[Küldetés] A díva eltűnt ereklyéje

Jóslataim nem mindig teljesülnek be, és sajnos ez most is bekövetkezett. Kár, igazán kár, így okoskodásnak tűnhetett megjegyzésem a vendéglátóinkkal kapcsolatban. Nem szerettem verbális párbajokban veszíteni, pláne nem egy olyasvalakivel szemben, aki jól láthatóan a töredékét sem közelítette intellektusomnak, még ha egészen ügyesen fel is találta magát ebben a helyzetben... Szerencsére a nyugtatási kísérletem annál jobban sikerült, márpedig az volt a fontosabb a két esemény közül, felsőbbrendűségem kinyilvánítása a másik férfival szemben nem volt annyira érdekes a terveim szempontjából. Eddig olyan volt, mintha tőlünk teljesen független, különálló személyként mozgott volna, nem sok vizet zavart a gyíkjával egyetemben.
Hümmögtem egy sort, aztán követtem a párost jómagam is a következő szobába. Egy halk 'nocsak' is kicsusszant ajkaim között, látva az éles ellentétet az iménti olvasószoba és az új helyiség között. Bárki is tervezte, illetve rendezte be a kúriát, nem sokat adott a harmóniára, homogenitásra. Egy szóval: szörnyű ízlésre vallott két ilyen szobát tenni egymás mellé. Hopp, ez kilenc volt A szoba úgy egyébként egy pszichopata gyermek játszóterére emlékeztetett leginkább, bár ezt a helyszínt is közönyös pillantással illettem, akárcsak az előzőt. A setting a plafonon nyikorgó ventilátorral és a rajta lógó babával valamiféle nyugtalanító hatást kívánt kelteni talán. Nevetséges...
Különbözőségem már most kitűnt, hiszen míg én teljes nyugalommal álltam az események előtt, a barbár és Violeta is ijedtnek tűnt. Bárcsak valós érzelmeimet is kimutathattam volna! Sajnálatos módon a hangulat nem engedte, hogy szabadjára engedjem féktelen örömömet kacajom formájában :/ Pedig nagyon tetszett a kihívás, de még mennyire, hogy! Egyszerűen zseniális elmére vall, bárki is szervezte meg ezt a játékot, minden dicséretem az övé. Magam se találhattam volna ki jobbat! Csupán egyetlen apróság miatt kerültem dilemmába, ez pedig a lány volt. Kézenfekvő lenne normál esetben, hogy tettetem az együttműködést, aztán a célhoz érve hátba szúrom a csapatot, azonban a virágszál jobban érdekelt annál, hogy csak úgy becsapjam és sorsára hagyjam. A szöveg azt sugallta, hogy hármunk közül csak egyvalaki fogja túlélni a kalandot, noha ez sehol sem volt konkrétan leírva. Jó választásra vallott így megalkotni a szöveget, növelte a feszültséget.
- Megkapjuk, ami nekünk jár, huh? Végső soron kaptál egy egész házat, ahol álomra hajthatod a fejed - idéztem vissza Roxie-chan szavait a férfi felé intézve, nem is sejtettem volna, hogy emögött az álarc mögött ilyen számító lélek rejtőzik. Egyértelműen vele kötöttem össze ezt a húzást, nem pedig a pincérlánnyal. Ő nem tűnt olyasvalakinek, aki valami ilyesmit össze tudna hozna habááár... végül is, miért is ne? A külső sokszor megtévesztő.
- Nos, nem akarnak megölni minket. Azt szeretnék, ha mi ölnénk meg egymást... - jelentettem ki baljósan, majd folytattam - Én öltem már ebben a játékban, és mélységesen megbántam, amit tettem. Nem érte meg a pillanatnyi őrületem szülte tett, azóta is üldöz a lelkiismeret. Rémálmaim vannak folyamatosan, és a kardom is megremeg a kezemben, ha meglátok egy humanoid mobot. Nem tudom, mikor fogom magam rajta túltenni, ha egyáltalán valaha sikerülni fog... Azóta gyakran eszembe jut, hogy Kayaba Akihiko hogy tud egyáltalán tükörbe nézni? - fogtam meg homlokom fájdalmas arccal. Igen, fájt ez a sok marhaság. Azt hiszem, a lány szemében még gyanút is ébreszthetek vele, de ha így is lesz, az nem is baj voltaképpen. Amilyen paranoid hajlamokat ébreszthet bennük az üzenet, előbb-utóbb úgyis eszükbe jutott volna, hogy hoppá, piros játékos, egy pillanatig nem gondolkozna azon, hogy eláruljon minket. Nem, erre a rejtett bizalmatlanságra cseppet sem volt szükségem most, jobb ha mihamarabb felébred bennük, hogy aztán kitörölhessem tetteimmel.
