Havas táj

by **Kayaba Akihiko** Szomb. Aug. 29 2015, 01:26

Egy átlagos havas táj, amíg valaki nem rúgja félre a viszonylag magasabb hóréteget. Az egész szint alja egy nagy, áttörhetetlen és elolvaszthatatlan jeges platform, amin igazán könnyű megcsúszni.

by **Ozirisz** Kedd Ápr. 10 2018, 15:42

// Szophie

Csak telt-múlt az idő, megállíthatatlanul. Először hetek, majd hónapok teltek el azóta a végzetes éjszaka óta. Minden egyes eredménytelenül, s ezáltal értelmetlenül elmúlt napot egy újabb kudarcként éltem meg. Hiába való lenne minden erőfeszítésem? Vagy csak nem adok bele mindent Hinari keresésébe? Mindössze egyetlen egy dolog van, ami a remény szikráját táplálja bennem. Még életben van. Ennyi, amit tudok jelenleg, se több, se kevesebb. Akárhol is esett csapdába, akárkik is tartják fogságban, valamit akarnak tőle. Valamit, amit tud, és ezért élve van rá szükségük szerencsére. Azonban csak idő kérdése, hogy megtudják, amire kíváncsiak, vagy csak egyszerűen megunják. Ezért vagyok bosszús minden nap, hogy ismét nem jártam sikerrel, és a rossz érzés pedig már állandó kísérőm. A gyomromat szorongatja, hogy valami történni fog. Csupán reménykedek benne, hogy még időben nyomra bukkanok, addig, amíg nem késő.
És sajnos nagyon úgy tűnik, szinte egyedül maradtam a keresésben. Úgy tudom, Alex még aki keresi a lányt, bár őt is egy jó ideje nem láttam. Mintha mindenki kerülné egymást, és a Palotát is. Ai-t már meg sem tudom mondani, mikor láttam utoljára, ahogy Yuukit sem. Hinari összetartó ereje nélkül az Igazság Ligája elemeire hullott. Ilyenkor kell rájönnie az embernek, hogy bizony Ő volt a céh szíve és lelke, aki éjt nappallá téve azon dolgozott, hogy ez a világ jobb hely legyen. És nem csak a rendfenntartói dolgokról van szó. És nem is a legjobb felszerelések felhajtása és biztosítása nekünk, céhtársaknak. Hanem az, hogy összetartott minket. Ott volt nekünk, akihez fordulhattunk ha baj van. Számtalanszor mentett már meg a haláltól, nem csak engem, hanem szinte mindenkit. És mégis, ami legesleginkább keserűséggel tölt el belülről, hogy miért? Miért nem keresik a többiek is? Miért? Hol vannak ilyenkor? Ez az, amit képtelen vagyok felfogni...
Ahogy teltek a hónapok, erősödött bennem ez a rossz érzés. Hiába kutattam információk után, hiába jártam a szinteket, nincs semmi nyom. Ma délután Korall Város teázójába ugrottam be egy csésze tea melletti kérdezz-felelek játékra, hátha az NPC-k tudnak valamit. Hinari mutatta még ezt a helyet, itt teáztunk egyszer, miután alaposan feltörölte velem az aréna padlóját. Mintha csak tegnap történt volna, olyan eleven volt az emlék, ahogy újra lejátszódott lelki szemeim előtt... Azonban hiába vártam a csodára, az NPC is csak annyit tudott mondani, amit már eddig is tudtam: hónapok óta nem látták...
Végül, miután a városban semmit sem sikerült kihúznom az NPC-kből, nem hallott senki semmi érdekest, a havas puszták felé vettem az irányt. Észlelés és Látás jártasság be, harci felszerelés már rajtam, Tűzálló Kesztyű a kézre, Lángoló Nodachi a kezem ügyébe. Avagy egy kis délutáni-esti séta, útközben pár mob levágása, és további ötletelés, kattogás. Merre tovább? Merre kellene keresni? Hol lehet valaki, aki talán tud is valamit? Mit felejtettem ki? Már számtalanszor végiggondoltam ezeket, és ahelyett, hogy közelebb kerülnék a válaszokhoz, egyre több a kérdés. Valamit egyértelműen kifelejtek. Valamit nem veszek észre, pedig merek fogadni, végig itt volt az orrom előtt...
Majd kis pihenés-gondolkodás címszó alatt a pusztaság kevés fájának egyike felé vettem az irányt, majd felmásztam úgy a közepéig, és az egyik ágra lehuppantam. Csak néztem a messzeséget, a naplementét, és közben újra és újra átgondoltam a helyzetet...

