[Küldetés] A díva eltűnt ereklyéje

Kislányos duzzogásba átcsapott hangulatomból Tachi szavai löknek ki. Ahogy elém guggol, csillapodó mérgem egyszeriben tovaszáll és minden porcikámmal a férfi pillantására és közeledésére reagálok. Sármos arca könnyedén áttöri intim-szférámat, és belépve azon ajkát rátapasztja az enyémre. Egy könnyed, hangtalan nyögéssel válaszolok rá. Szemhéjam lezárul, s csak lelki szemeim előtt lebeg fel érintésének nyugtató zápora. Kezem önkéntelenül mozog, s érinti meg Tachi arcát. Ujjaimat lágyan végigsimítom bőrén le egészen ajkának széléig.
Igen, erre van most szükségem. A szó elszáll, de egy csók... Megmarad emléknek örökbe. Akkor is, ha később teherré válik. Aztán ajkát elemeli az enyémtől, s az érzés is tovatűnik vele. Lassan nyitom csak fel szemeimet, kérdően tekintve a férfira, de választ nem várva. Hazudnék, ha azt mondanám számította erre, mert nem. De most meg sem kockáztatom gondolatokba önteni az érzéseimet, annyira kuszák. Így jobb híján csak elraktározom tudatomnak hátterében, hogy később tudjam szortírozni.
Egy lágy mosolyt engedek el, majd ha Tachi nem néz rám, megérintem ajkamat ott, ahol korábban az ő csókja pihent meg. Nedves. De ennél több kell ahhoz, hogy én is az legyek.
Kábán tápászkodok fel, s ekkor veszek észre a sarokban egy tárgyat, ami eddig nem is volt ott! Egy nagy kakukkos órának tűnik. Régi darab. De a mutatók fáradhatatlanul mozognak rajta, azt sugallva, hogy mi sem ácsoroghatunk egy helyben.
A dolgok mögé nézés sajátos értelmezése hihetetlen mód sikeresnek tűnik. Ugyan is a trófeákból két tárgy is előkerül. Nem a szájukban kellett volna turkálni, hanem egyből leverni mindet... Egy mozaik darabbal és a hőn áhított csavarhúzóval lettünk gazdagabbak. Nagyszerű, legalább a csavarhúzó ad valami táppontot, hogy hova kellene elindulnunk..! Én felmarkolom a szerszámot és a szigonyom, a mozaik-darabot meg hagyom, hogy Tachi gyűjthesse be. Izgatottan, szinte remegő kézzel lépek ki a szobából, majd pár lépés után megtorpanok. A lovagra pillantok, majd arra szerkezetre, amibe bele kell helyezni a darabokat. Várok egy kicsit, hogy ha játékos partnerem akarja, behelyezhesse az elemet.
- Remélem még egy kulcsot fogunk találni... - mondom a szavaim mögött megbúvó erős szarkazmussal, aztán nekivágok a lépcsőnek. A szobába probléma nélkül visszajutunk. Belépve azon üti meg fülemet egy hang, amit már korábban hallani véltem, csak nem vettem róla tudomást: kattogás. Egy óra kattogása. Vagy többé? A kakukkos masina persze itt is befigyel, akaratosan mutogatja az időt öreg számlapján.
Lehasalok a szellőző elé és használom a csavarhúzót a záron. Működik! Elégedetten nyújtom be kezemet, majd azonnal rántom is vissza. Bakker és ha kígyó fészekbe nyúlok? Korábban nem volt itt semi, de azóta lehet, hogy betelepítettek valamit... Így hát a szigonyt nyújtom előre. Megszurkálom a sötétséget, semmi ellenállást tapasztalva. Nincs bent semmi, ami sziszegne vagy mozogna. Nagyszerű!
Újul erővel nyúlok be és nyomban a kezembe is akad valami. Hideg, egyenletes tapintása nyomban elárulja, hogy üveggel van dolgom, nem is naggyal. Kihúzva látom csak meg, hogy "ellenméreg" van ráírva. Átnyújtom Tachinak, aztán visszatérek a kutatáshoz. Előkerül még egy kulcs.
