Havas Táj

by **Kayaba Akihiko** Pént. Jún. 26 2015, 22:03

A 21. szintet ellepő havas táj, néhol egy-egy fával.

by **Ozirisz** Vas. Okt. 04 2015, 19:25

// Hinari //

Hosszú idő telt el azóta, hogy Aincrad földjére tettem a lábam. Sok jó, és sok rossz dolog történt azóta. Sokminden, ami mind valami módon hatást gyakorolt a lényemre. Bár az még továbbra is rejtély, hogy mit tartogat számomra a jövő, de valami oka van, hogy még létezem. De az idő múlásával egyre valószínűbb, hogy erre nem fogok soha választ kapni. Avagy arra sem, hogy pontosan milyen események vezettek Judy halálához. Ismét egy rosszkedvű ébredéssel indult a nap, de nem hagyhatom, hogy ismét eluralkodjon rajtam a fájdalom. Így jött a hirtelen ötlet, hogy írok egy üzenetet annak a személynek, aki a legutóbb is kirángatott a mélyből, és aki teljes mértékben megért. Hisz Hinari is ugyanezen az úton végigment, és mégis van ereje felkelni, és küzdeni, nap mint nap. Remélhetőleg benne lesz egy kis beszélgetésben, akár egy mobozással összekötve. Rám határozottan rámfér a gyakorlás is, meg persze a fejlődés is. Ki tudja, még talán pár fogást is tanulok, ami pl. egy bossharcon jól jöhet. Gyors felszerelés ellenőrzés, minden megvan, ami kellhet. Némi harapnivaló, némi innivaló, tábortűz rakáshoz szükséges cuccok, arra az esetre, ha megállnánk pihenni. És persze a vastag télikabát és társai, mert az örök fagy birodalmában anélkül nem sokáig húzza az ember. Hát igen, a havas, fagyos szintek...
Majd miután mindez megvolt, írtam egy üzenetet Hinarinak:

Szia ^^
Ha ráérsz, és van kedved hozzá, akkor összefuthatnánk egyet beszélgetni, akár mobozni.
A 21. szint teleportkapujánál várlak ^^
UI: Öltözz fel jó melegen, fagyos a szint, nehogy megfázz!
Ozi.

Majd az üzenet elküldése után egyből teleportáltam a 21.szintre, és amíg vártam, kicsit gyönyörködtem hófödte pusztaságban. Remélhetőleg eljön, és remélhetőleg most is olyan jól elbeszélgetünk, mint múltkor. Vajon mi újság van Hinarival mostanában?
Közben a teleportkaputól pár méterre megálltam, és onnan figyeltem az érkezőket. Néha egy-két lépést tettem valamelyik irányba, de a kaputól nem távolodtam el.

by **Hinari** Kedd Okt. 13 2015, 16:59

Viszonylag békésebb napok következtek. Készültünk ugyan a koboldok ellen, de az időt főként Allal töltöttem, persze elmentem én is kazamatákba fejlődni, pár apróbb küldetést is elvégeztem, illetve egyéb, a céhvel és fő feladatával kapcsolatos tennivalókat. Sokat gondolkoztam Yuichi szavain is. Egyelőre csak magamban, de néha már-már elkapott az érzés, hogy igaza van, és néha azon vettem észre magam, hogy a lehetőségeimen agyalok. Máskor meg éppen hogy elvetettem, főleg, ha egy-egy veszélyesebb kalandról tértem haza, s örültem neki, hogy én egyben vagyok, nem akartam a többieknek is bajt. A heteket ez a furcsa kettősség uralta, ám mindemellett volt még időm bőven, s ezt ki is használtam: többet voltam otthon és így a céhtagokkal is. Himével sokszor teázgattam, Silverrel együtt nevettünk az újabb kudarcba fulladt próbálkozásán, Yuichit is elkísértem pár nehezebb területre, este pedig, akár a palotában voltunk nap közben, akár nem, mindig ott várt rám Alex. Szophie azonban hiányzott. Néha küldött egy-egy levelet, de még mindig az erdőket járta, s a keddeket és a szombatokat se töltöttük együtt; egyedül kortyolgattam a forró csokit, oda-odapillantgatva az ajtó felé, hátha egyszer bekukkant, s folytathatjuk ott, ahol abbahagytuk: nevetve, ahogy a barátnők szokták. Ez azonban soha nem történt meg.
Rajta kívül viszont sokan voltak még, akikkel szívesen elbeszélgettem volna, ezértis örültem úgy Ozirisz levelének, s írtam is neki vissza rögtön, közben már a szekrényben matatva a kabátom után: még nyár volt, de a huszadik szint fölött még ekkor is elkelt a meleg ruha. Pár perc múlva pedig már sétáltam is a teleportkapu felé, remélve, hogy Ozi jól lesz - vagyishát, jobban. Még az előző vadászat során kértem, hogy szóljon, ha úgy érzi képes elhagyni a múltat, s a jövő felé koncentrálni. Akkor is segítettem, most is fogok. Bár őszintén bíztam benne, hogy ezúttal tényleg sikerül túljutnia az őt emésztő problémákon…

- Szia – köszöntem rá mosolyogva, ahogy a teleport után észrevettem alakját, majd az eleddig kezemben tartott kabátot a vállamra kanyarítottam, s belebújtam – Tényleg hűvös van – ismertem el, miközben begombolkoztam – Mi a terved, merre tovább? – kérdeztem aztán, követve őt, ha valamerre elindult.

by **Ozirisz** Vas. Okt. 25 2015, 07:25

Nem kellett sokat várnom, az üzenet elküldése után szinte egyből jött is a válasz, és nem sokkal később meg is jött Hinari.
- Szia – köszöntem vissza – Konkrét tervem nincs, egy kis mobozás, fejlődés nem lenne rossz, ha van kedved hozzá, közben pedig beszélgetni is tudunk, szerencsére elég nyugis a szint.. - majd egy kis szünet után folytattam - A bossok egyre nehezebbek lesznek, és a feljődés sem árt, hogy legalább a boss szintje felett legyek valamivel... és gyakorlás pedig sosem árt...
Az igazat megvallva, elég rendesen le vagyok maradva szintek terén azokhoz képest, akik a fronton harcolnak. Bár konkrétan nem tudom, ki hányas szinten van, de a felszerelésükből ítélve vannak jócskán, akik magasabb szintűek. Olyan fegyverekkel és olyan páncélokban harcolnak, amiket még nem is láttam. Persze van benne boss-item, de akadnak benne valószínűleg egy-két tierrel magasabb tárgyak is, amikhez azért nekem kellene jópár szint. Tehát, van még hová fejlődnöm, az tuti...
- Egyébként mi újság veled? Hogy telnek a napjaid? - tettem fel a már-már sablonosnak tűnő kérdéseket, de engem őszintén érdekelt, hogy hogy van, satöbbi. Már a múltkor is amilyen jól elbeszélgettűnk, és segített "visszatérni". Ugyanazokon a dolgokon átment, és ugyanazt a fájdalmat megtapasztalta, amit én is. És ő mégis erős tudott maradni. Vagy talán pont ezek az események tették még erősebbé? Akárhogy is, én emiatt még jobban felnézek rá, mint előtte. Bár a múltbéli fájdalmat egyikünk sem tudta teljesen maga mögött hagyni, de amíg rajta nem látszik min ment keresztül, rajtam sajnos olyannyira, hogy egy akármilyen random emberke észreveszi. Illetve, most már annyira nem, mint pár hónappal azelőtt, szóval... lassan, de biztosan... elvégre Róma se egy nap alatt épült...

by **Hinari** Kedd Nov. 10 2015, 20:24

Bólintottam, de azért nem felejtettem el körbenézni, s igaz ami igaz, tényleg alig voltak egy páran idefent. Mondjuk nem is csoda, ki jönne errefele, amikor akár a negyedik szinten is pihenhet a tengerparton? Végülis még nyár volt…
- Nem rég találtunk egy helyet, ahol gyakori a respawn. Ott gyakorolhatunk, ha gondolod – feleltem könnyedén, s indultam is el, a fiú mellett haladva. Örültem neki, hogy érdekli a boss, és hogy szeretne erősebb és erősebb lenni – minden szempontból – Jó látni, hogy jobban vagy – fordultam feléje menet közben, mosolyogva nézve végig rajta – Az italt is letetted, vagy azon még dolgoznunk kell? - kérdeztem; s egy apró rosszallás sem volt a hangomban, csupán érdeklődés, meg persze egy kevéske remény is, hogy céhtársam ebben a tekintetben is igyekszik túljutni a problémáin. Persze nem hittem, hogy teljesen leszokott: ahhoz időre van szükség, s talán annyi még nem telt el. De hittem benne, hogy egyszer összejön, s nem véletlenül használtam a többesszámot sem: feltétlen célom volt segíteni neki, ahogy a múltkor megígértem.
- De persze, előbb a mobok – tettem hozzá derűsen, még mielőtt bármiféle rosszalló pillantást kaptam volna az előbbiért, bár igazság szerint nem gondoltam, hogy Ozirisszal ne lehetnék ennyire közvetlen: végtére is, idebent egy család voltunk, segítettünk egymásnak, és megérdemeltük az őszinteséget. Mégse világosítod fel őket. Elhessegettem a gondolatot, s egy mélyebb levegővétel után léptem ki, így nemsokára elértük a védett övezet határát. Felszerelkeztem, s ha a fiú nem tette volna meg, akkor tanácsoltam neki: mit lehet tudni, kik figyelnek minket… - Hát, a koboldinvázióra éppen nem volt szükségem – válaszoltam egy kis késéssel, elhúzva a szám – De azóta minden alakulgat. Készülünk a harcokra, és mostanában szerencsére van időm pihenni is – mondtam, nem különösebben menve bele a részletekbe, de talán nem is kellett. Elérkeztünk egy elágazáshoz az úton, s kis gondolkodás után elfordultam balra. Minden kopár volt, élettelen és hideg, de az a pár fa, ami itt-ott kallódott a mezőn, elég útmutatást adott a helyes irányhoz. Hisz arrafelé tartottunk. Mindketten.

