Re: Havas Táj

by **The Gleam Eyes** Vas. Jún. 27 2021, 22:09

Átkos Vérbagoly, a Bosszú Hírnőke
Havas Táj - Page 2 1ac4acc59d6bdc24fa26d1a6e54c9dd1

Leo kiteleportál.
A boss két lábra áll, majd felüvölt.
Mirika 89 pontot sérül a bosstól.

Mirika (Sebzés: 23, Pet sebzés 23, támadáshoz 5 vagy afölé kell dobnia, spec. képességhez 3 vagy afölé kell dobnia, 1.1 SP kiskörönként.)
Boss

Átkos Vérbagoly: full HP, full P

Mirika (44. szint): 61/150 HP, 0 páncél, 90/90 CSP

by **Mirika** Vas. Jún. 27 2021, 22:27

Elég volt egy pillantás Leo-kunra, hogy lássam rajta, ő nem kezelte ezt a dolgot olyan könnyedén, mint én. Én úgy voltam vele, hogy úgyis lesz másik alkalom, a fiúnak viszont tervei voltak, amiket ki tudja mióta dédelgetett, és ez a dolog most egyetlen tollvonással keresztülhúzta az egészet. Ahogy reagált a madár jelenlétére, az egyáltalán nem is az a Leo-kun volt, akit eddig ismertem, hiszen egy pillanatig se tiltakozott, egyből beletörődött. Szerettem volna azt hinni, hogy ennyire megbízik bennem, de ennek biztosan nem ez volt az oka. A kérésére csak bólintottam, majd ahogy a teleportálás fényjelensége elillant, az uhu felé fordultam és a karjaimat széttárva vártam, hogy belém üssön. Az ütés pedig meg is érkezett, nagyjából az életcsíkom hatvan százalékától megszabadítva.
- Mo-- oh... - reflexből emeltem a kezemet, de most nem volt, aki hallgasson a kézjelemre, vagy akár a hívásomra. Hát persze. Momót otthon hagytam. Egy pillanatig az is megfordult a fejemben, hogy hagyom, hadd üssön ki, de aztán inkább a teleport kristályomhoz nyúltam, és mivel az jutott először az eszembe, így Nysterbe teleportáltam. Mielőtt megkerestem volna Hina-chant, még ki akartam próbálni egy-két dolgot...

Teleport

by **The Gleam Eyes** Hétf. Jún. 28 2021, 06:40

Mirika kiteleportálásával nem maradt már jelenlévő. A boss idegesen felvisít, ami messzire sodródott a szélben. Végül kitárta szárnyait és elrugaszkodva a földről, szélsebesen eltűnt a sötét égben.

---

A harc sajnálatos módon sikertelenséggel zárult. Mostantól Mirika képtelen elhagyni hosszabb időre a biztonságos övezetet. Ha 1 óránál tovább tartózkodik védett övezeten túl, a boss automatikusan megtámadhatja, de nem feltétlen azonnal teszi ezt, a megjelenésének csúszása véletlenszerű, de minden esetben opcionális. Ez az alap addig áll fenn, míg a bosst le nem győzik. Amennyiben ennek tudatában Mirika mégis részt kívánna venni a bosson, úgy a boss csarnokban sincs biztonságban.

by **Leonard** Csüt. Szept. 23 2021, 18:09

Fény az éjszakában

"Ha valamelyik nap megszöknél Alex karjai közül, csak szólj, és én megmutatom neked a csillagokat."

A mondat hangvétele talán adhatott némi okot a félreértésre, ráadásul egy kevés szándékosság is volt benne. Leo maga sem tudta volna megmondani, miért érzi úgy, hogy megengedheti magának ezt a stílust, miközben Mirikának például soha nem volt képes ilyen szépeket írni zakatoló szíve és kétségei között. És talán épp ebben rejlett a titok, mert bár Mirika volt a szíve választottja, mégis Hinari volt az, akire képes volt rábízni a gyengeségeit, aki mellett nem érezte többé a kényszert, hogy sérthetetlennek mutatkozzon, mert... mind a ketten esendőek voltak. Kölcsönösen.
Persze aztán egy-két gyors és rövid üzenetváltás után tisztázta, hogy ez egyáltalán nem egy randira hívás volt, már a szó hivatalos értelmében, de Leo korábban megígérte, hogy megmutatja Hinarinak a saját házát, és mivel hosszú ideje nem volt alkalmuk találkozni, lehetőséget akart teremteni egy jó baráti beszélgetésre. Legalább is... ez volt az a hazugság, amivel elméje előállt saját maga megnyugtatására. A valóság pedig az volt, hogy félt. Egyszerűen képtelen volt felkeresni a házikót egymaga, amióta... Még tudat alatt is tisztában volt vele, hogy ehhez a projekthez egy nagyon jó barátra van szüksége, de nem várhatott Iljára, akit két sürgős munkaprojekt, egy házasság és egy másfél éves kisgyerek terhei tartanak a kinti világban. Azt viszont szégyenkezve kellett bevallania, hogy barátai, igazi, őszinte barátai ezen kívül a játékban nincsenek. Bár jóban volt Aftonnal, Allal és mostanra már Ozival is, valahogy amikor olyan helyzetbe került, mégis Shota volt az, aki először az eszébe jutott... És amikor aztán benne is csalódott, nem maradt más, csak Hinari és Simeon. Utóbbinak már így is lógott egy szívességgel, előbbinek viszont már korábban is megígérte, hogy eljönnek majd a faházba kettesben. Kellemest a hasznossal, szokták mondani.
A találkozó napján aztán véletlenül sem a teleportkapuban várta meg a lányt, inkább úgy alakította a szituációt, hogy ketten egyszerre érkezzenek. A lehető legkevesebb hasonlóságot akarta az előző alkalommal, így még az erdőben is egy teljesen másik csapáson vágtak át, hogy semmi esetre se tévedjenek a jól ismert útra. Nehogy Hinari feje búbján is koppanjon egy toboz, nehogy ő is puffogva megdörgölje a helyét, nehogy Leonak az eszébe villanjon akár egy pillanatra is, hogy sétáltak ők ketten kézenfogva; kicsi és a nagy.

Ami Leot illeti, belső, legfőképp tudat alatt létező, soha meg nem fogalmazott kétségeit leszámítva pontosan ugyanolyan volt, mint általában. Talán egy kicsit szórakozottabb, talán egy picit zárkózottabb, de máskülönben semmi jelét nem adta annak, hogy alig egy-két héttel ezelőtt még teljesen a padlón volt. Ő el is hitte, amit gondolt; azt, hogy egy teljesen hétköznapi baráti estét fognak együtt tölteni Hinarival. Azt, hogy az előző időszak kellemetlenségeit a lány nem neszelhette meg így, hogy ilyen kevés időt töltött a Palotában. Azt, hogy ha megoldani nem is sikerült a problémákat, de sikerült őket elég mélyre ásni ahhoz, hogy ne zavarják többé a normális élet lassú hömpölygésében.

by **Hinari** Kedd Szept. 28 2021, 11:56

Fogalmam sem volt, hogy megdobbanó szívem és az ajkaim szélén játszó, játékos mosoly a levél tényének vagy éppen tartalmának a következménye, ám annyit bizton éreztem, hogy ennél az időpontnál talán nem is jöhetett volna jobbkor. Nem feltétlenül azért, mert ne éreztem volna jól magam itt; bámulva a nádtetős házikó fagerendáit és csendben, talán túlzottan is csendesen hallgatva a mellettem alvó fiú szuszogását, nameg a délutáni zápor kopogását az ablakokon. Ritkán esett itt az eső. Mióta ideköltöztünk, alig háromszor pár órát, az elmúltával beálló, párától terhes levegő pedig mindig sétára, felfedezőútra ösztökélt. Most viszont… most viszont nem lett volna kivel mennem. Al persze itt volt mellettem, de a rohamai nem múltak el teljesen és úgy éreztem, hogy kettőnk közül nekem kell lenni annak, aki enged, aki tűr és aki elmegy sétálni egyedül, hogy aztán az első pittyenésre visszarohanjon és nedves türülközővel próbálja enyhíteni kedvesének fájdalmát. Aincradban ugyanis nem léteztek gyógyszerek, mivel nem léteztek betegségek sem – Kayaba pedig megfeledkezett a kívülről érkező problémákról, a sisak hibáiról és hiába volt Al odakint egy kórházban, a NerveGear meggátolta a hatékony kezeléseket, a tüneti kezelés pedig ennyi év után már fabatkát sem ért.
Az eső kitartóan kopogott tovább, monotonitást csempészve csapongó gondolataim közé.

Hinari írta:Épp ma este terveztem megszökni, már a foltozott batyut is összekészítettem a pogácsával. Ha hozol egy jó bort mellé, bármikor a tiéd vagyok.

- írtam vissza és a mosolyom is lágyabbá és egyszersmind szélesebbé vált, hiszen ővele megtehettem ezt, ő jól fogja ezt érteni. Még megvártam, amíg válaszol és leegyeztetjük a pontos helyszínt és az időpontot is, aztán aktív Lopakodással csúsztam ki a takaró alól és kezdtem el készülődni, úgy, hogy Alexet véletlenül se ébresszem fel közben. Főztem neki vacsorát és még elbeszélgettünk egy kicsit, játékosan-boldogan, mielőtt elindultam volna. Kezemben megcsillant a teleportkristály, ahogyan a magasba emeltem azt, alakom pedig a lemenő nap utolsó sugaraival együtt hagyta ott a kis házikót, benne a fiúval, aki ezek után valószínű vissza fog dőlni aludni.