- Nem gondoltam ám komolyan... - tör ki belőlem megint az ingerület, de ahogy tapogatásom megállapodik egy nagyobb tárgyon, s előszedve azt egy láda alakját ölti fel, nyomban megenyhülök. Két kulcs és két láda. Odaadom ezeket is a társamnak, majd megint visszatérek a tapogatózáshoz, de más már nem fedi fel magát.
Felkelek a földről és kíváncsian tekintek Tachira és persze a ládikákra, hogy vajon mit rejtenek..?

Bevallom kifejezetten izgatott voltam. Egy valódi nő volt a kezeim között ezúttal, nem valami ostoba csitri. Ritka alkalom, hogy ilyen értékes, csiszolatlan gyémántra lelek, reakcióik pedig a női szeszély legszélesebb skáláján tudtak mozogni. Ami ehhez a momentumhoz vezetett, elegendő kellett legyen, ám így sem lehettem biztos a dolgomban addig, amíg a csók meg nem történt. Lehetséges, hogy az esélyt ez a játék adta meg nekem valójában, és nem sikerült volna efféle hatást gyakorolnom rá, ha egy kocsmában eltöltött este folyamán hálózom be, ugyanakkor a túlélő-túra el is vett tőlem, azaz a terveimből.
Most viszont nem erre koncentráltam, hanem magára a pillanatra, melyet a csók jelentett, átadtam magam a bennem kialakult vonzalom keltette érzéseknek. Átadhattam magam, mert Violeta nem lökött el, épp ellenkezőleg. Átjárt a diadal szellemisége, mézédessé téve a lány ajkait, és mikor érintkezésünk megszakadt, akárcsak ő, én is egy gyengéd mosolyt ejtettem meg feléje, miközben karján végigsimítottam. Figyelmünket a váratlanul megjelenő zavaró kattogás vonta magára. Egy kakukkos óra. Apró, finom és idegtépő célzás, hogy telik az idő. Ejnye :] Szívesen élveztem volna még a meghitt pillanatokat, de tény és való, erre inkább akkor lesz időnk, ha kiérünk ebből a mesésen elátkozott kúriából. Ő is talpra állt s én is, ideje volt hozzálátni a további munkálatoknak.
Ámde erre nemigen volt végül szükség, mivel a virágszál tombolása nyomán csupán néhány trófea marad sértetlen, amiket rövid úton le is szaggattam. Nem volt mögöttük semmi, csak üres üvegek, ellenben két korábban elpárolgott fej mögött rejtőzött egy mozaikdarab és egy csavarhúzó is.
- Nahát, helyes konklúzió :] - jegyeztem meg inkább magamnak a rejtélyes üzenetre utalva vissza. Hangomban vidámság bujkált, és bár üdvözítő tény volt a lány megnyugvása, ez most mégis vajmi kevéssé érdekelt. Végtére is, egyelőre olybá tűnik, hogy meg tudnám oldani a feladatokat akár egyedül is.
Kiléptünk a szobából új szerzeményeinkkel, én pedig az ajtóhoz sétáltam, hogy belehelyezzem a nálunk lévő két kulcsdarabkát. Már csak kettő hiányzott, és így egyre égetőbbé vált a kérdés, hogy mi fog történni, ha nálunk lesz mind az öt. Csak az egyikünk juthat ki, elméletileg...
- Vajon miért tűntek el a gyerekekre utaló motívumok? - tettem fel egy bennem motoszkáló kérdést, miközben felfelé haladtunk a lépcsőn, recsegve-ropogva. A kezdeti szobákban mind voltak ilyesmik, ám mióta felmentünk az emeletre, ezek egyszerűen eltűntek. Hmm...
