Szophie vs Hinari

by **Hinari** Csüt. Szept. 19 2013, 19:43

Sokat gondolkoztam a dolgon, sokszor járkáltam fel-alá a folyosón, hátha feltűnik, de soha, egyszer sem sikerült találkoznom vele a céhgyűlés óta. Fogalmam sem volt, mi van vele, jól van-e, hogyan dolgozza fel a dolgokat, és nem utolsó sorban, haragszik-e rám akármiért is. Így, tisztább fejjel visszagondolva rá, talán én sem voltam a legkedvesebb, de szerintem ezt senki sem róhatta fel, ám az, hogy ő, ők hogyan viselkedtek, az nem semlegesíti az én viselkedésemet. Lehet észre se vette, talán igen, csak nem tulajdonított neki nagy jelentőséget, nem tudom. Általában nem tudom, mire gondolhat, és ez most sem volt másképpen. Viszont aggódtam érte. Nem úgy, mint céhvezér a tagjaiért, hanem mint barátnő a barátnőjéért.
Sóhajtva hívtam le a menümet, és nyomtam rá az üzenetküldés panelre, megkeresve a nevét, majd kiválasztva a listáról. Ilyenkor mindig erősebben dobogott a szívem, ott van-e még, vagy már ő is elveszett, ahogyan Lewis? De ott volt, mindig ott volt, s én mindig megkönnyebbülten fújtam ki a bent tartott levegőt, mind a legalább tíz alkalommal, amikor levelet akartam írni neki. De sose ment, eddig nem, most viszont már eltelt jópár nap, és úgy éreztem, mindketten készen állunk rá. Egy beszélgetésre, vagy másra, nem tudhattam előre, nem is akartam tudni, jó volt ez így, nem akartam semmit sem előre befolyásolni. Bepötyögtem pár szót, az első találkozásunk emlékére, majd behunytam a szemeim, és rányomtam a kék gombra. És reménykedtem, hogy válaszol, vagy ha azt nem is, de legalább eljön. Már látni akartam, hiányzott, hisz pont akkor nem volt ott, amikor a legnagyobb szükségünk lett volna egymásra.

Hinari írta:Szia,
Hogy vagy? Megvagytok még? Találkoznunk kéne, beszélgetni meg ilyesmi… Csak hatszemközt, a céh nélkül… Ha benne vagy, várlak Torubana városában egy ismerős cukrászdában.
Hinari

by **Szophie** Csüt. Szept. 19 2013, 21:43

Borongós hideg reggel, süvítő szél. Mintha az idő velem együtt változna, mintha a napsütés az én jókedvemmel együtt tűnt volna tova. Vagy csak én érzem így? És ha így van, akkor mit szimbolizálnak a szürke esőfelhők? Keserűség? Düh? Mindkettő? Egyik sem? Mit érzek én? Olyan összetett.. Eddig annyira egyértelmű volt mindig. Boldogság, szomorúság fel-fel váltva egymást, rövidebb-hosszabb ideig. Ám most én magam is képtelen voltam besorolni a belsőm titkait. Ez olyan érzés volt, mely teljesen új volt számomra, friss tanulmány az élet leckéjéből, melyet még nem sikerült megértenem. De mi lesz a dolgozat, a lezárás? És vajon az mikor jön el?
Szürke felhő, borongós ég, mikor fog változni e tájkép? Tegnap még nyár volt, most ősz van, majd tél jön, hideg, csendes. De mit rejt ez a tél? Keserves sötét felhőket? Szikrázó tiszta havat? Keserű latyakot? Boldog megújulást? Esetleg magát a pusztulást? Mit fog számomra jelenteni az évszak, a következő lépcső mit hoz? Feljebb haladok majd, vagy lesüllyedek? És mit jelent a fel, és le? A fent az melyik érzéshez visz közelebb?
Megtalálom vajon magamat valaha? Egyszer felnövök? Mi leszek? Jellemem képlékeny, tetteim kiszámíthatatlanok, én magam sem tudom, hogy mi vagyok, s mi leszek. Ez a játék a lehető legrosszabbkor ragadott el az életből, és mégis a lehető legjobban tette. Most van itt az ideje, hogy kialakuljon, ki is leszek, ha nagy leszek. Mi leszek? Mik lesznek fontosak? Mit fogok én képviselni a világban?
Én még fiatal vagyok.. A legtöbb játékos itt már pár évvel idősebb nálam, és az az egy-két év pontosan elég ahhoz, hogy ők már felnőttek legyenek mind korban, mind jellemben, míg én még nem találom önmagamat. Nem tudom, ki is vagyok én. Ki az igazi Szophie? És meg kell jegyeznem, én amúgy is későn érő típus vagyok..
Az utam, melyet járok elágaz, új utakat tár fel, és régieket visz tovább. De melyik lenne a helyes? Az új nem mindig hoz boldog változást, ám a régi járás sem mindig biztonságos. A döntés rajtam áll, a tét az életem.
Bambulásomból egy pittyegő hang szakított ki. Hirtelen megmozdultam, felemeltem fejem az asztalról, és bágyadtan tekintettem körbe a szegényes szobában. Vezér szépen szundított a sarokban, a toldott-foldott ágyában. A régiben már nem igazán fért el, tekintve, hatalmasat nőtt egyik éjjelről a másik reggelre. Új volt számomra, hogy az eddig térdig érő pet most a derekamat súrolja - négy lábon. Azt meg meg sem merem említeni, hogy két lábon mekkora. És az emberi formája.. Hát.. Az az elég ciki helyzet jött össze, hogy idősebbnek néz ki, mint én.
Nehezen tudtam figyelmem összpontosítani. Végül újra visszaterelődtem a felkelésem okára, az üzenetre.
Hinari írt.. Megnyissam, vagy ne? Ez itt a kérdés.. Vagy egyáltalán ez a kérdés? Nem, inkább az, meg merem-e nyitni. Megmerem? Képtelen vagyok rá. Hezitáltam.. Ujjam a megnyitás gomb felett volt, ám valami megakadályozott abban, hogy rányomjak. Furcsa érzések kavarogtak bennem. Gyűlölet? Talán.. Elkeseredés? Talán.. Félelem? Egészen biztosan. Ám talán egy csöppnyi boldogság is, öröm, és remény. Nagyot sóhajtottam, behunytam a szemem, és ráböktem az üzenetre.
A szavak furcsák voltak. Másra számítottam azt hiszem. Ahogy a múltkor ott hagytam őket, őt.. Ahogy kiakadtam, amiket mondtam, és tettem.. Nem voltam büszke magamra. Az az egyetlen esemény elég volt arra, hogy szétdöntse amúgy is labilis érzelemvilágomat, és könnyedén a mély depresszióba zökkentsen. Újra. Képtelen vagyok a lány, vagy a céhemből akárki más szemébe nézni. Valamifajta érzelem lesz úrrá rajtam ilyenkor, mely számomra teljesen ismeretlen. Talán a megalázottság érzése.. Azt hiszem. És egy csepp irigység.
A szavai általánosnak hatnak. Hogy vagy? Mindig szokás megkérdezni.. De tényleg érdekli, vagy csak azért írta, mert ez a szokás? Beszélgetni.. Félek ettől. A leginkább attól irtóztam, hogy akárkivel is beszéljem kelljen. Pláne az ott történtekről. Céh nélkül.. Nem mintha megnyugtatna mindez. Hinarival egy magával beszélni éppen akkora súly, mint az egész céh összes többi tagjával egyszerre. Épp a lány volt az, akit a leginkább kerülni akartam, magam sem tudom, miért. Úgy éreztem, csak egyetlen ember van, kinek a társaságát el tudom viselni, sőt, szomjazom rá. Az pedig Tachi.. Viszont ilyen állapotban nem mutatkozhatom előtte. Képtelenség, hogy ilyet tegyek.
Végül elindultam a megadott helyszínre, és bár nem adott meg időpontot, szinte biztos voltam abban, hogy ott lesz már. Ahol először találkoztunk..
Nem mertem belépni, képtelen voltam szembe nézni vele. Az ajtó előtt ácsorogtam, és nem tudtam, mi tévő legyek.
- Talán megnézhetnéd, hogy hol van, meg ilyesmik.. - ötleteltem Vezérnek. És ami azt illeti, nem is tűnt rossz tervnek. Hisz a felnőtt farkasom nem ismerheti.^^
- De a füleim elárulnak. - szögezte le Vezér, mintha csak kitalálta volna a gondolataimat..
- És mi lenne ha.. - de nem folytattam, inkább cselekedtem. Emberré változtattam, egy cuki kis sapit húztam a fejére, ami eltakarta a füleit, a farkát bedugtam a köpenye alá, és voálá.. Bár ami azt illeti, elég suhancos kinézete lett attól a fene sapkától. Na mindegy.. Szóval beküldtem a farkast, és vártam.. De csak nem jött..
...
~ Eközben a cukrászdában..~
Vezér belépett a helyiségbe, és vizslatva körbetekintett. Tudta már, hogy mit kell keresnie. Egy számára már ismerős szőke lányt, valószínűleg kék, vagy fehér ruhában lesz. Általában ilyenben szokott. Ebben is hasonlít a gazdájára. Csak ez a lány sokkal komolyabb, és lelkileg erősebb. Ő már megtalálta azt a bizonyos utat. Szophie nem.. És ami azt illeti, Vezér sem.
Amint meglátta a lányt, odasietett hozzá. Nem tudta mit tegyen, mit is kell tennie. Hezitált. A gazdája nem ezt parancsolta. Ő mégis mást tett, mert így látta helyesnek mindezt. Nyugodtan odalépkedett a szőke lányhoz, ám nem tudta, mit is mondjon. Talán köszönnie kéne. De vajon hogyan? Vezér nem szokott köszönni, csak Hatinak, Szophie mindig köszön a petje helyett is.
- Öhmm.. Szia. - nyökögte ki, bár nem tudta, hogy is folytathatná. Tele volt kételyekkel. Miért nem engedelmeskedik a gazdájának? Vajon ez így most jó? Ez a megfelelő döntés? És mégis mit mondhatna..? Mit akar mondani?
- Kérlek, segíts rajta. - megtört. Ennyit mondott csak, ám ez minden volt, mit akart. Nem nézhette tehetetlenül, ahogy legjobban gyűlölt mestere, kit mégis mindennél jobban kedvelt összetörve hever napról napra a szűk, és szürke szobában. Talán ez a lány segíthet. Hisz Hinari olyan közel áll Szophiehoz, ahogy talán még Vezér sem állhat.

by **Hinari** Hétf. Szept. 23 2013, 08:17

Már lassan egy órája bent üldögéltem, nem siettem, és egyelőre nem is kerített hatalmába semmilyen rosszérzés, hiszen Aincrad nagy, és hiába van teleportkristály, akárhol lehetnek. Igen. Biztosan épp mobokat kergettek az egyik távoli erdőben, vagy lehet, hogy aludtak, és nem is hallották az üzenetet, igen ez valószínű, máskülönben már rég itt kellene lenniük. Persze elképzelhető, hogy továbbra sem akarja, hogy találkozzunk, bár a mailrendszerem jelezte, hogy Szophie megnyitotta az üzenetet. Talán rosszul fogalmaztam? Nem tudtam még most sem, mit kéne írnom neki, mit akarhat, hogy írjak neki, és egyáltalán, akarja-e, hogy bármit is írjak neki. De írtam. Ő meg elolvasta, és már biztosan itt van, már csak pár perc…
Rendeltem mégegy üdítőt. Sokan megnéztek maguknak, egy szőkehajú lány, ki egyedül várakozik, gondolataiba mélyedve, várhat valakire, ám az a valaki csak nem jön… Behunytam a szemeim, és hátradőltem, emlékek kavarogtak bennem, a hely mosolyt csalt az arcomra, mégis, ez a mosoly most valahogy másmilyen volt. Keserű, szomorú, kétségbeesett. Talán hamis is. Régen pedig minden olyan rendben ment, aztán egyszerre borult minden, mint egy lejtőn, kezdve a boss rengeteg kudarcélményével, majd Lewis, és most a tudat, hogy nekem kéne egyben tartanom a céhet… a vöröshajú lány üzenete járt a fejemben. Talán csak kilépett a céhből és elment. Aszonta mostmár senkije sincs… kint vajon találkozunk majd? Szerettem volna vele beszélgetni. Segíteni neki, bár magamon sem tudtam, de úgy éreztem képes lehetek rá. Elkéstem, talán igen, talán nem, minden olyan képlékeny volt, s már magam sem tudtam, mi is az igazság.