- Sok minden értelmet nyert. Az előbbi szoba volt az első rejtvényünk, a következőben újabb vár minket, ha minden igaz. Ennek a játéknak az a célja, hogy bizalmatlanságot és feszültséget ébresszen közöttünk úgy, hogy a kijutásig vezető utat együtt, összedolgozva kell megtennünk. Nem szabadna engednünk az akaratuknak, ha megőrizzük a higgadtságunkat és csapatként működünk, nem lehet semmi baj - kezdtem el magyarázni hideg fejjel, fontos volt, hogy megmutassam a bennem rejlő nyugalmat. Ideges társakkal nem megyek sokra. Úgy döntöttem, hogy én nem csak a gézt, de minden a hordágyon heverő tárgyat, illetve még a babát is elteszem az inventory-mba. Sejtettem, milyen jellegű játékot akarnak velünk játszani.
- Viola kedves, lélegezz mélyeket és csukd be a szemed néhány pillanatra. Lazítsd el magad kicsit - tanácsoltam neki megállva vele szemben. Ismét a vállaira tettem a kezemet, és biztató pillantással illettem, egyenesen a szemeibe nézve. Észrevétlenül váltottam közvetlen hangnemre, fontos volt, hogy ne maradjon a nyelvezetem olyan távolságtartó, merev és formális. Ha pedig megtette, amit kértem, magamhoz húztam és szorosan átöleltem, kezeimmel stabilan átkarolva hátát. Szememet én is csukva tartottam ezalatt, tartottam tőle, hogy tekintetem nem éppen arra a gyengéd, figyelmes megmozdulásra utalna, amit épen végrehajtottam, hiszen közben némi bosszúsággal töltött el, hogy ilyen mértékben beleköptek a levesembe, ami a bájos hölgyeménnyel kapcsolatos terveimet illeti. Ettől függetlenül azonban megtöltött az izgalom, igazán szórakoztató estének néztem elébe :] Ha hagyta magát Violeta megölelni, akkor azután engedtem el csak, hogy látszólag megnyugodott valamelyest, egyébként pedig a lakattal lezárt szekrényhez lépdeltem, és kardomat előhúzva a derekamon lógó hüvelyből, megkíséreltem lecsapni a zárt abban bízva, hogy hozzájutunk a főzetekhez és a kristályokhoz, amiket ott tartottak, majd ezt követően jöhetett a következő szoba, ahová az oldalamon kívántam a ijedt tündérkét átkísérni :]

Volt egy olyan érzésem, hogy a lány minden gesztusa, mosolya és jele ellenére nem adta még be a derekát. A mozdulataiban nem volt ugyan sok bizonytalanság, de kifejezetten és szokatlanul csendes volt. Szavak helyett csak mosolyt küldött felém mind az olvasószobában, mind itt. Bár ez még akár az ijedtség jele is lehet, mégis ott motoszkált bennem a kisördög, hogy nem nyertem el a bizalmát teljesen minden fortélyom ellenére sem. Talán most jött el az ideje annak, hogy magára hagyjam, hadd érlelődjön meg benne a gondolat, hogy szüksége van a támogatásomra. A magokat elültettem, és ha a helyzet az én malmomra hajtja a vizet, valóban nyerhetek egy szövetségest ebben a kellemesen elmebeteg játékban. Bosszantó lett volna, ha az "Oszd meg és uralkodj" elvet ellenem használják fel, amire valljuk be, piros indikátorom miatt jó esély volt. Hátrányból indulnék, ha Violeta figyelmét nem keltettem volna fel korábban, hiszen ha most kezdenék el csak kedvesen viselkedni vele szemben, az egyértelmű csapda volna. Igazán sajnálom, hogy így alakult ez az este, és tulajdonképpen még magam sem tudom, hogy mit fogok tenni, ha az idomár kikerül a képből, de volt még időm gondolkodni :]
A lakat szerencsére megadta magát, nem volt <<immortal object>>, így halvány vigyor került ajkaim szélére, miközben betakarítottam a szekrény termését, és úgy indultam meg a szobából kifelé. Tágas előtérbe jutottunk, az épület központi helyiségébe. A kijáratnak tűnő ajtón kívül még további három ajtót számoltam meg, illetve arra számítottam, hogy az emeletre is fel kell majd jutnunk, hiába a nem túl bizalomgerjesztő állapotban lévő lépcső. A másik férfi nyomban akcióba lendült, faltörő kosnak is beillő alakítását szánakozó tekintettel méltattam. Valószínűleg nem érzi magát otthon így, hogy ésszel kell dolgozni erő helyett. Figyelmemet inkább a tündérke által is preferált pult felé irányítottam, ahol újabb gyerekjátékok fogadtak minket az egyebek mellett. Kezdtem azt hinni, hogy a motívumnak még jelentősége lesz a kijutásunk kulcsában. Mindenesetre lévén inventory-mban a hely nem végtelen, így ezúttal csak a gyertyát raktam el, miután alaposan megnéztem. Addig is foglalkozhattak a többiek a kulcsos szekrénnyel, mely a kirakós első darabkáját rejtette.
