Szophie vs. Allen

Egy újabb reggelre ébredek, ami nagyon is jól indul, bár egy kicsit még unottan fekszek az ágyban és szokásomhoz híven, a plafont kezdem el bámulni. Azonban ha bárki megkérdezné, hogy ilyenkor mi jár az agyamban, ki kell, ábrándítsam, hogy semmi. Na, de elég a szócséplésből, folytatódjon a nap. Kimászok az ágyból, majd magamra öltöm ruházatomat, és elindulok reggelizni. Az illatok, amik az ebédlőben terjednek, teljesen magukkal ragadnak és az egyik asztalhoz csábítanak, ahova le is ülök. Nem sokára Annie jön is a reggelimmel, amit lerak elém, majd felemeli a fedőt, ami eddig rajta volt. Úgy érzem magam, mint valami újgazdag fiatalember, akinek saját személyzete van. De ez csak addig van így, amíg meg nem láttam, hogy mit is kéne megennem. Igazából, nem is láttam még ilyen ételt, de az állaga nagyon visszataszító, pedig én tényleg nem vagyok válogatós, de ez egyszerűen kiveri a biztosítékot, és elfintorodok. Próbálom minél diszkértebben, de sehogy sem akar összejönni a mutatvány. Végül Annie fele fordulok és sandán megkérdezem tőle, hogy mi is ez.
- Ez… még én sem tudom… de egy új szakácsunk van, akinek ez a specialitása… csak még senki sem merte megkóstolni.
- És mi volt az a jó illat, amit a lépcsőn lefele éreztem? –teszem fel az újabb kérdésemet.
- Az egy megrendelés volt, amit Sara vitt el nem rég egy megrendelőnek.
- Aha… akkor… most azt szeretnétek, hogy… ezt megegyem?
- Nem ártana. –feleli.
Akkor hajrá mondom magamban, majd kezembe veszem az evőeszközömet és belemártom a nyálkás… valamibe és befalom. A szag, amit árasztott hozzá sem fogható az ízéhez. Alig van pár pillanatot a számban egyből ki is köpöm, olyan förtelmes íze van. Még szerencse, hogy van mellettem egy pohár víz, amivel valamennyire el tudom űzni ezt… a borzadályt.
- Bocsássatok meg, de én most megyek. És szeretném, hogy nehogy még egyszer ez a vackot rakjátok elém. –mondom ezt eléggé mérgesen, és jelezve, hogy az új gyereknek nincs itt helye. Még sosem volt ilyen kegyetlen reggelim és szeretném, ha máskor nem is lenne. Az ilyenekre eléggé „allergiás” vagyok, mint például, hogy a nap legfontosabb étkezését elrontsa valami kezdő. - Oh, remélem a vacsorát, már Yamamoto fogja elkészíteni. –mondom ezt már mosolyogva, mert eddig kicsit feldúlt voltam.
Ez után felállok a székemből és elhagyom a fogadót. Csak néhány pillanat múlva ugrik be, hogy még mindig korog a gyomrom, de már visszamenni nem volt kedvem, így inkább úgy döntök, hogy betérek egy másik fogadóba. Ahogy az úton sétálok egy ismerős arccal találom szembe magam, aki nem más, mint Szophie. Nem tudom, hogy észrevett e, de hogy biztos legyek benne, elkezdek neki integetni, majd közelíteni kezdek feléje. De akárhogy is nézem, az a kegyetlen íz még mindig a számban van, így remélem, hamar el tudom tüntetni onnan.

Kisvártatva Szophie észrevesz, és visszaint nekem. Majd köszön, és érdeklődik a hogylétem felől. Mivel nem akarom elpanaszolni a reggeli incidensemet a reggelivel, amit nem nagyon lehetne annak nevezni, így kicsit ferdítve a valóságot válaszolok a kérdésére.