Egy fiú szólított meg, elsőre egyáltalán nem volt ismerős, és ahogyan furcsa szemmel méregettem, egy idő után azért csak megfogalmazódott bennem a megoldás. Amit el is vetettem, ám aztán folytatta, rám nézett, hozzám beszélt, és tudta, hogy ki vagyok. Köszöntem neki, halkan és érdeklődőn, a sapkáját néztem, érdekes egy frizurája lehetett, a hangja viszont könyörgő volt.
- Segíteni, de hát ki… - és akkor leesett. Feljebb tornásztam magam, és letettem az asztalra a poharat - … Vezér? – még mindig nem voltam biztos a dolgomban, nem ekkora volt még a múltkor, meg persze nem is így nézett ki, mégis… - Megyek.
Tömör, ámde lényegretörő szó, mely közben bólintottam, jelezve a farkasnak, hogy bennem bízhat, hogy én nem hagyom őt cserben. Nem ilyennek ismertem meg a petet, és a viselkedése megijesztett, így gyorsan fölálltam, és a kijárat felé siettem. Nem tudtam, az emberré változtatott állat jön-e utánam, vagy sem, én azonban egy lányt kerestem, valahol a cukrászda környékén, esetleg pont előtte, hogyha Szophie nem sejtette, hogy elé fogok menni. Nem akart bejönni hozzám. A felismerés arcon vágott, s én még az ajtó előtt megtorpantam, s lehajtott fejjel nyugtattam kezem a kilincsen. Biztos oka volt rá, jó oka. De most nem állhattam meg. Segítenem kellett neki, akármit is jelentsen ez, sokmindenre, talán majdnem mindenre képes lettem volna őérte. Végül kinyitottam az ajtót, közben aktiválva minden olyan jártasságom, aki segíthet a nyomára bukkanni. Tétován néztem körbe, itt kellett, hogy legyen valahol, nem tudhatta, hogy kijövök, vagy igen? Tekintetemmel az övét kerestem, ha ráleltem, odamentem hozzá, nem rohanva, de nem is túl lassan.
- Szophie, én… - kezdtem, de elakadtam. Végül a szemébe néztem, fogalmam sem volt, mit mondjak, mi az, amivel segíthetek, s nem ártok, még mindig kiismerhetetlen volt számomra a lány. De hiányzott. Nagyon. Nem tudtam, ő hogy van vele, de eljött, s ez jelenthet valamit – Örülök, hogy látlak – fejeztem be végül mosolyogva, ám nem éreztem elegendőnek a szavakat, én sem voltam elégedett velük… ennek máshogy kéne lennie. Végül nem bírtam tovább, hogy egy méterre álldogálunk egymástól, és alig beszélünk, mint valami idegenek, akik nem találnak közös témát. Mi sosem voltunk ilyenek, ő biztosan nem. Ha akarta, ha nem, ha engedte, ha nem, átöleltem, ahogy a legjobb barátnőjüket szokták az emberek, s valahogy úgy is, ahogyan az anyukák szokták a lányukat, ha valami baj van. Óvón és megnyugtatóan, habár utóbbi inkább rám nézve volt igaz…

by **Szophie** Hétf. Szept. 23 2013, 19:55

Idegőrlő pillanatok kergették egymást, ahogy az ajtóban ácsorogtam. Nem is tudtam, mit várok a találkozástól, mit is akarok én ezzel az egésszel. Abban sem voltam biztos, miért nem akarok bemenni. Vajon tényleg csupán az irigységemből fakadó gyűlöletem az oka? Vagy valami más, számomra ismeretlen ok? Hisz a mostani érzéseim is ismeretlenek, egyszerűen a saját tapasztalataimat összegezve nem találtam meg a választ arra, hogy most voltaképp mit is érzek. Még az sem biztos, hogy mindez negatív. Lehet, hogy csak én élem meg annak. Mi van, ha ez az egész érzés végül pozitívan hat rám? Hisz ez is megeshet.. Csak végre jöjjek rá, ki is vagyok.
Sokáig tart, csak azt mondtam, kukkantson be, és jöjjön ki.. Miért nem jön már! Egyáltalán miért is akarom, hogy nézze meg nekem, milyen is a lány? Számomra ebből milyen előny, vagy hátrány adódik? Ha jól belegondolunk, kiderül, semmilyen. Viszont akkor miért nem megyek egyszerűen be? Talán félek? Nem, biztosan nem.. Vagy ha igen, akkor ez a félelemnek egy számomra ismeretlen formája.
Olyan szívesen kérnék tanácsot, annyira örülnék annak, ha valaki elmondaná nekem, mi ez az egész, mi lelkemben dúl. Ám tudom, mindezt csak én tudom megfejteni. És ha még én sem látom át egészen, az vajon mit jelent? Nem ismerem önmagam? Bizonyosan.. És miért nem vagyok képes megérteni? Hisz a saját érzéseimről van szó.. Ez nem olyan tudomány, melyhez ész kell, és logika. Ehhez mindössze ösztönökre van szükség. És talán épp ez a baj. Hisz az én agyon dédelgetett nemesi véremből talán az ösztönök is ki lettek nevelve. Megeshet..
Nyílt az ajtó, és én ijedten rezzentem össze. Vezér..! Végre! És.. Miért van vele Ő?! Gerincemen borzongás futott végig, ahogy a lányra pillantottam. Megdöbbenésem kiült egy rövid pillanatra az arcomra, majd újra az érzéketlen maszkba rendeződött. Fejét felém fordította, és immár tekintetét az enyémbe fúrta, úgy éreztem mélyen, velőmig hatol a pillantása. És ez nem az a jó fajta érzés volt.. Zavartan elfordítottam a tekintetem róla, miközben térdeim megremegtek. Furcsák voltak a szavai. Újra csak azok a közönyös szokások köszöntek vissza belőle. Mint amikor mindig megkérdezi valaki, hogy hogy vagy, mire te szinte mindig azt mondod, hogy jól, és ennyi. Ezek is ilyesfajta szokások, nem is tűnnek igazi megnyilvánulásnak. De ha nem ezt, akkor mit kéne mondania? És én miért állok itt némán? Testem erőtlen mozdult, térdem rogyott, lábam lépett egyet előre, miközben én mindezt fel sem fogtam. Tekintetem továbbra is a földre szegeztem, semmiképp sem a lányra. Aztán váratlan fuvallat zavart össze, és egy ölelés meleg érzése. Felragyogott az arcom egy pillanatra. Ám amilyen gyorsan jött az érzés, olyan gyorsan tova is szállt. Újra csak az a keserűség vette át a teret bennem, mely eddig mart, ám most sokkalta erősebben. Szinte szét akart szakítani, éreztem, ahogy darabokra akar szedni, apró, pici részekre. Lassan felkúszott a torkomon, és a fejembe is fel szállingózott. Elbódított, és arra késztetett, amit nem akartam. Tiltakoztam ellene! Ám mégis úrrá lett rajtam, és elsírtam magam. Nem tudom pontosan, miért, egyszerűen csak az érzés késztetésére.. Szorosan magamhoz húztam a lányt, és a vállára hajtottam a fejem. Nem akartam ezt, de közben mégis. Jól esett az ölelés. Bura kettősség..

by **Hinari** Kedd Szept. 24 2013, 18:43

Az érzés, amely az első pillantása után a hatalmába kerített, a döbbenet, a felismerés, hogy nem számított rám, hogy nem akart találkozni velem. A tekintete, s az enyém, amivel végignéztem rajta. A tanácstalanság, talán mindkettőnk részéről. Bánat, keserűség, talán düh és kiábrándultság, de félelem és megnyugvás is egyben, öröm. Méltó volt hozzánk, a barátságunkhoz? Egyáltalán, jellemző volt ránk eddig, vagy csak a történtek tettek ilyenné minket?

Odamentem hozzá, mást úgyse tehettem, mást úgyse akartam tenni. Vezér is jött, s ha egy kicsit érdekelt is, hogy hogyan reagálnak ők egymásra, most mégsem figyeltem, fontosabb volt a lány, habár végig, minden lépésemnél ott motoszkált bennem a gondolat, hogy elég csupán egy apró rezzenés, és megtudhatom, a pet vajon Szophie kérésére jött-e oda hozzám, vagy kifejezetten annak ellenére… de nem, nem néztem se oldalra, se magam mögé. A lányt néztem, ki elfordította tekintetét. A szavak maguktól jöttek, ezúttal fogalmam sem volt, miért mondtam pont ezeket, de úgy hittem, ez így helyes, még akkor is, ha válasz nem érkezett. Se egy bólintás, szótlanul állt előttem, s én egyre kényelmetlenebbül éreztem magam. Terhes voltam a számára. De akkor miért jött el mégis? Furcsa kettősség, mit nem bonthattam meg, akármennyire is akartam, akármennyire is igyekezhettem. Az ajkaimba haraptam, és elfordítottam a fejem, úgyse láthatta. Már a szemembe sem akar nézni. Nem kellett volna megírnom azt a levelet. Ha akart volna, úgyis felkeresett volna, vagy lehet, hogy ő is ezt gondolta? Átöleltem, nem tudtam, ezzel segítek-e neki, segítek-e magamnak, segíthetek-e egyáltalán. Féltem? Meglehet. Számomra fontos volt a másik reakciója, enélkül azonban csak lejjebb és lejjebb süllyedtem a kétségbeesés spirálján, keserűen véve tudomásul mindent, aminek akárcsak egy kicsi köze is lehetett hozzám és a tetteimhez.
Ekkor elkezdett sírni.
Nem is tudom, a meglepődöttség vagy a megnyugvás, hogy nem vesz teljesen semmibe, volt az, ami uralta az érzéseim. Szorosabban öleltem magamhoz, s szemem könnyes lett, de nem töröltem le, hagytam, hogy könnyeim lefolyjanak arcomon, és átáztassák vállát. Hogy meddig maradtunk így, nem tudnám megmondani, de valamiféle békesség járt át, örültem, hogy újra láthatom, éshogy nem tekint idegennek. Hagytam, hadd sírja ki magát, úgy láttam kellett neki, én is így tettem, némán öleltem, megnyugtatóan simogatva a hátát. Végre áttörtem a gátat, kellett hozzá pár perc, de végül ugyanúgy sírtam, mint ő, egymást támogatva, mint az igazi barátnők.
- Hiányoztál – suttogtam, mást nem akartam mondani, hagytam, hogy úgy alakuljanak a dolgok, ahogyan azoknak alakulniuk kell…