Az óra nem csak az előbbi szoba kelléke volt, mint kiderült, mindegyikbe került egy. Egyelőre elegendő időnk volt, így nem helyezett ránk nyomást az, hogy láthattuk a lepergő homokórát, és rám nem is fog. Viszont ami Violetát illeti, benne már nem lehettem biztos. Hagytam, hadd foglalatoskodjon ő a szellőzővel, csak fél szemmel néztem őt. Épp elég óvatosnak tűnt ahhoz, hogy ne legyen szükséges a közbeavatkozásom. Rövidesen előkerültek az ott rejtőző tárgyak, a "kígyóméreg" benne egy kulccsal, valamint egy újabb ládikó. Törökülésbe ereszkedtem le, és ha már nálam kötöttek ki ezek az eszközök, előbb kihalásztam a kulcsot a folyadékból a réges-rég hozzám került fogóval, aztán belepróbáltam a ládák zárjaiba a kulcsokat. Mindkettő kattant. Kinyíltak.
- Itt a negyedik... És megtaláltuk az elveszett fülbevalót is. Adjuk neki vissza? Hátha a méreggel fel tudjuk ébreszteni :] - vigyorodtam el meglötyögtetve a folyadékot. Ha az ellenméreg kárt okozott, a valódin is lehetséges, hogy hamis a felirat, de akár az is lehet, hogy eszköz arra, hogy egymás ellen fordulhassunk. Szörnyű, milyen kétes itt minden... Nem mintha bánnám :]
Az órára pillantottam, 13 perc múlva jár le a fél óránk. Gyorsan repült az idő, de remekül álltunk. Csak... hogyan tovább? A minimapon nem szerepelt több ismeretlen szoba és nem találtunk újabb rejtett zugot, vagy további nyomot. Kihagytunk volna valamit? Az utolsó mozaikdarab nem lehetett az olvasószobában, oda logikátlan lenne bármit is rakni, illetve zárva sem lenne. Az orvosiból elhoztunk minden mozdíthatót. A dívás szobában és itt minden bizonnyal mindent megtaláltunk. Az előtérben sem hinném, hogy két darabot rejtettek volna el, habár nagyobb rá az esély, mint arra, hogy itt van az utolsó darab. Ámde...
- Valamit kihagytunk. A konyhában vagy a raktárban kell lennie még egy kirakós darabnak. A konyha üresnek tűnt a zárkombinációra utaló nyomot leszámítva, a raktárat viszont csak az idomár látta... Ki tudja, ő mit nem vett észre. Nézzük meg véleményem szerint előbb ott - közöltem a lánnyal, miközben rajta nyugtattam a tekintetemet. Ismét talpra álltam, és a kezét megfogva intettem neki, hogy csak utána. Nem kívántam mintegy magam után rángatni, de így, hogy alig egy tucat percünk van és fogalmunk sincs, merre lehet az utolsó darabja a kulcsnak, sietősre kellett vennünk a figurát.

- Ha az ellenméreg öl, a méreg gyógyíthat. - adok igazat Tachi gondolatának, hogy azt érdemes lehet megpróbálni. A fülbevalónál viszont egy kicsit elidőzök. Biztos sokat érhet, már ha valóban képes arra, amiről a díva magyarázott. Legalább is, ha nélküle nem mert fellépni, akkor biztos tudhat valamit. Vagy csak úgy tartotta magánál, mint egy talizmánt? Elég furcsa lenne, de nem elképzelhetetlen.
- Ha nem muszáj, én nem adnám vissza a fülbevalókat. Ennyi kijár nekünk ezek után... De ha tényleg megfizeti az árát, neki is "eladhatjuk". Gondolom... - vezetem fel a gondolatom, s aztán merülök egy kicsit, hogy tényleg volt-e értelme szavaimnak. Amit csinálok, az egyszerűen... aljas? Nem akarok aljas, kétszínű ember, vagy csaló lenni, de ez a játék már rég nem a tisztességes pillanatokból áll. Legalábbis azóta, hogy felébredtünk az első szobában. Akaratom ellenére vagyok itt, így hát jogos lenne, ha én is a saját akaratom ellen cselekszem, még ha nem is értek vele egyet. Ilyen ez most a fülbevalóval.
- Szerintem váljunk szét, gyorsabban haladunk. Én megnézem a konyhát, te pedig menj a raktárba. - osztom meg az elképzelésemet arról, hogy hogyan kellene tovább folytatnunk a kutakodást, mely már elég elkeseredetten folyik, tekintve, ha minden szobában jártunk, ahol lehetett, de még mindig hiányzik egy mozaik darab.
