Havas Dombság

A legtöbb játékos talán igen.
De volt egy.
Egy igazán eltökélt.
Aki mellesleg rühelli a hideget.
Azt mondod: nem érted, akkor mégis mit keres itt ebben a földi pokolban?
Szafarizik a drága.
Plecsnit gyűjt. Nem a kitüntetésért magáért, hanem a vele járó jutalomért.
Ezen az isten háta mögötti helyen.

Danee volt az a Unity egyik lovagja. A közeli dombtetőn álldogálva dacolt a jeges széllel, ami nem átalkotott havat fújni a prémes kapucni alá bújtatott fagy marta arcba.
Ezek a tájleírások mindig is jól mentek neki: nem volt komplikáció, emberi tényező, nem volt különösebb változás, sem kihívás,
csak ő és a természet. Ezt szerette, ebben jó volt. Talán. Esetleg.
Vastag prémes kabátban állt, ahogy már mondtam, az egyik domb tetején a sok közül, amik a kis völgyet vették körül. Kezében nagy papírra firkált térképszerűség és némi jegyzettel megtoldva, s kissé már elázva, azzal fenyegetett a dolog, hogy hamarosan ketté szakad Danee kezeiben a nedvességnek és a szélnek engedelmeskedve, de a srác ezt nem várta meg, amennyire sikerült összehajtotta, majd zsebbe dugta.
Volt elég ideje meggyőződni arról, hogy a megfelelő helyen jár.
Alant feltűnően sík felület nyújtózott a völgyben, nem volt kétséges, hogy mégis minek a jele ez:
A dombok egy tavat öleltek körül. Kicsi, de annál fagyosabb tavat. Egész pontosan tükörsimára befagyottat, amit nem kevés hó is takart. Csak úgy gyöngéden, féltőn, mint anya a gyerekét lefekvéskor egy paplannal. Csak ez most hópaplan volt.
A szint leírásában természetesen nem szerepelt tó.
Talán nem tartották fontosnak megemlíteni, talán valamilyen szörnyű titkot rejt, de lehet, hogy egyszerűen csak úgy sem mártózott volna meg senki benne, a jégpáncél pedig bárkit könnyedén elbírt volna.
Hogy honnan derült ki mégis Danee fiúnknak?
Egyszerű: ez volt a szafari jelvény leírásánál: "Fogj valamit lékhorgászattal a huszonötös szinten!"
Ha pedig lékhorgászat, akkor lesz ott befagyott tó is. Hol máshol, ha nem a dombok között rejtőzködik az avatatlan szemek elől?

Cudar idő volt. Idefelé már megszámlálhatatlan sokszor elátkoztam magam és a teljesítmény kitalálóját.
Durva időre készültem, extra melegen öltözve: vastag csizma, 3 zokni, 4 réteg ruha, vastag inuit kabát, de ez felülmúlta a képzeletemet.
A szemöldökömön recsegett a jeges zúzmara, az orrom merő seb volt már az orrfújástól, a lábujjaim és ujjaim már elfagytak: a csontig hatoló jég kikezdte az elvileg nem funkcionáló fájdalomérzetemet is.
A hátamon csorgott a veríték: hol forrón, hol hidegen, ahogy éppen megcsapta a szél a kabátom hátát.
A csizmám bőven boka fölöttig süppedt a szűz hóban, ahogy ereszkedtem a tó felé.
- Soha többet - suttogtam a süvítő, kacagó szélben
- Soha többet nem jövök újra erre a szintre - kiáltottam a domboknak, hogy csak úgy visszhangzott
De senki nem mondott ellent, senki sem akart kinevetni, csak a szél fütyült rendületlenül
- Fütyülsz, és hazudsz! Kivakartalak a ... - de aztán elhallgattam. Olyan ronda szó.
Inkább ballagtam tovább lefelé.
Tudtam mit csinálok, utána kérdeztem a tapasztalt rókáknál, hogy hogyan is kell. Persze mondták, hogy ők ide aztán fel nem jönnek, lentebbi szintek is elég fagyosak már nekik.
De engem ide szólított a "kötelesség". Persze magam elé állítottam. Mehettem volna Marome faluba is vadászgatni, elfek elől menekülve kanyonban bolyongani. Helyette lett ez.