Valójában igenis sokat gondoltam Leora az utóbbi időben. Leginkább szavaira és tanácsaira, amiket igyekeztem megfogadni, de nagyon sokszor egyszerűen csak őrá, hogy vajon hogy érezheti magát, hogy telt a születésnapja és bár tényleg nem nézegettem annyit a térképet, mint régebben, de azért feltűnt, hogy amikor keddenként és szombatonként a palotában ténykedtem, egyetlen egyszer se láttam őt feltűnni a folyosón.
- Jó látni téged – köszöntöttem őt mosolyogva és kíváncsian indultam el mellette az úton, egyelőre elsősorban a térdig érő hóval bajlódva a beszéd helyett.

Aktív dixi: Liliomanó

by **Leonard** Kedd Szept. 28 2021, 19:20

Hümmögve csukta be az üzenetküldő panelt, arcán jókedvű mosoly ült. Érezte, hogy ezekkel a vicceskedő párbeszédekkel átléptek egy határt, mégsem törődött vele különösebben. Nem arról volt szó, hogy bármelyikük is komolyan gondolt volna bármit, de ha ő lenne Alex helyében, már kész terve lenne a gyilkosságra. Persze Leo tudta magáról, hogy különösen féltékeny típus, és logikusnak tűnt a gondolat, hogy más férfiak egyáltalán nem olyan harapósak, ezzel az indokkal pedig végleg elültette a lelkiismerete apró vészcsengőit és elkezdett készülődni. Megmosakodott, gyűrött ruháit tisztákra váltotta és elsüllyesztette inventoryjába azt az ízletes bort, amit egy küldetés során sodort lába elé a tenger. Meglepő módon izgatottnak érezte magát. Most először tapasztalta meg, milyen ember is lakozik Hinari vastag és rideg páncélja mögött, ez az élettel teli, pimasz nő pedig határozottan jobban tetszett neki. Hosszú idő óta először tűnt úgy számára, hogy végre minden adott egy normális, kellemes hangulatú estéhez. Persze a tudatalattija erről még mindig nem volt teljesen meggyőzve.
- Remélem, a pogácsát nem hagytad otthon. Egész délután erre az ínyenc fogásra készültem - lépett ki a teleportkapuból pár másodperces késéssel, és olyan természetességgel sétált Hinari mellé, hogy puszival köszöntse, mintha ezt eddig is így csinálták volna. A gesztusból aztán ölelés is lett, és újfent megállapította, hogy Hinari sokkal-sokkal kisebb és törékenyebb, mint amilyennek általában kinéz. - Téged is jó látni - mosolygott aztán rá melegen, bár ez sem volt feltétlenül száz százalékig igaz. Egy kicsit még mindig tartott tőle, hogy amint Hinari fülébe jut, hogyan bánt Mirikával, ki lesz rakva a céhből, hisz nem túl hősies dolog így viselkedni egy nővel, legyen arra bármilyen indokod.
- Máris sokkal kisimultabbnak tűnsz - jegyezte meg aztán, és elővett egy cigarettát a jobb kabátzsebéből, miközben lábai rátaláltak a már előre végiggondolt ösvényre. Mondjuk azzal nem számolt, hogy egy kicsit göröngyösebb lesz, mint a már jól ismert, kitaposott út. Egy-két percig tudta csak elviselni, ahogy a lány küszködve tör utat magának a méteres hóban, aztán elkapta a könyökénél fogva, kicsit közelebb húzta magához és stabilan megtartotta.
- Ha itt mászol, ahol egy kicsit jegesebb a felszín, nem süllyedsz úgy le - tanácsolta szakavatott hójáróként. - Bár csúszósabb is, nem kell félned, majd én tartalak - tette még hozzá lovagiasan, megfeledkezve róla, hogy Hinarinak épp olyan magas az akrobatika jártassága, mint neki, szóval ugyanakkora eséllyel fognak seggre ülni. További fél óra csúszós séta után - hiszen most a hosszabb úton jöttek - kibukkant végre előttük a szint széle, az azon túl elterülő szakadék, a csillagokkal pettyezett tiszta égbolt, mindenekelőtt pedig az aprócska, kedves kis faház. Leo addigra már egészen szótlan lett, ha beszélgettek is valamiről, folyton-folyvást elkalandozott. Most egy pillanatra megtorpant és megremegett a Hinarit még mindig stabilan tartó keze.
- Menj csak előre nyugodtan, én elszívom még ezt - jelentette ki a frissen meggyújtott cigarettára mutatva, majd a lányt hozzáadta a belépésre jogosultak listájához, aztán önkéntelenül is felnézett az égre.
Most kellene előbukkannia annak az átkozott bossnak! A bagoly visítása egy pillanatra újra a fülében csengett, ő pedig szokatlan módon, mélyre bújt a téli kabátban. Hirtelen úgy érezte, fázik.

by **Hinari** Szomb. Okt. 02 2021, 18:30

- Kipróbált recept egy kicsit feljavítva, profi szintű főzés jártassággal készítve - feleltem sokat ígérő mosollyal, jókedvűen, ami után egészen bizonyosan a batyu megpaskolása jött volna, ha lett volna a vállamon olyan, így viszont enélkül fogadtam Leo ölelését a puszival és viszonoztam is azt. Örültem neki, hogy a nyilvánvalóan viccnek szánt levelem után végül úgy döntöttem, hogy a délutánt rááldozva valójában is megsütöm azt a pogácsát: ha már Leo tényleg hozott magával bort az alkalomra, hiba lett volna nem hozzájárulni valamivel az estéhez. A megállapítására mondjuk már enyhe pírral, de hálásan biccentettem, hiszen részben neki köszönhettem ezt; ő volt az, aki akkor utánam jött a folyó partjára és megerősített benne, hogy nem gond, ha kiveszek egy kis... szabadságot. Ha elkezdek magammal foglalkozni és otthagyom kicsit a felelősséget, amit azóta az este óta hurcoltam magammal. Lopva pillantottam fel rá, ahogy végül rágyújtott és kicsit talán késve is indultam el mellette, ugyanis a nekem címzett szavai őrá magára már korántsem voltak ilyen igazak: emlékeztem még, mikor kezdett el újra cigarettázni és az a tény, hogy ezt a szokását azóta is megtartotta, nem jelentett semmi jót. Gondolataimat viszont nem mondtam ki hangosan; kicsit felgyorsítottam lépteim és hamar beértem őt, onnantól pedig igyekeztem tartani vele a lépést, hát... egészen az ösvény korai szakaszáig, ahol már jó fél-egy méteres hó várt minket.
- Mondd csak, az út is az élmény része, hogy gyalog megyünk és nem kristállyal? - néztem fel Leora egy kissé viharvert mosollyal és hátradobtam a vállam mögé pár, a felcsapódó hótól nedves hajtincset. Eddigre már telement a csizmám hóval és a vastag harisnyámról is pixelekben szállt fel a nedvesség, a srác hirtelen mozdulata viszont meglepett és a törődés, amellyel megtartott, eszembe juttatta, milyen régen is volt részem ilyesmiben - Köszönöm... - feleltem, csupáncsak ennyit és nem toldottam hozzá, hogy igazából elesni, azt nem fogok, mert jólesett a gesztus és az, hogy végre... támaszkodhatok valakire. Mégha olyan dologban is kell most, amihez nem feltétlen lenne szükség az erős férfiúi kezekre. Az út pedig még ígyis hosszú volt; főleg úgy, hogy közben én szinte végig azzal voltam elfoglalva, hogy ne essek el és hogy mindeközben folyamatosan figyeljem az Észlelésem által adott jelzéseket - Leo ugyanis bármennyire volt tapasztalt, mégis csupán két játékos voltunk a sötét erdő közepén, kiszolgáltatottan a mély hóban, amelyet előttünk aligha járhatott be más.
Az elém táruló látvány viszont mindenért kárpótolt.
- Leo, ez... gyönyörű - álltam meg és minden másról megfeledkezve bámultam egy ideig a tájat, a csillagokkal és a kis házikóval, amely éppen olyan rejtett ékszerdoboz volt, mint a miénk a tengerparton. Egy titkos csoda, amelynek különlegessége nem pusztán az elhelyezkedéséből származott, hanem abból, hogy volt valaki, akinek még ennél is többet jelentett.
Leo szavai voltak azok, amik végül képesek voltak elszakítani a látképtől és ahogyan pár könnyed mozdulattal elhessegettem a füstöt az arcomból, mostmár azzal a tekintettel néztem rá, amelyben tisztán láthatóan ott volt a ki nem mondott kérdés és amely mégsem volt sem követelőző, sem dühös. Egyszerűen csak aggódó, azzal a meleg mosollyal kiegészülve, amivel végül közelebb léptem hozzá.
- Inkább itt maradok veled - feleltem és pillantásom az övét követte, fel az égig, miközben vállam szinte az oldalához ért. Így álldogáltunk mi ketten a hóban, egy karnyújtásnyira a melegtől, mégis szánt szándékkal választva inkább a hideget.
Egyelőre.