by **Szophie** Csüt. Ápr. 19 2018, 14:18

Hosszú-hosszú időbe telik minden egyes ismerőst és értékelhető ismeretlent felkutatni, megkérdezni, sarokba szorítani, és belőlük információkat kihúzni. Ennél már csak az tűnt sokkal nehezebb feladatnak, hogy az ember kétségbeesésében kiszűrje, mely információk valósak, és melyek nem azok. Sokszor jártam a sziklához, amelyre a játékosok neveit vésték. Többször is ellenőriztem, most nem tévedhettem úgy, mint Askr esetében. Fontos volt a reménybe kapaszkodnom. Az a helyzet, hogy nem ismertem eléggé magamat. Az új önmagamat. Nem tudtam, hogyan reagálnék a hírre, hogy a nevének színe megváltozott. Fogalmam sem volt róla, mit tennék akkor, hogyan lenne tovább, így aztán inkább megkíméltem magam a gondolatától is.
Nem mondhatjuk persze azt sem, hogy túl aggódtam a dolgot. Hinari a szememben az egyik legtalpraesettebb lány volt, így aztán hinni tudtam benne, hogy vigyáz magára a körülményekhez mérten. Senki, még egy hófehér farkas sem vigyázhatna úgy semmire, mint Hinari. Mondhatjuk úgy, hogy néha fájdalmasan a megfontoltság és elővigyázatosság mestere volt, olyannyira, hogy az olykor unalmassá is tette. Ugyanakkor ilyen helyzetekben épp ezen tulajdonságai voltak azok, amelyek a leginkább megnyugtattak.
Nem mondhatom, hogy sok eredményre jutottam a keresésével, és többször is fals, féligaz vagy lényegtelen információkra sikerült bukkannom csupán, amelyek összezavartak. Egy útvesztőbe kerültem, amelynek kijáratánál ő vár rám. Addig viszont még rengeteg kanyart, lépést és zsákutcát kell átélnem.
Az egyik ilyen fontos mérföldkő természetesen Ozirisz volt. Ez eddig nem sikerült összehoznom vele a találkozót megfelelő körülmények hiányában, most viszont, amint megláttam a mapon a kis jelzést, és a távolban az alakját, rögtön összeállt a kép. Tény ami tény, azon a napon egyáltalán nem azért voltam jelen a Havas fennsíkon, hogy Hinari után nyomozzak, mintsem inkább egy másik zavaró esemény nyomába eredtem. Vezér végzett néhány szürke fajtársával még, minek után belőlük sem sikerült értékelhető információt kiszedni, majd csatlakozott hozzám. Nyelvével egy pixellel játszott, nem engedte az ég felé szállni, minden alkalommal utánakapott, és nyelvével forgatta.
- Azt hiszem, kicsit fel kéne függeszteni az ügyet egy másik nyomozás kedvéért. - néztem rá, fejemmel Ozirisz felé bökve a távolban. Farkasom összehúzta szemöldökét, és elutasító morgást hallatott.
- Ez most sokkal fontosabb. A hülyeségek ráérnek később is, a fő ügyre kell koncentrálnunk. - kaffantotta. Valahol igazat adtam neki, mélyen magamban, de ezt nem voltam képes bevallani. Ehelyett növekvő dühvel néztem az állatra.
- Meg kell értened, hogy ez számomra sokkal fontosabb. - pillantásomat haraggal emeltem rá, és szinte vicsorítottam. Volt néhány szokás, amelyben az idők folyamán egymáshoz kezdtünk hasonlatossá válni a pettel. Az egyik, amit én vettem át tőle, az ez volt.
- Akkor eredj a dolgodra egyedül, és fagyj halálra. - vetette oda, mint egy veszekedő tinédzser, és fejét elfordítva jelezte sértődöttségét.
- Nemár.. Ennyire legyél már rugalmas. Utána egész este folytathatjuk a nyomozást. Csak egy gyors beszélgetés lesz. - kérleltem most, átváltva egy másik taktikára, belátva, hogy a harag nem fog segíteni a célom elérésében.
- Nem, nem és nem. Ma nem azért jöttünk. Épp elég időt basztunk el eddig is azzal, hogy kitérőket tettünk.
- De szerintem már ő is észrevett. Arról a pontról, tudod, nem nehéz kiszúrni. Hogy magyaráznánk meg neki, ha most nem mennék mégsem oda hozzá? - azzal a távol felé fordultam, és integetni kezdtem.
- Hát most már sehogy, mivel felhívtad magunkra a figyelmét, Észlány.
- Helyes. Akkor nincs más választásunk. Útra fel!
Úgy-ahogy beleegyezően, elkezdett követni, ám folyamatos morgása még hosszú ideig nem szűnt. Akkor is hallottam, hát hogyne hallottam volna, miként motyogja azt magában: Ezért egész éjszaka nyomozni fogunk.
- Nem bánom. - válaszoltam motyogására hangosan és erőteljesen. - Tudod, hogy nem bánom. Hozzászoktam a kialvatlansághoz és sötétséghez.

