Anatole Saito vs. Allen Dante

Minden prímán alakul mostanában, minden a terveim szerint. Elégedettnek kellene lennem, mégis állandó feszültség telepedett rám. A céhalapítás nem kevés fáradtsággal jár: pályázatírás, elfogadtatás, pénzügyek rendezése, beiktatás, tagtoborzó kihirdetése. Azt se tudom hol áll a fejem. Nem hittem volna, hogy ekkora terhet fogok a vállamon cipelni, de hát én akartam. Igazság szerint büszkének kellene lennem a művemre és élveznem a megérdemelt pihenést, amíg még lehet, de képtelen vagyok leállni. Állandóan zakatol az agyam és hiába próbálok kikapcsolni, a gépezet csak forog tovább a fejemben. Ha nem találok magamnak valami kellemes időtöltést, akkor tuti megkattanok, mire a toborzóra sor kerülhet. Nem szabad, hogy Violeta ilyen állapotban meglásson. Előtte mindig csak a magabiztos énemet mutatom, és így is túl sokat nyavalyogtam neki az utóbbi időben. Ideje tehát levezetni valamin a feszültséget. Vagy valakin. Lehet egy KT jót tenne...
Az ágyamon fekszem, mikor ez a sok marhaság feljön bennem. Aldo igencsak megérezhette a rossz kedvemet, mert dorombolva dobabújik hozzám. Pofáját addig fúrja a tenyerembe, míg végül meg nem vakargatom a füle tövét. Igyekszem megfeledkezni arról, hogy valószínűleg ilyenre programozták ezt a kis virtuális jószágot, ugyanakkor az is megfordul a fejemben, hogy csak kaját akar kunyerálni ez a kis számító dög. Előveszek pár cica jutalomfalatot és hagyom, hogy sorra elnyammogja azokat.
- Nem jó ez így neked. Nem vagy eleget a napfényen! - Kissé megrázom a fejemet. Már megint kokettálok ezzel az adathalmazzal. Na jó, egyezzünk meg abban, hogy ezután teljes mértékben próbálok úgy tekinteni Aldora, mint egy macskára, és nem mint, egy virtuális NJK-ra. Bólintok egyet, miután egyezséget kötök magammal, majd még mindig hanyatt fekve testem fölé emelem a macsekot és pofáját magammal szembe fordítom. Farkasszemet nézünk egy fél percre, mire elnyávogja magát. Idióta, macskás fejet vágok én is és visszanyávogok. Aldo úgy néz rám, mint egy sültbolondra, aztán nagy ívben tesz rám és mellső mancsaival elkezd játszani az egyik kilógó tincsemmel. Mivel meghúzza a hajamat, ezért ez megtorlást kíván. Felpattanok és úgy vetem magamat a macskára, mint egy szumóharcos.
- Most véged álnok gazember! - ripakodok rá röhögve, majd hanyatt vágom a kis virnyákolót és jól megdögönyözöm. Persze össze-vissza harapdálja a kezemet, fúj és morog, de mi már csak így szoktuk. Úgyis tudom, hogy amint megkapja a következő cicanasit, már meg is bocsájt. A kezeimen vörös, pixeles csíkok jelennek meg csikarásai nyomán, de mivel védett területen belül vagyunk, így nem sebződöm.
- No, gyere Aldo, mennyünk sétálni! Ideje egy kis friss levegőt szívni mindkettőnknek. - Elgondolkoztam már korábban is a cicapórázon, de eddig még nem volt gond azzal, hogy kövessen. Szerencsére nem olyan öntörvényű, mint egy való világ béli macska, de azért eléggé át tud rázni. Most pedig nincs humorom ahhoz, hogy kergessem. Sóhajtok egyet, majd elindulunk a legközelebbi park felé. Zsebre dugott kézzel sétálgatok az utcán, Aldo pedig mellettem tipeg, miközben tágra nyílt pupillákkal nézelődik. Egyszerűen lenyűgöző, hogy ilyen apróságra is odafigyeltek a programozók, komolyan úgy viselkedik, mint egy élethű szőrmók. Mire a parkba érünk, ő már kellőképpen felengedett. Nekem még mindig olyan semmilyen hangulatom van, mint aki citromba harapott. Lehet jót tenne, ha ennék valamit. Legalább valami nasi jobb kedvre derítene, ha már ilyen jó idő van. Már indulnék is egy árus felé, mikor valaki leterít. Egyszerűen nekem esik és én egyensúlyomat vesztve rogyok össze. - Mi a fene? - Értetlenkedek a földön fetrengve, majd azonnal talpra kecmergek, kivonva karomat a segítő kezekből. Aincrad új céhvezérét nem lehet csak úgy büntetlenül fellökni, de nem ám. - Ezért most sürgősen bocsánatot fogsz kérni! - Emelem fel a hangom, de mire talpra állok és leporolom magam, csak akkorra jövök rá, hogy ingerült szavaimat egy hölgynek intéztem. A fiúra eddig még nem figyeltem különösképpen. - Ó, pardon. A hölgyek inkább csak átvitt értelemben szoktak levenni a lábamról, nem szó szerint gázolnak át rajtam.