by **Szophie** Csüt. Szept. 26 2013, 16:33

Nos.. Szinte minden járókelő megnézett minket, ahogy ott álltunk az ajtóban, egymást átölelve, és bőgtünk. Meg is tudom érteni őket, érdekes látvány lehettünk. És hogy mi volt az oka könnyeim szakadatlan hullásnak? Még én sem tudtam pontosan behatárolni. Egyszerűen csak a torkomba gyűlt gombóc késztetésének engedtem. Az eszem nem fogta fel a dolgokat, és vadul kattogott az agyam, már amennyire ez lehetséges volt sírás közbeni állapotomban. Azt hiszem, ilyenkor az ember nem kész reálisan átgondolni a dolgokat, és nem képes az érzésére választ adni. Egyszerűen csak jön, természetünknél fogva. És hogy ez a természet jó, vagy rossz, az csak az adott szituációtól függ. Én a mostani helyzetben azt mondanám, rossz. Nem akartam gyengének mutatkozni, és nem csak akkor, hanem soha. Az ilyesfajta érzelmi gyengeség nem való egy hozzám hasonló nemesnek. s hogy ő miért kezdett el sírni? Ezt csak ő tudhatja, vagy talán még ő sem. De megnyugtató volt. Pont mint ahogy minden, ha azt közösen teszed egy baráttal.
- Fogalmam sem volt róla, hogy kerülhetnék a szemed elé. - suttogtam én is, megszakítva könnyeim csendes záporát. Megtörölgettem a szemem, és vállánál fogva ellöktem magamtól. - Olyan rossz barát vagyok. Sajnálom. - mondtam halkan, és lehajtottam újra a fejem. Nem tehetek róla, hogy ez van. Igazából ennek a társasági hiány az oka. Nem szoktam hozzá, hogy olyan értelemben vett barátaim legyenek, mint ő, mint ahogy ahhoz sem, hogy a körülöttem lévők ne hajlongjanak előttem, és essék minden parancsomat. Mondhatni, el voltam zárva a társalgás ilyesfajta módszereitől, és ez sokban a saját hibám is volt. Új volt nekem ez a "figyeljünk oda mások érzéseire is" dolog. Eddig ilyesmivel sosem törődtem, mert nem volt rá szükség. Úgy érzem, ennek ellenére azért egészen jól, és hamar megtaláltam a közös hangot a többiekkel, és azért a legtöbb eseményt jól lereagálom. Vagy csak számomra tűnik így? O.o
Ott álltam, szemben azzal, akit a leginkább el akartam kerülni, és mégis nyugodtság áradt szét bennem már a puszta látványától is. Hiányoztál.. Szavai melegséggel töltöttek el. És én, a buta, ettől akartam megfosztani magam. Fogalmam sincs, az elmúlt időkben mi történt vele, mi jutott a fülébe, és mi nem. Nem is akarom tudni.. Mit is mondhatnék még én most, előtte állva? Magyarázkodás? A szavaim visszavonása? Egyik sem lenne helyes, és mindkettő értelmetlen lenne. És nem is illene hozzám. Csend.. Nem szerettem a csendet, most nem. Mindenképpen meg akartam törni, szavakkal, de nem felszínes társalgással, azzal semmiképp.
- Látom megismerted. - böktem farkasom felé. Nem mondhatnám, hogy értelmes témát sikerült összehoznom. Végül egy felszínes kérdést tettem fel, és nem vártam rá mást, csak felszínes választ. Csak a szokásos..
Féltem.. Meg akartam beszélni a komolyabb témákat vele, ám mégis legszívesebben mindörökre elkerültem volna őket.
Mihez kezdjek most?

by **Hinari** Csüt. Szept. 26 2013, 18:32

Sokáig álltunk ott, egyhelyben, s én becsuktam szemeim, a könnyeimtől homályos utcák semmi újdonságot nem nyújtottak már, s nem is volt szükségem rájuk, sem a többi, meg-megálló játékos kíváncsi tekintetére, se a szürke palatetőkön megcsillanó napsugarakra. Szophieban megvolt minden, s úgy éreztem, per pillanat csak vele foglalkozhatok, hiszen mégiscsak egy rég nem látott barátnőm volt, aki legalább annyira össze lehetett zavarodva, mint én. Szavai viszont elszomorítottak, furcsa volt, nem is értettem, mit ért ez alatt, hogyan kerülhetne a szemem elé… félt tőlem? Inkább magától a szituációtól, s egy másodpercre el is mosolyodtam, hisz valószínűleg hasonló gondolatok járhattak a fejünkben, felkeressük-e egymást, vagy sem? S míg a találka elején azt hittem, rossz időpontot választottam, mostmár bizonyossá vált, hogy tévedtem. Vagy nem hibáztam akkorát, ezt még nem tudtam, de egyelőre nem is érdekelt. Eltolt magától, és rám nézett, majd el, én pedig szinte túl gyorsan válaszoltam:
- Hidd el én se tudtam mit kezdeni ezzel az egésszel… féltem tőle – vallottam be, az utolsó könnyeket is letörölve a ruhám ujjával. Vele őszintén beszélhettem, kevés ember volt, aki kiérdemelte ezt, főleg itt – Féltem hogy haragszol rám vagy valami… nem is tudom – folytattam, s haraptam el a mondat végét, majd halkan felnevettem – Micsoda hülyeség… pont mi… - ingattam a fejem. Így visszagondolva tényleg furán hatott, persze tisztában voltam vele, hogy ennyitől még nem lesz minden rendben, de a sírás úgy tűnt mindkettőnknek kellett. Mostmár beszélgettünk, ha nem is úgy, mint régen, de valahogy úgy éreztem, kezd omlani a keserűségből és kételyekből álló fal, mi elválasztott minket egymástól. Egy kis csend, szünet állt be, s nem én akartam megtörni, őt néztem, megkönnyebbülten, hogy az első akadályokon túl vagyunk.
- Ühüm – néztem én is a nagyranőtt farkas felé – Tehát sikerült megnőnie? – hülye kérdés, hát persze, hogy sikerült, itt áll előtted – Ügyesek vagytok – dicsértem őket, majd egy közeli padra mutattam – Nem ülünk le? Van sütim a mi szobánkból – mosolyodtam el, úgyis tudtam, hogy érti, mire gondolok. Le is hívtam egy zacskóval a kedvencéből, s a lány orra alá toltam. Kíváncsi voltam, mit szól hozzá, ha rögtön elveszi, akkora baj nem lehet. ^^

by **Szophie** Szomb. Szept. 28 2013, 18:10

- Félni.. - ismételtem a szavakat halkan. - Én is azt hittem, haragszol. Azt is.. - motyogtam. Még mindig fogalmam sem volt arról, hogy mi bajom van. Elég vicces helyzet, és még röhögnék is rajta, ha nem velem esett volna meg.
- Én nem haragszom. - szögeztem le, és végre a lány szemébe néztem. - Sosem tudok senkire haragudni sokáig. - magyaráztam tovább fojtott hangon. - Ha valaki nagyon megbánt, akkor is megbocsátok neki hamarosan. - tudtam, hogy ez a tulajdonságom nem túl jó, és talán ez fog a sírba vinni, de nem tehettem róla, ilyen voltam, és kész. Még Ayanira is inkább dacból fújtam, mintsem rendesen haragudtam volna rá. Akármit is mondott, vagy tett, nem akartam akkor, és ott, hogy baja essen az ezüst farkas által. De természetesen a büszkeségem nem engedheti, hogy ilyen egyszerűen átugorjam a tényt, hogy leszólt engem. Muszáj volt egy kis lenézést tanúsítanom ezek után. Mindazonáltal nem haragudtam a lány ez miatt. Ő így látta, és ami a szívén, az a nyelvén. Talán még dicsérendő tulajdonsága is, hogy kimondta, amit gondol. És ha rá nem tudok haragudni, akkor Hinarira hogyan? Egyáltalán mi ez a buta ötlete? Mégis mi okom lett volna erre? Semmivel nem bántott meg.. Az miatt meg nem szoktam dühös lenni, ha valaki egyszerűen levegőt vesz. Vagy én nem értem..
- Mégis miért haragudtam volna rád? - kérdeztem, és újra felpillantottam rá, most kérdőn.
- Igen, bár fogalmam sincs, hogyan. Igazából igencsak meglepődtem, amikor egy férfit találtam az ágyamban. A kisfiú alakjában számítottam rá, esetlen farkasként. De hogy egy férfi? - meséltem el, mennyire megijedtem, amikor először így találtam a farkasomat. Elég jól rám ijesztett. - Már azon kezdtem el gondolkodni, hogy mit csinálhattam én lefekvés előtt. Ráadásul idősebbnek is néz ki, mint én vagyok.- nevettem fel zavartan. Igen, nevettem. Ez volt az első régóta. De korántsem volt őszinte. Inkább csak a szokás miatt tettem. Nem tudtam, mire akarok kilyukadni a felszínes beszélgetéssel. Más esetben is elmeséltem volna mindezt, de más esetben nem lett volna égető, hogy valami fontosabbról csevegjünk.
- Süti? - néztem az elém tolt édességre. Nos.. Annyira nem kerített hatalmába a számomra ismeretlen érzés, hogy az étvágyam ne jöjjön meg egy kis finomságra.
- Te aztán tudod, mivel kell engem lekenyerezni. - bólintottam elismerően, és vettem egyet, miközben a legközelebbi pad felé vánszorogtam, hogy leüljünk, ahogy tanácsolta.

by **Hinari** Vas. Szept. 29 2013, 15:14

Megkönnyebbültem, amikor Szophie elkezdett beszélni, ezúttal nem csak egy-egy szót, de többet is, és hogy nem is haragudott rám… még meg is kérdezte, miért gondoltam ezt, a választ azonban elég nehézkes lett volna megmagyarázni.
- Hogy tudnék rád haragudni? – mosolyodtam el, s biztosítottam felőle, hogy ne aggódjon ő sem – Igaz nem esett jól, hogy így mentél el, mégis megijedtem, amikor sokáig nem jöttél vissza. Azt hittem, miattam nem, én tehetek róla, vagy nem is tudom… sokminden megfordult a fejemben – vallottam be neki teljesen őszintén, s az ajkaimba haraptam – Pedig én nagyon igyekeztem ott folytatni, ahol Lewis abbahagyta, mégis, úgy tűnik rendre rosszul csinálok valamit – sóhajtottam, s fordítottam el a fejem. Először Szophie nem jött vissza, majd Jasu levele… és azidőtájt még magamban sem tudtam helyrerakni a dolgokat, egyedül mászkáltam, hogy rendezzem, amit rendezni kell, ám eközben a problémák csak nőttek, és nem volt ott senki, hogy segítsen a céhes ügyekben. Aztán valahogy elsimultak az akadályok, külső segítséggel én is kezdtem egyre jobban érezni magam, ám a céhtagokról továbbra sem tudtam semmit, s ezen változtatni akartam.

