[Küldetés] A díva eltűnt ereklyéje

Ahogy Tachi beadja az ellenméreg címkével ellátott üvegcse tartalmát a kígyómarta lánynak, annak életsávja kisvártatva megállíthatatlan tempóban a piros zónába kezd futni. Ha egy életvisszatöltő potit adnátok neki, az sem segítene rajta, az életcsíkját jelző rublikát körülvevő sárga, villogó fény azt jelzi, hogy még mindig mérgezés alatt áll, s az egyre sűrűsödő vibrálás bizonyítja, hogy tőrbe csaltak benneteket. Az ellenszer nem az, aminek látszik, hanem pont ellekező hatást vált ki, vagyis felgyorsítja a méreganyag szétterjedését az áldozat testében. A lány teste még utoljára megfeszül, majd anélkül robban csillámló pixelekre, hogy magához térhetne egy pillanatra is. Halálát követő percben azonban váratlanul magától kinyílik egy ajtó a hat közül, mégpedig a folyosón lévő szobáé. Ha a minimapotokra pillantotok, akkor a következőt láthatjátok:

Klasszikus kérdésem: Hogyan tovább?

//Kidobok valamit, de egyelőre még nem árulom el mit. Három oldalú dobókocka híján 1-2 Kagamit jelöli majd, 3-4 Viot, 5-6 pedig Tachit.//

- Ahh, van egy-kettő... - felelem Tachinak, aki a kígyós élmények felől érdeklődik. Brr, még most is bele borzongom...
Egy kicsit megijedek, mikor a lovag odalép hozzám és felajánlja, hogy vágjam le a lány karját a nálam lévő baltával. Nem tudom, hogy komolyan gondolja-e és egy pillanatra még el is játszok a gondolattal, hogy előkapom az említett "célszerszámot" és elválasztom a lány karját a tulajdonosától. Még egy kép is megjelenik lelki szemeim előtt, amitől a gyomrom is felfordul egy kicsit. Szörnyű lenne... Talán még a kígyónál is. Persze nem azért, mert fröcsögne a vér, ugyan is az itt nincs, na de akkor is! Célzottan levágni egy földön fekvő személy karját azért kicsit... Hát... Durva? Még akkor is, ha életet mentenénk vele...
De aztán megnyugszom, mikor folytatja a monológot, miszerint be akar adni valamit a lánynak, amit magánál talált. Nem ellenkezem, miért is tenném, hagyom, hogy közelebb lépjen és próbálom minél közelebbről végignézni, ahogy a használja a csajszin az ellenmérget.
Ami az után következik, arra viszont nem számítottam: Ahelyett, hogy a lány magához térne, esetleg az élete visszatöltődne, egyenesen zuhanni kezd, még pedig a piros zónába, ahonnan továbbra is megállíthatatlanul zuhan mindaddig, amíg az összes élete el nem fogy. Rángatózni kezd, aztán pixelekre esik.
- Mi a franc..?! - ugrom hátra ijedten, tágra nyílt szemekkel. Idegesen Tachira pillantok, majd vissza az eltűnő lányra. Mégis mi történt? Állítólag ellenszert kellett volna a szervezetébe juttatni!
- Mit adtál be neki? - kérdem a lovagtól, majd talpra ugrom. Nagyon remélem, hogy nem direkt ölte meg a lányt, bár kétlem. Lehet, hogy ez is egy újabb összeesküvés ellenünk? Ha minket is megmart volna egy kígyó és magunknak adjuk be, mi is így jártunk volna... Akkor ez a szerencsétlen lány nem volt több, mint egy egyszerű járulékos veszteség... Azt már ugyan is tudjuk, hogy ezt az ellenanyagot magunknak nem adhatjuk be. Vagyis nem is ellenanyag, hanem szintén méreg.
Kattanást hallok, majd ajtó nyitódást nem is olyan messze tőlünk. Odakapom a fejem és rájövök, hogy nem is tévedtem: kinyílt egy ajtó. Lekapom a hátamról a szigonyt és az érintett bejárat felé mutatok vele. Ha valami kijön onnan, hogy megpróbáljon minket eltenni láb alól, én legyakom, az hétszentség!

Némán, közönyös arccal vettem tudomásul, hogy a potion nem várt hatást fejtett ki. Csupán egy hümmögés jelezte, hogy észleltem, mi történik, ám ezen őszinte reakciómat, vagyis a teljes apátiát életének állítólagos kihunyása miatt nem tudtam elrejteni. Miért tettem volna? Még ha olyan beállítottságom is lenne, mint egy... hm, "átlag"embernek, akkor sem kellene bűntudatot vagy bánatot éreznem egy pincérlány után, akit egyáltalán nem ismerek és bezárt minket abba az öltözőbe, a vesztünket okozva. Csupán a sajnálat marta belsőmet, csinos teremtés volt mielőtt szilánkokra hullott volna. Szívesen elszórakoztam volna vele egy kicsit kettesben :]
- Yare-yare... Valamit, amit szándékosan félrecímkéztek. Micsoda olcsó trükk... Ha így akarnak egymás ellen fordítani bennünket, abból nem esznek! - pillantottam rá a lányra határozottan a szemébe nézve, miközben én is felálltam. A higgadtságomat még színészkedésből sem kívántam elhagyni egy ilyen helyzetben, amikor tényleg számít, hogyan reagálok. Nem úgy, mint a földszinten, de az más volt :] Mindenesetre ez az aljas csapda igencsak a kedvemre való volt, bár nem azért, mert olyan zseniális lett volna. Nem volt az, gyenge próbálkozás volt csupán a konfliktusteremtésre. Ám a szenvedő test látványa, az életsáv rohamos fogyása, és a pixelekre esés már annál kedvesebb látvány volt szemeimnek :] Legalább már tudom, hogy az itt talált tárgyakban nem lehet megbízni, nem lepne meg, ha a fejszének leesne a feje vagy a kötszer méreggel lenne átitatva. Persze mire is számítottam egy ilyen helyen?
- Találtál valamit, idomár-akinek-nem-tudjuk-a-nevét? :]- szólítottam meg a közeledő fickót, kíváncsi voltam, ő hogyan fog reagálni arra a látványra, ami érhette, miután felért a lépcsőn. Közben viszont kinyílt egy ajtó, mely csalogatóan hívott minket, jelezve, hogy a következő helyszínt ott találjuk meg, ahol újabb csapda vagy rejtvény várhat minket. Nem tetszett, hogy újra hárman vagyunk, muszáj lesz találnom valami elfoglaltságot a gyíknak még
- Higgadj le, kedves, az ideges, feszült ember kapkod és hibát vét... - érintettem meg a virágszál egyik fegyvert tartó kezét, és gyengéden megsimítottam a puha bőrét. Egy pár pillanatig ott nyugtattam a kezem, majd előhívtam a menüből a pajzsomat is. Az óvatosság nem ártott, így mozdulatommal jeleztem, hogy maradjanak mögöttem és nyugodt léptekkel megközelítettem a nyitott ajtót, védelmi eszközömet magam elé tartva.

