Allen vs Ren

Már megint egy lézengős nap, nincs mit tenni. Egyetlen küldetést nem találtam a mai nap, ami elnyerte volna a tetszésemet, vagy ha igen akkor nagyon alacsony tapasztalati pontot adott. Így úgy döntök, hogy egy párbajjal ütném el az időmet, már csak egy megfelelő ellenfelet kéne keresnem magamnak. Az sem érdekelne, ha gyengébb, vagy erősebb nálam, vagy akár a küzdelmünk során megsemmisítő vereségben részesítene. Ezt a délutánt, ami előttem áll, valahogyan el kéne ütni, aztán hátha találok magamnak valami más elfoglaltságot is. De előtte valami ételt kéne magamhoz vennem, mert az ebéd a mai napból kimaradt, mert mint mindig, egy újabb megbízatás lett rám sózva. Ezért nem szeretem, ha nincsenek küldetések, mert akkor kénytelen vagyok elvállalni ezeket. Már egy házon is gondolkoztam, amire gyűjthetnék, de ha jobban belegondolok, szinte ugyan ott tartok, mintha a fogadóban laknék, mivel ott sem kell fizetnem a szállásért és az ételért, csak néhanapján, ami eléggé gyakran előfordul, a tulaj rám bíz néhány csomagszállítást. Nos, ezen nincs mit agyalni, irány valamit enni. Ahogy valami fogadót vagy valami hasonlót keresek, egy lánnyal futok össze az úton, aki sütiket osztogat az arra járóknak, és is azok a szerencsések közé tartozik, akiknek ad a finomságából, amit vélhetően maga készített. Szíves örömmel elfogadom a kis csekélységet, majd azt majszolva megyek tovább. Egy kis idő után azt veszem észre, hogy elveszítem az egyensúlyomat, de az akrobatika jártasságomnak nem esek el. Mikor ismét kiegyenesedek, azt látom, hogy egy vörös szőnyegen állok, és rengeteg fotós vesz körbe engem. Mellette még rengeteg rajongó. Azért tudom, hogy azok, mert folyamatosan a nevemet kiabálják és autógrammot követelnek tőlem. Teljesen olyan, mintha egy filmcsillag lennék, már-már kezdem elhinni, hogy az vagyok, így belemegyek a játékba, Nemsokára egy fiatal fiúval, vagyis inkább férfival találom magam szemben, aki küzdőpartnert keres magának. A fangirl-ök egyfolytában azt hajtogatják, hogy álljak ki ellene, mindaddig, míg bele nem megyek.
- Én kiállok ellened. –válaszolom neki, de ebben a percben minden kitisztul, és minden a helyére kerül.

A srác bemutatkozik, csak ekkor veszem észre, miután teljesen kijózanodok, hogy egy bébi főnix repked körülötte, és egy macskaszerű, valami, mert másnak nem tudom mondani, van vele. Bár ezzel nem azt szeretném kifejezni, hogy nem tatszik, csak nem tudom, hova rakni. Ezekből már meg tudom állapítani, hogy ő egy állatidomár, és ha az érzékeim nem csalnak, akkor eléggé jól képzett személy áll velem szemben.
- Az én nevem Allen Dante, örvendek. –mutatkozok be neki én is, mert még bunkónak, vagy nagyképűnek tartana, ha ezt kihagynám, az ő gesztusával szemben.
Hamarosan egy felkérés jelenik meg, amit ő küld nekem. Fél életig megy, szóval, ha nem leszek óvatos, akkor hamar vége lesz ennek a küzdelemnek is. De félre ragom ezt a gondolatot és elfogadom a felkérést. Ellenfelem a visszaszámlálás alatt magára ölti harci vértjét és fegyverét. Közben a macskája arrébb húzódik, csak a főnix, marad mellette. Az idő lejár és a harc kezdetét veszi. Előrántom a kardomat és néhány suhintást elvégzek a levegőben, hogy megmozgassam az izmaimat. Mikor látom, hogy nem akar támadni, és az első támadás jogát átadja nekem, neki rontok. Persze ésszel, mert ez az első alkalom, hogy egy állatidomárral küzdök meg. Még nem sikerült rendesen tanulmányoznom azt a kasztot ezért, inkább csak „kóstolgatom”, mint egy hatalmasat beleharapnék. Azzal tisztában vagyok, hogy az idomárra és a pet-re is figyelnem, kell, de ha az idomárt sikeresen likvidálom, akkor a meccsnek vége, de ez fordítva is igaz lehet, bár az idomár képességeivel nem vagyok tisztában így nem csak a kedvencével, hanem vele is vigyáznom kell.
Kardomat a ball kezemben tartom, a pengét a föld fele fordítva, és úgy indítom meg a támadásomat. Egy egyszerű támadásról lenne szó, semmi trükk, de arra készen állok, hogy támadásomat egyből védekezésre váltsam. Az elképzelésem a támadásról, hogy kardomat végig vágom a mellkasán, majd eltávolodok tőle, mert biztosan a főnixét küldené ellenem.