Hamarosan a fiú, vagy akár már férfi, mert ránézésre idősebb nálam, is felkel, majd leporolja ruháját. Amint megpillantja Sara-t egyből kedvesebb lesz, ami személy szerint nem nagyon tetszik, és ezzel nem csak én vagyok így, még Sara is ugyan ezen a véleményen van velem, pedig nem szokott előítéletes lenni az emberekkel. De be kell látni, hogy most ő hibázott és ezért a felelősséget is neki kell vállalnia. Mikor már kellőképpen tárgyalható formába kerül, az idegen, Sara odalép elé és bocsánatot kér tőle.
- Elnézést kérek az előbbi figyelmetlenségemért. –mondja, majd meghajol előtte.
De sokat nem is időzik ott, egyből visszajön az én oldalamra. Ezután én szólítom meg.
- Tényleg nagyon sajnáljuk, ami történt, remélem meg tud bocsájtani. –mondom neki elmosolyodva.
Közben végig futtatom tekintetemet, az idegenen. Megközelítőleg ugyanakkora, mint én, és testalkatban sem térünk nagyon el egymástól. Azért van köztünk néhány pár év korkülönbség, de talán nem veszi sértésnek, ha ezután inkább tegezve beszélek vele, ha mégis akkor kicsit visszább fogom magam. Valahogy van egy olyan érzésem, hogy ő valamivel feljebb áll nálam a játékban. Biztos rengeteg tapasztalattal rendelkezik, és a szintje, sem olyan alacsony, mint az enyém.
- Nos, viszonzás képen, ha nem bánod meghívnálak egy italra. Ismerek egy jó helyet. Kérlek, tarts velünk. –mondom neki.
Tényleg ismerek egy nagyszerű helyet. A kiszolgálás nagyszerű, és amiket felszolgálnak azok is nagyon finomak. Az egy nagyon ismert, bár ha pontosabban akarok fogalmazni, inkább felkapott. Ez nem is csoda, mivel az összes pincér lány, és mindegyikük cselédruhát visel. Talán ezzel meg tudom enyhíteni, barátunk lelkét, de mielőtt elindulnánk, még szándékomban áll bemutatkozni.
- A nevem Allen, ő pedig itt a társam, Sara, és tényleg szeretném, ha velünk tartanál, mert szeretnék kérdezni pár dolgot. Nem kell nagydologra gondolnod, inkább csak a tanácsodat kérném. –mondom széles mosollyal az arcomon, közben ismét jobbomat tartom neki.
Látom, hogy Sara elmegy mellőlem és a srác lábánál álló macskát próbálja megközelíteni, aki barátságosan közeledik feléje. Ez nem is csoda, hiszen őt még a legvadabb állat is békésen fogadja. Mikor odaér hozzá, megsimogatja fejét, mi az dorombolni kezd.
- Aranyos, a tiéd? –teszi fel a kérdést mosolyogva a fiúra felnézve, közben tovább gyömöszkéli a kis állatkát.

- Semmi gond kisasszony, én is elnézést kérek az iménti bárdolatlan stílusomért. Csak azt hittem valaki otromba módon, szándékosan fellökött, hogy kötekedjen. - Most már én is szabadkozom, hiszen igazán nem vall rám, hogy bunkón viselkedjek másokkal. A meghajlást látva egy pillanatra megilletődök, s végül úgy döntök, hogy a kézcsókos üdvözlést most mellőzöm. Ekkor kezd el mentegetőzni a lány mellett álló srác is, de próbálom leinteni, bőven elég volt a bocsánatkérésből. Nem gondoltam volna, hogy ennyire rájuk ripakodtam.
- Igazán nincs szükség arra, hogy meghívjatok engesztelésképpen, de ha ennyire ragaszkodsz hozzá, akkor legyen, beleegyezek. Amúgy sem árt most egy kis társaság... - Az utolsó mondatot már halkabban, inkább csak magamnak mondtam, mintha próbálnám győzködni magamat, hogy fogadjam el idegenek asztaltársaságát. Nem tűnnek gazembereknek, a tárcámat sem a zsebemben hordom, szóval nem is cseles rablók, ráadásul zöld indikátorosak, úgyhogy nincs mitől tartani. Aldo is jó emberismerőnek tűnik, s ő szívébe már kezdi is belopni magát az ismeretlen lány.
- Örvendek, a nevem Anatole. - fogadom el a felém nyújtott kezet. A vezetéknevemet nem tettem kivételesen a keresztnevem után, nem éreztem idevalónak, ha már ők is csak rövid megnevezéseket használtak. - És ő is örvend a találkozásnak - képviselem szavakkal a kis szőrgolyót, aki helyeslően nyávog egyet - Ő itt Aldo, a macskám, és mielőtt még ráterelődne a szó, nem vagyok állatidomár. - Ez utóbbit nem olyan kikérem magamnak stílusban mondtam, egyszerűen csak megemlítettem. Fegyver és harci felszerelés jelenleg nincs rajtam, így nem lehet megítélni a kasztomat, de egyet már legalább sikerülhet kizárniuk. Allen váratlan mederbe tereli a beszélgetést, állítása szerint tanácsot szeretne kérni tőlem. Először gyanakodva méregetem a fiút, aztán elvigyorodok és megveregetem a vállát.
- Tanácsot? Azt mindig lehet ingyen és bérmentve. De milyen jellegű tanácsadásra szorulnál? Üzleti? Harci? Céhes? Szerelmi...? Esetleg ez így mind egyben? Egyetlen dologban nem tudok segíteni: nem vagyok pap. - vigyorodok el ismét a párocskára egyszerre pillantva.

- Nos… papra még nincsen szükségem. Egyelőre. –mondom az utolsó szót halkan, és ha nem rendelkezik hallgatózással, akkor nem is hallja meg. – Inkább harci tanácsot szeretnék kérni, bár inkább ezt beszüljük meg egy asztalnál. –mondom neki, és intem neki, hogy kövessen abba a kávézóba, amit az imént említettem.
Tényleg nincs messze, pontosabban a parknak a túl oldalán, ami alig néhány perc sétára van attól a ponttól, ahol jelenleg tartózkodunk, és még Anatole a macskáját is veheti, mert kevés azon éttermek, vendéglők, cukrászdák közé tartozik az a hely, ahova állatot be lehet vinni. Hamarosan meg is érkezünk, és még engem is magával ragad a látvány, mivel én is most járok itt először. Mindenhol cselédruhában futkározó lányok nyüzsögnek. Amint észrevesznek, minket oda is jön az egyikük és széles mosollyal, és hatalmas „melegséggel” üdvözöl minket.
- Üdvözlöm drága vendégeinket, kérem, kövessenek, mindjárt az asztalukhoz kísérem önöket. –mondja teljes vidámsággal, és mutatja, hogy merre kell, menjünk.
Mikor leülünk az asztalunkhoz, mindannyian kapunk egy étlapot, amiről választunk magunknak. Személy szerint egy franciakrémest rendelek, és melléje egy jeges teát. Majd a pincér távozása után újdonsült barátom fele fordulok, és eléje tárom a kérésemet, amit, már egy ideje el akarok mondani.
- Akkor rá is térnék. Azt szeretném, hogy küzdj meg velem. Persze most nem arra a vérre menő ütközetre gondolok, hanem, egy olyanra, ahol a képességeimet tudnám fejleszteni. Erősebbé szeretnék válni, hogy egy nap én is a fronton tudjak küzdeni a többiekkel. Bár eddig biztos voltam benne, de mikor a tornáról kiestem, rájöttem, hogy rengeteg hiányosságom van, amiket pótolnom kell. Jelenleg nem a győzelem zászlaja lebeg előttem, inkább csak tanulnék, nagyobb játékosoktól. Ezért kérlek légy az ellenfelem. –mondom neki, miközben fejet hajtok előtte.
Nem sokára kihozzák a rendelésünket, amit átveszek, majd neki kezdek, és közben várom, hogy mit válaszol a kérdésemre. Remélem, hogy elfogadja a kihívásomat. Tudom, hogy nincs sok esélyem ellene, de mindent megteszek, hogy újabb mozdulatokat tudjak elsajátítani.