Miután beléptek a helyiségbe, a következő látvány tárul elétek:
Egy női szobába csöppentek, legalábbis a berendezés stílusa és színvilága ezt sugallja számotokra. 1. Közvetlenül az ajtó mellett, jobb oldalt a sarokban egy kisasztal - tele kis papírdobozkákkal - és egy kényelmes pamlag kapott helyet. 2. A túlsó oldalon egy baldahinos ágy van, tele mindenféle díszes párnákkal és takarókkal. 3. A bal oldali falnál egy ruhásszekrényt láthattok kinyitható, két szárnyas ajtókkal és fiókos részekkel. A falakat festmények borítják, de ha jobban szemügyre veszitek őket, akkor eszetekbe juthat, hogy ezeket láttátok már valahol. Mégpedig a lenti olvasószobában. Hogy ez pusztán véletlen, vagy szándékos, esetleg rendszerhiba vagy spóroltak a programozók rajta, azt nem tudni.

Sorrend nincs továbbra sem, viszont egy karakter csak egy szobarészt nézhet át a következő körben. Az alapján, hogy melyiket választjátok, mindhárman kapni fogtok 1-1 üzenetet tőlem, ami alapján módosítanotok kell a postotok végét. Először csak addig írjátok meg a reagot, hogy kiválasztjátok a szobarészt és elkezdtek kutaodni. Viot kérem, hogy majd dobjon halál/korona kockával is!

Ideges mozdulataimnak elébe lépvén egy kéz nyúl karom felé, hogy nyugtató érintéssel felejtesse testrészemmel a feszült izmaimnak görcsös beállását, amivel a fegyveremet szegezem az ajtó felé. Tachi az, s szavaival megspékelve csillapító mozdulatát éppen elég meggyőző ahhoz, hogy leeresszem a szigonyt és vegyek egy nagy levegőt.
Küldök neki egy hálás mosolyt, amivel jelezni próbálom köszönetemet. Lehet, hogy ezzel most megmentett valami sokkal szörnyűbbtől, mint az idegesség, vagy félelem attól, ami az ajtó mögött rejtőzhet ránk várva, hogy lecsapjon.
Nem hiszek benne egyébként, hogy szörnyek lehetnek itt, ebben a szállóban. Igen kísérteties hely, ezt aláírom, minden itt töltött percbe beleborzongok. Mintha csak egy megelevenedett horror-filmbe csöppentünk volna bele, ahol nem is egy lény lesz az ellenségünk, hanem saját magunk. A félelmeink, a démonaink, akiket az elménkkel idézünk meg. Azt hiszem én máris belecsöppentem ebben a csapdába és csak Tachi volt az, aki kihúzott belőle. Az állatidomárra nem számíthatok. Olyan érzésem van vele kapcsolatban, mint akire nem számíthatok sem most, sem a későbbiekben és ez is idegesít. Ha egymás ellen akarnak fordítani, ahogy Tachi mondta, akkor lehet jó úton haladnak, mert a mi klikkesedésünk már elérte azt, hogy az azon kívül állókra csúnya szemmel nézzek, jelen esetben a gyíktulajra.
Tachi maga mögé utasít egy gyengéd intéssel, pajzsát megidézve előre lép, én pedig követem őt, de a szigonyomat készenlétbe tartom.
Belépünk a szobába, ahol beigazolódik, hogy a félelmem alaptalan volt, mert nem bukkanunk másra, mint egy szobára, amiben szörnynek hűlt helye. Van itt egy ágy, szekrény, meg asztal papírdobozokkal, amik egyből felkeltik a figyelmemet és nem is késlekedek, el is indulok jobbra, az asztalhoz.
- Nézzünk szét. - mondom, de már a dobozkák felett magasodom, hogy mindegyiket átnézhessem, nem akadok-e valami használható, érdekes dologra...
Egymás után nyitom ki a kis tárolókat, amikben szokványos dolgokra bukkanok, női apróságokra. Illenek a szoba tulajához, már ha az valóban egy nő. Egy rúzs, kis tükör, fésű, ékszerek meg még pár kellék, amire akkor van szükség, ha valakinek tetszeni akar az ember. Ha másnak nem, magának. Hanem az egyikben aztán egy igen érdekes képsorozatra bukkanok. A fényképeken nem más szerepel, mint a díva, aki ránk bízta a fülbevalójának a felkutatását, csöppet sem szokványos módon.
Fintorogva nézem végig a fotókat, ahol a nőszemély megkötözve fekszik a földön hol ilyen, hol olyan pózban. Fogalmam sincs arról, hogy mi a fenét kezdjek ezekkel. Mit csinál ott a díva? Ez valami perverz szálló, ahol majd én is így végzem? O.o
- Ezt nézzétek..! - szólalok meg, majd a két férfi felé fordulok, közelebb megyek mindkettejükhöz, de nem dugom az orruk alá a képeket. Ha látni akarják őket, nekik kell lépéseket tenniük felém...

