkal szemben sem kerülök hátrányba. Egy bal fentről indított átlós vágással indítottam, felkészültem rá, hogy védi a csapást, de amint összeérnek a kardok, megpróbálok egy gyors balra pördüléssel az oldalába kerülni és így egy alacsonyan érkező vágást bevinni a combjára. A baj csak az, hogy a pördülésnél – már ha eljutottam odáig – sikerült elvesztenem az egyensúlyom és bár a földre nem kerültem, de a csapás félrecsúszott és kevés reményem maradt rá, hogy így is eltaláljam. A támadás sikerességétől függetlenül a tőr hegyét kettőnk között tartva táncoltam hátrébb, egy újabb próbálkozáshoz.

Élet: 20
Fegyverkezelés: 55
Erő: 52
Kitartás: 16
Gyorsaság: 35
Spec. képesség: 19
Páncél: 20

Nem sikerült. Elszúrtam. A lánytól egy kis távolságot tartva próbáltam kitalálni, hogy hogyan jussak át a védelmén és ne essek hasra a védelmén. Talán ha sikerül nagyon közel kerülnöm, akkor ha elég gyors vagyok, megsebezhetem, de szinte biztos, hogy akkor én is kapni fogok. Valahogy meg kéne lepnem ahhoz, hogy átjussak. Talán használhatnám valamelyik képességemet, hisz az előbb ő is ezt tette. A baj csak az, hogy a másodikat későbbre tartogatnám inkább, a Voodoot meg lehetőleg soha többet nem használnám. Ami a Kazuma elleni harcban történt, valószínűleg egyszeri eset. Az a kéz nem volt normális. Csak erre tudok gondolni, de akkor is irtózom tőle. Nem. Inkább megpróbálom továbbra is saját erőből. Elszántan markoltam a tőrt. Meg kell sebeznem, de hogy érhetném el? Két kézzel és egy lándzsával egyszerűbb volt küzdeni. Csak távol kellett tartanom az ellenfeleimet. Most viszont az ellenkezőjét kell elérnem valahogy. Az előbb már majdnem sikerült, azonban elrontottam a lépést és nem tudtam lefékezni a lendületemet. Talán más megközelítéssel kéne próbálkoznom.
– Újra. - mondtam ki, kicsit felemás hangsúllyal és elindultam felé. Ezúttal nem siettem, inkább egy egyszerű szúrást indítottam felé. Nem léptem előre túl merészen, hogy ne legyek egy ellentámadás könnyű célpontja, így ha meg is próbálkozott vele akkor is volt még esélyem hárítani, de persze így annak is kevés esélye volt, hogy eltalálom. Azonban nem vártam sokáig, hanem rögtön egy oldalsó vágással folytattam a támadást. Ezúttal nem próbáltam elsietni a dolgot. Ha rohanok és bonyolult mozdulatokkal próbálkozom, míg nem állok biztosan a lábamon, akkor legfeljebb azt érem el, hogy ismét a földre kerülök. Így aztán lassan próbáltam közelebb kerülni hozzá, miközben folyamatos pontos, de óvatos támadásokkal, próbáltam akadályozni, hogy legyen ideje visszaütni. Még két-három hasonló támadást ejtettem meg szünet nélkül, míg úgy nem éreztem, hogy elég stabilan állok a lábamon, de akkor viszont hirtelen váltottam. A korábbiaknál merészebben előrelépve indítottam fentről egy vágást, azonban ezúttal nem hagytam, hogy egyszerűen megállítsa a támadást. Ha egyszerűen kitért a támadás útjából, akkor utánaugorva és a lendületemet megtartva egy gyors szúrássá próbáltam alakítani a mozdulatot. Ha viszont a kardját felemelve védte ki a vágást, akkor összehúzva magam, hirtelen ugrottam előre, hogy a kardja alatt átcsusszanva „felökleljem” lehetőleg úgy, hogy a végén csak ő kerüljön a földre. Ha ez sikerült, akkor gyorsan fölé lépve szegeztem neki a tőrömet pár másodpercig, majd a támadásaim sikerességétől függetlenül a tőrt védekezően feltartva hátráltam el kicsit, hogy szusszanjak egyet ugyanis a sok támadás eléggé lefárasztott. Annyi biztos, hogy kitartásban magasabb szinten állhat.