- Egy kis étterem fele veszem az utamat, mert már egy kicsit megéheztem. –mondom mosolyogva. – Oh, nem lenne kedved velem tartani? –ajánlom fel a meghívást, persze ez mögött semmi hátsószándék nincsen, csak egy egyszerű meghívás.
Ezt azért ajánlom fel neki, mert nem nagyon szeretek egyedül enni, talán furcsa szokásom, de ez tényleg így van. Ha elfogadja a meghívásomat, akkor egy csendes, kis étterembe vinném, ahol a kiszolgálók mind nagyon barátságosak a vendégekkel, így szerintem alkalmas az a hely, hogy az ember egy étkezést gond nélkül eltöltsön. Így indulnánk tovább, keresztül néhány sikátoron, amik abszolút semmilyen veszélyt nem rejtenek a játékosok számára, de ha mégis, akkor sem nagyon aggódok, mert mondhatni, hogy hárman vagyunk, ha Szophienak a farkasát, Vezért is beleszámoljuk. Miközben haladunk úti célunk fele beszélgetésbe elegyedek a leányzóval.
- És veled mi a helyzet? Rég nem találkoztunk. –kezdem is. – Amúgy, hogy haladsz a szintlépéssel? –teszem fel ezeket a sablonos maszlagokat, bár talán ezek még mindig jobbak, mint ha egész úton a kínos csend honolna a körülöttünk. De szerencsére, vagy nem, megérkezünk az étteremhez. Kívülről egy egyszerű épületnek néz ki, de mikor az ember átlépi a küszöböt gyönyörű látvány tárul eléje. Ha valamihez hasonlítani kéne, olyan, mint egy angol, vagy francia szalon. És mint ahogy az elején is „ígértem” nincs nagy felfordulás, sem tömeg. Helyet is foglalunk az asztalnál, majd mikor a pincér odalép hozzánk, hogy felvegye a rendelésünket, odafordulok Szophie felé.
- Nyugodtan rendelj bármit, én állom a számlát.
Azzal ismét a pincérnőhöz fordulok és leadom a rendelésemet, ami egy kiadós angol reggeli.

- Oh, visszatérve Spritre. –szólalok meg miután a pincér felvette a rendelésünk és távozott. – Zuzu, vagyis Kazuma információi helyesek, mert tényleg meghalt. Bár nem tudom, hogy miképpen, de az, hogy már nincs az élők között az biztos. –mondom lehangolóan, és talán ezzel el is rontva a hangulatot.
De legalább nem kell sokat várni, hogy rendelésünket meghozzák, így talán valamivel lehet oldani a feszültséget. Eszembe jut, hogy Szophie mennyire szereti az édességet, és ezt az első közös küldetésünk alkalmával tudtam meg.
- Látom még mindig édesszájú vagy. –mondom mosolygósan, amint beleharap a rendelt süteményével, amit a teájához rendelt. – És azt is, hogy mennyire értesz a teákhoz. Ha tippelhetek angol származású vagy. Eltaláltam? –teszem fel a kérdést, bár a válaszba is biztos vagyok.
Közben én is nekiállok a reggelimnek, mert már kopognak a szemeim az éhségtől. Persze nem úgy mint egy disznó, természetesen kultúrátlan, mert eléggé az etikett előírásai szerint neveltek, így ez már megszokás nálam. Ahogy az ételem vége fele járok, ismét Szophie-ra emelem a tekintetemet.
- Tudom, hogy hirtelen, meg minden, de nem lenne kedved… -tartok egy kis szünetet, hogy megköszörüljem a torkomat, amint ez megvan, folytatom is. – Egy küzdelemhez. Persze nem elöltetem, de szeretnék megküzdeni egy állatidomárral, és ha emlékezetem nem csal te az vagy. –jobbá kell válnom, mert a legutóbb kardforgatóként, egy idomárral elleni küzdelmemben semmit sem tudtam kezdeni. – Ha elfogadod, akkor mutatnám is az utat az arénához. –mondom neki. – Nem rég kérdezted, hogy egy ilyen hely miért van eldugva ennyire. Nem másért, mert ez egy elit hely. Ide, csak meghívóval lehet bejönni, vagy ha különleges tag vagy. –nagyon nem akarok hencegni ezért inkább rátérek a fontosabb dologra. – Ezt a helyet direkt harcosoknak tervezték, mivel az éttermi részen kívül, rengeteg küzdőtér is található itt. Nos, hogy döntesz? –teszem fel a kérdést, és várom rá a válaszát.