by **Leonard** Vas. Okt. 03 2021, 13:30

- Valóban - helyeselt meleg mosollyal, bár számára ez egyáltalán nem a táj gyönyörűségét jelentette, sokkal inkább a Hinari arcán ülő gyermekien őszinte csodálkozást. Leo nem számított rá, hogy a csillagok ilyen egyszerűen képesek lesznek elűzni a sötétség, hideg és átázott ruhák okozta kellemetlenségeket, de ahogy a lány arckifejezését figyelte, néhány pillanatra még ő maga is megfeledkezett mindenről.
Ezúttal egyetlen felhőként elúszó sötét bagoly sem takarta el a kilátást, a vijjogás nem törte meg a csendet, a sors nem akart beleszólni abba, amire elkészült. Valahogy mégis megkeseredett a szájában a nyál, a hideg végigkúszott a gerincén, az emlékek egy csapásra tönkretettek mindent. A cigarettában keresett menedéket, mint általában, de érezte, hogy az ismerős mozdulatsor itt most nem lesz elég. Fázósan összehúzta magán a kabátját, talán még a fogai is összekoccantak.
Aztán megérezte magán az aggódó tekintetet, és a belsőjét szorongató érzés egy csapásra elkezdett felengedni. Megfogadta magának, hogy soha többé nem terheli Hinarira a problémáit, mert így is elég súly nehezedik a vállára, most valahogy mégis helyénvalónak tűnt a belőle sugárzó törődés, épp úgy, mint a vállából áradó melegség.
Leo lehajtotta a fejét és egy hóbuckát kezdett el rugdosni maga előtt.
- Én... - szólalt meg végül, a szokásosnál egy árnyalatnyival mélyebb, reszelős hangon. Megköszörülte a torkát és újra az égre emelte a pillantását. A csillagok valóban nagyon különlegesek voltak ezen a területen.
- Szeretem az érdekes helyeket. Tudod, régen rengeteget utaztam, de sohasem néztem meg a kötelező látványosságokat. Miamiban nem látni a csillagokat, de meseszép az óceánt pöttyöző hajók fénye, New Yorkban lenyűgöző látványt nyújt letekinteni egy felhőkarcoló tetejéről, Sorrentoban pedig csak ülsz a lépcsőn két színes épület között, és ha szerencséd van, egy gyönyörű lánytól tanulsz mézédes, olasz szavakat. Provanceban nem éri meg autóba ülni, de ha robogóval közlekedsz, nem fogod elszalasztani az olajligetek szépségét, Németországban viszont épp az a lényeg, hogy sebességkorlátozás nélkül rohanhatsz végig az autópályán, életedben először kipróbálva egy Mazeratti végsebességét. - A lányra mosolygott és eldobta a cigarettából megmaradt csikket. Talán nem erről kellett volna beszélnie, de Hinari mellett úgy érezte, a problémáit egyáltalán nem szükséges szavakba önteni. A lány azt tudta valamiért anélkül is, ezt viszont... az élet szépségeit talán még nem ismerte.
- Egyszer odakint szeretnék majd elmenni valahová, megnézni az északi fényt. Nem Oroszországban, hanem egy olyan környéken, ahol ilyen apró kis faházak alkotják a falvakat - tette még hozzá fejével a saját házára bökve, majd elindult annak irányába.
- Gyere, ne fagyoskodjunk itt kint. Vár a meleg kandalló és a nagyhírű pogácsa!

by **Hinari** Kedd Okt. 05 2021, 18:06

Pillantásom úgy nyugodott az arca elé eső, szőke fürtökön, mint érett kalász tetején a frissen kelt katicabogár, amely a hosszú út után most látja először a búzamező szépségét és nem győzi magábba szívni annak aranyló varázsát. Ajkaim szélét felfelé görbítette a világ, amit Leo szavai keltettek életre elmémben, noha én egyik helyen sem jártam és csak az internet színes, digitális képkockáin keresztül néztem meg, milyen is lehet New York, nameg Párizs vagy éppen Róma. A tenger fodrain megcsillanó fény, a színes házak és keskeny utcák - egy olyan világ, amely már odakint is elérhetetlen messzeségbe fulladt és amely most elfacsarta a szívemet, hiszen oly messze volt még az, hogy valójában is láthassam. A fiú végül elszakította tekintetét a csillagokról és rám mosolygott, én pedig tudtam, hogy ha nincs is semmi sem rendben, ez az egy pillanat valahogy mégis képes volt felülírni ezt, békét és álmokat csempészve be hozzánk a metsző valóság résein át.
Ajkaimon továbbra is mosoly játszott, tekintetemet viszont nemsokára újra rabul ejtette az előttünk elterülő, végtelennek tűnő csillagpázsit.
- Ha egyszer Angliába utazol, sétálj ki a fagyos tengerpartra a szemerkélő esőben. A zord szél vaddá és könyörtelenné teszi a tengert, de a partmenti dűnéken mégis mintha örömtáncot járna a homoknád és a tengerparti sás; boldogan hajladoznak egy nem ismert ritmusra és örülnek, hogy mezítelen lábbal te ott jársz közöttük. Éneked átbucskázik a szálak között, azok pedig új táncba kezdenek és sohasem fáradnak el, hiába veri őket az eső.
- Tudod... - fordultam hirtelen a fiú felé - Hat éves voltam, amikor Japánba költöztünk és azóta nem láttam viszont azt a partot. Egy ideig kerestem Tokióban is, de a tömeg, a zsúfoltság és a hangzavar elnyomja az éneket, a savas, szennyezett eső pedig leveri a táncot. Azt hiszem sohasem találtam meg a helyem abban a városban, egészen a játék indulásáig nem - mosolyodtam el fanyarul, de lelkemben még ott voltak a boldog emlékek és ez a kettősség még így, a vastag kabát alatt is szemmel látható volt. Zavartan igazítottam a fülem mögé egy tincset és köszörültem meg a torkom; nem voltam biztos benne, hogy éppen most kellett vele megosztanom ezt. Egy darabot a múltamból, egy darabot a miértekből, a szavak viszont maguktól jöttek, hiába tudtam jól, hogy neki most nincs szüksége erre; szürke szavakra egy esőben született, brit kislánytól.
Az ajánlatára hálásan bólintottam és tűnődőn követtem őt a házig, gondolatban még a sások között járva, szívemben viszont már a kandalló és a sült pogácsa illatának reményével.

by **Leonard** Vas. Okt. 10 2021, 15:38

Megszédült a tengernyi emléktől. Az előtte elterülő lehetőségek, mint a csillagok, ragyogtak fent az égen, számára mégis elérhetetlenek voltak. Soha többé nem tudott úgy utazni, mint régen, és hiába gázolna térdig a sásban, egyszerűen nem érezne belőle semmit.
Most mégis halvány mosollyal bólintott Hinari szavaira. A hazugság olyan könnyen, olyan természetsen bukott ki belőle, hogy ezekben a pillanatokban még ő is képes volt elhinni, mindez lehetséges.
- Majd egyszer mutasd meg nekem, jó?
Valahol mindketten ott voltak a távoli helyen, egy jobb világban. Ott, ahová Leo már úgy érezte, soha többé nem téhet vissza. Hinari viszont még megtanulhatja, milyen változékony az otthon, hogy nem is igazán a környezet, sokkal inkább az emberek teszik azzá, ami. Megtalálhatja azt a zugot Japánban, ami onnantól a sajátja lesz, és hiányolhatja azt a helyet messziről, egy távoli, angol parton énekelve, térdig a sásba gázolva.
Jó érzés volt erre gondolni. Hogy neki rengeteg lehetősége van még az életben, ahogy Mirinek, Aftonnak, Ozinak vagy Jeaninek. Az embereknek, több ezer embernek, akikért megérte küzdeni.
És akik talán majd egy nap nosztalgikusan fognak visszagondolni olyan helyekre, ahol találkoztak ővele. A sráccal, akinek már csak itt létezhet élete.
Veszélyes vizekre kalandoztak a gondolatai. Látszott rajta, hogy egészen máshol jár, de amint beléptek a faházikó apróska ajtaján - ahol le kellett hajtania a fejét, ha be akart férni - és megcsapta arcukat a benti meleg, egy csapásra visszatért a jelenbe. Jókedvűen veregette le a havat a csizmáiról, miközben még csak meg sem fogalmazódott benne, mitől is könnyebbült meg. Megérkeztek. Anélkül, hogy bármi is közbeavatkozott volna, valóban sikerült célt érniük. Itt volt a ház, itt volt a kandalló, az asztal. A ház másik oldalán elterülő hatalmas üvegablak mögött ott húzódott a végtelen. Minden a helyén, talán csak az asztalon heverő üres tányérok törték meg a tökéletesség álcáját, amelyekről épp csak napokkal ezelőtt pixeleződtek el a lejárt szavatosságú ételek végleg.
- Üdvözöllek szerény kis hajlékomban, hercegnő - mutatott körbe, bár a szinpadias meghajlás elmaradt. Ehelyett csak elővette inventoryjából a bort, felkapott két poharat a pultról és az apró dohányzóasztalra készítette őket, mielőtt leült volna a kanapéra.

