[Küldetés] A díva eltűnt ereklyéje

A Kezdetek városa észak-nyugati szegletében van egy takaros kis lokál, ahol minden este zenés műsorokkal kedveskednek az odalátogatóknak. Kívülről kissé hivalkodó, de mindenképpen esztétikus épületet pillanthattok meg. A központtól tisztes távolságban van, így nemcsak szórakozási lehetőséget nyújt a betévedőnek, de gyakran bonyolítanak le itt üzleteket és megbeszéléseket is, amelyre külön nyíló fülkék biztosítanak diszkrét ülőhelyeket. Az egybenyíló helyiség centrumában jól látható helyen a színpad helyezkedik el, a hátsó traktusokban pedig olyan szobák vannak, amelyek az idelátogatók más jellegű szórakozási igényeit elégítik ki. A kulcsokat a csinos pultos fiútól lehet elkérni, aki további csilingelő aranypénzek fejében mesés koktélokkal kényezteti a hölgyeket és az urakat egyaránt.

Ha kérdezősködtök, érdeklődtök a helyszínre érve, akkor ennyi információt sikerült összeszednetek akár a pultostól, akár a néhány ott tartózkodó vendégtől: súlyos veszteség érte a bár vezetőjét, ugyanis a legnagyobb bevételt hozó fellépője, Diva von Roxie nem hajlandó színpadra állni. Ami még feltűnő lehet, hogy a pult mögött bizonyára van egy szoba, amiből őrületes ordibálás és hiszti hallatszódik ki. A hangokból kiszűrhető, hogy egy idősebb férfi és fiatal nő vitatkozik.

Nem szabom meg, hogy ki-ki hogyan keveredik oda a lokálhoz. Az első reagok után kezdődik a tényleges meséllés, rajtatok múlik hogyan találkoztok össze a városban vagy a helyszínnél.

Várakozási idő: 2 nap/fő
Ne feledjétek, Tachibana Makoto piros indikátoros játékos!

Jó szórakozást a játékhoz!

*

Unott arccal üldögéltem, fejemet pedig a tenyeremre támasztva könyököltem az asztalra. Előttem egy pohár ásványvíz figyelt, mely immár legalább negyed órája érintetlenül bugyborékolt egyhangúan. Szemben a víz felszínével, az én elmém azonban csendes és nyugodt volt, egy apró fodrozódás sem lehetett volna megfigyelhető a felszínén, ha kívülről bele lehetett volna nézni a lelkembe. Kedvelt foglalatosságaim egyike volt ebben a csehóban tölteni az időmet, és mivel meg-megfordultak itt más narancs- és piros játékosok is alkalmanként a hely félreeső mivoltának köszönhetően, a kutyát se zavartam. Nem mintha túl sok játékos ismerte volna a fejem felett lebegő piros indikátor jelentését, és ez így is volt jó. Nekem legalábbis feltétlenül hasznos volt.
Szerettem itt lenni, és tanulmányozni a bárban megforduló játékosok viselkedését, figyelni, ki miért téved be ide. A legtöbben az alkohol mámorába fojtották a számukra nehezen feldolgozható tényt, miszerint nem kommunikálhatnak a külvilággal, a szeretteikkel, a barátaikkal. Aztán van aki szimplán szórakozni, kikapcsolódni járt ide, a farmolás okozta fáradtságot, fásultságot kívánták elmulasztani. Voltak olyanok is, akik itt kerestek maguknak alkalmi partnert akár vadászni, akár... hogy úgy mondjam, szabadidős tevékenységre, de a legérdekesebbek és legtitokzatosabbak mégis azok voltak, akik a magánfülkék egyikében találtak maguknak helyet. Céhek, társulások alakultak, sötét és kevésbé sötét ügyletekben juthattak megegyezésre ezek az urak.
Felsóhajtottam és karjaimat felemelve nyújtózkodni kezdtem. Itt volt az ideje, hogy megfosszam a poharat a tartamától, szóval felemeltem a poharat, hátradőltem és apró kortyokkal elfogyasztottam az italt. Kellemesen bizsergetett az enyhén szénsavas lé. Pár perc múlva letettem, és picit odébb löktem a poharat, majd intettem a felém tévedő pincérlánynak.
- Ne haragudj, kedves, Roxie mikor lép fel ma? - mosolyogtam rá a felettébb csini egyenruhában mászkáló hölgyikére, aki kérdésemre megtorpant, és némi adatfeldolgozás után szólásra nyitotta a száját.
- Sajnálom, uram, attól tartok ma nem lesz táncos fellépés, Roxie-chan nem hajlandó előadni a műsorát - válaszolt sajnálkozó arccal csilingelő hangján.
- Oh... ez igazán szomorú. Sebaj, köszönöm ^^ - reagáltam kissé meglepődve, majd a kislány dekoltázsába mélyedve tekintetemmel eltűnődtem, míg ő elvette az üres poharat az asztalról, felrakta a tálcájára, és elment. Engem ugyan nem rázott meg a hír, de ismertem annyira a közönséget, hogy tudjam, komoly felbolydulást fog okozni a hiánya.
Felkeltette a kíváncsiságomat, hogy mégis mi lehet az oka ennek a galádságnak, így az asztalkára támaszkodva felkeltem ülőhelyemről, és odasomfordáltam a pulthoz. Egyébként is erre akartam már vetni az utam, mióta megpillantottam egy igazán bájos hölgyikét belépni az ajtón. Még nem láttam itt, szemben a másik lánnyal, aki ott üldögélt. Őt ezer közül sem lehetett volna eltéveszteni, a vörös haja és a másfél méteres pete már messziről kiemelte őt a tömegből. Szegényke elég megviselt volt most is, lehet egyszer megkísérelem megvigasztalni, ha hagyja No de engem most a másik érdekelt, a szigonyos, így közvetlenül mellette is foglaltam helyet a bárpultnál. Kicsit meglepett, hogy nem telepedtek rögtön mellé, úgy tűnt, szerencsés napom van.
- Hm... egy vodkát, ha lehet - szólaltam meg legbársonyosabb hangomon, egyelőre a lánnyal nem törődve. Még csupán a figyelmét kívántam felkelteni közvetlen kommunikáció nélkül. Italválasztásom viszont természetesen nem volt véletlenül ugyanaz, ez is része volt a stratégiámnak. Miután megkaptam az italt, magamba mélyedve lötyögtettem egy kicsit, aztán egy határozott mozdulattal felhajtottam, miközben fülemet a kialakuló beszélgetésre hegyeztem. Itt volt a tökéletes alkalom, hogy beleszóljak.
- Roxie-chan majdnemhogy a hátán cipeli ezt a helyet, sokan járnak ide csak miatta - jegyeztem meg ártatlanul, elvéve a pultos fiútól a válaszadás lehetőségét. - Balhé is lehet belőle, ha nem lép fel, és nem csak ott hátul - intettem a fejemmel a pult felé, ugyanis mögüle tisztán hallatszott a komoly vita hangja. Megejtettem egy mosolyt is a bájos lány felé, aki így közelről még sokkal szemrevalóbb volt, mint gondoltam. Közben pedig fél szemmel követtem azt az idióta barmot, aki a fejébe vette hogy hőst játszik, és megpróbált bemenni hátulra. Elhúztam a számat és finoman csóválni kezdtem a fejemet, közben pedig azt lestem, hogy a hölgyemény reagál-e valamit, vagy nekem kell folytatnom az ismerkedést.