A támadásom sikerrel jár, így sikeresen leütöttem a páncélját és valamennyit az életéből is sikerült levennem. Ennek hatására, szó szerint sikerül feltüzelnem a főnixét. Na, de vágjunk is a dolgok közepébe, ha mindenképpen nyerni szeretnék, akkor előbb a petet kell a földre kényszeríteni, és csak utána fogok, az idomárral foglalkozok rendesen. Bízok benne, hogy nincs neki akkora közelharci sebzése, így ki tudom húzni, amíg a szárnyas tűzlabdát elintézem. Már jön is a két jómadár… -hm szerintem sokat használom a madár szót, de nekem tetszik- , mindketten egyszerre jönnek nekem két oldalról. Az eredeti tervhez tartom magam, és egyből a főnixnek feszülök. Egy vágást próbálnék ejteni rajta, majd egy bukfenccel tovább haladok, kihasználva az akrobatikámat, hogy távol maradjak ismételten tőlük. Figyelmem még most is megoszlik, de a főnixre nagyobb hangsúlyt fektetek, mint a gazdájának. Bár furcsállom, hogy az előbb nem csapott le rám, pedig eléggé védtelen pozícióban voltam vele szemben. Meglehet, hogy nem számolt, azzal, hogy elsődlegesen a petjére fogok koncentrálni, és nem arra, hogy az ő támadását reagáljam le. Ahogy ezen morfondírozok, hirtelen egy erősebb fájdalom tör rám, kicsit ismerős a helyzet, de most nem jut eszembe, hogy honnan. De ez már nem is lényeges, mert a következő pillanatban azon kapom magam, hogy én vagyok a pápa, és híveim körülöttem vannak. Mivel egy kicsit eltévedve érzem magam, pontosabban, nem a Vatikánban vagyok, ahol jelenleg a napi áldást kell rászórnom a hívő emberekre. Így kénytelen vagyok itt helyben elvégezni, és miután ezzel megvagyok, akkor látom, hogy velem szemben áll egy fiatal férfi, akit megszólítok.
- Gyermekem, gyere közelebb. –majd a kezemet nyújtom neki, hogy gyűrűmet megcsókolja.
Ám mikor megpillantom mellette a lángoló démont –a démon Ren-nek a petje Regi- és egy egyszerű következtetést vonok le, a fiú lelkét megszállta egy démon, és mint az egyháznak a vezetője, kötelességemnek érzem, hogy megszabadítsam szegény párát a gonosztól. De ahogy körülnézek, semmi olyat nem találok magamnál, ami egy hagyományos ördögűzéshez szükséges lenne. Csak egy kardot látok a kezemben, ami nem nagyon illik pápai főméltóságomhoz, de az eltévedt lelkeket meg kell valahogyan mentenem.
- Gyermekem. –szólítom meg ismét a srácot. – Megszabadítalak ördögeidtől, csak maradj nyugton. Nem ígérhetem, hogy nem fog fájni, de csak a te érdekedben teszem. –mondom neki, miközben tekintetem komolyra vált az eddig derűset felváltva, és képességemet aktiválom. – A mennyek tüze fog téged megtisztítani. – mondom neki végezetül ezt az ellentmondást, mert valójában a képességem a pokolból származik –lásd a neve- .

