Vio vs. Allen

Félek. Az utóbbi időben alig fejlődtem valamit. Hiába vállalom el a küldetéseket egymás után, hiába ütöm-verem a mobokat szakadatlan. Anat levele még nincs olyan messze, mint az enyém, de ő rohamléptekben veszi szinteket hozzám képest és meg egy helyben toporgok. Ha a kedvesen egyszer sem szólt egy rossz szót sem és még ha nem is gondol rá. Engem kínos érzések kerítenek hatalmukba, mikor látom, hogy ő milyen erős én pedig lassan csak dísszé válok az oldalán, nem pedig egy olyan nővé, aki támogatni tudná őt a harcokban. Még ha meg is adom neki a lelki-egyensúlyt, nekem ez nem elég. Többet akarok. Ott akarok lenni vele a harcmezőn. De nem olyan formában, hogy védelmeznie kelljen, hanem mint a céhének egyik erős és oszlopos tagja. Nem süllyedhetek le a háziasszonyok szintjére, hogy csak főzzek-mossak... Ha közhely is, de erőssé kell válnom - ez a gondolat dúsult fel elmémben a napokban. És ezt hogyan tudnám megvalósítani a legkönnyebben, ha nem harccal? Küldetésre nem akarok menni, mert lehet több napra is elszólítana és akkor hogyan magyarázom meg Anatnak? Sehogy, lebukok és akkor jön a hegyibeszéd, hogy így is jó vagyok és ne agyaljak ezen. Nem akarom belerángatni egy ilyen szituációba.
Az egyetlen járható út a küzdelem. Egy küzdőterezés. Kihívni valakit párbajra, legyőzni, szintet lépni. Hol találok olyan alakot, aki csak úgy, felajánlva neki a kihívást elfogadja és harcba bonyolódik velem?
A főtéren, hát hol máshol! Rejtélyes pillantásokkal pásztázom a tömeget. Ki-ki intézni a dolgát, bevásárol, randizik, ezt-azt csinál. Én meg csak állok egy helyben és lesem őket. Mindenkin megjáratom a szememet. Hogy mit keresek? Erős felszerelésekre utaló jeleket. Akinek erős a felszerelése, az ő maga is erős. És nekem most egy erős ellenfél kell. Aki könyörtelenül lesújt rám irgalmat nem ismerve. Csak egy ilyen ellenféllel tudok mit kezdeni. Harcolni a végsőkig, minél több mozdulatot használva. Edződnöm kell, technikásodni, ügyesedni.
- Hey, kaszás legény! - rikkantom, mikor kiszemelem az "áldozatot". Magas, ezüstös haj, kasza, férfi. Keménynek tűnik. Tökéletes.
- Állj ki ellenem egy küzdelemre! - folytatom ugyan olyan hangnemben. Cseppet sem lekezelő, sőt hívogató próbálok lenni. Alakom talán még segít is nekem ebben, titkon hipnotizálva a férfit, hogy kedvemre tegyen, segítsen nekem...

