Kerek Erdő

[folyt köv. >>ITT<<]

Szafari

Fogalmam sem volt, amikor belevágtam, hogy a szafari alrendszer működőképes-e vagy esetleg karbantartás miatt fel van-e függesztve épp, de meglehetősen gyanús volt a körülmény, hogy hónapok óta nem találkoztam senkivel se aki efféle szórakozásban élte volna ki magát.
Nem tudom, miért, de Aincradban szokás volt vadász társakkal nekiindulni a rengetegnek, s bár én odakint sose kerültem közelébe ennek a furcsa, de ősi tevékenységnek, mégis úgy véltem, hogy a modern vadászat az valami magányos "sport". A horgászat tekintetében persze megértem, hogy többen, haverokkal, s ott nem is a hal a lényeg, hanem a stressztől szabadulás, a családtól való elszökés, a nyugis éjszakázás, a "nagy kaland", a lázadás, hogy kint vagy a zöldben, a vadonban, és nem szólnak rád, hogy eredj lefeküdni, mert holnap dolgozol, vagy tudom is én, suli van. És persze a sörözés. A horgászás egy fura cucc volt a szememben, de most nem is azért jöttem.
A vadászat viszont alapjaiban nem sokban különbözött a puszta szörny grindeléstől vagy player versus player meccsektől, mondom miért: a vad nem fog ráharapni a csalidra, és ha ölbe tett kézzel várod, hogy csapdába essen saját magától, az bizony el fog tartani egy ideig, talán hetekig, hónapokig is, és valljuk be, abban aztán végkép semmi izgalmas nincs. Várni. Hetekig ...
Az igazi vadászatban a vadász találja meg a vadat, keresi, kutatja, a nyomokat olvasva járja a rengeteget, s ha megpillantja, akkor indul csak igazán az egész: a hogyan is ejtsük el a vadat című rész.
Itt megjegyezném, hogy dívik az a hóbort Aincrad szerte, hogy ne bántsuk szegény állatokat, mert olyan édibédi, kis cukipofák, szőrgombolyagok, meg hasonlók, és ha nem használjuk fel őket alapanyagként akkor gyakorlatilag értelmetlenül kell meghalniuk, és az már sokak szerint állatkínzás.
Kezdjük ott, hogy látott már valaki szarvast a fején Nerve Gearel? Mert én elképzelni se tudok ilyen ökörséget. Ezek nem állatok. Ezek úgy néznek ki, mint az állatok. Valójában semmivel sem sajnálni valóbbak, mint a koboldok. Ha "megölöd" őket, akkor később respawnolnak majd. Nem lesznek tőle szomorúak, és kötve hiszem, hogy fáj nekik. Ők programok. Csökevény AI-k.
Másodszor pedig az állatsimogatás soha nem volt vadászat, az szafarizás meg állatkerti program.
Jó tudom, a szafari alrendszer, mely a vadászatból és horgászat/halászatból áll a nevében valóban szafari, de vadászatnak nem vadászat.
Én nem fogom simogatni őket, max, ha meg szeretném szelídíteni, és hazavinni. De már otthon van a macskám, ő meg bőven elég.
Vadászni jöttem.
Nem a vadászat kedvéért, hanem plecsniért. Nyugodtan meg lehet vetni. (Leköpni nem ér!) Kellenek azok a francos receptek. Nincs utánpótlás, és bizony akár az életünk is múlhat rajta. Úgyhogy itt vagyok: vehetjük úgy is, mint egy nagy bevásárlást a szupermarketben ahol pontokat lehet szerezni.
Most, hogy ilyen szépen szabadjára eresztettem a gondolataimat, talán szólhatnék pár szót arról is, hogy hogyan is ment ez a bizonyos vadászat.
Hogy mit fogok levadászni? Fogalmam sincs. Majd ami szembejön. Igazából a listáról hiányzott a menyét, a kacsa, ja és persze a vaddisznó.
A plecsni, amit kinéztem, arról szólt, hogy az 5. szinten kell leszednem valamit. Bármit. Egyszerűnek tűnt, ezért is nem rángattam magammal senkit sem Talán máshova majd fogok.

