Re: Az Árnyharcos hagyatéka

by **Hinari** Szomb. Ápr. 09 2016, 18:02

Csöndesen hallgattam őt, beharapva ajkaim szelíd szavaira. De miért? Egy kósza pillanatig úgy éreztem, egyszerűen nem érdemlem meg őt. Mindezt, amit tesz; de nem engedtem el, nem lettem volna képes rá. Ő volt itt nekem egyedül. Ő jött utánam. Ő és Nestor.
- Haragszol rám, igaz? – nem is igazán kérdésnek tettem fel, s továbbra sem néztem rá; tekintetem eltévedt ruhájának ráncai között, révetegen nézve, ahogyan az árnyék kacskaringós utakat hagy rajta. Nem akartam szembesülni vele. Az előző pár perc tetteivel, a haraggal, ami elvitt odáig, és a gondolattal, a kuncogón bujkáló gondolattal, ami azt súgta, „igazad volt”. Nem tudtam, higgyek-e neki. Olyan… egyszerű lett volna. Minden baj forrását, kinevetni csak, ránevetni, s kacagva hagyni magam mögött a nehézségeket. A homlokom ráncoltam, s a remegésem is alábbhagyott. Mit is kellene most tennem? Felemeltem fejemet, s némán néztem zöld szemeibe, szavak nélkül próbálva kitalálni válaszait megannyi kérdésemre. De megelőzött, s én követtem tekintetét, magam is ránézve a megkötözött fiúra, szinte várva a kiáltását, várva azt, hogy megelőzzön ő is, és kimondja, amit én nem fogok tagadni. Ám Nomad csöndben maradt, én pedig nyeltem egyet, felkészülve arra, amit elkerülni már lehetetlen lett volna.
- Tegnap, miután megtaláltam Szophie üzenetét, felkerestem Tachibanát – mondtam, félhalkan és színtelenül, nem merve Alexra pillantani közben – Ő sem tudta, nem volt része benne. Vagyishát, pont annyi, amennyi nekem… – ismételtem a lovag szavait, beleremegve az érzésbe, amit felszínre hozott – Én mégis meg akartam ölni – suttogtam, hagyva, hogy tincseim az arcomba hulljanak, s egyikük se lásson így. Mélyen beszívtam a levegőt – Érted!? Én… - hangszínem mint dúlt tenger hullámzott, és én sem voltam jobban annál, és képes lettem volna azonnal kirohanni innen, meg sem állva a kihaltságig, Alex egyetlen rossz szavától. Némán tűrtem szavaim súlyát. A földet bámulva, és a Vaskardot, aminek érintésétől is undorodtam most.
- Aztán idejöttem. Itt láttam utoljára Kazumát élve, és azt hittem, talán találok valamit, ami… - elharaptam a mondat végét; mégis, miben reménykedtem egyáltalán!? Megráztam a fejem, felpillantva Nomadra, de végig Alexhez beszélve közben – És itt találtam őt, megkötözve, elengedtem, segítettem, cserébe hátba támadott, lebénított, meg akart kötözni és valószínű ölni is… - párom nem láthatta, ahogy elmosolyodom, de talán jobb is volt így. Az az apró érzés csiklandozott, és nevetett rá Nomadra láthatatlan, hangosan kacagva, hogy ő, ez a kicsi, védtelen fiú, mégis hogy gondolta, hogy őt, hogy engem? Hozzám érni alig tudott volna.
Elhessegettem a gondolatot.
- Ha nem jössz, lehet megöltem volna.
Hangom tompán csattant az újra kialakult csendben, ám ez a mondat már határozott volt, megkérdőjelezhetetlen – és minden megbánás hiányzott belőle. Úgy mondtam ki, mintha természetes lett volna. Merengőn kémlelve a fiú arcát, vajon mit vár tőlem, mit vár Altól, ezek után?

Nem lepődtem volna meg, ha Alex felpofoz. Ha rámordít, ha elkezd kiabálni, ha soha ezek után már nem akar látni többé. Hisz nem az voltam most, akinek megismert. Még én sem tudtam pontosan, ki is voltam, vagyok most valójában - egy kis részem sejtette csak, de nem mert szólni nekem. Féltett, hogy összetör vele.

by **Halász Alex** Szomb. Ápr. 09 2016, 19:57

Szeretem Hinarit. Egy ismeretlen pincében ült pizsamásan, rosszul felszerelkezve de legalább Hinarit a karjaiban tarthatta. Sírni valóan megnyugtató volt. Ha elveszítette volna őt is... mégsem volt boldog.
A lány pedig kimondta helyette is. Harag. Igen, ő most haragudott rá. De miért is? Mert elment valahová idegenbe, ahol nem találhatják meg? Hogy azt hitte, hogy a lányt elrabolták? Hogy nem hagyott egy levelet sem? Nah és mi lett volna ha hagyott volna? Ha odaírja egy fehér fecnire, hogy most magányra van szüksége? Kizárta őt Hinari. Kizárta a gondjaiból. Álljon fel? Menjen ki a szobából? Nem. Arra nem lett volna képes. Ennél több után sem tudta volna ott hagyni a lányt. Abban hitt, hogy ha megtalálja a hozzá illőt, sose fognak lemondani egymásról. És így lenne? Bizonyára. Így kellett lennie. Így hát végighallgatta a lányt. Az ölni szóra megszorította kezében tartott blúzát. Érezhette izmai megfeszülését Hinari. Fejében viszhangoztak az elmondottak, sosem érve véget. Idejött és Kazuma helyett ezt a vélhetően sáros fiút találta, és miután sokkal erősebb ő kerekedett felül, aztán megölte volna. Vér a vérért. De tényleg? Hinni akart a háthának, de nem tudott. Magához húzta párját, nekinyomta a mellkasának miközben szabad jobb kezével lehívta a menüjét. Teljesen leszerelkezett. A páncélok és statokat adó ruhadarabok eltűntek. Maradt a pizsama.
- Kivételes barátnő vagy, Hinari chan. - Újra oda tette a "chant" a lány neve mögé, mint régen, mikor még csak ismerkedtek egymással. - Szophie bánhatja. Sőt, szerintem épp azt teszi. - Fejét a lány homlokához nyomta, mintha a fejében tomboló tüzet akarná csillapítani. Most a fejpánt sem volt rajta. A kardot is eltette. Behunyta a szemét, pedig egészen addig a falnak beszélt. Igen. Nem látta, láthatta, hogy Hinari nem rá néz, de talán tudta is. Épp megvallott valami nagyon ijesztőt. Nem nézhetett közben a szemébe, és ha mégis ezt tette volna, Alex ezt nem látta. Jobb volt így. Ha Hinari ki akarta volna szabadítani magát, a súlyemelésel visszatartotta, de akkor is úgy szólalt meg, mint aki a végét járja, ha ezt nem tenné a lány. Halványan felnevetett. Ebben a helyzetben pedig olyan volt a kis kuncogás, mintha felszakította volna az ereit. - Nem tudom mit érezzek most. Szeretlek. Igen. Ez nem változott. - Felállt. Magával húzva a vaskardot, ami számára felszerelhetetlen. Így maximum annyit fog vele sebezni, mint amennyi alapból a statjain van. Most, hogy leszerelkezett, ez a szám Ötre csökkent. - Miért szégyelled amit tenni akartál? - Tette fel a költői (?) kérdést. - Te vagy A rendfenntartó. Igazságos megbüntetni azt aki egy vörössel cimborált. - Hirtelen olyan dühös lett, hogy fordultában megragadta a védtelen fiút, vaskampóval, fallal együtt tépte ki a helyéből. Hirtelen ötlet volt, ahogy az is, hogy Hinari elé vesse. - Ha csináljuk, tegyük megbánás nélkül! Hogy akartad? Mondjuk így? - Felemelte a semmit se érő kardot és a fiú nyakához célozva lesújtott. Zöldjei eszelősen fénylettek, de nem volt őrült. Teljesen tisztában volt azzal, amit tenni készült. Talán elbukik, mégis megtette. Talán csak a dühe irányította. Vagy már maga se tudta mit kezdett el és mit folytatott utána. Egyáltalán, Miért szeretem Hinarit?

//Alex leszerelt mindent, pizsamában, mezitláb van. fun fact, a fejpánt nélkül érez fájdalmat xP
Sebzése 5
A kard nem kasztbeli ezért úgy vettem hogy csak segédeszköz de statot nem ad.
Ha le tud sújtani, akkor is 1 hpja marad Nomadnak. //

by **Ducker** Vas. Ápr. 10 2016, 09:54

Nomad száján egy hang sem jött ki. Úgy tűnik képtelen volt bármit is felhozni a védelmében. Látszólag teljesen sokkolták az események. Mikor Alex a közelébe lépett olyan kicsire húzta össze magát, amennyire csak tudta. A következő mozdulattól azonban ez sem védhette meg. A kötél erősebben kapaszkodott a kampóba, mint az a falba, így Nomad hamarosan a földön puffant, majd a kampó is hangosan csörömpölve ért földet a feje mellett, a fal néhány darabjával együtt. Zavarodottan nyitotta ki a szemét, mintha nem értené hol van. A kard látványa azonban némileg felgyorsította a folyamatot. Ideje azonban nem maradt. Megpróbált elgurulni a kard útjából, de túl lassú volt.
– NE! VÁRJ! - kiáltott fel. - Várj, várj... - lihegte az összekötözött kezeit védekezően felemelve. - Szophie! Szophie barátja vagy? Ő küldött? Ismerem! - hadarta, mint a fuldokló, aki próbálja megragadni az utolsó szalmaszálat.

by **Hinari** Vas. Ápr. 10 2016, 14:12

~when...