Gravitáció, talán e dolog nélkül eléggé nehézkes lenne élni, de ha más nem akkor kicsit szokatlan, ha hirtelen megszűnne létezni, és csak lebegnénk, szállnánk, mint gólya fos a levegőben. De nem így van hatalmas szerencsénkre, hanem pont ellenkezőleg, hisz olyan erő, hogy a földhöz köt bennünket, és a tudósosok még nem állapítottak meg nagyobb erőt, ami ilyenre képes lenne, csakhogy nem számoltak egy zsenivel, aki a világ kiaknázatlan dolgait felfedezi és nyilvánosság elé tárná, aki új irányt mutat az emberiségnek, egy úttörő, kit úgy neveznek, Allen Dante. Oh, hogy mire fel ez a nagy felhajtás és a gravitáció körüli elmélkedés? Egyszerű, ez a fiatalember, pontosabban, én, rájöttem, hogy mi erősebb a gravitációnál, és az nem más… , - most tartsunk egy kis hatásszünetet, hogy húzzuk a hallgatóság türelmét, fokozzuk a hangulatot, és megkérném az olvasót, hogy ahol abbahagyta az olvasást menjen vissza oda és onnan folytassa, köszönöm – mint a lustaság. Ez az erő olyan hatalmas, hogy képes az embert akár egy napnak az erejéig az ágyhoz kötni, vagy ha másnapos az illető egy durva éjszaka után, akkor a padlóhoz, de ahhoz is csak gratulálni lehet. Na, már most a lustaságnál tartunk. Semmi kedvem sincs kikelni az ágyból, de valami mégis megzavar ebben, és nem egy anya, vagy egy barátnő, vagy egy másik ember, aki egy ostorral csapkod, míg ki nem kelek onnan, nem, ez nem más, mint az éhség. És jöjjön egy újabb bölcselet; „ A lustaság nagyúr, de az éhség még nagyobb.” Igen, éhes vagyok, így kénytelennek látszik a felkelés, pedig egy ilyen szép napon, mikor még a digitálisan leprogramozott Nap is azt mondja, aki ránéz, hogy; ember maradj az ágyban, és pihenj. Már szégyellem is magam, hogy ilyeneken járnak a gondolataim, lustulás, pihenés, ejnye, Allen, hiszen ezzel meghazudtolom saját magam, és azokat az elveket és eszméket, amik a játék kivitelében vezérelnek. A bűnös gondolatokat ideje elhessegetni, ez alatt a lustaságot értem, és kipattanni az ágyból és egy kiadós reggeli után megváltani ezt a digitális világot. De ekkor kicsit megállok, mert ezek a gondolatok meg, kezdenek hajazni hősies céhvezérünk szavaira, Lewis-ére, aki eléggé igazság megszállott. Megrázom a fejem, és a takarómat dobnám le magamról, ha sikerülne. Feltételes mód, mert a kezeim olyanok, mint az ólom, így alig tudom őket megmozdítani, de itt azért nem adom fel és próbálkozok továbbra is, aminek végül meg lett a gyümölcse, vagyis inkább az eredménye. Bár itt még nincs vége, mert még csak a takarót sikerült lehámoznom magamról, még eléggé sok minden hátra van, köztük, az is, hogy valahogy ki kéne másznom az agyból. Egy ötletem van, ami elég hajmeresztő, de hatásos lehet. Egy nagy lendületet veszek és elkezdek, az ágyamnak az ajtó felöli részére, egészen addig, míg a padlóra nem zuhantam, amit egy hatalmas robaj követ. Még jó, hogy az ajtókon nem hallatszanak át azok, amik egyes szobákban történnek, mert ha ez nem így lenne, akkor az egész fogadó idecsődülni, hogy lássák, miképpen szerencsétlenkedik egy tinédzser, azzal, hogy felkeljen. Ez elsőre jónak tűnt, de valójában ez a lehető legrosszabb, amit kitalálhattam volna. Már valahogy kezdem kapizsgálni, hogy valami program hiba játszik közre, mert mással ezt a jelenséget nem tudom megmagyarázni. Nehézkesen, de percekkel később, izzadsággal teli testtel, persze ha lenne ilyen a játékban, feltápászkodok a padlóról és elindulok az ajtó fele, s közben minden egyes lépésem után egy kapaszkodót keresek, hogy a módosított gravitációs értékek, nehogy ismét a földbe döngöljenek. Bennem most fogalmazódott meg az, hogy mit is jelent, ha valakit igazán a földbe döngölnek, nem túl kellemes érzés, az már biztos. Na, de sikeresen kijutok a folyósóra, majd a lépcsőhöz… Egy hatalmas nyelés után, remegő kezekkel és lábakkal megindulok lefele. Eleinte még bizakodó vagyok, de a harmadik lépés után elveszítem az erőmet, és mint meteor becsapódok a földszint padlózatába. Észre sem veszem, hogy van lépcső, csak arra eszmélek, hogy ismét a földön fetrengek és Alice áll fölöttem, csípőre tett kézzel, és kérdő tekintettel, majd lehunyt szemmel elkezdi csóválni a fejét és tovább áll. Ez eléggé rosszul esett, de Alice-től nem is kell többet várni, mert eléggé hűvös természet. Ez után odavonszolom magam az egyik asztalhoz, ahol, már vár a reggelim. Ismét kihívás elé állított a játék, mert alig bírom megemelni az evőeszközöket, nem hogy még a számhoz emeljem, de végül minden összejön, bár azt tudni érdemes, hogy a félórás reggeliből lett egy másfél-kétórás bohóckodás, amit már más vendégek is láttak. Hogy ne égessem magam tovább, felállok, vagyis inkább felszerencsétlenkedem magam a helyemről és lassú léptekkel elhagyom az épületet.