Hallgatózás jártasságomnak hála meghallom azt is, amit a fiú csak az orra alatt piszmog. Imádom ezt a skillt, pontosan azért vettem meg, hogy az ilyen elszöszmötölt mondandókat és sugdolózásokat is kifürkészhessem. Vigyorom nem lankad, a papos felvetésem úgy tűnik mégiscsak betalált. Ugyanakkor abban sem tévedtem, hogy harci tanácsra lenne elsősorban szüksége a fiúnak, így bólintok és beleegyezően követem őket a vendéglőbe. Aldo viszont kényesen nyávogni kezd, úgy tűnik hamar beleszokott az úri életbe, így kénytelen vagyok karomba felvenni a macskát, hogy megelőzzem a további nyafogását. Vagy ilyen hamar elfáradt, amit erősen kétlek, vagy pedig egyszerűen csak úgy érzi, hogy nincs kellően a középpontban, ezért magára akarja vonni a figyelmet. Hát sikerült neki. Szerencséjére olyan kávézóba invitált minket Allen, ahol állatokat is megtűrnek, úgyhogy kényelmesen elhelyezkedik mellém ülve a macsek is, amikor helyet foglalok a vendéglőben. Kivételesen nem limonádét kérek, hanem újdonsült ismerősöm, akarom mondani céhtársam kedvencét, vagyis eper shaket. Igen hamar rászoktatott a piperkőc cimborám, pedig még alig találkoztunk. Csendben végighallgatom ezután Allent, s közben Aldo bundáját simogatom, hogy megnyugtató dorombolást csaljak ki belőle nyávogás helyett. Érezze csak, hogy vele is foglalkozom, miközben a fiú mondandójára koncentrálok. Bár nálam alacsonyabb szintűnek tűnik a srác, és mondandójából is ez derül ki, mégis megnyerő a gondolkodásmenete. Mire azon kezdenék morfondírozni, hogy beleillene-e a céhem koncepciójába, arra leszek figyelmes, hogy a neve mellett ott a Justice League jele. Így hát elvetem a céhes ötletet, majd némi gondolkodás után válaszolok.
- Dicséretes az elgondolásod fiatalúr, és megtisztelő, hogy engem választottál ki, még ha furcsán is indult a találkozásunk. Szívesen igent mondok a felkérésre, de előbb szeretném hallani az esetleges feltételeidet. Nem akarok nagyképűnek tűnni, de figyelmeztetlek, hogy 6. szintű vagyok, magas pluszokat adó felszerelésekkel. Esetleg lenne egy olyan javaslatom, hogy megválnék pár holmimtól, hogy kiegyenlítettebb és igazságosabb legyen a küzdelem.

- A felszerelésedet rád bízom, mivel én azért kértelek fel téged, hogy erősebbé tudjak válni. E téren dönts a saját belátásod szerint, hogy miképpen szeretnéd a felszerelésedet hordani. Azt szeretném, ha egy igazi küzdelmet játszanánk le. Ahogy elmondtad, tényleg jóval magasabb szinten állsz, mint én, de ha akarom is valamire vinni ebben a játékban és, ha meg akarom védeni a számomra fontos személyeket, akkor az ilyen akadályok nem állíthatnak meg. Jelenleg a harcstílusomat szeretném fejleszteni, így véleményem szerint a legjobb, ha éles helyzetbe helyezem magam. –mondom komoly tekintettel, majd belekortyolok italomba.
Tényleg szükségem lenne, egy stílus kifejlesztésére, mivel eddig a valóságban, csak a hagyományos vívással voltam, és úgy látszik itt annál kicsit jóval többre lenne szükségem. Ahogy majszolom tovább a süteményemet, közben várom, hogy mit felel erre. Jobb szeretném, ha teljes fegyverzetben küzdene, hogy tényleg fejlődni tudjak. Amíg ezen agyalok, az egyik pincérlány odajön hozzánk, majd egy meghajlás után megszólít minket.
- Bocsánat, hogy hallgatóztam, de jól értettem, hogy párbajozni szeretnétek? –teszi fel érdeklődve a kérdést, és hol rám, hol Anatol-ra pillant.
- Igen, de ne aggódj, nem szeretnénk felfordulást okozni, szóval nem kell aggódnod. –válaszolok neki.
- Nem, csak azért kérdem, mert az étteremnek van egy küzdőtere, ahol a vendégek, leszokták vezetni a feszültségüket, és ha gondoljátok igénybe vehetitek azt.
- Örömmel élnék a lehetőséggel, de nem szeretnék tömeget, vagy nézőket, ezért…
- E miatt nem kell aggódni, csak a küzdő felek és akik még engedélyt kapnak a megtekintésre tartózkodhatnak a szobában.
- Hát rendben, ha neked is megfelel. –mondom néhány pillanat gondolkozás után, majd Anatol fele fordulok.
Ez után a pincér lány megkér minket, hogy kövessük. Egyenest a cukrászda konyháján áthaladva egy teremben találjuk magunkat. A terem 10x10 méteres, ami ideális arra, hogy egy párbajt le lehessen vezényelni. A kialakítása egyszerű, semmi extra nincs benne. A talaj egy része föld vagy homok, de a többi pedig kőből van kiépítve. Néhány percnyi előkészület után, készen állok a csatára, de előtte Sara odajön hozzám.
- Légy óvatos, és sok sikert. –mondja mosolyogva.
- Meglesz. –majd az ellenfelem fele fordulok. – A küzdelem módosított szabályok szerint fog menni. A küzdelem akkor ér végett, ha az egyik félnek eléri az élete, az öt életpontot. –mondom el a feltételt, majd el is küldöm a felkérést.
Miután elfogadja azt előrántom a kardomat és készülök is a támadásra, de előtte még felmérem az ellenfelemet.