Az egyetlen kikötés a szint mellett az volt, hogy erdőben.
Nos, itt voltam a ...
nézem a térképet, azt mondja: Kerek Erdő
Igen, nem elírás, megnéztem háromszor is. Kerek Erdő, mint a mesében, vagy mint a kártyajáték neve. Rendkívül fantáziadús. Vagy kellett egy ilyen is ide?
Mellékes.
Nyomolvasás bekapcs. Kezdő íj előszed. Nem vagyok íjász, gyakorlatilag tilosba használom ilyenkor, amikor vadászatra adom a fejem. De nem érdekel különösebben, eddig nem szólt senki, hogy baj lesz, vagy ilyenek.
Kerek Erdő ösvénnyel, meg minden. Az állatok rendszeresen keresztezik az ember járta ösvényeket, így lényegesebben egyszerűbb lesz ráakadni a nyomaikra, mint keresgetni az odúikat, vagy legyen az bármi, ahol meghúzzák magukat egy kis szunyára.

Ugyebár vadra vadászunk, így aztán ismert petek lábnyomai, vagy akárcsak egy kutyáé nem számítanak, a haszonállatoké pedig nem valószínű, hogy egy erdő közepén tűnne fel. Pedig pont ez utóbbi történt.
Kacsalábnyom. Összetéveszthetetlen úszóhártyás süppedés a saras ösvényen keresztbe.
Szokatlan, és éppen ezért megért egy misét.
Persze, nekem elsőre a kacsa ugrik be, de az lehetne hattyú, vagy lúd is akár, vagy bármilyen vizi madár lábnyoma, ennyire sajnos nem vagyok a téma ásza, és a nyomolvasás képességem ilyen részletekre már nem terjed ki.
Mindenesetre befordultam a bozótosba, be a fák közé, a rengetegbe a sárban tipegő, mit sem sejtő kacsa után. Nevezzük kacsának, ha mégis más lenne, majd javítok.
Szóval, csak csendben, mert a lábnyom még frissnek tűnt, a közelben kell lennie, hacsak azóta szárnyra nem kapott, mert hogy ezzel az eshetőséggel is számolni kell ugyebár.
Óvatosan hajtottam félre a bokrok ágait, elkerültem a korhadt fadarabokat, az avart, igyekeztem a kiálló gyökereken egyensúlyozva előrejutni.
Csak csendben, csak halkan, hogy senki meg ne hallja.
A távolban valamivel világosabbnak tűnt a lombkoronák alatti világ, mintha a fatörzsek is ritkásabbnak látszanának.
Lassítottam a lépteimen, és gyanúm be is igazolódott: egy kis tisztás felé vittek a nyomok. Olyan három fányira húztam meg magam. Nem kellett sokat kandikálnom, hamar ráleltem a kacsára. Igen, mégiscsak kacsa volt. Nem lúd, vagy hattyú. Kacsa.
Ott üldögélt maga alá húzott lábakkal a napfényben sütkérezve, lehunyt szemekkel.
Óvatosan húztam le magamról a keresztbe vetett íjat. Lassan, halkan került elő a tegezből a nyílvessző is. Az íjat már jó előre átkentem olajokkal, hogy a kiszáradást valamelyest csökkentsem, s vele együtt az ilyenkor árulkodó recsegést.
Lassan, nagy szippantásokkal, de ügyelve arra, hogy ne csapjak vele zajt húztam fel az íjat.
Az irányzék a kacsán volt, kicsit módosítanom kellett a távolság és a szélirányt számításba véve, majd levegőkifújás után egy röpke pillanatig várva csak elengedtem az ideget. Penge lőtte ki a zöld tollú vesszőt, a kacsának csak annyi ideje maradt, hogy kinyissa a szemét. A vessző átfúrta, szó szerint odaszögezte a talajhoz. Még élt, de már esélye sem volt menekülni. A többi már gyerekjáték.
De nem gyerekszemnek való.