- Mégis mi a fenét képzel magáról? Ki fogja fizetni az ajtó javíttatását! - a bár igazgatója vérben forfó szemekkel ordít Kagamira, mivel az iménti ajtóberúgás eredményeképpen a pult mögötti iroda bejáratának zárja tokostul kiszakad és pixeljeire hullik. A tulaj legszívesebben ott helyben megfolytaná az idegent, s amíg a váratlan vendéggel van elfoglalva, hölgytársasága alkalmasnak látja a helyzetet a "menekülésre". Ám amikor megpórbál elslisszanni Kagami mellett, az igazgató figyelme ismét ráterelődik.
- Még nem végeztünk, Roxie! - kapja el a főnök beosztottja kezét.
- De, igenis végeztünk mára! Ne is álmodj arról Howard, hogy a fülbevalóim nélkül színpadra állok! - s máris kivonja karját a szorításból. A tulaj feladja a további vitázást, és gondterhelten roskad le székébe.
Ekközben a lokál üdvöskéje a lehető legnagyobb eleganciával vonul ki az irodából a pult mögé, karmazsinvörös ruhája kiemel minden szemnek kellemes domborulatot rajta, s kiválóan illik smaragdzöld szeméhez és ébenfekete hajához. Egy hanyag pillantást vet Kagamira, s egyenesen a pultos fiú felé indul. Közel hajol Adrian füléhez, suttogó szavai úgy hatnak, mintha lágy csókokat lehelne az ifjú nyakára. Ezután a díva helyet foglal a pult végében, de tulajdonképpen még azon belül, jelezve ezzel is, hogy feljebbvalónak érzi magát annál, minthogy a csőcselék között foglaljon helyet. Adrian fél percen belül teljesíti is a rendelést, s a kedvenc koktélját szolgálja föl a hölgynek olyan extra szervírozásban, amellyel egyik átlaglátogatót sem lepne meg. Bizalmasan egymásra pillantanak, szinte forr a levegő köztük, majd Roxie elkapja a tekintetét és újabb kimért pillantással méri végig a pultnál ülőket. Elégedetten kortyol az italából, de minden igyekezete ellenére mégiscsak látszik rajta, hogy majd szétveti a düh, s ezt próbálja palástolni némi lenéző tekintettel.