- Ahogy szeretnéd, de még egyszer nem fogom felajánlani - jelenik meg egy baljós mosoly az arcomon - Akkor hát marad a felszerelésem és elfogadom a kihívást is. Már csak egy alkalmas terepet kell találnunk.
Miközben a turmixomat iszogatom, megjelenik az iménti pincérlány és felajánl számunkra egy harcteret, így nem is kell olyan messzire mennünk. Kényelmesen elfogyasztom a maradék shakemet, hiszen hova rohanni, ha még a küzdőtér is helyben van. További bájcsevej helyett azonban gondolataimba temetkezem. Igen ritka nap a mai, hogy nem találnak szószátyár kedvemben, de örüljön ez a srác, hogy egyáltalán hajlandó vagyok kiállni ellene. Viszont a pocsék hangulatomon ideje változtatni! Lehet pillanatnyilag a lehető legjobb döntés kiállni egy párbajban, megmozgatni kicsit a végtagjaimat. A tapasztalatszerzés pedig sosem árt, arcoskodás ide vagy oda, de még nekem is jócskán van mit fejlődni. Szimpatikus a srác, és bízom benne, hogy a küzdelem is olyan pezsdítő lesz, mint amilyet remélek. Ami azt illeti, én szeretek közönség előtt szerepelni, de tiszteletben tartom, hogy a fiút ez zavarná.
Befejezve az uzsonnát, nem késlekedünk soká, úgy tűnik mindkettőnket kezd feltüzelni a közelgő párbaj. Nem vagyok egy agresszív ember, sőt a való világban soha nem ütöttem meg senkit - többnyire engem vertek a nagyobbak pisis koromban - ebben a virtuális világban azonban nem kell attól tartanom, hogy fájdalmat okozok. Sőt, hála a párbaj rendszernek, komolyabb kárt sem tudok tenni az ellenfelemben, legfeljebb az egójában. Vagy ő az enyémben, de hát ezt ugye nem engedhetem. Inventorymból előhívom a harci felszerelésemet, így állandóan viselt gyorstalpalóm mellé magamra öltöm imádott vértemet, köpenyemet, sisakomat, végül mindkét kezemmel megragadom lándzsámat. Elfogadom az életponttal kapcsolatos feltételét, majd rábökök a kihívás elfogadására, s már indul is a visszaszámlálás. A hátralévő másodperceket arra használom, hogy ismertessem az én egyetlen "feltételemet".
- Remélem nem bánod, ha az eddigi udvarias és kicsit talán sznob énemet magam mögött hagyva a megszokott stílusomban harcolok. Ha bármi sértőt mondok vagy teszek, előre is elnézést kérek. Ám ideje a fancsali képemre mosolyt csalni! - S már érkezik is az ezer wattos, hamisíthatatlan Anatole féle vigyor. Jó szokásomhoz híven átengedem a kezdeményezés lehetőségét, mivel az első bekapott sebzést arra szoktam felhasználni, hogy kitapasztaljam az ellenfelem pontjait. Allen nem árulta el, hogy ő hányas szintű, lehetséges, hogy könnyelműség volt nekem is elmondani, de bízom magamban, a képességeimben és a felszereléseimben. Mindegyikért megdolgoztam, szóval nincs miért szégyenkeznem. Kinyújtom előre bal kezemet és Neosan intek, hogy támadjon meg. Felveszem a védekező állást, de hagyok szabad felületeket, hogy meg tudjon vágni. Nem akarom nyilvánvalóvá tenni, hogy beengedem a sebzést, de azért tesztelni igyekszem az erejét és a páncélom védelmét.

Akkor ideje neki kezdeni a küzdelemnek, de előtte még mérjük fel az ellenfelünket rendesen és csak utána kezdjünk neki a támadásnak. Nem tűnik, hű de kigyúrt alaknak, de mivel egy játékban vagyunk, ezt sajnos nem tudom megmondani, mert már találkoztam olyan lánnyal, aki jóval alacsonyabb volt, mint én és mondhatni, hogy semmi izom nem volt rajta, szó szerint olyan volt, mint egy törékeny virágszál. Ezt csak azért mondom, mert legyőzött, szóval a külsőt leginkább a fegyver alapján szoktam elemezni és az esetlegesen feltűnő páncélzatot. Bár ez rajta nem nagyon látszik, szóval marad a fegyvere. Mivel a BETA idején tanulmányoztam a fegyvereket így nagyjából tisztában vagyok, hogy melyik milyen statot tud adni a használójának. Nos, mikor végig futtatom rajta a szemem, meg tudom állapítani, hogy nem valami ritkaság, és még nagy statot sem ad a játékosnak. Már csak azt kell, figyelembe venne, hogy tényleg magasabb szinten van, mint én és elmondása szerint a felszerelései nagy értékeket adnak neki. De még ez sem elég, hogy hátráljak ettől a harctól. Most, hogy ezt tisztázom így magamban, ideje elkezdeni a harcot. Ellenfelem védekezni áll be, ezzel jelezve, hogy kezdjem én a támadást. Nem is kell többször mondania, habozás nélkül megindulok feléje, közben meg észreveszem, hogy hagyott egy nyílt pontot a védelmén. Ez furcsa, hiszen egy képzett harcosról van szó, ezt még én is meg tudom állapítani. Biztos, hogy készül valamire, de ha nem próbálom meg, akkor sosem tudom meg, hogy mire készül. Folytatom a támadásom, és mikor a közelébe érek, a bal kezemben lévő karddal lesújtok arra a felületre, majd néhány lépést tovább haladva lelassítom, magam majd feléje fordulok. Csak ekkor jövök rá, hogy mit is akart valójában, meg akarta tudni, hogy mekkora a sebzés értékem. Nos, nem, mintha annyira titkolni való dolog ez, de biztos, hogy ő ezt valamire fel tudja használni.
- Ne légy olyan nagyra magaddal. –mondom neki és várom, hogy felém forduljon. – Nem kellett volna engedned, hogy betaláljak, most már te is rájöttél, hogy mekkora a sebzésem. Szóval gyere és támadj. –mondom neki.
Közben én is egy védekező állást veszek fel, olyan módon, hogy kardom pengéjét magam előtt lefele tartom és a tompa felére ráhelyezem a másik tenyerem, amivel nem a markolatot fogom és egy stabil állást veszek fel, amivel egyensúlyomból nehezen tudnának kizökkenteni, de ha mozgásra kényszerülnék, akkor ne kelljen azzal is szenvednem, hogy a lábaimat miképpen rakosgassam egymás után. Már csak az ő támadása van hátra. Most kiderül, hogy mire is képes valójában.
- Mutasd, meg mit tudsz, ne fogd vissza magad. –mondom neki, s közben egy mosolyt ejtek az arcomon jelezve, hogy jöhet.