by **Ozirisz** Szer. Ápr. 25 2018, 12:11

Teljesen el voltam merülve a gondolataimban, ahogy csak ücsörögtem ott fenn a fán. Néztem a messzeséget, tudatalatt rá-ráfókuszáltam egy-egy mozgó entitásra, mobra, de ezen információk jelentős része nem jutott el a tudatos feldolgozásukig, "észrevételükig". A gondolataimat teljesen más téma foglalta le, mint a 22. szint élővilága. Nem vettem különösképp tudomást arról se, ahogy egy kisebb csordányi őzet épp üldöz és bekerít egy farkasfalka, majd rövidesen őzeknek se híre se hamva. Messze voltak, és nem jelentettek veszélyt, így mivel nem volt szükség beavatkozásra, nem is zökkentett ki semmi.
Újra és újra végiggondoltam a dolgokat. A sok-sok zsákutcát, amik nem vezettek sehová. A félrevezető információkat, amik totál máshová küldtek, amivel értékes időt vontak el a kereséstől. És ott van néhány nyom is, amiket képtelen voltam követni. Semmi konkrétum, de meggyőződésem, hogy valami módon kapcsolódnak Hinari megtalálásához, csak épp lehetőségem nem volt követni. Ahogy az a páros a negyedik szinten, akik feltételezhetően testvérek a hasonlóság alapján. Az egyikük kiszúrta a fejem feletti céhlogót, és ahogy odakaptam a fejem, szinte azonnal elteleportáltak. Csak pár másodpercig láttam őket, egy fiúgyerek és egy tőle pár évvel idősebb lány voltak. Először nem is lett volna túl szokatlan, hogy felismerték a logót, de a súgdolózás és a teleportálás már felettébb gyanús volt. És hiába fordultam meg minden nap több-kevesebb időre Lobriában, többször nem láttam őket. Valamit tudhatnak, valamit megláthattak, és félnek elmondani. Valahol érthető a reakciójuk, bár lett volna rá lehetőség hogy megvédjük őket. A Palotában tudtunk volna védőőrizetet biztosítani nekik, Hime jól főz, és valószínűleg a gyerkőcöknek a Chocobók is tetszettek volna. De lehet az ismerőseik, barátaik miatt féltek bármit is mondani, és emiatt kerülnek. Hisz nem tudunk mindenhol ottlenni és mindenkit megvédeni sajnos.
Avagy egy újabb nyom, amit képtelen voltam követni, és utólag végiggondolva meg tudom érteni a párost, akik valószínűleg ha tudtak is valamit, féltek. Teljesen jogosan, hisz akik Hinarit képesek voltak fogságba ejteni a szintje és harci tapasztalatai ellenére, nem lehet előttük akadály két gyerek.
Közben csak ültem a fa tetején, elgondolkozva, miközben a környéket pásztázta a tekintetem. Majd egyszercsak kizökkentem, a jártasságaim is jeleztek. Valamit észrevettem kicsit messzebb. Ahol nem olyan túl régen az őzek estek áldozatul egy farkasfalkának, most a farkasfalka is szépen elkezdett fogyatkozni hála egy másik farkasnak. Először azt hittem, hogy csak egy szimpla hatalmi harc a falkavezér posztért, legalábbis ezt feltételeztem. Követtem a tekintetemmel a harcot, majd végül az egyetlen megmaradt farkas egy emberhez siet. Ilyen távolságból nem tudtam kivenni, hogy ki lehet, és a látási viszonyok sem épp voltak ideálisak hozzá még látás jártassággal sem. Hangfoszlányokat hozott felém a szél, de semmi értelmeset nem sikerült kihámoznom belőle. Majd rövidesen elindultak a fa, és egyúttal felém is. Először betudtam egy idomárnak a sok közül, hisz elég népszerű kaszt Aincradban. Sőt, talán túl népszerű is. Egy időben majdhogynem több játékost lehetett látni az utcákon mindenféle cuki pettel, mint páncélos lovagot, vagy kardforgatót. Azonban ahogy közeledtek úgy vált nyilvánvalóvá számomra az idomár és petje kiléte: Szophie és Vezér.
Azok, akik annak idején segítettek kiigazodni ebben a világban, és megtanítottak a harc alapjaira. Szophie volt az első, akit emiatt barátomnak mondhattam idebenn, majd később ő hívott meg a Ligába. Évekig céhtársak voltunk, míg egy napon történt valami...
Eltűnt, és a pletykák alapján gyilkosságot követett el. A pontos részletek nem voltak ismertek előttem, hogy mi történt, miért, és hogyan. Sőt még magát a feltételezést is kétségek között fogadtam. Pont ő, aki segített másokon, az Igazság Ligájának tagja gyilkoljon? Ez abszurd...
De sajnos a pletykáknak általában van némi valóságalapjuk, és ez a keserű felismerés ismét a szívembe mart ahogy megpillantottam a fejük feletti vörös indikátort. Tehát mégis van benne valami. Egy részem viszont még mindig reménykedik benne, hogy csak önvédelemből tette, amit, és mindenre van jó oka, és magyarázata. Egy másik részem viszont már most legszívesebben elteleportálna innen, amíg még lehet. Mindenesetre az elővigyázatosság sosem árt. A teleportkristályt még odafenn előhalásztam és áttettem a kabátom bal zsebébe. Bár az övemre akasztva jobban kéznél lett volna, de ott túl feltűnő. Mobokat nem különösképp hatja meg milyen itemek vannak kéznél, de minden játékos felismeri ezt a kristályt, mivel mindenkinek van, és ez a menekülés első számú segédeszköze. Olyant meg nem játszunk, hogy egy óvatlan pillanatban Vezér elfut a szem előtt lévő kristállyal, mert az káros az egészségre és a lelki békére...
Majd ezután szép nyugodtan lemásztam a fáról, és a nodachit is vissza felszereltem. A fára mászás előtt tettem el az inventoryba, mert nehézkes úgy fára mászni, ha a kard útban van. És a fán ücsörgés sem valami kényelmes ha húzza az ember hátát. Pedig vannak attól jóval nehezebb fegyverek is. Arról nem beszélve, hogy a lángoló kardot még a kardhüvely ellenére is messziről ki lehet szúrni főleg így estefelé. De újra a talajon nem árt, ha kéznél van, bár remélhetőleg nem lesz rá szükség.
Alighogy lemásztam, nemsokára ideért Szophie és Vezér is.
- Sziasztok – köszöntem nekik – Mi újság veletek? És...mi történt veletek amióta... tudjátok...nem találkoztunk? - tettem fel a kérdéseket, amikre szintén régóta várom a válaszokat. Közben akarva-akaratlan is az indikátoruk felé terelődött a tekintetem. Bár amúgy a vörössel nincs semmi bajom, például egy üveg bor formájában. De Szophie esetében egyértelműen jobban állna neki egy vörös estélyi, esetleg egy vörösre festett frizura, de nem egy vörös indikátor a feje felett... Mi történhetett akkor? És hogyan? Miért? Maradt még belőle a régi Szophieból valami, akit barátommá fogadtam?Valahogy amíg ezeket nem tisztáztuk, nem voltam képes melegebb üdvözlésre, főleg nem védett területen kívül. Tartottam a három lépés távolságot, biztos ami biztos alapon, és igyekeztem nem szem elől téveszteni egyiküket sem, szükség esetén helyezkedve ha valamelyikük kikerülne a látóteremből.