Nem néztem rá, nem voltam rá képes. Elhúzott, közel magához, egészen közel, én pedig hagytam. Úgy voltam kezében, mint a rongybaba, akinek már minden mindegy. Tartottam még magam, de csak annyira, hogy ne essek oldalra, torkom égett, azt akartam, hogy hagyjon békén, csak engedjen el! Mégsem tettem ellene semmit. Őneki engedtem. Engedtem volna azt is, hogy megüssön, hogy bántson, ő… Azt csinálhatsz velem, amit csak akarsz. A földet bámultam, könnyes szemekkel. Szavai fájtak. Jobban fájtak, mint a kés, amit Kuromajo a vállamba döfött, jobban, mint a tehetetlen düh ott az erdőben, a három nyom mellett. Behunytam szemeim, és amikor elengedett, eltávolodva tőlem, csak akkor néztem fel rá. Ő sem volt már ugyanaz.
Megráztam a fejem.
Mintha azzal el tudnék törölni mindent, ami történt.
- Kérlek… - suttogtam, bár magam sem tudtam, mit is kérek tőle pontosan. Éreztem a haragot, amely átjárta. Szinte üvöltött, s lehet meg sem hallotta hangom, mely az övéhez képest oly gyönge és esetlen volt, de talán nem is számított már – Ne… én nem… - nem tudtam befejezni, tetteinek ereje nem hagyta, pedig én nem… én nem akartam így. Őt néztem, végig őt, egyre ijedtebben, ijedten a vonásaitól, ő nem, ő nem lehet ilyen! Ő nem... Nomad szavai nem számítottak most. Nem is figyeltem rájuk, megint hazudott, nem érdekeltek, ez a fiúcska nem jelentett semmit! a tény mellett, hogy Al fölötte áll. Ahogy, Al fölötte áll.
- Te nem vagy ilyen…
Elfordítottam pillantásom, s az első könnycsepp égetőn marta ökölbe szorított kezem. Mi történik most? Rég nem tudtam már irányítani az eseményeket, úgy folytak ki a kezeim közül, mint az összetört homokóra porszemei; elszálltak a széllel, s a másodpercek tagadást hoztak, és mosolyt és dühöt, kétségbeesést, ordítani szerettem volna én is. De torkomon akadt a lélegzet. ~A fiúnak igaza van. Megérdemli, nem?~ Tekintetem érzelemmentesen emeltem a földön fekvőre, immáron könnyek nélkül; szinte letekintettem rá. Szánalmas volt. Ahogy vergődött, próbálva hazugság által menekülni, nem tudva, hogy ezzel rég elkésett már. Csak néztem őt. Képes lettem volna végignézni, ahogy Alex megöli, képes lettem volna helyben ülni ugyanúgy, szálló pixelei között. Hisz mit számít, az élet? Szophie… Íriszeimben megcsillant a levegőbe emelkedő penge, s abban a pillanatban megszűnt a bennem dúló háború is. Döntöttem, mert egyvalami számított csak. Al… Vele együtt mozdultam, gyorsabban, sokkal gyorsabban nála, de izmaim nem a higgadt logika irányította, csak ne, ő ne, te ne… - Te nem vagy ilyen! – szinte kiabáltam, s könnyeim még azelőtt eleredtek, mielőtt megéreztem volna az ismerős bizsergést. Legalább annyira fájt, mint odakint. Arcomat két karomba temetve zokogtam, hevesen rázkódva össze, nem értettem, ő, ő miért? Mit tettem… veled? Nem figyeltem másra most, sem a valószínűleg alám szorult fiúra, sem a kardra, ami lehet még mindig a hátamban állt inogva. Nem hallottam őket sem, csak sírtam, úgy, mint tegnap este, most azonban nem a fiú ölében; társam csak a koszos föld volt, lassan könnyeimtől sáros. Homlokom erősen nyomtam alkaromnak, beharaptam alsó ajkaim, azonban még ez sem tudott lecsillapítani. Talán semmi és senki nem lett volna most képes rá. Erősnek, kegyetlennek lenni… de milyen áron? Nem értettem Szophiet. A zokogás, az elmúlt percek történései lassan kimerítettek; egyre nehezebben vettem a levegőt, de nem bírtam abbahagyni. Hagyjatok békén… kérlek… nem akarom ezt tenni veletek… Egyik gondolatom sem mondtam ki. Csak voltam, s már nem volt erőm ellenkezni sem, bármit is tettek vagy akartak tenni. A világ is kezdett elhomályosodni, én pedig behunytam szemeim, mielőtt körbevett volna a sötétség. Legyen hát... így…

by **Halász Alex** Kedd Ápr. 12 2016, 14:02

Kegyetlen szenvtelenséggel tette rá a lábát Nomad gyomrára, hogy ne izegjen. Nem hallotta meg a fiú szavait. Mintha nem is ember lenne már számára, csak egy kis bogár, amit el kell taposni. Hinari kétségbeesése, szavai, kérlelése se hatotta meg. Legalább is kívülről nem. Nem tehette meg. Nem dobhatta el a kardot, hogy csak vicc volt, dehogy tenném meg! A legrémisztőbb mégis az volt, hogy hazudna vele. Úgy döntött és állt fel, hogy tudta. Újra megtenné ha kell. Talán meg se bánná.
De, megbánná. Minden porcikája azért kiáltott, hogy Hinari a kard elé vesse magát. És ezért is gyűlölni fogja magát. Hogy erre kényszerítette a lányt. Nincs happy ending.
Úgy állt fel, hogy ezt tudta. Érdekes módon nem ijedt meg mikor a lány sajnálat nélkül nézett Nomadra. Dühös sem lett. Akkor le fogja szúrni a fiút. Nem szólt egyetlen szót sem, csak megindult a kard. Lefelé egyenesen, megingás nélkül. Ahogy akarod. Legyen ahogy... sem a kérlelés, sem a szavak, sem az nem tudta megakasztani, hogy "Ő nem ilyen". Az viszont, hogy hallja zokogni a lányt, több volt a soknál. Hiába nem fáj, hiába "ez a sao". Minden hiába. Kihúzta a kardot és a szoba másik végébe dobta. Aztán rájött, hogy nem mer odamenni Hinari mellé. Nem tudja, nem is akarja megérinteni. Mit tett? Teszt?
Nah és én átmentem?
Felüvöltött. Egyszerűen artikulálatlanul, ahogy a torkán kifért. Levert mindent arról az egyetlen asztalról, ami a helységben árválkodott és rögtön utána is hajította a kardnak. Aztán a széket is. Két nagy lépéssel a helyükbe ért, csak hogy módszeresen törje félbe majd négybe. Rombolt. Egy idő után a falat is megbontotta. Kiélte dühét ezeken az élettelen tárgyakon, aztán leült, háttal a falnak dőlve.
Addig lihegett ott, míg a rendszer úgy nem gondolta, hogy pihent, a kitartás pontjai lehetővé teszik a mozgást. Lesújtó, gyilkos pillantásokkal övezve a fiút, felemelte Hinarit. Pár lépéssel odébb a hátára fektette és valahogy úgy érezte, hogy az a legkevesebb, hogy egy minipotit letegyen mellé. Azaz öt pont. Még ha csak a páncéljából is. Gesztus. Mindezt óvatosan, vigyázva tette, tele féltéssel. Mi lesz ha megharagszik emiatt? Elveszítené Hinarit. Félresöpört egy kósza tincset az arcáról. Akarta, de nem tudta megcsókolni. Most nem. Egy mély levegő után megpróbált más után nézni. Odacsörtetett a megkötözött fiú elé és minden habozás nélkül az arcába nyomta csupasz lábát.
- Mennyit láttál? Hahh? HAHH? Megitatok veled te kis perverz pár potit és megkínozlak, jah nem is- shstrpffccc .- alias "franc, csak én érzem a fájdalmat te nem" - Mindegy, szenvedj! Szagold a lábszagom! Vagy bármi! Áhhhh - Tanácstalanságában mellé ült törökülésben és figyelte a fiút. Meredten, lebiggyesztett ajkakkal. - Istenem... - sóhajtott. - Olyan kínos... - Lehívta a menüjét, majd úgy tett, mintha összegyűrné. - Ch, nem fogok felöltözni! Tudod te hány óra van? Ilyenkor még otthon fekszem az ágyban pizsamában... és ez a pizsama rohadtul kényelmes. Ő is szereti. Amíg kigombolja, addig én.... deh nem neked fogok beszámolni a magánéletünkről- - hirtelen összezavarodott. Látszott rajta, hogy túl sokat dumált de nem tudja hol tart. Aztán legyintett. - Jól van. Szerintem lejött neked is, hogy kettőnk közül én vagyok a zakkantabb. - Felnevetett. Úgy nézett Nomadra, mint a prédájára. Azt tesz vele amit akar. Nincs senki aki megakadályozza. - Van egy kis időm. Mesélj.

by **Ducker** Szer. Ápr. 13 2016, 11:25

Nomad szavai süket fülekre találtak. Hiába vergődött semmit sem érhetett el, és csak szemlélője, illetve elszenvedője lehetett a körülötte zajló eseményeknek. Csak sodródott az eseményekkel, mint a vad vizeken hánykolódó csónak, egyik zúgótól a másikig. Az események hevében valószínűleg elkerülte a figyelmeteket az a pár csepp víz, ami a kitépett kampó helyén kezdett el beszivárogni. Először csak egy apró csepp jelent meg, amit hamarosan egy másik követett, és lassan elindultak lefelé. Ilyen sebességgel a közeljövőben nem is okozhat túl nagy gondot, igaz?
Alex azonban nem állt meg ennyinél. Ismét próbára tette a kis helyiség falait. Repedt, törött köveket hagyott maga után, mint egy dühöngő hurrikán. A pár cseppből hamarosan egy vékony kis ér lett, ami a szabálytalan alakú kövek széleit követve haladt lassan lefelé. Hinari azonban túlságosan magába volt roskadva, hogy erre felfigyeljen. Alex és Nomad pedig épp egymással volt elfoglalva. Nomad eközben a földön fekve, gyáván összezárt szemekkel válaszra nyitotta a száját.
– Segíthetek. Ha ismeritek Szophiet, akkor segíthetek. Kazuma mondta, hogy csak neki. Ha tényleg ő küld... - jól hallható csobbanás a túloldalról, kis kövek csattanása a padlón, és egy pillanatra megremegő fal, hangjai nyomták el a fiú erőtlen hadarását. Nomad kinyitotta a szemeit.
– Jaj...