by **Hinari** Pént. Okt. 15 2021, 09:11

Annyira könnyen és meggondolatlanul bólintottam rá a kérdésre, mint hajdanán egy másik kérdésre a palota poros udvarán, egy másik szőke férfinak, akiből ugyanúgy áradt a dohányszag, mint Leoból - a hasonlóság pedig egy pillanatra arcul ütött és szívem kihagyott egy ütemet; még sosem gondoltam rájuk így. Csak azt a szót nem mondtam ki, "Rendben" - mosolyom pedig igazi volt, őszinte és reménykedő, holott én magam is csak álmodtam róla, hogy egyszer visszajutok majd, ez az álom viszont itt, a csillagfényes éjszakán egészen elérhetőnek tűnt most. Követtem Leot a házig és ha az kívülről meseszépnek hatott, hát belülről méginkább ezt a hatást keltette, ropogó tűzzel a kandallóban és a hatalmas üvegablakkal, amely kizárta a hideget, ám a fényt beengedte mégis. Arcom kipirult a hirtelen hőmérsékletváltozástól és amíg céhtársam a csizmáját veregette, én csak bámultam az égboltot és jópár másodperccel lemaradva követtem csak a srác példáját, magam is lehúzva a lábbelit és szórakozottan figyelve, ahogyan a nedvesség és a hó apró pixelek formájában távozik róla.
- Nagy öröm számomra, vitéz lovag - feleltem a köszöntésére és persze a megszólítására kuncogva és ha már rögtön a borral kezdtünk, hát én is elővettem azt a híres pogácsát és kezemben a tállal sétáltam oda a kanapé előtti kisasztalhoz, hogy a poharak ne árválkodjanak ott kettecskén - Az egyik fele sajtos, a másik burgonyás - mosolyogtam a fiúra és letettem a sós süteményt, majd elhelyezkedtem az ülőalkalmatosságon és amíg Leo kitöltötte a borokat, jobban szemügyre vettem a kis faházat.
- Ez tényleg egy kis csoda - mondtam ki aztán és pillantottam fel a fiúra - Gyakran szoktál kijönni ide? - kérdeztem csakúgy kíváncsiságból és azon kezdtem el gondolkodni, hogy vajon milyen gyakran látom a fiú pöttyét a térképnek ezen a környékén.

by **Leonard** Hétf. Okt. 18 2021, 20:28

Pillantását elgondolkodva a tányérokon felejtette. Ritkán készült bármivel is. Egyszerűen nem az a fajta ember volt, aki túl sokat aggódott a körülményeken, a programokon vagy a részleteken. Leo spontán volt, a találkozói erejét a személyisége adta, és ritkán akart ezen kívül lenyűgözni is bárkit. Általában akarnia sem kellett, elég volt csak néhány jó szót szólnia, mint például Seishinnél vagy Mikonál. Hirtelen nem is értette, korábban miért izgult annyira. Nevetségesnek találta az aznapi önmagát.
Tekintetét elszakította az emlékektől, és inkább a sós süteményekre fordította. Azok frissek voltak, illatosak és tökéletesek, amilyennek egy igazi, kinti pogácsának lennie kell.
- Tényleg nem hazudtál a főzés jártasságodról - ragyogott fel a szeme, miután az egyikbe beleharapott, mert ugyan az édes dolgokat nem szerette, de ezt... egy jó tál pogácsát bármikor képes volt kisfiús örömmel magába tömni.
Egy jó darabig le is foglalta magát vele, és mivel tele volt a szája, nem is tudott azonnal válaszolni Hinari kérdésére. Szabályosan küzdelmet okozott neki, hogy lerakja végre a tálat és kihúzza a fejét a burgonyás finomságok közül, de végül azért csak megtette. Hiszen beszélgetni voltak itt, nem azért, hogy... egyen.
- A havas szintek a kedvenceim - mosolygott szélesen, habár valószínűleg nem mondott újat ezzel az információval. - Eleve sokat járok errefelé, mert kellemesen hűvös van - folytatta elgondolkodva, bár Hinari és más emberek talán nem a kellemes szóval illetnék a hideget -, és mert az otthonomra emlékeztet. - Miközben befejezte a mondatot, a palackért nyúlt, és szakszerű mozdulattal eltávolította belőle a dugót. Két csillogó poharat megfestett a szőlő bíborvörösével, aztán folytatta. - Persze egyáltalán nem olyan, mint Moszkva. Ott a hó hamar sárrá szürkül, a csillagokat eltakarják az épületek, és a levegő is valahogy máshogy hűvös, piszkosan. A külvárosban viszont, ahol a legjobb barátom is lakott, hiába volt tele minden szürke lakótömbökkel, az illatok valahogy pont ugyanilyenek voltak. Még a pogácsa is passzol - bólintott nagyot lelkesen, és még egy darabot a szájába tömött, mielőtt folytatta. - Aztán ott van még Pétervár, ahol a nagyszüleim éltek. Amikor a harmincas szinten sétálok, az egészen hasonló érzés. Nem tudom, hogyan, hiszen a jeges szinten nincs sem kikötő, sem tenger. A huszonhatodik szint meg tiszta Jekatyerinburg. Tudod, amellett a város mellett töltöttem a... - megakadt egy pillanatra, pislogott, de nem folytatta, sőt, témát is váltott. - Bár te gondolom a házikóra vagy inkább kíváncsi. Elég gyakran jöttem, mielőtt... - újra megakadt. Pislogott, zavarában elvörösödött, és inkább a szájába tömött még egy burgonyás pogácsát. Elfordította a fejét, és próbált úgy tenni, mintha semmi nem csúszott volna ki a száján. Lázasan törte a fejét, mivel terelje el magáról a figyelmet, de nem jutott eszébe egyszerűen semmi.

by **Hinari** Csüt. Nov. 11 2021, 09:52

Mindig boldogsággal töltött el, ha egy számomra fontos személynek örömöt tudtam okozni, akár egy tál pogácsával vagy bármi egyébbel, így most is, ahogyan Leo szinte rávetette magát a süteményekre, arcomon jókedvű mosollyal figyeltem őt és egy pillanatra meg is feledkeztem a előttem elterülő csillagtengerről. A dicsérő szavakra csupán bólintottam és ahogy a pogácsa fogyott, úgy kezdem el felmelegedni én is és ha már itt volt a lehetőség, hát én is elvettem egyet a sajtosak közül.
Apró darabonként majszoltam, amíg Leo beszélt.
A korábbi, szinte hallgatag srác helyét átvette egy vidám, lelkes férfiú és én mindent, amit elmesélt, igyekeztem magam elé képzelni az ő szemével, ahogyan ő megélte és ahogyan ennyi év távlatából emlékezett rájuk. A kezemben tartott, immáron borral teli pohár szélén melegen csillant meg a kandalló tüze, a szavak viszont - noha derűről árulkodtak - mégis azt a fajta hiányérzetet keltették bennem, mint amikor Anglia homokos partjaira gondolok és eszembe jut, milyen jó volna ott lenni most. A vágy Leo minden mondatából áradt felém és amikor eszembe jutott, miért ódzkodik kilogolni, a szívem szomorúan dobbant meg. Inkább - egy köszönetnek szánt biccentés után - belekortyoltam az italba és tekintetem, amely eddig végig a fiún tartottam, most a szint széle felé irányítottam, belebámulva a sötét messzeségbe. Valamikor ekkor jött az első megakadás is, amit egy következő követett és amíg az elsőnek nem tudtam volna elmondani a végét, az utóbbiról egészen konkrét sejtéseim voltak.
Nem mintha lett volna értelme rákérdezni bármelyikre is.
- Egészen szerencsés vagy, hogy megtaláltad a kintihez hasonló környékeket itt - néztem végül rá értő mosollyal és megízlelve a bort elismerőn bólintottam - Majd el kell mondanod, hol vetted a palackot, rég ittam ilyen finomat - emeltem meg kissé a poharat, majd hátradőltem és pillantásom újra visszatért a fénypontokhoz előttünk - Mármint, én is körbejártam a szinteken, sárkányháton is, (persze bőven nem mindenhol), de eddig úgy néz ki, hogy a programozóknak a tervezéskor nem jött be a hideg, csapadékos, szeles tenger- vagy esetleg óceánpart ötlete. Sajnos fele olyan hasonlót nem találtam még sehol, pedig kellemes lenne - kuncogtam, direkt a Leo által korábban használt szóval jellemezve az érzést és elvettem egy második pogácsát is az asztalról - Ha esetleg találsz ilyet, mindenképp szólj - tettem hozzá és jóleső sóhajjal támasztottam meg fejemet is a kanapén, bele-belekortyolva a borba, ami sajnos túl gyorsan fogyott a pohárból.