Spoiler:

Hmm, nem is olyan gyenge ez a fiú, talán már most a frontharcosok közé való lenne. Igaz, hogy vértem felfogja a sebzését és még így is maradt bőven védelmem, életpontjaimról már nem is beszélve, de valahol jó érzés azt is tudni, hogy nem egy amatőrrel állok szemben. Kellően erős, ügyesen forgatja a kardját, mozgása igencsak gyors, nem tudnám megmondani, hogy lassabb-e nálam, ahhoz együtt kellene futnunk. Mindenesetre az a benyomásom, hogy nem sokkal lehet elmaradva tőlem. Lehet csupán egy szinttel. Ráadásul volt olyan szemfüles, hogy észrevette a rést, amit mintegy felajánlottam számára. Egy szó mint száz, igazi kihívás lehet ez a párbaj. Szavaival is teljesen feltüzeli a harci kedvemet, pedig ma igazán nem voltam verekedős hangulatban. Őszintén szólva sosem vagyok verekedős hangulatban. A gondolattól jót kuncogok magamban, de ügyelek arra, hogy hangot ne hallassak, nehogy azt hihesse Allen, hogy őt nevetem ki.
Mielőtt visszatámadnék, oldalra pillantok, hogy Aldo biztos helyen van-e. Igaz, hogy védett területen belül vagyunk, ergo a macskámnak semmi bántódása sem eshetne, azonban eddig még sosem teszteltem, hogy az NJK-k hogyan sebződnek ebben a világban, és pont nem rajta szeretnék óvatlanul kísérletezni. Ám csöppet sem kell féltenem, ugyanis egy ablakpárkányon komótosan helyet foglalt és nagy szunyálása közepette rám se bagózik. Nem is értem mit vártam tőle... hogy pom-pomos táncot lejt nekem szurkolva?
Ellenfelem kérésének eleget téve minden gyorsaságpontomat és akrobatikámat bevetve megiramodok felé, de ahelyett, hogy rést keresnék a védelmén, lándzsám nyelét magam előtt enyhén átlósan keresztben tartva nekifeszülök a fiú testének. Abban bízok, hogy kardját teste elé rántva hárítani próbálja felöklelésemet, s a pengéje nekifeszül majd fegyverem nyelének. Így kevésbé kellene attól tartanom, hogy váratlanul beszúr. Közben súlyemelés jártasságomat és erőpontjaimat bevetve próbálom őt eltartani jobb kezemmel, míg a ballal meglepetést kívánok okozni és arca felé intéznék egy bal horgot. Ha betalál az ütésem, akkor csupán az alap erőpontommal sebez, a pusztakezes harcmodor miatt ugyanis nem érvényesül a fegyver bónuszom.

// Maradt 50 HP +4 páncél //

//Csak egy balhorgot intézett Anat Dante felé, hiszen a jobbal fogta a lándzsáját//

Esküdni mertem volna, hogy betalálok... De nem, még időben el tud húzódni az ütésem elől, ami azt jelenti, hogy kellőképpen gyors. Úgy tűnik ilyen szempontból is kiegyenlített a küzdelmünk. Akkor mégis miben akar még fejlődni, ami miatt edzőmeccset kért tőlem? Nem elég, hogy balhorgommal célt tévesztettem, de miközben kitér, pengéje belemar az oldalamba. Páncélértékem szertefoszlik és a küzdelem során először életpontot is vesztek. Csekély mértékűt, a zöld zónában alig mozdul el a sávom a nulla felé, mégis kellemetlenül érint, hogy egy ilyen jól kigondolt támadási terv ennyire kudarcba fulladjon. Persze megvolt a duhajkodásnak a hátulütője, mivel védtelenül maradt a bal oldalam, és ezt a fiú ügyesen ki is használta. Ideje komolyan venni ezt a küzdelmet, nem eshet csorba a becsületemen!
Ahogy farkasszemet nézünk egymással szemben állva, rá kell jönnöm, hogy teljesen rossz volt az iménti taktikám. A fegyverem elég hosszú ahhoz, hogy távol tartsam magamtól a kardját, én mégis beléptem a zónájába, ahol még csak ki se nagyon kellett nyújtania ahhoz a karját, hogy megsebezhessem. Ezután törekednem kell arra, hogy ne kerüljek ennyire közel hozzá. Kedvenc támadásomat fogom bevetni ellene, hiszen ahogy elnézem arra vár, hogy én kezdeményezzek. Valószínűleg ő is próbálja lemodellezni a mozgásomat és felmérni az ütközet során, hogy hol talál rést a védelmen. Kiváló taktika, még ha nem a legtökösebb is. Kedvenc harcmodoromat viszont ezúttal megspékelem egy kis extrával, már csak a móka kedvéért is, hogy oldódjon kicsit a feszültség bennem.
Egyes szintű akrobatikával még képtelen vagyok bármilyen komolyabb tornászmutatványra, viszont ahhoz épp elég ez a rendkívül hasznos jártasság, hogy ne bukjon fel az ember a saját lábában. Márpedig nekem most pontosan erre van szükségem, mivel tánclépéseket meghazudtoló sasszékkal igyekszem megközelíteni az ellenfelemet. Próbálok macska-egér játékot játszani vele: mikor jobbra tér ki, akkor balra fordítom meg az irányt, mikor balra fordulna hárítási szándékkal, akkor pedig jobbra. Egyszerű, mint az 1x1! Mégis abban bízom, hogy kellőképpen megmozgatom, fárasztom és összezavarom egyszerre ezzel a mozdulatsorral a fiút, holott még egyszer sem intézek felé támadást. Ezen mozdulataim nem tartanak időben 5-6 másodpercnél tovább, hiszen ha sokat cicázok vele, még a végén megunja és nekem ront. Nekem kell kezdeményeznem, az én kezemben kell hogy maradjon a gyeplő. Így hát a jól bevált módon előbb a szegycsont-nyak tájékra igyekszem beszúrni, de az utolsó pillanatban, mielőtt összecsattannának a fegyverek - mert hát nyilvánvaló, hogy az ember védekezni próbál - visszarántom a lándzsámat, hogy egyenesen a combjába szúrhassam a hegyét.