S én is nevettem. Nem olyan hangosan és jóízűen, mint szokás, de nevettem, Szophie történetei mindig mosolyra késztettek: továbbra is rejtély volt számomra, hogy hogyan tud ez a lány ennyi furcsaságba belekeveredni.
- Érdekes szituáció lehetett – kuncogtam – Vezér meg persze mit sem sejtett a reakciód mögötti gondolatokról, mi?
Közben már hívtam is elő a sütiket, egyfajta próba, teszt elé állítva céhtársam, ő pedig – természetesen – átment a vizsgán. Már ki is kapott egyet a zacsiból, pedig még a „mi lesz hogyha nem kér” gondolatmenetem végére sem értem. Elmosolyodtam, majd egy „ismerlek én már” – féle mozdulatot tettem: hiába, az édesség sokmindent megold. Leültünk a padra, de nem szóltam semmit, én is vettem egy sütit és együtt majszoltuk, közben azon gondolkodtam, hogyan is lehetne folytatni a beszélgetést úgy, hogy egyikünknek se legyen kellemetlen. Bizonyos témákat inkább hanyagolni kellett, nem volt szükségszerű, hogy érintsük őket…
- És mihez lenne kedved? Hehe, emlékszel még, anno mit akartunk csinálni, amikor RenAi-al összefutottunk? – szórakozottan forgattam egy kerek csokidarabos sütit a kezeim között, majd beleharaptam, és érdeklődve tekintgettem a lány felé.

by **Szophie** Kedd Okt. 01 2013, 17:14

- Attól még, hogy én, én vagyok, nagyon is haragudhatsz rám. Sőt, már ezért is haragudhatsz rám. - sóhajtottam. Nem kifogás az, hogy nem haragszik rám, mert én Szophie vagyok. Sőt, értelmesebb lenne az, ha azért haragudna rám, mert én én vagyok. Mert ha nem én lennék Szophie, hanem valaki más, akkor nem haragudhatna semmi miatt rám, de mivel én én vagyok, ezért van oka arra, hogy így tegyen. Jajj.. bonyolult az élet.
- Te is az oka vagy annak, hogy nem mentem vissza. - arcom fanyar grimaszba torzult - Mint már mondtam, nem akartam találkozni veled. Féltem. De fontosabb ok az, hogy magamra vagyok dühös, a többiekre pedig irigy. - Éreztem, hogy újra megindul bennem valami felfelé. Gombóc gyűlt a torkomba, de úgy döntöttem, most nem engedek neki. És akkor is el fogom most mondani amit akarok! Nem fogok mindig mindent magamban tartani. Ezt most nem tudom egyedül leküzdeni. Muszáj kiteregetnem a lapjaimat ahhoz, hogy megérthessem őket. Nagyot nyeltem, remélve, hogy a gombóc vissza csúszik egy picit.
- Tudod gyűlölök. Gyűlölöm Askr-t, amiért melletted tudott maradni, és gyűlölöm Ritát, amiért annyira megfontolt tudott maradni, és még Himét is, amiért úgy ki tudott borulni. De legfőképp magamat gyűlölöm, mert én nem voltam képes minderre. - fejemet lehajtottam, és az ökölbe szorult kezemet vizslattam. Arcom kifejezéstelen álcába gyűrtem, miközben a hajtincseimet hátra simítottam.
- Ne tedd! - élesen szóltam közbe. - Ne azt folytasd, amit Lewis tett. Vagyis de, de mégse. A saját döntéseid szerint cselekedj, és ne azt nézd, hogy Ő mit tett volna. Nem azt mondom, hogy mindent rúgj fel, amit ő tett, de ne is ess abba a hibába, hogy utánozni akarod. Sokkal jobb vagy Hinarinak, és a Hinaris döntések jobbak Hinari céhének. - biztatóan fúrtam tekintetem a kék szempárba. - A kezdeti összeomlás szükséges ahhoz, hogy talpra tudjunk állni egy új vezető keze alatt. - mosolyodtam el.
Ugyanakkor furcsa volt úgy beszélni, mintha én is részese lennék a céhnek. Nem tudom, hogy képes vagyok-e ezek után visszamenni oda. Rossz érzés csak a palota közelébe is mennem. De most hogy mondhatnám el ezt neki? Hogyan szembesíthetném én ezzel a ténnyel? Lehetetlen.. Azok után, amiket mondtam pár pillanattal ezelőtt, ha most közölném vele, hogy nem akarok maradni, az csak az ellen oldalra billentené a mérleget. jajj nekem.
Gondterhesen felsóhajtottam.

Nevetett. Jó volt hallani a csilingelő kacajt ezen a rémes reggelen, jó, és közben felettébb furcsa is. Valahogy nem illett bele a környezetbe. Olyannyira eltért az elmúlt napoktól, az előző témától, hogy szinte meg lepődtem hallatán.
- Természetesen értetlenül figyelt engem. Azt hitte, csendesen megőrültem. - odasandítottam a szóban forgó egyedre, aki hirtelen elkapta a fejét. igen, kétségtelen, hogy hallgatózott. És most biztosan gúnyos mosoly ül az arcán. Szinte érzem.
Békésen falatoztunk a padon ücsörögve, emlékezve egy jobb korra, az első találkozásunkra, amikor még gondtalanul csevegtünk. Legalábbis én ezen merengtem. A mostani helyzet teljesen elütött ettől, és mégis, mostanra megint ugyanaz lett. Két barátnő beszélget, és sütit majszol. Egy kívülálló számára fel sem tűnhet a csendes bú, mely mindkettőnket nyomaszt mélyen. Én is ilyen kívülálló lettem. Elfeledtem a bajaim, és csak felszínesen tekintettem a mostani helyzetre. Csak arra gondoltam, hogy egy kellemes baráti találkozón vagyok. És ez hamar meghozta a gyümölcsét. A gombóc lassan eltűnt a torkomból.
- Természetesen. Megemlítetted az arénát, és azt hiszem, harcolni is akartál. Én meg kapva kaptam az alkalmon, hogy elkerülhetem. Amilyen kis szerencsétlen voltam, nulla tapasztalattal.. - merengtem vidáman a múlton. - És Ai-chan éppen szidta azokat a gonosz embereket, akik összegyűrték a papírjait. - kuncogtam. A kis, kék hajú lány, ahogy szitkozódik. Régen volt, szép volt, ma is vicces..

by **Hinari** Hétf. Okt. 07 2013, 09:49

Meglepően őszinte volt, egy pillanatra szóhoz sem jutottam a szavai hallatán. Félt tőlem… irigy volt… gyűlölt és még mindig gyűlöl… valahogyan nem tudtam elképzelni róla, de ugyanakkor mégis, azon a gyűlésen volt bőven mindenféle negatív érzelemből, s nem hibáztattam érte, amiért mindezek után nem akart visszajönni, szembesülni pár dologgal, vagy egyszerűen felszakítani a sebeket. Egy kicsit rosszul is éreztem magam emiatt, a saját hibámként is kezeltem, hiszen - legyek bármilyen állapotban – nekem kellett volna a helyén kezelni a szituációt, és nem engedni, hogy ennyire elfajuljon. Hogy ennyire erős visszahatásokat generáljon, hogy akárcsak egy tagban… nem, hogy akárcsak egy barátbanfelmerüljön a szétszakító erő. Sóhajtottam. Nem tudtam mit mondani, megviselt ez az egész, becsültem Szophiet azért, hogy felvállalta, ám el is szomorított. S mégis örültem, hogy elmondta, ami már jó ideje emészthette belülről. Furcsa volt ez a kettősség, de talán erről szólt maga a barátság.
A szemébe néztem, amikor rám kiáltott, s szomorú mosollyal bólintottam – Talán igazad van – feleltem egy újabb sóhaj kíséretében, majd felnéztem az égre, a felhők lassú vándorlása megnyugtatott – Tudod, még mindig fáj a hiánya, egy üres űrt teremt bennem – kezdtem – Lehet ezért is próbálok megfelelni neki, még nem érzem teljesen vezetőnek magam, de néha a puszta igyekezet semmit sem ér… Azt hiszem, kicsit sok ez így nekem hirtelen – fanyar mosoly - A nyomás, a teher… de csak megszokom majd – fordultam végül feléje, egy csöppet vidámabban, mint amiről a hangom árulkodott: nem akartam még ezzel is őt terhelni, bár most, hogy kimondtam, hogy végre megoszthattam valakivel, máris jobb lett.

Folytattuk a beszélgetést, ezúttal egy kevésbé mély témát választva, halkan kuncogtam a jeleneten, ahogy Szophie és Vezér egymást bámulhatták. Követtem a lány tekintetét, ki a farkasára nézett, s én is az embernek álcázott állatot figyeltem, próbáltam kitalálni, mit szól ehhez, hiszen tulajdonképpen ő volt, aki a segítségemet kérte. Kíváncsi voltam, vajon örül-e annak, hogy idomárjával beszélgetünk, tapasztalt-e változást ahhoz képest, amilyen Szophie lehetett, mielőtt idejöttek volna.
Kínáltam sütivel, s együtt eszegettünk, már egy padon ülve, látszólag békésen, gondolatban viszont mindketten teljesen máshol járhattunk. Feldobtam egy témát, mire válaszolt, mondatai megmosolyogtattak, a gondtalan múltat juttatták eszembe.
- Hát nálam biztosan nem szerencsétlenebb – nevettem fel, Ai-ra, a plakátokra, a beszélgetésre és a toborzásra gondolva, és a szerencsesütire, ahol olyan szépen beégettem magam – És most hogyan vélekedsz róla? – néztem rá érdeklődve – Az arénáról? Azóta sokat tapasztaltunk már… - nem tudtam, van-e kedvem most párbajozni, főleg vele, de talán segíthet. Tisztázni pár dolgot, kiadni magunkból pár dolgot… s talán rendezni pár dolgot, mire a szavak önmagukban nem képesek.

