Hinari és Allen találkozása(?)

Öhm… naigen. Beteg lettem. Vagyis nem, nem igazán, mert tudtam, hogy ez egyszerűen lehetetlen, nem lehetséges, de mégis, mintha kívülről babráltak volna az adataimmal, zúgott a fejem és néha elvesztettem az irányítást nemlétező izmaim felett. Teljesen olyan volt, mintha fájnának, persze nem fájtak, de tudat alatt fáradhatatlanul igyekeztem feleleveníteni magamban az érzést. A fájdalomérzetet. Merthát, ezért is vagyunk emberek, és tudtam, hogy most fájniuk kellene. Mindenesetre szabadnapot vettem ki magamnak, mély sóhajtásokkal fekve a fogadó ágyában, és azon gondolkozva, hogy mára terveztem saját lakrészem berendezésének megtervezését. És mint olyan, ebből se lesz semmi, marad az ügy holnapra, és bár lehet, hogy a céh állja a költségeket, kiválasztani és megvenni csak nekem kell.

Oldalra fordultam, majd felpattantam fekhelyemről, és egy lelkes „Yoshi” felkiáltással felöltöztem. Igaz, hogy már a gombnyomogatás is eltartott jó öt percig, mert minduntalan félrenyomtam, a lehető legkülönfélébb hacukákat varázsolva magamra, de aztán csak sikerült. A szokásos kék ruhámban léptem ki a város utcáira, próbálva felidézni, hol is láttam tegnap azt a függönyt, majd miután ez sikerült, előhívtam a térképet, és végig magam előtt tartva indultam el. Még mindig nem éreztem túl jól magam, és ezen a legalább háromszori eltévedés se nagyon segített, így úgy gondoltam, beülök az egyik kávézóba, és rendelek magamnak egy jó forró teát. A bútorok és kiegészítők megvárnak.
Bezártam a mapot, és megfordultam, ám ekkor valaki fellökött, valószínű a hirtelen irányváltoztatásom miatt, ám én nem voltam túl jó passzban ahhoz, hogy ezt be is ismerjem. Mérgesen néztem a fiatalemberre, szavai helyett a hp-barja melletti logót tanulmányoztam.
- Áh, szóval te is JL-es vagy – vontam le a következtetéseket, ám nem folytattam a megkezdett mondatot: először a fiúknak illik bemutatkozni.

JL… kezdek el gondolkozni, hogy mit akar jelenteni ez a rövidítés, de hirtelen nem jut eszembe semmi. Közben elindul a betöltés az adatbázisból, és hamarosan meg is jelenik a válasz… Justice Leuge. Oh, vagyis egy céh társamat sikerült fellöknöm, azonban kicsit hülyén érzem magam, hogy ennyi gondolkozás kellett, hogy megfejtsem ezt a kézenfekvő rövidítést. Azonban a lány arca ismerős, de nem is, hisz a céhben még nem találkoztunk, de akkor hol is láthattam… és beugrik, a harcművészek tornáján, és ha jól emlékszem, akkor döntős játékos, vagyis nagyon tehetséges. Nem akarom fényezni a céhemet, de mégis azt teszem, rengeteg tehetséges játékost tudhat magának. Mikor felsegítem, meghajlok előtte és bemutatkozok.
- Örvendek a találkozásnak, a nevem Allen Dante, és a szavaidból ítélve, egy céhnek a tagjai vagyunk. –mosolyodok rá, majd folytatom mondandómat. – És meg tudhatnám a kisasszony becses nevét?
Próbálok társalgásba elegyedni vele. Miközben, inkább mielőtt, hiszen akkor inkább rá figyelek, bemutatkozik, végig futtatom szemeimet a lányon. Persze nem kell semmi perverzre gondolni, mert szemeim diszkréten, szinte feltűnés nélkül szaladnak végig a lány testén. Leginkább szőke haján akad fenn tekintetem, hiszen nem sok szőke lánnyal hoz össze a sors a játékon belül. Talán angol, vagy német lehet. Majd ismét eszembe jut a kardforgatók tornája.
- Oh… mielőtt még elfelejtem. Gratulálok a tornán nyújtót teljesítményedhez és a továbbjutásodhoz a tornán. Sajnos én már nem értem el ott ilyen érdemeket, így mondhatni, hogy még fel is nézek rád… -harapom el mondandóm végét, mert így utólag belegondolva nem így kellett volna kifejeznem magam, de most ez van.

