Re: Havas Táj

by **Leonard** Csüt. Dec. 09 2021, 18:04

Leo koccintásra emelte poharát, pedig egyáltalán nem is akart inni belőle. A bor ihatatlanra melegedett a kezében, ahol már percek óta szorongatta, csak hogy kezdjen valamit a feleslegesnek tűnő végtagjával.
Egyáltalán nem volt tudtában annak, mit is csinál, amikor korábban a kanapé mellé lépett és Hinari felé emelte a kezét. A mozdulat nagyon hamar elhalt a levegőben, de hogy mégse legyen feltűnő, átnyúlt az asztalon és úgy tett, mintha eredetileg is az italáért nyúlt volna. Rámosolygott a lányra és újra az ablakhoz fordult, még mielőtt kiveszett volna lelkéből a maradék tartás.
Le akarta törölni azokat a fényes, ki nem csorduló könnycseppeket.
Egyre csak ez járt a fejében, miközben Hinari szavait hallgatta. Egyik kezéből a másikba rakosgatta a poharat, belebámult a bor vörösébe, de folyton látni vélte benne az azúrkék csillogást.
Beleőrült a gondolatba, hogy nem vígasztalhatja meg. Nem érintheti, ölelheti, nyugtathatja úgy, ahogy a legjobban képes rá, nem ígérheti meg neki a csillagokat és még annál is többet és nem... döntheti őt neki az ablak hideg üvegének.
Lépett egyet oldalra, hogy növelje a közöttük feszülő távolságot. Hirtelen nem értette, mit keresnek itt éppen ők ketten ilyen idillben. Teljesen elkábították Hinari szavai, a kedvessége, ártatlansága és bizalma. Az, hogy az elmúlt percekben alig néhány szóval elérte, hogy hosszú idő után újra értékes embernek érezze magát.
- A rendben az egyik legnehezebb szó a világon - mosolygott a lányra megkésve, hangja nehéz volt az elfojtott érzelmektől. - Régen, még a játék előtti időben soha nem egyeztem bele semmibe. Ezeket azért csináltattam, hogy ne vegyenek fel a rendőrtisztire, ahová apám szánt - húzta fel a pulcsiját, hogy jobban látszódjanak karján a tetoválások. - Most meg egy bűnüldöző céh oszlopos tagja vagyok - vigyorodott el hirtelen támadt jókedvvel, de ez sem tartott tovább egy-két másodpercnél.
Felsóhajtott. Tekintete összeakadt a lány azúrkék íriszeivel, de nagyon hamar elkapta a fejét. Égette a pillantás, mert képtelen volt megígérni neki az egyetlent, amit mondani szeretett volna.
Nem engedem, hogy bajod essen.
- Élvezzük ki a mát - mondta helyette, pedig ötlete sem volt, hogyan lenne még képes rá.
Leo koccintásra emelte poharát, pedig egyáltalán nem is akart inni belőle.

by **Hinari** Hétf. Dec. 13 2021, 10:56

Leo egyszerű, őszinte közvetlensége talán még a kandalló tüzénél is melegebb érzést keltett bennem: olyan tisztának éreztem a köztünk vibráló levegőt, mint az északi fényben tündöklő, friss hó, mosolyom pedig lágyabb lett a szavakra és azon kaptam magam, hogy kíváncsian nézem meg a tetoválásokat és kezd érdekelni, hogy milyenek vannak még.
- Melyik a kedvenced? - tudakoltam tőle; egyszerűen kíváncsi voltam őrá, a fiúra aki ő maga, minden felvett szereptől mentesen. Meg akartam ismerni jobban, ezt az oldalát is: a lázadóét, aki végül mégiscsak ott köt ki, ahova a szíve húzza.
- Hoora szokta mondogatni nekem, hogy sokat segítesz - szakítottam el pillantásom a karjától és néztem fel rá hálás mosollyal - Azt hinné az ember, hogy ennyi év után már nem akarnak ártani egymásnak a hasonló sorsú emberek és végre békességben élhetünk itt, de, mindig van valami - mondtam ki könnyeden, talán a vártnál könnyedebben is, mint aki megszokta már ezt és így egyáltalán nem éli meg negatívan, majd emeltem ajkaimhoz a poharat és kortyoltam párat belőle. A bor sokadszorra marta végig a torkom, jóleső bizsergéssel szállva a fejembe és mintegy válaszul, kiszakadt belőlem egy nagyobb sóhaj.
- Köszönöm, hogy meghívtál - jutott eszembe hirtelen és pillantottam rá, majd pislogtam párat és inkább visszasétáltam a kanapéhoz: úgy éreztem, hogy kezdek szédülni és ez a kelleténél ingatagabb, óvatosabb járásomon is meglátszódott - Mondd csak, melyik ízlik neked jobban? A sajtos, vagy a burgonyás? - emeltem fel a két pogácsát, nem is leplezve, hogy gondolataim ide-oda csaponganak és nehezen rakom rendbe már őket. De persze, ennyi pohár bor után ez egyáltalán nem volt meglepő; a mérgezés ikon is kitartóan villogott a látóterem felső sarkában, én pedig találomra elkezdtem majszolni az egyik sós süteményből, hátamat az ülőalkalmatosság háttámlájának döntve. Talán Leo is visszaült mellém, talán ott maradt az ablaknál, viszont ahogy telt az idő, egyre inkább nehezemre esett kibogozni szavainak értelmét, nemsokára pedig le-lecsukódtak szemeim és a fiúra vetett mosolyom is fáradtsággal telt meg: azzal a jóleső fáradtsággal, ami sosem marad ott az arcon sokáig, mert helyét hamar átveszi a könnyed álomba merült, kisimult békesség.