by **Szophie** Kedd Okt. 08 2013, 21:05

Furcsa volt kimondani a szavakat. Olyan sok furcsaságot osztottam meg Hinarival már, és most is ezt tettem. Olyasmiket közöltem vele, amit soha, senkinek nem mondtam még el, és most is olyasmiket kötöttem az orrára, amiket ép eszűen soha senkivel nem közöltem volna, pláne nem az egyik érintettel. Az egyik legkomolyabb érintettel. Egyáltalán mit keresek én itt? Miért kerültem ilyen helyzetbe? Saját butaságom, már megint.. De mégis mindez jól esett. Végül is, mondják azt, hogy jobb kint, mint bent. Bár azt inkább a pukira értik, mint a furcsa érzésekre, és gondolatokra, de azt hiszem, ezekre is igaz.
Közben átterelődött a téma a céhre, és hogy mennyi gond szakadt rá. Meg kell valljam, rosszul éreztem magam. Nem segítettem semmit a céh irányításában, sem az érzelmei rendezésében, sem céh tagként, sem barátként nem álltam meg a helyem. Itt lenne az ideje, hogy ezen egy picit változtassak. Jó baráttá kell válnom, még akkor is, ha eddig sosem kellett ilyesmit tennem, és nem tudom, hogyan is kell. Csak azt érzem, hogy most nem csak magamra kell gondolnom. Sőt, magamra egyáltalán nem.
A vállára tettem a kezem, és a szemébe néztem, mutatva, hogy mindenben mellette állok mostantól. Igen, segítek neki! Még ha ez a segítség érdemtelenül pici, akkor is. Most elmondhatom majd magamról, hogy mindent megtettem. Bár ezt is mintegy önző célból teszem, azt hiszem. Ha mellette állok, azzal csak a saját lelkemnek nyújtok nyugalmat afelől, hogy nincs minden veszve, hogy szüksége van még rám, és hogy én is tehetek érte még valamit. Talán ez újra csak nem a legnemesebb cél, de a hozzá vezető eszközök legalább azok. És mind a ketten jól járunk, neme? Hát akkor miért ne használnám ki a legkedvesebb bábumat is egy picit a saját lelki megnyugvásomhoz. Furcsa rá is bábként tekinteni. Pedig ő is az. De közben mégsem. A legkedvesebb számomra, a királynőm. Elképzelhető, hogy mégsem csak egy figura a személye. Vagy ha ma még az is, akkor a jövőben egyszer majd nem lesz az.
- Biztos vagyok benne, hogy meg fogod szokni, és ha kell, segítek neked. - öleltem meg. - Bár nem hiszem, hogy a többiek jó néven vennék, ha én bele kotnyeleskednék a dolgokba. Viszont ne felejtsd el, hogy odahaza nekem pont ez volt a munkám. - mosolyodtam el. - Szakmai tanácsaimmal segíthetek, ha mással nem is. - aztán azért hozzátettem: - Bár nem tudom, mennyire hasonlít egy-egy vállalkozás vezetése egy céhhez. - vakargattam meg a fejem.
Aztán próbáltam beszélgetésbe elegyedni, megtörve a nagy csendet, mely minket körülvett, de csak egy felszínes, buta téma jutott eszembe, azon virultunk, elfeledve a gondokat, és a fontosabb dolgokat.
Aztán furcsa témába vágott. Kissé megrökönyödtem. Nem hittem volna, hogy ennyire utál. O.o És az eddigi beszélgetésünkből is úgy tűnt, hogy annyira nem haragszik, hogy meg akarjon ölni. És mégis.. Lehet, hogy olyan jó színész, mint én! Lehet, hogy csak megjátszotta, hogy barát, miközben vérig sértődött, és most minden igyekezetével az életem kioltásán tevékenykedik.. Nagyot nyeltem. Ha ez így van, akkor állok elébe! Megmutatom, hogy többet érek, mint gondolná! Igenis erős vagyok, csak még ezt nem tudja! És ha legyőzöm, akkor megmondhatom neki, hogy nem akarom, hogy ennyire utáljon, és hogy sajnálom. Igen, akkor büszkén mondhatom majd neki. Vagy ha legyőz, akkor legalább megteszi azt, amit én is megakarok. Megöl.. Mindenhogyan jól járok. Csak egy szót mondtam, eltökélten, miközben kihívóan néztem a szemébe.
- Játszunk.

by **Hinari** Szomb. Okt. 12 2013, 16:37

Ott álltam vele szemben, és nem akartam elhinni, amiket mondott. Nem azért, mert képtelenségnek tartom, hogy segítsen, inkább maga a váltás volt, ami őszintén meglepett, olyannyira, hogy hirtelen szóhoz sem jutottam. Látni sem akart még pár perce. Most pedig olyasmit tesz, amit el sem tudtam képzelni, csupán valahol mélyen vágytam rá, már régóta, mindennél jobban. A gyűlés… a gyűlés után azt hittem, elveszítettem, elveszítettük egymást, mint barátot, ám ennyire még egyetlen tévedésemnek sem örültem. Visszaöleltem, hát persze, bólintottam is, amit aligha láthatott, lehet kicsit el is érzékenyültem, ami végülis érthető.
- Thank you – feleltem angolul, a közös anyanyelvünkön, s én is elmosolyodtam – Miféle vállalkozást? – kérdeztem aztán, végiggondolva a mondatait – Jah, umm, persze ha nem akarod, nem kell elmondani – tettem még hozzá gyorsan, hiszen Aincradban illetlenség volt az embert a kinti életével kapcsolatos dolgokról faggatni. Persze lehet, hogy kettőnkre más „szabályok” vonatkoztak, ám a választ per pillanat csak ő tudhatta.

Nem, én tényleg nem akartam ennyire konkrétan felhozni a témát, megoldásokat kerestem csupán, ezért kérdeztem rá, ő vajon hogyan vélekedik egy esetleges arénáról. Mondhatott volna bármit, nincs kedve, vagy szerinte nem fog semmit se megoldani, jó ez úgy, ahogyan most van. Hiszen, nagyjából rendbe jöttünk, azt hiszem. Vagy mégsem? Viszont ha maradt benne feszültség, azon csak ez segíthet, magától nem fog enyhülni, és ha a személyem egy kiváltjó pontja, akkor bizony mindkettőnknek jót fog tenni. Persze semmi kedvem nem volt, kivételesen, de szerettem volna, ha ki tudja adni magából. Ha nem maradna egy icipici rosszérzése sem, miután véget ér ez a mai találkozó. És ami azt illeti, engem is jobban megnyugtatott volna. De… az ijedtség, amit átsuhanni láttam rajta, bőven elég volt rá, hogy bebizonyítsa: ezzel most csak ártottam. Az utána jövő, váratlan határozottság pedig elbizonytalanított. Mégis mit gondolhat rólam?
- Oké... de ugye tudod, hogy nem gondoltam véresen komolyan? – kérdeztem óvatosan - Úgy értem… nem tudnék ártani neked – fogalmam se volt róla, mi járhat a fejében, ám annyira ismertem már őt, hogy tudjam, semmi normális. Felálltam, majd az utca vége felé mutattam – Szerintem az aréna jó hely lesz. És egy féléletes párbaj, nem több – ezúttal nem kérdeztem, melyik típusút szeretné, én döntöttem, s reméltem, hogy benne van. Tisztára akartam mosni mindent, ehhez pedig bőven elég volt ez az opció is – Menjünk – mosolyogtam rá biztatóan, majd bevártam őt, elindulva a küzdőtér felé.

by **Szophie** Szomb. Okt. 19 2013, 16:59

/Ezer millió elnézést a késésért../

Elmosolyodtam az ismerős dallamú szón. Olyan távolinak tűnnek azok a korok, amikor ezeket használtam - használhattam. Egy ismerős világ, mely mégis mintha immár elérhetetlenné vált volna. Tükröződik emlékeim, álmaim falán, megértem, ám el nem érhetem többé. Egy árny, egy képzet lett immár, melytől túlságosan messzire sodródtam, egy gonoszabb, rosszabb világba. És ezen nem feltétlenül Aincradot értem, inkább mindazt, mellyé számomra az élet vált a szüleim tragédiája után.
Sokszor álmodtam az anyanyelvemen. Ez az egyetlen, mely nem igazán változott. Az álmaim képe legtöbbször ezen az édesen csengő dallamon köszönt vissza. Sokáig a gondolataim is ezen a nyelven fogalmaztam meg. Ám szép lassan, ahogy nem volt szükség a használatára, ahogy a mindennapokban egyszerűbb volt a gondolataimat rögtön ezekkel a szavakkal kifejezni, mintsem a saját nyelvemen, és utána átfordítani arra, amit a körülöttem élő japánok megértenek, lassan szökött ki belőlem a kényszer a nyelv iránt. Valamelyest meg is nyugtatott a teljesen más nyelvhasználat. Amint megtanultam, mi mit jelent, hogyan kell kifejezni, boldogan tértem át rá, mivel a régi szavak régi kort idéztek, a régi csengést elfeledett emlékeket. Ha az anyanyelvemen mondanám ki anya, apa.. Biztosan megszakadna a szívem.
- Igazából sok ágba belekezdtünk. - nem zavart, ha a munkámról kellett mesélnem. Az ilyesmit legtöbbször szívesen mások elé tártam. - Igazból játékgyár volt a főprofilunk még régen, és ebből mintegy következve alakítottunk ki egy kiterjedt, csokoládéra összpontosító hálózatot is. Édesapámék idejében felvásároltunk pár főbb kereskedelmi központot is, illetve van egy kisebb biztosító társaságunk. Sok embert foglalkoztatunk világszerte, és sok kisebb vállalat csatlakozik az anyavállalatunkhoz. Én eddig csak néhány étteremláncot, és szállodákat kapcsoltam magunkhoz. Úgy terveztem, belevágok a vendéglátó iparba, és turisztikai központokat létesítek. Vagy valami ilyesmi.. Nem döntöttem még komolyabb fejlesztésekről, úgy gondoltam, ráér. De a játék lekaszabolta az időmet, így amint visszatérek, sok fontos teendő vár majd rám. - sóhajtottam a kimerítő papírmunkára gondolva, a sok versenytársra, és arra, hogy vajon bátyó mihez kezd most mindezzel. Nem nagyon tudtam elképzelni magamon kívül más kezében az ÉN vállalatomat.

- Csak féléletes? - húztam fel a szemöldökömet, és vártam arra, hogy a következő percben ördögien elmosolyodjon, azt kiáltva: Csak poén volt! Vagy valami ilyesmi.. Vagy lehet, hogy valami cselre készül? Esetleg nem akarja ennyivel elintézni a dolgot, szép lassan akar tönkretenni, és ez csak a kezdet.. Vagy én nem is tudom. Azt mégsem hittem el, hogy ennyivel megbocsájtson, és vége legyen az egésznek, az nem lehet, már nem. Hisz különben miért kezdeményezne harcot? Nem mellesleg gyűlölöm a fölösleges harcokat..

by **Hinari** Hétf. Okt. 21 2013, 16:04

- Játékgyár… csoki… Már értem – mosolyodtam el, bár sosem gondoltam volna, hogy odakint ennyire tehetős családban élt, olyan természetesen beszélt ezekről, mintha hozzátartoznának a mindennapokhoz. Bár neki valóban hozzátartoztak, én pedig nem győztem csodálkozni rajta, kicsit lesokkolt a tudat, hogy mennyi mindent elveszíthetett a saoval. Ekkor sokminden megvilágosodott, de mégis, a legjobb ebben az egészben az volt, hogy a kijutást is úgy emlegette, mint egy biztos tényt – Odakint lehet meglátogatom majd azt a csokigyárat – kuncogtam, mintegy jelezve neki, hogy a barátságunk nemcsak a játék idejére szól, és hogy egyetértek a feltételezésével: biztosan ki fogunk jutni. Csak idő kérdése.