Tachi gyengéd noszogatására megadóan megindulok előre, s gyors ütemben veszem a lépcsőfokokat. Az utolsó lépésnél újabb nem várt változás lép életbe. A térképünkön letiltódik az egyik úticélunk, a raktár, sőt az egész emelet elérhetetlenné válik. A lépcső, amint Tachi is leér, megszűnik létezni.
Zavart fejet vágok, mely nem tükrözi eléggé, hogy milyen furcsa helyzetben vagyunk. Érzelmet is nehéz találnom, mert nem volt még ilyennel dolgom, nem még hogy az arcomra is kivetítsem...
- Ezek szerint maradt a konyha és a díva. - öntök szavakba a gondolatot, mely már bizonyosan a lovag fejében is megfogant, s nyomban az említett helyiség felé veszem az irányt.
Belépve rajta nyomban a pulthoz lépek. Teli van liszttel, amit mintha valaki szerteszét fújt volna. Két szám, ami ismerős valahonnan. A falon tojássárgájára emlékeztető anyag van szétkenve. A többi elem és tárgy csupa por, mintha soha senki sem nyúlt volna hozzájuk. Jobb híján a liszthez lépek, s kezemmel söpröm odébb, hátha megbújik benne valami, bár az eddigi talányszerű tárgyrejtések után aligha akad a halom alatt valami.
Ha itt sincs semmi, akkor nincs mese, vissza kell mennünk a dívához, bepróbálni a mérget, hátha azzal lelket tudunk belé verni...

Tetszett a gondolatmenet, halvány vigyor kúszott az ajkaimra arra a gondolatra, hogy megvetetjük a dívával a saját ékszerét. Ennyi valóban kijárna nekünk, hogy megkapjuk, ami nekünk jár azután a tortúra után, amibe neki és a bizsujának köszönhetően kerültünk. Opp, tortúrát gondoltam annak ellenére, hogy minden pillanatát élvezem? :] Nyelv... vagyis inkább elmebotlás. Viszont fontosabb volt, hogy a lány nem csak bájos, tüzes és titokzatos, de még a tisztességtelen eszközöktől sem riadna vissza, vagy legalábbis eljátszadozik a gondolattal, hogy mi lenne, ha... A benne lakozó sötétség minden eddiginél rokonszenvesebbé tette, igazán kár, hogy valószínűleg a végjáték csúnya lesz.
- Nem szívesen hagynálak magadra, de ha úgy érzed, nem lesz semmi baj, nem állok az utadba - közöltem vele, jelezve hogy vigyázni kívánok rá, de ugyanakkor azt is kifejeztem feléje, hogy nem korlátozom le, azt tesz, amit csak szeretne. Az eddigiek alapján önálló nőnek tartottam, aki nem arra vágyik, hogy birtokolják, hanem sokkal inkább csupán a támogatást várja el.
Az ingatag lépcsőn immár mindketten sokkal magabiztosabban mozogtunk, hiszen nagyobb biztonságban éreztük magunkat rajta. Azonban mihelyst leértünk, az köddé vált és az általam célpontként kijelölt raktár ajtaját sem lehetett már kinyitni. Nahát...
- Yare-yare, úgy tűnik ez eldőlt... Marad a konyha :] - pillantottam rá a tüneményes, ám zavart teremtésre, egyben tovább szűkítve a lehetőségeket. A dívás szobát részemről kizártam, kételkedtem benne, hogy egy területen több mozaikdarabra is rálelhetünk. A fenti szoba volt a kivétel, ami erősítette a szabályt. Viszont ezek szerint mi voltunk a figyelmetlenek, ami nem esett jól. Talán túlságosan a kódra koncentráltam, így nem vettem észre, hogy a szoba rumlija mást is rejthet.
Ismerős környezetbe léptünk be tehát, és szúrós szemmel kutattam a környezetet. Amíg Violeta a lisztes asztalhoz lépett, addig én a szekrények felé vettem az irányt. Itt csak az idomár járt. Ám mégsem én, hanem a lány lelt rá arra, amit kerestünk. Jelentőségteljesen néztem rá, ahogy kiemelte a liszthalomból a vékony zárszerkezet darabját. Örömnek itt még nem volt helye.