- Nahát, szóval az első feladat kódfejtés lesz... - szólaltam meg, majd látva, hogy ki mit tervez, alkalmazkodtam. A férfi a nyitott szobákat preferálta, míg Violeta a recepció táján fogott neki a keresésnek. Felsóhajtottam és csóválni kezdtem a fejemet, egyikük sem jött rá, hogy a legjobb az lenne, ha együtt maradnánk. Annyi baj legyen, legalább volt okom leszállni kicsit a lányról. Nem volt ildomos ráakaszkodnom, visszájára sülhet el.
- Veled megyek, modortalan-idomár-aki-még-a-nevét-sem-árulta-el-eleddig. Violeta, te ha végeztél, gyere utánunk, vagy várj meg minket itt. Egyedül semmiképp se menj olyan helyre, amit nem ismerünk - szólaltam meg, majd a férfi után indultam. Jó alkalom lehetett volna veszélybe sodorni, de egyelőre fenn kellett tartanom a látszatot, hogy semmi ártó szándékom nincs. Még mindig csak az alapozásnál jártam :]

Violeta könnyedén elteheti a fejszét, mint ahogyan Tachi is a gyertyákat.
Lássuk sorban a lány milyen képeket talált: Az első gyerekrajznak tűnő firkálmányon Micimackó apacuka szörnyeire hajazó gömbölyded lények vannak felrajzolva mindenféle színekben, amik egytől ötig számozott karikákon keresztül ugrálnak. A második kép egy amatőrebb gyerek keze munkája lehet, ugyanis tollrajznak aligha nevezhető koncentrikus körök futnak végig rajta, számszerint hét. A harmadik képen egy kisfiú próbál hóembert építeni, s a rajz jobb felső sarkában látható egy adventi naptár is, amelyen viszont csak a 13-as számozású ablakocska van nyitva. S végül a negyedik képen egy hatalmas viziló nyitja a száját, kirajzolódva ezzel a fogsora, mintha hahotázásba kezdene.
Kagami, majd az őt követő Tachi is könnyedén be tud jutni a konyhába, ugyanis nincs más dolguk, mint betolnia a lengőajtót. Óriási felfordulás kellős közepén találja magát a két fiú a helyiségben: A konyhapulton tojáshéjak szanaszét, a csempét mintha a tojás sárgájával tapickolták volna össze emberi kéznyomokat hagyva azon, ám a polcokon lévő edények olyan porosak, mintha évek óta nem használták volna őket. Az asztalon van a legnagyobb rumli, ugyanis legalább két kilónyi lisztet szórt valaki a konyhaasztalra egy púpozott halomba, s jócskán szétszórt egy félkilónyit az asztal többi részén, sőt még körülötte is egy keveset. Lábnyomok és kéznyomok azonban nem látszanak a lisztben, egy kétjegyű szám viszont mintha kiolvasható lenne közvetlenül a liszthalom mellett. Nem valamilyen íróeszközzel vannak felrajzolva a számok, hanem olyan, mintha valaki vastagon olajos ujjal írta volna fel őket, majd a liszt megtapadt ezen a zsíros felületen, kiadva a számjegyeket. Az első szám biztosan a kettes, a másodikat azonban már nem tudjátok ilyen egyértelműen eldönteni, ugyanis csak az alsó szára látszódik. Ez lehet egy egyes, egy négyes, egy hetes, vagy akár egy kilences is. Írástípusa válogatja. A második számjegyet azért nem láthatjátok teljes egészében, mert már vastagabban belepte a liszt.