by **Hinari** Szer. Ápr. 13 2016, 16:06

Mit tettem? Hallottam szavait, elmosódottan és tompán, ahogy a fiúval beszélt. A padló hűvöse átjárta testem, kezdtem fázni, ám mégsem keltem fel, csupán a szemeim nyitottam ki, a földet bámulva, ami legalább annyira mocskos volt, mint amennyire magamat annak éreztem. Fájdalom. Veszteség. Düh, harag, kétségbeesés. Gyilkolás. Meddig is mentem el, meddig mentem volna el nélküle? Hang nélkül ültem fel, karjaim átkulcsolva magamhoz húzott térdeim mögött. Jó volt így. Nem is akartam körülnézni, nem akartam senkit sem most magam mellett. Pillantásom azonban megakadt a mellém tett potionon. Hirtelen dühös lettem, hogy volt képes!? Beharaptam alsó ajkam, s fejemet rátettem térdeimre. Vajon tényleg megölte volna, ha nem lépek közbe? Nem voltam biztos benne. Visszaidéztem az arcát, s megremegtem az emléktől. Nem akartam ilyennek látni. Megijedtem tőle, talán most először, mióta megismertem. Szorosabbra húztam karjaim, s arcomat tincseimmel takarva, új könnyek folytak le rajta. Nem értettem, ő, ő miért? Miért? Miért…
Csobbanás, csattanás.
Érdeklődve pillantottam fel, s nem a padlóra hullott kövek voltak az elsők, amiket megláttam. Még sírni is elfelejtettem, s ajkaim enyhén nyitva maradtak, ahogyan tekintetem döbbenten járta körbe a helyet. A székek, az asztal széttörve, minden romokban. Szóhoz sem jutottam.
Mert ez a megoldás!?
Fájdalmasan hunytam be szemeimet újra, de az a hang, a morajlás gondolata a fal mögött, nem hagyott nyugodni. És akkor megértettem: az egész maga alá fog temetni minket! Fel kellett volna ugranom, fogni Alexet, Nomadot és a Katanát, és kirohanni ebből a lyukból, mielőtt elárasztja a víz és a törmelék. Igen, ezt kellett volna tennem, s ezt tudtam is jól. De… talán jobb is így. Nem mozdultam, s noha izmaim tettre készen feszültek meg, agyam nyugodt lemondással hagyta, hogy maradjak, és néma beletörődéssel szemléljem a körülöttem kialakulni készülő káoszt, mely végül engem is elsodor majd. Hisz mit számított? Szophie nincs itt velem többé, Alex pedig… ő se volt már az, akinek én olyannyira szerettem. Előttem, miattam változott meg, s ha innen ki is kerülök, mi marad utána? Ki marad utána? Csak hátradőltem. Neki a hideg falnak vagy tán le egészen a földig, mindegy volt igazából. Fájt, csontomig hatolt a fájdalom, mert nem, én nem akartam ezt, én nem akartam így. Én élni akartam. De be kellett látnom, s tán ez fájt a legjobban, hogy itt, ebben a világban már nem tudtam hogy. Két nap, s két nap alatt elvesztettem mindenkit. Elértem, átléptem a határaim - s onnan, azokon túlról már nem létezik puszta akarattal megtalálható visszaút.

Mindeközben pedig Nestor várt. Nyakát nyújtogatva kémlelte a lejárót, és egy centimétert nem mozdult annak ajtaja mellől. Annabellt várta. Hallotta a hangját, tudta, hogy biztonságban van. Nestor azonban nem volt türelmetlen. Tudta, hogy fontos dolgok történnek odalent. Különben Annabell már kijött volna üdvözölni őt. Nestor teljes bizonyossággal hitte ezt. Annabell azonban nem jött. Nestor tehát várt. Szó nélkül, figyelmen kívül hagyva az erdő hangjait; egy őz suhant el mellette, valahol a közelben pedig egy kacsa hápogott, valószínűleg már sokkal elégedettebben, mint pár perccel ezelőtt. Nestor mégsem volt nyugodt. Érezte, hogy valami baj fog történni. A belé programozott ösztönei súgták neki - mostanra pedig szinte már kiabálták felé. Valami hatalmas baj. Nestor idegesen lengette meg a farkát, de egyelőre még várt. Bízott Annabellben. Annabell meg szokta oldani. Annabell erős, és most Alex is ott van mellette. Ketten megoldják.
Ekkor érezte meg Nestor a víz illatát a levegőben. Sáros volt, mélyről jövő, s a lassú szellő hozta föl a lépcső aljáról. De gyenge volt még. Nestor pedig remélte, hogy nem is lesz erősebb, amíg Annabell és Alex odalent van.

by **Halász Alex** Pént. Ápr. 15 2016, 11:22

Apró nesz volt csupán, mégis meghallotta. Talán mondhatnánk, hogy ilyen közelről, még hallgatózás jártasság se kellett hozzá, ahogy nem is volt, mégis... egyszerűen csak meghallotta. Megérezte Hinari jelenlétét. Ébren volt a lány. Ő pedig neki háttal. Meg akart fordulni azonnal. Odafutni, megkérdezni hogy van. Mégsem tette. Nem érezte, hogy joga lenne rá. Ő volt az aki bántotta. Pont ő.
Volt értelme? Itt ült, még mindig pizsamában, és játszotta az őrültet egy vadidegennek, akit Hinari talán leszúrt volna. Őmiatta most lassan vízzel fog megtelni az egész hely, és ha meg sem halnak, talán eltűnik az egyetlen nyom, ami által Hinari elindulhatott volna. Mert ő nem bírta megfékezni magát. És mit ért el? Talán csak annyit, hogy a lány csalódott benne. Hiszen, "Ő nem ilyen". Hirtelen a szavak belé hasítottak, és fiú létére kedve lett volna elsírnia magát. Mint ahogy a JLben a fájdalom hatására. Akkor azt hite, hogy meghal, sőt talán kicsit várta is, hogy legyen már vége. De most nem fizikailag fájt, és rosszabb volt, hogy le kellett nyelnie az érzéseit. És valóban? Meg kéne tennie?
Fel akart állni. Meg akart fordulni. Elmondani, hogy ő az egyetlen akit igazán szeret. Hogy nem akarja elveszíteni. De nem akarja látni azt sem, hogy kegyetlenné vállon. Bármilyen formában. Talán tévedett. Talán nem így gondolta Hinari sem. De az indulat. Hasonló.
Mégsem ment.
És a lány sem indult meg felé. Bárcsak megtenné! Odamenne hozzá, arcul ütné, ordítozna vele. Elmondaná, hogy mélyen csalódott benne. Hogy látni sem akarja. Tenne valamit! A víz pedig egyre hullt közéjük. Mint egy számolva a másodperceket, amelyek elmúltak.
Hinari nem fog felállni.
Hinarit tönkretette. Ő tette tönkre.
Nem lehet! Nem ezt akartam! Nem... Istenem...
Tenni akart valamit és utolsó kétségbeesésében összekulcsolta a kezeit. Ott, pizsamásan, Nomad előtt, háttal annak, akit a legjobban szeret a világon. Lehunyta a szemét. Egy ideig csak a víz csobogását hallotta.
"Istenem. Nélküled cselekedtem. Nem tudom mit tegyek. Félek. Kérlek segíts. Helyre akarom hozni, amit ... amit elrontottam. ... Ámen."
Állj fel Alex!
Megtette. Magának kommentálta azt, amit tenni fog. Jól tudta, hogy legszívesebben elmenekülne innen, és korholta magát amiért ez az érzés egyre csak nőtt benne. Nem akart odamenni. Nem akart a lány elé állni. Nem volt jó érzés.
Jól van. Most megfordulok. És mégis odamegyek Hinarihoz. Igen.
Az sem rettentette vissza, ahogy a lányt látta. Nagy levegőkkel lépegetett előre megfontoltan. Fogalmazva magában, hogy mit is fog tenni, mondani. Azonban az út köztük túl rövid volt, és természetesen nem volt elég ideje arra, hogy átgondolja. De ő bízott Istenben, aki segíteni fog neki. Ez pedig erőt adott.
- Szz-Hi- - Áhh hagyjuk. Miért szólítanám meg, ha. De ha nem szólítom meg, lehet hogy fel se figyel, vagy én nem látom tisztán, hogy engem néz. - -nari.
Félrenézett. A padlót kezdte mustrálni és addig nem szólt többet. Csak egy félbevágott név és a víz cseppjei a padlón. Az idejük megszámlált. Tudta ő is.
Mégis nem a beszéd volt a legfontosabb, hanem hogy visszavigye zöldjeit Hinari kékjeihez. Látni akarta, és láttatni, hogy minden szót komolyan gondol.
- Soha. - behunyta a szemét.
Igen. Ez így helyes. Kinyitotta a szemét.- Soha többé nem foglak kitenni ilyesminek.
Ez nem csupán ígéret volt, s noha tudta, hogy erre lehetne az a válasz, hogy, "persze, azért mert többé látni sem akarlak" ki kellett mondania. Alex még egyszer sem használta a soha és a mindig szavakat komolytalanul. Ennek megfelelően volt feszült is, ami nem kissé látszott.
- Én nem.- - Megrázta a fejét. - Nem akarok ilyen lenni, dehh, lehetnék. Sajnálom. - Először úgy gondolta, hogy kinyújtja Hinari felé a kezét, ám a mozdulat megakadt ott, amikor meglátta, és a lányról a tenyerére vándorolt a tekintete.
- Most biztos szóba se akarsz állni velem. És igazad van. Nem bíztam benned eléggé. Féltem és abba a hibába estem, amitől féltem. Te jót akarsz. - Leengedte a kezét. - De itt olyan keveset ér az emberi élet. A vörösök játéknak tekintik az öldöklést, és sok zöld is. Meghalt a legjobb barátom. Sokszor szeretnék igazságosztó lenni. Megleckéztetni, megbosszulni őket. Deh, csak fölösleges. Nem tudunk különbséget tenni jó és rossz emberek halálán. És ez így van jól. Merth-. Nem a cél a fontos. Hanem az út. - Kinyújtotta a kezét, hogy Hinari belé kapaszkodhasson. -
Bocsáss meg nekem.