- Kevesebb, mint tíz percünk maradt. Nem biztos, hogy megéri a dívával foglalkoznunk, túl sok időbe telne felkelteni őt és vesződni vele - közöltem gondolatomat rögtön. Rizikót is jelentett számomra az esetleges ébredése, felborítaná a status quo-t még akkor is, ha netalántán mindketten ellene lennénk. Inkább haladjunk előre és vágjunk bele a játék utolsó fázisába, ami kétségkívül a legizgalmasabb lesz. Ha Violeta elindult kifelé, követtem őt, ám közben kezem a kardom markolata felé orientálódott. Izgalmas volt, még én magam sem tudtam, mit fogok tenni, addig semmiképpen sem dönthettem, amíg a játékmester nem szólt közbe. Megremegtem az izgalomtól, számon fülig ért a mosoly. Showtime :]

A lisztet könnyedén sodrom arrébb kezemmel, s ahogy egy nagyobb réteget eltávolítok már az első mozdulattal, egy szilárd tárgy körvonala rajzolódik ki belőle. Belenyúlok, s kiveszem azt, majd elégedetten látom, hogy az utolsó mozaik darabra bukkantam.
- Ez is megvan! - szólalok meg boldog hangon, de majd leporolom a tárgyat egyenletes dörzsöléssel, a végén még meg is paskolom kissé. Felmutatom Tachinak, hogy ő meggyőződhessen róla, valóban az van nálam, de nem adom oda neki, hanem továbbra is kezemben pihen, mikor a lovag az időre figyelmeztet. Fejemt a legközelebbi sarokban ácsorgó órára vetem és valóban. Kilenc percünk van még hátra. Ennyi idő alatt azonban még mindig simán ki tudunk jutni innen, aggodalomra semmi ok. Hacsak nem az, hogy közbejöhet akármi más is.
Jelentőségteljesen vonulok ki a konyhából, de a szoba előtt, melyben a díva van, megtorpanok, ahogy meghallom nyöszörgő hangját. Felébredt...
- Magánál van... Még ha nem is teljesen. - aztán tovább megyek. Gondolni sem akarok arra, hogy felébredt és most rémülten tekintget maga körül. Ha meglátnám, attól félek: nem írnám megállni, hogy ne segítsek neki. Az idő azonban... Ahh!
Az ajtónál már készenlétben tartom a mozaikot, de mielőtt beilleszthetném azt a többi közé, ugyan az az üzenet, vagy jobban mondva üdvözlő szöveg jelenik meg, mint legelőször. Újra áttanulmányozom a szöveget lázasan olvasva a szavakat, hogy minél előbb végezzek vele, aztán rágódom kissé az értelmén. A forrófejű, nagyszájú ficsúr az biztos, hogy az idomár volt, a nő egyedül én vagyok, s végül a hidegvérű gyilkos. Az lenne Tachi? Itt nem ölt meg senkit, hacsak nem a pincérlányról van szó, vagy ismerné őt ezen a mocsok szállón kívül is és tudja, hogy megölt valakit? De akkor is... hidegvérű? Úgy tűnt megbánást tanúsított, mikor bevallotta az indikátora pirosságának okát. Bahh, a játékmester csak össze akar zavarni!
- A leggyorsabb játékos juthat, hmm? - tanulmányozom tovább a leírtakat, s rá is bökök az adott részre, habár jóllehet Tachi is tudja, hogy miről beszélek. A férfira tekintek feszült arcommal, majd arra gondolok, hogy ha ez igaz, akkor tényleg csak egy ember juthat ki. De talán megkerülhető ez is valahogy. A képességem lehet a kulcs, de így a dívát már tényleg elfelejthetjük.
- Először megpróbálom én. Teleporttal. Ha minden igaz, akkor az ajtó észre sem fogja venni, hogy én már a túloldalán vagyok, mert elméletileg át sem léptem a küszöbön. - osztom meg elképzelésemet, de közben megint szöget üt a fejemben a díva keserves nyöszörgése.