Itt is bocsi a késésért ^^"

by **Ozirisz** Vas. Nov. 15 2015, 15:06

- Rendben – feleltem Hinarinak. - Jóval hatékonyabb a fejlődés egy olyan helyen, ahol gyakoribb a respawn, mint ahol alig-alig bukkan elő új préda. - bár az is ideiglenes, időről időre változnak ezek a helyek, a rendszer időről időre átrendezi a dolgokat. Valószínűleg pár néhány hét vagy hónap múlva máshol lesznek a gyakorlóhelyek, mivel egyre többen és többet fogunk odajárni. Bár, az is lehet, hogy nem fog változni semmi. Egyre kiszámíthatatlanabb lesz a rendszer, és egyre kevésbé lehet rábízni magunk.
- Ami az italt illeti, már kevesebbet iszok. - mondtam a lánynak – Néha, ha megszomjazom, vagy ha olyan a hangulatom. Napközben már mondhatjuk úgy, hogy megvagyok az alkohol nélkül. - majd egy kis szünet után folytattam – Este, lefekvés előtt viszont még mindig az üveg mélyére nézek, hogy tudjak valamennyit aludni...
- Van valami tanácsod a rémálmok ellen? - tettem fel a kérdést a lánynak. Ő is végigment ugyanezen az utcán, és jó eséllyel ugyanúgy szenvedett a rémálmoktól, ahogy én is. - Nappal, még ha az ember el is tudja terelni a gondolatait a rossz dolgokról, éjszaka már nehezebb. Éjszaka az agy tudatos fele pihen, és a tudatalatti veszi át az uralmat, vele együtt annak a legmélyén lévő emlékek, érzések, amiből jönnek a szörnyűbbnél szörnyűbb rémálmok...
Talán erre is van valami ötlete Hinarinak...Közben szép kényelmes tempóban haladtunk tovább, felszerelkezés, miegymás.
- A koboldinvázióval szerintem mindenki így volt. Felforgatta a mindennapokat, felborította a megszokott rendet, és jókora port kavart maga után. Ami a legaggasztóbb az egészben, hogy rendkívül szervezettek voltak, és nem úgy tűntek, mintha valaki beküldött volna párszáz párezer koboldot aztán hadd szóljon...
- Helyes! Neked is ugyanúgy megjár a pihenés, mint bárki másnak... sőt, még jobban – mosolyogva mondtam a lánynak – Előbb-utóbb mindenki kiég a nagy hajtástól, sok munkától és rohanástól.. tapasztalatból mondom – igaz, nem ebben a világban tapasztaltam meg a kiégést, hanem odakinn, ás talán részben pont emiatt is jelentkeztem be réges-régen. Bár már egyre kevésbé emlékszem azokra az időkre...

by **Hinari** Vas. Nov. 22 2015, 17:56

Egymás mellett sétáltunk, néha-néha rápillantgattam a minimapomra is, hogy jófelé menjünk, ettől eltekintve azonban végig a fiúra figyeltem, a hideg ellenére is jókedvűen – főleg miután meghallgattam a válaszát.
- Ez nagyon jó – kommentáltam, de hagytam, hadd beszéljen tovább, bólintva a szavaira, egy kicsit elgondolkozva a mondottakon. Az, hogy napközben már nem kell neki az ital segítsége, abszolút fejlődés volt, őszintén szólva nem is gondoltam rá, hogy idáig eljut. Mosolyogtam. Hát akkor ezért nézett ki sokkal jobban. A kérdése mondjuk rosszabb emlékeket juttatott az eszembe, s Ozi jól láthatta, hogy egy pillanatra elkomorodok. Sóhajtottam.
- Nem igazán. Viszont ha teljesen kimeríted magad, akár a sírástól vagy bármi mástól, könnyebben elalszol, s nem is álmodsz. Vagy legalábbis nem emlékszel rá. Nekem ez használt csak… – feleltem végül, egy kevés gondolkodás után. Érdekes módon Lewis után volt a legrosszabb. Akkor még sokkal magányosabbnak éreztem magam, mint utána, s nem is akartam a céhre terhelni a gondjaim, hisz ők is ugyanebben keringtek. Aztán jött Jasude, Tai, Peter és a többiek, lassan már egy kezemen se tudom megszámolni. Gyilkos. Utáltam érte a saot. Utáltam érte Kayabát, s ha Ozirisz felém nézett, arcomon végig tudta követni a gondolatmenetem hangulatának hullámzását, nem titkoltam előtte, s végül el kellett fordulnom, hogy meg tudjak nyugodni. A havat néztem. Olyan fehér volt, tiszta és ártatlan… olyan, amilyen ez a „játék” soha nem lehet többé.
Elkezdtünk másról beszélni. A koboldinvázióról neki se volt jó véleménye, de hát őszintén, a mobfanatikusokon kívül kinek lehetett még? – Igen… - értettem egyet – Túl szervezettek voltak. Végtére is, minibossok vezették őket… - mondtam tűnődve. Solvikban ugyan gyorsan és könnyeden ütöttük le a vezetőt, de odáig el kellett jutni. Nem szívesen gondoltam vissza a városra, és arra, ami a küzdelem után maradt belőle. És ez csak egyetlen szint – Ha egyszer kinyílnak a teleportkapuk, újra harc lesz. Remélem, senki játékos nem fog akadályozni minket – folytattam, ám azt már nem tettem hozzá, hogy ha lesz ilyen, mit is kellene tenni ellenük. A fiúnak igaza volt: ilyen gondok mellett rám fért a pihenés. Rám, és mindannyiunkra ugyanúgy…
- Nézd, ott – mutattam előre hirtelen – Annál a fánál mozog valami.
Mob volt, de innen még nem láttam pontosan, miféle. Kicsit kifuthatott a területről, ahová igyekeztünk, ám nem bántam: egy kis bemelegítés sohasem ártott.

by **Ozirisz** Kedd Dec. 01 2015, 03:06

Ami azt illeti, egész jól indult ez az egész beszélgetés. Meg is lepődtem, amikor Hinari megdícsért, hogy már valamennyire sikerült leraknom az üveget. Valamennyire, mert az elalváshoz szükségem van az alkohol debuffjára...
Hinari a kérdésemre a rémálmokkal kapcsolatban... hát.. elég meglepő választ adott. Álomba sírta magát? Ő sírt? Nem néztem volna ki belőle. Ő mindig is erősnek tűnt a szememben. Aki nem mutatkozhat gyengének mások előtt, hisz a céh ellenségei talán pont arra várnak...
De ugyanakkor ő is csak egy lány, érző lélekkel odabenn, és így jobban belegondolva, már mindent értek. Nehéz időszak volt számára, amit felidéztem bene, minden bizonnyal ő is az elveszített szeretteire gondol. Elkomorodik, majd elfordult, és a havat nézte..
- Bocsánat... Ne haragudj, hogy felszakítottam a régi sebeket... - mondtam a lánynak. Először bele sem gondoltam, hogy egy egyszerű tanács kéréssel mit okozhatok...
A koboldinvázióval kapcsolatban egyetértettünk, és valóban a szervezettségük elég aggodalomra ad okot. Szervezetlenül esélyük sem lett volna a koboldoknak, néhány magas szintű játékos szintenként megoldotta volna a gondot. Hisz a mobok nagyrésze csak egyetlen egy csapás, és ha nem egyszerre támadnak, akkor sima ügy. A minibossok viszont rendesen felborították az erőviszonyokat.
- Vajon a minibossokat mi vette rá erre az egész inváziós dologra? És szerinted mi lehet a végső célja ennek az egész koboldos dolognak? - kérdeztem Hinaritól. Ő is valószínűleg csak találgatni tud, mint én, de kíváncsi vagyok az elgondolására. Stratéga szemmel talán meglát valamit, ami felett mi csak szemet hunynánk jó eséllyel...
Aztán Hinari kiszúrt egy mozgolódó mobot az egyik fa mögött. Nem láttam milyen típusú mob, legalábbis onnan nem. Előrántottam a nodachit, és megindultam a fa felé, hogy idő előtt észre ne vegyen. Majd az utolsó pillanatban kitértem oldalra a fa elől, és reflexből rásóztam egyet az új játszópajtásunkra. Valamiféle csontváz lehetett, de nem a megszokott csontváz, amiket már mindenki jól ismert. A megszokott kard-pajzs kombó helyett egy kétkezes kardot forgat, és nyilván a statok szempontjából is erősebb az alsó szinteken levő cimboráihoz képest.
Egy vágás után még mindig zöldben van az életereje. Kicsit kihátráltam, aztán Hinari felé pillantottam. Persze meg sem közelítem azt, ahogy ő forgatja a kardot, és ahogy ő harcol, de azért remélem kezdetnek nem volt olyan rossz az iménti mutatványom.

by **Hinari** Vas. Dec. 06 2015, 14:33

- Semmi gond – fordultam vissza felé, fanyar mosollyal – Meg kell tanulnunk kezelni…
Hiszen bár elszomorított és fájt, de már sokkal kevésbé, mint annak előtte. Az idő tényleg segített, s úgy tűnt, nem csak nekem: Ozirisz is kezdte jobban érezni magát, kapott is tőlem egy bátorító mosolyt, mintegy megerősítésképpen; tényleg nem kell miattam rosszul éreznie magát. Ez a nap nem erre volt, nem ezért találkoztunk. Végül, áttérve egy más, de nem kevésbé nehéz témára, a fiú elgondolkodtató kérdést tett fel.
- Azt tudom, hogy volt egy gyűlésük, ahol eldöntötték, hogy meg akarnak szabadulni a játékosi „elnyomás” alól – feleltem, ujjaimmal jelezve az aposztrófokat – Bár még mindig nem értem, hogy Kayaba hogyan adhatott ennyi mobnak ennyire fejlett intelligenciát – tettem hozzá, elhúzva a szám – És a jelenlegi állás szerint nem is igen akarja, hogy visszakapjuk a szinteket – mondtam, arra utalva, hogy az első támadás után, azóta is zárva vannak a teleportkapuk. Vajon mi célja lehet vele? Mégsem kezdtem el ezen agyalni, hiszen már magát a kilogolás lehetőségének elvételét sem tudtam mire vélni, egy ember hogy lehet ennyire gonosz? Viszont azt, hogy Srentok után a minibossok sorra lázadnak fel az emberek ellen, nem lehetett figyelmen kívül hagyni. Egy olyan hullámot indíthat ez el, amit ha nem verünk le hamar, számunkra csakis negatív következményekkel járhat. Márpedig nem is engedik, hogy hamar leverjük.
Sóhajtottam.
- De hagyjuk is – folytattam hangosan a gondolatmenetet – Inkább mesélj te valamit. Mivel telnek a napjaid? – eddig jóllehet kocsmáról kocsmára járt, most azonban más elfoglaltságok után kellett néznie, s én kíváncsi voltam, mik azok. Közben pedig meg is jelent az első mob, s Ozi már ment is utána. Mosolyogva követtem, direkt lemaradva tőle egy kicsit, a Katanát előhúzva azért. Egy irányváltással került a szörny elé, sebezve is belé, de nem eleget. Bólintottam: minél erősebb a mob, annál több expet és aranyat ad. Régen farmoltam már csapatban, így egy kicsit későn mozdultam; nem volt természetes, hogy céhtársam átadja a következő csapás jogát. Azért még így sem esett nehezemre eltalálni, piros közeli sárgába ütve, s hála a köpenyemnek, még a sebződést is elkerültem.
- Üsd csak le – ugrottam ki Ozi elől, teret hagyva neki, s miután elpixelezte, derűsen egyenesedtem fel, továbbindulva – Nos, hol is tartottunk?

Nem számítottam rá, hogy zavartalanul befejezhetjük a beszélgetést, ahhoz túl sok volt a mob a közelben. De nem is ezért jöttünk ide: mint mondják, kellemest a hasznossal…

by **Ozirisz** Hétf. Dec. 07 2015, 18:54

Valóban – feleltem a lánynak. Meg kell tanulnunk kezelnünk az ilyesfajta dolgokat. A váratlanul feltörő fájó emlékeket, és az azok által kifejtett hatást. Lehet szó akár egy egyszerű hangulatingadozásról, ami általában nem okoz komoly gondot, de ugyanakkor lehet emiatt spontán leblokkolás, lefagyás, ami pedig egy harci helyzetben hát... valljuk be, nem kellemes. Persze ez az eshetőség inkább rám jelent veszélyt, hisz én hajlamos vagyok az ilyesmire. - Főleg nekem van még bőven, mit tanulnom. Rólad legfeljebb csak akik eléggé ismernek, láthatják, ha valami baj van. Rólam viszont egy vadidegen számára is lerítt, hogy legbelül mi van...
A koboldinváziós témával kapcsolatos kérdésemre viszont olyan választ adott Hinari, ami az egész helyzetnek igen sötét hangulatot kölcsönzött. Gyűléseznek a minibossok? Szervezkednek? Játékosi elnyomás? Hirtelen belémfagyott a szó, és a huszonakárhányas szintek sajátosságaképp még egy hideg fuvallat is rásegített. Alig akartam elhinni, amit mondott a lány, de nem azért, mert nem bízom benne. Csak... olyan nehezen emészthető, és már rögtön tovább is gondoltam az esetleges következményeket... Aztán végül csak sikerült megszólalnom
- Játékosi elnyomás? Egy fenét! A mobok még mindig előnyben vannak. Számukra megadatott az, ami az emberek számára nem. Ha egy mob elpixeleződik, percek, legfeljebb órák kérdése, és újraéled, folytatja ott, ahol legutóbb abbahagyta. Az emberek pedig... - és elakadt bennem a szó. Sokan itt lehetnének közöttünk, ha nem csak a mobok kiváltsága lenne a respawn. Mennyivel másabb lenne ez a hely.
Majd Hinari kérdése válasz nélkül maradt, hála a csontvázunknak, legalábbis egyelőre. A vágásom szépen betalált a szörnyikébe, de messze nem sebzett eleget. Majd jött a váltás, és csak néztem, ahogy Hina egy mozdulattal jócskán többet leszedett, mint én az imént. Persze nem is vártam tőle mást, minden téren jócskán előttem jár a lány... Aztán miután átadta a stafétát, ismét indultam a szörny felé, ezúttal a vágás helyett egy szúró mozdulattal, a mob mellkasába. Szerencsére, hogy ez nem a szokásos kardos-pajzsos mob, mert valahogy magamat, és a szerencsével való kapcsolatomat eléggé ismerem, hogy a pajzsban végződött volna a támadásom, érdemi sebzés nélkül. Most viszont, majdhogynem simán ment, a kardom betalált, a csontváz enyhén beremegett, majd halványkék fényben ragyogva visszakerült az örök körforgásba.
- Hogy mivel telnek a napjaim? – válaszoltam a lánynak, miközben tettem el a nodachit. - Nem túl eseménydúsak. Általában reggel-délelőtt a Black Ironba megyek, kicserélem a virágokat, miegymás. Aztán utána pár könnyebb, lótifuti küldetést megcsinálok, és egyúttal bejárom a fontosabb helyeket, mint a piac, a bolhapiac, kovácsok, és hasonlók. - kezdtem bele egy átlagos napom elmesélésébe – Aztán pedig mikor mihez van kedvem. Van, hogy az erdőt, mezőt, pusztaságot járom, elmerülök a gondolatok, emlékek közt, közben kifarmolom az ebédnek, vacsorának valót. Van, hogy inkább expre farmolok. De van, hogy csak beülök valahová, és fülelek, hátha hallok valami érdekeset, esetleg nyomozgatok a bérgyilkos felbérlői után, vagy az állítólagos feltámasztó tárgy felől, amit Kayaba említett a sajtótájékoztatón...
- fejeztem be a mesélést, és kiváncsian vártam a lány válaszát. Persze sok újat nem mondtam, hisz ő is hallott mindent a főtéren, hisz ő is ott volt, amikor feltettem a kérdéseim Kayabának.

by **Hinari** Kedd Dec. 22 2015, 21:49

Furcsa volt, amit mondott, hogy rólam kívülről ki mit lát. Általában megpróbálom leplezni, de inkább, egyszerűen csak nem megyek emberek közé az első napokban. Eszembe jutott Lewis után, amikor volt az az oroszlános küldetés… ott más alakban voltunk, talán nem ismertek fel. Talán. Askr után viszont bevetettem magam az erdőbe, és nem is jöttem ki onnan jóideig… tényleg nem látszik ez kívülről? Azért örültem Ozi kijelentésének, hiszen én már nem tehetem meg, hogy gyengének lássanak azok, akikben nem bízok. Egy keserű mosollyal reagáltam csak, nem is figyelve oda, céhtársam ezidőtájt merre haladt, úgy kellett beérnem őt, újra felvéve a beszélgetés fonalát.
- A moboknak mindigis előnyük lesz idebent – reagáltam, ám Ozirisz végül olyan irányba vitte mindezt, amit nem szerettem volna tovább pedzegetni. Megértőn a vállára tettem a kezem, s bátorítón mosolyogtam rá, ha rám pillantott; be sem fejezte a mondatot, de nem is kellett neki: mindketten tudtuk, mire gondolhatott… Ezek után az első mob is közbeszólt, ideig-óráig elterelve a figyelmünket, csakhogy a leütése után kellemesebb témával folytathassuk. Én kérdeztem, a fiú pedig belekezdett. Néhányszor bólogatva, vagy egy „ühüm”-öt közbeszúrva hallgattam őt. Jó volt, hogy kimozdul, hogy majdhogynem az egész napját mozgással tölti, így fejlődhet is, és egyszer talán megszerezheti a szükséges információkat a továbbhaladáshoz.
- A céhházban a hirdetőtáblán is vannak küldetések, amik igaz nehezebbek az átlagnál, de máshol nem hirdetik meg őket – mondtam – Ha esetleg nem maradna egy se a publikus helyeken…
Elgondolkozva néztem végig rajta. Végülis, miért ne? Már eléggé felkészült.
- Illetve ha szeretnéd, hívhatlak én is, ha egy-egy helyzetben gyorsan kéne a segítség – tettem hozzá óvatosan – Vannak olyan hívások, amiket egyedül kockázatos lenne megpróbálni – magyaráztam – És ilyenkor szívesen tudok magam mellett olyanokat, akikben megbízok.
Volt már, hogy elhívtam céhtagot, inkább azok közül, akik védett övezeten belül voltak éppen, tehát ráértek, és nem féltettem őket annyira. Ozirisz pedig szépen fejlődött, mióta céhtag, és most, hogy az ivászatos kilengése a végéhez közeledik, úgy gondoltam, megadom neki a lehetőséget. Az már csak rajta múlik, szeretne-e élni vele. Közben feltűnt két újabb csontváz, ám kíváncsi voltam a fiú válaszára, így gyorsan leütöttem őket, hogy ne legyenek útban, és haladhassunk tovább. Ezt még mindenképpen meg akartam beszélni vele, mielőtt elérünk a farmolási hely központjába.

by **Ozirisz** Szomb. Dec. 26 2015, 01:03

Valószínűleg Hinari kicsit elgondolkodott valamin. Talán azon, amit mondtam az imént, hogy mindazok ellenére amin átment, erősnek látszik. Talán a múltbeli dolgokon gondolkodott el, vagy csak a céhes teendőkön, nem tudhatom...
A mobok előnyével kapcsolatban a lány egyetértett velem. Be sem kellett fejeznem a mondatot, de valószínűleg nem is tudtam volna... nem is kellett, hisz Hinari is tudta, hogy mit is mondtam volna. A vállamra tette a kezét, és bár nem szólt semmit, mégis többet mondott, mint ezer szó. Ugyanúgy megtapasztalta a veszteségeket, ahogy én. Ő már sikeresen megerősödött, én viszont még csak alig hagytam el a sűrű sötétséget, és talán sosem tudom teljesen magam mögött hagyni... A lány szemébe néztem, amit egy bátorító mosoly követett Hina részéről. Mintha csak azt mondaná: "Jó úton jársz" vagy "Sikerülni fog, segítek". Viszonoztam a mosolyt, ám ennek az idillnek hamar vége szakadt, hisz jött az az ominózus csontváz, ami ugyebár nem a téli tájkép része, tehát nem idevaló...
A csontváz legyőzése után elkezdtem mesélni Hinának, hogy mivel töltöm a napjaim. A lány csak figyelmesen hallgatta, néha bólogatott, majd miután befejeztem, ő is megszólalt.
- Jó ötlet – feleltem rögtön – még egy ok, hogy sűrűbben beugorjak a céhházba. Gondolkoztam már rajt, hogy beköltözöm a palotába, de előtte még meg kell erősödnöm odabenn. Nem akarom, hogy az időnként visszatérő rossz hangulat, depresszió, hasonlók, lehúzzák a céhtársaink hangulatát – tettem hozzá. A rossz hangulat viszont elég ragályos, ha valakinek rossz kedve van a közvetlen környezetemben, akkor azt hajlamos vagyok úgymond elkapni. Ahogy valószínűleg az emberek jelentős része szintén. Ugyanakkor lehet, hogy pont a beköltözés lenne az, ami leginkább segítene visszarázódni.
- Szerintem ez alap dolog. Ez a legkevesebb, amit tehetek érted. - majd egy kis szünet után folytattam – Régen, még a Ligához való csatlakozásom után nem sokkal Te is a segítségemre siettél. Ha nem jöttél volna, akkor valószínűleg már nem lennék...- utaltam arra az idegesítő minibossra.
- Ha valami egyedül kockázatos, ketten már kevésbé kockázatos. - majd félbeszakította a mondandómat két csontváz, amit Hina egy pillanat alatt elintézett. Hát igen, aki nem a kocsmában ücsörög, az a harcmezőn jóval ügyesebb...
- A Liga egy nagy család, és a családtagok segítenek egymáson, ezt még Te tanítottad nekem. Szóval, akármi gond van, csak egy szavadba kerül, és segítek. - mondtam a lánynak, egy bíztató mosollyal az arcomon. Bár még egyértelműen fejlődnöm kell, hogy adott esetben említésre méltó segítséget jelentsek. Viszont akadhatnak olyan helyzetek, amikor nem a szinteken múlik, hanem azon, hogy egyedül van-e az ember, vagy sem. Gondolok itt a kábító-fagyasztó hatásokra, amik minden egyedül harcoló játékos életét megkeserítik...

by **Hinari** Szomb. Jan. 02 2016, 22:21

Teljességgel negatív véleménnyel volt magáról és mindarról, ami hatása lehet a többiekre, tehát ránk nézve. Hisz az addig rendben van, hogy jót akar nekünk, de ahogy azt a maga kárára teszi, az már nem feltétlen olyan pozitív…
- Én szeretném, ha beköltöznél – mondtam ki hangosan is a gondolataim – Nem tudod, milyen finom vacsorákból maradsz ki, amiket közösen fűzünk s eszünk meg – ingattam a fejem, túlzott, és – természetesen – tettetett rosszallással, majd mosolyogtam rá - Pedig sokunk főzése már igen magas szinten van – tettem hozzá sokatmondón, csakhogy átérezze, miből marad ki. Persze nem az étel volt a lényeg: maga a céh, hogy együtt, hogy legyen ő is részese mindannak, amiből eddig miattunk és egyéb okok miatt is tartotta távol magát. Mostmár jobban van. Mostmár készen áll rá, legalábbis reméltem, és mi tényleg tudnánk segíteni, ha csak pár nevetéssel töltött másodperc erejéig, akkor úgy. Bizakodó voltam most, és optimista. Ő is JL tag. Nem szabadna egyedül emésztenie magát… Ezek után a közös küldetéseket is felvetettem neki, és őszintén örültem, hogy jól reagált, ezt mosolyom is jelezte felé.
- Köszönöm – feleltem jókedvűen, a minibossos megjegyzésére csupán bólintva – Csak természetes. Örültem, hogy nem késtem el.
Jó régen volt már, de Ozirisz a jelek szerint úgy emlékezett rá, mintha tegnap történt volna. Ez jól is esett, bár könnyen hihettem, hogy a halálközeli élményre emlékszik ilyen tisztán, ámbár meg tudtam érteni őt így is: az ilyesmit nem egykönnyen felejt el az ember – Köszönöm – ismételtem meg az utolsó mondata után, ez az egy szó azonban már sokkal meghatóbb volt s mint ilyen kevésbé örömtől kicsattanó, mint az előző, de éppen ezért annál egy kissé mélyebb is. Itt többről is volt szó, s én örültem, hogy a fiú így látja. Mindig örömmel töltött el, ha valaki így látta. És bár ő valószínűleg nem tudta, de ezt is köszöntem neki, nemcsak a felajánlást. Közben legyőzve pár újabb mobot, miközben haladtunk tovább, nemsokára pedig meg is érkeztünk. Jó tíz-izenöt, különböző mob csatangolt a mezőn ilyen-olyan irányba, a szintem miatt egyelőre kerültek minket, ám ha közelebb megyünk, bizton meg fognak támadni.
- Itt volnánk – mutattam előre, kezemben a Katanával, majd lépve is előre párat – Akkor hát; előre hát mind, akinél kard van! – emeltem meg a hangom jókedvűen, s a fiút bevárva indultam meg, felkészülve egy jókedélyű farmolásra, együtt Ozirisszel a hóval borított, hideg mezőn.

by **Ozirisz** Csüt. Jan. 07 2016, 03:02

Azt hiszem a kérdés, amin gondolkoztam az utóbbi időben, eldőlni látszott. Hogy beköltözzek-e a céhházba, vagy még nem állok rá készen.
- Rendben, akkor napokban összepakolok, és költözök – válaszoltam Hinarinak egy mosollyal az arcomon – Közös főzőcskézés? Az nem hangzik rosszul, bár én eléggé le vagyok maradva, még csak a haladó fokozat közepén járok... - sóhajtottam egyet – de azért a nem túl bonyolult ételekkel elboldogulok, szóval a mókából ne hagyjatok ki! - mondtam a lánynak vidáman.
Lehet, hogy pont a céhes élet, és az állandó társaság lesz, ami segít visszatérnem az élők közé? Elég valószínű. Ha az ember nem egyedül van, hanem körbeveszi a család, akkor mégis könnyebben veszi a nehézségeket, több pozitív hatás éri, és mindig lesz, akihez szólhat az ember, ha egyedül van. És ugyebár akkor jobban megismerném a többieket. A céhet érintő dolgokról is könnyebben tudomást szereznék.
Aincradban nincsenek távolságok, legalábbis leküzdhetetlenek nincsenek. Egy teleportálás aztán ott van az ember a városban. Átmenne egy másik városba valamiért? Még egy teleportálás. Könnyű megoldás, de mégsem az, ha a céhházban lakik az ember. Csak eddig a távolsággal magyaráztam magamnak, hogy előnyösebb, ha egy jó farmoló vagy küldetésező hely közelében foglal szállást, de valójában csak menekültem saját magam elől...
Odakinn viszont valós tényező a távolság.. Hiába van egy nagyon jó barátod a z ország másik végén... Még jóval kisebb távolság esetén is nehézkesebb a találkozás. Már olyannyira hozzászoktam a teleportkristály adta kényelemhez, olyannyira természetesnek veszem... hogy már arra se emlékszem lassan, hogy mi az a vonat, és hogy bírok órákat várni a tömegben, amíg eljutok A-ból B-be...
A közös küldetések témájánál viszont csak annyit tudtam mondani.
- Számomra alap dolog, hogy segítsek amennyire csak tudok. Inkább küzdök a végsőkig, mint hagyjak valakit... - a mondatot nem fejeztem be – Ugyanez vezérelt téged is azon az estén, amikor volt az a miniboss-harc... Tudom, milyen az, amikor valakit elveszít az ember, és utána csak rágódik, hogy miért nem volt vele. - majd folytattam a lehető legkomolyabb hangnemben, közben Hinari szemébe néztem – Szóval, kérlek, szólj, ha akármi van...
Aztán megérkeztünk a mezőre, ami már tele is volt mobokkal. Lehívtam a menüt, és gyorsan elmentettem a térképen a jelenlegi helyzetünket, hogy később is visszataláljak ide. Igaz, megjegyeztem az utat, de biztos, ami biztos.
Aztán amint Hinari kimondta a végszót, úgy elkezdtük Hinarival a mobállomány ritkítását, némi exp és konyháravaló begyűjtését...

by **Kuradeel** Csüt. Jan. 07 2016, 10:13

Ozirisz: Tömény íj
Hinari: Fém irányítópálca

by **Leonard** Kedd Márc. 23 2021, 19:59

Mirika

A rendszeresen megrendezésre kerülő céhgyűlés általában unalmas hülyeségekről szólt. Bevételekről, nagyobb kiadásokról, közös célokról, amire gyűjteni kell. Végignézett társai arcán, Fuwa nagy erőfeszítéssel összpontosított, Afton jegyzetelt, Jeanie a körmeit piszkálta. Tekintete megállapodott Mirikán. A lány Hinari összes szavát magába szívta. Legszívesebben megdobálta volna galacsinokkal, csak hogy magára vonja a figyelmét. Kár, hogy ebben a világban egy tépett papír még azelőtt pixeleire esik, hogy alkalma lenne összegyűrni.

A kazamata nem volt veszélyes egy hozzájuk hasonló összeszokott csapat számára, de komoly beszélgetésekbe sose volt idő belekezdeni. Mire egy témába belevágtak, megszakította őket egy csapat mob, és mire harctól kimelegedve levágták őket, régen elfelejtették, mi is volt a mondanivaló.

Téltájt a csokiszoba volt a Palota nemcsak legédesebb, de legmelegebb pontja is. Az emberek szívesen kuporogtak ott plédekbe bugyolálva egy-egy keményebb nap végén. És ez volt az egyik legnagyobb baj. Akármikor igyekezett elkapni kedvenc idomárját egy beszélgetésre, mindig volt egy váratlanul betoppanó Alex, épp ott kávézó Afton, csajos napot tartó Hinari vagy csacsogásra vágyó Ozirisz a teremben.

Ahogy aztán tavaszodott, megnyíltak előtte a kert adta páratlan lehetőségek. Nincs is jobb dolog, mint véletlenül összefutni Momó gyakorlatozása közben, aztán együtt sétálni a kitaposott földúton, vagy a céh petjeinek játékán nevetni az egyik padon ücsörögve. Itt azonban túl sokszor futottak a virágágyásokat rendezgető Yurihimébe vagy a vidáman fütyörésző Jeanibe, és a céhház is fenyegetően meredt rájuk számtalan ablakával.

Minél több időt töltöttek együtt, annál kevesebbnek érezte, és mire észbe kapott, már menthetetlenül belegabalyodott a vékony, piros cérnába. Az érzés végül felülkerekedett démonain és cselekvésre szánta el magát.

- Miri, várj! - Hangja visszhangot vert a folyosón. Pár lépéssel bezárta a közöttük lévő távolságot, épp a lépcsőfordulóban utolérve a lányt. Szerencsés helyzet volt, itt egyik folyosóról sem láthattak rájuk, ráadásul a hely is elég szűk volt hozzá, hogy feltűnésmentesen közelebb lehessen húzódni.
- Folyton rohanásban vagy - jegyezte meg szelíden mosolyogva, mert hiába tapasztalta ki nagyjából Mirika játékban töltött idejének szokásait és hiába leste a szürke név zöldre váltását naphosszat, a lány még így is képes lett volna kicsúszni az ujjai közül. Márpedig fontos volt, hogy még azelőtt beszéljenek, hogy levakarhatatlan ragacsként hozzájuk tapadna valamelyik céhtársuk, esetleg idomár és petje belekezdenének valamilyen halaszthatatlan feladatba.
- Nem szeretnék zavarni - hah, dehogynem! - és én is sietek - hazugság! -, de feltétlen meg kell tudnom, van-e lehetőség rá, hogy valamelyik éjszakát a játékban töltsd. - Közelebb lépett. Teste magától mozdult, amikor ujjait végigfuttatta a fekete tincseken és mélyet szippantott az otthonosan málnaillatú levegőből.
- Van egy hely a huszonegyedik szinten, amit feltétlen meg szeretnék nézni, de csak estefelé érdemes. Arra gondoltam, hogy mehetnénk hárman - Hátrébb lépett, hogy jobban lássa a lány arcát. - Már ha Momót is számítjuk.

by **Mirika** Hétf. Ápr. 26 2021, 20:12

Váratlanul ütötte meg a fülemet a hang, annyira, hogy kicsit össze is rezzentem tőle. De persze mire megfordultam, addigra már tudtam, hogy kit fogok látni, és önkéntelenül is mosolyra húzódtak az ajkaim. Az egyik lábam már a lépcsőn volt, szóval úgy döntöttem, hogy praktikus leszek, és fel is lépek rá. Egy fokkal könnyebb volt felnézni így Leo-kunra, nem kellett hozzá kitörnöm a nyakamat. Picinek lenni sokszor jó, és sokakkal ellentétben én szeretek is pici lenni, de amikor egy olyan hórihorgas alakkal kell kommunikálni, mint ez a szöszi, akkor tud kényelmetlen lenni. Főleg, mivel szeret közvetlenül mellém állni. És, nos, én se bántam a közelségét.
- Téged meg ritkábban látni a palotában, mint a fehér hollót :3 - vágtam vissza reflexből a "vádra", elvégre ahogy az időm nagy részét igyekszem minél hasznosabban és hatékonyabban eltölteni, úgy a fiú is szereti mindenféle bajba belekeverni magát. Szóval ritkán tudunk beszélni, akkor is többnyire valamilyen apropó van a háttérben. Egy közös kazamata, valamilyen gyűlés, ilyesmik. Szinte csak Hina-chanon múlott a dolog. Az, hogy "csak úgy" összefutunk tényleg borzalmasan ritka volt. Túlságosan ritka. Még Hina-chant is gyakrabban látom, pedig ő rendkívül elfoglalt volt. Bezzeg ha Hime-channal, Ozi-kunnal vagy mondjuk Jeanie-channal akartam kicsit beszélgetni, na ők szinte 24/7 itt lézengtek.
- Éjszakát? Szerintem nincs akadálya - gondolkodtam el - Ez a hetem többé-kevésbé szabad... Tulajdonképpen akár ma is jó :3 - számolgattam magamban, majd jelentettem ki magabiztosan. De hogy a 21-es szint...?
- Este a 21-es szinten... nem lesz kicsit hideg? - kérdeztem némi aggodalommal a hangomban. Nem volt titok, hogy nem rajongtam a hidegért, és nem szerettem azt sem, ha a komplett szekrényt magamra kell borítanom ahhoz, hogy ne fázzak.
- Hárman? Nem szeretnéd inkább kettesben? :3 - folytattam a kérdések sorát mosolyogva. Már elértünk arra a pontra, hogy Momo képes volt nélkülem is eltölteni egy kis időt. Bébiként eszembe se jutott volna magára hagyni, ahhoz túlságosan ragaszkodó volt, de most, hogy egyre nagyobb lett, már nem feltétlenül akart a nyakamon lógni, megértette, ha valahová egymagam mentem el. Bár kétségtelenül elvárta, hogy ilyen esetben kárpótoljam egy kiadós simizéssel meg némi mandulával. Kezemmel észrevétlenül nyúltam Leo-kun keze után, amikor hátrébb lépett, még mielőtt nagyon messzire mehetett volna, és lazán, gyengéden megtartottam.

by **Leonard** Pént. Ápr. 30 2021, 23:46

Az elmúlt napokban, mióta döntésre szánta el magát, számtalanszor elképzelte ezt a szituációt. Aprólékosan végigvett minden lehetőséget, előre eltervezte, mit fog mondani, hogy fog mosolyogni, milyen mozdulatokat tesz. Amikor aztán eljött a cselekvés ideje, tervei csődöt mondtak, nyelve összegabalyodott, hogy szinte hadart, a kérdésből pedig inkább felvetés és mellébeszélés lett.
Ezt nevezik totális csődnek. És miközben izgatottságtól csúszós tenyereit újra és újra a nadrágjába törölte, mindenre számított, csak a beleegyező válaszra nem. Főleg nem azonnal. Még aznap. Ez semelyik forgatókönyvében sem szerepelt.
- Ohh, oké. Király - nyögte ki hezitálás nélkül, pedig gondolatai épp az ellenkezőjét üvöltötték a fejében. - Szóval este... Vagy mehetnénk akár korábban is, akkor még odaérhetünk, mielőtt lefagy. Bár nem hosszú az út. Nem tudom, hogy hova indultál épp... - folytatta a diskurzust, és akármi is irányította szavait, az nem az ép esze volt. Az ugyanis heves vitát folytatott vele, hogy álljon le a hülyeséggel, mert még nem készült elő semmivel, be kellene szereznie egy-pár dolgot, és egyébként is, Mirika talán félreértette az egész kérdést a hadarás miatt!
De az is lehet, hogy az eszét elhomályosította a félelem, arra pedig neki nem volt többé szüksége.
A Momós kérdésre aztán egyértelművé vált, hogy félreértésről itt szó sincs, máskülönben idomár nem mozdulna petje nélkül. Ami viszont még jobban megdöbbentette, az az, hogy minderre egyáltalán képesek voltak. Sose érdekelte különösebben ez a kaszt, de eddig azt hitte, hogy ezek az emberek össze vannak nőve rendszer szinten az állatkáikkal. Megkönnyebbülés volt a tudat, hogy ez nem így van.
- Persze, az még jobb lenne, ha Momó nem bánja - mosolyodott el bocsánatkérően, bár a sárkány nem volt itt, hogy láthassa.
Arra készült, hogy együtt töltse az estét, a lánnyal kettesben. A gondolatra megbicsaklott a szíve, kihagyott egy ütemet, majd dupla olyan sebesen kezdte pumpálni a vért a testében, miközben tudattalanul is hátrált egy lépést.
A marasztaló mozdulat váratlanul érte. Olyan érzés volt, mint egy elektromos kisülés. Csupasz bőre a lány ujjai alatt felforrósodott az érintésre. Megkereste Mirika mogyoróbarna tekintetét és egyre csak figyelte minden rezdülését, miközben ujjaikat összefonta. Ha randira készültek, ez a legkevesebb, amit megtehet.

by **Mirika** Kedd Május 18 2021, 23:44

Nem tudtam kuncogás nélkül hagyni a zavarát. Leo-kun volt az a srác, aki egyik nap pontosan tudja, mivel vehet le a lábamról, megnyugtat, biztonságot ad a jelenléte és az ölelése; a másik nap meg úgy hebeg-habog, mint a gimnazista fiú, akinek valami értelmeset kell mondania az első szerelmének. Sose lehetett tudni, mit gondol komolyan és mit nem, csak trollkodik-e, vagy mi. Most kivételesen tudtam, hogy mit akar, ám hiába mosolyogtam rajta, a reakciója aggasztott. Mindig is az volt az érzésem, hogy egész egyszerűen menekül a randi ötletétől, én meg nem akartam valami olyasmibe belekényszeríteni, ami feszélyezi. De hát igent mondtam. Reflexből. Mert hát miért ne akarnék vele elmenni valami szép helyre? Meg amúgy is, értékelni kell a bátorságát :3 Még akkor is, ha Leo-kun minden második nap olyan srácnak tűnt, akinek egyáltalán nem a bátorságát kell összeszednie, hanem a lábai előtt heverő csajokat.
- Csak küldj egy üzit, hogy mikor és hol találkozzunk :3 - vetettem véget, vagyis hát próbáltam véget vetni a zavarának, mielőtt valami ökörséget mondott volna. Például hogy induljunk most azonnal. Mert arra még én sem voltam felkészülve. Bár kétségtelenül lett volna előnye, például garantálom vele, hogy nem fog kihátrálni a dologból. Nem tudom, mennyire volt okos ötlet felvetni, hogy Momónak nem muszáj ott lennie, mert benne volt, hogy ettől csak rosszabb lesz, de tudatni akartam vele, hogy nem értem félre a szándékát. Meg amúgy sem ártott tudatosítani benne, hogy örülök neki, ha kettesben maradunk. Ha ennek ellenére elfut, majd jól kupán vágom Rolling Eyes

- Nem bánja :3 - feleltem magabiztosan, mielőtt kifogást találna benne. Az viszont engem ért váratlanul, amikor megéreztem a fiú ujjait az enyéimmel összefonódni, mert hát észre se vettem, hogy a keze után nyúltam, csak most. Egy pillanatra el is akadt a lélegzetem, főleg ahogy találkozott a tekintetünk. Ijedten kaptam el a mancsomat, de azonnal meg is bántam a mozdulatot.
- Izé... ne haragudj, nem akarlak feltartani - nyögtem ki minden bizonnyal fülig pirulva, miközben belül magamat átkoztam, hogy mégis mi az úristent csinálok, és miért találok ki ilyen ostoba kifogásokat arra, hogy elrántottam a kezem Neutral

by **Leonard** Csüt. Május 27 2021, 21:32

Egy fél pillanatig értetlenül pislogott a levegőben magányosan lógó kezére. Hirtelen úgy tűnt, mintha ez a testrész fölösleges, egyenesen zavaró volna. Valahogy nem volt a helyén ott, a csuklója végén. Gyorsan zsebre dugta, csak hogy kezdjen vele valamit és egyik lábáról a másikra helyezte a súlyát. Mirika reakciója összezavarta, egyenesen értetlenül állt a jelenség előtt, de aztán arra jutott, hogy a lánynak talán tényleg sietnie kell, de nem meri bevallani. A férfiembernek pedig ilyenkor kell észrevennie, hogy ideje távozni.
- Akkor fél nyolckor, a huszonegyes szinten - mosolyodott el futólag, majd egy intéssel távozott.

A megadott időpontig rengeteg ideje volt nemcsak előkészülni, de gondolkodni is, mellkasában pedig valóságosan életre kelt a boldogság. Nagyon - nagyon könnyűnek érezte magát, dacára annak, milyen nehezen szánta rá magát a randevúra és milyen döcögősen indult. Valójában arra számított, hogy masszív elutasításba ütközik és nem egyszer, nem kétszer, de egyenesen százszor kell térden állva könyörögnie a lánynak a lehetőségért. Megtette volna szívesen. Az viszont, hogy ilyen egyszerűen ment minden, üzenet értékkel rendelkezett, még ha bizonytalannal is.
Jókedvében az emlékeztetőül szánt üzenet, melyet hét után nem sokkal küldött, nem csak játékosra, de kicsit provokálóra is sikerült. Magában szélesen mosolygott, ahogy arra gondolt, Mirika milyen arcot fog vágni, miközben olvassa.

Leo írta:
Várlak a teleportkapunál. Remélem, a meleg ruha mellett nem feledkeztél meg a szexi fehérneműről sem. Minimum pikkelyeket várok!

Kicsit lejjebb húzta a cipzárt a dzsekijén. Most valahogy akkor sem tudott volna fázni, ha nem tűrné az átlag embereknél jobban a hideget. Mélyen magába szívta a friss, füst és fagy illatú, otthonra emlékeztető illatot, tekintetét pedig a teleportkapura szegezte. Nem volt kifejezetten kedvelt farmolópont a környék, pláne nem a melegebb hónapokban, így nem kellett attól tartani, hogy a tömegben elveszíti Mieikát szem elől, de elbambulni sem akart. Talán kissé önző dolog volt úgy alakítani, hogy számára kedvező helyre menjenek, de Leo bízott a választásában.
Amikor megpillantotta a fénykörben az ismerős sziluettet, ajkaiból egy sóhajjal együtt távozott a füstként gomolygó pára. Ellökte magát a fatörzstől, amihez addig támaszkodott, és hirtelen teljesen zavarba jött. Már nem is emlékezett rá, mikor készült utoljára bármivel is egy randira. Keze egy pillanat alatt leizzadt, de arcára meleg mosoly költözött, miközben hórihorgas léptekkel a kapu mellett termett és ha volt rá alkalma, lesegítette róla a lányt.
- Ez a tiéd - nyújtott felé egy szem vörös rózsát, mert egy egész csokrot vásárolni túlságosan giccsesnek tűnt.

by **Mirika** Csüt. Jún. 03 2021, 18:01

- Fél nyolc, oké - motyogtam bólogatva. Hála az égnek a fiú megmentette a helyzetet, igaz miután távozott, én még hosszú pillanatokig álltam ott megsemmisülten, fülig vörösen, átkozva a saját hülyeségemet. Aztán vettem egy nagy levegőt, csaptam kettőt az arcomra, és tétován feltámolyogtam a lépcsőn. Azt is elfelejtettem, miért indultam el.

Bármennyire is volt ciki az a helyzet, ahogy közeledett az este, átvette az uralmat az érzelmeim felett a derű. Momo pislogott is rám furcsán, hogy miért dúdolgatok, meg pörgök-forgok ruhaválogatás közben. Mindig röhögök rajta, amikor jön egy barátnőm, és elkezdi, hogy ilyen meg olyan alkalmakra megy, és nem tud mit felvenni, miközben tudom, hogy van egy csomó olyan gönc a szekrényében, ami tökéletes egy állófogadásra vagy egy randira. Na nekem ilyen gondom sose volt. Egyrészt mert tudom, hogy én mindenben übercukin festek, másrészt mert valamiért sose voltam ideges, ha ki kellett öltözni valahová. Mindig pontosan tudtam, hogy akarok kinézni. Most azonban mégis gondban voltam, mert fogalmam se volt, hogy Leo-kun mégis mit tervez. Oké, azon a szinten hideg van, tehát vastagon be kell bugyolálni magamat, de akkor most végig kint maradunk, és valami csillagok alatti programot szervezett, vagy a kedvenc kocsmáját akarta megmutatni, ahol a legfinomabb vodkát kapni az egész virtuális világban, vagy esetleg csak hülyén adta a tudtomra, hogy segítségre van szüksége felgöngyölíteni egy ügyet?
Így hát valóságos felmentősereg volt az üzenet, amit végül hét körül kaptam meg tőle. Amikor leírta, biztos nem arra számított, hogy egy megkönnyebbült sóhajjal fogok rá reagálni, de számomra eldöntötte, hogy a Nagyon Vastag Kabát alá csinosan kell felöltöznöm, mert az a kabát nem lesz végig rajtam. Cserébe egy kicsit jobban fogok fázni Neutral

Nem terveztem fehérneműt. Baj?

- üzentem vissza szélesen vigyorogva, majd perdültem-fordultam, adtam egy cuppanós puszit és egy nyugtató orrpaskolást Momónak, majd futólépésben elindultam a teleportkapuhoz. Milyen jó, hogy a palota nem volt messze a főtértől, csak a teleportút került igazán időbe, amíg felértem a 21. szintre. Ráadásul sikerült úgy időzíteni, hogy alig öt percet késtem. Tiszta ideális volt. Más kérdés, hogy a teleportkapuból kilépve úgy megcsapott a hűvös levegő, hogy összerezzentem. A Nagyon Vastag Kabát még csak-csak működött, de az arcom, a kezem és legfőképpen a lábaim egyből fázni kezdtek, hiába húztam az utóbbira most rendes harisnyanadrágot a szokásos combharisnya helyett.
- Hidegebb van, mint gondoltam - húztam össze magam, panaszomat meg már Leo is hallhatta, mert addigra alig két lépésnyi távolságba került tőlem. Jó, hogy orra nem bukott igyekezetében.
- Jaj, nem kellett volna :3 - vettem át kissé meglepetten a virágot, és hogy ne szorongassam, mint egy idióta, végül a kabátom felső zsebében találtam neki helyet. Így kicsit olyan volt, mint az öltönyökön a díszvirág szokott lenni.
- Ez pedig a tiéd - adtam az arcára egy puszit köszönetképpen, és nem is távolodtam el tőle, mert ha ott maradok közvetlen mellette, akkor tuti nem fogok úgy fázni. Ugye?
- Szóval mit szeretnél itt megnézni? Már azon kívül, hogy milyen fehérnemű van rajtam. Már ha van rajtam - öltöttem nyelvet pajkosan.

by **Leonard** Vas. Jún. 06 2021, 20:25

Átadni a rózsát a világ legtermészetesebb és egyszerűbb mozdulatának tűnt, valahogy mégis nagy kő esett le a szívéről, hogy teljesen normális és hétköznapi módon sikerült lerendeznie a műveletet. Még egy puszit is kapott érte, ami megdobogtatta a szívét, de szokásával ellentétben nem jött tőle különösebben zavarba, és még csak idiótát sem csinált magából, csak szélesen elmosolyodott.
- Igazából nem megnézni, sokkal inkább mutatni akarok valamit. És nem csak azt, hogy rajtam milyen fehérnemű van, vagy nincs - kacsintott vidáman és a kezét nyújtotta a lánynak, azzal a feltett szándékkal, hogy ha nem is kéz a kézben, de karöltve sétáljanak együtt.
- Gyere, siessünk. Nem akarom, hogy halálra fagyj. Ígérem, nem olyan hosszú az út -tette még hozzá megnyugtatásképp, majd elindultak a déli peremvidék közkedvelt farmolópontjai felé vezető szakaszon, de csakhamar letértek egy erdőbe vezető csapásra. Útjukat édes illatú fenyőfák keresztezték, amiknek köszönhetően a hó itt nem volt olyan magas, hogy bele süppedjenek. A talaj itt-ott talán kicsit csúszott a ráfagyott jégrétegtől, de máskülönben különösebb akadályokba nem ütköztek. A fenyves kezdetben tele volt élettel: apró állatok, madarak motoszkáltak a fák között, és egy patak csobogott valahol a közelben. Kicsit távolabb egy farkas is felvonyított. Körülbelül tizenöt perc séta után aztán minden elcsendesedett, a térkép pedig - ha valaki megnézte - kijelezte, hogy elértek a szint széléhez. Az út elkanyarodott még egyszer élesen balra, majd kiértek egy hófödte tisztásra, amin egy fával borított, skandináv stílusú házikó állt.
- Meg is érkeztünk - mosolyodott el Leo melegen, szavai nyomán párapamacsok gomolyogtak az égbe. Egy panelon gyorsan hozzáadta Mirikát a tartózkodási jogosultak közé - ahol jelenleg ketten voltak -, aztán már nyitotta is az ajtót, hogy minél előbb a melegben legyenek. Elég volt belépni a házba, rögtön megcsapta őket a kinti levegőhöz képest szinte forrónak érződő hőhullám, ami egy kellemes és igen méretes, jól megpakolt kandallóból áradt. Ez volt a barátságosan, de szolidan berendezett szoba egyetlen igazi ékessége. A falakat és a padlót ugyanaz a meleg színű fa - talán fenyő - anyag borította, mint kívülről, ezen kívül majdnem az egész teret elfoglalta egy hatalmas és kényelmes, szürke kanapé, rajta puha, bolyhos takarókkal és párnákkal. Az üveg dohányzóasztalon ételek és italok sorakoztak, de ami még ezeknél is szembetűnőbb volt, az a ház másik oldalát teljes egészében lefedő hatalmas, földtől plafonig érő üvegablak. Azon túl a szint széle, ezzel együtt pedig egy véget nem érő szakadék, és maga az üres tér terült el. Vagyis... annyira nem volt üres. Az ég addigra már teljesen sötétségbe borult, felhők híján pedig semmi sem takarta a kilátást az ezernyi csillag elől. Ez rögtön magyarázatot is adott arra, miért az este és éjszaka volt alkalmas rá, hogy ide jöjjenek.
- Még a télen szereztem a házat, egy hosszú és bonyodalmas küldetéssorozat jutalmaként - magyarázta, miközben lesegítette Mirikáról a kabátot, és a sajátjával együtt egy akasztóra tette. - Ha szerencsénk van, láthatunk sarki-fényt is. Fürdőszoba arra - mutatott egy ajtóra, ami ugyanabból a fából készült, mint a házikó többi berendezése, így egészen beleveszett a falba. - Az emeleten pedig csak az ágy van - intett most egy létra felé, ami a háromszög alakú építmény szélén futott fel a magasba, egy körülbelül akkora területre, ahol éppen csak elférhet egy franciaágy két komóddal.
- Helyezd magad kényelembe és érezd magad otthon - mosolygott melegen, és adott időt a lánynak a körbenézésre. Közben ő maga leheveredett a kanapé egyik sarkába, és mivel a kandalló igencsak tette a dolgát, Leo pedig nehezen viselte a meleget, kigombolta fekete ingének felső két gombját.