A támadás sikeres, amit a főnixe ellen indítok, amivel szépen megsebeztem, de ahogy észreveszem el is kezd gyógyulni. Érdekes képessége van annak a madárnak, nem véletlenül, hiszen egy főnixszel van dolgom. De pihenésre nincs időm, mert következő pillanatban, azt veszem észre, hogy egy jókorát repülök, hogy mitől, azt nem tudom, de biztos köze lehet, az ellenfelemhez. Meglehet, hogy ez a különleges képessége, bár életpontot nem veszítek, mégis egy hatalmasat csapódok a falnak. Még jó, hogy nem érzek fájdalmat ebben a játékban, mert most biztos egy jó darabig a földön fetrengenék, a fájdalomtól.
- Ajajajaj, meg kéne válogatnom, hogy mit eszek meg. –mondom a fejemet fogva. – Ha legközelebb találkozok, azzal a lánnyal kicsit elbeszélgetek vele. Na de vissza a harchoz. –mondom egy nyújtózás után, és ellenfelemre mosolygok. – Bocs, ha eddig megvárakoztattalak, de szerintem elkezdhetnénk a küzdelmet. –mondom kicsit fennhangon, majd támadást indítok ellene.
Ekkor újabb támadást indítok, de most egyenest a főnixet támadom meg. Hatalmas sebességgel közelítem meg, majd erőteljes kardcsapásokkal kezdem el sorozni. Nem hagyhatom, hogy meglógjon, mert, ha most nem tudom legyőzni, nem tudom, hogy mikor máskor lesz rá esélyem, mert az a gyanúm, hogy a gyógyulást nem fogja abbahagyni egyhamar. Nem szeretnék veszteni, de ha mégis ezt dobná a gép, emelt fővel távoznék az arénából, mert nagyon örülni fogok neki, hogy egy idomár ellen mondhatni egyenlő félként küzdöttem, mikor első alkalom, hogy egyel is harcolok. Na, de akkor most foglalkozzunk a főnixszel, ha megfelelő közelségbe tudok kerülni hozzá, az eredeti terv lépne életbe, azonban, ha ez nem jönne össze, akkor az idomárját támadnám meg, mert biztosan a segítségére sietne, és akkor biztos szembe tudok vele kerülni.

Úgy látszik nem lesz egyszerű dolgom, lehet, hogy mégis taktikát kell váltanom. Eléggé bizonytalan vagyok egy ilyen ellenféllel szemben. Nagyon erős és harcképzett személlyel állok szemben, és biztosra veszem, hogy nem ez az első párviadala. Na, de ideje munkához látni, persze csak átvitt értelemben. Látom, hogy ellenfelem főnixe néhány méterrel mögötte helyezkedik el, amiből arra tudok következtetni, hogy készül valamire, de ha nem csinálok semmit, akkor sosem tudom meg, hogy mire is, és talán elveszítem a lehetőséget arra, hogy legyőzzem.
Ahogy haladok feléje, kardomat ismét a föld fele tartom, majd mikor a közelébe érek, végig húzom azt a földön és egy egyszerű elterelő trükköt alkalmazok ellene, pontosabban felkavarom a földön lévő port és a szemébe szóróm és remélem, hogy ezzel elveszíti a koncentrációját, és ekkor végig hasítom a legvédtelenebb pontját. De vigyáznom kell, nehogy a madara ez idő alatt rám támadjon, így minden gyorsaságomat és ügyességemet összeszedve támadok. Majd amilyen gyorsan csak lehet, visszavonulót fújok és egy biztos távot vennék fel vele szemben. Azonban, ha ez nem jönne be, akkor gyorsan védekezésbe váltok át és próbálom a támadást vagy támadásokat hárítani. A vége ugyan az, hátrálni kezdenék tőlük. Közben a főnixet figyelem és készülök bárminemű támadásra. Látom, hogy a madárnak folyamatosan töltődik vissza az élete. Az életcsíkjának növekedése alapján és abból, amennyit sikerült nemrégiben levennem tőle, megközelítőleg meg tudom mondani, hogy a sebzésemnek a felét tudja visszatölteni, vagy valami hasonló nagyságrendben. Eléggé necces ezt kiküszöbölni, mert ha végleg ki szeretném iktatni, akkor kétszer vagy akár háromszor egymás után biztos találatot kell, bevigyek.