A szemem sarkából figyeltem a tünemény reakcióit, és bár csupán csak sejthettem a mozgását így, enyhe forgolódásából úgy véltem, hogy elértem a célomat és felkeltettem a figyelmét ezzel a gesztussal. Csupán akkor engedtem meg egy öntelt mosolyt, mikor biztos voltam benne, hogy nem éppen engem figyel. Talán korábban nem is tudtam volna megtenni, habár az ital íze nem volt annyira megrázó, mint azt gondoltam volna, ellenben a jóleső tompaságot hamar megéreztem. Kissé megütött a pohárka, milyen... kellemetlen. Szakéval ilyesmi még nem fordult elő, igaz az alkoholfogyasztás tekintetében éppenséggel nem ütök el a normától: lévén a boltban még nem szolgálnak ki vele, csupán kevéske kalandom volt az alkoholmámoros momentumok területén.
Lévén a figyelmemet másnak szenteltem, és nem engedhettem meg magamnak a tekintetem kalandozását, csupán egy futó pillantást vetettem a másik oldalamra, ahol az idomár lányhoz csatlakozott egy másik hölgyemény is, hasonló bájokkal megáldva, mint az a tündérke, akinek a figyelmemet megadtam. Egy érdeklődő pillantás elegendő volt, hogy meggyőződjek róla, jól választottam ennek ellenére. A vörösek túl tüzesek, ráadásul erről a lányról sütött, hogy szereti kihasználni az adottságait, az ilyen típust pedig nem kedvelem. Igen, sokkal jobban érdekelt a szigonyos, volt valami benne, ami első pillantásra megfogott. Talán a tartása sugározta magából azt a titokzatos sötétséget, mely felkeltette a figyelmemet.
Akaratlanul is kuncogni kezdtem, mikor megjegyzésével illetett. Persze nem a szavai szórakoztattak, hanem pillantása. Valóban félreérthető volt és kifejezetten kihívónak hatott volna, ha nem irányítja smaragdzöld lélektükreit a poharamra. Ám ebből az is világossá vált számomra, hogy észrevette érdeklődésemet. Megkísértett a gondolat, hogy meghívom, de az túl egyértelmű és sablonos lett volna, s talán az én józanságom sem tűrt volna meg még egy kört ebből az itókából.
- Számomra is örömteli, hogy nem mindennapi ízlésemet van, aki hajlamos pozitív jelzővel illetni - válaszoltam végül, óvatosan megválasztva a szavakat. Némi különlegességet, egzotikus jelleget kívántam kölcsönözni megfogalmazásomnak, és ezzel összekötni kettőnket mind ízlés, mind pillanatnyi lelkiállapot terén, miközben a tömegből való kiemelkedésünket is pedzegetem. Miközben a zűrös helyzet kibontakozott, köszönhetően a bár önjelölt hősének, volt alkalmam kicsit nyíltabban is végigmérni a szigonyos hölgyeményt, amíg nem ide figyelt. Szemöldökömet felhúzva állapítottam meg, hogy nem egy közönséges lányról van szó, legalábbis számos, testét valamelyest elcsúfító hege sötét, vagy éppenséggel kalandos múltra utalt.
- Yare-yare... - csóváltam meg a fejemet méltatlankodva, és ez egyszerre szólt a balhé alakulásának, valamint annak, hogy kíváncsiságomat végképp felkeltették. Még mindig jó szemem van az igazi kincsek megtalálásához :]
Másokkal ellentétben én nem a lokálból kiviharzó férfit, vagy a kecses díva megjelenését követtem skarlátvörös íriszeimmel, hanem visszafordultam poharam felé és unottan bámultam előre, érdektelenséget mutatva. Roxie-channak nem volt szüksége még egy rája szegeződő szempárra, és én is képes voltam követni az eseményeket a látásom nélkül. Ráadásul arra sem voltam kíváncsi, ahogy a pultos fiúval enyelegnek...
- Azon tűnődöm, vajon mi lehet olyan különleges egy pár fülbevalóban, hogy akadályt állítson a fellépés elé. Elvégre a díva ama kiegészítő nélkül is kifejezetten megnyerő külsejű. Hm... babona tán? - tettem fel kérdésem fennhangon, és bár a mellettem ülő bájos teremtésnek szólt látszólag, valójában enyhén provokatív éle és egy megfelelően időzített, kötekedő pillantás Roxie-ra egyértelművé tehette, hogy voltaképpen egy panaszáradatot kívánok hallani a táncosok gyöngyétől. Hátha rázúdítja gondjait a pultnál ülőkre, és akkor végre nyugalmunk lehet. Műveleteimnek igencsak útjában állt a csetepaté, és ez kissé... irritált.

Amikor Kagami dúlva-fúlva távozik a lokálból, egy pincérlány utána siet. A nő nem volt szem- és fültanúja az iménti eseményeknek, mivel éppen egy hátsó asztalt szedett le a távozók után. Azonban az, hogy egy vendég elégedetlenül távozik a bárból, csöppet sem vetne jó fényt a hírnevére kényesen ügyelő helyre, ezért a leányzó tüstént intézkedik is. Mivel Adrian éppen Roxieval van elfoglalva, ezért nincs alkalma leinteni munkatársát.
- Akármi is bosszantotta ennyire fel, egy ingyen ital bizonyára megoldja minden gondját - leheli a szavakat a padon ülő vendég fülébe a ledér öltözetű hölgyike ahogy a férfi háta mögé surran, s finom ujjacskái végigsiklanak Kagami vállán, majd a jóleső érintések lesiklanak a mellkasára is. A lánynak fogalma sincs arról, hogy az imént a főnökével balhézott a vendég, ha ezzel tisztában lenne, talán nem próbálná visszaédesgetni, pláne nem ingyen itallal. Jelen helyzetben azonban rendületlenül arra törekszik, hogy visszacsalja Kagamit a lokálba.

Roxie egyértelműen észreveszi, hogy a pultnál ülő nő tekintete többször is rászegeződik. Elismerően nyugtázza magában, hogy jelenlegi zaklatott állapotában is van akkora kisugárzása, hogy még a női asztaltársaság sem állhatja, hogy ne mérje végig. A köztük lévő hasonlóság azonban neki is feltűnik, s már-már kezdene rajta is eluralkodni a női féltékenység, amikor megpillantja a lány hátán a szigonyt. Ez a durva fegyver annyira illúziórombolóan hat egy ilyen kecses lányka láttán, hogy elillan minden irigység a dívából. Különben is, itt ő az ünnepelt sztár, nincs oka bárkire is féltékenykedni. Viszont ez a helyzet nem marad így sokáig, úgyhogy cselekednie kell.
Mire gondolataiba burkolózna, akkor érkezik a fekete hajú nő társaságában helyet foglaló kérdése. Mivel a férfi háttal ül neki, ezért a díva nem ismerheti fel rögtön a visszajáró vendéget. A kérdés azonban kiváló, vagy talán nem is kérdésnek szánta, hanem kijelentésnek? A mondandójába rejtett bókot szívesen fogadja, ám hozzászokott már az ilyen hízelgő szövegekhez, így különösebben nem reagál rá. Először semmilyen jelét nem adja annak, hogy válaszolni kíván a nyilvánvalóan neki szegezett, költőinek tűnő kérdésekre. Kimérten kortyolgatja az italát, aztán összetalálkozik a tekintete Adrianével. Olyan régóta dolgoznak együtt, hogy szavak nélkül is képesek kommunikálni, s a pultos megfelelő inspirációt ad a dívának. Lassan, negédes hangon kezd el beszélni, úgy, hogy bárki meghallhassa a környezetében, de nyilvánvaló, hogy a pultnál ülő férfinak címzi mondandóját.
- Ami azt illeti, nevezhetjük babonának is... már ha pechnek számít egy ritka ékszer eltűnése, amely plusz 16 pontértéknyit ad az éneklés képességemhez. Igen, tulajdonképpen nagyon bosszantó tud lenni, főleg, mert a saját öltözőszobámból tűnt el az ékszer, oda pedig igen keveseknek nyílik alkalma belépni... - hangja sejtelmesen elnyúlik és lopva Adrianre pillant. A pultos éppen a poharakat törli, közben aprót bólint Roxie felé.
- Habár az ékszer nélkül is kiváló a színpadi jelenléte a mi ünnepelt dívánknak, ám a fülbevalók elengedhetetlenek ahhoz, hogy kellően magabiztosan álljon ki a nagyközönség elé - veszi át magyarázóan a szót Adrian.
- Ha lenne némi közbiztonság ebben a koszfészek városban, ilyesmi elő sem fordulhatott volna... - ragadja magához ismét a szót Roxie, stílusa egyre tüzesebbé válik igazodva ruhájához. Ám hirtelen fellobbanó ingerületét hamar eloltja, s visszatér jól megfontolt beszédstílusához - Ha akadna legalább egyetlen valamirevaló nyomozó, aki előkerítené az ékszereimet, busásan megfizetném... - s mondata végét egyértelműen hagyja a levegőben lógni. Nyílt felhívás volt ez egy esetleges küldetés elfogadására, ugyanakkor úgy sejtette, hogy burkolt célzását csak a háttal ülő férfi tudja majd értelmezni, meg esetleg az a fekete lány, aki olyannyira hasonlít rá.