Na, jó, szerintem ez így nem mehet tovább… mi az, hogy kő-papír-olló. Mert tudtommal minden normális ember arra gondolna, hogy valami harcszabályt mondana, vagy ha nem tudna, akkor egyszerűen csak passzol és a mérkőzés akár a kezdetét is vehetné, de nem, mert Szophie, úgymond játszani szeretne, de még időben felvilágosítom, hogy azért itt nem úgy mennek a dolgok, ahogy ő elképzelte. Mert ennyi erővel bárkit felvehetnének ide, csak egy kis szerencsére van szüksége, de ha matematikailag szeretnénk megközelíteni a dolgot, akkor azt mondanánk, hogy harminc százalék esélye lenne rá. Szóval mielőtt még nagyon belelovagolná magát a játékba, még idejében felvilágosítom, de lehet, hogy ki fogom ábrándítani szegényt, de mást nem tudok tenni ez ügy érdekében.
- Jó ötlet, de sajnos nem ilyen egyszerű a felállás, mindenképpen meg kell küzdenünk egymással, és ezt egy egyszerű kő-papír-ollóval elintézni. Szóval, ha nincs olyan kitételed, aminek közel lenne a harcunkhoz, akkor neki is állhatnánk. –mondom, majd egy széles mosolyt ejtek, s közben még úgy tűnik, hogy a szemeimet is behunyom.
Ez után kicsit hátrébb lépek, és elküldöm a párbaj felkérést, s közben előveszem a fegyveremet. Közben meg eszembe jut, hogy Szophie eddig úgy ismert, mint kardforgató és nem, mint harcművész, bár szerintem ez a kisebbik dolog, amivel foglalkoznom kéne, mivel ismét egy állatidomárral hozott össze a sors egy harc keretein belül. Most valahogy jobb végeredményt szeretnénk, mint a múltkor, mikor szó szerint one-hittel kaptam ki. Így most más végkimenetelt szeretnénk a küzdelemnek, vagy inkább, ha más nem, akkor kicsit jobban elhúzni azt.
Ahhogy ott állok vele szemben, már teljesen felkészülök arra, hogy a harc el fog kezdődni. Természetesen a kezdés jogát átadom a lánynak és farkasának.

Úgy látszik Szophie-nak mégis támad egy ötlete, ami nem más, minthogy a küzdelmünket szorítsuk korlátok közé, vagyis ne az egész termet használjuk, hanem egy körbekerített részen küzdjünk meg egymással. Az ötletén eleinte elgondolkozok, de végül, néhány pillanatnyi elmélkedés után rántok egyet a vállamon, ezzel is jelezve, hogy nekem teljes mértékkel megfelel ez a feltétel is. Amint ez megtörténik, jó néhány méteres madzagot vesz elő, amit elkezd rögzíteni az aréna talaján négyszög alakban, ez lett végül az új aréna, ahol el fog dőlni a mérkőzésünk kimenetele. Kicsit jobban körbepislantok, és megpróbálom felmérni az új méreteket. Megközelítőleg 20x20-as, bár azt nem tudom, hogy honnan szerzett ennyi kötelet ez a lány. Ez most várhat, mert a harc kezdetét veszi, amint elfogadja a felkérésemet. Mivel neki adom a kezdőlépést, a farkasa támad rám elsőnek. Ez a mozdulat valahogy sejthető, hisz egy idomárral küzdök, pet elöl, idomár hátul, de ideje végre komolyan is venni a dolgot. Kaszámat két kézzel fogom, s mikor Vezér a közelembe ér, pár forgatás után elrugaszkodok a talajról, majd próbálok egy szaltót követően a háta mögé kerülni, majd