Kiérve a főutcára, mintha egy tonnától szabadultam volna meg. Hirtelen ugrálhatnékom támadt, de jobbnak látom, ha inkább magamban örülök, mielőtt még jobban lejáratom magam. Akkor most merre tovább, cikázik ez a gondolat a fejemben. Inkább úgy döntök, hogy a főtéren fogom eldönteni, hogy merre is tovább, mert onnan eléggé sok lehetőség tárul az ember elé. Előtte, azért a sors ismét közbeszól, vagyis leszólít egy kislány képében, aki arra kér, hogy segítsek a macskájának lejönni a fáról. Eléggé magas fáról van szó, így felmászni sem lesz egyszerű, de még a felugrás sem megfelelő megoldás. Ekkor támad egy újabb ötletem, mi lenne, ha a kaszámat rúdnak használnám, és arról elrugaszkodva ugornék fel a macskáért. Így is teszek, a macska lekerült onnan, a lány megköszönte, boldog lett, szóval én is boldog vagyok. Ezekkel a gondolatokkal megyek tovább a kaszámmal a vállamon. Mire feleszmélek, hogy el kéne tenni a fegyveremet, mert az az igazság, hogy nem szokásom elöl hordani a fegyveremet, de erre nincs már lehetőség, vagyis van, csak már nem is érdemes. Azt hallom, hogy valaki leszólít, és hogy ezt honnan tudom, ha nem a nevemen szólít, egyszerűn úgy, hogy látta a kaszámat és, mint „kaszás legény” megnevezéssel magához hív, s egyúttal kihív egy párbajra.
- Hm… egy párbaj. –tűnődök el a felkérésen, majd rávágom. – Persze, benne vagyok. Már csak az van hátra, hogy hol és milyen feltételek mellet szeretnéd lebonyolítani. –térek egyből a lényegre, mert látom a lányon, hogy nagyon sietősen szeretné. – Oh, de modortalan vagyok, elfelejtettem bemutatkozni. –mondom, bár ha jól tudom ezt előbb a kihívónak kéne mondani, de ha már én mondtam, akkor már folytatom. – A nevem Allen Dante, örvendek a találkozásnak. –mutatkozok be a hölgynek, kinek nevét még nem tudom, oly módon, hogy kaszámat a vállamon átpördítem, így élével a föld fele támaszkodik a vállamon, s én meghajolok a lány előtt.

Ohh, ez tényleg könnyen ment..! - tölti meg elmémet a gondolat, amitől diadalittas mámorban fürödve annyi elmerülök, hogy még szemem is elhomályosulhat kissé, mintha nem is ott lennék, ahol vagyok. Pedig mégis.
Rövid extázisom alatt a fiú gagyog valamiről, de a tudatomat elöntött boldogság miatt csak részletek jutnak el hozzám belőle. Feltétel. Modor. Bemutatkozni. Dante.
- Dante del Sanchez! - vágom rá hirtelen feleszmélésemben, majd miután agyam memóriája frissül és bekerülnek az új adatok, habogva gyorsan kijavítom magamat.
- Úgy értem Violeta del Sanchez... De hívj Violának, az praktikusabb. - karattyolom, próbálva menteni ami menthető, mielőtt még a srác azt hiszi, hogy bolond vagyok, vagy valami. Arcomra kínos mosoly ül ki, s talán homlokomon apró, de szexi izzadtság cseppek is gyöngyöződnek. Csak remélni tudom, hogy a fejem nem vörösödött el.