- A dívát itt kel hagynunk, én nem tudok még valakit magammal vinni. - mondom, majd a mozaik-darabot beillesztem a többi közé, s így a kép teljes, én pedig idegesen várom, hogy mi fog következni...

Az ajtó felé haladva hangok szűrődtek ki a pult mögötti szobából, és ahogy odapillantottam a nyitott ajtón keresztül, Roxie-chan bizony mozgott, még ha egyelőre kábán is. Értékes információ jutott ezzel a kezembe, a méreg ezek szerint küldő behatás nélkül is felszívódik. Bevallom megfordult a fejemben, hogy teszek egy rövid kitérőt és elcsendesítem örökre, hogy még véletlenül se okozhasson nekünk problémát, ámde ezt észrevétlenül megtenni jelen pillanatban lehetetlen lett volna. Ha szerencsénk van, addig nem tér teljesen magához, amíg ki nem jutok.
- Még meg is támadhat minket... Ki tudja, mi van az inventoryjában? - figyelmeztettem Violetát, ösztökélve arra, hogy siessünk. Ami azt illeti, akár ellenőrizhettem is volna ezt nemrégen, de nem tartottam annyira fontosnak. A nyomot nem oda képzeltem el, és igazam is volt végül.
Csakhogy jól éreztem, a játékvezető még bele kívánt piszkálni a dolgokba, nem hagyta, hogy észrevétlenül érvényre juttassam a tervemet, mely arra alapult, hogy talán az üde virágszál, társaságom már rég elfeledte a játék győzelmi feltételeit. Az emlékeztető az utolsó mozaikdarab behelyezése után azonnal felvillant, arcomra pedig komor és sötét vonások költöztek. Ellenem fordul vajon? Nem, kompromisszumos megoldást keresett végtelenül naiv módon. Nem gondolkozott, nem látta az én szemszögemből a helyzetet. Számára semmi rizikó nem rejlett benne, hiszen a kijutása garantált lett volna és kockázatmentes. Ám számomra? Ha nem az ajtó a kulcs, hanem a kúriában tartózkodó játékosok száma, akkor amint Violeta elhagyja az épületet, megpecsételte volna a sorsomat, bármi is várjon rám.
Két opcióm volt. Kételkedtem benne, hogy halálos következményei lennének a vereségnek, ám átengedni a győzelmet a lánynak így sem kecsegtetett komoly haszonnal. Elnyerhetném a bizalmát saját magam feláldozva, ám mire mennék vele? Legyen Violeta bármilyen különleges, végső soron nem akarok tőle többet csak megalázni, szenvedni látni és eldobni, miután megismertem az összes titkát és felpróbáltam. Őrültség lett volna azt gondolni, hogy ennél több érdeklődés szorult volna belém iránta :] Ha innen kijutott, talán nem is fogom többet látni.
A mérleg másik oldalán persze az állt, hogy most, ebben a pillanatban árulom el és pusztítom el benne a rólam kialakult pozitív képet, mely idővel egyébként is megdőlt volna. A különbség csupán a kellemes élmények mennyisége volt, ámde ezekért a saját épségemet kockáztatni? Ostobaság... Ráadásul a játékmester nem a mi kis trükkjeinket kívánta látni, hanem azt a pillanatot, ahogy egymás ellen fordulunk. Ha valóban rokonlélek, márpedig miért ne lenne az, akkor csak ez a pillanat éltetheti és tűkön ülve várj, hogy a sok szédíts után mikor szúrom már hátba. Máskor talán nem felelnék meg a felém támasztott elvárásoknak, ám ennek a helyzetnek kétségtelenül ő volt az ura. Így hát amíg a tüneményes teremtmény ringó csípővel az ajtón dolgozott, addig a kezembe vettem a kígyómérget, és a kardomra csepegtettem az üvegcse tartalmát. Még ha nem is valódi, a szúrásom okozta hatás elegendőnek bizonyulhat arra, hogy feltépjem az ajtót és én magam távozzak elsőként erről az izgalmas játéktérről, mely ma éjjel maradéktalanul elszórakoztatott.
- Milyen ostoba és naiv vagy... kár, igazán kár... - szólaltam meg, és szófolyamom végét meg sem várva döftem Violeta háta felé teljes erőből azzal a tervvel, hogy akár valóban mérgezett lett a kardom, akár nem, a küszöböt én lépem át elsőként.

Ahogy Tachi leszúrja Violetát és elsőként lépi át a küszöböt, azt ajtó ismét becsukódik és eltűnik róla a zárszerkezet. Se kilincs, se kulcslyuk. Ahogy a vörös lovag kiér, s rálép a bejárati rész kövezetére, aktivál egy teleportkaput. A térugrás révén a Kezdetek városa szélére kerül, immáron védett területre, ahol nem eshet baja. Hogy pontosan hol is volt a luxusbörtön, képtelenség beazonosítani. Lehetséges, hogy gyalogszerrel meg sem lehet közelíteni. Viszont szembetűnő lehet számára, hogy a kúriában szerzett összes holmi, beleértve a díva ereklyéjét is, eltűnt az inventoryjából. Ez utóbbi már a megkötözött Roxie nyakában pihen.
A kúriában rekedt Violeta veszít némi életpontot Tachi támadása miatt, a löttynek viszont nem fejt ki semmilyen hatást, ugyanis lovagok nem kenhetik meg vele a fegyverüket, a rendszer szerint az az árnyharcosok specialitása. Violeta számára maradt 6 perc, hogy döntsön a sorsáról. Megjelenik előtte két fiola: az egyiken a már jól ismert "kígyóméreg" a másikon pedig az "ellenméreg" felirat. Mindkettő Tachi inventoryjából került ide vissza, a többi általatok összegyűjtött kacattal együtt. A díva nyöszörgése egyre hangosabb, s próbál kiszabadulni béklyóiból, ugyanakkor a benne dolgozó méreg igencsak legyengíti. A játékmester újabb üzenetet küld Violetának:

Nagy kő esik le a szívemről, mikor az ajtó bármiféle egyéb igény vagy probléma nélkül kinyílik. Még sóhajtok is egyet megkönnyebbülve, miközben a küszöb felé lépek. Mielőtt azonban zöld szememmel kiválaszthattam volna a területet, ahova teleportálni kívánok, kellemetlen, nyomó érzés hasít a hátamba akármilyen figyelmeztetés nélkül. Ledermedek, mikor a képernyőm sarkában az élet sávom csökkenő tendenciát mutat. Idegesen kapok magam mögé, s a kezem egy fémes tapintású tárgyon állapodik meg. Reflexből megragadom, s kitépem azt magamból, majd ugyan ezzel a mozdulattal meg is fordulok. A látvány, amint Tachi kezében megpillantom a kardot, mely korábban belém fúródott, egyszerűen leterít a lábamról és pár határozatlan hátráló lépés után beesek a legközelebbi sarokba, hitetlen fejjel nézve a férfira, kinek a hátba döfésem előtte szavai csak most realizálódnak bennem.
- Mi? De hát..! - makogom összezavarodva, majd végignézem, ahogy a lovag kilép az ajtón, teljesen magamra hagyva sokkos gondolataimmal, a sarokban ülve.
Bele telik egy kis időbe, mire magamhoz térek, epésen felküzdöm magamat állóba, aztán az ajtóhoz rohanok, mely becsukódva magasodik előttem, egyetlen hatalmas akadályként, mely elválaszt a szabadságtól. A kilincs sehol a zárszerkezet még annyira. Eszeveszett dörömbölésbe kezdek, melynek hangja kísértetiesen verődik vissza a terem falairól.
- Te szemétláda! - ordítom, habár jól tudom, hogy Tachi már árkon-bokron túl járhat. A nagy csapkodás közben egy apró üvegdarab csörömpölését hallom, miután a lábammal belebotlok valamibe. Magam mellé pillantok, s észreveszem, hogy két üvegcse pihen a földön, mellettük egy halom tárggyal.