Össze-vissza beszélt. Nem elég, hogy fellökött, de utána olyan ábrázattal bambult rám, mintha minimum kínaiul kezdtem volna el beszélni. Aztán csak leeshetett neki a tantusz, ám mire rájött, hogy én azóta is a földön ücsörögtem, és kezét felém nyújtotta, egy ideges fújással már tápászkodtam is fel, félresöpörve egyik rakoncátlan tincsemet, ami eltakarta a kilátást. Egyelőre nemigen figyeltem rá, kicsit rendbetettem magam, leporoltam a ruháim és megigazítottam a hajam. Csak ezután néztem a szemébe, s mint ahogyan ő is, tekintetem végigjárattam alakján, olyan alkalmakat keresve a múltban, amikor találkozhattunk. Megfelelő mennyiségű információ híján azonban nem tudtam róla semmit se elmondani, sőt, kezdtem elég kényelmetlenül érezni magam, amikor megemlítette a tornát.
Ott kellett volna ülnöm a lelátón, amikor nem harcoltam, szurkolnom kellett volna az ismerősöknek, de… mégsem mentem el. Egyszer sem. Valahogy nem volt meg a kellő motivációm, nem voltam az a társasági ember, aki hangosan kiabálva élteti a többieket. Talán mert hiába voltam egy neves céh tagja, a közössége még mindig igen távolinak hatott.
- Az én nevem Hinari – feleltem, bár mostmár kevésbé bosszúsan, mint ahogy eredetileg terveztem. Gondolataim egy teljesen más irányba vittek, hirtelen megfeledkeztem az émelygésről és az esésről, és mint már annyiszor, belekezdtem a tudat alatti önmarcangolásba. Ez a fiú legalább vette a fáradtságot és részt vett az eseményeken, én pedig… de nem, nem soká folytattam, Allen fura szavai egy pillanat alatt visszahoztak a jelenbe. Félrebillentett fejjel tanulmányoztam az arcát, hogy utolsó mondatából vajon mit is akart kihozni, ám előbb utóbb kénytelen voltam megszólalni.
- Öhm, köszi – kockáztattam meg, egy mosolyt is megeresztve felé, hogy ne tűnjön annyira lehetetlennek a szituáció. Kérdeznem is kellett volna valamit, ezt biztosan tudtam, ám nem volt semmi az eszköztáramban, amivel tovább gördíthettem volna a társalgást – Beköltöztél már a céhházba? – böktem ki végül, jobb híján. Eleve halott téma, de egyelőre nem izgatott: szórakozottan piszkálgattam a szabdalóm, ujjaim végighúztam annak ívelt markolatán, és jópár másodpercet igénybe vett, mire rájöttem, honnan volt ismerős a fiú neve.
- Tudom már! – fordultam felé, a szabdalót kihúzva tokjából – Rita mondta, hogy a tiéd volt, de neked már nem kellett – mutattam neki a fegyvert – Pedig erős ám! – kacsintottam rá, a levegőben megsuhintva párszor a kardot. Nem igazán emlékszem, miért cserélte le, de szerencsésnek mondhattam magam, hogy végül az enyém lett.