/ Chakna /

Csöndesen meredtem magam elé. A földön guggoltam egy lyuk fölött és tanácstalanul néztem a lentebb aláterülő mélységbe. Nem valami nagy lyuk, de nem is olyan pici… egy ember már nem tudna egykönnyen kijönni innen. Az alján egy őzike feküdt, sérült hp csíkkal és sebekről árulkodó pixelfelhőkkel. Tanácstalanul néztem a küszködését és nem tudtam eldönteni, hogy mit csináljak. Sajnáltam szegénykét, ahogy ott lent szenved és még csak kijönni sem tud. Látszólag beszorult, így még hogyha találnék egy módot, hogy valahogy lejussak hozzá, kihúzni nem lenne egyszerű. Előhúzom a tőrömet és bizonytalanul nézem a virtuális fegyver élét, ahogy a nap sugarai a lombokon áttörve megcsillannak az élén. Vajon meg kéne ölnöm a jószágot? De olyan aranyos… azt hiszem. Ráadásul… mivan ha valaki direkt ezért az őzikéért ásta a gödröt? Mit szólna, ha azt látná, hogy a lyukba már nincs az őzike! Akkor biztos, hogy leszidna! És azt nem szabad, nem-nem-nem!!! De olyan szomorú hangokat hallat ez a csöppség… jaj mi legyen? Meg kéne ölnöm? Vagy valahogy kihoznom? De hisz csak egy virtuális adathalmaz, miért bajlódok vele ennyit? De mi van, ha tényleg kell valakinek? És mi van ha ez az egész csak véletlen… Nem érzünk fájdalmat azt mondják, de akkor ez a lény, miért nyüszörög ilyen kétségbeesetten és fájdalmasan?
- Óóóóó… ez nem jó! Miért kellett erre járnom… - nyöszörgöm tanácstalanul – Jaj, mit tegyek… valamit csinálnom kéne… de mit…
Végül úgy döntöttem, ha mást nem valahogy legalább megpróbálok utána járni, hogy a lyuk Játékos eredetű, vagy legenerált. Úgy határoztam, hogyha játékos csinálta, akkor bármennyire is sajnálom az őzikét itt fogom hagyni. Ha legenerált, akkor viszont megpróbálom kiszabadítani, vagy ha nem jön ki, akkor megszabadítom a szenvedéseitől… éppen emiatt hajoltam előre, hogy megnézzem a lyuk falát. Úgy gondoltam, ha találok ásóra utaló nyomokat, az segíteni fog…

Megnyugodtam. A Phileiel való találkozás után már nem emesztem magam. Tudom, persze, hogy jóvátehetetlen hibát követtem el, de az önmarcangolás helyett arra koncentrálok, hogy segítségére lehessek másoknak.
Enen egyik része, hogy újra bejárom Aincard szintjeit. Most éppen az ötödik szint erdejét. Részben azzal a céllal, hogy a vadászatban gyakoroljam magam. De valahogy nincs szívem bántani most az állatokat. Tudom tudom… számítógép alkotta programok, nincsenek érzéseik, nem éreznek fájdalmat.:. De olyan valósághűre sikerült a programozás, hogy ezt sokszor elfelejtem, miközben a jószágokat nézem…
Gondolataimba merülve sétálok, néha kilépek egy-egy őz vagy nyuszi útjából, hadd menjenek dolgukra.

 Nem messze tőlem nyöszörgésre leszek figyelmes. Felkapom rá a fejem, és mivel ki tudja milyen veszélyes a helyzet, az íjamat és egy nyilat is a kezembe veszek. A hangot követve hamar meg is látom a lányt, egy lyuk fölé hajolva. 
Sem az észlelésem, sem a látásom segítségèvel nem érzek mást a közelben, csak a lánykát, és egy őzikét a lyukban. Elteszem az íjamat, és közelebb sétákok, hogy megnézzem, mi a helyzet. Nem halkítom a lépéseimet, és pár méteres távolságból oda is szólok, nehogy a végén megijedjen.
- A te őzikéd esett a lyukba? -kérdezem először is, mert bárba rendszer mint mob jelezte az imént, de Árnyék példája lehet itt is érvényes.- Segíthetek valahogy?szól a második kérdés. Ki tudja, nem-e ragaszkodik a lány ahhoz, hogy márpedig egyedül oldja meg… Akkor meg másként kell segítenem.

Ismerkedős szafari Minako san-nal

Újra feljött az 5-ös szintre az erdőbe, hogy kipróbálja új szerzeményét azt az íjat, amit kifejezetten vadászati célra csináltatott. Bár szeretett volna Miko-santól néhány leckét venni, mielőtt élesben teszteli a fegyvert, de most erre nincs lehetőség, és már nagyon közelít a szezon nyitás. Persze azért annyira nem magabiztos, hogy egyből bevesse magát a „rengetegbe” és rommá lője a környéket, lévén a nyílvesszők száma korlátozott, és ha hibázik aligha lesz esélye megtalálni a kilőtt vesszőt.
~Szóval csak ésszel, nem rohanunk fejjel a falnak…~ gondolja az öreg, miközben alkalmas gyakorló teret keres. A kaputól egyenesen az erdőfelé vezető úttól nem messze, ép csak annyira eltávolodva, hogy ha valaki arra járna, egy kósza nyílvessző ne sebesítse meg, jelölte ki az alkalmas helyet.