Hogyan tovább?

Nahát... semmi reakció egyik fél részéről sem. A lány már elmerült a rajzokban, így őt nem szeretném hibáztatni, bár kicsit sajnálatos, hogy nem akart visszatartani abban, hogy egyedül hagyjuk. Sebaj, ebből is látszik, hogy még dolgoznom kell a kapocs megfelelő kialakításán. Vajon fog a kúria veszélyhelyzeteket teremteni, vagy szükséges lesz közbeavatkoznom. Gyanítom képes lennék az itt lévő eszközökből összerakni egy csapdát, és tetszeleghetnék a megmentő hős szerepében, vagy éppen fordíthatnék egyet a sakktáblán is, és hagyhatnám, hogy az idomár tegye ugyanezt, csak hogy leromboljam a képet egy pillanat alatt.
Kifejezetten érdekfeszítő helyzetbe kerültünk, így szinte vigyorogva, örömtől duzzadva löktem be az ajtót a másik férfi után. Megtorpantam az ajtónál, és maradtam megfigyelő, míg ő bejárta a konyhát és vizsgálódni kezdett. Valószínűleg ugyanaz járt a fejünkben. Ki csinálhatta a felfordulást? Miért vannak tojásba öntött kézlenyomatok a falon? Lényegtelen. Díszlet volt az egész, mást kellett keresnünk. Tüzetesen átvizsgáltam tekintetemmel az egész helyiséget, és közben elegánsan félreléptem az idomár elől, mikor kihajította a konyhából a társát. Ugyanis őt is figyeltem, így legalább nekem nem kellett odamennem a szekrényhez hogy tudjam, áll rajta a por. A mozdulatai egyértelművé tették, ahogy végigsimított a felületén, és összedörzsölte ujjait utána.
Időközben kintről zajt hallottam, így azt is megengedtem magamnak, hogy kikukkantsak az ajtón. Violeta, a kis virágszál éppen a recepciós pult körül futkározott. Hm... Különös, de szép látvány volt annak ellenére, hogy úgy nézett ki, mint aki menekül valami vagy valaki elől. Nem láttam azonban semmit, ami veszélyt jelentett volna, így megvontam a vállamat, és becsuktam a lengőajtót, magára hagyva a kisasszonyt megmagyarázhatatlan pillanataiban. Inkább odasétáltam az asztalhoz, melyet a férfi figyelmen kívül hagyott, legalábbis egy-két félpillantással elintézte. Pedig az asztallapon eléggé feltűnően látszott egy szám. Belenyomtam ujjamat a lisztbe. Olajos lett. Tehát arra tapadt rá az anyag. Talán mintha egy másik szám is lett volna a kettes mellett, így lehajoltam és finoman belefújtam a lisztbe úgy, hogy lehetőleg a felkavarodó por pont az anonim idomárt terítse be, avagy zavarja meg.
- Mutasd magad... :] - szólítottam meg az asztal felületét, hátha megmutatja nekem a másik számot is.

Violeta próbálkozása részben sikeresnek tűnik, de lehet csupán véletlenül talál el számokat, és a képeknek semmi jelentősége sincs. Mindenesetre úgy tűnik, az utolsó két szám helyes. A négyjegyű számkijelző alatt, ahogy a lány beüti a számokat, sorra apró lámpácskák gyulladnak ki a képen látható módon. A kis fények viszont hamar kihunynak, és a bepötyögött számok is eltűnnek 10 másodpercen belül, elrejtve az eddig eredményt.

Nos, csodálatosan egyszerű feladvány volt, nem okozott különösebb kihívást. Csupán annyiban, hogy nem fújtam elég nagyot, így a liszt nem jutott el a szekrénynél álló ősemberhez legnagyobb sajnálatomra. Ellenben sikerült egy számot találnom, ami talán jó lesz a kulcsos szekrényt védő kódhoz. Felpillantottam az idomár közlésére, de pusztán néma tekintetemmel nyugtáztam döntését. Ami azt illeti, jómagam is arra jutottam, hogy jobb lenne ismertetni az eredményt a kintiekkel, már amennyiben azt a petet beleszámolhatom a csapatunkba. Az ajtón kilépve éppen tanúja voltam annak, ahogy a gekkóról vagy miről olyan becsmérlően szól. Eddig is nyilvánvaló volt, hogy ha a fejével akar megoldani dolgokat, akkor lefejel inkább valakit, de hogy még idomár létére az állatával se képes bánni...