//Maradt 47 HP és 0 páncél//

A mozdulat sor, amit végre hajtok sikeresen talál, és ez által élet pontot és tudok levenni, bár meg kell hagyni nem túl sokat, mondhatni, hogy ha nyerni akarok, akkor még rengeteg ilyen találatot kell, bevigyek, hogy nyerjek, bár az esély erre nagyon kicsi. De mint eddig is maximális erőbedobással állok a harc elé.
~ Vajon, mit fog most tenni, mi a következő lépése? –teszem fel magamban ezeket a kérdéseket, miközben folyamatosan figyelem őt.
Nem is kell sokat várjak, mert hamarosan megindítja a támadását velem szemben, de a felém való közelítése eltér az eddigiektől, nem egyszerűen lerohan, hanem sasszézva közelít felém. Először furcsállva nézek feléje, de mivel erre nincs időm, így próbálnék eltávolodni, vagy csak egyszerűen távol maradni tőle, de ez nem megy, mert folyton az utamba áll. Bővebben kifejtve, amikor én balra mennék, ő hirtelen előttem terem és a másik irányba kényszerít, és ugyan ez a helyzet a másik oldalra való menetelem esetében is. Nagyon irritál, hogy nem tudok szabadulni tőle, de a hidegvéremet megtartva tovább próbálkozok, bár alig néhány másodperc alatt sikerül kifárasztania, pedig reméltem, hogy még egy kicsit tovább fogom bírni, és nem kényszerülök pihenésre, bár egy harc alatt az nem feltétlen megengedett, inkább akkor egy kis erőtöltésre. Már kezdeném hátrahagyni az ellenfelemet, de ő, a dárdáját felém irányítja, pontosabban a mellkasom fele közeledik a fegyverének a vége. Már készülnék fel arra, hogy megpróbáljam kivédeni a támadást, és ezért a kardomat emelem is fel. De ekkor, hirtelen visszahúzza dárdáját és hirtelen megváltoztatja a célpontját, a lábamat. Gyorsan kell, cselekedjek, ezért amilyen gyorsan csak lehet, kardom pengéjét a föld fele fordítom és a dárda irányába szúrom le, majd abban a pillanatban hátra rugaszkodok, minden féle gondolkozás nélkül. Mivel minden csak pillanatok műve, ezért a hátamra esek, de gyorsan észbe kell, kapjak, hogy így eléggé sebezhető célpont vagyok. Gyorsan felkelek a földről, és megfognám a kardomat. Igen, feltételes mód, mert kardom nincs nálam, mivel ott hever ellenfelem lábánál.
- Ööö… elnézést, de vissza tudnád adni a kardomat. –mondom kicsit zavarba jőve. – Tudod, pontosan ezért is választottalak téged. Az egyik legnagyobb hiányosságom, hogy nehéz helyzetekben, nem tudok, rendesen dönteni. Kicsit elkapkodom a dolgokat és figyelmetlenné válok. –ilyen például a mostani eset is.
Ezek után már azt várom, hogy ellenfelem visszaszolgáltassa a fegyveremet, mert ha nem akkor kénytelen vagyok pusztakézzel megküzdeni vele, ami mit ne mondjak, eléggé necces lenne. Talán a harmadik támadását nem is kéne megvárnom. Azonban ha ismét a kezemben tartom a fegyverem, akkor ismét védekezésbe kezdek, mert eléggé kivagyok fulladva, az előbbi fogócska után, ezért valahogy takarékra kell állítsam magamat.

A csudába is, hát nem kitért már megint a fiú? Kezd bosszantóvá válni ez a párbaj, de csak a saját ügyetlenségemet okolhatom. Mivel tudat alatt az munkálkodik bennem, hogy ez csak egy barátságos küzdelem, nem élethalál harc és a felszerelésemet sem akarja elrabolni tőlem a srác, ezért lehetséges, hogy nem adok bele apait-anyait. Nem kéne elanyátlanodnom, hanem el kellene felednem minden búbánatomat és élvezni a küzdelmet. De most legalább nem kaptam be egy vágást, sőt ellenfelem még dob is egy hátast. Hamar talpra kecmereg, kardját azonban elveszíti. Udvarias kérdésére nem is válaszolhatok másképpen, mint számára kedvezően, hiszen tisztelettel szólt hozzám. Nincs okom kiszúrni vele és kihasználni a helyzeti előnyömet.
- Ahogy kívánod. - rúgom felé a fegyverét, hogy ismét magához vehesse - de jobban ügyelj rá, mert legközelebb levágom a kezedet - vigyorgok rá, amiből levághatja, hogy koránt sem gondolom komolyan a csonkolást - Viszont ideje lenne végre neked is megmutatnod, hogy mit tudsz, fiatalúr! Védekezni jól tudsz, sőt ellentámadásba is tudod fordítani, de mi a helyzet a támadásokkal? Igazán élvezem a küzdelmet, de most már mutass te is valamit a repertoárodból. Ám igyekezned kell, mert innentől kezdve nem adom könnyen magam! - A mosoly csak nem akar ráfagyni az arcomra, és ennek őszintén örülök. Hoku óta nem volt ilyen rokonszenves ellenfelem, látszik a fiún, hogy nem a hétköznapi tinédzserek egyike, akik trágár beszédükkel és laza stílusukkal akarják kivívni a társaik elismerését. Felveszem a védekező állásomat: jobb lábammal kissé előrelépek haránt állásba, lándzsámra mindkét kezemmel rámarkolok és magam előtt tartom hegyét ellenfelem felé tartva, s így várom, hogy felém mozduljon. Ha megteszi a kezdő lépéseket, onnantól kezdve viszont egy pillanatra sem állok meg. Gyorsaságpontjaimat és akrobatikámat maximálisan kihasználva táncolok el minduntalan előle, mindig félkörívben hátrálva, hogy ne tudjon sarokba szorítani. Csak a megfelelő alkalomra várok, mikor megunja a cicázást és rám ront. Akkor jöhetne el az én időm, hogy beszúrhassak a kardot tartó keze alá hónalj tájékba.