- Én is örvendek a találkozásnak. - mondom aztán nyugodtabban, ahogy tekintetemmel elidőzök a srácéban. Kaszáját a vállához támasztja, úgy pózol vele. Aranyos. Én is előcsapom a szigonyt hátam mögül, hagy nézegethesse ő is, hogy mim van. A szép fegyver ezúttal nincs csuklómhoz rögzítve, ellenállás nélkül tudom prögetni ide-oda a vakvilágban. Végül a markolata végénél fogva a földbe vágom, testemtől alig egy méterre. Villás szuronya az ég felé néz és én így tartom magam mellett.
- Ja igen, fél életig tartó párbajra gondoltam... - térek rá végre a tárgyra, aminek lehet a leendő ellenfelem is jobban örül. Vagyis biztos, ugyan is ki lenne kíváncsi egy bolond tyúk rikácsolására, ha párbajozhat is vele?! Vagy nem? :/
A fél életes küzdelem jó. Nincs sok életem, de ez idő alatt is tudok valamennyit fejlődni, az egész életeshez egyszerűen nem fűlik a fogam. Honnan tudhatnám, hogy tisztességes a tag? És ha a végén úgy dönt, hogy haljak meg? Mert az is lehet... Ez így biztonságos.
- Nekem jó itt is, de ha be akarsz valahová menni, az is jó... - magyarázom a helyszínre utalva. Egy mozdulattal elővarázsolom a panelt, majd a párbajozás oldalon beütöm a srác nevét és elküldöm a kihívást. Lesz ami lesz...

A bemutatkozásban, most ő következik, hiszen én már túl vagyok rajta, azonban a válaszára nem számítottam, vagyis nem teljesen igaz ez így, mert hát természetes, véleményem szerint, ha valaki bemutatkozik, akkor annak is be kéne, aki fele irányul a kezdeményezés. Inkább a kertelés helyett rátelek a valós helyzetre, arra, hogy miért vagyok meglepődve, amit egy szemöldök felhúzással, vagy inkább még is csak egy, emeléssel reagálok le. A név, elhagyja a fiatalhölgy száját nem más, mint a Dante del Sanchez, bár nem is értem, hogy miért is lepődök meg annyira, hisz csak a nevét mondta be. De a tény, hogy nekem is van Dante a nevem, kicsit meglepi az embert, hisz ez a családnév nem túl elterjedt, azonban, ha jobban visszagondolok pár pillanatra korábra, megfigyelhetem, vagyis inkább hallgathatom, hogy ő előre tette ezt a nevet, vagyis ez lenne a keresztneve, szokatlan és ritka párosítás, de ha ez a neve, akkor nincs mit tenni. Azonban hamarosan javítania kell magát, mert úgy látszik rájön, hogy nem is a saját nevét mondta, így az új név, amit tudtomra ad a, Violeta del Sanchez. A nevéből és a kinézetéből egyből lerí, hogy nyugati, de hogy melyik ország gyermeke azt így hirtelen nem tudom megmondani, ha tippelnem kéne, azt mondanám, hogy spanyol, mert náluk hallottam a „del”, vagy valami hasonló tagot a nevekben, de ha nem a nevét elemezgetném, a kinézete alapján meg tudhatom állapítani, hogy valamelyik latin népcsoporthoz tartozó családból származik. Na, de fejezzük is be a lánynak a hovatartozásának találgatását és tűrjünk rá, arra, amiért leszólított, vagyis a küzdelemre. Vázolta, hogy a küzdelmünk fél életig tartson, ami ellen nincs is ellenvetésem, szóval a felkérés ezen részét le is tudhatjuk. A következő a helyszín, amire megkérdezi, hogy megfelel e itt.
- Nos, nekem tökéletes ez a hely, szóval akkor maradhatunk is. –mondom néhány pillanatnyi gondolkodás után és egy vállvonás kíséretében.