- Igen már beköltöztem, bár a lakrészem még mindig fejlesztés alatt van, így nem töltök még ott sok időt, de amint kész lesz, véglegesen beköltözök. –taglalom a lakásügyeimet céhtársamnak, akivel alig néhány perce futottam össze, bár lehet, hogy untatom ezzel őt, így be is fejezem.
Majd ismét felszólal azzal, hogy neki is ismerős az én nevem, méghozzá Hana-chantól tudja, mivel ő kapta meg a Szabdalómat, amit a kasztváltás után visszaadtam neki azzal a feltétellel, hogy csak céhtagnak adja oda. Legalább megtartotta az ígéretét, de vajon jól döntött, fordul meg a fejemben ez a kérdés.
- Tudom, hogy nagyszerű fegyver, és még sokszor is segített a küldetésekben, persze csak képletesen. Azonban a kasztváltásom után már nem tudtam használni, így visszaadtam. És jó látni, hogy egy ilyen csinos és tehetséges lányhoz került, mint amilyen te is vagy. De ha nincs ellenedre, akkor letesztelném, hogy mit is tudsz valójában. Ha akarod egyfajta edzésnek is felfoghatod a döntő élőt. –kacsintok rá. – Én egy fél életig tartó küzdelemre gondoltam, de ha neked van valami más elképzelésed, akkor szívesen elfogadom, azt is. Szóval válassz, és akkor kezdhetjük is.
Fejezem be a mondatomat, majd egy apró lépést hátrébb teszek, ami tényleg nagyon apró, olyannyira, hogy épp hogy elmegy egy tyúklépésnek, majd amint küldi a felkérést, hiszen végső soron rajta áll, hogy milyen küzdelem formában szeretne megküzdeni, bár az is meglehet, hogy visszautasítja ajánlatomat, de akkor ez az izgalomkeltés, amit magamnak okoztam, mondhatni felesleges, de egyelőre ez a jövő zenéje. Már nyúlok is az ujjamon lévő gyűrű után, hogy amikor kell, akkor tudja levenni, és készen álljak a küzdelemre. Igazából ez az első alkalom, hogy élesben is kipróbálom, remélem nem fogom elszúrni.

- Én még csak a bútorok kiválasztásánál tartok – fűztem tovább a megkezdett szálat – Tudod, tökéletesnek kell lennie – nevettem rá, ám amilyen gyorsan ő, úgy én is abbahagytam, végleg berekesztve ezzel a témát.
Ezek után a fegyveremre terelődött a szó, jól emlékeztem Rita szavaira, tényleg az övé volt ezelőtt.
- Kasztváltás? Olyat lehet? – vágtam bele mondandójába egy kicsit talán túl hirtelen is, ám még soha nem hallottam ilyenről, és a kíváncsiságom rögtön előtört belőlem. Nem mintha felmerült volna bennem mint kihasználandó lehetőség, egyelőre jól megvoltam én a kardommal, nem cseréltem volna le egy bot vagy egy íj kedvéért. Ha másban nem is, legalább ebben az egyben, a kasztválasztásban jól döntöttem a játék indulásakor, s nem kívántam megfosztani magam ettől az örömtől.
- Hmmm, oké, legyen – feleltem némi gondolkodás után – Úgyis régen küzdőtereztem már, legalább egy kicsit megmozgatom magam. Mit szólsz ahhoz a füves térhez? – mutattam neki a pár utcára lévő helyet – Ott senkit se zavarnánk, és nekünk is lenne elég terünk – mosolyogtam rá, majd, ha beleegyezett, elindultunk. Szabdalómat, ha már így elővettem, nem csúsztattam vissza a tokjába, út közben jobbra-balra forgattam, figyeltem az élén megcsillanó fényeket – Amúgy rendes tőled, hogy felajánlottad a céhnek – tettem még hozzá, mielőtt elhelyezkedtünk volna.

Miután megegyeztünk a küzdelem típusában, rányomtam a kék gombra, és el is indult a visszaszámláló. Térdeimet kissé behajlítva, beálltam először egy védekező állásba, közben alaposan áttanulmányozva a környezetet. Nem hiába választottam ezt a részt, idefele jövet vagy hatszor elsétáltam mellette, mindig megcsodálva a szökőkutat és a nyitott kovácsműhelyt is, a kemencében égő, pattogó tüzével együtt. Első osztályú helyszín, egyszerűen mesés.
- Szerintem, ööö, elő kéne hívnod a fegyvered – ajánlottam, végtére is barátságos meccset vívtunk, és nem állt szándékomban letámadni, amíg fegyvertelen.