Nem volt könnyű ellenfél, nem hiába volt olyan ismert, de mégis sikerült eltalálnom. Kicsit gyanakodtam, hogy esetleg nem ad bele mindent, de nem igazán vettem észre rajta ilyesmit. Talán tényleg van még esélyem a rendszer segítségével harcolni. Csupán hagynom kellett, hogy kiszámítsa és segítse a mozdulataimat. Ezúttal egyszer sem vesztettem el az egyensúlyomat. Lehet, hogy elkezdtem ráérezni a dolgok nyitjára? Sokáig támadtam a kisebb, gyors ütésekkel és végül úgy döntöttem, eljött az idő, hogy meglepjem valamivel. Nem volt könnyű mozdulatsor, de szinte tökéletesen sikerült kivitelezni és a felemelt kardja alatt átcsusszanva sikerült fellöknöm. Kicsit megtántorodtam, de elértem, hogy ne kerüljek vele együtt én is a földre. Ez azonban nem védett meg attól, hogy egy pillanattal később én is a földre kerüljek, a lány váratlan ellentámadásától. Kinyújtottam a karomat, de szerencsétlen módon pont a baloldalamra sikerült érkeznem, így nem nagyon tudtam tompítani az esést. Mindenesetre az akrobatikámat kihasználva sikerült egy ugrással gyorsan feltápászkodni a földről. Az elismerésre egy tétova mosollyal válaszoltam. Közel sem olyan volt, mint egy valódi harc, de az, hogy így is sikerült helytállnom, adott némi önbizalmat. Igaza van. Nem adhatom fel.
– Rendben. Te jössz. - válaszoltam inkább barátságos, mint eltökélt hangnemet megütve. Ez persze nem jelenti azt, hogy az utóbbi hiányzott volna belőlem. Abban biztos voltam, hogy nem leszek képes minden csapást kivédeni, de annyit fogok hárítani a támadásaiból, amennyit csak tudok. Féloldalasan álltam elé, jobb kezemet, és így persze a tört is messze kitartva magam elé, hogy könnyen távol tarthassam. Mivel az én fegyverem rövidebb, ezért innen nehéz lesz ellentámadást indítani, de ha tartom a távolságot és ügyelek rá, hogy a kardjával ne jusson túl a tőröm hegyén, akkor nem sok esélye lesz rá, hogy megsebesítsen. Még hátrálni is bőven tudok, ha szükséges. Ez persze csak elméletben lesz ilyen könnyű. Persze arra is van egy tervem, ha esetleg kezdene túl közel kerülni. Ha így alakul, akkor aktiválom a második képességem, és a tőrt pörgetve védem ki a következő csapását. Ha ezzel sikerülne kiütnöm a kezéből a fegyvert, vagy eléggé meglepném a mozdulattal, rögtön egy gyors ellentámadásba mennék át, de ha nem ejti el a fegyverét, és rést sem hagy a védelmén, akkor egyszerűen csak arra használom fel a mozdulatot, hogy újra egy kis távolságot nyerjek vele szemben.