Az idomár eddig is teljesen haszontalan púp volt a hátunkon, leszámítva talán az olvasószobában mutatott trükkjét. Ez most sem változott, triviális kérdésem süket fülekre talált. Helyette üres fenyegetőzés csúszott csak ki a száján, mely céltalanul lebegett a néptelen kúriában. Dühe teljesen értelmetlen és érthetetlen volt, jelen állapotában viszont nem lett volna sok foganatja annak, ha követelőző hangnemben tudakolom meg tőle, mégis mi történt a földszinten. Talán felesleges is, ha valami fontosra bukkant volna, azt elmondaná. Elmondaná? Már ebben is kételkedtem, magának való alak volt. Ha ez így megy tovább, valódi teherré fog válni. Erősödött bennem az érzés, hogy meg kell szabadulnom tőle, hosszabb távra, mint tíz perc.
- Yare-yare... - legyintettem végül, sokkal fontosabb volt most számomra, hogy a sebhelyes angyalka nyugodt legyen és ne csináljon semmi ostobaságot. Sérülékeny elméje potenciális veszélyforrás volt önmagára, és egyelőre szükségem volt a józan eszére. Addig, amíg ő is igényelte az én jelenlétemet, nem szándékoztam bajt hozni a fejére.
Violeta remélhetőleg nagyobb biztonságban érezte így magát, hogy ugrásra készen, pajzzsal a kezemben követtük a szobába a gyíkos fickót, ám természetesen semmi látványos ellenség nem fogadott minket, így leeresztettem a védőeszközt. Ha van is csapda és veszély a szobában, az sokkal sunyibb ennél, mint valami nyílt támadás.
- Én megnézem a szekrényeket - közöltem egyhangúan, habár a berendezésre pillantva inkább az ágy fogta meg figyelmemet, természetesen a dobozokhoz tartó virágszállal szoros összefüggésben :] Nem zavartattam magam attól, hogy egy nő szobájába kerültünk, rezzenéstelen arccal nyitottam ki a szekrényajtót, és kezdtem kutakodni jól elrejtett ládikák után, miközben megfigyelésem tárgyát képezték a ruhák és stílusuk, valamint a fiókok tartalma is. Egyszóval alaposan át kívántam fésülni a szekrényt. Ami a ruhákat illeti, ha memóriám nem csal meg, hasonló öltözetekkel találkozhattunk az öltözőszobában is. Az egyik lila koktélruha, mely ott megragadta a fantáziámat, itt is visszaköszönt rám :] Olyasmit viszont nem találtam, amit kerestem, így hamar a fiókok felé terelődött a figyelmem. Óvatosan nyitottam ki őket egyesével. Fejdíszek, ékszerek, egyéb kiegészítők... és fehérneműk. Nem tizenéves kölyök vagyok immár, szóval semleges arccal túrtam a bugyik és melltartók halma közé, legfeljebb fantáziám játszott velem egy keveset, mígnem bele nem akadt a kezem valami oda nem illőbe.
- Nahát... ezt kerestem :] - szólaltam meg, és kihúztam a fémes tárgyat - Nem, mégsem - tettem hozzá, szinte azonnal. Titkos ládikó helyett valami egészen másra bukkantam, egy mozaikdarabra. Nem mintha különösebben zavart volna, viszont az már annál inkább, hogy ilyen könnyen kezembe vehettem. Felkeltette a gyanúm a szoba iránt, túl egyszerűen ment minden.
- Találtam valami felettébb mutatós dolgot én is! - fordultam ki a szekrényből és magasba emeltem a kirakósunk részletét, amibe "véletlenül" beleakadt egy fehérnemű alsó. Csodálkozva pillantottam fel, és sietősen lekaptam az intim ruhadarabot.
- Meggyőződésem, hogy remekül állna rajtad, Violeta :] - vigyorogtam sejtelmesen a lányra, mintha csak a bugyira célozgattam volna egész végig, és nem a kulcsdarabra, de még mielőtt felpofozott volna, vagy valami hasonló, elővarázsoltam egy felettébb szépséges nyakéket a fehérneműből kiemelve. Aprólékosan megtervezett kis feszültségoldóm hatására azonban elképzelhető, hogy várnom kellett, ugyanis a virágszál is tartogatott valamit a kezében, amik fényképeknek tűntek így első... és második ránézésre is. Kinyújtottam feléje a kezem, hogy ha meg akarja mutatni, odaadhassa.

Kíváncsian tekintek Tachi felé, mikor hirtelen megszólal, hogy talált valamit... Valamit, ami mutatós, hogy az ő szavaival éljek. Izgatottan vártam, hogy mit sikerült előhalásznia a szekrényből. Gondolataimban felmerült, hogy egy fegyverre, hullára, a dívára, kincsekre, mérgekre akadhatott rá, de nem... Várakozásaimmal ellentétben nem más rántott elő, mint egy díszes, csipkés bugyit. Fogalmam sincs hogy hogyan fog segíteni egy női alsónemű innen megszökni, vagy netán a saját gyűjteményébe talált egy újabb elemet? Ez valami fétis lenne a részéről? Ehh, már azt hittem, hogy egy normális ember, de látszik, hogy túl szép volt azt gondolni, hogy férfi létére nincs beütése.
Ám ekkor elveszi kezéből az emlegetett ruhadarabot, s meglátom, hogy egy mozaik darab is pihen nála. Veszek egy nagy levegőt, s képzeletben a kezemet ráhelyezem a mellkasomra. Phuh, most megnyugodtam, hogy nem valami perverzzel van dolgom... Vagy mégis?
- Lehet, de azt kevesen fogják látni... - teszem hozzá megjegyzésem egy meglepődött grimasszal, majd a kezébe nyomom a képeket. Inkább ezeket lesse, mint rólam fantáziáljon, mert arra most nincs időnk, meg a hangulat sem a legideálisabb.
- Hátha te észreveszel valamit, amit én nem. - ezekkel a szavakkal ott hagyom, s visszabattyogok az asztalhoz, újra átfésülni. Nem hiszem, hogy a sok kacat között semmi használható nincs, Tachi meg egyből egy mozaik-darabot vághat zsebre. Szemfülesebbnek kell lennem ennél...
Mindhiába... Újra átnézem a dobozokat, de továbbra sincs semmi használható, azonban mikor az utolsó végére érek, halk, szisszenő hang üti meg a fülem, amire egyből felkapom a fejem. Szememmel gyorsan körbepásztázom a szobát, hogy honnan jöhet a hang, majd tekintetem egy, a bal oldalamon lévő fal aljába beépített szellőzőn akad meg. Az ősellenségem pedig onnan bújik ki, vagy mondhatom azt, hogy már ki is bújt. Farkának is már csak a vége lóg be a szellőzőbe, a többi része kint fityeg, engem célba véve.
- A francba! - kiáltom, majd szigonyommal többször is rávágok a kígyóra, majd meg is szurkálom. Már lehet rég meghalt, mikor én bevittem a szerintem utolsó csapást. Zihálva nézem végig, ahogy az állat semmivé lesz, majd zavartan pillantok körbe. A hang elmúlt, tehát ez volt az egyetlen, máshonnan nem jött. Egek, még jó, hogy észrevettem, nem tudom mit csináltam volna, ha most megmar...
Fegyveremmel a kezemben lehajolok, s szemügyre veszem a szellőzőt, nehogy több is bent gubbasszon, csak arra várva, hogy lankadjon figyelmünk. Benézek a rácsok között, de több csúszómászót nem látok, azonban több tárgyat is felfedezek odabent, amiről még nem tudom, hogy mik, de ott vannak. Lehet, hogy a kijutásunk záloga is bent kuksol, csak valahogy ki kell szedni.
- Kell valami, amivel ki bírjuk feszíteni...