Miután befejezem a mondandómat ellenfelem, akit már néven nevezek, Viola, mert hát megengedte, hogy így hívjam, elküldi a párbajfelkérést, amit az átnézése után el is fogadok. Ez a mozdulat után felállok ellenfelemmel szembe és várom, hogy az időzítő lejárjon, és a harc elkezdődjön. Természetesen nem támadok elsőnek, nem szokásom, és tartom is magam ehhez, így ha ellenfelem nem kezdi meg magától a támadást, akkor bólintok a fejemmel, hogy nyugodtan jöjjön, mert ha azt várná, hogy én mozduljak elsőnek, az egy kicsit eltartana. Sok mindent még nem tudok róla, de azt biztosra állíthatom, hogy a kasztunk megegyezik, hiszen Violeta-nak egy szigonya van, ami egy speciális fegyver, amit csak harcművészek használhatnak. Akkor lássuk, hogy mit tud az ifjúhölgy, mivel ő a második harcművész Anatol után, akivel megküzdök, de ő az első a kasztváltásom óta, így meglátom, hogy mit tudok kezdeni ellene.

A srác belemegy, hogy itt vívjunk meg egymással. Nagyszerű, legalább nem kell gyalogolnom sehova sem. Ennek örülök. A kezében léő kaszával szemben azonban fenntartásaim vannak. Legutóbb, amikor egy kaszás harcművész ellen kiálltam, nem bírtam kiismeri eléggé ezt a fegyvert, így jobb, ha most is óvatos leszek. Persze vajmi kevés az esélye arra, hogy eltaláljon, max akkor, ha bőven gyorsabb, mint én. A képességem eddig még sosem hagyott cserben, ha arról volt szó, hogy harcban mennyire bírom kamatoztatni és előnyt is élvezek ezzel kapcsolatban, mert a srác még nem is tudja, hogy milyen trükkös is tudok lenni vele.
Önfeledt, gyanúsan vigyorgó ábrázatomat leplezendő kezemet a szám elé teszem és köhintek egyet. Ám ekkor nem várt felismerés lesz úrrá rajtam: piszkos a körmöm. Meglepődve szemlélem az ujjaim végeit. Nem is gondoltam volna, hogy ebben a világba is belerondíthatnak az ilyen apróságok. Még ha sarasak leszünk, mert beleugrunk egy pocsolyába, az hagyján, na de ilyen kis apróságok..?
Feszültek fordulok el, hogy háttal legyek Allenek, s a szigonyt a vállamnak támasztva felszabadult kezem körmeivel próbálom kiszedegetni a piszkot a másik alól. Te jó ég, így vásároltam a botban, így nézegettem a ruhákat a butikban? Ahh, tiszta égés! Hogy a francba nem vettem észre?
- Hrrr. - morgok is kissé, mihelyst az utolsó kis kosz darabot is sikerült eltüntetnem, majd visszafordulok az ellenfelem felé. A küzdelem már elindult az óra szerint, azonban ő nem támad. Bizonyosan rám várhat, elvégre a hölgyeké az elsőbbség, igen? Hehe, nem is tudja mivel van dolga, jobban tette volna, ha addig támad le, míg nem figyelek rá.
- Kész vagy..? - kérdem, s ő bólint, de továbbra sem mozdul, csak figyel.
Eszelős vigyor kanyarodik az arcomra, majd meg is nyalom a szám szélét. Nem tudom miért, de úgy érzem élvezni fogom ezt a harcot. Megragadom a szigonyt, megpördítem a levegőben, s egy hirtelen, de erős mozdulattal, mikor annak villás fele Allen felé mutat, elhajítom azt. A fegyver gyorsan, kegyetlenül szelve a levegőt, süvítve repül az ellenfelem felé. Ha jól céloztam be, akkor a hasánál kellene eltalálnia a szigonynak, kivéve ha kivédi.
Minden esetre már testemet kissé berogyasztom, karomat pedig befeszítem, hogy bármikor támadásba tudjak lendülni, akár így: puszta kézzel.