Teljes mértékben a védelmemre koncentráltam. Végig kettőnk között tartottam a tőrt, és vele együtt mozogtam, hogy végig fenntartsam a kellő távolságot kettőnk között. Ez a taktika kezdetben jól védett. A tőröm elől kitérve, ugyan átcsusszant a védelmem alatt, de míg megtette ezt a távolságot, nekem is volt időm reagálni, és egyszerűen kitértem a vágás elől, majd a következő szúrását a tőrrel hárítottam. Mosolygott, de nem viszonoztam, ahhoz túlságosan koncentráltam a saját lépéseimre. Viszont úgy érzem, a gyakorlás végül megteszi a hatását. Kezdtem megszokni ezt a helyzetet és már egyre jobban meg tudtam állapítani, hogy hova is helyezzem a súlypontom. A bal kezem hiányát ugyan nem tudom így se pótolni, de most áldhatom az eszem amiért az akrobatika jártasságomat kezdtem el fejleszteni. Hatalmas segítség abban, hogy megtartsam az egyensúlyt.
A támadásaiban beállt rövid szünetnek azonban hamar vége szakadt, és bár próbáltam végig fenntartani a megfelelő védelmet, a következő trükkösebb csapása már túl veszélyes volt. Rögtön aktiváltam a képességem és a kardja egyenesen beleszaladt. Ez megzavarta egy pillanatra, de a fegyverét sikerült megtartania, és annyi rést sem találtam a védelmén, ami miatt megérte volna egy ellentámadást kockáztatni. Így végül a pillanatnyi zavart csak arra használtam ki, hogy kicsit újra megnöveljem a távolságot, és úgy védekezzek tovább. Nem támadott rögtön, helyette inkább megdicsért, és tanítani próbált egy pár szóval. Egy mosollyal feleltem, és addig is, míg magyarázott leengedtem a fegyvert.
– Igen, azt hiszem jó tanáraim voltak. - mondtam ki, de a gondolattól megint elszorult a torkom. Kabutoval együtt kezdtük ezt a játékot, és így együtt is tanultuk meg, és gyakoroltuk a harcot. Később pedig jött Shigeru, aki mire hozzánk került, már tehetséges kardforgató volt, és ő is rengeteget tanított a harcról. Hogy védekezzek, hogy támadjak, mire figyeljek ellenfelemnél. Azok a leckék ugyan még a lándzsára szorítkoztak első sorban, de kicsit átalakítva a tőrrel való harchoz is sokat fel tudtam használni. Kazumát vajon ki taníthatta?
– Folytassuk. - javasoltam és már készültem is a következő csapásokra. Az eddigieket kivédtem, de biztos voltam benne, hogy ezután már nehezebb dolgom lesz ellene.

Lassan véget értek a kezdeti ütésváltások, amivel begyakorolhattam a megfelelő mozdulatokat és elkezdődött a valódi párbaj. Nem hallatszott egy szó sem csak a vasak jellegzetes csilingelése, a lábaink surrogása minden lépésnél, amit a homokos talajon tettünk. Hamar egyértelművé vált, hogy ki a jobb kettőnk közül, amint elkezdődött a valódi harc, de nem zavart. Koncentráltam. Meg akartam mutatni, hogy nem adom fel és küzdeni fogok a végsőkig. Jól esett a mozgás. Sokáig kerülgettük egymást, de végül felugrott a lila fal és a párbaj befejeződött. Fáradtan lihegve álltam az aréna közepén. Eltettem a tőrt és a lányhoz léptem.
– Köszönöm. Sokat segítettél, és bocs, hogy az elején olyan hülyén viselkedtem. - szabadkoztam zavartan. Az ajánlatánál kicsit elfordítottam a fejem. Legszívesebben azonnal nemet mondtam volna, de igazából nem volt hová mennem. A ház ahol eddig laktam, már fojtogatott az emlékekkel. Nem maradt semmim.
– De csak ha tényleg nem jelent gondot. - egyeztem bele végül. - Nem hiszem, hogy túl jó társaság leszek. - mindenesetre, talán segíthet a környezetváltozás. Már semmi sem lehet a régi, de Kazuma nélkül talán egy kicsivel elfogadhatóbb lesz ez az állapot.
– Sosem ültem még chocobon, talán majd kipróbálom. - kíséreltem meg kicsit derűlátóbban viszonyulni a helyzethez. Talán tényleg így lesz a legjobb. Egyelőre ugyan ódzkodtam a gondolattól, hogy komolyabban barátkozni kezdjek, de talán majd idővel, ha elhalványulnak a rossz emlékek.
Végül mégis elmosolyodtam kicsit, ahogy elindultunk kifelé az arénából. Visszagondoltam mi is történt a párbaj előtt, és így utólag már nagyon komikusnak tűnt. Azt hiszem nem csak harcolni tanultam meg újra, de egy másik fontos leckét is a fejembe véshetek. Ne ítélj túl hamar.