Ellenfelem nagyon kedves velem, bár nem hiszem, hogy a kedvessége, miatt adja vissza a kardomat, de minden esetre megköszönöm neki, ezt. De a közel jövőben vigyáznom, kell, mert, mint ahogy mondta nem lesz ilyen szívélyes, még a karom levágásával is megfenyeget. Azért hamar leesik, hogy csak viccel. Jobb is, mert még a testemen szeretném tudni a végtagjaimat. Ez után megkér, hogy mutassam meg neki, hogy mire is vagyok képes. Bár nem mintha eddig nem a maximumot nyújtottam volna neki, de igaz, ami igaz eddig javarészt csak hátráltam, kitértem, egyszóval védekeztem. Támadásom is csak akkor volt, mikor az elején neki rontottam, ami igazán nem is mondható támadásnak, mert direkt hagyta, hogy bevigyek neki egy sebzést.
- Felkérés egy keringőre? Benne vagyok. –mondom elmosolyodva, majd mikor már úgy érzem, hogy némi energiám visszatér, meg is indítom a támadást.
Tisztában vagyok vele, hogy ellenfelem magasabb szintű nálam, és elég magas páncélzattal rendelkezett. De még nem vagyok azokkal a tényekkel tisztában, hogy mekkora az ereje és az élete. Szerintem a második annyira nem is fontos, hiszen most elsősorban nem a győzelem a lényeg. A kérdés az, hogy mekkorát tud sebezni, bár nem tudom, hogy miért mindig ez jár a fejemben, hiszen pont ezt nem kéne most megtudni, mert mi van, ha egy csapással véget vetne a küzdelemnek. Azt le tudtam eddig szűrni, hogy vélhetően a gyorsaságunk és a fegyverkezelésünk hasonló szinten van, így nehezen, de ki tudom küszöbölni a kettőnk közötti szintkülönbséget. Ehhez még nagyban hozzátartozik, hogy mennyire figyelem a mozdulatait és azokra hogyan tudok reagálni.
Na de elég a maszlagolásból, ideje támadni. Kardomat magam mellett, a pengéjét a föld fele tartva, a balkezemben, megindulok feléje. De amint szándékomban állna támadni, elugrik az előlem, pontosabban táncol. Már megint azok az oldalazó lépéseivel jön, ezeknek köszönhetően nem tudom eltalálni. De, még a közelébe is alig tudnék férkőzni, mert a lándzsája hossza miatt ez teljesen öngyilkosság lenne, mert akár fel is nyársalhatna, amit nem szeretnénk. Eljött az idő, hogy a fejemet használjam. Amíg ezt a macska-egér párharcot vívjuk, közben azon jár az agyam, hogy miképpen lehetne kijátszani ezt. Ahogy a mozdulatait figyelem, valami eszembe jut, amit akár fel is tudnék ellene használni. Ennek az ötletnek nagyon megörülök, még akkor is, ha nem jönne be. Amikor jobbra térne ki, akkor én is megindulok abba az irányba, és amint irányt váltana egy gyors fordulattal arra fordulok, amerre ismételten ki szeretne térni és kardommal lecsapnék rá. De egy fontos dolgot nem felejtek el, mégpedig, hogy ezekben a pillanatokban ne vegyem le róla a szemem, mert még valamivel kijátszhat.

A tánc folytatódik… tánc… nos, másképp nem tudom nevezni, amit most mi csinálunk. Bár még azt sem tudom, hogy ezt most élvezem e, vagy csak haladok az árral, de azt biztosra tudom mondani, hogy már kivagyok. Ez az ide-oda való keringőzés teljesen kikészít, így gyors megtöröm ezt az egészet. Egy ügyes testcselt bevetek ellenfelem ellen és sújtanék is le fegyveremmel. De egy fontos dolgot most nem veszek figyelembe, mégpedig, hogy Anat-nak majdnem, hogy két méteres fegyvere van, ami egy lándzsa, míg nekem, egy egyszerű kardom, ami megközelítőleg a fele az övének. Ebben a helyzetben két lehetősége van az embernek, mégpedig, hogy ahogy csak tud, arrébb szambázik, akkor már maradjunk a táncnál, a másik, hogy egy „öngyilkos” mozdulatsort hajt végre. Sajnos én tartozom azok az emberek közé, akik élhetnének ezzel a választási lehetőséggel, mert a hatalmas lendület, amit a fordulás közben szereztem, nem nagyon akar megállni, így kénytelen vagyok az árral sodródni és lecsapni rá, ezzel kockáztatva, hogy sebzést szenvedek el.
Igen a vágásom betalál, de ezzel egyetemben az ő lándzsájának a végén végzem, ezzel szép kis életpont vesztést okozva nekem. Persze ez nem is csoda hisz, jóval fölöttem van, mint szintben, mint a felszereléseivel. Mivel nem akarok sok időt a lándzsájának végén tölteni, hamar hátrébb megyek és kifújom magamat, s közben az életcsíkomra pillantok. Több mint a felét elveszítettem, nem túlkecsegtető számomra, de hát nincs mit tenni a harcnak még nincs vége. Egy problémával küszködök most és az nem más, mint, hogy teljesen ki vagyok fáradva. Persze annyi energiám még maradt, hogy kardomat rendesen tudjam tartani, amennyire csak tudom, de egy újabb támadást már nem tudnék indítani, a legjobb esetben is csak védekezni tudok most, így kénytelen vagyok átadni a támadás jogát. Azért elcsodálkozok, hogy milyen könnyedén kezeli azt a lándzsát, elképesztő… bár lehet, hogy ezt is csak a játék teszi lehetővé, de még úgy is eléggé elképesztő tud lenni, mivel ilyet a valóéletben nem tapasztalhat meg az ember. Na, de az ilyenekkel ráérünk a harc után is foglalkozni, most inkább a védekezésre figyelek…