Most, hogy elfogadtam a küzdelmet akár kezdhetjük is, azonban, a lány hirtelen megfordul, fegyverét ismét vállára helyezi és elkezd valamivel babrálni maga előtt, s mivel nem látok semmit így csak találgatásokba tudnék belekezdeni, amihez, most nincsen kedvem. Végül egy morgás, vagy hörgés, még jómagam nem tudom megállapítani mi az a hang amit, kiad, de az a lényeg, miután kiadja meg is fordul. Mivel látja, hogy nem szándékozok támadni, előtte megkérdi, hogy készen állok e a küzdelemre, amire természetesen bólintok helyeslően, azért nem úgy mint a plasztik kutya, csak egy egyszerű biccentést nyilvánítok meg. Ezt követően Violeta elmosolyodik, bár nem az a „most elcsábítalak” fajta, hanem olyan, mikor valaki egy élvezetes küzdelem előtt áll, és érzelmeit nem tudja másképpen kifejezni, mint egy hasonló mosollyal. Jól ismerem, hisz már rengeteg ellenféllel néztem már szembe. Végre el is érkezünk a küzdelmünknek a harci részéhez. Violeta a feje felett elkezdi pörgetni a szigonyát, s amint a szurony része a testem fele néz, egyenest felém hajítja a fegyverét. Ismerős pillanat, bár az előkészítés különböző. Az Anatol elleni küzdelmemnek pont egy ilyen mozdulat volt a záró része, és most pedig egy nyitódarabként jelenik meg előttem. Az emlék nem túl kellemes, és talán ennek köszönhetően egy ördögi mosoly ül ki az arcomra, s egyenest ellenfelem szemébe nézek vele.
- Ez kevés lesz. –jelentem ki, de ekkor már tekintetem jóval közömbösebbé, hűvösebbé változik és még hangomban is egy kisebb mélyülést lehet észrevenni.
Kaszámat már nem két kézzel fogom, mint küzdelmünk elején, jelenleg egy kezemben tartom, ami nevezetesen a ball, majd egy határozott mozdulattal, lendítem fegyveremet és az övét arrébb ütöm, így az nem talál el. Az igazat megvallva, először azt hittem, hogy könnyebben végre tudom hajtani ezt a műveletet, de amint a fegyveréhez értem, akadtak kisebb nehézségek, de sikeresen leküzdöttem őket. Akkor ideje, hogy én is támadjak, bár figyelembe veszem előtte, hogy fegyvertelen, így a másodperc törtrészei alatt kell, eldöntsem, hogy megtámadom e, vagy inkább előtte visszaszolgáltatom a fegyverét. A döntés, mint a gondolat végigfutása az agyamon gyorsan megtörténik. Mielőtt támadok, odalépek az elütött fegyveréhez, s visszarúgom neki. Megvárom, mire ismét kezébe veszik és indítom is a támadásomat. Kicsit előregörnyedve, fegyverem a jobb kezemben tartva megindulok előre, mikor olyan másfél méterre élek ellenfelemhez, egy hirtelen balrafordulással, ami neki jobbrát jelent, átugrok fölötte, s mielőtt a földre érkeznék, kaszámmal végigvágnám a hátát, majd a földre érkezéskor visszahúzva a kaszámat magam elé megpróbálok hátrálni, és egy biztonságos távolságot felvenni tőle.

A fegyverem természetesen frontálisan nem tudja eltalálni a kaszást, az egy egyszerű, jól irányzott mozdulattal hárítja a dobást. A két fegyver fémesen csattanó hanggal ütközik össze, majd az enyém a földön köt ki, kis csörömpöléssel állapodik meg a srác előtt. Megeresztek egy "erre számítottam" nézést, majd meglepődöttség suhan végig orcámon, ahogy a srác visszarúgja nekem a fegyvert. Ohh, milyen kedves, de inkább támadott volna meg úgy, hogy nincs nálam a szigonyom, többet ért volna vele... Lassan, de céltudatosan hajolok le az Ördög villáért, majd ugyan ilyen mozdulattal egyenesedek is fel. A srác, mintha csak erre várt volna, megindul felém, futva, gyorsan, mint egy szélvész. Már most le tudom szűrni, hogy gyorsasága nagyobb, mint az enyém. Aggodalomra azonban semmi ok, ura vagyok, erhm, úrnője vagyok a helyzetnek.