Hmm... kissé szomorúan konstatáltam, hogy a lány nem vette a lapot és véres komolysággal meredt rám többrétegű tréfám felfedezése után is, bár megrökönyödött arca felettébb szórakoztató látvány volt, amíg nem látta a teljes képet, csupán annak egy részletét :] Igazán kár, hogy nem tudtam oldani a feszültségén, kezdem magam kínosan érezni a kis csapat egyetlen olyan tagjaként, aki kifejezetten jól szórakozik, még ha nem is látszik rajtam. Határozottan élveztem ennek a rejtélyes kúriának a felfedezését és epekedve vártam a ránk leső csapdákat, közben pedig tanulmányozhattam egy fafejű idomár és egy szemrevaló, ámde legalább annyira titokzatos tündérke viselkedését.
- Két... pardon, háromfős közönség az valóban nem sok :] - válaszoltam vigyorogva a petre is utalva, miközben elvettem a képeket, melyek a dívát ábrázolták. Megkötözve, felettébb érdekes pózokban. Nahát... egyre szívesebben találkoznék azzal, aki mindezt szponzorálja, remekül megértenénk egymást, azt hiszem.
Amíg Violeta visszament a dobozkáihoz, addig letettem az ágyra a feleslegesnek bizonyult szerzeményeket, és ha már ott voltam, körülnéztem arrafelé is, hátha találunk még valamit a párnák és takarók között.
- Idomár uraság, megtenné, hogy benéz a festmények mögé? - szólítottam meg közben a tétlenül álldogáló alakot. Nem zártam ki a lehetőségét, hogy van valami kapcsolat ezen helyiség és a lenti olvasószoba között abból kiindulva, hogy ugyanazok a képek díszítik a falat, és egy ilyen egyszerű feladattal talán ez a fickó is megbirkózik. A lány kiáltására kaptam csak fel a fejem. Felvont szemöldökkel figyeltem, ahogy a padlót csapkodja a fegyverével. A padlót, és egy kígyót. Némi aggodalmat színlelve siettem oda hozzá és álltam mögé.
- Szép munka! Jól vagy? - kérdeztem, bár valamivel jobban esett volna, ha ott vagyok és saját kezűleg menthetem meg a bájos teremtést, de legalább bizonyította, hogy nem ejtették a fejére és elég talpraesett ahhoz, hogy ne pánikoljon be annyira, hogy lebénítsa a félelem.
- A lenti zárt ajtó kinyílt, talán ott, vagy a raktárban találunk valamit - vetettem fel, és a lány vállaira tettem a kezemet, megpróbálva belesni mögüle a szellőzőlyukba, amit nézegetett. Valóban, valami volt odabent, de nem lehetett tisztán látni, mit rejt.

- Kell valami, amivel ki bírjuk feszíteni... - szavaimat kimért mozdulatom követi, amivel kezem ráfügg a szellőző jól megmunkált vasrácsaira. Próbálnám feszegetni, de hajthatatlannak tűnik, erővel semmiképpen nem lehet odébb tenni, kiszedni, széttörni.
Egy panel ugrik fel hirdetve, hogy fölösleges puszta kézzel próbálkozni, mert azzal ugyan semmire nem lehet menni. Ellenben egy csavarhúzóval könnyedén el lehet távolítani a makacs burkolatot, hogy hozzáférhessünk a sötétben bujkáló rejtélyes kincsekhez.
Érdeklődve szemlélem az információs panelt, majd elengedem a vasrácsot, mire az információ is elillan. Újra ráfogok a rácsokra, s a kis panel megint felugrik. Erre számítottam. Kezdek hozzászokni már ehhez a játékbeli program-monotonitáshoz, ami előre kiszámított módon viselkedik. A való világhoz képest könnyebb megérteni.
Tachi érintését érzem a hátamon, szavai pedig fülemben duruzsolnak. Volna odalent egy ajtó, ami kinyílt? Érdemes lenne megnézni, már csak egy csavarhúzót találni is érdemes lenne.
- Jól van, nézzük meg. - és feltápászkodom, ott hagyva a szellőzőt és az eltűnő infóablakot. Bizalmatlanul tekintek az idomárra. Haszontalan egy alak. Semmit sem köszönhetünk neki idáig és most is csak tétlenkedik. Nagyot sóhajtva kommentálom ki nem mondott gondolataimat, de bízom benne, hogy Tachi megérti, hogy célzok valamire, sőt azt is, hogy mire.
- Egyébként... Szinte kicsattanok! - hevesen gesztikulálva a plafon felé nyújtom a kezem, ami gyorsan átcsap nyújtózkodásba. Akkor veszem észre, hogy hiába küldtek minket padlóra kábító gázzal, én számomra vajmi pihenést nyújtott a földön fekvés és a rendszer most ér utol engem, arra kényszerítve nemsokára, hogy pihenjek, aludjak.
- Maradjunk együtt. - ajtón kilépve megnyitom a térképem, ami tényleg zöldre váltva jelzi nekünk a szabad belépést.
Habozok egy kicsit, de mikor hallom, hogy Tachi mögöttem, illetve mellettem van, nyomban meglódulok, hogy lebaktatva a lépcsőn a fel nem fedezett helyiség felé forduljak...

Nem mondhatnám, hogy túlságosan felforgattam volna az ágyat, nem volt rá szükségem, hogy feltúrjam. Egyébként sem volt szívem a mutatós összképet elrontani, legalábbis így nem. Violetával közösen, az már egy másik történet volna, de egy kolonccal a nyakunkon nem adódott sok lehetőségem. Pedig határozottan úgy véltem, sínen lennék, ha behatóbban is foglalkozhatnék a témával, és nem kellene játszanom a segítőkész, bűneit megbánó, vezeklő piros indikátorost, hanem megmutathatnám a valódi arcomat. Jelen körülmények között ez sajnos visszás dolog lett volna, ebben a kényes szituációban nem volt haszna egyediségem felfedésének... legalábbis egyelőre.
Lényeg a lényeg, az ágy körül semmi különös nem volt elrejtve, még alatta sem. Ennél még a ruhásszekrény érdektelenebb fele is több izgalmat tartogatott számomra. Kissé csalódottan álltam fel, ám aztán megvontam a vállamat. Éppen elég érdekességet fedeztünk fel, így is többet rejtett ez a szoba, mint az összes eddigi együttvéve. A különösen érdekfeszítő fényképek, a mozaikdarab és a kígyó rejtekéül szolgáló szellőzőcsatorna bőven ellátott minket információval, nyommal, lehetőséggel a továbblépésre. Ámde a rács feszegetése hasztalannak bizonyult, én pedig feleslegesnek véltem ugyanúgy kudarcot vallani, ahogy a virágszál is tette. Miután beleegyezett a burkolt javaslatomba és felkelt, sóhaja és pillantása az eredménytelenül lézengő idomár felé sokatmondó volt, főleg számomra. Egyben egyfajta diadalnak is minősíthettem: ha választania kellene a lánynak, a mérleg nyelve felém billenne, ez már egyértelművé vált. És akkor most jöhet az a fordulat, ami alapjaiban megrengeti az egész kapcsolatrendszert, amin eddig dolgoztam :]
- Nincs miért rohannunk, ha pihenésre van szükséged, megengedhetjük magunknak. Késő éjjel van, elvégre - kommentáltam a nyújtózkodását, mozdulatain érződött, hogy kissé elpilledt. Mindenesetre nem haboztam kíséretet adni neki a lefelé vezető úton, még egyébként is vissza fogunk térni ebbe a hálószobába, talán hamarosan.
- Magam sem gondoltam másképp :] Nyugodtabb vagyok, ha a közeledben lehetek - engedtem meg magamnak egy apró utalást a folyosón haladva. A nyikorgó lépcsők lefelé már kevésbé tűntek veszélyesnek, hiszen egyszer már megmásztuk baj nélkül a rozoga fokokat. Ennek ellenére kezemet Violeta derekán nyugtatva tartottam vele, hogy megtekintsük a lenti, immár nyitott szobát a recepciós pult mögött.