Egy erdőszéli fára szegezett, egy vászon darabra hevenyészett vonalakkal felhúzott céltáblát. Majd 30 lépésnyi távolságot megtéve (ennyiben határozta meg azt a távolságot, amennyire meg tud közelíteni egy vadat, anélkül, hogy az észlelné őt) megfordult, és a legjobb tudása szerint igyekezett eltalálni a célt.
Meglepődve tapasztalta, hogy igen magas a találati aránya. Míg a fához baktatott, hogy kiszedje a vesszőket és lőjön egy újabb kört, elgondolkodott, hogy miként is lehetséges ez. végül arra jutott, hogy a kiskönyv tanúsága szerint, az általa választott kaszt, a Harcművész, a többitől eltérően, még ha korlátozott módon is, használhat íjat. Így bár elsőre roppant büszke volt magára az eredmény miatt, be kellett ismernie, hogy nem a képességei az oka a sikernek, hanem a rendszer úgymond rásegítő funkciója, ami lehetővé teszi, hogy tényleges célzás hiányában is találatot érjen el. Nagyjából úgy, mint amikor az első harca során a vaddisznókat sikerült legyőzniük.
Visszaérve az „alappontra” elkezdte a második kört.

Takada a küldetésnek hívott dolog hallatán elbizonytalanodott. A felsoroltak közül a legtöbb szafariból elérhető, de a medve csak a nyugati részben, az viszont csak 100-as jártasságtól nyílik meg. A páva viszont egész más tészta. ~Lehet, hogy az csak eventből elérhető?~ gondolkodott el a dolgon.
De úgy döntött egyelőre nem ad hangot kételyeinek. Viszont azt sem hagyhatja, hogy a lány csak úgy besétáljon az erdőbe, még akkor, sem ha nincs tisztában a kardforgató szintjével. Ami nyilván 5-ös feletti, hiszen át engedte a kapu.

Miközben megindult a lány után, azon töprengett, miként fogalmazza meg a nyilvánvalót, úgy hogy ne bántsa meg a lányt, végül úgy döntött, hogy vele mondatja ki;
– Egy pillanat türelmet kisasszony! – szólt utána pont abban a pillanatban mikor Minako visszanézet és megköszönte a segítséget, és a közeli bokorból hangos méltatlankodással röppent fel egy fácán.
– Ugyan nincs mit! Ez semmiség úgy, hogy a fizetségre se legyen gondja. – legyint az öreg majd folytatja – De javasolnám, ha van akkor kapcsolja be az Észlelés jártasságát, pont az ilyen esetek elkerülése végett. – mutat a távozó fácánra. És amennyiben a kardforgató elindulna a bokor felé némi tojás reményében akkor a tanár még további gondolatot is hozzá fűz.
– Ne vesződjön a bokorral, ez egy kakas volt, az pedig nem ül kotlani. A bokorból pedig már nem érzékelek semmit. – majd kedves, de szigorú tekintettel, mint amikor a diákokat szembesítette a ténnyel, hogy nem készültek, felteszi a kérdést
– A kisasszony volt már ez előtt vadászni? Mert nekem úgy tűnik ez egy úgynevezett loot gyűjtő küldetés, és nem egészen úgy kezd bele, ahogy szerintem kellene.

Takadának fura érzés volt, hogy valakinek ő magyaráz egy videojáték működésével kapcsolatban. Hiszen a számára is teljesen idegen a terület, de jól tudja milyen esetlen ő is, és mennyire jól jönnek a tanácsok. Ezért mindent megtesz, hogy azt a sovány tapasztalatot, amivel rendelkezik, át tudja adni.

//nyúl//

Az öreg még álmában sem gondolta volna, hogy akad valaki Aincradban, aki még nála is felkészületlenebb. De úgy tűnik ez a lány határozottan az ilyen személyek listájába tartozik. ~Bár ez a lista igen szűk, mindössze egy főt számlál~ gondolta Takada. Majd mivel a hölgy tökéletesen alkalmatlan a feladatra, amit elvállalt egy javaslattal áll elő;
– Ha nem akar, akkor nem is kell. De ha jól szeretné csinálni, akkor gondoljuk át ezt az egészet, és készüljünk fel. Minako san legyen kedves megnézni, hogy van-e időkorlát a küldetésen. – Bár szinte biztos volt benne, hogy nincs, de jobb az, ha inkább meggyőződnek róla.