by **Ducker** Hétf. Ápr. 18 2016, 02:32

Nomad pillantása zavartan vándorolt a falakon, és a plafonon, mintha csak a repedéseket próbálná megszámolni, de másodpercenként tért vissza valamelyikőtökre. Mindezt pedig olyan mozdulatlanul és csendesen tette, mintha ő is csak egy törött kődarab lenne a többi között. Kissé talán komikus látvány, de kétlem, hogy hármótok közül bárki is értékelné ezt jelenleg. A falak mögül gyengén továbbra is átszűrődik a víz morajlása, de továbbra is csak cseppenként szivárog befelé egy fél tucat repedésen, és a kampó helye alatt sem gyűlt még össze egy fél tenyérnyinél nagyobb tócsa. Mindent egybevetve úgy tűnik, egyelőre még kitartanak a falak.

by **Hinari** Kedd Ápr. 19 2016, 21:32

Tudtam, hogy ide fog jönni. Bár ne tette volna! De akartam is; szinte vágytam rá, hogy lehajoljon és átöleljen szorosan, azt mondva, hogy mindezt csak álmodtam. Hogy mindez nem valóság, hogy csak viccelt, hogy… behunytam szemeim. Álmok csupán. Nem kellett ránéznem, hogy tudjam, ő épp azt teszi. Szánalmasan festhettem így előtte, sírástól és kosztól összemaszatolt arccal, mégis teljes, csillogó felszerelésben. A nevemen szólított, s mire végre felnéztem rá, reménykedőn, élénkkék íriszekkel, az ő zöldjei zárva maradtak számomra. Lesütöttem a pillantásom, és összébb húztam karjaimmal a térdem, hátamat lassan áthűtötte a hideg, nyirkos fal. Mardosott a bűntudat és a kétely, Alex pedig hozzám beszélt, mintha… mintha ő tehetne bármiről is. ~Tehet is. Hisz nem tette volna meg azonnal, amit te nem mertél?~ Felkavarodott a gyomrom a gondolattól, mindez, mindez elvetett minden fájdalmat és érzést, nem, én nem voltam ilyen. Még ha könnyebb is lett volna. Csöndben maradtam, az alsó lábszárát nézve valahol, végig, miközben beszélt. Fájdalmasan szorítva ökölbe kezeim, amikor megemlítette Anatot. Al… Ekkor találkozott először a tekintetünk, s megláttam az övében is azt, ami bennem lángolt tegnap óta. Te is szenvedsz. Hogy nem vettem ezt eddig észre? Hirtelen új lelkiismeret-furdalás hasított belém, Anat, Anat után… én ott voltam mellette, de miért? Hogy most bántsam őt is? Hogy újra eszébe juttassam, feltépjem a sebeket, amiket korábban én segítettem enyhíteni? Nem találtam a szavakat. Hogy is lehetnék, maradhatnék ugyanaz, mindezek után? Hogyan akarhatnék jót? Pillantásom Nomadra terelődött: csak egy fiúcska, mégis… mit is akartam én egyáltalán?
Visszatértem Alexhoz. Pillantásom hosszú másodpercekig nyugodott a felém kinyújtott kézen, miközben mögöttünk kitartóan csepegett a víz. Körülnéztem. Bármelyik pillanatban ránk omolhat. Nem akartam, hogy bajuk essen. Se Alexnak, de még a fiúnak se, akinek valószínű fogalma se volt, mibe is csöppent bele. Miért kérsz bocsánatot!? A fogaimat csikorgattam, de fölösleges lett volna feltenni a kérdést: Alex nem fog kimenni innen nélkülem. Hirtelen elöntött a düh: nem akartam, hogy megmentsen. Nem érdemeltem meg és én sem akartam, túl sok volt, egyszerűen nem bírtam tovább. Egyetlen percet sem. És most itt volt az alkalom. Mégcsak tennem sem kellett érte semmit. Omlás okozta sebződés majd fulladás, egyszerűen csak lebegni, súlytalanul a víz közepén, minden gondtól mentesen. Semmivé válni, ezen világ számára.
- Hagyj békén… - szűrtem a fogaim között, arcomat újra a térdeimbe temetve. De tudtam, hogy nem fog. Ki akar majd vinni, de nem, nem! Még rajtam volt a vértem. A sors fintora, hogy Hoora a védelmemre adta nekem, mégis ez kell majd ahhoz, hogy maradni tudjak. És nem voltam rest használni is, ha Al hozzám akart nyúlni. Egyszerűen csak kitéptem magam, felugorva, hátat fordítva neki, homlokom nekinyomva a vizes falnak. Jólesett, ahogy a cseppek végigfolytak arcomon, ívet téve nyakam vonalán, hogy végül beleolvadjanak a vértem alatti blúzba, benedvesítve azt is. S nemsokára a könnyeim is csatlakoztak hozzá – Kérlek… - a falnak beszéltem, de tudtam, hogy hallja. Nem is mentem semerre tovább, ha közelebb jött közben, akkor sem. Egyszerre akartam is meg nem is, hogy itt legyen – Kérlek, csak hagyj itt – behunytam szemeim, s valahogy nyugodtabb lettem, miután kimondtam végre – Én már nem akarom ezt, Al. Nem tudok így. Annyi mindenki meghalt… és hiába teszek meg mindent, hiába segítek, nem tudok, nem eleget… Én szeretlek téged, Al. Mindenkinél jobban. De már nem tudom, mi a helyes. És Szophie… ő mondott dolgokat. Nem tudom, igaza volt-e. Talán igen. De most már ő sincs és… téged is csak bántalak. Majdnem megöltél egy embert, énmiattam – olyan erővel nyomtam homlokom a falnak, hogy a piszkosfehér vakolat elkezdett hullani mellettem. Kedvem lett volna beleöklözni, átütni, árvizet csinálni ahogy Solvikban is tettem, csak itt most szánt szándékkal és valódi kockázattal, hátha elmossa, lecsillapítja a tomboló tengert mélyen ott legbelül. Olyan… egyszerű lett volna. Mégse voltam rá képes.
Nem, amíg itt vannak. Ha mást nem is, ezt az egyet biztosan tudtam.
- Én nem akarok több embert bántani, Al. Nem akarom, hogy mellettem ilyenné válj - beleremegtem a gondolatba, próbálva kapaszkodót, támasztékot találni a sima falban, jórészt sikertelenül: ujjaim a rücskös vakolatot kaparták csupán. Persze nem lett volna muszáj feladnom. Választhattam volna a magányt, az örök egyedüllétet is. De tudtam, hogy nem bírnám sokáig. Mindenkitől távol… nem, jobb lesz ez így.
- Sajnálom…

by **Halász Alex** Hétf. Ápr. 25 2016, 21:59

de csak mert menthetetlenül szentimentális vagyok

Mire összeszedte a bátorságát, addigra Hinari már nem őt nézte. Valahol elveszett a pizsama kis oroszlános mintái között. Hinari volt az, aki kiválasztotta neki. Azt mondta, hogy illik hozzá és mivel Al csillagjegye is ez volt, és mindketten tudták mit adott a fiú karácsonyra, szép ajándékválasz volt. De ő azért csak mondta. Minden egyes szót megőrölt a fogai közt. Amennyire tudta, artikulálta, hogy hallhassa a lány. Értse, igazat beszél. Nehéz volt. Beismerni. Megaláznia magát, de Hinariért megtette. Megérte volna több is. A bocsánatkérés, kinyújtott kéz azonban a levegőben maradt lógva. Tudta, hogy ennyivel nem simíthatja el, de reménykedett benne, hogy pillanatnyilag elég lesz ez is. Ám nem volt. Hinari elutasította. Megdermedt. Megijedt attól amit látott. Amit maga előtt és amit a lelki szemei előtt. Most mihez fog kezdeni? Tiszteletben kell tartani a döntését. Nem lehet erőszakos. Azok után már semmiképp. Le kell mondania róla. Hinari megkérte rá. Muszáj. Egyetlen hosszú, örökkévalóságig nyúló perc telt el csupán csöndben. Alex nem volt képes elfogadni a helyzetet, miközben önmaga próbálta ráerőszakolni magát. Nem teheti. Nem bánthatja többet. Elveszítette. Ezt érdemli.
- A-deahhkoor-sem-hagylak-itt. - Úgy csuklotta ki a hangokat fogai közül, mint aki még nem uralja teljesen a testét, csak próbálkozik. Darabosan hajolt le a lány elé. Fel akarta venni az ölébe. A vállára vette volna és kifelé menet a katanával együtt a szerencsétlen fiúcskát is magával vitte volna, de Hinari ezt sem hagyta. - Neh.- - bukott ki belőle kétségbeesetten a szó. - Kérlek, neh...
Nem volt képes közelebb lépni, attól félt, hogy akkor a lány még jobban megmakacsolja magát. Csak állt ott a kerek vállakat nézve, és megszólalni sem tudott. Hát ennyi? Tényleg teljesen elrontotta? De miért? Nem ennek kellett volna lennie nem?! Az volt a terv, hogy megmutatja, milyen is ölni! Hogy lássa, hogy ez nem járható út! Hogy ez csak rosszat szül, és szákutca. Egy körforgás. De nem ezt érte el.
Hallotta Hinarit, de inkább érezte, mint értette.
Az én hibám. Mit tettem? Nem ezt akartam, Istenem nem!
Hirtelen minden amiről eddig azt hitte, hogy megfontoltan tett, és amit félig meddig meg is bocsátott magának, hogy történetesen dühében rombolni kezdett, szörnyű bűnné változott a szemében. Értelmetlenné vált, célját vesztett kegyetlenkedéssé. És hiába az akarat, a magyarázkodás, hiába a szándék. Megbocsáthatja? Hiszen, képes lett volna ölni. Képes lett volna? Úgy gondolta hogy nem. Hogy "csak megmutatja, mi lenne ha" De ha mégis? És ha ez még rosszabb, mintha képes lenne rá? Hogy a lányt megbotránkoztassa? Talán valóban nem egyszerűen csak "hibázott", és nem egyszerű csalódás volt látni, hanem gaztett.
Hiszen ő maga mondta, hogy nem bízott a lányban eléggé. Viszont Hinari bízott benne. És ezt ő össze akarta törni. Csak azért, hogy... megleckéztesse? Vajon ezzel elárulta a lány bizalmát?
Nem tudta. Sőt, semmiben sem volt már biztos. Azt sem tudta, hogy valaha össze tudja e szedegetni a darabkákat, amit öszetört Hinari lelkében. Képes lesz e a lány úgy bízni benne mint eddig, hiszen kiderült. Ő nem bízott benne anynira. Ő nem bízott benne....
ő nem....
De Hinari igen. Ő bízott. Ő hitte, hogy Alex "nem ilyen".
Hirtelen megértette, és ezzel együtt elpattant benne valami. Fuldoklóként evickélt oda a lányhoz. Átkarolta, ráhajtotta a fejét, de félt. Remegett. És ezt nagyon jól érezhette Hinari is. Ő pedig könnyekkel áztatta a lány nyakát.
- Neh mond ezt. Ne hagyj itt. Egyedül gyenge vagyok. Nekem eszméim vannak csak, elveim, elképzeléseim. Azt hittem, hogy felnyitom a szemed, de csak a dühöm zúdítottam rád. Soha többet nem akarom ezt. Soha többet. Kérlek ne hagyj el. Nem tudom milyen jónak lenni. Azt tudom, hogy emberek vagyunk és bűnösek. Önzőek, és .. és sokszor gonoszak is. És én is. Hatványozottan. Csak fejből tudom, hogy mi a helyes. Sokszor még akkor se. Az, az emberek, Anne. Meghalnak. Nem akarom. Utálom őket, amiért ilyen gyengék. Amiért itt hagytak. Esutel is, és Anatole is, és Ranmaru is meg Lewis is, meg az a vörös hajú lány a negyedik szinten, mindenki... fogja magát és nincs többé. Ne hagyj itt te is. Kérlek. Azt nem bírnám el. Ah, annyira sajnálom. Azt hittem, hogy majd fejből megoldom. De nem nálam van az igazság, hanem nálad. Bocsáss meg. Bocsáss meg hogy nem bíztam benned. Nélküled félember vagyok. Amiket érzel. Ezeket kellett volna nekem is. Én is ezt akarom érezni. Segíts. Nem akarlak soha többé bántani. Soha többé. Soha...