Igen… a fáradtság tisztán látszik rajtam, amit még eltitkolni sem tudok, így tisztán szembetűnik ellenfelemnek a jelenlegi állapotom. Szerencsére Anat olyan kedves, hogy ad nekem néhány perc pihenőt, és majd az után folytatja. Ha ez egy rendes vérre menő küzdelem lenne, akkor biztosra veszem, hogy nem ajánlja fel ezt a gesztust. Egy kisebb töprengés után végül elfogadom a felajánlást. Kardomnak hegyét a földre teszem, majd rátámaszkodok, hogy azon „pihenjek”. Mikor látom, hogy Anat a macskájához meg, biztosra veszem, hogy komolyan gondolja, a pihenőt. Ezt látva Sara odasiet hozzám, majd végig futtatja szemeit rajtam.
- Eléggé rosszul nézel ki… -mondja aggodalmakkal teli tekintettel.
- Meglehet, de nem kell aggódnod értem, meg vagyok, szóval várj még egy kicsit, mert szerintem mindjárt vége lesz a küzdelemnek. –nyugtatom meg, s egy hatalmas lélegzetet veszek.
Ezt halva Sara, egy halvány mosolyt ejt az arcán, majd visszamegy a nézőtérre. Így ismételten egyedül maradok, pontosabban inkább a gondolataimmal, amikkel van mit tárgyalni. Például azt, hogy miképpen tudom legyőzni az ellenfelemet. Jó pár életet levettem tőle, de még ez is kevésnek bizonyul a győzelemhez. Bár azt is vegyük számításban, hogy nem tudom, meddig tart ez a kis szünet, mivel ennek a hosszától függ a mérkőzés további kimenetele. Persze azzal is kell számolnom, hogy a lándzsájára megint feltűzhet, szóval… csak óvatosan kell, megközelítsem.
Kezdem érezni, hogy az erő száll vissza a testemben, persze csak képletesen értem ezt, és ez jó érzéssel tölt el, mert reményt ad arra, hogy folytassam a küzdelmet és ne itt fejezzük be.
~ Rendben, akkor folytassuk is… -mondom magamban, de hirtelen félbeszakad ez a gondolatmenet, mert egyszer csak a lándzsája kezd felém repülni. – Mi az Isten… -mondom, majd amilyen gyorsan csak tudok, próbálom elkerülni.
Igazából csak a próbálkozásnál maradok, mert, ahogy jobbra indulok meg, közben a kezemet is lendítem, hogy nagyobb erőkifejtést tudjak elérni vele, de talán ez volt a legnagyobb hibám, mert a lándzsának a hegye átszúrja a karomat ezzel újabb életpont veszést szenvedek el. Szóval ennyi volt a küzdelmünk… az életem elérte a limitet így a győztes felirat megjelenik Anat nevével. És vége, de szerintem ez várható volt, hisz van néhány szintkülönbség kettőnk között, ami tényleg nem elhanyagolható tényező, de nem bánkódok, kiszedem magamból ellenfelem fegyverét, majd odalépek eléje és átnyújtom neki azt.
- Szép küzdelem volt, köszönöm, hogy szakítottál rám egy kis időt. –mondom széles vigyorral az arcomon. – Remélem újra fogunk találkozni, és az az alkalom, már a frontharcosok soraiban fog megtörténni. –folytatom mondandómat. – Akkor, ha megbocsájtasz, mi most mennénk. Vizslát. –intek neki, s Sara-val indulunk a kijárat fele.
Ez egy tényleg élvezetes küzdelem volt, minden egyes percét nagyon élveztem, szóval egy szavam sem lehet ellene, bár az igazat megvallva még sosem volt olyan harcom, amit ne élveztem volna. Mikor elhagyjuk az éttermet, a pincérlány kedvesen elköszön tőlünk, és megjegyzi, hogy a küzdelmünket ő is nagyon élvezte. Majd folytatjuk utunkat, mert hát még egy darabig nem tudunk visszamenni a fogadóba, így ismételten Sara fele fordulok és rákérdezek;
- Nos, akkor innen merre tovább? –teszem fel a kérdést, amire egy kis gondolkodás után érkezik is a válasz.

Szerintem én még Allennél is jobban meglepődök, hogy betalál a feléje dobott lándzsám. Ha ez ilyen könnyen megy, akkor máskor is alkalmazni fogom. Persze ezerszer könnyebb egy kifárasztott ellenfél ellen ilyesmivel bohóckodni, és most látva, hogy kiáll a karjából a lándzsám, már nem is érzem magam olyan nagy legénynek. Odasietek hozzá, de addigra kihúzza magából a fegyverem és átnyújtja nekem. Előttem már fél perce ott villog a győzelmemről szóló felirat, de ez most kicsit hidegen hagy.
- Elnézést kérek a befejezésért, nem volt túl udvarias ez a megoldás. Kicsit röstellem, hogy így ért véget ez a jó kis párbaj. Remélem azért nincs harag. - nyújtok kezet a fiúnak. - Én is bízom benne, hogy legközelebb már a fronton találkozunk, mert hidd el nekem fiú, odavaló vagy! Viszont ha elfogadsz egy jó tanácsot: Még sokat kell gyúrnod életre, mert a bossok nem olyan könyörületesek! Ha pedig jó felszerelésre lenne szükséged, akkor ugorj be a boltomba a Keleti negyedben, ha gondolod. Minden jót nektek! - intek még utánuk, majd visszasétálok Aldohoz, miközben leveszem a harci felszerelésem, és mindet gondosan az inventorymba rejtek. Közeledtemre a macsek nagyot nyújtózkodik, szinte beleremeg, majd elégedetten nyaffint egyet, végül akkorát ásít, hogy majd bekap. A kis mocsok végigszunyálta a küzdelmemet, most meg még itt kényeskedik is nekem. De hát nem tudok rá haragudni, olyan édes. Karjaimba veszem és megdögönyözöm, majd elindulunk kifelé a fogadóból.
- Mit szólnál drágaszág, ha még nem mennénk haza? Visszamehetünk a parkba és megengedem, hogy játssz kicsit és elverd a környék macskáit. Na, mit szólsz? - Úgy tűnik tetszik neki az ötlet, mert elégedetten nyávog egyet, mintha bólintana és elszántság villanna a szemeiben. Néha komolyan elgondolkozom, hogy ennyire értelmesre programozták-e, vagy csak beképzelem a reakcióit. Szóval mi magunk visszaindulunk a parkba, hogy eltöltsünk még ott 1-2 kellemes órát, ahogy eredetileg is terveztük, amíg belénk nem futott az a leányka.

//Köszönöm a párbajt! //