Ha a válasz netán igenleges lenne, akkor javasolja, hogy mérsékelt tempóba, induljanak meg az erdőbe, és engedje, hogy ő menjen, elöl. És minden igyekezetével azon lesz, hogy összehozzák a lootokat.

Ha a válasz nemleges, akkor azt fogja javasolni, hogy forduljanak vissza, és menjenek el valami nagyobb városba felszerelkezni. Ha a lány esetleg ellenkezne, vagy felhozza, hogy nincs pénze, akkor leinti;
– Nekem viszont van, és ha ügyesek leszünk, akkor Önnek is hamarosan.

Bármelyik a két fenti esetben séta közben igyekszik alapvető dolgokat elmagyarázni a lánynak.
– A jártasságok nem olcsók, de ha van rá keret mindenképp érdemes rájuk beinvesztálni. Olvasta a kis könyvecskét? – teszi fel a költői kérdést, mivel elég nyilvánvaló hogy nem, de nem akarja megbántani, ezért igyekszik nagyon óvatosan fogalmazni – Ha még nem, javaslom tegye meg, igen hasznos.
Eszébe jut, milyen is volt, mikor csak csetlett-botlott Aincrad első szintjén, egyik napról a másikra. Valahogy az az érzése támadt, hogy ha segít ennek a lánynak, azzal viszonozza a felé irányuló kedvességet mely átsegítette a kezdeti szakaszon. Amirről eszébe jutott még valami, és hirtelen megállt, szembe fordult a lánnyal, és ha már nem a tarkóján tartja a két kezét, akkor megragadja a csuklóit és felemeli, hogy megszemlélje. Ha a keze a tarkóján pihen, akkor felszólítja a lányt;
– Mutassa csak a kezeit! – elsősorban arra kíváncsi, hogy Minako ujjain van vagy vannak-e gyűrűk – Nincs gyűrű. – állapítja meg //a karakter nyilvántartása alapján// és ha a lány megdöbbenése olyan mértékű, akkor gyorsan megnyugtatja – Ne ijedjen meg, nem a családi állapotára voltam kíváncsi. Nem akarom megkérni a kezét. – mosolyodik el az öreg őszintén – De amint alkalmunk lesz rá elballagunk a 4-es szintre Szóló Paradise-ba és ott szépen megigényli az ingyenes Exp növelő gyűrűt.


//Kicsit leállok, mert lehet elvetettem a sulykot. Megvárom Minako még mindig hajlandó tovább menni Takadával. //

A képesség tesztelést egy fél mosollyal jutalmazta, majd a köszönetnyilvánításra a választ, már egy teljes mosollyal adta;
– Ugyan! Nincs mit, ma én segítek Önnek, holnap talán fordítva lesz. Én azt gondolom, hogy a túlélésünk záloga az összetartás nem a rivalizálás.

Az öreg nem reagált a lány kissé kötekedő reakciójára, egyszerűen nem látta értelmét több szót vesztegetni a dologra. Valamint Minakonak abban igaza volt, hogy részben magának köszönheti, alkalmanként a túlzott segíteni vágyás kissé elhamarkodott cselekedetekre sarkalja. Ez tény, és nem nagyon tudja szépíteni.

Kérdések, kérdések, kérdések! A nyitott elme sajátja. Takada végre elemében érezhette magát. Ismét olyan szerepben volt, ami már az évek rutinjával tudott kezelni. Nem mellesleg mindig is jobban kedvelte azokat a diákokat, akik inkább kérdeztek, és nem a maguk erejére támaszkodtak. Bár a többi tanár inkább a „szorgalmasabb” diákokat preferálta, az általuk „lustának” tituláltakkal szemben, de az öreg tudta, hogy az esetek jelentős többségében nem erről van szó. Az értelmesebb diákok ösztönösen tudták, hogy a kérdésükre kapott válasz az lesz, ami a tesztekben is szerepelni fog, míg a tankönyvekben szereplő válasz koránt sem biztos. Elvégre a teszteket a tanár állítja össze nem a tankönyv. Eme logika mentén, a harcművész szépen türelmesen adta meg a sorjázó kérdésekre a választ.
– Szóló Paradise az aminek a neve is mondja. Azzal a szándékkal hozták létre, hogy a céhekhez nem csatlakozó játékosok is támogatást kapjanak. Sajnos azonban nem csak a fényes oldal jelent meg, hanem az árnyoldal is. Ha egyedül megy oda, még véletlenül se fogadjon el olyan ajánlatot, ami arról szól, hogy nem a kitaposott úton érjen el gyors előre haladást. Szóval én azt ajánlom, a Tabletta vásárlás kerülje!
Hagyta, hogy a lány megeméssze a válaszokat, majd a következő kérdésre tért rá.
– A negyedik szint a kedvencem, nem csak nyugalmas, de remek horgászhelyeket kínál. És természetesen akad ott olyan szórakozási forma, amit egy maga fajta fiatal lány talán jobban preferál. – mosolyodik el – Én sokat járok oda. Segít megtartanom a józan eszem épség, ha van egy hely ahol hétköznapi tevékenységet űzhetek, és nem kell folyamatosan az életemért aggódni. Már pedig nekem a 4-es szint egy ilyen hely.
A gyűrű kapcsán elő törő kételyeket megérti, azok a racionális elmék, amik még nem tudtak elvonatkoztatni a kinti világtól nehezen fogják fel, hogy van olyan segítség, amiért nem kell cserébe nyújtani semmit.
– Nem kenyerem ítélkezni a rendszert megtervezők indítékai felett. Ha az, aki ezt megtervezte, úgy ítélte a gyűrűért cserébe nem kell adni semmit, nos akkor én azt készséggel elfogadom. Aincrad és a kinti valóság közt hatalmas a különbség. Kint a gazdasági érdekek nyílván azt kívánnák, hogy egy előállított terméket minimum előállítási értéken adják tovább, de az optimális az, ha haszon van rajta. Itt bent ilyen gazdasági érdekek nincsenek. Bár kétségtelen, hogy bizonyos termékek csak pénzen érhetők el, de nem az előállításuk miatt, hanem mert az egyensúly azt követeli meg, hogy az erőforrások ne legyenek korlátlanok. – Amint Minakora néz, azonnal rájön, hogy túlzásba vitte, és már kezd unalmas előadássá fajulni az egyszerű felvilágosítás. Ezért inkább nem firtatja a dolgot tovább. A lány vagy elfogadja a tényt, hogy a gyűrű ingyenes, vagy nem. Ez már legyen az Ő problémája.

A teleportálás említésére a kardforgató arca olyan lett mintha citromba harapott volna. Takada elég empatikus alkat, így azonnal lehozta, hogy ez nem a kedvence a társának. Így kompromisszumként a következőt ajánlotta;
– Nem kell most azonnal lemenni, elég, ha a küldetés leadása előtt beszerzi a gyűrűt.

Már épp indulna tovább, mikor a jártassága bejelzett. Talán az a mob tért vissza a társával, akit az iménti teszt során Minako észlelt, de az öreg gyorsan elhallgatott és irányba fordult. Az egyezményes kézjellel mutatta a lánynak, hogy csendesen. Majd nagyon halkan közölt;
– Hét óránál az erdő szélén, a ferdén nőtt fa tövében. Próbálja őket megközelíteni, és az egyiket rohanja le. A másikat én intézem az íjjal.
Még megvárta, míg a lány jelez, hogy érti, majd előszedte az íjat és egy vesszőt illesztett az idegre.
– Csak nyugalom, és bízzon bennem! Nem áll szándékomban hátba lőni magát.

Persze ha a lány ágál, akkor biccent egyet és lövésre emeli az íjat, majd biztos kézzel leteríti az egyik vadat. Viszont ennek az az eredménye, hogy a másik megriad és elmenekül, így a lánynak esélye sincs elérni. Kénytelen várni egy másikat.

Ha nem kételkedik a férfi jó szándékában és elindul, akkor amint leteríti a hozzá közelebbi vadat, Takada a már becélzott, épp megugrani készülő másikat pixelezi az íjjal.

//Róka//

//Nyúl//

Az öreg elgondolkodva néz maga elé, majd elég határozottan válaszol;
– Nem. Drognak azért nem nevezném. Legalábbis a hatása alapján, de függőséget okoz. A könnyű fejlődés ígérete, de nagyon rögös az az út, amin vezet.