by **Ducker** Pént. Ápr. 29 2016, 00:36

Nestor:
Egy sárga kiskacsa battyog ki a bokrok mögül. Látszólag fel sem tűnik neki, az amúgy nem túl észrevehetetlen sárkány. Végül néhány méterre tőle, egyik lábával még a levegőben megtorpant, és Nestorra nézett. Meglehetősen hosszan maradt így, ha a sárkány nem tett semmit, és szokatlanul szemtelen módon bámulta a nagy állatot.

Hina - Alex:
Nomad láthatóan továbbra sem meri kinyitni a száját:
Agonizálhattok tovább. :3

by **Hinari** Kedd Május 03 2016, 22:25

Éreztem, ahogy egyre közelebb jön, noha nem fordultam meg; nem láttam őt. Ide fog jönni. Nem akartam. De ezzel együtt valahogy mégis. A hirtelen düh elmúlt már, helyét rég a reménytelenség vette át, s már már majdnem hittem is neki. Engedtem volna, hogy elnyeljen miközben nyugalmat ígér, hűs habok között fuldokolva, mégis, közben mutatva a szépet és jót, hívón, hogy utána, utána jó lesz.
Tenyerem nyirkossá tette a falból folyamatosan szivárgó víz.
S ekkor ért hozzám ő, kizökkentve a merengésből, egyetlen pillanatba sűrítve adva nekem oda mindazt, amit a feladás oly édesen kínált hosszú perceken át. Megnyugtatott. Éreztem, ahogy remeg, ám a közelsége, az érzelmeinek viharos hullámai mind úgy hatottak rám, mint a gyógyszer, amit félve veszünk be, esőtől kopogó, zivataros éjszakán. Behunytam szemeim, és hagytam, hogy beszéljen. Szívének minden dobbanását hallottam. Mélyeket lélegeztem, csak beszívni az illatát, felidézve a tegnap estét, amikor sírástól fulladozva bújtam hozzá egészen közel. Ő akkor ott volt nekem. És én neki most? Lehajtottam fejem, immáron egészen gyengén érintve hozzá azt a hideg falhoz, kezeim szinte leejtve róla; s azok, engedve a gravitáció erejének, tehetetlenül hullottak alá, sokáig lengve még, mit teszek? Félt. Félt, hogy elveszít, és nem, én nem… nem akartam úgy látni őt mégegyszer, ahogyan a képmását a viadal kivetítőjén. Akkor. Akkor még visszafordultam. De vajon most képes lennék-e rá? Megtenném-e mégegyszer, őmiatta? Jól tudtam a válaszokat. Ott dörömböltek az ablaküvegen túl, hangjukat viszont csak akkor fogtam fel igazán, amikor lenyomtam a kilincset. Al…

Beharaptam ajkaim, és megfordultam, hátamat nekinyomva a falnak, kezeimmel fogva őt át, hogy ne essen el. Elbírtam volna, a vértemmel megvolt hozzá az erőm, de lábaim maguktól csuklottak össze, lassan és fokozatosan, hogy végül mindketten térdeljünk, alig pár centire egymástól. Nem engedtem el, de még nem tudtam mit mondani neki. Mit is mondhatnék egyáltalán? Nem akartam hazudni neki. Nem akartam reményteljes vágyakba hajtani, nem akartam neki olyat ígérni, amit nem biztos, hogy be fogok tudni tartani. Csak fogtam, ha hagyta magát, engedtem, hogy rám dőljön, összeszorított szemekkel, fejem enyhén elfordítva, mit, mit csináljak most? Nem akartam őt bántani, sem ártani neki megint és megint… szerettem őt. A cseppeket néztem, ahogyan mellettünk gyűlnek. Ők is sírtak. Én pedig lassan kezdtem kétségbe esni a bizonytalanságtól. Mit is kellene tennem? Majdnem ordítottam. Meg akartam halni, Alex pedig összedöntötte, lerombolta ezt a gondosan felépített és alátámasztott várat, csak romokat hagyva utána. Nem volt tovább, ő, őmiatta itt maradtam. De a reményt nem adta vissza. Szophie. Hope, Lewis, Pete, valaki… segítsen megmondani, mi ennek az értelme így.
Kérlek…
Hallottam a reccsenést, vagy csupán hallani véltem, szaggatott lélegzetvételek és hulló víz között? Talán kívülről jött, a lépcső tetejéről, de nem voltam benne biztos. A falat néztem, ahol Al a legmélyebben ütött bele. Vajon meddig bírja így? Szorosan öleltem át a fiút; a viszontlátás ígéretével szorítva magamhoz őt utoljára, majd engedtem el, komoly tekintettel állva fel. Ezt… ezt még meg kell tennem. Egy végtelenségig tartó másodpercig néztem őt még, gyengéden de még mindig némán, és egyáltalán nem voltam benne biztos, hogy az akarata elég lesz rá, hogy mindketten túléljük ezt a napot. Hallottam Nestort, mostmár őt is, de volt valami, ami nem hagyott nyugodni. A fiú szavai. Azt mondta, segít. De miért kellene nekünk a segítsége, ha egyszerűen csak kisétálhatnánk innen? Vagy Kazumának hiba nélküli terve van a benttartásunkra? Nomad azt mondta, minden kincse a képek mögött van.
- Te – fordultam a fiúhoz hűvösen, legalábbis kívülről ezt mutatva - belül azonban rettegtem, hogy mindezek után, mégis elveszítem Alexet. Ő, ő számított, mégha én magam már nem is… de őneki. Őneki ki kell innen jutnia! – Ha tudni akarod, valóban Szophie miatt vagyunk itt. És bajban van, és lehet, hogy Kazuma tudna rajta segíteni, csakhát ő nincs itt – tártam szét a karjaim – Te pedig inkább hátráltatsz, mint segítesz – húztam el a szám szélét, majd hajoltam egészen közel hozzá – Szerinted Kazuma mit szólna hozzá, ha ezt megtudná? – kérdeztem egészen halkan, majd emelkedtem fel, odalépve az asztalhoz, végig azon igyekezve, hogy lépéseim ne remegjenek közben. Nomad be volt tanítva, és én nem most fogom kiütni ebből; ennyi idő alatt ezt amúgysem lehet. De fel tudom használni. Hisz önként adta a kezembe a kulcsot, a nevet, remélve hogy megmenekül, de a mi menekülésünk útját nyitotta meg, és mégcsak nem is hazudtam. Gondosan eltettem a másik képet is, ráhelyezve tenyerem a K betűs téglára.
- Szophie utálta azt a lányt, azt hiszem. Így ha választanom kell, a fiút választom, aki lerajzolta Kazuma tetteit – mondtam, kérdőn nézve Nomadra. Persze eszemben sem volt elmondani neki bármit is arról, hogy én mit tudok. Hogy ismerem Chiakit, hogy Kazu is utálta őt, nemcsak Szo, éshogy ha valakit Kazuma a csapdához és a halálhoz köt az otthonában, akkor az Chiaki lesz. Persze azért végig figyeltem Nomadot is, és bár az előzőek után talán a mi oldalunkon volt már, azért nem hittem neki feltétel nélkül. Időnk azonban nem volt sok, így hamar kellett dönteni. Ha pedig elbukok, a vértemmel még mindig ki tudom dobni Alt Nestorhoz a lépcsők érintése nélkül, akár akarja, akár nem: nekem most ő volt a legfontosabb - s talán így lesz a legjobb mégis.