visszafordulva egy vágást ejtenék a farkas bundáján, ezzel is sebzést ejtve az állaton. Majd ez után egy biztosabb távolságot veszek fel, hogy jobban átlássam a terepet. Két lehetőség van a harc kimenetelét illetően; az első, hogy frontális küzdelemben győzöm le őket, vagy a második, hogy megpróbálom kiszorítani őket a ringből. Azt jelenleg nem tudom, hogy melyik az égszerűbb, de valamelyikkel biztos, hogy élnem kell. Végül Szophei fele indulok, hogy egy sebzést bevigyek neki, de azért közben nem feledkezek meg Vezérről, hisz még ő is játékban van. Szerencsémre nem kell, test közelbe kerüljek a lányhoz, hogy meg tudjam sebezni, elég, ha a két méteres körzetébe érek, és akár onnan is támadhatok. Amint abba a körzetbe érek, pontosabban másfél méterre tőle, lendítem a fegyverem nyelét, és egy vízszintes vágást próbálok bevinni, s ezzel eltalálva a felsőtestét.

Teljes sötétség, vagy inkább hatalmas fényáradat, inkább az utóbbi jellemzi a jelenlegi helyzetemet. Gondolkozz, mitől is lehet ez… áh meg van, attól a fénygömbtől, biztos attól, hogy belenéztem. Remek, most abszolút nem látom, hogy merre van az arra. Akkor csak védekeznünk, kell, amíg elmúlik a hatása, és reménykedni, hogy Vezér nem tép szép. Apropó, hallom, ahogy a farkas felém közeledik, vagy közöz körülöttem. Aw… most mit tegyek, mert ha hátrálni kezdek. akkor meg van a lehetősége, hogy kisétálok a ringből, de ha egy helyben ácsorgok, akkor még nagyobb esélyem van arra, hogy farkas csemege válik belőlem. Döntenem kell, de gyorsan, ami végül abból áll, hogy szépen, lassan elkezdek hátrafelé araszolni. Csak apróbb lépéseket teszek, mivel nagyjából előttem van a küzdőtérnek a határai, de annak jobban örülnék, ha pontosan látnám, hogy mi hol van, és nem csak botorkálnék. Ahogy hátrafelé araszolok, hirtelen megállok, inkább megtorpanok, mivel valaminek, jobban mondva valakinek nekimegyek, aki nem más, mint ellenfelem, Szophie. Talán az ütközésünktől elvesztette az egyensúlyát, vagy nem, hiszen nem látok semmit. Bár végig fut a fejemen, az, hogy miért is tudtam neki menni, mert ha látna engem, akkor elkerült volna, de mivel nem így történt, azt tudom feltételezni, hogy ő sem lát. Valamennyire örömmel tölt el ez a tény, de gyorsan észbe kapok, és el is távolodok tőle, mert ismét hallom, ahogy Vezér felém közeledik. Alig teszek meg pár lépést, és a látásom kitisztul. Hirtelen nem is tudom, hogy hova tegyem ezt az egészet, de amint kicsit a fejem fölé pillantok, meg is látom az igazságot. Vesztettem, mivel kiléptem az arénából.
- Hehe. –nevetek fel, s odalépek, Szophiehoz, hogy gratuláljak neki, és ha netalántán fellöktem, akkor fel is segítem. – Gratulálok a győzelmedhez, nagyon… vicces küzdelem volt az előbbi. –majd előhívom a menümet, és egy kártyát veszek elő. – Tessék. –nyújtom át neki. – Mostantól bármikor bejöhetsz, és ehetsz, persze azért már neked kell fizetned. –mosolyodok rá. – És ha találsz ellenfeleket, akkor megküzdhetsz velük.