Aztán folytatódott a beszélgetés, egy igen érdekes irányba terelve a témát, és a visszakérdezése után pedig már rémlett valami olyasmi, hogy ez az egész bővebb magyarázatra vár. De hogyan fogalmazzam meg, hogy ő is megértse? Tudtam, hogy valahol teljesen más a gondolatmenetünk, így megálltam, és sóhajtottam, próbáltam összeszedni a gondolataim, mielőtt válaszolnék neki.
- Hát persze, az egész életesnek semmi értelme nem lenne. Hmmm, hogy is mondjam… nem akarom, hogy bármilyen nézeteltérés, tüske vagy feszültség maradjon bennünk, egy kis gyakorlás pedig lehet segít elsimítani azokat, amiket a szavak nem tudtak… Meghát – és itt Vezér felé böktem – Eddig csak unatkozott – tettem hozzá, arcomon enyhe mosollyal. A fejem csóváltam, s az igaz, hogy a lány szinte kiismerhetetlen volt, ám ez a petjéről már nem mondható el, így bíztam benne, hogy az emberré változtatott farkas hajlandó némi reakciót mutatni, hogy miképpen is érzi a jelen szituációt – Persze ha semmi kedvetek, hagyhatjuk is az egészet – mondtam egy kis szünet után, tekintetemet kettejük közt váltakoztatva. Nem akartam rájuk erőltetni, de ha már beleéltem magam (ami azért túlzás, hiszen csak a figyelmemet irányítottam át az esetleges harcra, azon belül pedig már a lehetséges statjaik jártak a fejemben), jó lett volna, ha nem veszik kárba az igyekezet. Fura, hogy mi még nem is párbajoztunk, pedig ezer meg egy alkalmunk lett volna rá…

by **Szophie** Vas. Okt. 27 2013, 18:32

- Mit? - kérdeztem vissza. Mit kell érteni? O.o
- Meglátogatni? Miért pont a gyárat? - értetlenkedtem. Mi értelme van annak, ha a gyárba megy? Én nem voltam ott már évek óta. És onnan csak nagy szállítmányt lehet rendelni. - Sokkal jobban ajánlanám a boltokat. Lehet, hogy rárakják a kereskedők a hasznukat, de legalább kis tételben is vásárolhatsz. - magyaráztam hevesen gesztikulálva. - Egyébként ha valamilyen formában jelzel nekem, akkor szerintem tudok ingyen is szolgáltatni neked ezt-azt. - kacsintottam rá pajkosan. Nem hiszem, hogy azon a csoki mennyiségen fog elbukni a cégem, amennyit a lány megeszik. Továbbértékesítésen meg csak nem gondolkodik.. Meg ugye biztosan kiszúrnám, ha túl nagy tételeket kérne tőlem. De úgy sem tenné.. Persze üzletben nincs barátság.

- Vagy csak rosszabbá teszik. - motyogtam, amikor a tüskék elsimításról beszélt. Egy esetleges harc, amit komoly érzelmekre alapoznak, egyszerűen torkollhat véres megtorlásba, vagy egy véletlen vágás, esetleg ha jobban beleéli magát valaki, az mind elég ahhoz, hogy a másik ezt kihívásnak vegye, és még jobban meggyűlölje. Mindezen érvek ellenére vállaltam a kockázatot, és elébe álltam a kihívásnak. Meg igaza volt. Vezér láthatóan unatkozott. A füle tövét vakargatta, és elmélázva figyelte a tájat. Ez persze csak a szokásos érdektelensége. Azt hiszem, hogy az ölelkezés után valahol elvesztette az érdeklődését a további csevej iránt. Azóta meg talán a felhőket bámulja. Legalábbis ha gondolatmenetem nem csal meg. "Persze ha semmi kedvetek, hagyhatjuk is az egészet" Erre bezzeg mintha csak hideg vízzel leöntötték volna, olyan éber lett. Nagy lila szemeivel rám meredt, és félreérthetetlen testbeszéddel közölte velem, hogy meg ne próbáljam nem elfogadni a kihívást. Ez amolyan "Ha én megtettem neked azt, akkor te megteszed nekem ezt!" nézés volt. Nem mintha sokat segített volna azzal, hogy a parancsom ellen cselekedett. Átfutott az agyamon, hogy most már csak azért sem fogadom el. Néha meg kell leckéztetni az ádáz farkas komát.. Ám most én is akartam a harcot. Persze nem reménykedtem fényes győzelemben, sem ehhez hasonlókban. Valahogy nem az én műfajom a nyerés. És amúgy is, egy céhvezérrel nem vehetem fel a versenyt. Ugyanúgy elbújhatok mellette, mint Mirika, vagy Anat mellett. Csak annyi különbséggel, hogy ő nem olyan félelmetes. De az is csak azért, mert már régóta ismerem. Persze a farkas mindezt nem ismerte fel. Aztán meg majd engem, és a szerencsétlenségemet hibáztatja, ha vesztünk. És elindulunk farmolni, hogy fejlődjünk, és erősödjünk, mert neki kell a legerősebbé válnia. Tiszta röhej..
- Na menjünk! - sóhajtottam fel, és belekaroltam az egyik kezemmel a farkasemberbe, a másikkal vezérembe.

/Sikerült rájönnöm, hogy Szophie enyhén céhvezérfób is./

by **Hinari** Hétf. Nov. 04 2013, 13:13

- Nem tudom, még sosem láttam egy gyárat belülről – nevettem fel zavarodottan, látszott rajtam, hogy semmit sem tudok arról a világról, és számára biztosan ostobának tűnhettem, hogy pont oda szeretnék menni. Nem, egyszerűen csak mondani akartam valamit, ami érezteti vele, hogy ami idebent van, a barátságunk, azt odakint is folytathatjuk. Bár ezek után, inkább csöndben maradtam és bólintottam, nem akartam értetlennek tűnni a szemében.

Nem válaszolt rögtön, vagyis valamit mondott, ám nem sokat értettem belőle, de mivel valószínű nem is feltétlen nekem szánta, így inkább nem kérdeztem rá. A hallgatózás jártasság hiányának hátrányai, bár lehet jobb volt így. Tekintetemmel kettejük között lavíroztam, az idő múlásával pedig egyre kényelmetlenebb lett a szituáció. Már nem voltam biztos magamban, hogy akarom-e én ezt, hiszen láthatóan a lány nem úgy gondolkodott, ahogy én. Mondjuk ez nem volt újdonság. Elmosolyodtam, amikor végül beleegyezett, bár továbbra sem tudtam hova tenni Szophiet, lehet csak miattam meg Vezér miatt ment bele végül, amikor… pont ellenkezőleg kellett volna. Hiszen én hívtam ide, én írtam neki, így valahol nekem is kellett volna segítenem neki, nem? Ehelyett nagyon úgy tűnt, mégis inkább ő volt az, aki nekem segített. Még egy utolsó pillantást vetettem rájuk, biztosak-e benne, és ha nem visszakoztak, akkor elindultam az aréna felé, bevárva a lányt, egy ideig szótlanul lépdelve mellette, majd ajkaim szólásra nyitottam… majd becsuktam inkább. Bizonytalanságom egyre tovább nőtt, fogalmam sem volt, mit mondhatok neki úgy, hogy ne értse félre, így csöndben maradtam. Valami megváltozott azon a gyűlésen, de képtelen voltam tenni ellene, s csak reméltem, hogy elsimulnak a dolgok… akármik is legyenek.
- Itt jó? – kérdeztem végül, körbemutatva a kicsi arénában, minimális lelátóval. Nem volt központi helyen, inkább csak gyakorlásra használhatták a küzdőteret, momentán játékosok se voltak azon a pár érdeklődőn kívül, akik errefelé lézengtek, amikor útjuk keresztezte a miénket. Ha rábólintott, elküldtem neki a párbajfelkérést, próbálva pozitívan hozzáállni, és bátorítani őket, majd felszerelkeztem, s végezetül, előhívtam a Katanát is.

statok:

by **Szophie** Kedd Nov. 05 2013, 18:38

- Nos, akkor tényleg érdemes lehet ellátogatnod egybe. Mindig finom illatok terjednek ott, egyszerűen íncsiklandó, és érdekes is a folyamat, ahogy elkészítik a csokit. Ahogy a sok-sok barna folyékony édességet hatalmas gépek kevergetik.. Órákig el tudnám nézni! - mosolyodtam el az emlékekre. - Bár én is csak egyszer jártam ott, és egyébként a mi gyárainkban már a legvégső fázisban kerül a nyalánkság. A babhoz olyankorra már semmi, de semmi köze nincs. - magyaráztam, mintha csak egy idegenvezetésre készülnék. - Elintézhetem neked, hogy bemehess. - mondtam nagy lelkesen, aztán alábbhagyott a lendületem, ahogy bele is gondoltam a dolgokba. - Bár veled nem hiszem, hogy tarthatok, mivel én Japánban lakom, és szerintem még egy jó ideig nem leszek képes arra, hogy vissza menjek abba az országba. - szontyolodtam el.
Aztán csendesen elindultunk az aréna felé, hogy bevégezzük azt, amit már jó régen akartunk. Mintha csak egy teljesen más korban lett volna az a nap, amikor először végigsétáltunk ketten ugyanezeken a köveken. Akkor is a párbaj járt a fejünkben, bár akkor az elmaradt. Most viszont kétségtelen, elérkezett a pillanat, hogy ezt is lefolytassuk a küzdelmet. Egyszer ezen is túl kell esni. Mert Aincradban nincs kapcsolat párbaj nélkül. De komolyan, szinte minden közelebbi ismerősömmel párbajoztam már. Mintha csak a harc közelebb hozná az embereket egymáshoz. Pedig én annyira, de annyira nem szeretem az ilyesmit.>.<
- Persze! - feleltem Hinarinak, bár akkor épp fogalmam sem volt, hol az az itt. Annyira belefeledkeztem a gondolataimba, hogy körbe nézés nélkül is rávágtam a választ. Akkor kezdtem csak el forgatni a fejem, hogy megnézzem, milyen helyen is vagyunk. Persze akárhol is lennénk, azt mondanám, hogy jó. Nem fogok ellent mondani egy vezérnek.. Pláne nem a saját vezéremnek. Közben elküldte a felkérést, én meg egy nagy sóhajtás kíséretében el is fogadtam, miközben még mindig a teret pásztáztam, hogy jobban felmérhessem a lehetőségeinket. Máris megvoltak a saját terveim a párbajjal kapcsolatban..

by **Hinari** Szer. Nov. 06 2013, 15:23

- Oh, igaz is, a gyárak Angliában vannak akkor? Hogy kerültél Japánba? – figyeltem fel az utolsó mondataira főleg, ezek szerint nincs is olyan nagy távolság közöttünk – Én is Japánban lakom – tettem hozzá mosolyogva, másképpen nem is lehetett, hogy bekerüljek ebbe a játékba… vagy igen? Mindegy is volt, örültem neki, hogy így megtaláltuk egymást, két idegen egy mozgalmas országban. Nem csoda, ha valahol vágytunk erre a külön világra, a Sword Artra. Bár azt nem tudtam, ő mennyi éve élhet itt, és amúgyis, nem ettől függött az elhelyezkedés sikeressége, mégis, mintha direkt alakultak volna így a dolgok. És ennek örültem.