Igazából mindegy volt, hogy hol kezdek neki, az egész tó jónak számított: már jó előre összetákoltam a bódét amit majd csak elő kell kapnom.
De volt valami ami felkeltette a figyelmemet.
Egy hóember. A tó közepén.
Valaki mégis megelőzött volna?
Egy kissé elkeseredtem, ezek szerint az elsőség oda.
Csak úgy, ha már ott állt a hóember, úgy éreztem, nem hagyhatom ki: egyenest oda mentem. Répaorr nem volt, a szénszemek és gombok is hiányoztak. Nosztalgiázva tettem a kétujjas kesztyűs kezemet a fejére.
Amikor megmoccant a hóember, az a valami!!!
Megijedtem, hátrálni akartam, de a nagy hóban csak hátra estem.
A fejen kirajzolódtak a szemek. Mit kirajzolódtak? Felizzottak!
A testről karok váltak le, a hólabdák elváltak egymástól: lazán lebegve egymás mellett és fölött
- Egy gólem - tudatosult bennem
A szemek kifejezéstelenül néztek egy ideig, aztán ahogy az arcomat pásztázta, mintha értelem költözött volna beléjük
- Danee?
- Aisu? - mondtam ki az egyetlen jég gólem nevét, akiről tudomásom volt
Halvány biccentés jött csak válaszként
- Desdemona? - kérdeztem körbekémlelve, de a gólem csak szomorúan ingatta a fejét
- Nincs itt veled? - de csak szomorúan nézte maga előtt a havat
Hogy kerülhet ide egy idomított gólem a gazdája nélkül, és miért szomorú Aisu?
- Elszöktél? - hevesen ingatta a fejét
Nem. Nem szökött el. Nem is tudnak olyat. De ha nincs vele akkor hol lehet Des?
- Vá... várjunk csak! - nyilallt belém a fájdalmas felismerés
- Meg... meghalt? Des? A gazdád? - kérdeztem összeszorult torokkal
És ő csak bólogatott szomorúan. Kidolgozatlan kezeit dörzsölte egymáshoz zavarában és tehetetlenségében.
Hosszú percek teltek el némán, csak a szél nem hagyott fel a hangoskodással.

- Felállítok egy menedéket ide, gyere, beszéljük meg!
Csak bólintott. Türelmesen megvárta míg előszedem a menedék minden darabját és összeállítom.
Gyertyakristályok pislákoló fényében ültünk le, én forró teával kínáltam magam, őt hiába tettem volna.
Léket vágtam, ahogy eredetileg is akartam, belelógattam a horgászdamilt, és vártam.
Aisu nagy sokára kezdett neki. A hangja fáradt volt, és szomorú. Érzésem szerint elmondta töviről hegyire Desdemona utolsó pillanatait. Az azt megelőző jeleket, amiket Aisu a gazdáján felfedezni vélt, és az utat, amely idáig vezette.
Együttérzően öleltem át a termetes gólemet, s sokáig úgy is maradtunk. Volt időnk, a s az este nagy része szótlan gyásszal telt.
Fogás az volt, de már nem dobott fel:
Egyszerű volt mint a faék: rángott a damil: húztam, ha feszült, kicsit eresztettem. Ki kellett fárasztani a horogra akadt halat. Más volt ez, mint a folyami, tavi horgászás, vagy a tengeri halászat: nem kellett jószerivel semmit se mozognunk hozzá.
A vödör pedig szépen telt halakkal, kapott belőle Aisu is, bár elképzelni nem tudtam, hogy hogyan eszi meg, ha eszik egyáltalán ilyesmit, vagy bármit is.
Megígértem Aisunak, hogy még járok errefelé, és nyugodtan használja a tavi menedékházat.