- Mi bajod van szerencsétlen állattal? Mit tett veled, hogy ilyen mostohán bánsz vele, mondd? Egy állat valódi társ egy magányos szívnek, így voltam a kutyámmal, Kabutoval is kiskoromban. Sokat játszottunk, elválaszthatatlanok voltunk... Aztán egy nap... elütötte egy autó - teljesen elérzékenyültem, hirtelen nedvességet éreztem meg az arcomon. Törölgetni kezdtem könnyeimet, tekintetemet pedig haragosan villantottam a férfira, aki képtelen értékelni, hogy van társa ebben a mostoha világban, ahol mindannyian egyedül vagyunk, gyarló emberek!
- Hogy lehetsz ennyire gonosz egy ártatlan lénnyel, aki semmit sem ártott neked?! Kabuto jól megharapna, ha itt lenne! De nincs itt... biztosan te vezetted azt az autót! - ragadtam meg a ruhájánál fogva, és közelebb rántottam magamhoz.
- Add vissza a kutyámat! Add vissza, érted?! A kutyámat akarom! Vissza akarom őt kapni! Hiányzol, kiskutyám, gyere vissza! - tomboltam, visítva ráztam az ürgét, miközben könnyeim folyamatosan patakzottak szememből, s ezután ellöktem magamtól... s mintha mi sem történt volna, kihúztam magam, megköszörültem a torkomat, odaléptem Violeta kedves mellé, és rápillantottam a nyitószerkezetre.
- Nos, jutottál valamire? A konyhában elrejtették a 21-es számot, lehetséges hogy a kódhoz tartozik - közöltem teljes nyugalommal. Minden bizonnyal hülyének néznek mindketten, de nem kell, hogy megértsék, miért fakadtam ki. Igaz a lányban bíztam, hogy rájön, csupán őt védtem meg ennek az elvetemültnek az aberrációitól...

Hmm... pofonra bevallom nem számítottam, bár az arcomon mindez nem látszott. Teljesen érzelemmentes vonásokkal reagáltam, majd megvakartam ujjaimmal a tenyérlenyomatos arcomat. Nem mutattam se dühöt, se meglepettséget, se nem azt, hogy morfondíroznék rajta, miért is tette ezt velem ez a tündérke. Megtanultam ezeket az érzelmeket nélkülözni, játszani velük, de ez most nem az a pillanat volt, ahol szabadjára kellett volna engednem a helyzethez illő mimikát. A magam vezérelvei szerint cselekedtem, hogy fenntartsam a lány érdeklődését. Ha a várt reakciót mutatom, azzal valószínűleg csalódást okoztam volna, ugyanakkor kiváltképp érdekes volt, hogy emellett nem viselkedhettem túlságosan deviáns módon sem, ha meg akartam szerezni a bizalmát. Az ismeretlen ijesztő és visszataszító.
- Nahát... már-már azt gondoltam, hogy nyugaton szokás pofonnal díjazni a segítséget ;] - vigyorogtam rá pajkosan - Köszönöm - tettem hozzá, de a további kommentárt már nélkülöztem, hogy még véletlenül se túlozzam el a hálálkodást, és keltsek esetleg felesleges gyanút. Inkább megvártam, milyen eredményt hoz a kettőnk által összetákolt kód, és elégedett hümmögéssel vettem tudomásul a sikerünket. Ötből egy megvan, és látszólag minden kifejezetten jól alakul. Csupán azt furcsálltam, hogy az eddig kifejezetten csendes és megszeppent lány mennyire bőbeszédű lett hirtelen. Talán csak megnyugodott és felszabadult, de akár az is lehet, hogy ugyanaz jár a fejében, mint az enyémben: elnyerni a másik bizalmát és ellene fordítani, amikor alkalom kínálkozik rá. Komoly esélyt láttam rá, hogy fenyegetést láthat a személyemben indikátorom miatt a helyzetre való tekintettel. Minden bizonnyal tökéletesen sínen lennék vele enélkül az extra csípős fűszer nélkül, amit ez a ragyogó játék jelentett.