by **Szophie** Szer. Május 16 2018, 18:19

Egyértelmű volt, és főleg nem meglepő a távolságtartása a fiúnak. Ajkaimat összepréseltem egy pillanatra, és durcásan tekintettem rá, ám ettől függetlenül nem vitathattam a tényt, hogy mindez, az egész az én hibám.
Vezér, mint oly sokszor, érdektelenül tekintett a szituációra. Ehelyett jelenleg inkább a környéket pásztázta, figyelte az eseményeket, bármilyen mozgást, veszélyt, akármit, amire ráharaphatott. Nem hibáztathattam őt sem, tudtam, hogy számára mi a legfontosabb. És tudtam azt is, mekkora jelentősége van most a könnyű cseverészésnek, bármennyire nincsen rá semmiféle kapacitásom.
- Nos, a rövid történet az, hogy börtönbe kerültünk. A hosszút csak akkor mondanám el, ha valóban kíváncsi vagy rá, mert nem éppen kellemes sztori. - vontam meg a vállaim, és a cipőm orrát kezdtem el fixírozni.
- Sajnálom, hogy itt hagytalak titeket. És a céh.. - nyeltem egyet. Muszáj voltam a témára terelni a szót. Nem ment másképp. Úgy gondoltam, neki is hasonló gondok nyomhatják a szívét, mint nekem, csak másik oldalról. Egy éppen ellenkező ponton állt ő hozzám képest.
- Nemrég jutottam ki. Kellett egy kis idő, hogy bátorságot gyűjtsek, hogy a szemetekbe nézzek. - felnéztem rá, egyenesen a szemébe. Próbáltam tekintetemmel az övét magamra vonzani, hogy lásson a lelkembe, egészen mélyen belém.
- Szóval most itt vagyok. - ajkaimat összepréseltem, és határozottan néztem rá. Áradt belőlem a magabiztosság, olyannyira, hogy még önmagamat is megleptem vele.
- Felkerestem a céhet már korábban.. Egészen korán. - mélyet sóhajtottam. Fogaim koccantak.
- És akit.. Akit először látni akartam, az.. - nem fejeztem be a mondandómat. Folytatás nélkül álltam előtte, teljesen védtelenül - leszámítva egy behemót farkast - és ártatlanul.
- Szóval most beszélni akarok veled. Mindenképpen segíteni fogok. - elhatározásom sziklaszilárd volt, kiállásom tükrözte a magabiztosságot és a hajthatatlanságot a témával kapcsolatban. Nem engedhettem meg magamnak, hogy ne fordítsam az erőimet Hinari keresésére. Fontos volt számomra, hogy célt érjünk, és ezért félre kellett tenni minden mást, a problémákat, a megbeszélnivalókat. Az eltelt időt. Most csak a célra fókuszáltam, és úgy ítéltem meg, neki is erre kell most.

by **Ozirisz** Szer. Május 16 2018, 21:07

A legkevésbé sem gondoltam még ma reggel, hogy pont Szophieval és Vezérrel fogok összefutni. Bár aggályaim vannak, de ha még maradt belőle a régi Szophieból, akkor mindenképp jó szövetséges lenne. Mindenesetre jelen helyzetben több információra van szükségem. És úgy tűnik, felkínálkozott egy remek alkalom, hogy választ kapjak megannyi kérdésemre, amik már egy ideje rágtak belül.
- Természetesen a hosszú, teljes verzió is érdekel – válaszoltam a lánynak – Ahhoz, hogy tiszta képet lássak, szükség van a teljes igazságra – tettem hozzá. Ami igaz is, hiszen minden éremnek két oldala van. Bár a vörös indikátor nem sok jóra enged következtetni akkor sem, de jelen esetben többről van szó. Mennyire változott meg Szophie? Van még belőle valami az egykori barátomból és céhtársamból? Remélem. Bár teljesen biztos nem lehetek benne. Egyik felem hinni akar a lányban, és abban, hogy nem lett gonosszá... A másik felem viszont szkeptikus és gyanakvó a lánnyal szemben, hisz aki egyszer ölt... De lehetnek logikus magyarázatok is. Adott esetben, például ha szemtől szemben találkozok Judy gyilkosával, aki a mobokra bízta a "piszkos munkát", és nem vörösödött, valószínűleg én is vörös lennék. Lehet, hogy nem. Az akkori énem megtette volna. De a mostani, az már megértette, hogy a bosszú nem old meg semmit. Szóval a teljes történet ismerete nélkül. Egyelőre csak annyit tudok, hogy több infóra van szükségem...
- Én is sajnálom, hogy így történt. Bár melletted lettünk volna, amikor szükséged volt ránk. Talán másképp alakult volna... - válaszoltam a lánynak a lehető legnagyobb együttérzéssel. Odabenn vívódtam, de nagyon. Kavarogtak bennem az érzések, az emlékek, a múlt és a jelen. A két idősík között pedig nem tudok még semmi biztosat. Kifelé amennyire tudtam, próbáltam leplezni az érzelmeket. Lehet, hogy pont erre játszik, hogy megingat. Lehet, hogy most is csak megjátssza magát? Lehet. Visszaemlékeztem rá, amikor Hinari épp a különböző kristályokról tartott egy gyorstalpalót a Túlélő Csarnok előtt, melyik mire való, mit tud, és hogy egyáltalán meg tudjam különböztetni őket. Olyan egyformáknak tűntek számomra, mégis olyan sokfélék. Például az Érzelem Kristály, ami tökéletesen alkalmas arra, hogy megtévessze az embert.
Röpke pár pillanat múlva tova is szállt a hirtelen felidézett emlékfoszlány. Visszazökkentem a valóságba a lány következő szavaira. Mint megtudtam, nemrég jutott ki a börtönből. Kijutott, és nem pedig szabadult. Vagyis szökevény? Vagy csak rossz szót használt? Nem tudom... Jobban belegondolva, egyre többmindenről nem tudok semmit. Bár a Börtön Kristályról, mint olyanról hallottam, tudtam mire való, de magáról a börtönről semmit. Sem azt, hogy hol van, miféle hely, mit is jelenthet Aincradban a "Börtön". De egyet tudok. Sokmindenen ment keresztül azóta, és remélem mindez segít neki visszatérni a jó útra. Ebben szeretnék hinni...
- Irigylem a bátorságodat, hogy fel mertél keresni minket... hasonló helyzetben én nem lettem volna rá képes... - válaszoltam a lánynak, a szemébe nézve. Mint kiderült, ő is tud Hinari eltűnéséről, és segíteni szeretne a megkeresésében.
- Amikor volt az a furcsa harangozás éjszaka... az az event... - és itt belémszorult a szó. Hosszú másodpercek teltek el, mire folytatni tudtam – Ha figyeltünk volna rá... Hülye NPC-k... Hülye csapatbeosztás... ott kellett volna lennünk vele – fakadtam ki. Újra felidéződött bennem az a végzetes éjjel, abban a sátorban, amikor olvasták fel a neveket. És a pillanat, amikor véget ért az event, és Hinari nem került elő...
- Helyes! Minden segítség elkél, minden infó, bármi... Egykoron a legjobb barátnők voltatok, ha jól rémlik... ez a legkevesebb, amit megtehetsz érte... - mondtam neki, már valamennyire higgadtabban. Ezelőtt sem rá voltam kibukva, hanem inkább saját magunkra. Vele kellett volna lennünk. Túl sok szerettemet veszítettem el, mert nem voltam mellettük, amikor szükség lett volna rám. Hinari nem lehet egy közülük. Ő a példaképem itt Aincradban. A tanítóm, a mentorom, és igaz barátom... aki számtalanszor segített rajtam, mentett meg a haláltól... most rajtam a sor, hisz most ő van bajban, ő szorul segítségre. Ehhez minden elérhető plusz jól jön, csak akadjunk a nyomára...

by **Szophie** Szer. Május 16 2018, 22:08

- A hosszú story valamikor a gyerekkoromban kezdődik, és valahol a börtönben ért véget egy napsugár társaságában. - mosolyogtam rá szívből. - Amint megtaláltuk Hinarit - és ezt a mondatot direkt nem a "ha" kifejezéssel nyomatékosítottam -, mindenképpen elmesélem az elejétől a végéig az egészet, abban az esetben, ha szükségetek van még rám, és képesek vagytok bízni bennem. - arcomon az a bizonyos kifejezés ült, amit a halálosan komoly kifejezéssel szoktak illetni. Egy rezdülésem sem tanúskodott semmiféle hazugságról.
- Nem tudom, mennyire loptam be magamat a szívedbe, de segíteni akarok a céhnek. Nem az emlékek miatt vagy kötelességből. Hinariért. - felszegtem fejemet, és állhatatosan tekintettem rá. - Akármi is ennek a módja, meg fogom lépni, akár beleegyezel, akár nem. Viszont tudom, hogy ti, és csakis ti vagytok azok, akiknek akármilyen használható információjuk van a hollétéről. Még mindig elég erős vagyok hozzá, hogy hasznomat vegyétek, és olyan területeket és játékmódokat ismerek a börtönnek hála, amiről álmodni sem mersz. Láttam a gonoszt, és képes vagyok a fejébe látni. Jó szövetségesetek lennék. - itt megeresztettem felé egy biztató mosolyt. Csak semmi forma, semmi giccs, kicsit olyan ez, mint az üzlet.
Ezek után arcom megenyhült, egy másabb téma irányába terelődött az egész.
- Félelem van bennem. - vallottam be lesütött tekintettel. - Félek, ugyanakkor meg kell tennem már csak azért is, hogy kibékülhessek önmagammal és tiszta lappal kezdjek. Nem lenne út menekülni előletek a múltban történt akármilyen esemény folytán. Nincs az a történés, amelyen nem lehet túllépni, és nincs az a hiba, amelyet nem lehet megbocsátani. Ha mások nem is teszik ezt meg a kedvedért, még önmagadnak megteheted ezt a szívességet. Ezt tanultam egy fiútól, aki folyamatosan törtet előre a céljai felé igaz szívvel. - mosolyom széles lett. - Igyekszem megfogadni a tanácsait. - rákacsintottam, majd folytattuk a beszélgetést.
- Nem, Ozirisz. - égővörös tekintetemet az övébe fúrtam, hogy az már-már zavaró, tolakodó legyen. - Rosszul mondod. Ez a legtöbb, amit megtehetek azért, aki számomra még mindig fontos.

by **Ozirisz** Csüt. Május 17 2018, 00:13

Úgy tűnik, a teljes történet, a miértekkel és hogyanokkal még várat magára. - Rendben. De aztán mesélj el mindent – mondtam a lánynak egy mosolyt elengedve. Úgy tűnik, ő optimistábban látja a helyzetet, mint én. Időnként pedig pont erre lenne szükség ezekben a nehéz időkben. Túlságosan sötéten látom most a világot, de amíg Hinarit meg nem találjuk, attól tartok ez nem fog változni. Azt, hogy az idomárlány a napsugár alatt mit is érthetett pontosan, arról csak találgatni tudnék legfeljebb. Beszűrődő fény a rácsok között? Átvitt értelemben a "remény" fényes sugara a sötét éjszakában, ami épp oly megfoghatatlan mint a napsugár? Vagy egy új korszak hajnalán az első napsugár, ami egyfajta átkattanást, változást jelent? Nem tudom, és ma nem is fogom megtudni.
Szophie most épp olyannak tűnik, mint régen, nagyon régen. Úgy tűnik, mégis ott lakozik benne a régi barátom, aki segített eligazodni Kezdetek Városában, akivel először tanított harcolni a Kezdetek Mezején, és hasznos tanácsokkal látott el...
Kicsit megnyugodtam, de a szkeptikusabb énem továbbra is óvatos volt. Beletelik egy időbe, amíg újra, teljes mértékben meg tudok bízni benne, de az első lépéseket már megtette. Felkeresett, és segíteni akar. Simán megtehette volna, hogy amikor kiszúrt engem a fa tetején, másfele indul, esetleg elteleportál, de mégsem tette, helyette idejött.
- Rendben. - válaszoltam a lánynak – Még sajnos nem sikerült Hinari nyomára akadni. Pedig járom a városokat, minden általam ismert helyet felkeresek, ahol elcsíphetek valamit, kérdezősködök, de általában zsákutca. Helyenként az az érzésem, mintha tudnának valamit... de nem jutok közelebb... gyanús a csönd... – majd egyet sóhajtottam – Neked sikerült megtudnod valamit? - kérdeztem vissza – Illetve, ha megtudok valamit, hol találhatlak meg bennetek? - tettem fel még egy kérdést, ami legalább olyan lényeges, mint a szövetség maga. Hisz mire mennénk azzal, hogy összefogunk, hogyha nem tudjuk elérni egymást. Szophie mondjuk jobb helyzetben van, letáborozik a Palota elé, és megvárja amíg kijön valaki az épületből. Én viszont azt se tudom, merre keressem. Hatalmas hely Aincrad, még úgy is, ha csak a városokat nézzük, levonva belőle azokat, ahol az NPC-k nem tűrik meg... Most is csak egy szerencsés véletlennek hála futottunk össze. Ha nem pihenek le a fa tetején, hanem tovább csámborgok, vagy visszatérek valamelyik városba, nem találkozunk...
Majd másfele terelődött a beszélgetés. - A folyamatos menekülés nem élet – válaszoltam a lánynak – Akárki is mondta neked, nem beszélt hülyeséget. Mindenkinek megvan a mumusa. Ha szembenézel vele, győzhetsz. De ha nem, akkor is elmondhatod, hogy legalább megpróbáltad. Ha menekülsz, az nem vezet sehová... csak felőröl belülről, szépen apránként, minden nappal kivesz belőled valamit... - majd egy levegővételnyi szünet után folytattam – A lelki békéről beszéltél az imént. Adok én is egy tanácsot: Mindannyian követünk el hibákat, hozunk meg rossz döntéseket, olyanokat is, amiket nem lehet visszacsinálni. Tegyél jót, segíts másoknak, és egy idő után a jó dolgok fognak túlsúlyba kerülni. Először is, keressük meg Hinarit. - mondtam a lánynak egy bíztató mosollyal az arcomon.
– A lényeg az, hogy Hinari még mindig fontos számodra.. - mondtam Szophienak, próbálva menteni a menthetőt – Bocs a rossz fogalmazásért, nehéz időket élünk... Egyedül, külön-külön kevesek vagyunk. Ha összefogunk, sikerülnie kell! - mondtam a lehető leghatározottabban. Minden erőnket be kell vetni, mindenki aki az oldalunkon harcol, szükségünk lesz rá. Valószínűleg így is, hogy ketten (illetve Vezérrel együtt hárman) vagyunk, csak javítjuk az esélyeinket az ismeretlen mértékű túlerővel szemben. Túlerő, hiszen egy az egy ellen esélye sem lett volna Hinari ellen senkinek sem. De ha csapatostól vannak, ott már a szint sajnos édes kevés...
Amennyire meg tudom ítélni, őszintén segíteni akar, a kimutatott érzései legalábbis ezt tükrözi úgy összességében. Bár az igazat megvallva, nem vagyok olyan hű de jó emberismerő sajnos, és simán beetethetett egy megfelelő időzítéssel elsütött kristállyal... de annak viszont már le kellett volna járnia, amióta itt vagyunk. Ha mégis ez a valószínűtlen eset állna fenn, azt azért kiszúrnám jó eséllyel. Viszont a logikus felem számára is van egy-két következetlenség, amit nem árt tisztázni, hogy helyére kerüljön pár darab ebben az óriási kirakósban.
- Amúgy...honnan, és kitől értesültél Hinari eltűnéséről? - tettem fel a kérdést. Bár nem vertük nagy dobra az esetet, de egy idő után feltűnhet az ismerőseinek, hogy nem látják sehol. Ahogy az is feltűnhet a frontosoknak hogy mostanság nincs rendelésfelvétel se a céhboltban. Vagy túlságosan is feltűnt valakinek, hogy kérdezősködöm? Na igen, a pletyka alapú információátvitel... Aki nagyon akarta, lehet összerakta a képet... Vagy esetleg már megfigyelnek? Nem tudom... lehet csak képzelődöm, és olyan egyszerű oka van, ami eszembe sem jut?

by **Szophie** Szomb. Május 19 2018, 17:39

- Rendben. - bólintottam, komolyan a szemébe nézve. - Esküszöm neked, hogy találok még rá alkalmat, hogy jobban megismerj.. Újra. - tettem még hozzá, majd a fogadalmam megerősítésének jeleként kezemet nyújtottam a fiúnak.
Miután átugrottunk a kezdeti nehézségeken, úgy tűnt, sikerült meggyőznöm őt róla, hogy nem akarok rosszat, és Hinari számomra még ugyanolyan fontos. Ha tudná, hogy azóta már mennyivel fontosabb is.. Majd meg is fogja tudni. Egy ennél alkalmasabb, kevésbé kapkodós találkozás alkalmával.
- Nem találtam semmi igazán érdekeset. Jelenleg a Hinari eltűnésén kívül még egy ügyben nyomozok, ami zaklatottá tesz. Vezér is azért ilyen türelmetlen, és azért járjuk a Havas szinteket. Remélem, nem igazolódik be a sejtésem. - motyogtam. - Ezen kívül egy aggasztó dologról hallottam csak, bizonyos szervezet gyülekezik az alvilágban. Fogalmam sincs, mennyi köze lehet a dolgokhoz, de szerintem semennyire, mert a toborzás már a történtek után folyik, nem pedig előtte. Persze megpróbáltam csatlakozni, de sajnos elutasításra kerültem. Az egyetlen nyomom sem biztos, hogy igazi nyom. Egy férfi zsebéből esett ki ez a fénykép. - kotorásztam kicsit az invertorymban, és elővettem amazt. Jól látható volt rajta egy szőke hajú, alkatilag Hinarira nagyon hasonlító hölgy egy férfi társaságában, az arca összefirkálva. A képen felül pedig a szintén összefirkált felirat: H + R.
- Amikor ez kiesett a zsebéből és észrevettem, elteleportált. Nem találkoztam azóta vele. - fejeztem be aztán a mondatot, és várakozóan tekintettem rá, hátha mond neki valamit a dolog.
- Az első szinten van a lakásunk. - mondtam, majd átküldtem neki a koordinátákat üzenetben. - Éppen a Főtér melletti utcában, ott ni, ahol több impozáns lakóház is található. A miénk kicsit egyszerűbb, de kedves kis otthon. Egy másik vörössel élek együtt, ne ijedj meg, hogy ha ő nyit ajtót, mikor keresel, a légynek sem tudna ártani. Talán mindenki másnál kedvesebb a lelke. Leonardnak hívják. - mosolyogtam rá. - Ha nem ott, akkor itt, a havas tájon vagyok elérhető. A barátlistádon vagyok még? Ha igen, akkor azon elvileg mutatja a mapon az aktuális helyzetemet. Szerintem először mindig itt keress, ezen a környéken, általában mobokunk Vezérrel. Szorít minket az idő, mostanában nagyon kikapcsolódásra sem futja. Valamit ki kell derítenünk itt, de gyorsan, mielőtt baj lesz belőle. - fejeztem be végül sejtelmesen, és tekintetemet végigfuttattam a környezetemen. Vezér még mindig feszülten fülelt és figyelt a távolba. Arcán vicsorítás szerű kifejezés ült a koncentrációtól.
- Na látod, akkor ha hasonló helyzetben lennél, mégis megtennéd ugyanazt, amit én, nem? Ha így gondolkodsz, akkor bizony ebben a szituációban is érvényesítened kell ezt a nézőpontot. A menekülés nem élet. - rákacsintottam, és szívem szerint oldalba is böktem volna, de éreztem még mindig azt a három lépés távolságot, és véletlenül sem akartam udvariatlan lenni. Ehelyett inkább csak előrehúztam hajtincseimet a hátam mögül, és azt kezdtem el babrálni.
- Így lesz. Törekszem a jóra. - bólintottam, és egy kedves mosoly ült ki hévtől kipirult arcomra.
Kérdésére értetlenül meredtem rá. Mégis hogyhogy honnan? Nem az előbb meséltem el?
- Kerestem őt. - néztem rá nagyokat pislogva. - Kerestem, de nem találtam. Viszont a neve nem fordult feketébe sem. Kérdezősködtem picit, de senki se látta jó ideje. Aztán megtudtam, hogy te utána kérdezősködsz. Nem olyan nehéz összerakni a képet, ha az ember kitartóan kutat valaki után, nem? Csak azt nem értem.. - fogammal a szám szélébe haraptam. Nem akartam rosszat mondani, vagy fájó sebet érinteni. - Másnak a mozgását sem láttam nagyon a céhház környékén. - mondtam ki végül a szavakat, amelyek nyomtak egy kicsit jó ideje. - Tudom, már nem tartozom közétek, de azért mégis érdekelne.. Mi van veletek? Hogy vagytok? Hiányzott a Palota. - vallottam be leszegett fejjel.

by **Ozirisz** Pént. Május 25 2018, 22:49

- A tettek többet mondanak ezer szónál – válaszoltam a lánynak – Az első ilyen alkalom Hinari megmentése lesz. Az sokat segítene mindannyiunknak – majd a felém nyújtott kézre, mint leendő szövetség jelére, kicsit talán túl bizakodóan tekintettem. Még legbelül kétségek gyötörtek, és félelem. Féltem, hogy most helyesen döntök-e, vagy épp ellenkezőleg, ezzel a döntéssel írom alá céhtársam halálos ítéletét. Mérlegeltem a helyzetet, elég magas szinten vagyok, és remélhetőleg kellőképp erős, hogy rossz esetben, ha Szophie nem a mi oldalunkon áll, megállítsam. De remélhetőleg erre nem kerül sor. Komolyan gondolta a lány, hogy segíteni akar, legalábbis én így látom. És ha nemet mondanék, akkor egy erős szövetségessel lennénk rövidebbek. Szóval, kis hezitálás után kezet ráztam a lánnyal.
Majd a nyomozásról, annak eredményeiről illetve azoknak a hiányairól esett pár szó. - Egy szerveződés az alvilágban? Már eddig is ténykedtek jól szervezett csoportok, úgy, hogy fogalmunk sem volt a létezésükről. Egy időben igencsak vadásztak a céhvezérekre, többen is rejtélyes körülmények közt eltűntek vagy meghaltak. - gondolkoztam el hangosan – Lehet hogy ők állhatnak Hinari eltűnése mögött? Nem hiszem... - tűnődtem el egy kicsit. Nem illik a profiljukba az emberrablás, amikor bérgyilkosokkal végeztetik el a piszkos munkát. De felettébb érdekes egybeesés, ami csak most jutott eszembe.
- Hümm – néztem meg a képet – Tényleg hasonlít rá... de ki lehet az a két csóka? Nekem nem tűnnek ismerősnek – válaszoltam a lánynak miközben áttanulmányoztam a képet – és az a H + R mit jelenthet? A H utalhat Hinarira... és a R? A Black Ironban lehetne szűkiteni az R-el kezdődő nevek alapján – gondolkoztam el hangosan – de még úgyis több száz találat lenne, és lehet kizárnánk a tényleges R-et mert a kinti nevére utal, vagy becenév, ilyesmi... De attól függetlenül érdemes lehet utánanézni – Mennyire láttad még azt, akitől ez van, mielőtt elteleportált? - tettem fel a kérdést a lánynak.
Majd kiderült, hogy Szophie hol is lakik, valamint mesélt pár szót a lakótársáról, egy bizonyos Leonardról. Ez utóbbin nem lepődtem meg annyira, viszont azon, hogy volt céhtársam milyen közel is lakik, annál inkább. Közel a főtérhez. - Hihetetlen, hogy egyszer sem futottunk össze, annak ellenére, hogy végig a közelben voltál. Közel a teleporthoz, jópárszor talán még az utcátok előtt vitt el az utam – majd ahogy a koordinátákat is megnéztem, ráillesztve az in-game minitérképre – Eegen, régebben jópárszor elsétáltam abban az utcában, pont útbaesik a teleport és pár stratégialiag fontos kocs... izé kovácsműhely között – javítottam ki a nyelvbotlásomat gyorsan. - Ezek a havas szintek elég nagyok, időnként túlságosan is, és most is csak a szerencsén múlt, hogy pont összefutottunk – persze, ha a térképet is figyelem céltudatosan, lehet előbb ráakadtam volna Szophiera, hisz elég gyakran farmolok ezeken a szinteken. - Furcsa dolog ez a véletlen. Ha épp nem pihenek le a közelben, távol a városok, falvak zajától, hogy gondolkodjak, valószínűleg pont elkerültük volna egymást. De ez a mai nap nagy előrelépés a közös célunk elérésében. - mondtam az idomárlánynak mosolyogva.
Majd kiveséztük azt a témát is, hogy a menekülés nagyon nem élet. Előbb-utóbb mindenkinek szembe kell néznie a mumusaival, akármik is legyenek azok. Vagy elfogadni, persze attól függően kinek mi a "mumus". Vagy akár játszani Harry Potterest és elképzelni valami totál viccesnek az adott dolgot, személyt, szituációt, akármit... bár ez Aincradban kétlem, hogy működne, a Mágiaügyi Minisztérium pedig nem foglalkozik a muglik ügyeivel... De a lényeg, egyetértettünk ebben.
- Helyes-helyes. Örülök neki, hogy így látod, és előre nézel, nem pedig vissza a múltba. Tudom, nehéz lehet neked, biztos féltél legbelül ettől a találkozástól. Ahogy a többiek esetleges reakciója is aggaszt. Mind félünk az ismeretlentől. Az ismeretlen helyzetek, amik lefutnak a fejünkben megannyiszor, de mindig másképp, mivel megjósolhatatlan számunkra a végkifejlet – valószínűleg nála is jópár verzió lefutott, akár gondolatban, akár álmában, hogy mi történik, ha újra találkozik velünk. Hogy reagálunk rá? Miképp fogadjuk őt, és hogy vörös lett? És ezek a forgatókönyvek mind-mind torzításai a valóságnak, amik pont a sok ismeretlen miatt ilyenek. Itt van két lehetőség: A könnyebbik, hogy elfelejtjük a dolgot, és továbblépünk. A nehezebbik pedig hogy szembenézünk, és megtudjuk a válaszokat, még ha nem is azt kapjuk, amit szeretnénk. Minden más lehetőség egy végeláthatatlan kattogás, amibe az ember előbb-utóbb beleőrül. Ismerem az érzést, és bár nem ilyen körülmények közt, nem pont így, de hasonlóban volt részem. Emiatt meg is értem a lányt. Eleget menekült, én a részemről adtam neki még egy esélyt. De ettől függetlenül nem árt az óvatosság. Bár az érzelmei őszinték, segíteni akar Hinarinak, mégis kétségek gyötörnek. Vegyes érzelmek egy felkavaró találkozásból, amire nem számítottam, nem hogy felkészülni rá. Azonban mégis, tisztán érzem, hogy még létezik az a Szophie, aki régen megtanított a harcra, és az itteni lét alapjaira. Az a lány, aki az első igaz barátom volt ebben az akkor még kaotikus világban. Elkövetett egy hibát. Nem tudom még, hogy pontosan hogyan is történt, milyen körülmények közt. Azonban megbűnhődött érte, megjárta a poklot, és ahelyett, hogy a bosszún törné a buksiját, a régi barátnőjén akar mindenáron segíteni. - Helyes-helyes! Hosszú út áll még előtted, de ne add fel, van remény. És ezt te is tudod, különben nem beszélnénk most. - mondtam a lánynak mosolyogva.
A kérdésre, hogy honnan értesült Hinari eltűnéséről, meglepő választ kaptam. - Tehát csak összeraktad a kirakóst, és túl nyilvánvalóan kérdezősködtem – jegyeztem meg. Ugyanakkor kicsit aggasztott is, hiszen ha utánam Szophie is rájött, valószínűleg akik Hinari eltűnése mögött állnak, ők is tudhatják, hogy keresem őt. A következő kérdés viszont váratlanul ért.
- Hát, az igazat megvallva... - kezdtem bele – Amióta Hinari eltűnt, mintha elemeire hullna a céh. Nélküle egyre nehezebb minden, és hiába próbálok megtenni mindent, én kevés vagyok... Sosem érek fel az ő szintjére, semilyen értelemben sem... - Hinari összetartó ereje nélkül elvesztünk. Szép sorban szinte mindenki feladta már a reményt. Talán Alex aki még keresi rajtam kívül. Azóta elég keveset járok a Palotában , szinte csak aludni esek haza késő este, és reggel már folytatom a nyomozást máshol... - Hosszú történet... - tettem hozzá - Majd Hinari szabadítása után elmesélek mindent, elvégre lesz egy éjszakába nyúló mesedélutánunk, vagy nem? - fejeztem be egy kicsit vidámabban.

by Ajánlott tartalom

Havas táj

Havas táj

Re: Havas táj

Re: Havas táj

Re: Havas táj

Re: Havas táj

Re: Havas táj

Re: Havas táj

Re: Havas táj

Re: Havas táj

Re: Havas táj

Re: Havas táj