Nestor érdeklődőn nézte a kacsát. Nem tudta, hogy sima moboknak ennyire jó a szaglásuk. Hogy érzik a vizet, és odatalálnak hozzá. Nestor azonban nem ért rá a kacsával foglalkozni. Kezdett komolyan aggódni Annabellért és Alexért. Túl sokáig voltak odalent. Megnézte magának újra a lejárót. Majd ránézett a kacsára. Nézték egymást egy darabig. Nestor végül bedugta fejét a csapóajtó által feltárt lyukba, mellső lábával pedig rátámaszkodott a legfelső lépcsőfokra, kinyújtva a nyakát, amennyire csak tudta. De Nestor túl nagyra nőtt. Hiába akart, nem tudott lejjebb menni.
- Annabell és Alex jól vannak? – kérdezte, választ azonban nem kapott. Idegesen fújt egyet, füsttel árasztva el közvetlen környezetét, majd kikászálódott a járatból. Elkezdte a kacsát nézni, amelyik valószínű azóta sem ment messzire. Talán ledobhatná Annabellhez. Hátha Annabell felfigyelne a becsapódó kacsára. És válaszolna Nestornak. Nestor csak ezt akarta. Biztosan tudni, hogy Annabell biztonságban van.

by **Halász Alex** Vas. Május 08 2016, 16:15

Megfordult. Megfogta Alexet. A fiú ledermedt. Szót se tudott többet kinyögni, mozdulni se tudott már. Csak szemlélő volt. Együtt süllyedtek le a földre újfent. A víz még nem árasztotta el a helyet, lehet hogy sose fogja, de ha mégis?...
Hinari sem beszélt. Átölelte. Megszorította. Biztató gesztus volt vagy búcsú? Nem tudta.
Egyre csak az zakatolt a fejében, hogy "elveszítem", aztán már mint feladva a reményt, múlt időben kántálta tovább magában. "Elveszítettem".
Hinarinak dőlt, amíg lehetett még. Amíg engedte még. Utoljára. A föld és a csillogó ruha között vándorolt lassan lassacskán a tekintete. Nem látta egyiket sem. Az emlékei ködösítették el. A régiek és azok amik nemrég még olyan erősek voltak. Amik jelen voltak és megváltoztattak mindent. Átgondolta. Mit fog ezentúl csinálni? Nem halhat meg. Azt még ha nem is akarja többé látni Hinari, nem tudná elfogadni. Nem fog, nem is akar meghalni. Rájött, hogy annál jobban szereti az életet. Nevetni lett volna kedve. Csak ült és nem mozdult, még ha a nevén szólították is volna. A padlót nézte, ami még nem volt se vizes se törött, és igyekezett elfeledni mindent. Úgy csinált, mintha ez sosem történt volna meg, és csak álmodná az egészet. De tudta, hogy nem így van... az álomkép tökéletlen lett. Rájött azonban egy fájó igazságra.
Akkor választott jövőt, amikor felállt. Döntött. Hogy ha azzal el tudja rettenteni Hinarit a szemet-szemért felfogástól, akkor vállalja ha nem láthatja többé. Túl sokat vállalt. Ha egy kicsit jobban belegondolt volna, talán nem teszi meg. Mi lesz így vele? Hinari nélkül?
Nevetni akart... a lányra nézett és a szavai, amik kényszeresen voltak nyugodtak elszomorította. Ellképzelte, hogy legalább sikerrel jár és bár külön fognak élni ezentúl, az áldozata nem volt hiába.
Végül egy fáradt mosoly mégis kicsúszott, de csak úgy maga elé.... Megingatta a fejét.
Nem vagyok hozzá elég jó. Talán ha őszinte vagyok magamhoz, de még inkább ha bizalommal fordulok hozzá. Akkor talán. Együtt maradhattunk volna. De én hősködni akartam. Drasztikus vagyok. Megérdemlem. Hiszen. Nem érdemlem meg őt....

by **Ducker** Hétf. Május 09 2016, 23:04

Hinari – Alex:
Nomad látszólag megunta a várakozást, és nagyon óvatosan, egy pisszenés nélkül kezdett el mocorogni, de amikor felé fordultál, úgy dermedt meg mint egy kőszobor. Úgy itta a szavaidat, mintha nem lenne elég víz a helyiségben. Nem szólt semmit, de amikor a kőre tetted a kezed, akkor láthatóan még jobban megfeszültek az arcizmai.
– É-én nem tudom a választ, de azt tudom, hogyha rossz követ nyomsz meg, akkor a fejünkre omlik minden. Minden kép alatt van egy kő. Ha Szophie küldött el kellett, hogy árulja nektek a jelszót. - magyarázta óvatosan. - Vagyis... ha nem tudná. Kazuma azt mondta, hogy adjak át neki egy üzenetet. - egy pillanatig habozott, de úgy tűnik már nincs szüksége győzködésre. - Azt mondta, hogy: a maszk rejti a kulcsot.

Nestor:
A kacsa sértetten hápog egyet, mintha zavarná, hogy egyszerűen levegőnek nézik, és a lábát leengedve, szúrós szemmel figyeli tovább a sárkányt.

by **Hinari** Kedd Május 10 2016, 15:24

Nem nyomtam rá és még jó, hogy nem nyomtam rá a kőre, Nomad szavai előtt. Talán most már nem hazudott - szemeiből pedig ki tudtam olvasni a félelmet, ami egy kicsit rám is átragadt, ahogyan körbenéztem végül magam is, a falakra és végül a plafonra, mi gyorsabb halállal kecsegtetett, a cseppenként aláhulló víz ígéreténél. Al pedig csak ült. Nem mondott semmit és én sem mondtam őneki; nem mertem, vagy nem is akartam még? Csupán egy pillanatig pihent rajta tekintetem, miközben átgondoltam a megkötözött fiú szavait. „A maszk rejti a kulcsot.” De mit érthetett ez alatt?
Ott volt a különleges maszk, amit Kazu használt és amit Chiakin láttam utána az arénában, de az végülis visszakerült az árnyharcoshoz, minden egyéb itemmel együtt – ha nem így lett volna, Chiaki neve már rég át lenne húzva a kastély falán. Erre gondolhatott talán? Vagy másra? Pillantásom lefelé mozdult, a másik maszk felé, ami itt hevert előttem, szerencsére az asztallal együtt sértetlenül… vajon mi lett volna, ha Al ezeket is összetöri dühében? Ám jobban visszagondolva a múlt eseményeire, mindennek lehetett oka, amiket Nomad tett vagy nem tett, és Nomad elrakta a mérgezett tőrt, de a maszkhoz nem nyúlt hozzá mégsem. Ahogyan a kardhoz sem, mit Kazuma odatett melléje.
Felemeltem hát (a maszkot), megnézegettem elöl-hátul, hátha bele van karcolva valami a belsejébe, egy betű talán, aminek van párja a falon is. Majd megnéztem az asztalt is az item alatt, ezek után pedig, mintha csak a kúriában lennék, a fiú elmondását alapul véve minden pontot ellenőriztem a falon, ahol az elején még képek voltak felaggasztva. Némelyik szétszakítva ázott a nedves földön, egy-kettő el is pixeleződött talán, de a nagyja még a helyén volt; Alex a székeken élte ki a dühét - s lehet ez jónak számíott most, de volt egy olyan érzésem, hogy Kazuma többet tanult abból a játékból annál, minthogy egy egyszerű számpárnál megálljon. Tehát kerestem még darabkákat. A képek mögött, azok hátulján, lehajolva az asztal alá is és közben megpróbálva nem odafigyelni a vízre, amely több, halkan folydogáló csermelyként vájta ki útját a megrepedezett falak között. Oda-odapillantottam Alexra is, de egyszer sem léptem túl közel hozzá: nem tudtam, hogy pontosan mit is vár most tőlem. És nekem nem volt merszem megkérdezni még.

Nestor nem siette el a dobást. Nézte a kacsát, az pedig nézte őt. Nézték egymást. Hosszúnak tűnő másodperceken keresztül. Aztán Nestor megunta. Gyorsan mozdult, a vadászok ösztönével előre. Annabell pontjaival. A kacsának pedig esélye sem volt. Talán hápogott, vagy próbált elmenekülni. De Nestort ez nem zavarta: szorosan tartotta kezei között az állatot. Majd amikor úgy érezte, eleget várt, fejét újfent bedugta a lépcsők fölé. De Nestor már nem kérdezett többet. Haragudott Annabellre és Alexra, hogy nem válaszolnak. Csak felemelte a karját, és behajította a kacsát a lyukba, erősen és határozottan.
Nem tudta, hogy egy mandiner után telibe kapta vele Alexet.

by **Halász Alex** Szer. Május 11 2016, 09:54

Hina-ri...Nem beszél hozzá. Nem néz rá. Nem is megy közel. Azt hitte, hogy nem fog fájni, ha már eldőlt. Ha már elfogadta. De rá kellett jönnie, hogy nem tudta elfogadni, és talán sose fogja tudni igazán. Mi lenne ez? Csupán a birtoklásvágy? Sérelmezte, hogy "nem lehet övé a lány"? Erre a gondolatra undorodni kezdett magától és bosszúsan, oldalra fordított fejjel kezdte el mustrálni a repedezett falat. Mit is érzett amikor beleöklözött? Már nem emlékezett. És az élet furcsa fintoraként nem is láthatta így, hogy Hinari oda-oda pillant. Tanácstalan. Hogy mondana talán valamit, de nem mer. Inkább az előtte álló feladattal küzd meg mint az érzelmeivel, mert a halállal könnyebb szembenézni.
Ha látná, talán eszébe jutna, hogy ő is pontosan ilyen. Hogy emiatt volt inkább szélsőséges és ezért hergelte magát a végletekig, mert nehéz. A szeretteinket bántjuk leginkább.
Semmiféle jel nem utalt a kacsára. Egy elhalkuló hápogás, annyi sem. Talán a sárkány vasmarka nem engedte a legkisebb nyikkanást se, talán a gyorsaság amivel véghezvitte ördögi tervét, gyorsabb volt a hangnál, de talán ha mindez nincs is, Alex mellett talán még ágyút is dörrenthettek volna, amíg őt magát nem éri.
Hát most elérte. Méghozzá tarkón a puha kacsasegg... ha egy filmben lennénk, ez a jelenet minden bizonnyal lassítva lenne lejátszva, hogy minden másodperccel tudatosabbá váljon az elkerülhetetlen vég. A nézők felkészülhetnek a becsapódásra, realizálnák a háttérben álló két személy reakcióját, együtt éreznének a mit sem sejtő Alexel, de egyúttal jót vidulnának a megnyúlt arcokon.
Aztán a kép felgyorsulna és megérkezne a hang is, ami eddig nem volt, vagy csak nagyon mélyen a lassítás végett.
Quuaaaaaa-ck! *>* Puff.... - Aú! ><
Alex elterül. Alex feláll. Alex nem érti.
VAN EGY KACSA A SZOBÁBAN! arcot vág. Tisztára olyan, mintha ufót látna. És csak áll és áll, és meredten nézi a kacsát, majd Hinára pillog megváltást remélve. Hátha a lány tudja, hogy ennek mi értelme, és hogyan került ide a tollas jószág, meg egyébként is. Ő még mindig zilált hajjal egy szál pizsamában van jelen, meg vizesen. Mintha csak nemrég szökött volna a bolondokházából. Rolling Eyes

by **Ducker** Csüt. Május 12 2016, 13:35

Akármilyen erősen is nézed a maszkot, semmi nyomot nem találsz rajta. Az asztalon viszont megtalálod amit keresel. Valószínűleg fel sem tűnt volna, ha nem tudnád merre keresd. A vékony, késhegynyi karcolások könnyen elvesztek az asztal durva, repedezett felületén. A maszk alatt rejtőző felirat látszólag egyértelmű volt.
A kulcs te vagy.
Mást nem találsz az asztalon, de ha megnézed a képek mögött rejtőző köveket, akkor rájöhetsz, hogy minden kép az angol abc egy betűjét rejti, és látszólag teljesen random sorrendben helyezkednek el. Az asztal alatt, a sarokban, észrevehetsz egy nagyobb követ aminek a formája kicsit eltér a többitől. Leginkább azokra a kövekre hasonlított, mint amiken a betűk voltak, de nagyobb volt náluk, és semmi sem volt belevésve. A következő pillanatban azonban egy kacsa tűnt fel a semmiből, csak hogy Alex fején landoljon, majd folytassa az útját lefelé, és egy tócsában találja magát, ahonnan nagy szemekkel pislog rátok egy ideig.

by **Hinari** Csüt. Május 12 2016, 15:38

Az asztalra karcolt üzenet egyértelmű volt, Nomad szavait figyelembe véve, hisz… talán a fiú se akarta, hogy megkötözve, leomló sziklák pixelezzék el végül. Vagy Kazumától félt jobban? De ezúttal hinnem kellett neki, és végülis igazat is mondott, tényleg a maszk alatt találtam meg, amit kerestem. Arra pedig, hogy az üzenet kit szólított meg, hogy kinek szólt… nos, azon se kellett éppen sokat gondolkodnom. Szophie. De tovább kutattam; kerestem az S betűt, s kicsit később meg is találtam, igaz, előtte-közben-utána még jópár másik betűt is – A-t, H-t, U-t és L-t, meg több másikat, és nagyjából az ötödiknél döntöttem úgy, hogy előveszek egy papírt és felirogatok minden betűt, annak helyével együtt, a rejtekhely felfirkált felülnézeti képére. Jópár perc eltelhetett így, de gyorsan dolgoztam, nem akartam kifutni az időből.
Persze mire végeztem, az abc összes betűje fent volt a cetlin, s én sóhajtva huppantam fel az asztalra, hogy, lehívva egy másik színű tollat, bekarikázzam rajta a megfelelő betűket - hogy ha kell, tudjam, hová lépjek legközelebb. S-Z… de vajon tényleg ez a megoldás? Elbizonytalanodtam, és idegesen nyaltam meg a szám szélét. Igyekeztem visszaemlékezni, Kazuma hogyan hívta Szo-t, adott-e neki becenevet, de vajon ha Szo lenne itt, melyik mellett döntene? És vajon a teljes neve kell, az Iryana is? Vagy csak a Szo, így röviden? Meghát, az asztal alatti kő is zavart. Ugyanolyan belökhető volt, mint a többi, de nem volt ráírva semmi, így egy kevés gondolkozás után bejelöltem azt is a papíron, szóközként. Talán. Bár őszintén szólva, ez semmiképpen sem volt annyira magától értetődő, mint a felirat az asztalon, és elsötétült pillantással vettem tudomásul, hogy mindenképpen ki kell próbálnom egyet. A legvalószínűbbet, s talán elég lesz rá a gyorsaságom, hogy ha nem jó, még a kövek előtt tudjak lépni. Felálltam hát, még egyszer Alexra pillantva, aki azóta sem fordult felém… vajon mire gondolhat most?… majd elindultam az S betű felé. Egy lépés, kettő, és…
Kacsa.
Úgy zúgott el előttem, hogy csak pislogni tudtam rá, és félig döbbent, félig értetlen tekintettel néztem végig, ahogyan belevágódik a földbe, majd onnan visszapattanva eltalálja Alexet. Hát, nem magától repült, az tuti. Al sem igazán értette; úgy állt fel és nézett rám, mintha szellemet látna. Én pedig meglepődve, kezemben a cetlivel bámultam őt, majd a kacsát, majd megint őt és… Nestor, mi? Szinte hallani véltem, ahogy füstölög magában… szó szerint: apró füstcsíkokat eregetve fel, sértetten, hogy megfeledkeztünk róla. Bűnbánóan pillantottam a lépcső felé, de teljesen kiszáradt a torkom, nem bírtam felszólni neki, hogy minden rendben. Főleg, hogy egyáltalán nem volt minden rendben. Visszafordultam a fiúhoz, tekintetünk találkozott, éveknek tűnő percek után újra. Al… Szemeim szinte azonnal könnyesek lettek, s el is fordítottam őket gyorsan, ezt, ezt egyszerűen nem bírtam így. Miért nem jössz ide, miért nem ölelsz át!? Egyhelyben toporogtam, s igyekeztem ütemezni a légzésem, hogy a feladatra tudjak koncentrálni, ám elég volt csak megmoccannia, bárhogy, hogy képtelen legyek megfékezni magam. Beharaptam ajkaim, de ez sem volt elég.
- Miért nem teszel semmit!? – fakadtam ki, majdnem sírva, és lassan ott tartottam, hogy elájuljak megint. Mélyen beszívtam a levegőt, de nem hagytam abba – Azt mondtad mellettem maradsz… annyi mindenkit elvesztettem már… és te kértél hogy maradjak és én maradtam, de lassan már nem tudom, hogy miért és te nem mondod meg nekem… - dühösen fordítottam el a fejem, könyökömmel törölve le arcomról az egyre gyorsabban folyó könnyeket – Senki sem mondja… - pillantottam le a vizes földre, egészen halkan beszélve már - Miért, ha csak meghal mindenki? Ha csak elárul, cserben hagy…

by **Halász Alex** Pént. Május 13 2016, 14:46

Sokáig nem történt semmi, ketten nézték egymást, ha lehet Hinari furábban őrá mint fordítva, aztán Al megunta és oldalt fordult. Kényelmetlen volt a helyzet. Zsebre akarta dugni a kezét, de a pizsamán ilyesmi nincs. Bosszús lett és ahelyett, hogy felszerelkezett volna lehívott egy hétköznapi ruhát magára. A szokásos kedvenc barna nadrág barna kardigánnal, fehér inggel és fekete mellénnyel. Majd...
Eltátotta a száját, és egy esetlen "a" hang jött ki a torkán. Elég sokáig maradt így. Végül is becsukta ugyan, de csak mert egy idő után kényelmetlenné vált. Nem ezt várta. Tulajdonképpen nem várt semmit sem. Reakciót, főleg ilyet, meg végképp nem. Akkor most mi van? - Vá-vá... csh. - Értetlenül rázta meg a fejét. Még mindig nem tudta felfogni, azután a több másodperces szünet után sem, ami eltelt az első "a" után. - Te most... nem utálsz? Tudod én... - Bent tartotta a levegőt, így meg úgy nézett ki mint egy pocok, amelyik a rágcsát a pofazacskójában tárolja. Nem volt képes kimondani úgy ahogy elgondolta, de végül is ki akarta nyilvánítani, amiért eddig meg se szólalt. Ki tudja miért. - Bántottalak, tudod. - Majd mint egy bulldog amelyik megmakacsolja magát, összehúzta a szemöldökét és vett egy nagy levegőt. - Én nem veszek részt a világnak ebben a részében. Még ha előttem történik is. És .. az a rémkép, hogy megszűnj a jót látni... - megrázta a fejét - Meg akartam mutatni, hogy mi van helyette, de elhibáztam. - Elfordult, nem bírja. Mégis mit akar tőle Hinari? - Elfogadom, hogy ha nem tudsz többé szeretni. Eljátszottam a bizalmadat. Azt szerettem volna, ha.... - mit is? - ... ahh, ha látnád, hogy az élet megéri. Van jó, meg, meg vidámság. Önmagában élni jó. Ez egy paradoxon. - A falat bámulta nem Hinarit. Úgy beszélt hozzá, bár lassan. A kacsa le volt tojva egészen onnantól, hogy és ahogy a lány megszólalt. De nem bírt odamenni. Félt. Vagy túl büszke volt hozzá. Nem bírta elképzelni. Az ő elméjében a lány már döntött, és az előző kifakadás nem rombolta le a tévképzetet.

by **Ducker** Pént. Május 13 2016, 15:49

Nomad lélegzetvisszafojtva figyel, majd...
Kacsa.
Négy értetlen szempár.
Dráma.
Unott hápogás.
– Quack °>°

by **Hinari** Pént. Május 13 2016, 18:21

Dühösen s egy kicsit kétségbeesetten is fordítottam el a fejem, és nem értettem, miért nem felel semmit. Mit akar tőlem még? Maradtam, miatta, de mi több kell neki? Mit csináljak még ahhoz, hogy hozzám érjen, hogy átöleljen?
- Nem utállak – néztem rá s mondtam ki csöndesen és értetlenül, de mást nem szóltam; hagytam, hogy végigmondja, amit akar. De hiába fordult el, ezúttal már nem követtem a példáját, s végig őt néztem, ahogyan beszél. Mindig olyan pozitív volt, mindig mosolygott, és még Anat elvesztése sem törte meg úgy, mint most engem ez az egész. Csodáltam érte, de most… valahogy teljesen más volt. Máshogy ejtette ki a szavakat, és én végig azt éreztem, hogy miattam, hogy én tehetek róla. Hogy miattam változott meg, és tűnt el belőle az a vidámság, amiért annyira szerettem őt. Ha felém nézett volna, láthatta volna ahogy megrázom a fejem, ahogyan az első lépést lassan és bátortalanul teszem meg, és nyelek egyet, letörölve az utolsó könnyet is a szemem sarkából, hogy helyet adjak a lágy mosolynak, ami vonásaim között bujkált.
- Buta vagy – ejtettem ki lassan, kinyújtva kezem, hogy fejét szelíden magam felé fordítsam – Nekem most csak a rémképek vannak. Nem érzem se a jót, se a vidámságot, csak a fájdalmat, ami nem enged be mást maga mellé. Megijesztettél. Hogy olyanná válsz, amivé a képek a fejemben – sütöttem le a pillantásom, végig halkan, egészen halkan beszélve – De ilyenek vagyunk. Bántjuk egymást. Én nem akartalak bántani, sajnálom. De… nem tudom megígérni, hogy jó leszek. Én csak azt szeretném, ha nem haragudnál rám miatta. Ha segítenél továbbmenni. Tudom, hogy nem szolgáltam rá, de kérlek… ha te ellöksz magadtól, már tényleg nem marad senki…
Nehéz volt beszélni, még úgy is, hogy szavaim nagy részét a fekete mellény középső gombjának címeztem, egyre csak azt bámulva, hogy még véletlenül se lássam, hogyan reagál. Szerettem volna, hogy megérintsen, de én magam nem mertem őt; ujjaim bátortalanul álltak meg a levegőben, alig egy miliméterre a ruhájától. Mi lesz, ha megrezzen, ha nem fog jólesni neki? Ha az előbb is csak azért tűrte, mert tudta, hogy fel fogok állni? Beharaptam ajkaim és lehajtottam a fejem, szinte teljesen kiszolgáltatottan állva előtte, úgy várva az ítéletet. Szükségem volt rá, jobban, mint eddig bármikor. Csak rajta múlott innentől, hogy bevállalja-e, vagy pedig szó nélkül elsétál.

by **Halász Alex** Szomb. Május 14 2016, 00:03

Őrület volt, ahogy képesek voltak hol egyikük hol másikuk felülkerekedni az érzéseiken. Túllépni az adott helyzeten és viharon amit keltett bennük egy-egy szó vagy tett, és mondani, azt amit akartak. A célt ami hosszútávon többet ér, mint a pillanatnyi düh. Kivételesek voltak. Egymásnak. Vagy a helyzetük volt az. Az S-A-Oban mindenképp. Őrült volt maga a világ is ahol létrejött a kapcsolatuk majd túlélt egy szakítási helyzetet. Persze még ezek után is habozott. Mit tehetne, van e joga, megfoghatja e, hihet e annak amit hallott, és még sok hasonló sületlenség. Mind csak azért, hogy a kialakult kép ne törjön össze. Pedig nem élt kitaszított életet. Nem taposták el, vagy uralkodtak fölötte. Egy átlagosan jó családi környezetben nevelkedett fel, ahol kapott szeretetet és így képes volt adni is. Mégis azt hitte, hogy már nincs megbocsátás. Be tudta mesélni magának, hogy amit tett annak a következménye megvan és most el fogja szenvedni. Lehetett volna így is. De Hinari saját akarattal rendelkezik. Ő maga határozta meg, hogy legyen a válasza. Ő pedig másképp döntött.
Vajon tényleg?
És ekkor valójában felszakadt benne valami. Ahogy a beteg a köhögtető szirup hatására. Felemelte a karjait. Hinari túl közel volt, így elsőre azt hihette, hogy átölelik, de Alex előtte még a két tenyerét használta arra, hogy felébredjen. Látta már elégszer ahogy a japánok így rázzák fel magukat. Mindkét kezével ugyanabban az időben arcon vágta saját magát, és fájt....
... de most még jól is esett. Legalább nem volt művi a hatás. Aztán ugyanezzel a két kézzel gyengéden közre fogta Hinari könnyes arcát. A sajátján még ott virított a tenyérlenyomat, de már nem vágott olyan búskomor fejet, mintha összedőlt volna a világ. Hüvelykujjával letörölgette a fent ragadt könnyeket, s egy pillanatig elidőzött. Nem akart több szót csépelni erre. Mindketten elmondták amit éreztek, és már így is többet, mint ami elég lett volna a helyzet realizására. Csak hát ők nem értették azt. Beszélhetett volna. Hosszan kifejthette volna, a mit meg a miértet, sőt rátérhetett volna a hogyanokra is, és a jövőre, meg az életre, de ezt meghagyta a tetteknek, majd egyszerűen megcsókolta.
Azok a szavak, az az esetlen próbálkozás olyan volt számára mint a megvilágosodás.
Hát te is úgy akarod mint én?
A csók pedig válaszolt helyette is. Legalább is így remélte.
Én is. Úgy érezte, hogy nem láncolhatja magához őt. Ha belepusztulna sem tehette volna meg. Ha menni akar, de nem akart.... Hinari mellette akart maradni, s bár ez végződhetett volna máshogy is. Anélkül, hogy úgy éreznek ahogy, végződhetett volna a célok félresiklásával, a meg nem értéssel, a félreértésekkel, bántásokkal és szakadással, de nem így lett.
És ezt annak az imának tudta be.
A hosszú forró csók után még átölelte. - Köszönöm. Visszatértem. - Lehelte halkan a lány fülébe. Mekkora egy bolondok...

by **Ducker** Szomb. Május 14 2016, 11:03

A kacsa érdeklődve fordul Nomad felé, majd leül a mellkasára. Úgy tűnik aludni készül.

by **Hinari** Kedd Május 17 2016, 16:27

Nem válaszolt rögtön, s csak a szemem sarkából láttam, elmosódó mozdulatként, ahogyan kezeit emeli fel. Összerezzentem a hangra, pedig nem fájt; nem engem ütött meg - de vajon önmagát miért? Nem éreztem jogosnak feltenni neki a kérdést. Helyette továbbra is a padlót bámultam, időnként felvíve tekintetem nadrágjának alsó szélére… Összerezzentem az érintésre is, noha az lágy volt és féltő. Olyan jó lett volna rögtön, azonnal hozzá bújni, de nem mertem még. Mi lesz, ha…
És akkor megcsókolt.
Én pedig nem hittem el azonnal. Majd ahogy az érzés egyre tovább és tovább jutott, s a belőle áradó melegség lassan felváltotta a kimerültség okozta hideget, úgy engedtem fel én is, egyre inkább megnyugodva. Bár még remegtem - még a csók után is. Féltem. Féltem a jövőtől; attól, hogy hogyan fogom s egyáltalán képes leszek-e valójában is folytatni… de úgy igazán. Őszintén mosolyogni, őszintén nevetni újra. Távolinak tűnt, még mindig, hiába hozta Alex közelebb és ölelt át újból. Szinte belefúrtam fejem a mellkasába, kizárva mindent a külvilágból; nem voltam hajlandó beengedni semmit, aminek nem volt köze a fiúhoz. Az érintéséhez. Illatához, lélegzetvételéhez. Behunytam szemeim, csak hallgatva őt némán, és így, így már meg tudtam nyugodni, s nem sokkal később, egy hosszú sóhajjal a remegésem is alábbhagyott. Megköszönhettem volna én is. Amit tett… de nem tudtam, hogyan kellene, és szavait is csupán egy mosollyal nyugtáztam, bár nem értettem, miért mondja ezeket; mit tettem én, amit köszönni kell? Én csak…
Minden, amit magamról gondoltam, értelmét vesztette. Nem tudtam, jó volt-e, helyes volt-e és hogy… volt-e értelme egyáltalán. Az egésznek, amit Lewis halála után elkezdtem. Bizonyítani egy bukott hősnek, vagy csak elérni, hogy ne vesszen kárba mindaz, amit tett? Vajon mit gondolna ő, erről itt? – Köszönöm – mondtam ki halkan, bele az ingbe. Majd eltelt pár másodperc, a szüntelen koppanó cseppeket hallgatva. Gondolkoztam.
- Al, én… ha kijutunk erről a helyről anélkül, hogy ránk omolna… én szünetet kérek. Abbahagyom a bűnüdözést, egy időre – mondtam, s talán most ez tűnt a leghelyesebb döntésnek. Nem akartam másokat bántani, sem pedig magamat, őt. Addig, amíg ilyen maradok… Talán egy a kelleténél hangosabb reccsenés, vagy valami más zökkentett ki, de hirtelen eszembe jutott, hol is vagyunk. Rájöttem, már ígyis elég szerencsések voltunk, hogy volt időnk minderre, és nem temetett be mindhármunkat egy kőomlás, a leghalkabb szavakat tiporva el erőszakosan. Ijedten néztem rá Alexre majd fogtam meg a kezét, a betűhöz húzva, ami felé a kacsa előtt tartottam – Segítesz, ugye? Nézd – mutattam neki a cetlit - minden betű egy benyomható követ jelöl, és azt hiszem Szophie nevét kell kiraknunk így. Először az S betű, majd a Z és így tovább… azt írta a felirat, hogy ő a kulcs – hadartam, hevesen dobogó szívvel. Ha pedig értette és segített, a Z betűhöz ment ő, miközben én egy nagy levegő után, végül benyomtam az S-t. Majd figyeltem, mi történik; kell-e folytatni a sort, vagy sem: lehet elég volt csak a kezdőbetű is. De ha nem, akkor ketten rohangálva e szűk helyen körbe, hamar összehoztuk azt a hét betűt: lassan már nem érdekelt Kazuma sem, hogy mit rejthetett el vajon. Hogy van-e köze Szophiehoz, hogy találok-e idelent bármit, ami segíthet kideríteni a válaszokat. Csak túl akartam lenni ezen végre. Magam mögött hagyni a félelmet, és újrakezdeni mindent, ővele.

by Ajánlott tartalom