//Sajnálom, hogy így alakult, de kénytelen vagyok Kagamit kizárni a küldetésből. Záráskor az eddigi teljesítménye alapján jutalmazom majd.//

Ahogy haladtok mindhárman a lépcsőn lefelé, olyasmi történik, amivel valószínűleg már egyikőtök sem számolt. A lépcső eddig sem tűnt bizalomgerjesztőnek, de most bebizonyosodik, hogy valóban volt okotok stabilságát megkérdőjelezni. Violeta és Tachi arra lehet figyelmes, hogy az idomár és petje nagy robajjal szakad be a lépcső fokok között, miközben Kagami kezéből kieső dobozka kellemetlen koppanásokkal gördül végig a lépcsőn, meg sem állva az előtér közepéig. Ha visszafordulnátok segíteni a fiúnak és gyíkjának, hűlt helyükön csak egy tátongó sötét lyukat találtok a lépcső bal oldalán, ahol próbáltak volna utánatok menni. Menthetetlen helyzet és nincs is értelme utána menni, hisz miért is segítenétek olyasvalakinek, akinek eddig semmi hasznát nem vettétek. Legalábbis ezen gondolat kezdi körbefonni elméteket. Ám hogy igazán megbizonyosodjatok erről, üzenetet kaptok a játékmestertől:

Tik-tak, ketyeg az óra! Túlságosan lassan haladtok! Megszabadítottalak benneteket egy kolonctól, lássuk nélküle mire lesztek képesek... Innentől kezdve fél órátok van kijutni, vagy örökre itt ragadtok. Természetesen egyedül. Ne számítsatok egymás társaságára. Akad még elég szoba. Produkáljatok végre valamit, mert kezdem unni a játékot!

Ha eddig nem is, most már biztosak lehettek abban, hogy a játékmester figyel benneteket és ha kell, bele tud nyúlni a kijutásért folytatott küzdelemetekbe. Ez a fél órás limit talán kellően ösztönző lesz arra, hogy iparkodjatok, s kellő stresszhatást generál ahhoz, hogy hibát vétsetek vagy egymás ellen forduljatok, avagy épp ellenkezőleg, fokozottabb összmunkára sarkalljon benneteket.
S hogy mi vár benneteket a recepciós pult mögötti szobában? Amit a fotókon is láttatok! A Karmazsin selyemlepel ünnepelt dívája megkötözve, ájultan feszik a helyiség szőnyeggel borított padlóján. Semmi kényelem, semmi flancos külcsíny, puritán módon, egyszerű ruhában, smink nélkül, megtörten. A korábbi csillogásnak és eleganciának nyoma sincs. Bűntetés talán, vagy csak ő is egy kelléke a játéknak, mint a pincérlány? Vagy éppen a kulcsfigurája az egész ittléteteknek?
A helyiség maga amúgy egy olyan szoba, melyben különböző állatok trófeáit tartják a falakra felaggatva. Vannak melyek szemmagasságig érnek, s vannak, amelyekhez székre kellene állnotok. Ám arra nem emlékeztek, hogy láttatok valahol széket vagy létrát, s további bútorok sincsenek a szobában, csak a vaddisznók, szarvasok és medvék kikészített fejei a falon és a szőnyeg a padlón. Egyetlen ablak van, melyen kinézve hasonló látképet kaptok, mint az olvasószobából, persze pár méterrel arrébb vagytok már. Odakint koromsötét van, csak a csillagok világítják meg némiképp a környéket, ahol azonban továbbra sem tapasztaltok semmilyen mozgolódást, az ablak pedig szintén immortal object. Éjfél már jócskán elmúlt.

- Nincs miért rohannunk..? - idézem vissza Tachi szavait kérdéssé konvertálva egy erőtlen grimasszal. Fejemet nem fordítom felé, magából a hanghordozásomból rájöhet arra, hogy ezzel nem értek egyet.
- Szerintem most kellene igazán sietni... Halott felszolgáló, kígyók és ki tudja még mi..! - emelem fel hangomat, majd gyorsan lejjebb tekerek a szinten, mielőtt kínos kicsattanásba megy át érvelésem.
A lépcső nyikorogva tengődik lépteink súlya alatt. Felfelé sem volt ígéretes jönni rajta, de mintha a visszaút még ingoványosabb lenne. Minden egyes lépésemnél kísértetiesen feljajdul, s minden lépcsőfok után egyre jobban befurakszik fejembe a kesernyés bőgése, amint rálépek a következőre. Gépies menetelésemből egy nagy robaj rángat ki, ami mögülünk tör ránk. Megpördülök. A lépcső bal oldalán egy nagy fekete lyuk tátong, az idomár sehol, csak egy kis dobozra hajazó tárgy vágtat le a fokokon, ütemesen csapkodva magát a deszkákhoz.
Teszek pár bizalmatlan lépést a lyuk felé, s félszegen lenézek rajta. Sötétség. Nofene... Elvesztettük hármunkból az egyiket, de nem fogok könnyeket hullajtani egy ilyen alakért. Tachival kettesben jobban fogunk boldogulni!
A menüm csörrenése a következő, ami megint észhez térít. Ejj, túl sokat agyalok mostanság!
- Erhm, látod, mondtam, hogy sietni kell! Női megérzés..! - bökök a fejem felé határozottan, s sőt még a szememet is megforgatom, hogy lássa mennyire biztos voltam az igazamban.
Fájdalmas belegondolni, hogy fél óránk van hátra, el is önt egy kis hideg verejték. Egyrészt azért, mert időre kell menni, másrészt pedig biztos figyelnek bennünket és a területet maximálisan uralmuk alatt tartják. Megvakarom a fejemet, kínzott mosolygás kíséretében és megint megpördülök.
- Tényleg össze akarnak minket ugrasztani... - Ezúttal már óvatosság nélkül lépem meg a fokokat, hogy hova teszem a lábam, már nem is izgat. Ez a padló csak akkor omlik be, ha ő úgy kívánja, legalább is nekem most ez jött le. Életben tart, amíg akar és megöl, vagy fene tudja mit tesz velünk, amikor akar. Nem akarok én is egy lyukba szakadni...
- Tessék. - nyomom Tachi kezébe a kis dobozt, ami az idomár kezéből esett ki. Rajta egy kis kulcslyuk, de amivel ki lehetne nyitni... Sehol. Fene!
A zölddel jelzett szoba ajtajánál habozok egy kicsit, de csak annyit, amennyit minden új helységbe lépés előtt. Izgatottan, de mégis feszülten nyomom le a kilincset, közben eszembe sem jut, hogy elő is vehetném a szigonyt. Ezelőtt sem volt rá szükség, most sem lesz, biztos vagyok benne...
Amit a szobában látok, elégedettséggel tölt el. Lám ki van a földön? A díva személyesen! A pincér csajszi után azon sem lepődtem volna meg, hogy ha egyenesen a pultos fiút találjuk itt. Érzékelten viselkedésem azonban undorral tölt el, s el is fintorodok a saját viselkedésem miatt. Lehet, hogy még mosolyogtam is, mikor megláttam a földön ezt a nőt? A NAGY dívát? A Selyemlepel üdvöskéjét? Hah!
- Ohh, sajnálom, még nem találtuk meg őfelsége fülbevalóját... - incselkedek az eszméletlen nővel, majd Tachi felé fordulok valami megerősítésre várva.
A szoba egyébként teli van kitömött állatok fejével. Szép kollekció. Én ugyan nem rajongok ezekért a trófeákért, de akié ez a sok élettelen szobor - ami most zavaróan minket kémlel - biztos rajonghat a hobbijáért...
- Valamit meg kell néznem. - szólalok meg, majd jobbik kezemet egyenesen egy zsiráf fejének a szájába dugom, ujjaimmal pedig matatok benne. Nem leplezem kedélyemet, vicsorgó grimasszal kotorászok az állat szájában, hátha akad benne valami eldugva. Ha itt nincs, megnézem a következőt, majd az utána lévőt. Nem lehet tudni...