Közben megérkeztünk az arénába, út közben kifejezetten csöndesek voltunk mindketten, talán nosztalgiáztunk egy kicsit, visszaemlékezve a régi történetre. Sóhajtottam: akkor még mennyire de mennyire egyszerűbb és gondtalanabb volt minden. Se kötelezettségek, se annyi probléma, mint most… de annyi barát és ismerős sem. Ha pedig választani lehetett volna, a mostani helyzetemet választanám, ezerszer is. A többiek miatt. Kérdeztem, ő válaszolt, nem volt ezekben semmi különleges, én mégis az arcát fürkésztem. Vajon min gondolkodhat? Végül rányomott az elfogadásra, a fejünk fölött pedig megjelent a visszaszámláló. Féléletes meccs, több nem is kellett. Felszerelkeztem, nem siettem sehová sem, vártam, hogy leteljen a hatvan másodperc, közben Vezér felé pillantgattam elsősorban, hiszen ő volt most, aki támadni fog. Asszem. Nem voltam túlzottan szerencsés az idomárok elleni harcokban, az első párbajomon, Tai-al… naigen, ott nemigen tudtam kezdeni nagyjából semmit sem, ahogy a visszavágón sem a stellán. Bosszantó volt, ahogy a Ren elleni meccsek is. Fújtam egyet, majd két kézbe vettem a Katanát:
- Szerintem kezdjetek ti – bólintottam, majd felkészültem a védekezésre, mindkettejüket szemmel tartva.

by **Szophie** Szer. Nov. 06 2013, 17:07

Spoiler:

- Igen, ott. Vagyis ott is.. Meg máshol is, ahol olcsó a munkaerő. - magyaráztam, a másik kérdésére még egy kicsit átgondoltam a válaszom, aztán nagyot sóhajtottam. - Tudod nem akartunk azon a helyen maradni, ahol a tragédia történt. - utaltam arra a dologra, amiről már úgy is tud. - Képtelen lettem volna ott maradni, a tudattal, hogy körbevesznek azok az emberek, akik azt tették. - kis szünetet tartottam, miközben a távolba néztem. - Japán egy teljesen más hely, más kultúra, és elég messze is van. Illetve a bátyám kapott egy ajánlatot, amihez az országba kellett költöznie egy rövidebb ideig, így ez tűnt akkor a legjobb választásnak. És hát.. úgy alakult, hogy végül maradtunk is. - ezzel végeztem is a mondanivalómmal, így csendesen, szigorúan csak magam előtt a földet bámulva mentem tovább. Persze hiányzott a birtokunk - hogy ne hiányzott volna? - de az is tény, hogy nem tudtam volna azokban a szobákban élni, ahol azelőtt szüleim is jártak, azon a helyen, ahol elfogták őket, és... bele gondolni is szörnyű. Biztos vagyok benne, hogy szörnyű lenne visszamenni abba a házba, ahonnan akkor menekülnünk kellett. És mégis annyira vonz. Az emlékeim - egy jobb élet emlékei - a régi szobám, a virágok.. Minden.
Közben megérkeztünk a párbaj helyszínére, és felajánlotta, hogy kezdhetek. Ezzel csak annyi a probléma, hogy én utálok kezdeni. Úgy általában a harcokért sem vagyok oda, de ha nekem kell megindulnom valaki ellen, azt még jobban rühellem. Olyan teszetoszának érzem magam, amikor egy aprócska késsel a kezemben rohanok egy nagy kardos ellenfél felé. És az, hogy én valakit megvágjak?? Olyan.. gyilkos érzés. De tényleg, úgy érzem magam tőle, mint valami olcsó kis bűnöző. Meg ráuszítok egy kutyát.. akarom mondani, egy farkast az ellenfélre. Ezt sem tartom valami emberi húzásnak. És mégis mindig elvárják tőlem.
Nagyon sóhajtottam újfent. Hát akkor kezdjük ezt a gengszterkedést.. Vagy, ami még jobb, játszhatunk is. Vagyis a kettőt egyszerre csinálni lenne a legjobb. Igen, egy kis mókát vinni a harcba sosem rossz. Elővettem a késemet, és egyet bólintottam Vezérnek, ő vissza bólintott, és egyszerre futni kezdtünk Hinari felé. Amikor odaértünk, mindketten sebezni próbáltunk egyszer, majd én megpróbáltam a páncélján egy helyet keresni, ahol befér a kezem, és meg tudom csikizni a hasánál. Remélem, csikis.. Bár milyen ember az, aki nem?

by **Hinari** Vas. Nov. 10 2013, 18:25

Eleinte csöndesen, majd inkább szomorúan bólintottam, megértettem, amit mond, a helyében én sem tettem vagy éreztem volna másképpen. A hely, az otthon, ami egyik pillanatról a másikra válik szörnyű emlékek forrásává… még a gondolatba is beleborzongtam. Kicsit lelkiismeret-furdalásom is volt, hiszen bármennyire is magam alatt lehettem aznap, azon a gyűlésen, egy pillanatra sem szabadott volna megfeledkeznem róla, hogy Szophie nem véletlenül mondja azt, amit. Nem szabadott volna megszakítanunk egymással a kapcsolatot, mégha csak pár napról vagy hétről is volt szó.
De mostmár mindegy volt, megtörtént, mi pedig – asszem – meg is beszéltük. Vagy valami olyasmi. Mindenesetre belementek a harcba is, és abba is, hogy ők kezdjenek, aminek örültem: eleinte úgy gondoltam, nem fogok mást, csak védekezni, ám aztán rájöttem, hogy nem biztos, hogy ezzel segítek. Vezér biztos egyéni sértésnek venné, lehet úgy tűnne, hogy hagyom magam. Mondjuk nem állnának távol a valóságtól, csak azt szeretném, ha kiadhatnák magukból a feszültséget, valamit, amit a szavak nem tudnak. De nekem vajon szükségem volt-e ilyesmire? Nem tudtam biztosan, ahogy mostmár azt sem, hogy ők hogyan vannak vele. Lehet ostobaság volt ez az egész… Sóhajtottam: mostmár harcolunk, és ha harcolunk, hát tegyük azt normálisan. Ahogy számoltam, nem fogunk mi itt egy ütésből végezni, arról a megváltó gondoskodott. meg nem utolsó sorban, a Katana.

Gondolatai teljes bizonyossággal közvetítették felém azt, amit jómagam is helyesnek véltem: komolyan kell venni az elébünk kerülő ütközeteket. Bár maga az idomár szó jelentése nem volt tisztázott számomra, tapasztalataim útján eszembe vésődött, hogy jelen helyzetben kettő az egy ellen harcolunk, a két ellenfél közül pedig mindig az állat az erősebb, a lányra veszélyesebb. Ezt ő is tudta, érzései azonban barátságról szóltak, nyugodtságról, nem érezte veszélyben személyét, nem tervezett előre, ahogyan szokott. A tény kivívta volna rosszallásomat, ám nem voltam abban a pozícióban, hogy hozzászóljak, lévén nem ismertem egészében a kapcsolatukat. Ám kíváncsi voltam. Egy olyan érzés, melyet azóta nem tapasztaltam, hogy én nem voltam én többé…

Már vártam volna a szokásos figyelmeztetést, igen, a farkassal foglalkozzak inkább, ő az, aki többet sebez, Szophie csak zavaró tényező. De a fegyverem nem szólt semmit, valószínű tudta, hogy pontosan tudom ezeket, így most nem szólt bele. Furcsa. Vállat vontam, és megindultam én is, kétfelől jöttek, nekem pedig a pettel szemben kellett védekeznem, és a lányt támadni. Ellentámadásra így lehetőség sem volt, megálltam, előrelendítettem a Katanát, hogy felfogjam Vezér rohamát, eközben Szophie sebzett, de nem ugrott hátra. Matatott valamit a vértem körül, nekem pedig első gondolatom volt, hogy itt az esély: feléje fordultam, s készültem egy vágást ejteni rajta, amíg a közvetlen közelemben volt, karom azonban megállt a levegőben. Ez így nem fog menni. Talán ha fél pillanat telt csak el így, s én továbbvittem a mozdulatsort, elkanyarítva a pengét a farkas felé inkább. Csak reméltem, hogy nem vették észre, nem lett volna jó, nem tudtam volna, hogyan reagálnának erre. Nem tudtam megütni Szophiet.

/ Ugye a hasamat teljes egészében védi a vért, ezért karim nem is reagált a csikizős részre, jobban el volt foglalva a gondolataival >< De nyugi, kövi körben más testtájon sztem össze fog jönni. *önszivató mód ON -.- * /

by **Szophie** Szomb. Nov. 16 2013, 12:55

Megmozdult a levegő, perzselő szellő söpört végig a tájon. A páncél sajnálatos módon teljesen, és tökéletesen zárt volt, nem találtam rajta egyetlen piciny lyukat sem. Valahogy furcsa volt hirtelen ez az egész.. A közvetlenség, amivel Hinari mellett térdeltem, szöges ellentéte volt annak, amit reggel éreztem. Elmosolyodtam. Talán mégis hálásnak kell lennem Vezérnek azért, amit tett. És Hinarinak is, hogy elküldte azt az üzenetet. Felpillantottam rá, és nem láttam mást, csak egy könyököt, meg egy furcsa mozdulatot. Nem nagyon értettem, viszont közben megpillantottam egy lehetőséget is. A hónalja..! :twisted:Tökéletes csiki pont. Gyorsan felpattantam, és célba vettem az érintett testrészt. Csikicsikicsikiiiiii! Nevetni akarom hallani! Elég volt már a komorságból. Amúgy is, Hinari legtöbbször annyira tárgyilagos, keveset beszél, és.. nem is tudom, többet kéne szórakoznia. Bár nem sok esélyt látok arra, hogy kart karba öltve eljönne velem valami mókás kis játszadozásra.. Nem tűnik annak a fajtának, aki ilyesmivel foglalkozik. Átkaroltam hátulról, kezeimmel a hónalját megcélozva, miközben próbáltam le is fogni őt, hogy ne tudjon elfutni. Kissé oldalra léptem, így féloldalasan, a bal vállánál álltam, és lábamat megpróbáltam az övé elé csúsztatni, azzal is akadályozva a menekülését. Ezzel csak egy baj volt.. Nagyon ingatag volt ez a pozíció. Elég egy kicsit elvesztenie valamelyikünknek az egyensúlyát, és dőlünk. Vagy ő rám, vagy én rá, ezt majd a fizika eldönti. Közben a füléhez is hajoltam, és odasúgtam:
- Minden barátságban vannak hullámvölgyek, ám ezek kiküszöbölhetők. Köszönöm.