A szigonyt keresztbe fogom a testem elé, hogy lehetőleg egyetlen mozdulat is elegendő legyen bevédeni minden porcikámat. Szeretném a legkevesebb támadási felületet hagyni magamon. Allen azonban nem támad szemből, mint én a dobással, haem egy gyors ugrást visz véghez, mire először nem is tudok taktikai választ generálni, így karom, s lábam reflexből reagál. Egyensúlyomat áthelyezem a bal lábamra, s előre kezdek dőlni, a jobbomba átdobott szigonnyal pedig magam mögé suhintok, ahova a srác is érkezett. Azonban ahelyett, hogy őt sebesíteném meg, ismét fegyvereink találkoznak egymással, a fémes csattanás kíséretében, mely már lassan kezdi bántani a fülemet. A lendület akaratlanul is megfordítja testemet, hogy folytassam a támadást, valahogyan, de ellenfelem ekkorra már elhátrál több lépésnyire tőlem, így nem lenne elég plusz egy mozdulatot megejtenem, hogy ügyesen áttörve a védelmét leüthessem.
- Ügyes vagy. - jegyzem meg elismerően. S valóban így is gondolom. Ezelőtt még senki sem használt ilyen mozdulatot ellenem így kissé meglepetésként is ért.
- Ha több ilyet is csinálsz, a végén még el is találsz! - folytatom direkte nagyra nyílt szemekkel, s csodálkozó hanggal, csak a móka kedvéért, mintha egy bűvésztrükkön ámuldoznék.
Úgy vélem megint rajtam van a sor, hogy alakítsak valamit. Ha a srác ennyire benne van a különleges mozdulatokba, akkor én is mutatok neki valamit... A teleportot. Ohh, milyen kellemes társ tud lenni egy ilyen képesség. Túl mutat azon a sok nyamvadt gyorsaság ponton, amire mindenki oly' sokat pakol, én mégis egy különleges képességgel átívelek.
Kinézek magamnak egy jó pontot a srác jobb oldalán, ami csak egy lépésnyire van tőle, aztán aktiválva a sokat emlegetett képességemet, ott termek mellette. Allen annyit vehetett észre, hogy ahol eddig álltam, eltűnik a testem, csupán a körvonalam van ott egy szempillantásnyi, de felfoghatatlan ideig, majd már az sem. Mellette jelenek meg, s a szigonnyal, mintha csak egy bajonett lenne, úgy akarom oldalba döfni a srácot...

Amint földet érek, a fegyverem már a hátába vágna, de sikeresen hárítani tudja. Ügyes a lány, látszik, hogy van harci tapasztalata, így legalább nem egy teljesen kezdővel, vagy egy olyannal kell, megküzdjek, aki alig ért a küzdelemhez. Azonban, mivel háttal van, nem tudom, hogy milyen arckifejezést mutat, hiszen az arcról eléggé sok minden leolvasható. Én általában azt szoktam, hogy mennyire élvezi a küzdelmet, vagy milyen lelkiállapotot mutat a külvilág fele. Az utóbbit azért tartom fontosnak, mert egy lilaköddel a „feje” felett mégis csak másképpen küzd, mintha nyugodt és viszonylag kiegyensúlyozott személyiséggel néz szembe az illető, meg a küzdelem élvezhetősége végett is jobban szeretem, ha józanésszel gondolkozik. De mielőtt bármit is tehetne ellenfelem, gyorsan hátrább ugrok, hogy nehogy egy fordulattal, vagy valamilyen cseles mozdulattal lefegyverezzen, vagy felnyársaljon a fegyverével, ami ebből a távolságból ügyesen kivitelezhető, ha egy pillanatra nem figyelem a mozdulatait. Mikor a megfelelő távolságot felveszem, persze nem tudom, hogy mit jelent a megfelelő távolság, és várom, hogy lépjen, de előtte azért végigfut az is az agyamon, hogy mégis csak nekem kéne támadnom, hogy nyomás alatt tudjam tartani, majd egy gyenge pillanatában be tudjak vinni egy találatot. Ezzel még várnom kell, mivel úgy dönt, hogy most ő következik, és támadásnak is lendül. Vagy inkább eltűnik… igen, mert azt veszem észre, hogy egyik percről a másikra csak úgy eltűnik. Megfordul a fejemben, hogy talán látatlanná tud válni, de ezt szeretném elhessegetni, hogy még véletlenül se kezdjen el csírázni ez a gondolatmag a fejemben. Azonban van egy másik elméletem…
- Franca. –kiáltok fel, mikor azt veszem észre, hogy egy pislogás erejéig ott is terem mellettem. – Hogyan… -mondatomat már nem fejezem be, mert gyors cselekedetre van szükségem.