A trükköm és egyben a támadásom is sikerrel jár, így újabb életpontot tudok levenni az életéből, de most jóval többet, mint a múltkori támadásommal. Bár nem hagyta megjegyzés nélkül a mozdulatomat, nekem úgy tűnik, hogy tisztességtelennek tartja a támadásomat, bár ez az én szemszögemből tűnik így.
- Nos, ez egy küzdelem. Csak egy trükköt vetettem be ellened. –mondom neki.
Ez után Regit, mert hát így hívják a főnixét, hátra küldi, és úgy dönt, hogy innentől egyedül fog megküzdeni ellenem. Nem nézem le az idomárokat, de tudtommal, nem valami jók a közelharcban, bár meglehet, hogy ő azok közé tartozik, akik ezt képesek megcáfolni. Egy kicsit azért flegmán is viselkedik velem szemben, túl magabiztos a srác, mert azt veszem észre, hogy leül a földre. Biztos készül valamire, mert olyan magabiztosan állítja, hogy fél kézzel le tud győzni.
- Azt majd meglátjuk. –mondom neki és az eddigi szinte fülig érő mosolyom, most komoly, már kifejezéstelenné válik.
Kicsi dühöt is érzek vele szemben, mert nem látom benne azt a harci szellemet, mint az eddigi ellenfeleimben. Valahogy teljesen alábbhagy a küzdő kedvem, de megpróbálom egy kicsit feldobni ezt a küzdelmet. Támadni még nem támadok, mert először gyorsan mérlegelem a helyzetet, mivel valami nagyon nem tetszik itt nekem. A petje nincs a közelében, és ő csak ott nyugodtan üldögél a földön. Ekkor bevillan, mi van, akkor, ha ismét azt a lökés hullámot akarja használni, és ha az eltalálna, a madarát küldené rám, hogy elintézzen, amíg tehetetlen vagyok. Cseles, de volt már hasonlóval dolgom, és ott is eléggé jól tudtam állni a sarat.
Egy mély lélegzetvétel után megszorítom a kardom markolatát és megindulok feléje. De ahelyett, hogy egyből neki rontanék, egy kicsit még cikázok, s közben a kardommal felkavarom magam körül a port. Mozgásomban semmi szabályszerűség nincsen, rábízom magam az akrobatika jártasságomra, hogy a kecses (?) mozdulatokat rendesen véghez tudjam vinni és a porfelhő leple alatt egy kis esélyt találjak arra, hogy bevigyek neki egy újabb csapást, de azért nem hagyom figyelmen kívül azt a tényt, hogy van még neki egy segítője, akit bármikor segítségül tud hívni...

A porfelhőben való bohóckodás, mert másnak nem tudnám nevezni, mert így utólag belegondolva, én sem látok sokkal többet, mint ellenfelem, de nem állok meg, mert tudom, hogy merre van, vagyis inkább a támadásom megkezdése előtt hol üldögélt. Na, de nehogy már itt kelljen megállnom e miatt, szépen haladok előre, de mikor odaérek, már hűlt helyét sem találom. Ekkor gondolom, hogy ideje a porfelhőtől megszabadulni, ezért kimegyek belőle, de talán inkább maradtam volna még ott. A harcnak úgy látszik, itt van vége, mivel abban a pillanatban, amint a friss levegőre jutottam, ellenfelem főnixe lecsapott rám, ezzel hatalmas sebzést okozva nekem. Hatalmas… ha teljes életre mentünk volna én már rég elpatkoltam volna. Ennyi volt, nagyon nem akarom elhinni, hogy veszítettem, mert szinte alig tudtam megmutatni, hogy mit is tudok, de a ténnyel tudatosulnom kellett, mikor megjelenik a WIN felirat ellenfelem nevével. Nagyon nem is mérgelődök, pedig lehetett volna esélyem ellene, de a gép ezt dobta, és ezen nem tudok már mit módosítani. Ez után odalépek ellenfelem elé, majd kezemet nyújtom ezzel elismerve az ő győzelmét.
- Megismételhetnénk majd egyszer a harcunkat... normálisabb körülmények között, mert hát... lássuk be, nem voltam teljesen magamnál. –mondom neki, kicsit zavartan.
Ez után elköszönök tőle, és megyek megkeresni azt a lányt, aki a sütiket osztogatta. Szeretnék vele elbeszélgetni, gondolom magamban, miközben egy kaján mosolyt ejtek arcomon. Ahogy elhagyom a küzdőteret, még egyszer visszagondolok a harcomra, és rá kell jöjjek, hogy az idomárok ellen teljesen védtelen vagyok. Kettő az egy elenni harcban, csak mobokkal és más közelharci játékosokkal küzdöttem meg. De most ez a küzdelem adott néhány ötletet a továbbiakra tekintve.