Mi a fenét csinál ez a lány? Nem igaz, hogy Szo ennyire nyámnyila, hogy már megint csak játszik. Na tessék, már becézgetem is. Az az idióta gazi, nem elég, hogy olyan, amilyen, de még rám is ragadnak a hülyeségei. Hamarosan talán én is kis rózsaszín felhők között úszva a saját álomvilágomba elvonulva fogom tengetni az életemet? Biztosan nem! Erre még gondolni is rossz..
De egy dolog biztos; meggyógyult. Hisz ha játszik, akkor már nagy baj nem történhet. Tudtam, hogy Hinari segíteni fog. Nem tudom hogyan, vagy mit tett igazából, de segített. Bár számomra így is, úgy is csak idegesítő. Nem is tudom, hogy a komor gazdi, vagy ez a szétszórt gazdi a rosszabb. Igazából mindkettő egy rakás szerencsétlenség. A lány felemeli a kezét, hogy támadjon, gazdámat célozza meg, ám hirtelen megáll a levegőben. Itt a lehetőség a támadásra. Végre. Előreugrottam, és sebezni próbáltam, ám közben a kardot felém kanyarította, így kiszolgáltatott helyzetbe kerültem, és könnyedén eltalált. Nagy élet veszteséget okozott. Természetesen, hisz nem kispályással van dolgunk. Végre egy kis kihívás. Bár azt kell mondjam, annyira nem nagy szám. Lehetne erősebb is. Mint mondjuk egy boss. Azt mindig élvezem. De mit csinál már megint ez a lány? Mi a fenéért ölelgeti a másikat? Muhh.. No mindegy, újabb esélyem van így csak a támadásra. Lehet, hogy az én zseniális gazdám így akarja a figyelmét elvonni Hinarinak? Az.. nem is lenne rossz húzás tőle. Megindulok.. ám.. Szophie rondán néz. Nagyon gorombán húzta össze a szemeit. Persze ez engem mit is érdekel? De azért mégis.. Na jó, egyszer engedhetek neki, mégsem támadok.
Megálltam lendületemben az ellenség előtt, majd hirtelen hátra ugrottam. Színlelt támadás.. menő.

Vezér: 63 Hp, 4 páncél

by **Hinari** Vas. Nov. 24 2013, 21:05

Ismereteim nem terjedtek még ki annyira ahhoz, hogy képes legyek felmérni a lányban zajló események pontos okait, de egyre jobban kezdtem el érezni valamit, amit még soha nem éreztetett velem, egyetlen harc során sem. Most sem volt szándékos, de mélyebb gondolatai ütköztetésével elérte, a kétségekkel a jó és a rossz között, hogy elhitessék velem is: ezúttal nincs szüksége rám.

Figyelmem már nem kötötte le maga a mozdulatsor. Eleget használtam már ahhoz, hogy egy sima vágás mellett tudjak másra is koncentrálni, például hogy Szophie mégis mit tervez mellettem-mögöttem. Na persze egy pillanattal később már ez a könnyűnek ígérkező feladat, hogy megsebezzek egy felém száguldó farkast, is rendkívül bonyolulttá vált.
- Mit csi… - kezdtem volna, de aztán elérte a pontot, ahol csupán csak nevetéssel tudtam folytatni a mondatomat, testem és karom is belerázkódott, miközben magamban csak a fejemet ingattam: hát ez nem lehet igaz. Ahogy abbahagyta, és inkább hátulról ölelt, a mosolyom azonban sokkal őszintébb lett, örültem, hogy nem vette annyira komolyan ezt az egészet, amikor minden oka meglett volna rá. Sőt. Egész sor oka lett volna komolyabban is venni, mint minden mást, mégse tette. És hogy miért? Ez volt a hirtelen jött vidámságom legfőbb oka: mert ő ő volt. Mint régen. – Áh, szóval így játszunk? – döntöttem hátra a fejem, hangomban nyoma sem volt a neheztelésnek… a nehezedésnek már sokkal inkább. Kuncogtam, és elengedtem magam, hátradőlve, s ha volt súlyemelése, úgy meg tudott tartani, ennek hiányában viszont mindketten a földön végeztük. Még rá is segítettem, ám kevés sikerrel, így azt már láttam, hogy bizonyosan be fogok kapni egy harapást Vezértől, amilyen helyzetbe kerültem, a pet azonban mégsem támadott. Csak a szemöldököm emeltem fel kissé, s Szophie felé fordultam, közben megpróbálva kikászálódni közüle, ám amint hozzám szólt, megálltam én is. Egy másodpercig nem csináltam semmit, majd szó nélkül átöleltem újra, a Katana jobb kezemben lógott.
- Egyetértek. Örülök, hogy újra vidámnak látlak.
Mosolyogtam rá, ám aztán hátrébb léptem egy kicsit, hogy mindkettejüket lássam, majd nyújtóztam egyet, két kézbe véve a fegyverem, de nem emelve fel.
- Gyertek – néztem kihívón a farkasra – Persze csak ha akartok még… - tettem hozzá: mostmár jól voltam, én is, és Szophie is, innentől pedig másodlagossá vált a harc, elvesztette a jelentőségét. Legalábbis most így gondoltam. Fura is volt.

by **Szophie** Pént. Dec. 06 2013, 20:57

Csikizésem elérte a hatását, ám a lefogó póz kivitelezése nem ment éppen zökkenő mentesen. Elég ingatag volt a mi kis párosunk, és ő még segített is azon, hogy öszedőljünk. Éreztem, ahogy egyre'jobban nehezedik a karomban. Súlyemelésen rögtön aktiválódott, és meg is bírtam volna tartani pehely súlyát talán, ha nem olyan ingatag lábakon állunk. Bal lábam kicsúszott alólam, és onnantól kezdve nem volt menekvés. A mesterséges gravitáció húzott lefelé, én estem, és Hi-chanba próbáltam megkapaszkodni. Csakhogy ő mg teljes súlyával nekem volt kiszolgáltatva. Így történt, hogy mind a keten a porban landoltunk. Nagyon nevettem, egyszerűen alig kaptam levegőt, ahogy a porban fetrengtem, rajtam Hinari, és mindezt értetlen farkasom kigúvadt szemekkel figyeli. Na szép. Hova is tűnt abban a pillanatban az elmúlt napok búja? Hova tűnt a keserűség? Hova tűnt a világ, mely az arénán kívül volt? Csak ő maradt, én, és a barátságunk. Meg persze Vezér, de ő nem számít.
Vége volt annak, ami minket elválasztott egy időre. Átöleltem én is. Persze ez még nem jelenti azt, hogy minden tökéletesen boldog, még ha annak is tűnik. Ezzel csak egy dolog rendeződöt. Persze az emberi természet olyan, hogy ha nincs probléma az életében, akkor is keres egyet. Mindig lesz valami..
Bólintotam Vezérnek. Itt az idő egy rohamra. Előre lendültem, és megpróbáltam elkapni a kezét, miközben Vezér nagy mosollyal arcán hátulról támadta Hi- chant. Kétfrontos háborúra késztetem.

Szórakoznak.. Most meg összeesnek. Ez jellemző. Hevetnek. Érzelgősködnek. Ölelkeznek. Az égre emeltem a szemem, majd vissza. Szörnyűek ezek. Mi? Na, támadhatok? Te mondtad.. Hát akkor.. roham! Végre.

by **Hinari** Pént. Dec. 06 2013, 23:13

Eldőltünk. Végülis, ezt akartam, ez volt a cél, nehogy már csak én kerüljek lehetetlen helyzetbe kettőnk közül, s ha már két barát küzdőterezett éppen, ne tűnjön már olyan élesnek, olyan mindent vagy semmit hozzáállásúnak. Nem, nem akartam, hogy bárkiben is felmerüljön ez, komolyan vettem, nem hagytam magam, viszont ezúttal hiányzott az a fajta koncentráltság, ami a többi harcnál szokott jellemezni. Szophie valahogy képes volt erre, hogy felengedjek a közelében, és – ha csak időlegesen is – de átértékeljek dolgokat. Mosolyogtam. Kellemes érzés volt, nevettem, felvidított, semmi feszültséget nem éreztem, szemem csillogott, s behunytam őket, egy rövidke időre. Nem is próbáltam felállni, a szél belekapott a ruhánkba, felkavarva a port, amitől tüsszentettem is egy hatalmasat, s köhögtem és kuncogtam egyszerre, ha akartam se tudtam volna abbahagyni.
- Jhaj…khm… felkhhmmkéne állni – próbálkoztam, majd csak sikerült szabaddá tennem az egyik kezemet, s egy üveg vizet előhívni. Úgy kortyoltam, mint akinek az élete függ tőle, majd nyújtottam hátra a lánynak, ám ő pont ekkor lendítette a kezét, így sikeresen ki is ütötte az enyémből a vizet – s hogy a levegőben eső tárgy éppen hol ért földet, azt már nem láttam. Csak remélni tudtam, hogy nem öntöttem le nagyon a lányt, végülis én csak jót akartam neki ><” – Hoppá – tettem azért még hozzá a mozdulatsorom méltó kiegészítését, s igyekeztem bűnbánó lenni – vagyis nem. Ugyan, nem adhattam nekik esélyt sem egy nyílt és biztos találatra, és amíg Szophie ölelt vagy éppen mással foglalkozott, észrevettem, hogy Vezér bizony eltűnt előlem. De hogy pontosan merre és hová és mikor, ahhoz már én is kevés voltam, igyekeztem tekergetni a nyakam körbe-körbe, hátha felfedezem a farkast, ám nem voltam bagoly, és Hallgatózásom sem volt. Az Észlelést azért aktiváltam, ám már későn: a pet bizony sebzett, méghozzá nem is akármennyit.
- Hű – néztem fel az életcsíkomra, aminek csökkenése elég hatásosan éreztette velem, hogy ideje odafigyelnem, ha nem akarok csúfosan kikapni. Elmosolyodtam, immáron inkább úgy, mint aki kész elfogadni a kihívást, majd kinyújtott karral lendítettem hátra, magam mögé a Katanát, nem tudtam merre kaszálok vele, ám reméltem, hogy még helyben van a farkas. Ezek után pedig a lány felé kanyarítottam azt, és ugrottam ellentétesen hátra, így nagy valószínűséggel sikerült kiszabadulnom a cseles öleléséből. Ha összejött, úgy két kézbe fogtam a kardom, felkészülve Vezér újabb rohamára.

by Ajánlott tartalom

Szophie vs Hinari

Szophie vs Hinari

Re: Szophie vs Hinari

Re: Szophie vs Hinari

Re: Szophie vs Hinari

Re: Szophie vs Hinari

Re: Szophie vs Hinari

Re: Szophie vs Hinari

Re: Szophie vs Hinari

Re: Szophie vs Hinari

Re: Szophie vs Hinari

Re: Szophie vs Hinari

Re: Szophie vs Hinari

Re: Szophie vs Hinari

Re: Szophie vs Hinari

Re: Szophie vs Hinari

Re: Szophie vs Hinari

Re: Szophie vs Hinari

Re: Szophie vs Hinari

Re: Szophie vs Hinari

Re: Szophie vs Hinari

Re: Szophie vs Hinari

Re: Szophie vs Hinari

Re: Szophie vs Hinari

Re: Szophie vs Hinari

Re: Szophie vs Hinari

Re: Szophie vs Hinari