Nahát... monsieur Játékmester közbelépett, milyen érdekes. Alig pár pillanattal azután, hogy megfordult a fejemben, kifejtem az időlimit hiányával járó előnyeinket a lánynak. Így nem igazán tehettem mást, minthogy igazat adva széttártam a karjaimat, a női megérzéssel nemigen lehet vitatkozni :] Ahogy nemrégen a pincérlány halálára, úgy most az idomár eltűnésére sem reagáltam különösebben, mg csak oda se mentem a lyukhoz. Pedig a dolog határozottan a kezemre játszott... volna, ha nem sürgetnek meg minket. Bosszantó volt az események ezen láncolata, nem hagyják az embert élni... Talán most először éreztem ellenszenvet a minket csapdába ejtő alak ellen, ugyan a cselekedetei nagyon imponálóak voltak, ám nem szerettem, ha keresztbe tesznek a terveimnek...
- Két darabunk van meg a kulcsból, bizonyára szűkösen szabta meg az időt a maestro... Bármi történjék, maradj higgadt, az a szabadulásunk kulcsa - figyelmeztettem, miközben lekaptattunk a lépcsőn. Az idő minden bizonnyal éppen csak, de elegendő lesz, a trükk benne az, hogyan viseljük a nyomást, amit a fogyó homok okoz. Ha előkerül a pánik, kifuthatunk az időből, a kapkodás pedig feszültséget és széthúzást szül. Azt hiszem minél előbb cselekednem kell, csupán a megfelelő alkalom kivárásához szükséges a türelem.
A dobozkát készséggel átvettem, és miközben az ajtóhoz siettünk, futtában megtekintettem. Csábító a gondolat, hogy a recepciós szekrényben lévő kulcsokat megpróbáljam, csakhogy annyi időnk nincs, és úgy gondoltam, a hozzá szükséges kulcs egyértelműen fel lesz kínálva utunk során. Hacsak nem hagyta figyelmen kívül az idomár.
- Yare-yare... - vontam fel a szemöldököm a ébenfekete hajú, tüzes dívát a földön látván. Az egyszerű ruhákban korántsem volt olyan csábító látvány, mint a Lepelben, noha természetes bája is elegendő volt, hogy megdobogtasson egy férfiszívet, még ha nem is az enyémet.
- Úgy tűnik nem csak mi kaptuk meg, ami nekünk jár :] - tettem hozzá Violeta rosszmájú megjegyzéséhez, bevallom jól esett valami tényleg hozzám passzoló mondatot kiejteni végre.
- Oh, okos ötlet :] Ha szeretnéd, hogy bakot tartsak a magasabban lévő trófeákhoz, szólj - említettem meg a lehetőséget, miközben én odasiettem az eszméletlen Roxie-chanhoz, hátha találok valamit rajta a ruháján és a köteleken túl. Alaposan át kívántam vizsgálni. Nagyon alaposan :]

Az ötlet nem rossz, de az alsó sorban lévő tórfeák szájában Violeta nem talál semmi érdekeset. Tachi vizsgálódása jelen helyzetben eredményesebbnek tűnik, mivel a díva karján szintén található egy kígyómarás. Ahogy mozgatja a férfi a nőt, könnyedén mozog vele a szőnyeg is. A ruháján vagy annak zsebeiben, bélésében nem találni semmilyen nyomot, tüzetesebb vizsgálódás során viszont érzékelhető, hogy az álla mintha természetellenesen lefittyenne. Mintha lenne valami a szájában, mintha kitömték volna, hogy ne tudjon kiabálni.