- Részemről nincs akadálya, kisasszony :] Addig az állatkínzó idomár-san felderíthetné azt a szobát is - intettem a másik nyitva levő ajtó felé. Ideje volt egy időre megszabadulni tőle, jó pillanatnak éreztem ezt az izolálásra. Minél kevesebb időt tölt két társam egy helyen, annál nagyobb rá az esélye, hogy nem alakul ki köztük szimpátia. Amúgy is kételkedtem benne, hogy bármilyen segítséget nyújthat nekünk fejben, de ha aktivál helyettünk egy veszélyes csapdát, azzal máris előlép haszontalan hústömegből a ranglétrán.
- Kapaszkodj belém, roskatagnak tűnik a lépcső - öleltem át a derekát, miközben elindultunk az emelet felé. Feszültnek tűnt még mindig, és úgy vettem észre, az érintésem eddig nyugtató hatással volt rá, nekem pedig ez határozottan jól jött, több szempontból is.
- Mellesleg jól estek az iménti szavaid :] - mosolyogtam rá egy pillanatra, de aztán visszakoztam is. Veszélyes a túlzott kedvesség, nem szabadott túlzásba vinnem...

Vio próbálkozása sikeres, ahogy beilleszti a zárban a megfelelő résbe a mozaikdarabot, mivel az egy halk kattanást hallatva a helyére kerül. Még némi halovány zöld fénnyel fel is izzik az elem. A későbbiekben bármikor kiemelhetitek és visszarakhatjátok a darabkákat, ezt is ki tudnátok könnyedén pattintani. 3+1 fős rögtönzött csapatotok ketté válik, Vio és Tachi az emeletre tart, míg Kagami a raktár felé igyekszik petjével. Lássuk mire leltek:

Kagami
A raktár ajtaján könnyedén bejutsz a kilincset lenyomva. A konyhában tapasztalt furcsaságok itt nem köszönnek vissza, egy hagyományos fészerbe léphetsz be, ahol kertészeti és házkörüli munkákhoz alkalmas eszközöket találhatsz. Ha alaposan szemügyre veszed a polcokat és a sarkokat, a következőkre akadhatsz: kalapács, virághagymák, pár zsák virágföld, drótvágó, egy kulcsra zárt tenyérnyi ládácska, néhány hordónyi bor, egy tekercs kötél, pár összetörött szék és további poros kacatok.

Vio, Tachi
Habár a lépcső látszólag igencsak instabil, mégsem tréfált meg benneteket a játékmester azzal, hogy beszakad alattatok egy lépcsőfok. Az túl nyilvánvaló lett volna. Az emeletre érve hosszú folyosó tárul elétek mindkét oldalán csukott ajtókkal, azonban nem várt személlyel találkozhattok viszont még kevésbé várt szituációban. Ugyanis az a lány fekszik a folyosó padlóján, aki a fogadóban vezetett el benneteket a díva öltözőjéhez. Ájultan terül el a hosszú szőnyegen, de ha közelebb mentek hozzá, akkor észlelés jártasság nélkül is felfedezhetitek, hogy egy kigyó megmarta az alkarját.

Megborzongok, ahogy a lépcsőn megyünk felfelé. Minden egyes fokkal egyre jobban átjár a félsz, hogy mit találhatunk odafent. Eközben viszont nem győztem hálát adni az égnek, hogy ebben játékban még nem találkoztam szellemmel egyszer sem, habár hallottam pletykákat arról, hogy vannak azok is. Egy ilyen középkori stílusú játékban azonban nélkülözhetetlen kellék, szóval előbb vagy utóbb nekem is szembe kell majd néznem egyel. És nagyon félek attól, hogy fent is lesz egy, elvégre egy ilyen helyen... Hát nem is tudom, mondjuk még mindig jobb lenne, mintha a "Fűrészbe" csöppennénk bele. De eddig szerencsére még nem kellett levágnunk a karunkat meg semmi más őrültséget csinálnunk...
Előbbi gondolatom annyira kikészít, hogy egy pillanatra azt hiszem elesek, mert még a lábam is remegni kezd és az egyensúlyom is veszít a tartásából. Tachi ölelő karja az, ami megfogja a testemet, s mint egy korlát belé bírok kapaszkodni. Első szavai alig érik el a tudatomat, pusztán ösztönből nyújtom ki a karjaimat és karolok bele az övéibe. Tovább vesszük a lépcsőfokokat és az erő minden lépéssel egyre inkább visszatér a végtagjaimba, míg nem már elég józan vagyok ahhoz, hogy felfogjam a lovag hálálkodását. Legalábbis nekem úgy tűnik az. Az arcáról is ezt olvasom le. Nem szólok semmit, csak mosolygok egy sort. Nem érzem, hogy válaszolnom kellene, egyszerűen bénán jönne ki, ha azt mondanám neki, hogy "szívesen" vagy "nincs mit".
Felérve a lépcsőn azonban nem várt látvány fogad. Egy hosszabb folyosóra ajtókkal igen, mert egy szálló szerűségben vagyunk, de egy földön fekvő alakra nem. Tachira pillantok aggódó tekintettel, majd elengedem a karját és gyorsítok a lépteimen. Út közben azonban megtorpanok egy rövid időre. Mintha neszezést hallottam volna az egyik szobából, vagy csak a fejem játszik velem. Várok egy kicsit, de aztán tovább lépkedek, viszont most már szinte lábujjhegyen.
Félve nyúlok a hason fekvőhöz, majd átfordítom a testét. Meglepődöm, mikor azzal a lánnyal találom szembe magamat, akivel bárban ismerkedtünk meg. Tachira pillantok.
- Ő meg... hogy? Azt hittem, hogy csak minket hármunkat kaptak el... a szobában. - mondom zavartan, majd újra a lányra tekintek, aki továbbra sem szándékozik megmozdulni, azonban a mellkasa ütemesen mozog.
- Aludna? Vagy mégis miért fekszik itt? - körbenézek. Semmi szokatlan.

A lépcső, különösen középen, ahol az én lábaim jártak, minden lépésem alatt veszélyesen behorpadt és úgy recsegett-ropogott, mintha bármelyik pillanatban beszakadhatott volna. Méltatlankodó grimaszba fordultak vonásaim annak ellenére, hogy nem zavartattam magam ettől különösebben. Ha össze is törik alattam, csupán néhány HP veszteséget szerzek, ami igazán jelentéktelen, viszont a fülsértő zaj, amit lépéseim okoztak, kifejezetten zavart. Nem zártam ki a lehetőségét, hogy nem vagyunk egyedül ebben az épületben, most pedig éppen üvöltve jeleztük, hogy jövünk... Egy magamfajta számára ez kifejezetten problémás. Hogy eltereljem a figyelmemet az efféle bosszúságokról, inkább a belém kapaszkodó virágszál felé fordítottam a fejemet, akit egy ponton ténylegesen meg is kellett tartanom, hogy ne essen el, illetve le. Úgy tűnt vélelmem megalapozott volt, és még mindig fél annak ellenére, hogy eddig egyetlen életünket fenyegető akadállyal sem találkoztunk, csupán ártatlan feladványokkal, illetve ezzel a roskatag lépcsővel. Ezekkel a hegekkel és a szigonyával ennél jóval keményebb nőnek tűnt első pillantásra, de mint tudjuk, nem minden a külső :] Talán bántam, talán nem, de továbbra is kulcsfigurának tartottam, és az is igaz volt, hogy szívesen... hm... óvtam ettől a viszontagságosnak beharangozott helytől.
Fent egy ajtókkal teli folyosó várt minket, és cseppet sem tetszett volna, ha a kirakós maradék négy darabja után az összes szobát át kellene kutatnunk. Illetve maradjunk kettő-háromnál, lévén lent volt még két ajtó, mely mögé nem nyerhettem bepillantást, és az egyiket éppen az idomár vizsgálja át, valószínűleg kevéske sikerrel. Ennél látványosabb volt a padlón fekvő alak, ám Violetával ellentétben az én arcomról a teljes közönyt lehetett leolvasni. Csapda. Ez volt az első szó, ami bevillant elmémbe, miközben a lány sietősre fogta, hogy közelebbről is megnézze, ki fekszik ott és miért. Nem törődtem vele, ha valóban az, most alkalmam nyílhat majd megmenteni, majd utána megfeddni az óvatosság hiányáért, és ezzel jobban magamhoz kötni őt. Ha meg nem az... akkor talán nyerhetünk egy kevés információt. Akárhogy is, win-win szituációnak tűnt, ha kicsit lemaradok és higgadt léptekkel közelítem meg őket.
- Nahát... én sem számítottam a viszontlátásra ilyen formában. A szobában biztosan csak hárman voltunk, ő más miatt lehet itt. Vagy barát... vagy ellenség - közöltem semleges hangnemben, miközben megálltam a testtől két lépésre, és magam is felfedeztem a kilétét a titokzatos alaknak. Ezzel egy teóriám bedőlt, legalábbis látszólag, de mindez már lényegtelen volt, hiszen nem fülbevalókat kerestünk immáron. Figyelmesen vizslattam a testet, de nem is kellett volna, egyből szemet szúrt az alkarja állapota.
- Elájult, valószínűleg sokkos állapotban van. Kígyómarás - böktem a sérült testrészre, közben pedig előhívtam a menümet, azon belül is az inventory-mat. Figyelmemet igyekeztem megosztani, hogy amíg az itemeim között görgetek, azt is lássam, ha valami vagy valaki meg kívánna minket támadni. Nem volt sok kedvem mérgezett állapotba kerülni néhány kígyó mob miatt. Kezemben rövid úton megjelent a póráz, amit még az üzenetet rejtő szobában gyűjtöttem be.
- Ezzel kösd el a felkarját - dobtam oda a tárgyat - A kötszer bezzeg annál a pojácánál van... - színleltem némi bosszankodást, elvégre lényegtelen volt, hogy lefedjük a sebet valami sterillel vagy sem. Immár a kristályok és potik között kutattam, melyeket abból a lelakatolt szekrényből szereztem. Olyasmit kerestem, ami a mérgezett státuszt semlegesíti, vagy akár hívhatnánk ellenméregnek is. Jobban furdalt a kíváncsiság, hogy mit mondana ha magához térítjük annál, hogy kettesben maradjak a tündérkémmel, egyébként sem vetett volna rám jó színt, ha nem próbálok meg segíteni. Yare-yare... mikre nem vetemedek... pedig levágni a karját a fejszével mókásabb lenne

A lány furcsa viselkedését nem tudom nem észrevenni, és ahogy a fejéhez kap, valószínűsítem, hogy rosszul lett a látványtól, elvégre a vizenyős alkar valóban nem szimpatikus a szenek s az elmének. Ám a szavai egyből meg is cáfolnak, hiszen élményről beszélt a földön fetrengve. Örömmel legeltetem egy kicsit a tündérkén a szememet, még csak nem is bújok a menü mögé. Miért tenném? Bizonyára tisztában volt vele Vio, hogy érdekesnek tartom, egészen a bárban történtek óta nem győzöm jelekkel bombázni. Csak a vak nem venné észre, hogy vonzalmat táplálok a gyengédebb nem eme képviselője irányába, ami kivételesen igaz is volt, noha immár egyéb, hátsó szándékok is kerültek a viselkedésem hátterébe.
- Szörnyű élmény? Van tapasztalatod kígyókkal? - kérdeztem rá a biztonság kedvéért afféle csevegő hangnemben, majd visszatértem az inventory-m rejtekébe, hogy lássam, mit is bányásztam ki a szekrényből. Növénykivonatok, lassító kristály, ellenméreg... hm, immár egyértelmű, hogy van vagy vannak kígyók az épületben, másképpen miért őrizgetnének méregtelenítőt ilyen nagy mennyiségben? A kivonatok voltak csupán zavaróak, a játékban fellelhető növényekhez vajmi keveset értettem... Lényegtelen, szerencsére az ellenméregből volt elég, így nem kellett arra gondolnom, hogy nem érdemes a szerencsétlenül (?) járt pincérlányon használni és inkább spórolni kellene vele, ha gondba kerülünk. Egyet elő is hívtam a kezembe.
- Most vagy levágod a karját a fejszével... vagy használjuk rajta ezt :] - léptem oda a lányhoz egy félvigyorral, kellő hatásszünetet tartva mondatom két fele között. Leguggoltam az áldozat mellé, megböktem a kristályt, a felugró ablakon kiválasztottam a használatra vonatkozó opciót, fénybe boruló ujjammal pedig megérintettem egykori kalauzunkat, ezáltal alkalmazva rajta az antianyagot. Sajnos nem volt nehéz hallanom, hogy nyikorog a lépcső, a hangokból pedig arra következtettem, hogy az idomár közeledhet. Gyors volt, túl gyors. Még jó, hogy elég szoba van, amit át kell kutatnunk.