Lehajolok, hogy megnézzem őket. A tárgyak nagy része ismerős az első szobából, az egyik üvegen ellenméreg van, mint amit beadott Tachi a pincérlánynak, a másik pedig a kígyóméreg, amit én halásztam ki a szellőzőből. Visszakerültek volna, mikor az a mocsok kilépett innen?
Egy felugró ablak pedig arról tájékoztat, hogy még mindig van esélyem kijutni ebből a kilátástalan baromságból. Az órák hangja újra ütni kezdi a dobhártyámat, jelezve, hogy ideje cselekedni. Így hát feszülten magamhoz veszem a kígyómérges üveget. Ha az ellenméreg öl, akkor ezt a logikát követve a méregnek gyógyítania kell...
A szoba, ahol a díva fekszik, nincs messze. Hevesen dobogó szívvel lépek be, s pillantom meg a nőt, ahogy a földön vonaglik szabadulni vágyva. Leguggolok hozzá.
- Ezt idd meg. - szólok hozzá parancsoló hangnemben, s ha akarja, ha nem, lenyeletem vele a "mérget". Fülében csak most veszem észre a fülbevalókat. Fene, akkor már ezeket sem tudom elpasszolni... Lássuk mi történik...

Van valamiféle groteszk gyönyörűség abban, amikor pengém hegye piros pixelszilánkokat hasít ki egy másik játékosból. Ennél szebb már csak a döbbent, értetlen arckifejezés, ami visszaköszön rám Violeta-chan arcáról. Az őszinte pillanat, amikor a préda szembesül a vadász valódi énjével, amikor rádöbben, hogy mennyire ostoba volt, amikor gazella létére megbízott az éhes oroszlánban, felbecsülhetetlen. Képtelen voltam kibírni harsány nevetés nélkül. Mennyei érzés kerített hatalmába, leírhatatlan örömöt éreztem diadalom pillanatában. Az egész este erre a pillanatra fájt a fogam, csupán azt sajnáltam, hogy mindössze egy csókig jutottam ezzel az üde virágszállal.
Mindezek ellenére volt bennem egy kevés sajnálat, hiszen valóban érdekelt a lány, de persze nem őt szántam, hanem azt, hogy csupán egy vékony szeletet kaphattam meg belőle. Pedig a számtalan heg a testén arra utalt, hogy rengeteg igazán érdekes élménye lehetett élete folyamán. Még megtorpantam az ajtóban, és egyik szememmel a tündérkére meredtem, rideg pillantással sújtva őt.
- Máskor, máshol ez másképpen alakult volna. Remélem meg tudsz bocsátani :] - húztam vékony ajkaimat vigyorra, majd kiléptem az ajtón. Számoltam a lehetőséggel, hogy a nyertes valójában a vesztes lesz, így nem lepett meg az engem bevonó ragyogó fény sem, ám sérülés helyett csupán egy teleportot élhettem át. Városfalon belül találtam magam, rövid kutakodás után mint kiderült, a Kezdetek Városának szélén. Hümmögve néztem szét a menümben, viszont bizonyos dolgokat nem leltem meg az inventory-mban, hiába számítottam rájuk. Nahát... csúnya dolog meglopni, kedves játékmester.
- Remélem nem lelte ott a halálát... máskülönben hogy teremteném meg a viszontlátás izgalmas pillanatát? - szólaltam meg céltalanul, hiszen társam csupán az üres, sötét éjszaka volt. Eléggé érdekelt, hogy vajon mi történhetett azután, hogy kiléptem az ajtón, és némi mérlegelés után úgy véltem a legjobbnak, ha a Karmazsin Selyemlepel felé veszem az irányt. Letáborozhattam volna itt, hogy ha esetleg Violeta kiszabadulna és őt is ide teleportálnák, méltóképpen tudjam fogadni, de most bizonyára dühös, nem lett volna értelme egy ilyen gyors viszontlátásnak. Legrosszabb eseten a lokálba visszatérve megiszok egy ásványvizet és megtekintem valamelyik fellépő táncoslány előadását, én pedig egy ilyen este után ezzel is tökéletesen elégedett lettem volna, ám bíztam benne, hogy ennél érdekesebb és szórakoztatóbb programban lehet majd részem :]