by **Leonard** Hétf. Nov. 15 2021, 20:36

Hálásan elmosolyodott, amikor Hinari másfelé terelte a témát, habár érezte már magához olyan közeli barátnak a lányt, hogy az sem zavarta volna különösebben, ha rákérdez. Biztos, hogy igazat válaszolt volna, de ehhez a gyönyörű, gondtalan estéhez mégis csak jobban passzoltak a könnyedebb, békés témák. Leo nem akarta, hogy Hinari megpróbáljon szavakkal és jótanácsokkal segíteni neki. Az viszont, ahogy ott ücsörögtek egymás mellett és meleg emlékeket ültettek a negatívak helyébe több volt, mint terápia.
Bólintott a kérésre, hogy majd mindenképpen szólni fog, ha egyszer egy szeles, angolos tengerpartot talál, habár nem emlékezett rá, hogy valaha is járt volna ilyen helyen. Sem itt, sem pedig a kinti világban nem volt még rá példa. És ha meg is találná... a fejében élő kép korántsem hasonlíthat arra, ami Hinari szívében él. Lehetetlen vállalkozásnak tűnt, de ezt talán mind a ketten tudták.
- Épp egy egyszerűbb küldetésen voltam a tengerparti szinteken, amikor furcsa fodrozódást láttam a vízben. Bedobtam a pecabotot, de nem jött be a minimális esély, hogy az én alacsonyabb szintű horgász jártasságommal is kifogjak valamit. A kíváncsiság viszont hajtott, szóval gatyára vetkőztem, ugrottam és úszni kezdtem. Kincset nem, de egy egy hajóroncsot találtam a víz alatt, amikor pedig kimásztam a partra, a lábamhoz sodortak egy dobozt a hullámok. A leírás szerint ez egy "palack az elsüllyedt kalózhajóról". Igazi ínyencség, nekem elhiheted - kacsintott vidáman, inkább a bor felé terelve a témát és ő is nagyokat kortyolt a saját poharából. Nem egészítette ki különösebben a sajtos és burgonyás pogácsák ízét, de tényleg finom volt. Ráadásul jó erős is, ahogy azt egy kalózbortól elvárná az ember. Szinte még az első pohár aljára sem ért, de máris megjelent egy enyhe alkohol jelző az életcsíkja mellett, pedig ez szinte soha nem szokott előfordulni.
Merengve hajtotta hátra a fejét ő is a kanapé támlájára - bár ehhez neki egy kicsit lejjebb kellett csúsznia - és rábámult a csillagokra.
- És milyen a tengerparti házban élni? Alex nevében is remélem, hogy egész nap bikiniben mászkálsz - vigyorodott el gyerekesen, aztán ez átváltott egy másfajta mosolyba, ahogy elképzelte, mi mindent tudna csinálni egy nővel kettesben a világ végén. Ahogy azt tervezte is alapvetően, épp ebben a házban, pár héttel korábban. Ráadásul... épp kettesben volt egy nővel, egy házban... a világ végén.
Kár, hogy az a nő foglalt.

by **Hinari** Szer. Nov. 17 2021, 10:01

Talán a bor tette, vagy csak egyszerűen kezdtem átmelegedni a kinti hideg után itt, a kandalló mellett, de arcomra enyhe pírt varázsolt a képzelet, miközben Leo a palack eredetéről mesélt.
- Ezért szeretem ezt a világot - feleltem, még mindig a csillagokat bámulva - Tele van szépséggel és kalanddal. Hisz odakint mennyi esély lenne rá, hogy beugorva a vízbe egy hajóroncs fogadjon? - tettem fel a kérdést és laza mozdulattal bedobtam a számba egy újabb pogácsát, természetesen pár korty borral öblítve le azt. Nos igen, mindez egyértelműen a titkos kincsekről szólt és ha bárkiben is felmerült volna, nem, nem Leo fürdőnadrágra öltözésének képe váltotta ki belőlem a sóvárgást, mindinkább azok a veszélytelen, de izgalommal járó események, amik bármikor elénk sodródhattak, amíg itt éltünk. Én pedig nem vágytam többre már, illetve... hát, valójában nagyonis.
- A tengerparton csak abban - fordítottam oldalra a fejem és néztem meg magamnak Leo arcát kihívó mosollyal - A házban viszont hűvös van, ott fel kell öltözni. És sajnos mostanában sokat vagyunk bent, Al rohamai nem igazán... - ráncoltam össze a homlokom és most én voltam az, aki elharapta a mondat végét. Ha őszinte akartam lenni, torkig elegem volt és ahogy ez a gondolat az ital hatására megfogalmazódott bennem, elmélyült ráncokkal bámultam meg a poharam alján lötyögő, utolsó csepp nedűt, majd húztam le azt egyetlen mozdulattal. A látóterem sarkában lévő méreg ikon valamikor ekkor kezdett el feltűnni, hogy ott van, de nem nagyon foglalkoztam vele; csak letettem az üres poharat az asztalra és jóleső sóhajjal dőltem hátra a kanapén. Nem akartam most ezzel a témával foglalkozni, de eszembe jutott, hogy a közös baráti este mellett mire szerettem volna még megkérni a fiút. Az pedig nagyon is kapcsolódott mindahhoz, amibe az előbb belekezdtem.

by **Leonard** Szer. Nov. 17 2021, 17:59

Válasz helyett csak hümmögött. Bár egy elsüllyedt hajó felfedezése önmagában remek élményt nyújthatott, itt a játékban ő inkább párosított az ilyen objektumokhoz elvégzendő küldetéseket, mob spawnpontokat, kincslelőhelyeket vagy rejtett kazamatákat. Elővigyázatosan közelítette meg, de önmagában nem lepődött meg azon, hogy ilyesmi talált. Rég hozzá volt szokva a középkori, fantasy jellegű programozáshoz, az ingerküszöbét pedig már nem nagyon érték el az ehhez hasonló események. Bezzeg ha a valóságban kellene egy ilyen helyen úszkálnia, rendes búvárfelszerelésben, millió hal és korall között, minden pillanatban attól tartva, hogy rászakad az egyik deszka... Nos igen, a kettőt még mindig nem lehetett egy kalap alatt emlegetni, legalább is neki nem ment. Ehelyett azonban voltak olyan dolgok, amik pontosan ugyanolyan érzést csaltak ki belőle itt bent is, mint odakint. Ilyen volt a csillagos égbolt, amiről hiába tudta, hogy csak a következő szint alját látja maga fölött, még így is végtelennek tűnt és tökéletesnek, ilyen volt a hó roppanása a talpa alatt, vagy az eső szitálása egy hűvös őszi napon, de ilyen volt a kandalló melege is. Ezekben az apró, végtelenül ismerős dolgokban meglelte az otthonát, de a többi még ennyi év után is túl szürreálisnak tetszett ahhoz, hogy össze tudja egyeztetni a valósággal. Meg hát... nem is volt az a típus, akit bármennyi ideig is leköt a környezet szépsége.
Most se sokáig nézelődött, amint megérezte magán Hinari tekintetét, oldalra fordult, csak hogy teljesen ledöbbenjen a lány arcán játszó piszok kis mosolyon. Egészen magabiztosnak tűnt. Olyasminek, amire egy valamirevaló férfi hasonló kihívással válaszol, csakhogy mielőtt ez akár csak megfordult volna Leo fejében, legnagyobb sajnálatára a pillanat már oda is lett.
Alex, hát persze. Szörnyű érzés lehet végigasszisztálni a szerelmed betegségét, tudván, hogy nem tehetsz érte semmit.
Kinyújtotta a karját és nyugtatólag átölelte Hinari vállát.
- Csodálatos ember vagy, amiért mindvégig kitartasz mellette, de ha szeretnél, most lehetsz gyenge is. Most csak én látom - suttogta szelíden, habár egy utolsó szemétládának érezte magát, amiért ilyeneket mond. Nem Hinari miatt, hiszen neki határozottan szüksége volt a támogatásra, de elég volt csak belegondolnia, hogy akár Mirika arcán is láthatná ugyanezeket az elmélyült ráncokat, máris megszakadt a szíve. Vajon mit tenne Alex helyében, ha a lány, akit szeret, ennyire szomorú lenne miatta? Vajon hogy érezné magát, ha Mirika máshoz fordulna segítségért, amikor már nem bírja elviselni a terheket?
Szabad kezével ügyetlenül a palackért nyúlt és megtöltötte a kiürült poharakat, majd nagyot kortyolt a sajátjából. Hinari és Alex kapcsolata régi és mély volt ahhoz, hogy egy halálos betegség se szakítsa szét, de ő még megmentheti az örökös aggodalomtól azt, akit szeret. Ehhez pedig nem lenne szükség semmi másra, csak... némi önkontrollra. Még akkor is, ha az érzéseket letagadni szinte lehetetlen feladatnak tűnik.

by **Hinari** Szer. Nov. 17 2021, 19:57

Egyszerűen csak fáradt voltam. Nem a szó fizikai-, mindinkább a lelki, terhektől nehéz értelmében, Leo ölelése pedig... Leo ölelése pont ezt a fajta kimerültséget enyhítette és én egy kisebb sóhajjal engedtem magam bele az oly kellemes érzésbe. Észre sem vettem, hogy márcsak a házikó gondolatától is befeszültek tagjaim, a bor ellenére is, amiből az első pohár szokatlanul hamar ürült ki. Most viszont, hogy megtehettem, arcomra kiült az a kimerült, hálás mosoly, amit a srác már láthatott rajtam a folyó partján, nem is olyan nagyon nagyon sokkal ezelőtt.
- Furcsa nem, hogy egészen eddig a tengerparti ház gondolatába menekültem, most viszont, hogy ott élek, meg onnan menekülök - emeltem fel pillantásom az égboltra és vettem kezembe a második pohár italt, szórakozottan játszva vele, de persze vigyázva rá, hogy egyetlen csepp se vesszen kárba a kivételes nedűből. Ez mondjuk nem ment olyan könnyen, mivel a mozgáskoordinációm élessége tompulni látszott, a gyomromban pedig olyan emlékek kavarogtak, amelyeket mindvégig elfojtottam talán és amelyek alig várták, hogy így vagy úgy, de felszínre kerüljenek mostmár. Beharaptam ajkaim és megráztam a fejem: jelenleg egy kicsit sem ezért voltunk itt.
Inkább kortyoltam párat a borból és elégedett sóhajjal süppedtem vissza a kanapé és Leo karjának melegébe.
- Tudod, meg akartalak kérni valamire, de azt hiszem nem ez a jó alkalom - pillantottam a fiúra, ajkaim szegletében enyhe mosoly bujkált - Kalózbor. Cseles - mondtam ki, magam sem tudom, miért és egy kicsit azok a Szophies esték jutottak eszembe, amikor túl sok volt a rumos forrócsoki és vagy a szafari területén üldöztük a zsi meg a ráfokat, vagy plüssmedvéket ölelgettünk halálra. El is kuncogtam magam az emlékre és tüdőmből hatalmas, jóleső sóhaj szakadt fel. Szophieval ez mindig könnyedén ment, mert vele nem kellett mást adnom, mint Annabellt, annak is sokszor egy idiótább oldalát és mégis, mindamellett, hogy védtelenül szórakoztunk a védett övezeten kívül is akár, végig biztonságban éreztem magam. Ezt éreztem most Leo mellett is. Különös, hogy egy kis ital és egy biztos társ mennyire le tudja nyomni a játékban elszenvedett traumák okozta aggodalmat és szorongást...
- Képzeld egyszer vittem tengeri hínárt Nyúlúrnak, de hiába látszott éhesnek, nem igazán kedvelte meg - fordultam Leo felé, elővéve valami könnyedebb témát, ami harcba szállhat a nyomasztó gondolatok ellen - Bár ez mégiscsak jobb, mint a levetett nadrág, nem igaz? Jut is eszembe, Nes hiányolja az utánpótlást; majd ha arra jársz, dobj már be neki párat - kértem a fiút meleg mosollyal és a markomba vettem pár szem pogácsát, hogy ha a tompa érzést (reményeim szerint) nem is, de a látóteremben veszettül villogó mérgezés ikon kellemetlenségét kicsit csillapíthassam vele - Azt mondta, unalmas, hogy sem én, sem Alex, sem pedig te nem vagy ott sosem, bár gondolom cserébe már az összes T5-ös kazamatát felfedezted - tippeltem meg, tekintetem pedig nem sokkal később visszatért a körülöttünk ragyogó csillagokhoz - Jó lenne már egy céhes közös ebéd vagy vacsora, nem gondolod? Mint régen. Ott lenne az egész céh... - tűnődtem el és elmélyülten kezdtem el egyszerre két süteményt is majszolni, azon agyalva, hogy is lehetne összehozni ezt a nem is olyan távoli jövőben.

by **Leonard** Csüt. Nov. 18 2021, 20:16

A kandallóban égő tűz otthonos ropogása meleg dallammal töltötte meg a szoba levegőjét, Leo karja mégis libabőrös lett Hinari szavaitól. Olyan elveszettnek hangzott, szomorúnak és magányosnak. Féltőn húzta őt közelebb magához és gondoskodó csókot nyomott a feje búbjára. A mozdulat túl bátor és túl intim volt ahhoz, hogy mindezt teljesen józanul is megtegye, most valahogy mégis helyénvalónak tűnt.
- Talán nem is a hely a lényeg - szólalt meg elgondolkodva. - Lehet, hogy nem is egy szeles tengerpartot keresel, hanem csak a kislányt, aki ott voltál - pillantott Hinarira áthatóan. - Sajnálom, ha legutóbb rossz tanácsot adtam. Le kéne szoknom róla, hogy megpróbáljak megmenteni másokat - tette még hozzá, magyarázat helyett még kettőt kortyolva a borból. Valójában elege volt belőle, hogy az érzései folyamatosan az alkoholba hajszolják, de egyszerűen túl szar volt az élete hozzá, hogy tegyen ellene. Most is úgy érezte, az ő felelőssége, amiért Hinari még mindig boldogtalan. Talán ha másvalaki lett volna ott, Mirika, Afton vagy Szophie, egyikük biztosan megadta volna azt a választ, amire szükség volt.
- Nyugodtan mondd, bármit is szeretnél - mosolygott biztatóan a lányra, annak elejtett megjegyzését hallva. Nem engedte meg, hogy kiüljön arcára a várakozás, de valójában nagyon is izgatott lett, amiért teljesítheti Hinari egy kérését. Szüksége volt rá, hogy fontosnak, hasznosnak érezze magát. Elveszített magabiztosságáról azonban még mindig csak az az aprócska, palástolhatatlan ránc tett tanúbizonyságot, ami a T5 kazamaták említése után állandósulni látszott a homlokán.
- Még csak a közelükben sem jártam - hárította a feltételezést. - Tudod, mostanában nagyobb hangsúlyt fektettem az élet egyszerűbb oldalára - ütögette meg a pohár oldalát, ezzel pontosítva, mire is gondolt, majd a nyomaték kedvéért lenyelte az utolsó kortyokat is. - És most mondanám, hogy az igénybevétel hiányában a nadrágjaim szavatossága sem csökkent, de... - sokat sejtetően nyitva hagyta a mondatot, utántöltötte a poharakat és csak azután fordult vissza. - Valamikor majd összeszedem őket Nestornak és odaadom a céhebéden. Vagy amikor legközelebb megszöktetlek. Vagy - sandított fél szemmel a lányra. - egy közös kazamatázáson. Előfordulhat, hogy összegyüjtöttem néhány információt az újonnan megnyílt helyszínekről, csak még nem volt kivel mennem - tette hozzá mintegy mellékesen, de Hinari már ismerhette annyira, hogy megérezze a hangszínében a nem is annyira rejtegetett kalandvágyat.

by **Hinari** Szer. Dec. 01 2021, 08:50

Egy pillanatra vegyes érzések suhantak át rajtam, arra a mozdulatpárra és mindarra, amit mindez sugallni kívánt: egyszerre éreztem megnyugvást és egy kis lehetőséget a fellélegzésre Leo mellett, ahogyan közelebb húzott, az a puszi viszont mégis inkább Naithenhez hasonlította a fiút, akivel elég hullámzó volt a kapcsolatom és amit igazából a játékból való első kijutásom billentett helyre, talán már véglegesen is. A pillantására én is reá emeltem azúrkék íriszeimet, szavainak első felére pedig arcomon a felismerés fájdalma futott át, ugyanis... én máshogy fejeztem volna azt be.
- Um, én akartam ezt, ne okold magad miatta - ráztam meg a fejem és mosolyogtam rá - Egy ideig amúgy jó is volt. Csak... igazad van. Talán tényleg nem a hely a lényeg - ráncoltam össze a homlokom és sóhajtottam egy rövidet, majd - nagyjából Leoval egyszerre - én is inkább kortyoltam párat a borból, mielőtt ez a gondolat tovább törné az utat magának. Nem. Nem, nem akartam ezt, testem minden porcikája tiltakozott az ellen, hogy megéljem a felismerést, lényem egy része viszont úgy kapaszkodott ebbe az Alex felé előbukó, apró megingásba, mint fuldokló a vízen ringó deszka szélébe, amit ha erősen megmarkol és nem ereszt el, talán meghozza számára a fellélegzést.
Nem tudom, fel akartam-e lélegezni egyáltalán. Túlságosan is fájó lett volna még.
Egy apró, vérvörös csepp ült meg alsó ajkam szélén, amint Leo biztatására elemeltem onnan a poharat, be sem fejezve a kortyot, inkább azt ízlelgetve még, mielőtt egy kicsivel később lenyeltem volna. Úgy néztem a srácra, tűnődőn, mintha azt találgatnám, vajon tényleg most kéne-e előhozakodnom ezzel, a döntés pedig végül egy apró, hálás bólintásban nyilvánult meg, ám konkrétumok egyelőre nem következtek. Inkább beleharaptam egy pogácsába és megpróbáltam más vizek felé evezni, igaz a kérdés nyitva maradt és nem is terveztem bezárni azt, csupán... egy kis időnek el kellett telnie még. Meg kellett tudnom, Leo vajon miért nincs otthon mostanában, hogy mivel tölti az idejét és miért nem alszik ő sem otthon.
Utóbbira mondjuk elég hamar megkaptam a választ, tekintetem pedig érdeklődőn futott végig a fiún, a szemeitől, nos, egészen az emlegetett nadrágjáig.
- Szóval akkor mégsem jött össze Mirivel a dolog - vontam le hangosan is a következtetést és vettem át tőle a harmadik pohár bort is - Azt hittem, régóta randizgattok - tettem hozzá a kelleténél egy kicsit merengőbben, mert közben az is megvilágosodást nyert, hogy az idomárlány nevét miért látom mostanában olyan sokszor szürkén. Jóval többször, mint annak előtte. Mindeddig úgy gondoltam, hogy a bagoly érkezése a kettejük kapcsolatán nem változtatott, hiszen Leo már akkor is randira ment, amikor a tengerparti ház megszerzésének végefele jártunk és ugyan ki akartam kérni a véleményét a küldetéssorozat egy lehetséges folytatásával kapcsolatban, de annyira sietett, hogy erre végül sosem került sor. Azóta pedig hol erre jár, hol amarra, meghát én is elköltöztem, ugyebár. A felajánlására mondjuk visszazökkentem kicsit a jelenbe és hálás, jókedvű biccentéssel fogadtam a dolgot, bár azt kívülről nehéz lehetett eldönteni, hogy pontosan melyik részét: a nadrágokat Nesnek, vagy éppenséggel a szöktetést.
- Szívesen megyek - reagáltam végül a burkolt kazamatameghívásra is, alkoholtól csillogó szemekkel - Talán tartogathat még Aincrad meglepetéseket számunkra - mosolyogtam rá, kicsit megemeltem a poharat felé, majd enyhe bódultsággal emeltem ajkaimhoz újra a nedűt.

by **Leonard** Csüt. Dec. 02 2021, 17:28

Elég volt csak meghallania Mirika nevét, hogy jókedvét egy pillanatra ellepje egy sötét felleg. Elhúzódott Hinaritól, a poharat a dohányzóasztal üveglapjára helyezte, tekintetét pedig egy pillanatig rajtafelejtette az ott árválkodó üres tányérokon. Legszívesebben rágyújtott volna. Vagy lehajtotta volna a maradék bort. Ehelyett mégis inkább egy pogácsáért nyúlt és azt tömte a szájába, az első falattal együtt lenyelve a sav ízű fájdalmat is, ami az emlékek hatására tolakodott a torkába.
- Miri odakint él. Nem engedhetem meg, hogy még több időt pazaroljon erre - legyintett körbe hanyag mozdulattal, utalva ezzel a világra. A játékra, aminek elválaszthatatlan, kiszakíthatatlan része volt ez az apró kis házikó, és aminek kitörölhetetlen része volt Leo is.
- Talán már így is túl sokáig húztam - jelentette ki tárgyilagosan, és Hinari talán csak amiatt találhatta ki a szavak mögött rejlő igazságot, mert végigasszisztálta kettejük történetét. Máskülönben Leo pontosan úgy festett, mint akit tényleg nem érintett meg különösebben a dolog. A szavait pedig a legteljesebb mértékig komolyan gondolta. Habár még mindig nem tudta teljesen elengedni Mirikát, mert ez hatalmas áldozatot követelt tőle, az elmúlt hetek történéseit figyelembe véve mégis ez tűnt a leghelyesebb döntésnek. Saját maga miatt is.
Vágyakozva pillantott a borospohárra, de úgy döntött, most inkább nem kísérti tovább a sorsát. Viszont hogy valamely szenvedélyének mégis csak elget tegyen, előhúzta zsebéből a cigarettát és a fogai közé csippentette, Hinari jelenlétében viszont meg nem gyújtotta. Elég furcsa érzés volt a meggyújtatlan dohányt szivogatni, de szüksége volt a mozdulatnak legalább az imitálására.
- Talán... kimehetnék elszívni - vetette fel, de nem mozdult végül meg, csak elgondolkodva bámulta tovább a csillagokat.
- Szerinted... Szerinted az emberek félreismerhetnek engem azok alapján, amit magamból mutatok?

by **Hinari** Vas. Dec. 05 2021, 16:20

Már az első pillanattól tudtam, hogy érzékeny területre tapintottam, ahogyan kimondtam a következtetést és láttam a Leon végbemenő, égbekiáltó változást. A szívszorító érzés azonnal bekúszott közénk és hiába ontotta magából a meleget a kandalló tüze, éreztem, ahogyan végigfut rajtam a hideg. Nem akartam elkedvteleníteni Leot. Hihetetlen hülyén és bizonytalanul éreztem magam; beharaptam ajkaimat, ahogyan a srác a pogácsáért nyúlt és jobb híján magam is a kezembe vettem egyet a tálról, bár nem kezdtem bele még.
Fogalmam sem volt, mit keresek egyáltalán itt.
Várakozón, homlokomat enyhén összeráncolva hallgattam a kifogásokat, amelyekkel a srác könnyebbé igyekezte tenni magának a terhet és be kellett látnom, hogy valahol igaza van. Miri csak besegít nekünk itt, de az életét... odakint éli. Leo pedig nyilvánvaló okokból nem logol ki, ez így tehát egyszerűen patthelyzet. Egy másfajta patthelyzet, mint amelyben én élek, de az. Amióta a srác elhúzta kezét a vállamról, szinte úgy maradtam, ahogy voltam - most először dőltem hátra, nem feléje és szomorkás, beletörődő mosollyal hunytam be szemeim, amíg a férfi előszedte a cigarettát. Karom leejtettem a kanapéra; a benne lévő pogácsa morzsái a szövetre hulltak. Túl kevésnek és gyengének éreztem magam most hozzá, hogy segíteni tudjak.
A felvetésére ráemeltem tekintetem és már éppen kezdtem megformálni a szavakat, hogy ha gondolja, kimehet, vagy akár el is mehetek, ha egyedül akarna maradni, de a következő mondat belémfojtotta a szót.
- Ha így érzed, akkor biztosan - sóhajtottam végül és azon kaptam magam, hogy rá se bírok nézni a borra; émelyegtem az ital és a hőmérséklet egyvelegétől, miközben mégis szinte fáztam legbelül - Azok főleg, akiknek csak egy oldalad mutatod - tettem hozzá és inkább letettem a pogácsát az asztal szélére, majd felhúztam lábaimat és átkaroltam térdeim - Ez a világ megköveteli tőlünk, hogy mások legyünk, mint ami feltétlen szeretnénk, egy kis idő múlva pedig azon kapod magad, hogy alig van valaki, aki igazán ismer - mosolyodtam el keserűen - Bár úgy érzem, nem épp általánosságban kérdezted, hanem van konkrét élményed is róla - próbálkoztam egy kissé újraindítani az elapadt beszélgetést és egyben segíteni Leonak, ha másban nem is, legalább abban, hogy elmondhassa valakinek, mi bántja. Merthogy mégcsak a felszínen jártunk, abban egészen biztos voltam.

by **Leonard** Hétf. Dec. 06 2021, 16:51

Leo nem akart Mirikáról beszélni. Bár a helyszín által hordozott emlékek miatt gondolatai újra és újra visszakanyarodtak a lányhoz, nem állt készen rá, hogy mindezt szavakba is öntse. Igazából nem is volt rá szüksége, hiszen mindahhoz, ami benne lezajlott nem az hiányzott, hogy képes legyen megfogalmazni, inkább csak az ereje nem volt meg hozzá. Valójában nem vágyott másra, csak egy kis megértésre, támogatásra meg némi gondoskodásra. Hinari pedig tálcán kínálta neki mindezt és talán még csak tudtában sem volt a varázserejének.
Leo beleharapott a pogácsába és elmosolyodott. Biztosan attól ilyen jóizű, hogy szeretettel készült. A kérdésére kapott választ hallgatva pedig újfent eszébe jutott, hogy kettejök között van valaki, akinek lehet, hogy ugyanerre volna szüksége.
- Tudod, sokszor nem arra van szükség, hogy megoldást keressünk a porblémákra. Néha elég egy pogácsa is, hogy az embernek jobb kedve legyen - emelte magasba a sós süteményt mosolyogva, aztán a szájába dobta azt. Vagy hát... megpróbálta, de mellé ment. Jót vigyorgott saját ügyetlenségén, felvette és leporolgatta a drága kincset, aztán mellőzve a bohóckodást végre beleharapott.
- Ki kéne találni, mi a te krumplis pogácsád. Akkor néha süthetnék. Bár a főzés jártasságomat figyelembe véve talán jobban járunk vele, ha valami boltban beszerezhető dologra teszed le a voksod. - Bár a szavai mögött rejlő tartalom komoly volt, igyekezett mondandóját vidámabb köntösbe csomagolni, hogy ezzel is oldja egy picit a hangulatot. Megérezte a Hinarin bekövetkezett változást, hogy a francba ne érezte volna. Azt pedig nem akarta, hogy ilyen irányba fusson ki az este. Nem egy újabb rossz élményre volt szüksége a régi rossz mellé, hanem egy jóra, ami felülírhatja a legutolsót. Számára az volt az igazi segítség, ha most egy kicsit nem beszéltek a problémáiról.
- Tudod én mindig önmagamat adom, máshogy nem is megy, de még így is félreértenek. Gondoltad volna például, hogy egy alacsony szintű srác, akit a barátomnak tekintettem képes volt azt feltételezni, hogy ellopom a küldetés jutalmát előle? Fogalmam sincs, miből vonta le a következtetést, hiszen még azt is elnéztem neki, hogy eltett pár üveg alkoholt a számlámra. Aztán... - torpant meg egy pillanatra és bár a mesélői stílusa nem változott, hangja egy árnyalatnyival halkabb lett. - Volt egy lány. Elég... dühös voltam rá. Tényleg szemét voltam, de... ennyiből azért csak nem gondolhatja, hogy képes lennék megütni, vagy megerőszakolni, vagy nem tudom. Sohasem bántanék fizikailag egy lányt!

by **Hinari** Kedd Dec. 07 2021, 09:20

A visszahúzódásom, a mozdulataimba lopakodó visszafogottság szemmel látható volt. Az ital először elbódított és jóleső felszabadultságot csempészett tagjaimba és szavaimba egyaránt, de ez úgy múlt el, mint az első hó a déli nap melegében és Leo hiába próbálta visszahozni, nekem nem volt elég egy szem pogácsa, hogy elnyomja a bennem dúló keserűséget. Persze a félresikerült mutatvány előcsalt belőlem egy mosolyfélét, de tekintetemet inkább a csillagok vonzották most, a távoli messzeség, amely megnyugtatóan sugallta, hogy én sem vagyok több egyetlen pontnál a végtelenben. És hogy az a pont ragyogott-e éppen? Az este egyszer felcsillant, de ezzel úgy tűnt el is fogyott minden energiája.
- Átveszed tőlem a céh vezetését? - bukott ki belőlem hirtelen és ránéztem Leora összehúzott térdeim felett; egyszerűen képtelen voltam magamban tartani mostmár - Igazából erre akartalak megkérni, bár tudom, hogy ez inkább egy pogácsahegy, mintsem egy egyszerű tál - pillantottam félre zavartan, aztán inkább lecsúsztattam lábaim a földre és kicsit eligazgattam a szoknyám, ami felcsúszott a művelet során.
- Úgy érzem, hogy megfulladok lassan. Máig tisztán él bennem a kép, amikor Lewis megkért ugyanerre és tudod - kaptam fel a pillantásom és kerestem meg a tekintetét - azért fogadtam el, mert fel sem merült bennem, hogy valaha is baja esik. Különben eszemben sem lett volna. Aztán pár hétre rá megtörtént és azóta teszem, amit tennem kell és bár ez a változás egy ideig jó volt, de... - szívtam be mélyen a levegőt és engedtem ki, fejemet pedig egyszersmint hátraejtettem a kanapéra és felnéztem az égre újfent.
- Szerintem azért ismernek félre téged, mert még nem segítettél nekik a hóviharban, nem kérted a segítségüket és cipelted el őket a szafarira hogy mesélhess, nem álltál ki egy csapat bűnüldöző elé, hogy helyettük vállald a felelősséget és nem sétáltál le hozzájuk egy bögre teával a patakpartra, amikor láttad, hogy nincsenek jól - fordultam felé szeretetteljes, hálás mosollyal és felvettem az asztal széléről a korábban odatett pogácsát, hogy a tenyerembe zárhassam azt újra - Az emberek sokszor magukból vagy a tapasztalataikból indulnak ki, és addig talán nem is ismerhetnek igazán, amíg nem látnak gyengének és erősnek, vagy éppen te nem adod meg nekik a lehetőséget, hogy mindkettőt lássák. Lehet én is itt szúrtam el - néztem meg magamnak a pogácsát újra, majd pillantottam fel a fiúra zavart pírral, bár ez nyilvánvalóan csak a melegnek és a bornak volt köszönhető - Hosszú évek óta te vagy az első, aki meglátta a céhvezér mögött az embert és nem a megoldást várja tőlem, hanem inkább kisegít és támaszt nyújt - mondtam ki őszintén, majd jelent meg arcomon egy másfajta, játékosabb mosoly és egy laza mozdulattal, céltévesztés nélkül dobtam be a szájamba a kezemben tartott süteményt.

by **Leonard** Szer. Dec. 08 2021, 12:09

Mély csendbe burkolózva hallgatta végig Hinari mondandóját az elejétől a végéig. A hó odakint lassú szállingózásba kezdett, de ő ezt nem látta. Egész idő alatt a lány arcát figyelte, hogyan simulnak homlokára a gond ráncai, majd olvadnak el egy félszeg mosolyban. Nem nagyon tudta, mit is kellene most éreznie vagy felelnie. Tudata leragadt valahol az első, kardként közéjük ékelődő kérdésnél, de értette, és még inkább érezte az azt követő szavak minden mondanivalóját.
Számtalan érzelem kavargott benne. Köztük volt a félelem, a tagadás és a bizonytalanság is, mellkasa mégis inkább hálával és valamilyen más, megfoghatatlan melegséggel telt meg.
Kivette a fogai közül a cigarettát, tenyerével megtámaszkodott a lány térdén és közelebb hajolt, épp úgy, mint aki... Az arcától pác centire azonban megállt, pislogott párat, mint akinek fogalma sincs, mit is csinál éppen, aztán eltűrt egy kósza hajtincset a lány füle mögé és gyengéden elmosolyodott.
- Rendben - mondta halkan, egyszerűen. Hinarinak szüksége volt rá, az erejére és támogatására, ez pedig felülírta összes kételyét. Nem számított, hogy nem állt készen rá, hogy a baglyos éjszaka óta önbizalma ingatag lábakon állt - bár általában inkább nem állt -, vagy hogy a többi céhtag mit is fog gondolni erről. Itt és most csak ez a csöppnyi, védelemre szoruló lány volt a fontos, akiből sugárzott a bizalom. Leo még egyszer belenézett a különleges, azúrkék szemekbe, de megijedt a saját, válaszként életre kelt szívverésétől.
Arcára halványvörös pír költözött, miközben elhúzódott, sőt, fel is kelt és az ablakhoz sétált, hogy kibámuljon rajta a végtelennek tűnő csillagos égre. Akkor jelent meg az első különleges zöld csík az éjszakai égbolton. Az északi fény. Tenyerét a hideg üvegnek nyomta és belebámult a messzeségbe. Hosszú ideig nem szólt semmit, mire végül megfordult és elmosolyodott.
- Hát nem gyönyörű errefelé az éjszaka?

by **Hinari** Csüt. Dec. 09 2021, 10:15

A pillanat lelassult és végül megállt; mintha elvágták volna az időt. Olyan közel éreztem magamhoz Leot, mint eddig soha, és nemcsak fizikai értelemben, noha a srác lélegzete felmelegítette arcom és a korábban megjelenő, zavart pír is elmélyült rajta, bár szólni vagy tenni semmit sem tudtam a döbbenettől. Ott ültem, még lélegzetet is elfelejtettem venni, sőt sokáig azután sem tudtam, hogy céhtársam végül eltávolodott és az ablakhoz sétált. És az az egy szó... beharaptam ajkaim, szemeim szélén könnycseppek jelentek meg, sírni viszont képtelen voltam most. Egyszerre voltam hálás és zaklatott, tagjaimban pedig a kalózbor adta könnyedség és az emlékek adta feszültség vívott csatát, váltakozó eredménnyel.
Kezembe vettem a poharat és kortyoltam belőle párat, mielőtt Leora mosolyogtam volna, könnytől csillogó szemekkel, szavak nélkül mondva ki, köszönöm.
A költői kérdésre - válasz helyett - csak belebámultam az ablakon túli messzeségbe; tekintetem végigkövette a csíkot, amely valahonnan a távolból indult és a ház fölött folytatódott, fénye pedig beragyogta az estét.
Épp olyan zöld volt, mint Alex íriszei.
- Ezt még talán senkinek sem meséltem el, de amikor Lewis megkért erre, ugyanígy, ugyanezzel a szóval feleltem neki. "Rendben" - álltam fel és ujjaim között forgatva az üvegpoharat léptem a fiú mellé, pillantásom viszont végig a messzeséget fürkészte, el nem szakadt attól - Aztán, amikor röviddel ezután meghalt, több évig képtelen voltam kimondani ezt a szót. Pedig olyan egyszerű... - sóhajtottam és most, hogy keserédes mosollyal végül felnéztem rá vettem észre, hogy a vállam szinte oldalához ér. Egyszerűen csak biztonságot adott a közelsége, ennyi volt az egész.
- Persze nem ígérte meg nekem, hogy nem esik baja, és most... én sem tudok ígérni neked ilyet, sajnálom - sütöttem le szemeim és fordítottam el fejem, a pohár alján fodrozódó, bíborvörös folyadékot bámulva - Alexet ki kell juttatnom, hogy meggyógyítsák. Ha lenne alkalmam beszélni azzal a kutatócsapattal csak egyszer... én bármit megtennék nekik ezért.
Hangom halk volt, testemen pedig végigfutott a remegés, félelem a bizonytalantól és attól, hogy nem fogok tudni magam dönteni a tetteimről. Egy pillanatra behunytam szemeim, ajkaim szegletében viszont hamarosan beletörődő, halovány mosoly jelent meg.
- De ez még több hónap vagy év is lehet - pillantottam fel Leora erőltetett vidámsággal és emeltem meg a bort felé - Addig pedig élvezzük ki a mát. ... Meg a bort, amíg van - kuncogtam és lehajtottam a maradékot, elégedetten véve tudomásul, hogy ma este az ital nyerte meg a csatát.

by Ajánlott tartalom