by **The Gleam Eyes** Szomb. Jún. 26 2021, 22:20

Friss puha hó, lágyan lengő fellegekkel, hűvös szellőktől finoman összebújó párok. Mi lehet ennél romantikusabb, mint egy kis, meghitt kunyhocska, ahol egy férfi és nő elfedheti az élet gondjait. Azonban… van, hogy a gondok, nem a jelenben tartózkodnak, hanem egyszerűen csak megérkeznek. Se Mirika, se Leo nem számíthatott arra, ami be fog következni. Furcsa süvítő szél hangja töri meg a lágy hangulatot, mely elsőre nem is lehet talán gyanús egyikőjüknek, azonban a felvillanó Észlelés figyelmeztetés (ha van valamelyikőtöknek aktív), már igen. A másodperc tört része után, végül megtörténik a baj. Hatalmas robajjal valami becsapódik elétek, pont mikor Leo megindult volna, hogy bekísérje a lányt a házba. A valami olyan erővel landolt, hogy a szétszóródó hóréteg eltaszít titeket, vagy instabil lesz az állásotok. A szálló hófelhőből végül egy sötét árny emelkedik ki. Vészjósló, széles alakja egyre nagyobb és nagyobb lesz, ahogy kiegyenesedve két lábra áll a lény. A hó leülepedésével észre vehetitek a lényt, aki ott állt előttetek aranysárga, dühtől égő szemmel. Erőteljes rikoltásától, mintha megrogyna a lábatok és ahogy a lény hatalmas robajjal ismét négykézlábra esett, megjelent a név és az életsáv, mint Leo garantáltan felismerhetett már, hisz ő is ott volt (elvileg) a 41. boss terme előtt, mikor megjelent eme förtelem: <<Átkos Vérbagoly, a Bosszú Hírnőke>>. Mirika eközben észreveheti a HP sávján megjelenő furcsa státuszt. [Vérbosszú Célpontja]

Átkos Vérbagoly, a Bosszú Hírnőke
Havas Táj 1ac4acc59d6bdc24fa26d1a6e54c9dd1

Leonard (Sebzés: 51, támadáshoz 3 vagy afölé kell dobnia, spec. képességhez 3 vagy afölé kell dobnia, 1.2 SP kiskörönként.)
Boss
Mirika (Sebzés: 23, Pet sebzés 23, támadáshoz 5 vagy afölé kell dobnia, spec. képességhez 3 vagy afölé kell dobnia, 1.1 SP kiskörönként.)
Boss

Átkos Vérbagoly: full HP, full P

Leonard (50. szint): 205/205 HP, 0 páncél, 235/235 CSP
Mirika (44. szint): 150/150 HP, 0 páncél, 90/90 CSP

// sajnálatosan, ez az első Mirika játék a 41-es boss játéka után, ami védett övezeten túl játszódik. (Streaval egyeztettünk erről, a tévedtünk mindenképp jelezzed kérlek felénk Mirika!). Amennyiben jól értelmeztem a harci felszerelésetek nélkül, Mirika pedig még Momo nélkül van jelenleg. Ez sajnálatosan a Secret Boss hatása, mely most érvényesült, hogy Mirika hosszabb időre elhagyta a védett övezetet. Igény szerint az előző játékotok később folytatható megszakítás nélkül, mivel egyfajta admini „kötelező” játékról van szó, ez esetben ez a játék alternatív változata lesz, de jelenleg kérlek, úgy írjátok, hogy a jelen helyzet szerint történnel a dolgok. Vegyétek figyelembe, hogy védett övezeten kívül vagytok. Reakcióra pár másodpercetek van, bármi kérdéssel kérlek keressetek fel privátban, vagy DC-n //

by **Mirika** Vas. Jún. 27 2021, 19:19

- Izgi :3 - mosolyodtam el, és az sem volt ellenemre, hogy minél gyorsabban útnak induljunk. Nem volt kétségem afelől, hogy a Nagyon Vastag Kabát sem fog örökké megvédeni a hidegtől. Azonban jól esett Leo-kunhoz bújni, legalább addig, ameddig a talaj lehetővé tette, hogy szorosan egymás mellett sétáljunk. Ahogy beértünk az erdőbe, a hó már nem volt olyan mély, de ezért cserébe több volt az elszórt jégfolt, szóval annak érdekében, hogy mindketten meg tudjuk őrizni az egyensúlyunk, kénytelen voltam megelégedni egy sima kézfogással :3
Békés és hangulatos volt ilyenkor az erdőben sétálni, lassan megérkeztek az éjszaka hangjai, ahogy lement a nap: patak csobogása, baglyok huhogása, farkasok vonyítása, a kobakomra pottyanó toboz koppanása és az én fájdalmas reakcióm rá Neutral

Azonban a túra így sem volt kellemetlen élmény, hála a környezetnek és a társaságnak. Na meg persze annak, hogy a hideget nem kellett túl sokáig elviselnem, Leo-kun ígéretéhez híven az út nem volt olyan nagyon hosszú. Csak így... a végére vált kicsit metszővé a felerősödő szél. Megborzongtam. A következő pillanatban pedig valami becsapódott elénk. Valami sokkal nagyobb, mint egy holmi toboz, de legalább nem egy fenyőfa dőlt ki az orrunk előtt.
- Oh... hát ez nem jó - pislogtam immár nem csak azért, hogy a szemembe kerülő havat eltávolítsam. Hunyorogva figyeltem a méretes lényt, amihez hasonló még csak nem is láttam, és valahogy úgy éreztem, hogy ez nem egy gyakori szörny ezen a szinten.
- Feltételezem, hogy nem ezt a nagyra nőtt baglyot akartad megmutatni - bátorkodtam tenni egy megállapítást. Ha mégis, akkor Leo-kunnal beszélnem kell arról, hogy milyen háziállatot választ magának. Ez a madár ugyanis nem kedvelt engem. Szomorú, hogy ilyesminek kell elrontania ezt a napot.
- Hát, ez nem úgy néz ki, amit itt és most meg tudunk kopasztani :/ - mondtam, majd idegesen körbepillantottam - Te menj vissza, ez engem akar. Meglesem, mit tud, aztán megyek utánad :3 - nyomtam egy újabb puszit a fiú arcára - Nincs apelláta - szigorodtak meg a vonásaim, megelőzve azt, hogy ellenkezzen. Egyből úgysem fog lenyomni, addig meg hozzájutok némi infóhoz erről a lényről. Volt egy olyan sejtésem, hogy le kell majd darálnunk előbb-utóbb.

Én maradok kicsit bokszzsáknak.

by **Leonard** Vas. Jún. 27 2021, 21:31

Úgy csapódott a bazi nagy bagoly az életébe, mint szalagkorlát a bmw-be. Pislogni sem volt ideje, de már tudta, hogy minden elcsesződött.
Leo nem hitt olyan ezoterikus baromságokban, mint a sors, de egy ilyen kaliberű figyelmeztetésre már neki is hallgatnia kellett. Végül is mekkora esélyed van rá, hogy ha kilenc év óta először próbálsz meg boldog lenni, épp akkor támadjon rád egy boss, egy ilyen helyen először a játéktörténelemben?
Dühösnek kellett volna lennie. El kellett volna küldenie Hinarit, és az összes többi szerencsétlent az anyjába, akik jó ötletnek tartották beküldeni pár itemmel Mirikát a negyvenegyesre. Mintha nem lenne egyértelmű, hogy ebben a kibaszott játékban nincsen könnyebb út.
Ehelyett nem érzett mást, csak végtelen fáradtságot. Még a védelmező ösztön sem kapcsolt be benne, csak rezignáltan bólintott Mirika szavaira.
- Ha itt végzel, beszélj mihamarabb Hinarival - javasolta, aztán Taftba teleportált. Esze ágában sem volt részt venni az eseményekben, ehelyett inkább megkereste a legzüllöttebb, legmocskosabb kocsmát, és úgy tervezte, egy hétig onnan ki sem dugja az orrát.

Elteleportálok Taftba.

by Ajánlott tartalom

Havas Táj

Havas Táj

Re: Havas Táj

Re: Havas Táj

Re: Havas Táj

Re: Havas Táj

Re: Havas Táj

Re: Havas Táj

Re: Havas Táj

Re: Havas Táj

Re: Havas Táj

Re: Havas Táj

Re: Havas Táj

Re: Havas Táj

Re: Havas Táj

Re: Havas Táj

Re: Havas Táj

Re: Havas Táj

Re: Havas Táj

Re: Havas Táj

Re: Havas Táj

Re: Havas Táj

Re: Havas Táj

Re: Havas Táj

Re: Havas Táj

Re: Havas Táj

Re: Havas Táj