– Már említették egy páran, hogy talán egy kicsit túlzásba is viszem, – mosolyodott el Takada – és talán igazuk is van.
A korára tett célzásra hallkan fel is kacagott, nem egy sértődős fajta.
– Az öregség is csak nézőpont kérdése. Bár az viszont tény, hogy nekem kevesebb vagy talán csak annyi van hátra, mint magának előre. De ebben a világban nem a természetes elmúlástól kell tartani. – komorodik el újra. Majd, amikor a lány a horgász zsákmányáról kérdezi, talán egy kicsit nagyobb szünetet tart a kelleténél. Nem valami színpadi hatás miatt, egyszerűen csak bizonytalan lett. Nem tudja, hogy most alkalmi társa, Aincradban fogott halra gondol, vagy a valóságos világban kifogott legnagyobb halára.
– Még nagyon alacsony a jártasságom, így csak kisebb halakat vagyok képes megfogni. De minden használattal fejlődik, így hamarosan már akár egy vacsorára valót is megcsíphetek.

A harcművész élénk érdeklődéssel figyeli, ahogy Minako a legjobb tudását használva igyekszik becserkelni a mobot. Majd puszta kézzel igyekszik elkapni, és sikerül is neki. Amint a lány az áldozata felé lendül, és Takada el tudta dönteni melyik lesz az, a másik felé irányítja a vesszőt és el is engedi. A vörös bundásnak épp csak annyi ideje volt, hogy megvillantsa lompos farkát, és már pixeleződött is. Minako megjegyzésére nem mond semmit, csak egy halvány mosoly jelenik meg a szája sarkában.
Mire visszaér a lány az íj már is nyugalmi állásban van, és az öreg már az előttünk álló sétára készül. Ugyanis a lány szavaiból azt vette, ki, hogy a felszerelkezés napolva lett, így nincs más hátra, mint irány az erdő.
Azért az iménti manővert nem tudja szó nélkül hagyni;
– Ha az előbbi módszert kívánja alkalmazni, – int kezével a bokrok irányába, ahol a lány rávetette magát a nyúlra – ugyan csak sok pontot kell majd pakolnia a gyorsaságra és talán az erőre is. Egy medve nem biztos, hogy hagyja magát ölelgetni. – majd gyorsan hozzá teszi – De nyugodjon meg! Ebben az erdőben nincsenek medvék. Vadkanok igen, de medvék azok nincsenek.

Komótosan indul el befelé az erdőbe. Elvégre nem sietnek sehová. A küldetésen nincs időkorlát, ő pedig csak gyakorolni jött ide. Továbbra is bekapcsolt észleléssel halad előre. Közben, hogy elüsse az időt, és mert amúgy sem lát semmi mozgást;
– Az most már tudjuk, hogy én mivel ütöm el az időt! – céloz a horgászatra – De Ön mivel tölti napjait, ha épp nem küldetésen van?

Szóló Szafari

Valahol mélyen élt benne az a remény, hogy miután sikerült egyenesbe hozni a családot, nem kell többet nélkülöznie, de ha már így alakult nincs mit tenni. A lényeg, hogy a „kicsik” és Hana már biztonságban vannak.
Első ötlete az volt, hogy elmegy a szafariba és szerez némi kaját. Viszont út közben rájött, hogy a hús önmagában még kevés, azt el is kell ám készíteni. A közös munkamegosztás révén, az ő feladata volt a beszerzés és a neje volt a készítő, ennek megfelelően a főzés jártasságán egy árva pont sem éktelenkedett, így ezt az ötletet elvetette. Második lehetőségnek az jutott eszébe, hogy az 5-ös szintre megy és valami mobból szerez olyan lootot amit cserealapnak fel tud ajánlani. Azon a szinten még kószáltak koboldok, és azokból akár arany vagy valami csecsebecse is eshet, szóval úgy döntött oda megy és ott próbál szerencsét.

Már jó ideje bóklászott a szinten minden különösebb eredmény nélkül. Lehet nem régen járt itt valaki előtte és még nem spawnoltak vissza a mobok, vagy egyszerűen csak nincs szerencséje. végül arra jutott talán több sikerrel és kevesebb energiával jut eredményre, ha egy alkalmas helynek látszó területen letáboroz, és egyszerűen megvárja míg őt találja meg valami mob. Az ötlet révén egy kis domb tetejére telepedett le és onnan figyelte a fák sűrűjét, hátha felfedez valamit.
Várakozás közben felderengett előtte Yukihana arca és erre rögtön mosolyogni támadt kedve. Az első közös vacsorájuk melyet teljes egészében saját erejükből tudtak prezentálni a gyerekeknek. Kezdő vadászként a húsadag is elég soványka volt, amit Hana kezdő főzés jártasságával, még az éppen ehető kategóriában tudta az asztalra tenni. Mivel nem volt elegendő, így csak a gyerek és a tanárnő kaptak belőle. A srácok fintorogva szemlélték az ételt. Keiichi meg is jegyezte;
– Sensei szerintem ezt alaposan odaégette. – Ujin egy kis humorral próbálta ellensúlyozni az étel minőségét.
– Te meg miről beszélsz? Nem látod, hogy szándékosan lett ilyen? – még egy mosoly is előkerült a kardforgató tarsolyából – A tanárnő jó tudja, hogy a szervezetnek mi kell a mérgek semlegesítéséhez, ez itt – mutat a megéget részre a fiú tányérján árválkodó hússzeleten – aktívszén, ami jól megköti a méreganyagokat! Nem tanultad fizikából. Vagy kémiából? – bizonytalanodik el, de a srácok már vigyorogtak így már nem is volt szükséges tisztázni melyik tantárgy anyagával nincs tisztában.
– Itadaki-masu! – hangzott több irányból is, és a kölykök hozzáláttak az evéshez, míg a nő hálás pillantásokkal köszönte meg a mentést.
Amúgy maga az étel nem volt rossz, és a vacsora további része élénk beszélgetések közepette zajlott, ami persze nem volt más, mint az egymással perlekedő srácok zsibongása. Ryu nem tudott rájuk haragudni. Már egy ideje együtt voltak és lassan kiismerte melyikükükre mi jellemző, és volt hozzá elég türelme, hogy mindegyiket a helyén tudja kezelni. Igaz ezzel szerencséje is volt, mert egyik gyerek sem volt az a tipikus bajkeverő, ezért olyan különösebben nem volt nagy kihívás. No meg igazából Hana volt velük sokat, de ő sem panaszkodott rájuk.

Ryukyu körül nagy volt a csend. Se híre se hamva egyetlen valamire való mobnak. A férfi hanyatt dőlt egy fának, és jobbját maga elé tartotta kitárt ujjakkal. A fák közt beszűrődő fénypászma pont a gyűrűjén csillant meg. Ismét elmosolyodott. Hiányzott ugyan neki a nő, de mivel a legtisztább szeretettel érzett iránta, így a felesége kapcsán, semmilyen negatív gondolat vagy érzés nem tudott gyökeret verni sem elméjébe, sem szívébe. Ez a gyűrű volt az egyetlen amire azt mondta a rekvirálás során, hogy semmiképpen sem hajlandó átadni. Elszántsága és a kijelentését nyomatékosító ábrázatát látva a sereg tisztje jobbnak látta nem erőltetni a dolgot. Így is épp elég vagyonra tettek szert a férfi révén.
A kardforgató lassan kezdte magát elég komolyan elunni, így mivel a várakozós módszer sem vált be, felkászálódott és csakúgy találomra megindult egy irányba.

Mostanra már biztosan tudta, hogy a tervei nem egészen úgy alakultak, mint azt szerette volna, így már bármivel beérné, csak sodorja az orra elé a balsorsa azt a szerencsétlent. Igaz ezt nem könnyitette meg az, hogy sem lopakodása, sem észlelése nem volt, melynek következtében erősen élt benne a gyanú, hogy nem arról van itt szó, hogy nincs itt semmi, hanem inkább arról, hogy a környék lényei jó előre tudnak az érkezéséről, és mivel a szintje jóval felette áll az itteni moboknak, így azok jobbnak látják inkább kitérni előle.

Nem kevés idő elteltével, végül úgy tűnik sikerrel járhat, mert a közelében valami motoszkált. Ujin eddigre már egy csigával is beérte volna, igaz nem rajong túlzottan a francia konyháért. Viszont ami motoszkált szerencséjére jóval nagyobb lehetett egy csigánál, legalábbis az általa keltett zajból kiindulva. Lassan és óvatosan vonta ki a kardját. Elég pontot áldozott az erőre ahhoz, hogy még ezzel az ócskasággal is elég sebzést tudjon okozni egyetlen támadással is. Amint elérkezettnek látta a pillanatot minden gyorsaságát latba vetve rontott rá áldozatára.

//Vaddisznó//