Elképesztő, egyes emberek érzelmeivel milyen könnyen el lehet játszadozni. Valahol lenyűgöz, de egyben untat is, ha a várt reakciót kapom valamire, egyszerre üt meg a sikerélmény és a csalódás. Sikerélmény, hiszen megmutatja a tapasztalatomat, tudásomat és intelligenciámat, de egyben el is vesztem az érdeklődésemet, hiszen abban nincs semmi érdekes vagy szórakoztató, ha valaki nem okoz nekem meglepetést. Sajnos egyre kevesebb ilyen alkalom van, pedig még csak 19 éves lennék. Talán nem kéne annyit figyelnem a környezetemre, és máris izgalmasabb lenne az élet... Akárhogy is, bizonyos érzelmi kilengésekben, megnyilatkoztatásokban így is kedvemet lelem, akárhányszor is látom őket. Egy ilyen játékban ki tudom élni azt, amit a valós világ törvényei nem engednek meg, nem láncol le semmiféle béklyó. Nincs rendőrség, igazságszolgáltatás... csak a piros kurzor a fejem felett.
Megfordultam, hogy rápillanthassak a beszélni kezdő dívára, aki mintha csak parancsba adtam volna neki, úgy kezdett csicseregni. Hűvös, érdektelen pillantást kapott válaszul tőlem, de türelmesen végighallgattam a mondanivalóját. Tulajdonképpen már meg sem lepődtem azon, hogy az ékszer egy jártasságot növelő felszerelés volt, ebben a művilágban mindent az határozott meg, hogy hány pontod van a képzettségeiden. Lehetsz a másik oldalon világbajnok sprinter, itt csak egy közönséges kripli leszel, ha a gyorsaságod elhanyagolod. Felettébb érdekes belegondolni, hogy hányan lehetnek a tízezer játékos között, akik próbálják kijavítani a hibáikat és hányan vannak azok, akik reprodukálni kívánják a pontjaikkal a valódi énjüket. Mindenesetre nem csodáltam, hogy a hölgyike ki van borulva, 16 pont nem kevés, ezen jártasságok tréningelése pedig időigényes és rengeteg energia befektetését kívánja meg.
- Csitt, nem hozzád szóltam, ostoba liba... - nyitottam végül szólásra a számat, miután mondandójukat befejezték a pultossal, és közönyös arccal meredtem a nőre, várva a reakcióját. Vajon hal módjára fog tátogni felháborodásában, vagy esetleg elönti a pulykaméreg és kikel magából nyilvánosan is? Netán Adrian fog a védelmére kelni? Bárhogy is, az egész eseménysor legszórakoztatóbb momentuma az a pillanat, mikor a nem várt megnyilvánulásra lefagy az áldozat arra az időre, amíg parányi agya feldolgozza az információt. Ezt kerestem csupán, nem az volt a szándékom, hogy kidobjanak a bárból, szóval kedélyes nevetést hallattam.
- Vicc volt, csak vicc volt - kacsintottam Roxie-chanra és megajándékoztam egy pajkos mosollyal. Míg azon morfondíroztam, hogy vajon mennyire helytálló közbiztonságot emlegetni egy magamfajta játékos előtt, visszafordultam a szigonyos kisasszony felé, hiszen látni kívántam, hogy ő is megkapta-e azt, amire vágyott. Lehet csak az ital teszi vele, sőt valószínű, ám nem mulasztottam el felfigyelni rá, mennyire felbátorodott az érdeklődésével. Ami eleinte csak egy félénk, kíváncsi pillantás volt, az most már teljesen nyílt figyelemmé vált. Kaptam az alkalmon, hogy mélyen belenézzek smaragdzöld lélektükreibe, egy ilyen igéző pillantásnak igazán nehéz ellenállni :]
- Nos, mivel a hölgy felajánlotta a segítségét kegyednek, és nekem sem kenyerem a gyengébbik nem bajba jutott képviselőit cserben hagyni, úgy tűnik, nincs más választásom, mint csatlakozni. Csupán az a kérdéses, hogy mennyit érnek meg magácskának azok az ékszerek, én egészen... sokféle jutalmat el tudok képzelni... :] - fordultam vissza végül Roxie-chan felé, mintegy megadva magam. Igazán kár, hogy ez a kis affér belekavart a terveimbe, de ha már így alakult, megkísérelhetem a magam malmára hajtani a vizet. Számos lehetőség nyílt meg lelki szemeim előtt máris. Nem mulasztottam el azonban kicsit megszurkálni a pökhendi dívát, nehogy véletlenül is azt a látszatot keltsem, hogy valamiféle lovagias úriember vagyok, aki úgy táncol, ahogy ő fütyül. Hadd forrjon csak fel az agyvize azon, hogy engem jobban foglalkoztat a szigonyos teremtés. Azt hiszem ezt a mellettem ülő sem bánná, egyébként is úgy véltem, hogy a gavallér formátum nem nyerő az ő esetében, szóval nem is fogtam vissza magam.
- Azt hiszem ildomos volna bemutatkoznom. Tachibana Makoto vagyok, vagy Tachi, ha úgy kényelmesebb - biccentettem, leginkább a harcművész felé intézve el ezt a formalitást. A balhézó férfi visszatérésével egyelőre nem törődtem, modortalan fellépésével nem tartottam valószínűnek, hogy belopta magát a személyzet kegyeibe. Legalább volt konkrét elképzelése arról, hogy mit is képzel el jutalomnak.
- Kíváncsi volnék rá, hogy van-e közvetlen riválisa, komolyabb irigye kegyednek? - tettem fel egy ideillő kérdést, ezúttal kivételesen a dalospacsirta felé. Klisének hangzik, de ellopni egy ilyen ékszert talán két okból érdemes: ha valaki meg akarja dönteni a státuszát, vagy ha valaki kapzsi módon el akarja adni a valószínűleg sokat érő ritka tárgyat. Utóbbi gondolatra pillantásomat futólag Adrianra vetettem, Roxie-chan rá gyanakodna a legkevésbé, ha feltételezésem helyes, ebben a pozícióban pedig sok mindent meg lehet tenni.