- Francba..! - sziszegem, mikor az utolsó földközeli állat fejét is megnéztem. Zsiráf, zebra, kroki, izé, gorilla, hogyishívják meg rinocérosz. Egyikben sincs semmi, csak annak az anyagnak a szaga árad belőlük, amivel szépen el lettek tartósítva. Ideges pillantást vetek rájuk, a felső sorra meg reménykedve tekintek, hátha azzal több szerencsénk lesz...
Már majdnem szólok Tachinak, hogy ugyan tartson már bakot, ha már így megígérte. Ő viszont elég elmerültnek tűnik a díva tanulmányozásában. Én is odalépek mellé, s szemügyre veszem őfelségét, ahogy önnön valójában fekszik a földön, teljesen ránk utalva.
- Hmm... Óhh! - mordulok fel, ahogy meglátom én is a karján mutatkozó kígyómarást. Ugyan olyan "szép" mint a pincérlányé. Nagyszerű, már megint kígyók. Kiráz a hideg.
Feszülten kapom fel a fejem, s nézek körbe reflexből, hogy nem-e megint egy csúszómászóval akarják elrontani az amúgy se felhőtlen kedvünket. Azonban nem hallok sem sziszegést, sem azt a jellemző kúszó hangot, így a veszély hiányában visszatérek a dívára.
Besegítek Tachinak az átkutatásban. A nőszemély belső ruházatát meghagyom neki: hagy kutasson ott kedvére, én a belső zsebekben járatom meg a kezem.
- Semmi. - nyugtázom elégedetlenül, Tachira pillantva, majd felegyenesedek. Több apró roppanás jelzi, hogy hátam visszanyeri alakját.
- Talán adjunk be neki is egy ellenmérget? - kérdem apró vigyorral az arcomon. Az igazat megvallva nem érdekel, hogy a díva él vagy hal. Már nem fontos. Ki kell innen jutnunk, ezt kell nekünk szem előtt tartani.
- Meg kéne lesni a többi kitömöttet is, segítesz? - majd odalépek a fal mellé és feltekintek a legközelebb eső állat fejére. Undorral tölt el, hogy megint turkálnom kell bennük, de ez a szükséges rossza, ha találunk valami használhatót...

Hamar ráakadtam a kígyómarás nyomára, ám most ez volt a legkevésbé érdekes. Különösebben jelenleg nem izgatott, hogy pixelekké tudnám robbantani a dívát a nálam lévő főzetekkel, már ha mindegyik félre volt címkézve egyáltalán. Az már annál inkább érdekelt, hogy a fenti kígyó marta-e meg Roxie-chant is, hiszen ha így volt, akkor a két szobát összeköthette talán a szellőzőrendszer, vagyis talán innen is el tudjuk érni az ott rejtőző "kincset". Sok a talán, kevés a konkrétum, szóval inkább nekifogtam valóban tüzetesen átvizsgálni az eszméletlen testet, és nem haboztam a ruhájától is megfosztani. Nem a perverz énem cselekedett azonban, illetve nem csak :] Inkább a díva bőrére írt, égetett, karcolt üzenetet, nyomot kerestem, semmint férfiúi kíváncsiságom hajtott. Nem igazán foglalkoztatott, Violeta mit szól hozzá, nem volt annyi időnk feltételezésem szerint, hogy kupaktanácsot tartsunk arról, mennyivel illendőbb volna, ha egy nő testét egy másik nő kutatná át.
Úgy tűnt társam eredménytelen köröket futott az elérhető trófeák szájában való kutatással, és rövidesen csatlakozott is hozzám, hogy magát a ruhát vizsgálja át, azonban egyikünk sem járt sikerrel. Annál érdekesebb volt, hogy a lány nem foglalkozott vele, mit csinálok éppen, bár nemigen vallottak egy kéjenc élvezkedésére a mozdulataim, lévén célom sem ez volt.
- Se nyom, se üzenet. Valaminek pedig kell itt lennie, ha azt szeretné, hogy az időnket pazaroljuk, fenntart minket a többi szobánál - közöltem egykedvűen, majd rápillantottam a bájos teremtésre. Az a vigyor... Félelmetesek a rivalizáló nők, ezt meg kell hagyni. Válasz helyett lehívtam a menümet, és az inventoryba jutva egy kevés görgetés után megtaláltam a keresett szert. Az üvegcse a kezembe varázsolódott, én pedig készséggel átnyújtottam azt a virágszálnak, hadd tegyen belátása szerint, mindezt pedig egy cinkos mosollyal kísértem.
- Nincs akadálya... csupán előbb a díva szájában is turkálnunk kell egy keveset bemelegítésként :] - jegyeztem meg, és nekiálltam szétfeszíteni az állkapcsát, hogy láthassam, láthassuk, mit rejt a szájürege. Mivelhogy valamit rejtett a jelek szerint.

Ó, de még mennyire, hogy rejtett! Egészen pontosan egy kis göngyöleg gyolcsot, amivel elhallgattatták eddig, hogy ne tudja felhívni a figyelmet rátok, mikor a szoba előtti recepciós pultnál tevékenykedtetek. Tachi azonban hamar észreveheti, hogy a puha anyagban valami oda nem illő kemény tárgy lapul, ami nem más volt, mint egy aprócska kulcs. Viszont ez a zárnyitó sokkal kisebb, mint amelyik a Kagami által elejtett dobozkát nyithatná. Hiába próbálkoznátok vele, nem járnátok sikerrel. Egy a szerencsétek, nemcsak a zárak, de a kulcsok is immortal objectek, így a helytelen kulcsot nem lehet csak úgy véletlenségből beletörni a zárakba. Szellőzőt egyébként nem láthattok ebben a helyiségben. Ahogy a kicsiny kulcsot megkaparintjátok, még valamire figyelmesek lehettek. A díva szájából kiszedett anyagon egy felirat olvasható:

Az "ellenméreg" amit Tachi a kezembe adott, még mindig a kezemben van, ám már el is felejtkeztem róla. Figyelmemet inkább az a kis összetekert valami vonja el, amit a lovag a díva szájából halászik ki. Kíváncsian vizslatom, ahogy széttekeri az anyagot, melyből egy kis kulcs kerül elő. Tényleg kicsi. Úgy értem még a ládához is. Amikor odakint felvettem a kezembe, meglestem a kulcslyukat is, nagyobbra emlékszem, de nem akadályozom meg Tachit, hogy belepróbálja a zárba, ha akarja. Más lakatra viszont nem emlékszem, amit nyithatnánk, tehát még mindig van olyan dolog, amiről nem tudunk. És fogadni mernék arra, hogy amit az a bizonyos lakat zár el, nem más, mint egy mozaik-darab, a kijutásunk egyik záloga.
Pillanatnyi rosszullét fog el a gyomromban már rég óta gyülemlő feszültségtől. Csak most vettem észre, ahogy megint elkezdtem kattogtatni az agyamat. Mostanra robbanásig feszült bennem a belső húr attól a rengeteg találós-kérdés szerű feladványtól, keresgéléstől és félelemtől, ami itt ért.
Az itt töltött idő nagy "i" betűjére végül a gyolcson lévő kis mondat teszi fel a pontot.
- Mindig láss a dolgok mögé... - idézem az anyagra írt szavakat, közben a számra orbitálisan brutális, eszelős vigyor kanyarodik.
- Mindig láss a dolgok mögé... Nesze semmi, fogd meg jól... Még rímel is... - kínos lassúsággal fordítom a fejemet Tachi felé, szemeimben téboly lángja lobban. Mint egy robot, úgy egyenesedek fel megint, arcomra fagyott mosollyal.
- Ó hogy a kurva életbe..! Hogy a rohadás! - testem annyira megfeszül, hogy csoda, ha az üvegcse nem törik el finom tenyerem erős szorításában.
- Mégis mi vagyok én?! Superman?! Hogyan lássak a dolgok mögé?! - aztán egy villámgyors mozdulattal hozzávágom az ablakhoz a fiolát, mely ezernyi pixelszilánkra bomolva tűnik el.
- Hogy sorvadna el ez a rohadt ház ettől az aljas mocsok ellenméregtől! - kiabálom továbbra fülsértően magas hangon, már oda sem figyelve arra, hogy tényleg helyesen ejtsem a szavakat.
- Majd én mindjárt a dolgok mögé látok! - egy gyors mozdulattal lekapom a hátamról a szigonyt és nemes egyszerűséggel belevágom azt a legközelebb állat fejébe. Kihúzom, megint beledöföm. Aztán megpördülök és rásózok egy keményet. Teleport. A másik oldalon ugyan így megsorozok három kitömött fejet is, hogy meglássam mi van mögöttük.
- Hátha majd ez mögött! - kiáltom, ahogy megint használva képességemet az ajtóhoz termek és egy nagyot rúgok rajta. Ahogy azonban az kicsapódik, s lassan nyikorogva megáll, úgy dühöm is csillapodni kezd. Olybá tűnik csak ki kellett magamat tombolnom és lenyugszom.
Zihálva ülök le az egyik sarokba, kezemmel a homlokomat dörzsölgetve, a szigonyt csak lehajítom a földre...