Köszi a játékot ^^
Kért item: Sárkánymintás Maszk (+5 fegyverkezelés +4 gyorsaság +40 páncél, minden ütésed tűz alapú)
Liliomanó lv4 --> lv5

by **Leonard** Kedd Dec. 14 2021, 17:54

Magányosan ácsorgott, közel a hűvös ablaküveghez, az éjszaka hátralévő részében félig telt poharát szorongatva. Engedelmeskedett a saját magának tett ígéretnek és nem ivott többet, megállt a ponton, amikor az alkohol adta mámor átlendült volna problémákat elnyomó megoldássá. Nem fordulhatott mindig az italhoz, ha a kedve rosszra fordult, ezen az estén pedig... végül valahogy enélkül is minden kellemes lett.
Ujjával kitámasztotta a kezét, úgy, csendesen tette le a poharat a dohányzóasztal üveglapjára. Nem akarta felébreszteni Hinarit, aki idő közben észrevétlenül elfogyasztotta a bor maradék részét, majd - miközben Leo a tetoválásairól, Hooráról vagy az általa izgalmasnak tartott küldetésekről, na meg a kedcenc burgonyás pogácsáiról beszélt -, elaludt.
Leo halkan, ráérősen mozgott, miközben felmászott az emeletre, felnyalábolta a takarót és párnákat, majd visszaosont a földszintre.
Korábban úgy tervezte, hogy az este végeztével hazakíséri Hinarit a tengerparti házikóba. Nem csak a saját, de Alex lelkének megnyugtatása miatt is, hiszen egyetlen jóérzésű férfi sem hagyta volna, hogy a hideg éjszakában egyedül sétáljon haza egy hölgy, legyen szó akármilyen aprócska távolságról is. Ez így viszont sokkal helyénvalóbbnak tűnt. Annak ellenére is, hogy mennyi módon lehetett félreérteni, hány és milyen szintű pletykákat indíthatott volna útnak, annak ellenére, hogy Alex hogy érezheti magát otthon, egyedül a hideg ágyban...
Alex. Valami mély, sötét érzés szorította össze a lelkét, ha a fiúra gondolt, akit máskülönben a barátjának tartott. Hirtelen támadt irigység volt ez, amiért az ő életében van egy lány, aki megérti, szereti és minden eszközzel támogatja őt a betegsége mellett is. Leo irigy volt a gondoskodásra, amit ő nem kaphatott és soha nem is kért volna.
Óvatosan a lány feje alá igazította az egyik párnát és ráterítette a paplant. Néhány percig árnyékként állt fölötte, figyelte a békére lelt vonásokat, majd lehajolt és reszkető ujjaival végigsimított az arcán.
- Köszönöm - suttogta, aztán magához vette a megmaradt párnát és kényelmesen elhelyezkedett a kanapé átellenes oldalán.
Egész éjszaka nem aludt el, képtelen volt rá. Éberen őrizte Hinari álmát.

by **Leonard** Szomb. Jan. 15 2022, 19:54

Előzmény itt

Még mielőtt betértek a faházba, megállt a fa mellett, mint legutóbb és rágyújtott egy szál cigarettára, mint legutóbb. Az eget kémlelte, de ez alkalommal nem a bagoly váratlan felbukkanására várt, pusztán a fényesen ragyogó csillagok emlékét idézte fel magában. Hinari elragadtatott arcát, a vállának melegét, ahogy egymás mellett álltak.
Nem sietett. Bőven adott időt Mirikának az emlékek újraélésére, hiszen a saját példájából emlékezett ennek fontosságára. Elindulni ugyanazon az úton, de ez alkalommal meg is érkezni.
Ott állt Mirika mellett végig és fogta a kezét. Látta a lány arcán átsuhanó érzelmeket, de nem engedte neki, hogy újra átvegyék felette a hatalmat. Finoman ösztökélte őt a továbbhaladásra, amíg végül be nem értek a faházba.
Odabent aztán Leo hamar hozzálátott a sürgölődéshez, csak hogy elterelje a figyelmét Mirika csalódott arckifejezéséről. Persze így nappal, a csillagok nélkül egyáltalán nem volt olyan hangulatos, mint amikor elsőre ide akarta őt hozni, de mégis... Ez a hely mégis csak egy szelet volt a lelkéből, az otthona, a kedvenc helye a játékban. Egy titkos búvóhely, amit csak azokkal osztott meg, akik megérdemelték. Miri vajon megérdemelte?
- És akkor miért nem teszed? - pillantott mosolyogva rá az orrbeverős megjegyzést követően, a további szavak azonban elgondolkodtatták.
- Valóban nem vagyok következetes, de... Oké, igen, hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem jók a megérzéseid. Másokat talán félrevezettem már a meggondolatlan kijelentéseimmel és cselekedeteimmel, téged viszont tényleg nehezen engedlek el. Annyira rohadtul beléd zúgtam, hogy az egyszerűen őrület. Még most is, amikor a sokadik esélyt adom a megbeszélésre - sóhajtott fel fájdalmasan. - Nem is tudom, mit gondolok. Dühös vagyok rád, még mindig. Nem a bagoly miatt, aki váratlanul kuszált össze mindent, hanem azért, mert szükségem volt rád. Gyenge voltam előtted, pedig soha, senkinek nem... - A vízforraló hangja váratlanul szakította félbe a szavait. Elfordult, levette a tűzről és egy teáskancsóba töltötte, amit még korábban készített oda némi teafűvel. Nem volt a legminőségibb darab, ráadásul angolos teát lehetett benne főzni a japánban megszokott helyett, de Leo nem igazán foglalkozott az ilyesmivel.
- Tudod, hét éves korom óta nem sírtam. Még akkor sem, amikor elveszítettem a járásomat. Nem... Nem szeretek érzelgős lenni, nem erre neveltek. Te voltál az egyetlen, aki előtt megnyíltam, és amikor cserbenhagytál én annyira... annyira magányosnak éreztem magam. És aztán jött Miko, aki akkor sem hagyott magamra, amikor goromba voltam vele, és jött Hinari, aki szavak nélkül is tudta, hogy mire van szükségem, és én... - Nem fejezte be a mondatot. Tekintete a kanapéra rebbent és egy pillanatra zavart pír költözött az arcára.
- Minden szívdobbanásommal arra vártam, hogy gyere utánam és nyugtass meg. Te meg egy baglyot hajkurásztál, meghaltál tőle, aztán felkerested Hinarit és órákig felém sem néztél. Hogy várhatod el ezek után, hogy megbízzak benned? Valóban nem vagyok közömbös irántad. Valóban az egyik legfontosabb nő vagy még mindig az életemben, de félek újra rád bízni az érzelmeimet. Már nem... tudlak úgy szeretni, mint régen.

by **Mirika** Szomb. Jan. 15 2022, 21:22

- Köszönöm, hogy őszinte vagy :3 - szólaltam meg, amikor úgy tűnt, hogy Leo-kun befejezte. Nem tudnám pontosan megmondani, hogy miért bíztam meg ezekben a szavakban. Talán azért, mert most nem éreztem azt az ellentmondást a szavai és a tettei között, amit akkor, amikor újra és újra megpróbált lerázni magáról. Egyre jobban megértettem, hogy mi történt közöttünk az elmúlt hetekben, most már teljesen másképp látom azt az éjszakát is, amikor először próbált meg elüldözni. Amit csinált, az nettó hülyeség volt, de ha belegondolok az ő szemszögébe, mégis volt benne logika. És borzalmas belegondolni, de hatékony is volt. Ha nincs a karkötő, talán még most sem... beszélnénk egymással. Nem tudom, hogy magamtól össze tudtam-e volna szedni a bátorságom.
- Sajnálom, hogy csalódnod kellett bennem. Nem is sejtettem, hogy ilyen értékes kincset bíztál rám - hajtottam le a fejem bűnbánóan. Csak arra tudtam gondolni, hogy mennyire szerencsétlenül alakult ez a dolog, tulajdonképpen egymásra vártunk mindketten. Ugyanakkor most mégis úgy éreztem, hogy az az átkozott bagoly mégsem volt annyira átkozott.
- Megígérhetném, hogy többé nem fog előfordulni, de nem akarok felelőtlen ígéreteket tenni. És szerintem te sem ezt akarod hallani - mondtam végül. Üres ígéretekkel nem fogom visszaszerezni a bizalmát.
- Hülyézz le nyugodtan, de én úgy érzem, hogy a bagoly azzal, hogy elszakított minket egymástól, végül is megmutatta, hogy tényleg mindkettőnknek szüksége van a másikra :3 - mosolyodtam el lágyan - És... bár azt mondod, hogy nem tudsz úgy szeretni, mint régen... de végső soron ezt azt jelenti, hogy valahol még mindig szeretsz - folytattam, bár így is volt valami, ami nem hagyott nyugodni. Pedig csak egy apró hangsúly és egy semmitmondó tekintet volt mögötte.
- Csakhogy már nem én vagyok az egyetlen a szívedben, ugye? - tettem fel végül a kérdést, miután vettem egy nagy levegőt. Őszintén féltem a választól, de nem akartam, hogy a félelmem újra megbénítson.

by **Leonard** Vas. Jan. 16 2022, 09:31

Maga is meglepődött rajta, milyen őszintén és összeszedetten tudta megfogalmazni a gondolatait. Annyira zaklatott volt hosszú-hosszú idők óta, hogy nagyon furcsa érzés volt most a szívében szétterülő nyugalom. Mirika szavaira csak bólintott és elmosolyodott. Pontosan ez volt az, amit hallani akart. Nem is igazán a sajnálkozás, vagy bármilyen ígéret, egyszerűen csak a megértés.
- Nem valahol szeretlek. Mindenhol. Bosszantóan nehéz kiábrándulni belőled annak ellenére, mennyire megbántottál. De igazad van - sóhajtott fel beleegyezően. - Valóban nem tudhattad. Azt sem, hogy a balesetemkor megfogadtam, hogy soha többé nem randizom komolyan, azóta pedig te voltál az egyetlen, aki... - Elpirult. Leo életében ezeregyszázszor volt már szerelmes, de ennyire vakon, logikátlanul, minden megfontoltságot mellőzve még soha. Ha nem lett volna a bagoly, valószínűleg elvesztette volna a harcot a józanságával és nem érdekelné többé, hány évet pazarol el Mirika értékes fiatalságából.
Grimaszolva zuttyant le a kanapéra és ösztökélte a lányt is, hogy üljön mellé. Nem volt nála semmilyen étel a Tapsinak szánt néhány fonnyadt salátalevélen kívül, amivel megkínálhatta volna őt, de odakészített azért egy kis cukrot a tea mellé, mielőtt a sajátját felemelte és kevergetni kezdte. Mondjuk ez nagy hiba volt, mert az utolsó kérdésen úgy meglepődött, hogy majdnem az ölébe is öntötte az egész forró csésze tartalmát.
- Mi? Persze, hogy nem! Mármint de! Úgy értem... - vágta rá gondolkodás nélkül összezavarodottan és inkább visszatette a teát a helyére. - Úgy értem, hogy tényleg nem áll szándékomban senkibe beleszeretni soha többé és már csak a gondolat is felháborító, hogy pont... - Zavarba jött. Fogalma sem volt róla, miért érzi azt, hogy magyarázkodnia kell és miért kalimpál össze-vissza a szíve. - Miko még kölyök, Hinarinak pedig van egy férje. Csak sokat segítettek nekem, ezért közel állnak hozzám, ennyi az egész. - De valóban csak ennyi? Még soha nem gondolkodott el rajta, hogy az érzései jelenthetnek mást, többet is. Ő csak hálás volt a barátainak, hogy ott álltak mellette, amikor szüksége volt rájuk. De ha valóban csak ennyiről van szó, miért vörösödött el a kérdés hallatán? Miért akarta megcsókolni Hinarit épp ezen a kanapén és miért csinálta Mikoval mindazt, amibe még belegondolni is szörnyű? Egészen durván megrémült ettől a gondolatmenettől. A bizonytalanság kiült a vonásaira is, ahogy kibámult az ablakon és újra a teáscsészéjéért nyúlt.
- Sokkal szebb lesz, ha feljönnek a csillagok. Megvárod velem?

by **Mirika** Hétf. Jan. 17 2022, 20:06

Most, hogy Leo-kun leült, nekem se kellett kétszer mondani, hogy foglaljak helyet mellette. Legszívesebben hozzábújtam volna azon nyomban, de a tea is nagyon vonzó volt, különösen mert mindenképpen szükségem volt valamilyen folyadékra. Szárazak voltak az ajkaim, a szájpadlásom, igazából beszélni is alig tudtam már, szóval nagyon jól esett az a néhány korty tea, ami lecsúszott a torkomon. Majdnem olyan jól esett, mint Leo-kun szavai. Egyre nehezebben tudtam számon tartani, hogy hányszor mondott már valami olyat, amitől elöntött belül a melegség. Valahogy mindig képes volt a legnehezebb pillanatokban előállni valamivel, ami átlendített a holtponton, mintha mindig pontosan tudná, hogy mit akarok hallani úgy, hogy még én sem tudom, mit akarok hallani!
Pedig minden okom meglett volna rá, hogy kétségbe essek, már nem csak azért, mert Leo-kun mindent megtett érte, hogy kiábránduljon belőlem, hanem azért is, mert megerősítette a gyanúmat. Ami még úgy is ijesztő volt, hogy Miko-chan még "kölyök", Hina-chanba szerelmesnek lenni pedig a lehető legplátóibb dolog volt, hiszen ő boldog Alex-kun mellett, és nem is tudtam róla elképzelni, hogy akár csak egy fél pillanatra is elmenjen az esze. Mégis ha végigpörgettem magamban, hogy a fiú mi mindent mondott rólam, akár csak ma is, az hatalmas önbizalmat és nem kevés reményt adott.
- Szerintem jó dolog, hogy már nem vakítalak el a cukiságommal :3 - vigyorogtam rá nagyképűen, mielőtt kicsit komolyabbra vettem volna - Ha a hibáimat is látod, és úgy is tudsz szeretni, az sokkal értékesebb számomra, mintha idolizálva engem a tenyereden hordoznál - fordítottam a tekintetem a teáscsészém felé, hogy valahogy megpróbáljam elrejteni a zavaromat.
- Már csak ezt a marhaságot kéne kiverned a fejedből, hogy nem akarsz szerelmes lenni. Szerintem már te is tudod, hogy ez nem így működik. Hime-chan ugyanezt csinálja és ugyanolyan bosszantó - mondtam morcosan - Tudod ahogy most mentegetőzöl, abból is csak az jön le, mennyire sebezhető vagy, és ez nagyon cuki :3 - tettem le a csészét, és adtam a fiúnak egy nagy ölelést. Ha hagyja, akkor el sem engedem.
- Egy romantikus este a csillagok alatt, kettesben egy kandalló fénye mellett? Naná, hogy megvárom! - jelentettem ki határozottan - Mit gondolsz, mivel üssük el addig az időt? :3

by **Leonard** Csüt. Jan. 20 2022, 21:21

Felzaklatta magát a gondolattal, hogy ebben a buta kérdésben mégis csak lehet valami, de aztán hamar el is hessegette a gyanút. Mégis csak egy üveg kalózbor tehetett az egészről, hiszen ő és Hina soha nem voltak többek egymásnak, mint barátok. Leo szerette a nőket, de soha nem a barátai nőit, főleg nem a jegyben járókat. Ez az egész... csak amiatt volt, mert Hinari kedves volt és törődött vele akkor, amikor senki más. Most viszont... Még mindig nem tudta, hogy megbízhat-e Mirikában ilyen téren, de most legalább már képesek voltak értő párbeszédet folytatni, ez pedig nem várt megkönnyebbülést hozott.
- Hime? - kapta fel a fejét a név hallatán. - Legutóbb megkeresett engem. Le akarja rázni Oziriszt. Talán beszélhetnél vele, hátha te többet tudsz segíteni nekik, mint én tettem - grimaszolt, ahogy eszébe jutott, milyen érthetetlen fordulatot vett az az este is. Ujjaival megdörgölte a homlokát, hogy egy kis vért juttasson az arcába és letette az idő közben kiürült tesácsészéjét a dohányzóasztalra. Kicsit meglepte az ezt követő ölelés, de egyáltalán nem zavarta, sőt, némi kényelmetlen ficergés után úgy helyezkedett, hogy szorosan a mellkasára tudja húzni a lányt. El sem akarta már engedni többé. Olyan jó érzés volt... Leo utálta a magányt, a túl nagy csendet és az üres ágyat, ez a sok kellemetlenség pedig most mind a távolba szökött, az ablakon túlra. Pedig még mindig annyi kifogása volt... Akkor is, amikor állát Mirika fején nyugtatta és beszívta az illatát.
- Nem is tudom... Talán mesélhetnél. Mesélj a családodról, barátaidról, a munkádról, vagy arról, hogyan van berendezve odakint a szobád. Vagy arról, hogy mi érdekel mostanában, milyen ruhát láttál egy kirakatban, hogy halad Momó kiképzése, vagy... akármiről. Csak hallani akarom a hangod - motyogta és lehunyta a szemét. Ilyenkor olyan könnyű volt elhinni a világról, hogy még mindig minden normális. - Tényleg nem zavar, hogy...? Tudod, amit mondtam. A járásomról.

by **Mirika** Szer. Jan. 26 2022, 13:08

- Oh, akkor szerintem segítettél neki, legalábbis valamelyik nap azzal jött oda hozzám, hogy büszke lehetek rád :3 - világosodtam meg valamelyest, bár nagyon nem. De azért mindjárt több értelme volt a szavainak így, hogy tudtam, beszéltek egymással, és nem csak valami random agymenésről volt szó.
- Remélem nem mondtál semmi ostobaságot, ezt nekik kettejüknek kéne megoldani >.> - bújtam oda a fiúhoz, a közelsége pedig nyomban mosolyra késztetett. Mindig jó volt érezni azt a nyugalmat, ami ilyenkor megszállt engem, kár hogy olyan ritkán volt rá lehetőségem. Legalábbis eddig. Leo-kun érintése és ölelése azonban valami olyasmi volt, mint amikor egy hideg éjszakán a meleg paplan védelmét élvezem, csak még talán annál is jobb :3
- Nem, nem zavar - jelentettem ki habozás nélkül, majd egy hosszú pillanatra becsuktam én is a szememet. Most, hogy Leo bevallotta, mi nyomja a szívét, nem lett volna fair, ha megtartom magamnak, ami az enyémet nyomja - Anyukámnak valami furcsa betegsége van. Mindig hadoválnak az orvosok róla, hogy pontosan mi baja van és mi okozza, de sose tudtam megjegyezni. Az utóbbi pár évben annyira legyengült a szervezete, hogy már attól is nagyon fáradt lesz, ha kimegy a konyhába egy pohár vízért. Szóval ha ki kell mozdulni a lakásból, tolószékbe kényszerül - adtam valamiféle magyarázatot arra, hogy miért nem számít az én szempontomból különlegesnek, ha valaki... korlátozott a mozgásában. Legalábbis biztos nem kell mondani Leo-kunnak, hogy hogyan nézhetnek ki a mindennapjaink.
- És... szóval az van, hogy a betegsége örökletes. Nekem is megvan. Pedig amikor kicsi voltam, imádtam mozogni. Futkározni, biciklizni, fára mászni... Csak én mindig hamarabb elfáradtam, mint a többi gyerek. Meg gyakrabban is voltam beteg, mint ők. Évről-évre romlik az állapotom, ha így megy tovább, 20-25 év és én is ágyhoz leszek kötve, mint anyukám. Szóval nekem minden álmomat addig kell megvalósítani - vallottam be, miközben magamhoz szorítottam Leo-kunt, amennyire csak lehetett.
- Nem szeretek erről beszélni, mert nem akarom, hogy a sajnálat motiváljon másokat, amikor megtesznek valamit értem. Én... szóval... én ezért is nem akartam, hogy ilyen sztorikkal kezdjük a kapcsolatunkat. De gondolom alaptalan volt a félelmem, ugye? :3 - simítottam végig a fiú mellkasán szórakozottan.

by **Leonard** Vas. Jan. 30 2022, 18:38

Hosszan belebámult a tűz narancssárga fénykörébe, miközben finom odaadással simogatta Mirika hátát. Érezte a lányból áradó feszültséget, izmai merevségét, apró ujjainak szorítását a pulcsiján. Valamiképpen próbálta kizökkenteni őt ebből az állapotból, segíteni neki. Jó érzés volt gondoskodni róla, elkapni a kézfejét és puha csókot lehelni rá. Most már megtehette, gátak nélkül engedhetett folyást az érzelmeinek, mert nem volt többé más, amit titkoltak volna egymás előtt. Semmi fontos. Semmi, ami számított.
- Mesélj az álmaidról - kérte, mert nehéz volt megértenie Mirika motivációit. Nem értette, hogy ha tudja, hogy kevés ideje van hátra, azt miért egy játékban tölti. Miért más emberek megsegítésével foglalkozik, miért az önfeláldozást választja ahelyett, amit a többség tenne az ő helyében. Utazgatnia kellett volna, buliznia, szórakoznia. Fokozottan a saját életét élnie és építenie. Odakint, nem pedig egy virtuális világban ennyi elcseszett, halálraítélt ember társaságában.
A legrosszabb az volt az egészben, hogy Leo tökéletesen tisztában volt vele; ez miatta van. Épp ma tudta meg, akkor, amikor már azt hitte, hogy egyáltalán nem érdekli. Bűntudatot érzett, de ahelyett, hogy ez arra sarkallta volna, hogy eltaszítsa magától a lányt, ez alkalommal épp ellenkezőleg történt; minden erejét fel akarta használni rá, hogy támogassa őt a céljai elérésében, legyenek azok a célok bármilyenek is. Elég... furcsa érzés volt. Valóban nem sajnálta őt és igazából nem is tudta megfogalmazni, pontosan mi vezérli, de az talán nem is számított. Csak azt sajnálta, hogy nincs nála egy kis bor, amivel megkínálhatná őt.
Még szerencse, hogy a kandalló tüze képes volt felmelegíteni még a leghidegebb téli éjszakát is. Most pedig, hogy itt ültek minden bagolytól mentesen, kettesben, olyan volt, mintha a közben eltelt idő egy csapásra megsemmisült volna. Végre megérkeztek.
- Szerintem egyáltalán nem hülyeség erről beszélni. Én nem tudnám elviselni, hogy tudatlanul áldozz éveket az életedből egy hozzám hasonló szerencsétlenre. Csak így tudhatod igazán, hogy ki vagyok - mosolygott le Mirikára és megcirógatta az arcát. - És így talán én is jobban megértelek majd téged.

by **Mirika** Csüt. Feb. 03 2022, 18:37

Leo-kun ölelése és lágy cirógatása sokat segített abban, hogy félelem nélkül meg tudjak nyílni előtte. Valahogy pont úgy, mint a céhostrom napján is. És ahogy akkor, úgy most is boldoggá tett, hogy legyenek az aggodalmaim bármekkora ostobaságok, komolyan vette és veszi őket most is. Ami pedig a két alkalom között zajlott, azt... azt inkább felejtsük is el. Az én szememben ez volt az igazi Leo-kun, és én nem tudtam elképzelni, hogy bárki, aki ismeri ezt a Leo-kunt, képes lenne azt mondani, hogy bármi is zavarja vele kapcsolatban. Azt az érzést keltette bennem, hogy vele biztonságban van a titkom, és hogy nem kell aggódnom amiatt, hogy esetleg másképp nézne rám miatta. Én sose igényeltem különleges bánásmódot azért, mert beteg vagyok, és amikor valakinek olyan fontos szerepet szántam az életemben, mint Leo-kunnak, akkor ez hatványozottan igaz volt.
- A papám karakter animátor egy neves anime stúdiónál, és egészen kislány korom óta arról álmodtam, hogy egyszer majd az én hangomon szólaljon meg egy általa alkotott karakter :3 Egészen varázslatos azt látni, hogy a vonalak, amiket ő rajzol, egyszer csak megelevednek a képernyőn, és meg is szólalnak. Mind a mai napig, pedig már nem vagyok kislány :3 Csak egy picit... - meséltem boldogan és önfeledten a fiú kérdésére, az arcomon tényleg, szó szerint fülig ért a mosolyom.
- Minden más csak mellékes, és... igazából lehetetlen is. Hiába akarok lefutni egy félmaratont, vagy teljesíteni egy kerékpáros túrát, vagy csak átúszni a Tokiói-öblöt ha a testem nem engedi. Nekem csak az marad, hogy az ilyen játékokban, mint ez is, tényleg azt csinálhatok, amit akarok :3 - mosolyogtam tovább rendületlenül, most már egy fokkal azért halványabban. A szabadság, amit ez a játék, vagy akármelyik másik hasonló adott számomra, mindennél többet jelentett.
- Nem szeretem, amikor így degradálod magad. Nem vagy szerencsétlen - fújtam fel az arcomat morcosan - És azt sem hiszem, hogy aki hajlandó éveket "áldozni" rád, az majd azt mondja, hogy "kabbe, én leléptem" amikor eléállsz a sztoriddal >.> - feddtem meg a fiút - Ha meg mégis, akkor nyilvánvalóan nem érdemel meg téged :3 - csúsztattam feljebb a kezem, és pöcköltem meg Leo-kun orrát.

by **Leonard** Szomb. Feb. 05 2022, 14:29

Hű.
Még soha, egyetlen egyszer sem látta őt ilyen szépnek.
Ezt a mosolyt vajon hogyan lehet kiérdemelni? És előidézni? Minden egyes nap?
Bolond rajongással figyelte a részleteket. Minden igyekezetével próbálta az emlékezetébe vésni az aprócska száj ívét, a színének egyenetlenségeit, a töprengés harapásnyomait és a furcsa kis mélyedéseket a két sarkában.
Leo másfajta harapásnyomokat is el tudott volna képzelni rajta.
A gondolatai elkalandoztak és csak félig, szinte egyáltalán nem is figyelve hallgatta a legorombítást. Kezei lejjebb siklottak, határozott célként tűzve ki Mirika gömbölyű fenekét, de az orronpöckölés felébresztette révdéséből és félbemaradt a mozdulat.
- Egy munkanéklüli járásképtelent, aki még csak az egyetemet se fejezte be - sóhajtott némi rosszallással a hangjában, visszatérve a valóságba. - Ezt valóban senki nem érdemli meg.
Összepréselte az ajkait, feljebb ült, kicsit fészkelődött a kanapén. Látszott rajta, hogy folytatni akarja, de a téma kényelmetlenül érinti. Ösztönösen a zsebébe túrt, ujjai jólesően fonódtak a cigisdobozra és ezüst öngyujtóra, de végül csak ez utóbbit húzta elő. Kattintott vele egyet, a láng fellobbant, megfagyott a levegőben. Aztán újra kattintott, akkor tovább mozdult. Elmélázva játszott a tűzzel egy darabig, majd ott hagyta belefagyni a levegőbe a tárgyat a feje mellett és újra szorosan az ölelésébe húzta Mirikát.
"Nem vagyok képes egy párkapcsolat férfi tagjaként gondolni magamra, ha nem tudok pénzt keresni, támaszt nyújtani, ha nekem van szükségem segítségre" - ezt akarta mondani. Csakhogy valamiért bizonytalan lett a korábban oly sziklaszilárd gondolatban, magát is meglepve ezzel.
- Vajon hogy mosolyogsz reggel, ha mellettem ébredsz? - mondta helyette, észre sem véve a feltételes mód hiányát, majd Mirika álla alá csúsztatta a tenyerét, picit megemelte a fejét és megcsókolta őt. Lassú, puhatolózó csók volt ez, amivel fel akarta fedezni a mosoly összes redőjét, görbületét és mélyre rejtett titkát. Az édes íz megtöltötte az egész belsőjét. Ohh, és az a málnaillat! Mirikával együtt lenni a legforróbb nyarakat idézte. Nem a legküzdhetetlen meleget, hanem azt, amikor az ember jól érzi magát a szikrázó napsütésben. Olyan érzés volt, mint belegabalyodni egy tüskés, érett málnabokorba, felsérteni a talpadat a kiszáradt fűvel és jutalomként a szádba tömni egy marék naptól forró, édes bogyót. Vagy talán még annál is jobb.

by **Mirika** Pént. Feb. 11 2022, 15:29

Az orron pöckölés arra is eszköz volt, hogy kizökkentsem Leo-kunt abból a transzból, amibe belekerült. Láttam a tekintetén, ahogy tompul a figyelme, és persze nagyon is tudatában voltam annak, hogy a keze a hátamról előbb a derekamra, majd a csípőmre siklott, és úgy éreztem, hogy nem is tervez ott megállni. Bármennyire is vágytam a fiú gyengéd érintésére, és bármennyire is vonzó és romantikus gondolat volt a kandalló tüzénél egymásra találni, még csak a hely stimmelt. Az idő nem. Lehet csak én vagyok túl válogatós, de úgy, hogy a kellős közepén vagyunk annak, hogy feltárjuk egymás előtt a legbensőségesebb gondolatainkat, én nem találtam helyesnek ha most elszabadulnának a vágyaink. Leo-kun korábban azt mondta, hogy különlegesnek tart ebből a szempontból. Ez most már fordítva is igaz volt, pedig talán a baglyos incidens előtt nem lett volna ennyire macerás a dolog :3 Mindenestre úgy tűnt, hogy a fiú a pöckölés hatására magához tért, bár amit mondott, azért legszívesebben fejbe kólintottam volna.
- Én csak egy olyan fiút látok itt, akinek még rá kell találnia saját magára :3 - mosolyogtam rá. Nem akartam hülyeségekkel traktálni, vagy okosabb lenni nála. Csak támogatni akartam, jelezni felé mindenféle és fajta formában, hogy egy picivel sem értéktelenebb, mint bárki más.
- Látod, én el se kezdtem az egyetemet. Mit tanultál? - kérdeztem kíváncsian. Én is szerettem volna többet tudni róla, hallani azt, hogy mivel töltené a hétköznapjait, neki milyen álmai vagy vágyai vannak, megjegyezni, hogy mit szeret, mint nem szeret. Bármi jobb volt annál, mint azt hallgatni, hogyan ostorozza önmagát valami olyasmi miatt, amiről nem is tehet.
Volt valami varázslatos abban, hogy az öngyújtó lángja újra és újra megcsillant a szemében. Azzal együtt, ahogy a kandalló fénye félhomályba vonta az arcát, olyan volt, mint a naplementében megcsillanó csillagok pislákolása. Belefeledkeztem a látványba, és annyira természetesnek tűnt, ahogy Leo-kun ajkai megtalálták az enyémeket. Sokszor megcsókolt már, de most először söpörte ki vele teljesen a gondolataimat. Eddig mindig meg tudtam mondani, hogy milyen volt a csókja: édes, vagy érzéki, vagy szenvedélyes, vagy vággyal teli... De most nem létezett semmi más, csak az a melegség és az a boldogság, amit átadott vele. És az egész olyan rövidnek tűnt... mintha csupán egy múlandó pillanat lett volna. Tarthatott akár órákig is ez a pillanat, de számomra mégis csak egy pillanat maradt, ami akkor lett volna igazi, ha örökké tartott volna :3
- Ez nem ma fog kiderülni. Sajnálom. De... én is szeretném újra átélni, milyen melletted ébredni. És talán folytatni is azt, amit akkor elkezdtünk, amikor először egymás mellett ébredtünk :3 - söpörtem végig az ujjaimmal az arcélén. Egészen élénken élt még bennem az a nap. Vajon Leo-kun is emlékszik rá?

by **Leonard** Hétf. Márc. 07 2022, 18:44

Talán a házikó hatása volt, talán a meleg fényeké és a kandallóé, hogy olyan egyszerűen születtek itt őszinte beszélgetések. Igaz, ez még csak a második alkalom volt, hogy bárkit is beengedett a négy fal közé, és ezeknek a személyeknek a számát nem is tervezte tovább növelni. A múltját érintő kérdés azonban a hangulat ellenére is kényelmetlenül érintette, de most az egyszer nem futamodott meg előle. Lehunyta a szemét, és csak egy pillanattal később, egy fintorral kísérve válaszolt.
- Rendőrnek. - A szó árnyként merevedett meg a levegőben, mielőtt Leo mélyről jövő sóhaja elfújta. - Nem az én döntésem volt, és emiatt utáltam. Az apám is rendőr volt, a nagyapám is, az ő apja meg katona. Én lettem volna a nyolcadik a sorban, azt hiszem. Amíg a tisztire jártam, minden eszközzel küzdöttem ellene, de amikor végül ez a lehetőség is elúszott, rájöttem, hogy nem maradt semmim.
Bizsergett a tenyere, hogy rágyújtson, de ez alkalommal inkább Mirika kezéért nyúlt és összefűzte az ujjaikat. A bőre érezhetően hideg volt.
- Nem voltam a szorgalom mintaképe. A tanórákon protekcióval átrugdaltak, a kiképzéseket meg valahogy túléltem. Sokszor kaptam kimenőt, így ki lehetett bírni. Meg még csak a második évemet kezdtem, a neheze később jött volna - vont vállat lazán. Érezte, hogy mindez nagyon távol áll attól a rajongástól, ami Mirika arcán ült fél perccel korábban. Leo nem is emlékezett rá, hogy neki lettek volna valaha igazi álmai, vagy vágyai.
Rábámult a kinti naplementére. Egyre kevesebb napfény szökött be a hatalmas ablaküvegen, helyét átvették az első, legerősebben világító csillagok az égen.
Mégis mi az, aminek a kergetésével képes lenne eltölteni egy egész életet?
Egy pillanatra úgy érezte, megtalálta a választ Mirika csókjában. Egyetlen, túlságosan rövid, édes ízű szívdobbanásig helyre állt a világ. Szeretett és viszont szerették. A valóság azonban - mint Mirika szavai után kiderült -, nem így működik.
- Hát persze - mosolyodott el és csak egy egészen picikét rándult meg a szája széle, árulkodó jeleként a színlelés mögött meghúzódó magánynak. "Hát persze, hiszen el kell menned. Ezért nem játszhatjuk ezt el többször, mert minden alkalommal belehalnék. "
- És mondd csak, azzal a folytatással feltétlenül meg kell várnunk egy reggelt? - ütött meg könnyedebb hangot egy másodperccel később, és a mosolya is komiszabbá vált. Ha csak ennyi boldogidő jut neki az életben, hát nem fog egyetlen lehetőséget sem veszni hagyni.

by Ajánlott tartalom