Briliáns. Lehet, meg kellett volna várnom, amíg a díva kortyolni kezd, és csak akkor megejteni ezt az apró, bosszantónak szánt sértést, ám így is elégedetten csillantak meg szemeim. Látszott rajta, hogy nehezen tudja lenyelni a békát, bár való igaz, hogy temperamentuma alapján picit másra számítottam. Valami látványosabb jobban illett volna hozzá, és talán a bámészkodók is kaphattak volna valamit a megigéző külsejű táncosnő valódi viselkedéséből. Sebaj, így is remekül szórakoztam a hölgyeményen, ha már ilyen galádul akadályt gördített elém, legalább kaptam valamit cserébe. Ráadásul kétség sem férhetett hozzá, hogy egy életre felhívtam magamra a figyelmét :]
- Ugyan-ugyan, ne hagyd, hogy felpaprikázzon néhány közönséges szó. A csendes elme a legnagyobb fegyver, nem a kard - oktattam ki fölényes mosollyal a nőt, a hangnemhez illő tegezésre váltva, és kedvenc mondásomat hangoztatva. Ennek ellenére szerettem az ideges, türelmetlen embereket, ha lehull a lepel, könnyebben hibáznak, tévesztenek, és esélyt hagynak nekem arra, hogy kihasználjam a ballépésüket. Ez most egy kifejezetten megalázó verbális döfésben nyilvánult meg, elvégre egy komolytalan, ártó szándéktól mentes tréfán húzta fel magát, s ismerte azt be ezzel a megjegyzéssel.
Voltaképpen kicsit tartottam tőle, hogy túlfeszítem a húrt, de ítélőképességem jónak bizonyult. Valóban volt annyira elkeseredett és kétségbeesett Roxie-chan, hogy még az én segítségemet is hajlandó volt igénybe venni mindezek után, no meg annak ellenére, hogy fejem felett piros jelzés virított. Feltételeztem, hogy valaki, aki egy ilyen helyen leli meg hivatását a játékban, tisztában van mindazzal, hogy egy magamfajta alakban nem érdemes megbízni. Megvolt bennem az érzés csírája eddig is, de most már egyre biztosabb voltam benne, hogy ezt a kényes cafkát nagy örömömre válna tönkretenni.
Totális veresége ellenére is megpróbálta játszani a tápláléklánc tetején trónoló csúcsragadozót, azonban azzal, hogy feltárta előttem... előttünk a gyengepontját, sorsa máris a kezünkben volt. Hitetlenkedő felhangú hümmögés hagyta el a számat, hallva a teljesen semmitmondó busás jutalomról szóló beakadt lemezt. Érdekes gondolatokat keltett bennem ez a bizonygatás. Hogy is nézhetünk ki az ő szemében? Egy erőszakos fickó, aki idejét múlt eszméket követ; egy, a szépségével rivalizáló, de finom eleganciát nem igazán sugárzó nő; és végül én, az idegeken táncoló piros indikátoros, önös érdekeit követő fiatal férfi. Valószínűleg én magam sem adnám a kedves, segítőkész kisangyalt a helyében.
- Örvendek, kisasszony! Ezek szerint helytálló volt a sejtésem, miszerint egzotikus külseje nem japán származást takar - ha hagyja, akkor megengedek magamnak egy kézcsókot, egyébként pedig egy bársonyos, megnyerőnek szánt mosolyt intéztem a lány felé, noha nem csak kaukázusi vonásait értettem egzotikus alatt, igaz ő ezt nem tudhatta. Mozgásán látszott, hogy akárcsak engem, egy parányit őt is megütötte az ital, de szédelgését nemes egyszerűséggel ignoráltam, jól láttam, hogy meg tud maradni a talpán. Felsóhajtottam a fejemet csóválva, és egy közönyös pillantást vetettem még utoljára a dívára, aki már nagyon szabadult volna tőlünk, és ez a kérdésemre adott válaszából is lerítt. Legalábbis bíztam benne, hogy nem a butaság vezette erre a feleletre, ugyanis én nyilvánvalóan nem igenlő vagy tagadó választ vártam, hanem neveket. Csupán számomra lenne egyértelmű, hogy a legkomolyabb indítéka a lopásra a riválisainak lett volna? Őszintén szólva az is megfordult a fejemben, hogy el sem tulajdonították azokat a bizsukat, csak valami rejtélyes hátsó szándék okán okozott Roxie-chan ekkora felfordulást.
- Ezt az attitűdöt látva nem lepne meg, ha a beígért busás jutalom elmaradna... - jegyeztem meg ártatlanul, mihelyst hallótávolságon kívül értek megbízóink. Nem ártott egy kevés bizalmatlanságot elültetni... "társaimban", még ha gyanúm alaptalan is volt. Számos ötlet és terv fogalmazódott meg máris a fejemben, hogy lehetne érdekessé tenni ezt a kis kalandot, és bár ezek még igen képlékenyek voltak, csak egy volt biztos. Azokat a fülbevalókat nem érdemes visszajuttatni a gazdájukhoz olyan egyszerűen.
- Honnan lopták el az ékszert és kiknek van ide bejárása? - tettem fel a magam kérdéseit a pincérlánynak, akinek személyében azt az elbűvölő felszolgálót üdvözölhettem, aki nem is olyan régen még tájékoztatott az elmaradni készülő fellépésről. Micsoda véletlen :] Jelenleg érdekemben állt segíteni, így nem haboztam tenni az ügy érdekében, lévén a szórakoztató rész csak azután fog elkezdődni, hogy megtaláljuk a fülbevalókat. No és persze minél hamarabb lezárjuk az aktát, annál jobb lesz nekem.
- Tudta kegyed, hogy ha valaki ibolyát ad valakinek itt Japánban, azzal azt üzeni, hogy szeretetre vágyik? - utaltam finoman a virágszál nevének jelentésére a virágok nyelvén. Ugyan eredeti célom jelenleg mellékvágányon futott, ez nem jelentette azt, hogy teljesen hanyagolnom kéne érdeklődésemet Violeta iránt, főleg most, hogy még alkalmunk is nyílik talán váltani pár szót.

A pincérlány rámosolyog Tachira, majd először Kagami felé fordítja pofiját, mert tőle érkezik az első kérdés. Közben serény léptekkel siet előttetek, és a főnök irodája mögötti folyosóra vezet benneteket, amelynek a végén egy ajtón aranyszín csillag tündököl, benne a "Díva von Roxie" felirattal. Eltéveszthetetlen, már-már vonzza a rablók figyelmét.
- A Karmazsin Selyemlepel még a játék kezdetén nyílt. Az igazgatónk, Howard béta tesztelő volt, és már akkor felkutatta azokat a lehetőségeket, amelyek segítségével megnyithatta a bárt. A valóságban is vendéglátós, így vannak tapasztalatai. Adrien az első napok óta neki dolgozik, Roxiet pedig akkor vette fel, amikor kezdett beindulni az üzlet, hogy még több vendéget csaljon be a hangjával. Szóval most pont azért tombol a főnök, mert a mi kis dívánk éppen azt nem hajlandó csinálni, ami miatt felvették. A dolgozók körében az a pletyka járja, hogy csak babonás, de ma mindenki előtt világossá tette a fülbevalója jelentőségét.
Közben odaértek az ajtóhoz, a pincérlány pedig készségesen válaszol Tachi kérdéseire is. Látszik rajta, hogy szeret locsogni, sőt előszeretettel kelt ő is pletykákat a díváról. Hiába, a nők között állandó a versengés, és ha az egyik a hierarchia csúcsán áll, a többi a mélybe akarja rántani. Ráadásul a dívának megvan az a nem éppen kellemes jelleme, hogy le is nézi a nála alantasabbakat, így könnyen rá is szolgál a támadásokra.
- A tolvajnak nem lehetett nehéz dolga miután bejutott ide, mivel a fülbevalókat a tükör előtt tartotta Roxie. Viszont mivel az ajtó menüjébe beépített kóddal lehet bejutni, ezért olyan érdekes, hogy mégis hogy sikerült feltörni. Ha engem kérdeztek, akkor szerintem a tolvaj kileste a kódot... sok gyanús alak is megfordul errefelé, de kötve hiszem, hogy egy egyszerű tolvaj besurranása elkerülte volna Adrian figyelmét. A kódot pedig csak a régóta itt dolgozók ismerik, én is csak azért jutottam hozzá, mert nekem kell kiszolgálnom Roxiet, ha bármi kérése akad.
Kelletlenül elfanyalodik, ahogy a mondata végére ér. látszik a leányzón, hogy nem éppen a legnagyobb örömmel teszi a dolgát, és szívesebben mozgolódik még a kaján tekintetű, részeges férfi vendégek között is. Viszont az őrületesen magas fizetés arra készteti, hogy minden békát lenyeljen. A frontvonalban viszont esze ágában nincs kockáztatni az életét, ezért a lehető legjobban próbál helyezkedni, amíg a harcosok ki nem viszik a játékot. Ahogy megérkeztek az ajtóhoz, nektek gondosan háttal állva, a számlapot eltakarva beüti a kódot, és az ajtó kinyílik. Betessékel benneteket, majd néhány instrukciót közöl.
- Kénytelen vagyok becsukni az ajtót, amolyan elővigyázatosságképpen. Fél óra múlva visszatérek, addig intézzék a dolgukat. Viszont távozás előtt meg kell kérnem önöket, bocsájtsák megtekintésre az inventoryjukat. Az önök érdekében kénytelen leszek átvizsgálni a rendszerüket, nehogy egy újabb holmi eltűnésével önöket gyanúsítsák meg.
Finoman bólint a lány, majd magára hagyja a társaságot. Sietősre fogja a távozást, mert menüjében felvillan egy üzenetjelző, ami visszaszólítja a fogadótérbe. Amikor a szobában magatokra maradtok, nekiláthattok a kutatásnak. Egy 10 négyzetméteres szobába kerültök. A bejárati ajtótól balra lévő falat teljes egészében egy hatalmas tükör borítja, teleaggatva mindenféle színpadi kellékkel. A tükör előtti sminkasztalon találhatóak Roxie személyes holmijai, többek között a fülbevalókat korábban tartó bársony borítású anyag is. Mivel a szobában lévő tárgyakat Howard bocsájtotta a díva rendelkezésére, ezért ez az öltözőszoba szolgált a fogadó külső inventoryjaként, mint ahogyan vannak céhes közös raktárak is. Ezért van számlapos beléptető rendszerrel ellátva az egész. A bejárattal szemben még egy sor fellépőruha helyezkedik el, jobbra pedig egy hálófülke van kialakítva. Az asztal fiókjait kihúzogatva csupa hasznos holmit találtok csak, semmi nyomra utaló jelet, csak a fülbevalók hűlt helyét. Dulakodásra, rombolásra utaló jelek nincsenek, a tolvaj céltudatosan felmarkolhatta a fülbevalót és nyomtalanul eltűnt. Még nem telik le a rendelkezésetekre álló fél óra, mikor arra lehettek figyelmesek, hogy szúrós szagú anyag kerül a levegőbe. Felülről érkezik a szellőző irányából a vízpermet szerű anyag, azonban ahogy beinhaláljátok a páráját, egyre kábábbnak érzitek magatokat. Ablak nincs a szobán, ahol kimenekülhetnétek előle, az ajtó pedig még mindig zárva van, ahogy a pincérlány ígérte, de egyébként is felesleges próbálkozás lenne a mozgás. A méreg olyan erős koncentrációban jut a szervezetekbe a légzés során, hogy jelenleg még alacsony kitartáspontotok miatt 10-15 másodpercen belül elájultok. Teljesen eszméleteteket vesztitek, és mint a részeges "teleportálásoknál", egy teljesen idegen helyen ébredtek fel szinte egyszerre.
Fogalmatok sincs hogy kerültetek egy vadidegen szobába. Mindannyian egy szoba szőnyegén fekszetek, végtagjaitok nincsenek megkötözve. Kissé még szédültök a méreg hatásától, de ébredés után pár perccel kitisztul a fejetek. A szoba igencsak minimalista berendezéssel bír: az ablak alatt egy íróasztal helyezkedik el, telis-tele régi könyvekkel és plakátokkal. A tartalmuk a küldetés szempontjából látszólag teljesen lényegtelenek. A szemközti falnál pedig egy kényelmes fotel helyezkedik el, a falon pedig körbe festmények és az asztalon található esztétikus plakátokhoz hasonlók. Ránézésre minden képi ábrázolás vadászattal kapcsolatos jeleneteket örökít meg. Ezen kívül még egy termetes könyvespolc kapott helyet a sarokban, tele szintén különböző regényekkel. Röviden, tömören: egy olvasószobába kerültetek. Az ablakon kinézve azt láthatjátok, hogy már éjszaka van, a városon kívül, egy erdő széli, lepusztult vidéki kúriába kerültetek. Illetve annak az egyik szobájába. Ha figyelmesen körbenéztek, akkor rájöhettek, hogy be vagytok zárva a szobába, de a kulcs az ajtó kulcslyukában van, csak éppen kívülről. Az ajtó alatti résnél azt láthatjátok, hogy ütemes időrendben fel-fel bukkan egy árnyék, motoszkálás zaját azonban nem halljátok.

Írjátok le, hogyan reagáltok a helyzetre, milyen érzelmek kavarognak bennetek, és mit tesztek a szobában! Megpróbáltok önerőből kijutni? Segítségért kiabáltok? Dörömböltök az ajtón? Elkezdtek ebben a szobában is kutatni?

Jómagam is szeretem hallatni a hangom, azonban egy nőt nem lehet túltenni ezen a téren, ahogy ezt most is megtapasztaljuk. A felesleges csiripelése kifejezetten zavaró volt, bár nem mutattam ki, hacsak komor pillantásom nem számít annak. Természetesen nem akkor ejtettem meg feléje ezt a gaztettet, amikor rám figyelt, nem volt rá különösebb okom, hogy rossz érzetet keltsek benne. Csodálatos dolog a lényeges információkat szűrő fül, nekem márpedig olyanom van, kifejlesztettem az évek során :] A nekem adott válaszát a kifejezetten értékes kategóriába helyeztem ügyünk szempontjából, ami pedig a férfinak adott feleletet illeti... nos, abból nem jutott át semmi a szűrőn. Ami igazán nagy kinccsé tette ezt a látszólag ártatlan választ, az viszont a pincérlány viselkedése volt. Nem is tudja, milyen sokatmondó volt az a grimasz.
- Természetesen, hölgyem :] - küldtem felé egy kedvesnek ható mosolyt, mikor közölte, hogy meg kell mutatnunk, nem loptunk-e el semmit, ha végeztünk, ám furcsálltam, hogy bezár minket. Kissé bosszantó volt, hogy hirtelen nem találtam semmit, amivel kitámaszthatnám az ajtót, így hagynom kellett a dolgot. Talán csak paranoiás vagyok, de nem keltett bennem jó előérzetet, hogy tulajdonképpen foglyok vagyunk ebben a parányi helyiségben
- Azt hiszem nem én vagyok az egyedüli itt, akinek... kalandos előélete van. Tán csak nem a kíváncsiság fúrja az oldalát? - érdeklődtem kedélyesen a hegekre utalva, és persze észrevéve, hogy őt pedig az indikátorom foglalkoztatja. Persze a sebesülései nyomaira nem vártam el a magyarázatot, inkább az volt a célom a megjegyzéssel, hogy újabb közös pontot "találjak", bár a vodkával ellentétben ez most sokkal valósabb volt :]
Kicsit valóban szűkös volt hármunknak ez a helyiség, így amíg ők kutattak, én inkább csak tanulmányoztam a környezetet. Feltételeztem, hogy érintetlenül hagyták a tetthelyszínt, ez alapján pedig a tolvaj igencsak céltudatos volt. Kifejezetten a fülbevalókra fájt a foga, és semmi másra. Ennek bizony akárhonnan is nézem, valóban a díva személye elleni támadásnak kellett lennie, nem a pénz érdekelte az illetőt, amit a ritka tárgyért kaphat.
- Úgy tűnik ez csupán harminc perc időpazarlás lesz... - szólaltam meg, miközben tekintetem a szorgoskodó lányra tévedt, és ellöktem magam a faltól, hogy közelebb kerüljek hozzá. Ekkor azonban megcsapta az orromat valami szúrós szag, mely annyira tömény volt, hogy pillanatok alatt megszédültem tőle. Már nem sokat fogtam fel abból, hogy Violeta a nevemen szólított és megkapaszkodott bennem, addigra homályossá vált a látásom és tompultak az érzékeim is. Kezemet pedig hiába kaptam az orrom elé, a sötétség leple beborította az elmémet.

Zúgó fejjel tértem magamhoz, abban a pillanatban, hogy megmoccantam, elfogott a szédülés. Éreztem, hogy nem a padlón fekszem, de nem is volt olyan puha, mint egy ágy. Mikor kinyitottam a szememet, másfajta plafon fogadott, mint az öltözőé, így meggyőződhettem róla, hogy... nos, bármilyen kellemetlennek is hangzik, de elraboltak. Felsóhajtottam, de amíg ki nem tisztult a fejem, addig nem keltem fel, csak figyeltem, ahogy a többiek éledeznek. Ugyanis ők is itt voltak, bár ahhoz is szükségem volt pár pillanatra, míg ködös emlékeim visszatértek hozzám.
- Yare-yare, úgy tűnik csapdába csaltak minket... - jegyeztem meg a fejemet vakarva, miután felkeltem és vetettem egy pillantást a környezetre. Rengeteg könyv, festmények a falon, kint az ablakon túl pedig az éjszaka. Violeta megjegyzése szerint a városon kívül.
- Nem egy klasszikus börtöncella, nem de bár? - kezdtem kuncogni, aztán térdemre támaszkodva lassan talpra álltam. Karjaimat keresztbe fontam a mellkasom előtt, fejemet pedig elgondolkodva lehajtottam. Hirtelen ötlettől vezérelve változtattam a beálláson, és kézmozdulatommal lehívtam a menümet, majd elnavigáltam az inventory-mba. Nem hiányzott semmi sem, fegyverek, potik, kristályok, minden megvolt. Csábított a gondolat, hogy megnézem, működik-e a teleport kristályom, ámde sokkal jobban érdekelt, hogy mi okból is kerültünk ide annál, hogy csak úgy meglógjak. Míg a bumburnyák az elpusztíthatatlan objektumként villogó ajtót rugdosta és fejelgette, addig fejtegetni kezdtem a helyzetünket, persze inkább a virágszálnak, mint a figyelmemre méltatlan barbárnak.
- Úgy vélem vagy a díva csalt minket lépre valamilyen rejtélyes oknál fogva, vagy a pincérlány a tolvaj, és el akar takarítani az útból minket... Utóbbinak lenne indítéka is a lopásra, nem szívleli Roxie-chant, valamint a díván és a pultoson kívül csak ő tudta, hogy hol vagyunk. Lám, így már értelmet kapna az is, hogy miért zárta ránk az ajtót. Azonban sokkal érdekesebb lenne, ha az egész mögött maga Roxie állna :] - elemeztem higgadtan, egy fikarcnyit sem zavart, hogy kvázi rabok vagyunk és akármit is tehetnek velünk. Hisz' mi értelme lett volna idegeskedni? Elsősorban a férfi törekedett arra, hogy kijussunk innen, de nem tudtam nem arra gondolni, hogy úgy viselkedik, mint egy fogságba zárt vadállat. Esetleg egy hangyányit több ésszel volt megáldva, mint az elsőre látszott.
- Nem rossz ötlet, habár szerény véleményem szerint nem leszünk sokáig magányosak egyébként sem - jegyeztem meg, miközben a könyvespolchoz sétáltam, és végighúztam az ujjaimat a könyvek gerincén, mintegy kedvtelésből. Most, hogy magunkhoz tértünk, talán hamarosan felfedik előttünk magunkat azok, akiknek valamiféle célja van velünk. Az idomár cselekedetiből ítélve a kulcs az ajtóban maradt, és azt próbálta kipiszkálni. Ha sikerül, akkor nem is feltétlenül kellenek behúznia az ajtó résén keresztül, számomra gyerekjáték lenne kinyitni a zárat, csakhogy nem áll érdekemben jelenleg menekülni. Egy azonban biztosnak tűnt, vendéglátóink ügyeltek arra, hogy ne nagyon távozhassunk.
- Nyugalom, nem hinném, hogy ártani akarnak nekünk. Nem vették el a fegyvereinket sem - léptem a feltűnően nyugtalan Violeta mögé, és kezeimet lágyan a vállaira helyeztem, kissé megsimítva felkarját. Elég volt a gesztus ahhoz, hogy jelezzem mire akarok kilyukadni, nem véltem szükségét felesleges közhelyek pufogtatásának, amiket egyébként is gyűlöltem. Rápillantottam a válla felett és egy biztató mosollyal jeleztem, hogy nem kell tartania tőlem. Egyelőre. De ha okos lesz, és minden a kedvemnek megfelelően alakul, akkor ez így is fog maradni.

A legérdekesebb csapat összeállítást alakult belőletek! Ti vagytok a legkirívóbbak a kúria valaha volt összes játékosa közül: egy forrófejű, nagyszájú ficsúr, egy temperamentumos nőszemély és egy hidegvérű gyilkos. Díszes társaság, különösen érdekes lesz, hogy tudtok-e majd együtt dolgozni, vagy ölre mentek egymással. A feladatotok roppant egyszerű, jussatok ki élve a kúriából úgy, hogy végigviszitek a játékot! Ironikus igaz? Egy játék a játékban, ahol az életetekért küzdötök...
Csak a főbejáraton juthattok ki, minden más kültérre néző ablak vagy ajtó immortal object, szóval kár próbálkozni. Lesznek mellékes feladatok is, amiket magatok dönthetitek el, hogy vállaltok-e, vagy veszni hagytok. A bejárati ajtón viszont egy mozaikos zárrendszert találtok, amelyhez ki kell gyűjtenetek a hiányzó öt darabot. Az összes darabka alkotja az egyetlen kulcsot, ami nyitja az ajtót. Azonban csak a leggyorsabb játékos juthat ki, aki elsőként lépi át az ajtó küszöbét. Hogy a másik két játékossal mi lesz? Nos, az egyelőre maradjon titok...