Ez azért is szükséges, mert lándzsájával az oldalam fele szúr. Reagálni alig van időm, alig tudom a fegyverem nyelét a szigonyának ütköztetni, hogy elkerüljem a közvetlen találatot, majd amennyire csak tudok ismételten eltávolodok tőle. Még mindig el van kerekedve a szemem, de legalább a pupilláim visszaálltak az eredeti helyzetükre, mivel a támadás alatt reflexszerűen összeszűkültek. Ez bizony teleportált, semmi kétségem nem fér hozzá, hogy ezt meg cáfoljam, csak az elvét nem tudom, hogy hogyan működik, de ezen tegyük túl magunkat, inkább próbáljuk meg valahogy kideríteni, hogy miképpen is működik ez a kis mozdulat. Nem is vacakolok sokat, ismét támadásba lendülök. Amíg közeledek feléje figyelem, hogy ismét teleportál e, ha igen, akkor próbálom élezni az érzékeimet, pontosabban a megérzésemre támaszkodok. De ha nem használja a képességét, akkor több vágást intéznék a testének különböző pontjaira, amik a következők; mellkas, karok, has, majd legvégül a lábait célzom meg. Elsősorban nyomás alatt szeretném tartani, hogy kifárasszam…

A szúrásom egyenes vonalban száguld a srác bordái felé, elhitetve velem azt a tévképzetet, hogy ez alkalommal képes leszek megsebezni őt és lecsökkenteni végre az életét. Az ív tényleg tökéletes volt, csupán ott számítottam el magam, hogy a srác nem marad egy helyben. Reagálása már majdhogynem emberfeletti, az utolsó pillanatban mozdul el a szigony sebzése elől, így az csak a levegőbe fúródik bele mérgesen, s kelletlen.
Fintorogva zárom vissza magamhoz a fegyvert, s párszor megforgatom a képzeletbeli tengelye körül. Szememet azonban végig Allenen tartom, szorgosan fürkészve arcának mimikáját válasz után kutatva a gondolatbeli kérdésemre. "Hogyan?" A teleportálással biztos megleptem és elég közel is kerültem hozzá, egyszerűen lehetetlennek tűnt, hogy elhibázzam ilyen feltételek mellett, ő mégis kimozdult a hatósugaramból.
Csalódottan csücsörítem oldalra a számít, lábaimat terpeszbe vágom. Megindul felém az ellenfél, nekem pedig egy pillanatra minden izmom megfeszül. Ami eddig lejött nekem, hogy védekezni jobban tud, mint támadni. Az, hogy ez a kaszából következne, nem vagyok teljesen biztos, minden esetre nem akarok belekeveredni a penge vágásába, mert szinte biztos, hogy nem gyenge és könnyen levág, ha elvesztem a komolyságomat.
Egy lépésnyit hátra ugrok, mikor az első vágást intézi felém. A kasza pengéje félelmetesen süvítő hangja süvít el szemeim előtt, s mászik bele fülembe, fejembe, arcomat grimaszra kényszerítve.
A következő csapást a szigonnyal hárítom. Kis szikrák pattognak a szokásos fémes hanggal, s a fiú lökése hátrább nyomja testemet, de nem esek el, mert vagyok annyira erős és kitartó, hogy megálljak a lábamon.
Azonban ellen törhetetlen lelkesedését a megsebesítésemre ennyivel nem bírom letörni, megint támad, ezúttal a hasamat kipécézve magának. Agyamban egy gyors tervezőszimulátor egy röpke másodperc alatt lejátssza az összes eshetőséget, így az mellett teszem le a voksomat, hogy hagy sebesítsen meg. Viszont a valamit valamiért alap megköveteli, hogy én is nyújtsak ezért cserébe sebesülést, így szabadon lévő bal kezemet szorítom ökölbe, s egy erős bal-horoggal próbálom megjutalmazni a fiút tettéért.