Fogás: Ponty

Szóló event szafari

A céhvezér elégedetten dőlt hátra a támlára. A céh dolgai nagyon jól alakulnak, mostanra már olyan szintet ért el, ahol rá már nem is igen van szükség. Amiért megalapította az ES-t azt már elérte. Igaz információ brókernek még nem nevezheti magát, de ismeretségi köre elérte azt a szintet ahonnan ez már csak idő kérdése. Jó néhány rendezvényt kitalált és meghirdetett majd sikeresen le is vezényelt a céh kötelékében. Úgy gondolja a továbbiakban hasonló munkára már nem lesz szükség, mostantól elég csak fenntartani az ismeretségeket. ~Innentől végre foglalkozhatok végre magam szórakozásával is.~
A háta mögül egy el nem fojtott ásítás hallatszik, amit a futonra omló paplan hangja zár.
~Igaz is! Nem csak a magam szórakozásával...~ helyesbít gondolataim az árnyharcos, miközben a bizonyos helyeken pixelkockákkal torzított lány lekuporodik mellé és a fejét a fiú ölébe hajtja.
– Jó reggelt! – mondja a „párna” amire lentről csak egy hmmm a válasz. Ita kimért mozdulatokkal hívja le a menüjét és kivesz az inventory-ból egy takarót és a lányra teríti. – Ehhez azért már hűvös van. – mondja miközben a lány füle mögé simít egy rakoncátlan hajtincset. Mostanra már egész hozzá szokott a nem kicsit rámenős lány szabadelvű megnyilvánulásaihoz. Megtanulta a helyén kezelni a dolgokat, bár azért még így sikerül néha kiakasztania őt Karasunak. Hosszú napok küzdelmei után, végül feladta, hogy rávegye a lányt arra, hogy az ő szobája helyett valamelyik üres szobát használja lakóhelyül.
A fiú várt addig, míg a kardforgató magához tér a reggeli félálomból. Amikor már látta, hogy a hollóhajú tartósan nyitva tartja szemeit elérkezettnek látta az időt a helyzet feloldására.
– Amíg felöltözöl kerítek valami harapnivalót. – mondta, majd gyengéden megemelte a lány fejét és kibújt alóla. Sürgölődése közben tovább beszélt – Van terved mára? Arra gondoltam, hogy a céhet képviselve részt vehetnénk azon a fotós eseményen. Nem akarok túlzottan belemélyedni, csak egy szimbolikus nevezéssel. Csupán egyetlen képpel, hogy érezzék az ES jelen van.
A lány elnyom egy ásítást mielőtt kommentálná a fiú mondandóját.
– Egyetlen kép másra nem is lenne elegendő.
– Igaz. – hagyja helyben Ita, majd mosolyogva hozzá teszi – Viszont ahogy Talbot után Coubertin is megmondta „Nem a győzelem, hanem a részvétel a fontos”.
– De azt ügye vágod, hogy ez nem a 2021-es Tokio-i olimpia?!
– A lényeg viszont ugyan az. Persze egy kép semmire sem jó, de ha azaz egy kép elég ütős, akkor emlékezni fognak rá, még ha nem nyerünk akkor is.
Miközben letelepedett ő is az asztalhoz, és falatozni kezdtek tovább folytatta a terv vázolását.
– Úgy hallottam a legtöbb játékos a szafari területén készíti a fotóit, viszont az esemény kapcsán több szinten is elszórtak a kép készítéséhez elengedhetetlen tökökből. Ha valami kifacsart helyen készítenénk képet arra biztos sokan visszaemlékeznének később is. Nincs esetleg valami helyszín ötleted?
– De van. – biccent a lány – Ha olyan helyet keresel, ahol mások nem nagyon fordulnak elő, akkor a 25-ös szintet ajánlom. Csak öltözz fel jó melegen.

Már egy jó ideje haladnak a hóban. Hátuk mögött már Giltstein körvonalai is feloldódtak a hulló hópelyhek függönye mögötti szürkeségbe.
– Biztos, hogy jó ötlet csak úgy bolyongani ezen a szinten?! – próbálja túlkiabálni a lány a talpuk alatt ropogó hó és a süvítő szél zaját.
– Ne aggódj, a forrásom megbízható. Hamarosan kiérünk a viharzónából és utána már jobb lesz. Valamint bizton állította, hogy a megjelölt helyen el tudjuk készíteni a képet.
És ahogy Ita megjósolta, rövid de küzdelmes út után kiértek a hóviharból és egy hatalmas, a napfényben csodálatosan szikrázó befagyott vízfelület szélén találták magukat. Egy keveset sétáltak még míg el nem érték a megadott pontot.
A lány aggódva tekingetett körbe a tejfehér jég hátán, mert nyomát sem látta a beígért töknek.
– Biztosan jó helyen vagyunk? Nem vertek át?
– Csak nyugi, és figyelj. – a fiú letérdelt az átlátszatlan jégre, majd kezeivel kör alakban elseperte azt a kevés havat is ami a jégen volt. Felszerelése közül elővette a direkt erre a célra rendszeresített lékvágót, majd néhány érintés követően egy kör alakú „ablakot” nyitott az alattuk lévő vízre. A kardforgató beletekintet a lékbe. Az alattuk lévő kristálytiszta vízben, a fenéken egy hatalmas sárga tök pihent.

Tonhal