Alaposan betömték Roxie-chan száját, ezzel a ronggyal benne nem csoda, hogy nem hallottuk, hiába csak egy ajtó választotta el őt tőlünk. Azon forogtak a fogaskerekeim, hogy mi célja is lehet a díva és a pincérlány ittlétének, és hogy nem csupán merő véletlenségből kerültünk-e ebbe a különös játékba? Mintha csak a körülmények áldozatai lennénk egy emberrablásban, ám a kép nem állt össze. Sokkal inkább volt logikus, hogy a felszolgáló hölgyemény és a díva is kellékek, és előbbinek az a hálátlan szerep jutott, hogy fény derüljön általa a potik valós tartalmára ezáltal megakadályozva minket, hogy Roxie-chan halálát lelje.
Amint kibontottam a gyolcsot, fémes koppanás hallatszott a padlón. Lefelé irányítva tekintetemet felfedeztem a kulcsot, mely ezek szerint a csomagban volt. Kézenfekvő volt megnézni, hogy az apró zárnyitó illik-e az idomár által talált dobozba, de az meg sem akadt a zárban, túl kicsi volt. Nem ide illett. Végigpörgettem az emlékeimen, hogy találkoztunk-e más kinyithatatlan zárral, azonban vagy cserben hagyott a memóriám, vagy egy későbbi darabjához kellett a kirakósnak. A feliratra viszont már Violeta hívta fel a figyelmem, míg én a kulccsal voltam elfoglalva. Hümmögve csíptem az államat ujjaim közé, ám a lány nem hagyott időt arra, hogy értelmezzem az üzenetet. Tanúja lehettem lassan duzzadó dührohamának, melyet az eddig felgyülemlett stressz okozott benne. Talán csak a jelenlétemnek köszönhette, hogy nem kattant be jóval előbb, ám most, az időlimitünk és az azt kísérő figyelmeztetés valószínűleg kiverte a biztosítékot a szabadságra vágyó madárkában.
Feltápászkodtam és némán figyeltem tetteit, meg sem próbálva megállítani őt. Értékes percek múltak el, ám úgy véltem, hasznunkra válhat, ha most kitombolja magát és az lenyugtatja annyira, hogy kellő higgadtsággal nézzen szembe az előttünk álló kihívásokkal. Nemsokára leroskadt a fal mellé, én pedig elérkezettnek láttam az idejét, hogy újfent színre lépjek kicsiny valóságában. Letelepedtem mellé, és előbb a vállát öleltem át, majd magam felé fordítva teljesen magamhoz húztam.
- Nyugodj meg. Ahhoz, hogy kijussunk szükségünk van egymásra, egymásra vagyunk utalva. Nekem is szükségem van rád és arra, hogy higgadtan tudj gondolkozni - szóltam hozzá, majd kissé eltoltam magamtól, hogy mélyen smaragdzöld szemébe nézhessek - Ki foglak innen juttatni. Megígérem, Violeta... - Vállait határozottan fogva most én hajoltam közelebb hozzá, nem sok időt hagyva neki, hogy reagáljon. Megcsókoltam, gyengéden, de határozottan, mintegy pecsétjeként az iménti ígéretemnek. Ez az a fordulópont, amire készültem, itt dől el minden. Vagy végleg az oldalamra állítom, vagy ellenségekként fogunk innentől tekinteni egymásra, hiszen ha az előkészítéseim ellenére is elutasít, olyan szakadék nyílik kettőnk közé, amely megmérgezi a gyümölcsöző együttműködés lehetőségét. Tombolása máris ötletet adott nekem, mit is jelenthet az üzenet, sőt talán le is szakította azt a trófeát, ami mögött az újabb nyom rejtőzik sejtésem szerint. Elválasztottam az enyémet puha ajkaitól és újfent rápillantottam a tüneményes virágszálra. Arra, aki azóta tartja fenn az érdeklődésem, mióta csak megpillantottam. Erre nem sokan képesek, értékes lány volt a szememben.

Ahogy Vio sorra döfködi a trófeákat, a nemes vadak preparátumai sorra pixelekre szakadnak, s mögöttük kis üregek kerülnek napvilágra. A gondolatmenet helyesnek bizonyul, ugyanis az üresek mellett az egyikben megcsillan egy újabb, immáron a harmadik kezetekbe kerülő mozaikdarab, egy másikban pedig az oly nagyon keresett csavarhúzó. Amikor valamelyikőtök megérinti a zárnyitó darabkáját, a térképeteken újabb változást fedezhettek fel. A kezdeti olvasószoba és az orvosi szoba pirossal jelzett lezárt területté válik. Természetesen most, hogy birtokotokban van a keresett eszköz, visszatérhettek az emeletre, az ottani szoba még mindig zölden világít a térképeteken. Ám a játékmester tovább fokozza a hangulatot azzal, hogy óraketyegés hangját kezditek el hallani. Összesen még 23 percetek van! Ezt könnyedén leolvashatjátok ti is, ugyanis mindegyik helyiség sarkában felfigyelhettek ezután egy álló kakukkos órára.

Ha felmentek az emeletre, a csavarhúzó segítségével könnyedén eltávolíthatjátok a szellőzőrácsot. Ha kellő bátorsága lesz valamelyikőtöknek, hogy a sötét zugba dugja a kezét, a következő dolog történik:

Spoiler: