[Küldetés] A díva eltűnt ereklyéje

Kíváncsian tekintek Tachi felé, mikor hirtelen megszólal, hogy talált valamit... Valamit, ami mutatós, hogy az ő szavaival éljek. Izgatottan vártam, hogy mit sikerült előhalásznia a szekrényből. Gondolataimban felmerült, hogy egy fegyverre, hullára, a dívára, kincsekre, mérgekre akadhatott rá, de nem... Várakozásaimmal ellentétben nem más rántott elő, mint egy díszes, csipkés bugyit. Fogalmam sincs hogy hogyan fog segíteni egy női alsónemű innen megszökni, vagy netán a saját gyűjteményébe talált egy újabb elemet? Ez valami fétis lenne a részéről? Ehh, már azt hittem, hogy egy normális ember, de látszik, hogy túl szép volt azt gondolni, hogy férfi létére nincs beütése.
Ám ekkor elveszi kezéből az emlegetett ruhadarabot, s meglátom, hogy egy mozaik darab is pihen nála. Veszek egy nagy levegőt, s képzeletben a kezemet ráhelyezem a mellkasomra. Phuh, most megnyugodtam, hogy nem valami perverzzel van dolgom... Vagy mégis?
- Lehet, de azt kevesen fogják látni... - teszem hozzá megjegyzésem egy meglepődött grimasszal, majd a kezébe nyomom a képeket. Inkább ezeket lesse, mint rólam fantáziáljon, mert arra most nincs időnk, meg a hangulat sem a legideálisabb.
- Hátha te észreveszel valamit, amit én nem. - ezekkel a szavakkal ott hagyom, s visszabattyogok az asztalhoz, újra átfésülni. Nem hiszem, hogy a sok kacat között semmi használható nincs, Tachi meg egyből egy mozaik-darabot vághat zsebre. Szemfülesebbnek kell lennem ennél...
Mindhiába... Újra átnézem a dobozokat, de továbbra sincs semmi használható, azonban mikor az utolsó végére érek, halk, szisszenő hang üti meg a fülem, amire egyből felkapom a fejem. Szememmel gyorsan körbepásztázom a szobát, hogy honnan jöhet a hang, majd tekintetem egy, a bal oldalamon lévő fal aljába beépített szellőzőn akad meg. Az ősellenségem pedig onnan bújik ki, vagy mondhatom azt, hogy már ki is bújt. Farkának is már csak a vége lóg be a szellőzőbe, a többi része kint fityeg, engem célba véve.
- A francba! - kiáltom, majd szigonyommal többször is rávágok a kígyóra, majd meg is szurkálom. Már lehet rég meghalt, mikor én bevittem a szerintem utolsó csapást. Zihálva nézem végig, ahogy az állat semmivé lesz, majd zavartan pillantok körbe. A hang elmúlt, tehát ez volt az egyetlen, máshonnan nem jött. Egek, még jó, hogy észrevettem, nem tudom mit csináltam volna, ha most megmar...
Fegyveremmel a kezemben lehajolok, s szemügyre veszem a szellőzőt, nehogy több is bent gubbasszon, csak arra várva, hogy lankadjon figyelmünk. Benézek a rácsok között, de több csúszómászót nem látok, azonban több tárgyat is felfedezek odabent, amiről még nem tudom, hogy mik, de ott vannak. Lehet, hogy a kijutásunk záloga is bent kuksol, csak valahogy ki kell szedni.
- Kell valami, amivel ki bírjuk feszíteni...

Hmm... kissé szomorúan konstatáltam, hogy a lány nem vette a lapot és véres komolysággal meredt rám többrétegű tréfám felfedezése után is, bár megrökönyödött arca felettébb szórakoztató látvány volt, amíg nem látta a teljes képet, csupán annak egy részletét :] Igazán kár, hogy nem tudtam oldani a feszültségén, kezdem magam kínosan érezni a kis csapat egyetlen olyan tagjaként, aki kifejezetten jól szórakozik, még ha nem is látszik rajtam. Határozottan élveztem ennek a rejtélyes kúriának a felfedezését és epekedve vártam a ránk leső csapdákat, közben pedig tanulmányozhattam egy fafejű idomár és egy szemrevaló, ámde legalább annyira titokzatos tündérke viselkedését.
- Két... pardon, háromfős közönség az valóban nem sok :] - válaszoltam vigyorogva a petre is utalva, miközben elvettem a képeket, melyek a dívát ábrázolták. Megkötözve, felettébb érdekes pózokban. Nahát... egyre szívesebben találkoznék azzal, aki mindezt szponzorálja, remekül megértenénk egymást, azt hiszem.
Amíg Violeta visszament a dobozkáihoz, addig letettem az ágyra a feleslegesnek bizonyult szerzeményeket, és ha már ott voltam, körülnéztem arrafelé is, hátha találunk még valamit a párnák és takarók között.
- Idomár uraság, megtenné, hogy benéz a festmények mögé? - szólítottam meg közben a tétlenül álldogáló alakot. Nem zártam ki a lehetőségét, hogy van valami kapcsolat ezen helyiség és a lenti olvasószoba között abból kiindulva, hogy ugyanazok a képek díszítik a falat, és egy ilyen egyszerű feladattal talán ez a fickó is megbirkózik. A lány kiáltására kaptam csak fel a fejem. Felvont szemöldökkel figyeltem, ahogy a padlót csapkodja a fegyverével. A padlót, és egy kígyót. Némi aggodalmat színlelve siettem oda hozzá és álltam mögé.
- Szép munka! Jól vagy? - kérdeztem, bár valamivel jobban esett volna, ha ott vagyok és saját kezűleg menthetem meg a bájos teremtést, de legalább bizonyította, hogy nem ejtették a fejére és elég talpraesett ahhoz, hogy ne pánikoljon be annyira, hogy lebénítsa a félelem.
- A lenti zárt ajtó kinyílt, talán ott, vagy a raktárban találunk valamit - vetettem fel, és a lány vállaira tettem a kezemet, megpróbálva belesni mögüle a szellőzőlyukba, amit nézegetett. Valóban, valami volt odabent, de nem lehetett tisztán látni, mit rejt.

- Kell valami, amivel ki bírjuk feszíteni... - szavaimat kimért mozdulatom követi, amivel kezem ráfügg a szellőző jól megmunkált vasrácsaira. Próbálnám feszegetni, de hajthatatlannak tűnik, erővel semmiképpen nem lehet odébb tenni, kiszedni, széttörni.
Egy panel ugrik fel hirdetve, hogy fölösleges puszta kézzel próbálkozni, mert azzal ugyan semmire nem lehet menni. Ellenben egy csavarhúzóval könnyedén el lehet távolítani a makacs burkolatot, hogy hozzáférhessünk a sötétben bujkáló rejtélyes kincsekhez.
Érdeklődve szemlélem az információs panelt, majd elengedem a vasrácsot, mire az információ is elillan. Újra ráfogok a rácsokra, s a kis panel megint felugrik. Erre számítottam. Kezdek hozzászokni már ehhez a játékbeli program-monotonitáshoz, ami előre kiszámított módon viselkedik. A való világhoz képest könnyebb megérteni.
Tachi érintését érzem a hátamon, szavai pedig fülemben duruzsolnak. Volna odalent egy ajtó, ami kinyílt? Érdemes lenne megnézni, már csak egy csavarhúzót találni is érdemes lenne.
- Jól van, nézzük meg. - és feltápászkodom, ott hagyva a szellőzőt és az eltűnő infóablakot. Bizalmatlanul tekintek az idomárra. Haszontalan egy alak. Semmit sem köszönhetünk neki idáig és most is csak tétlenkedik. Nagyot sóhajtva kommentálom ki nem mondott gondolataimat, de bízom benne, hogy Tachi megérti, hogy célzok valamire, sőt azt is, hogy mire.
- Egyébként... Szinte kicsattanok! - hevesen gesztikulálva a plafon felé nyújtom a kezem, ami gyorsan átcsap nyújtózkodásba. Akkor veszem észre, hogy hiába küldtek minket padlóra kábító gázzal, én számomra vajmi pihenést nyújtott a földön fekvés és a rendszer most ér utol engem, arra kényszerítve nemsokára, hogy pihenjek, aludjak.
- Maradjunk együtt. - ajtón kilépve megnyitom a térképem, ami tényleg zöldre váltva jelzi nekünk a szabad belépést.
Habozok egy kicsit, de mikor hallom, hogy Tachi mögöttem, illetve mellettem van, nyomban meglódulok, hogy lebaktatva a lépcsőn a fel nem fedezett helyiség felé forduljak...

Nem mondhatnám, hogy túlságosan felforgattam volna az ágyat, nem volt rá szükségem, hogy feltúrjam. Egyébként sem volt szívem a mutatós összképet elrontani, legalábbis így nem. Violetával közösen, az már egy másik történet volna, de egy kolonccal a nyakunkon nem adódott sok lehetőségem. Pedig határozottan úgy véltem, sínen lennék, ha behatóbban is foglalkozhatnék a témával, és nem kellene játszanom a segítőkész, bűneit megbánó, vezeklő piros indikátorost, hanem megmutathatnám a valódi arcomat. Jelen körülmények között ez sajnos visszás dolog lett volna, ebben a kényes szituációban nem volt haszna egyediségem felfedésének... legalábbis egyelőre.
Lényeg a lényeg, az ágy körül semmi különös nem volt elrejtve, még alatta sem. Ennél még a ruhásszekrény érdektelenebb fele is több izgalmat tartogatott számomra. Kissé csalódottan álltam fel, ám aztán megvontam a vállamat. Éppen elég érdekességet fedeztünk fel, így is többet rejtett ez a szoba, mint az összes eddigi együttvéve. A különösen érdekfeszítő fényképek, a mozaikdarab és a kígyó rejtekéül szolgáló szellőzőcsatorna bőven ellátott minket információval, nyommal, lehetőséggel a továbblépésre. Ámde a rács feszegetése hasztalannak bizonyult, én pedig feleslegesnek véltem ugyanúgy kudarcot vallani, ahogy a virágszál is tette. Miután beleegyezett a burkolt javaslatomba és felkelt, sóhaja és pillantása az eredménytelenül lézengő idomár felé sokatmondó volt, főleg számomra. Egyben egyfajta diadalnak is minősíthettem: ha választania kellene a lánynak, a mérleg nyelve felém billenne, ez már egyértelművé vált. És akkor most jöhet az a fordulat, ami alapjaiban megrengeti az egész kapcsolatrendszert, amin eddig dolgoztam :]
- Nincs miért rohannunk, ha pihenésre van szükséged, megengedhetjük magunknak. Késő éjjel van, elvégre - kommentáltam a nyújtózkodását, mozdulatain érződött, hogy kissé elpilledt. Mindenesetre nem haboztam kíséretet adni neki a lefelé vezető úton, még egyébként is vissza fogunk térni ebbe a hálószobába, talán hamarosan.
- Magam sem gondoltam másképp :] Nyugodtabb vagyok, ha a közeledben lehetek - engedtem meg magamnak egy apró utalást a folyosón haladva. A nyikorgó lépcsők lefelé már kevésbé tűntek veszélyesnek, hiszen egyszer már megmásztuk baj nélkül a rozoga fokokat. Ennek ellenére kezemet Violeta derekán nyugtatva tartottam vele, hogy megtekintsük a lenti, immár nyitott szobát a recepciós pult mögött.

//Sajnálom, hogy így alakult, de kénytelen vagyok Kagamit kizárni a küldetésből. Záráskor az eddigi teljesítménye alapján jutalmazom majd.//

Ahogy haladtok mindhárman a lépcsőn lefelé, olyasmi történik, amivel valószínűleg már egyikőtök sem számolt. A lépcső eddig sem tűnt bizalomgerjesztőnek, de most bebizonyosodik, hogy valóban volt okotok stabilságát megkérdőjelezni. Violeta és Tachi arra lehet figyelmes, hogy az idomár és petje nagy robajjal szakad be a lépcső fokok között, miközben Kagami kezéből kieső dobozka kellemetlen koppanásokkal gördül végig a lépcsőn, meg sem állva az előtér közepéig. Ha visszafordulnátok segíteni a fiúnak és gyíkjának, hűlt helyükön csak egy tátongó sötét lyukat találtok a lépcső bal oldalán, ahol próbáltak volna utánatok menni. Menthetetlen helyzet és nincs is értelme utána menni, hisz miért is segítenétek olyasvalakinek, akinek eddig semmi hasznát nem vettétek. Legalábbis ezen gondolat kezdi körbefonni elméteket. Ám hogy igazán megbizonyosodjatok erről, üzenetet kaptok a játékmestertől:

Tik-tak, ketyeg az óra! Túlságosan lassan haladtok! Megszabadítottalak benneteket egy kolonctól, lássuk nélküle mire lesztek képesek... Innentől kezdve fél órátok van kijutni, vagy örökre itt ragadtok. Természetesen egyedül. Ne számítsatok egymás társaságára. Akad még elég szoba. Produkáljatok végre valamit, mert kezdem unni a játékot!

Ha eddig nem is, most már biztosak lehettek abban, hogy a játékmester figyel benneteket és ha kell, bele tud nyúlni a kijutásért folytatott küzdelemetekbe. Ez a fél órás limit talán kellően ösztönző lesz arra, hogy iparkodjatok, s kellő stresszhatást generál ahhoz, hogy hibát vétsetek vagy egymás ellen forduljatok, avagy épp ellenkezőleg, fokozottabb összmunkára sarkalljon benneteket.
S hogy mi vár benneteket a recepciós pult mögötti szobában? Amit a fotókon is láttatok! A Karmazsin selyemlepel ünnepelt dívája megkötözve, ájultan feszik a helyiség szőnyeggel borított padlóján. Semmi kényelem, semmi flancos külcsíny, puritán módon, egyszerű ruhában, smink nélkül, megtörten. A korábbi csillogásnak és eleganciának nyoma sincs. Bűntetés talán, vagy csak ő is egy kelléke a játéknak, mint a pincérlány? Vagy éppen a kulcsfigurája az egész ittléteteknek?
A helyiség maga amúgy egy olyan szoba, melyben különböző állatok trófeáit tartják a falakra felaggatva. Vannak melyek szemmagasságig érnek, s vannak, amelyekhez székre kellene állnotok. Ám arra nem emlékeztek, hogy láttatok valahol széket vagy létrát, s további bútorok sincsenek a szobában, csak a vaddisznók, szarvasok és medvék kikészített fejei a falon és a szőnyeg a padlón. Egyetlen ablak van, melyen kinézve hasonló látképet kaptok, mint az olvasószobából, persze pár méterrel arrébb vagytok már. Odakint koromsötét van, csak a csillagok világítják meg némiképp a környéket, ahol azonban továbbra sem tapasztaltok semmilyen mozgolódást, az ablak pedig szintén immortal object. Éjfél már jócskán elmúlt.

- Nincs miért rohannunk..? - idézem vissza Tachi szavait kérdéssé konvertálva egy erőtlen grimasszal. Fejemet nem fordítom felé, magából a hanghordozásomból rájöhet arra, hogy ezzel nem értek egyet.
- Szerintem most kellene igazán sietni... Halott felszolgáló, kígyók és ki tudja még mi..! - emelem fel hangomat, majd gyorsan lejjebb tekerek a szinten, mielőtt kínos kicsattanásba megy át érvelésem.
A lépcső nyikorogva tengődik lépteink súlya alatt. Felfelé sem volt ígéretes jönni rajta, de mintha a visszaút még ingoványosabb lenne. Minden egyes lépésemnél kísértetiesen feljajdul, s minden lépcsőfok után egyre jobban befurakszik fejembe a kesernyés bőgése, amint rálépek a következőre. Gépies menetelésemből egy nagy robaj rángat ki, ami mögülünk tör ránk. Megpördülök. A lépcső bal oldalán egy nagy fekete lyuk tátong, az idomár sehol, csak egy kis dobozra hajazó tárgy vágtat le a fokokon, ütemesen csapkodva magát a deszkákhoz.
Teszek pár bizalmatlan lépést a lyuk felé, s félszegen lenézek rajta. Sötétség. Nofene... Elvesztettük hármunkból az egyiket, de nem fogok könnyeket hullajtani egy ilyen alakért. Tachival kettesben jobban fogunk boldogulni!
A menüm csörrenése a következő, ami megint észhez térít. Ejj, túl sokat agyalok mostanság!
- Erhm, látod, mondtam, hogy sietni kell! Női megérzés..! - bökök a fejem felé határozottan, s sőt még a szememet is megforgatom, hogy lássa mennyire biztos voltam az igazamban.
Fájdalmas belegondolni, hogy fél óránk van hátra, el is önt egy kis hideg verejték. Egyrészt azért, mert időre kell menni, másrészt pedig biztos figyelnek bennünket és a területet maximálisan uralmuk alatt tartják. Megvakarom a fejemet, kínzott mosolygás kíséretében és megint megpördülök.
- Tényleg össze akarnak minket ugrasztani... - Ezúttal már óvatosság nélkül lépem meg a fokokat, hogy hova teszem a lábam, már nem is izgat. Ez a padló csak akkor omlik be, ha ő úgy kívánja, legalább is nekem most ez jött le. Életben tart, amíg akar és megöl, vagy fene tudja mit tesz velünk, amikor akar. Nem akarok én is egy lyukba szakadni...
- Tessék. - nyomom Tachi kezébe a kis dobozt, ami az idomár kezéből esett ki. Rajta egy kis kulcslyuk, de amivel ki lehetne nyitni... Sehol. Fene!
A zölddel jelzett szoba ajtajánál habozok egy kicsit, de csak annyit, amennyit minden új helységbe lépés előtt. Izgatottan, de mégis feszülten nyomom le a kilincset, közben eszembe sem jut, hogy elő is vehetném a szigonyt. Ezelőtt sem volt rá szükség, most sem lesz, biztos vagyok benne...
Amit a szobában látok, elégedettséggel tölt el. Lám ki van a földön? A díva személyesen! A pincér csajszi után azon sem lepődtem volna meg, hogy ha egyenesen a pultos fiút találjuk itt. Érzékelten viselkedésem azonban undorral tölt el, s el is fintorodok a saját viselkedésem miatt. Lehet, hogy még mosolyogtam is, mikor megláttam a földön ezt a nőt? A NAGY dívát? A Selyemlepel üdvöskéjét? Hah!
- Ohh, sajnálom, még nem találtuk meg őfelsége fülbevalóját... - incselkedek az eszméletlen nővel, majd Tachi felé fordulok valami megerősítésre várva.
A szoba egyébként teli van kitömött állatok fejével. Szép kollekció. Én ugyan nem rajongok ezekért a trófeákért, de akié ez a sok élettelen szobor - ami most zavaróan minket kémlel - biztos rajonghat a hobbijáért...
- Valamit meg kell néznem. - szólalok meg, majd jobbik kezemet egyenesen egy zsiráf fejének a szájába dugom, ujjaimmal pedig matatok benne. Nem leplezem kedélyemet, vicsorgó grimasszal kotorászok az állat szájában, hátha akad benne valami eldugva. Ha itt nincs, megnézem a következőt, majd az utána lévőt. Nem lehet tudni...

Nahát... monsieur Játékmester közbelépett, milyen érdekes. Alig pár pillanattal azután, hogy megfordult a fejemben, kifejtem az időlimit hiányával járó előnyeinket a lánynak. Így nem igazán tehettem mást, minthogy igazat adva széttártam a karjaimat, a női megérzéssel nemigen lehet vitatkozni :] Ahogy nemrégen a pincérlány halálára, úgy most az idomár eltűnésére sem reagáltam különösebben, mg csak oda se mentem a lyukhoz. Pedig a dolog határozottan a kezemre játszott... volna, ha nem sürgetnek meg minket. Bosszantó volt az események ezen láncolata, nem hagyják az embert élni... Talán most először éreztem ellenszenvet a minket csapdába ejtő alak ellen, ugyan a cselekedetei nagyon imponálóak voltak, ám nem szerettem, ha keresztbe tesznek a terveimnek...
- Két darabunk van meg a kulcsból, bizonyára szűkösen szabta meg az időt a maestro... Bármi történjék, maradj higgadt, az a szabadulásunk kulcsa - figyelmeztettem, miközben lekaptattunk a lépcsőn. Az idő minden bizonnyal éppen csak, de elegendő lesz, a trükk benne az, hogyan viseljük a nyomást, amit a fogyó homok okoz. Ha előkerül a pánik, kifuthatunk az időből, a kapkodás pedig feszültséget és széthúzást szül. Azt hiszem minél előbb cselekednem kell, csupán a megfelelő alkalom kivárásához szükséges a türelem.
A dobozkát készséggel átvettem, és miközben az ajtóhoz siettünk, futtában megtekintettem. Csábító a gondolat, hogy a recepciós szekrényben lévő kulcsokat megpróbáljam, csakhogy annyi időnk nincs, és úgy gondoltam, a hozzá szükséges kulcs egyértelműen fel lesz kínálva utunk során. Hacsak nem hagyta figyelmen kívül az idomár.
- Yare-yare... - vontam fel a szemöldököm a ébenfekete hajú, tüzes dívát a földön látván. Az egyszerű ruhákban korántsem volt olyan csábító látvány, mint a Lepelben, noha természetes bája is elegendő volt, hogy megdobogtasson egy férfiszívet, még ha nem is az enyémet.
- Úgy tűnik nem csak mi kaptuk meg, ami nekünk jár :] - tettem hozzá Violeta rosszmájú megjegyzéséhez, bevallom jól esett valami tényleg hozzám passzoló mondatot kiejteni végre.
- Oh, okos ötlet :] Ha szeretnéd, hogy bakot tartsak a magasabban lévő trófeákhoz, szólj - említettem meg a lehetőséget, miközben én odasiettem az eszméletlen Roxie-chanhoz, hátha találok valamit rajta a ruháján és a köteleken túl. Alaposan át kívántam vizsgálni. Nagyon alaposan :]

Az ötlet nem rossz, de az alsó sorban lévő tórfeák szájában Violeta nem talál semmi érdekeset. Tachi vizsgálódása jelen helyzetben eredményesebbnek tűnik, mivel a díva karján szintén található egy kígyómarás. Ahogy mozgatja a férfi a nőt, könnyedén mozog vele a szőnyeg is. A ruháján vagy annak zsebeiben, bélésében nem találni semmilyen nyomot, tüzetesebb vizsgálódás során viszont érzékelhető, hogy az álla mintha természetellenesen lefittyenne. Mintha lenne valami a szájában, mintha kitömték volna, hogy ne tudjon kiabálni.

- Francba..! - sziszegem, mikor az utolsó földközeli állat fejét is megnéztem. Zsiráf, zebra, kroki, izé, gorilla, hogyishívják meg rinocérosz. Egyikben sincs semmi, csak annak az anyagnak a szaga árad belőlük, amivel szépen el lettek tartósítva. Ideges pillantást vetek rájuk, a felső sorra meg reménykedve tekintek, hátha azzal több szerencsénk lesz...
Már majdnem szólok Tachinak, hogy ugyan tartson már bakot, ha már így megígérte. Ő viszont elég elmerültnek tűnik a díva tanulmányozásában. Én is odalépek mellé, s szemügyre veszem őfelségét, ahogy önnön valójában fekszik a földön, teljesen ránk utalva.
- Hmm... Óhh! - mordulok fel, ahogy meglátom én is a karján mutatkozó kígyómarást. Ugyan olyan "szép" mint a pincérlányé. Nagyszerű, már megint kígyók. Kiráz a hideg.
Feszülten kapom fel a fejem, s nézek körbe reflexből, hogy nem-e megint egy csúszómászóval akarják elrontani az amúgy se felhőtlen kedvünket. Azonban nem hallok sem sziszegést, sem azt a jellemző kúszó hangot, így a veszély hiányában visszatérek a dívára.
Besegítek Tachinak az átkutatásban. A nőszemély belső ruházatát meghagyom neki: hagy kutasson ott kedvére, én a belső zsebekben járatom meg a kezem.
- Semmi. - nyugtázom elégedetlenül, Tachira pillantva, majd felegyenesedek. Több apró roppanás jelzi, hogy hátam visszanyeri alakját.
- Talán adjunk be neki is egy ellenmérget? - kérdem apró vigyorral az arcomon. Az igazat megvallva nem érdekel, hogy a díva él vagy hal. Már nem fontos. Ki kell innen jutnunk, ezt kell nekünk szem előtt tartani.
- Meg kéne lesni a többi kitömöttet is, segítesz? - majd odalépek a fal mellé és feltekintek a legközelebb eső állat fejére. Undorral tölt el, hogy megint turkálnom kell bennük, de ez a szükséges rossza, ha találunk valami használhatót...

Hamar ráakadtam a kígyómarás nyomára, ám most ez volt a legkevésbé érdekes. Különösebben jelenleg nem izgatott, hogy pixelekké tudnám robbantani a dívát a nálam lévő főzetekkel, már ha mindegyik félre volt címkézve egyáltalán. Az már annál inkább érdekelt, hogy a fenti kígyó marta-e meg Roxie-chant is, hiszen ha így volt, akkor a két szobát összeköthette talán a szellőzőrendszer, vagyis talán innen is el tudjuk érni az ott rejtőző "kincset". Sok a talán, kevés a konkrétum, szóval inkább nekifogtam valóban tüzetesen átvizsgálni az eszméletlen testet, és nem haboztam a ruhájától is megfosztani. Nem a perverz énem cselekedett azonban, illetve nem csak :] Inkább a díva bőrére írt, égetett, karcolt üzenetet, nyomot kerestem, semmint férfiúi kíváncsiságom hajtott. Nem igazán foglalkoztatott, Violeta mit szól hozzá, nem volt annyi időnk feltételezésem szerint, hogy kupaktanácsot tartsunk arról, mennyivel illendőbb volna, ha egy nő testét egy másik nő kutatná át.
Úgy tűnt társam eredménytelen köröket futott az elérhető trófeák szájában való kutatással, és rövidesen csatlakozott is hozzám, hogy magát a ruhát vizsgálja át, azonban egyikünk sem járt sikerrel. Annál érdekesebb volt, hogy a lány nem foglalkozott vele, mit csinálok éppen, bár nemigen vallottak egy kéjenc élvezkedésére a mozdulataim, lévén célom sem ez volt.
- Se nyom, se üzenet. Valaminek pedig kell itt lennie, ha azt szeretné, hogy az időnket pazaroljuk, fenntart minket a többi szobánál - közöltem egykedvűen, majd rápillantottam a bájos teremtésre. Az a vigyor... Félelmetesek a rivalizáló nők, ezt meg kell hagyni. Válasz helyett lehívtam a menümet, és az inventoryba jutva egy kevés görgetés után megtaláltam a keresett szert. Az üvegcse a kezembe varázsolódott, én pedig készséggel átnyújtottam azt a virágszálnak, hadd tegyen belátása szerint, mindezt pedig egy cinkos mosollyal kísértem.
- Nincs akadálya... csupán előbb a díva szájában is turkálnunk kell egy keveset bemelegítésként :] - jegyeztem meg, és nekiálltam szétfeszíteni az állkapcsát, hogy láthassam, láthassuk, mit rejt a szájürege. Mivelhogy valamit rejtett a jelek szerint.

Ó, de még mennyire, hogy rejtett! Egészen pontosan egy kis göngyöleg gyolcsot, amivel elhallgattatták eddig, hogy ne tudja felhívni a figyelmet rátok, mikor a szoba előtti recepciós pultnál tevékenykedtetek. Tachi azonban hamar észreveheti, hogy a puha anyagban valami oda nem illő kemény tárgy lapul, ami nem más volt, mint egy aprócska kulcs. Viszont ez a zárnyitó sokkal kisebb, mint amelyik a Kagami által elejtett dobozkát nyithatná. Hiába próbálkoznátok vele, nem járnátok sikerrel. Egy a szerencsétek, nemcsak a zárak, de a kulcsok is immortal objectek, így a helytelen kulcsot nem lehet csak úgy véletlenségből beletörni a zárakba. Szellőzőt egyébként nem láthattok ebben a helyiségben. Ahogy a kicsiny kulcsot megkaparintjátok, még valamire figyelmesek lehettek. A díva szájából kiszedett anyagon egy felirat olvasható:

Az "ellenméreg" amit Tachi a kezembe adott, még mindig a kezemben van, ám már el is felejtkeztem róla. Figyelmemet inkább az a kis összetekert valami vonja el, amit a lovag a díva szájából halászik ki. Kíváncsian vizslatom, ahogy széttekeri az anyagot, melyből egy kis kulcs kerül elő. Tényleg kicsi. Úgy értem még a ládához is. Amikor odakint felvettem a kezembe, meglestem a kulcslyukat is, nagyobbra emlékszem, de nem akadályozom meg Tachit, hogy belepróbálja a zárba, ha akarja. Más lakatra viszont nem emlékszem, amit nyithatnánk, tehát még mindig van olyan dolog, amiről nem tudunk. És fogadni mernék arra, hogy amit az a bizonyos lakat zár el, nem más, mint egy mozaik-darab, a kijutásunk egyik záloga.
Pillanatnyi rosszullét fog el a gyomromban már rég óta gyülemlő feszültségtől. Csak most vettem észre, ahogy megint elkezdtem kattogtatni az agyamat. Mostanra robbanásig feszült bennem a belső húr attól a rengeteg találós-kérdés szerű feladványtól, keresgéléstől és félelemtől, ami itt ért.
Az itt töltött idő nagy "i" betűjére végül a gyolcson lévő kis mondat teszi fel a pontot.
- Mindig láss a dolgok mögé... - idézem az anyagra írt szavakat, közben a számra orbitálisan brutális, eszelős vigyor kanyarodik.
- Mindig láss a dolgok mögé... Nesze semmi, fogd meg jól... Még rímel is... - kínos lassúsággal fordítom a fejemet Tachi felé, szemeimben téboly lángja lobban. Mint egy robot, úgy egyenesedek fel megint, arcomra fagyott mosollyal.
- Ó hogy a kurva életbe..! Hogy a rohadás! - testem annyira megfeszül, hogy csoda, ha az üvegcse nem törik el finom tenyerem erős szorításában.
- Mégis mi vagyok én?! Superman?! Hogyan lássak a dolgok mögé?! - aztán egy villámgyors mozdulattal hozzávágom az ablakhoz a fiolát, mely ezernyi pixelszilánkra bomolva tűnik el.
- Hogy sorvadna el ez a rohadt ház ettől az aljas mocsok ellenméregtől! - kiabálom továbbra fülsértően magas hangon, már oda sem figyelve arra, hogy tényleg helyesen ejtsem a szavakat.
- Majd én mindjárt a dolgok mögé látok! - egy gyors mozdulattal lekapom a hátamról a szigonyt és nemes egyszerűséggel belevágom azt a legközelebb állat fejébe. Kihúzom, megint beledöföm. Aztán megpördülök és rásózok egy keményet. Teleport. A másik oldalon ugyan így megsorozok három kitömött fejet is, hogy meglássam mi van mögöttük.
- Hátha majd ez mögött! - kiáltom, ahogy megint használva képességemet az ajtóhoz termek és egy nagyot rúgok rajta. Ahogy azonban az kicsapódik, s lassan nyikorogva megáll, úgy dühöm is csillapodni kezd. Olybá tűnik csak ki kellett magamat tombolnom és lenyugszom.
Zihálva ülök le az egyik sarokba, kezemmel a homlokomat dörzsölgetve, a szigonyt csak lehajítom a földre...

Alaposan betömték Roxie-chan száját, ezzel a ronggyal benne nem csoda, hogy nem hallottuk, hiába csak egy ajtó választotta el őt tőlünk. Azon forogtak a fogaskerekeim, hogy mi célja is lehet a díva és a pincérlány ittlétének, és hogy nem csupán merő véletlenségből kerültünk-e ebbe a különös játékba? Mintha csak a körülmények áldozatai lennénk egy emberrablásban, ám a kép nem állt össze. Sokkal inkább volt logikus, hogy a felszolgáló hölgyemény és a díva is kellékek, és előbbinek az a hálátlan szerep jutott, hogy fény derüljön általa a potik valós tartalmára ezáltal megakadályozva minket, hogy Roxie-chan halálát lelje.
Amint kibontottam a gyolcsot, fémes koppanás hallatszott a padlón. Lefelé irányítva tekintetemet felfedeztem a kulcsot, mely ezek szerint a csomagban volt. Kézenfekvő volt megnézni, hogy az apró zárnyitó illik-e az idomár által talált dobozba, de az meg sem akadt a zárban, túl kicsi volt. Nem ide illett. Végigpörgettem az emlékeimen, hogy találkoztunk-e más kinyithatatlan zárral, azonban vagy cserben hagyott a memóriám, vagy egy későbbi darabjához kellett a kirakósnak. A feliratra viszont már Violeta hívta fel a figyelmem, míg én a kulccsal voltam elfoglalva. Hümmögve csíptem az államat ujjaim közé, ám a lány nem hagyott időt arra, hogy értelmezzem az üzenetet. Tanúja lehettem lassan duzzadó dührohamának, melyet az eddig felgyülemlett stressz okozott benne. Talán csak a jelenlétemnek köszönhette, hogy nem kattant be jóval előbb, ám most, az időlimitünk és az azt kísérő figyelmeztetés valószínűleg kiverte a biztosítékot a szabadságra vágyó madárkában.
Feltápászkodtam és némán figyeltem tetteit, meg sem próbálva megállítani őt. Értékes percek múltak el, ám úgy véltem, hasznunkra válhat, ha most kitombolja magát és az lenyugtatja annyira, hogy kellő higgadtsággal nézzen szembe az előttünk álló kihívásokkal. Nemsokára leroskadt a fal mellé, én pedig elérkezettnek láttam az idejét, hogy újfent színre lépjek kicsiny valóságában. Letelepedtem mellé, és előbb a vállát öleltem át, majd magam felé fordítva teljesen magamhoz húztam.
- Nyugodj meg. Ahhoz, hogy kijussunk szükségünk van egymásra, egymásra vagyunk utalva. Nekem is szükségem van rád és arra, hogy higgadtan tudj gondolkozni - szóltam hozzá, majd kissé eltoltam magamtól, hogy mélyen smaragdzöld szemébe nézhessek - Ki foglak innen juttatni. Megígérem, Violeta... - Vállait határozottan fogva most én hajoltam közelebb hozzá, nem sok időt hagyva neki, hogy reagáljon. Megcsókoltam, gyengéden, de határozottan, mintegy pecsétjeként az iménti ígéretemnek. Ez az a fordulópont, amire készültem, itt dől el minden. Vagy végleg az oldalamra állítom, vagy ellenségekként fogunk innentől tekinteni egymásra, hiszen ha az előkészítéseim ellenére is elutasít, olyan szakadék nyílik kettőnk közé, amely megmérgezi a gyümölcsöző együttműködés lehetőségét. Tombolása máris ötletet adott nekem, mit is jelenthet az üzenet, sőt talán le is szakította azt a trófeát, ami mögött az újabb nyom rejtőzik sejtésem szerint. Elválasztottam az enyémet puha ajkaitól és újfent rápillantottam a tüneményes virágszálra. Arra, aki azóta tartja fenn az érdeklődésem, mióta csak megpillantottam. Erre nem sokan képesek, értékes lány volt a szememben.

Ahogy Vio sorra döfködi a trófeákat, a nemes vadak preparátumai sorra pixelekre szakadnak, s mögöttük kis üregek kerülnek napvilágra. A gondolatmenet helyesnek bizonyul, ugyanis az üresek mellett az egyikben megcsillan egy újabb, immáron a harmadik kezetekbe kerülő mozaikdarab, egy másikban pedig az oly nagyon keresett csavarhúzó. Amikor valamelyikőtök megérinti a zárnyitó darabkáját, a térképeteken újabb változást fedezhettek fel. A kezdeti olvasószoba és az orvosi szoba pirossal jelzett lezárt területté válik. Természetesen most, hogy birtokotokban van a keresett eszköz, visszatérhettek az emeletre, az ottani szoba még mindig zölden világít a térképeteken. Ám a játékmester tovább fokozza a hangulatot azzal, hogy óraketyegés hangját kezditek el hallani. Összesen még 23 percetek van! Ezt könnyedén leolvashatjátok ti is, ugyanis mindegyik helyiség sarkában felfigyelhettek ezután egy álló kakukkos órára.

Ha felmentek az emeletre, a csavarhúzó segítségével könnyedén eltávolíthatjátok a szellőzőrácsot. Ha kellő bátorsága lesz valamelyikőtöknek, hogy a sötét zugba dugja a kezét, a következő dolog történik:

Spoiler:

Kislányos duzzogásba átcsapott hangulatomból Tachi szavai löknek ki. Ahogy elém guggol, csillapodó mérgem egyszeriben tovaszáll és minden porcikámmal a férfi pillantására és közeledésére reagálok. Sármos arca könnyedén áttöri intim-szférámat, és belépve azon ajkát rátapasztja az enyémre. Egy könnyed, hangtalan nyögéssel válaszolok rá. Szemhéjam lezárul, s csak lelki szemeim előtt lebeg fel érintésének nyugtató zápora. Kezem önkéntelenül mozog, s érinti meg Tachi arcát. Ujjaimat lágyan végigsimítom bőrén le egészen ajkának széléig.
Igen, erre van most szükségem. A szó elszáll, de egy csók... Megmarad emléknek örökbe. Akkor is, ha később teherré válik. Aztán ajkát elemeli az enyémtől, s az érzés is tovatűnik vele. Lassan nyitom csak fel szemeimet, kérdően tekintve a férfira, de választ nem várva. Hazudnék, ha azt mondanám számította erre, mert nem. De most meg sem kockáztatom gondolatokba önteni az érzéseimet, annyira kuszák. Így jobb híján csak elraktározom tudatomnak hátterében, hogy később tudjam szortírozni.
Egy lágy mosolyt engedek el, majd ha Tachi nem néz rám, megérintem ajkamat ott, ahol korábban az ő csókja pihent meg. Nedves. De ennél több kell ahhoz, hogy én is az legyek.
Kábán tápászkodok fel, s ekkor veszek észre a sarokban egy tárgyat, ami eddig nem is volt ott! Egy nagy kakukkos órának tűnik. Régi darab. De a mutatók fáradhatatlanul mozognak rajta, azt sugallva, hogy mi sem ácsoroghatunk egy helyben.
A dolgok mögé nézés sajátos értelmezése hihetetlen mód sikeresnek tűnik. Ugyan is a trófeákból két tárgy is előkerül. Nem a szájukban kellett volna turkálni, hanem egyből leverni mindet... Egy mozaik darabbal és a hőn áhított csavarhúzóval lettünk gazdagabbak. Nagyszerű, legalább a csavarhúzó ad valami táppontot, hogy hova kellene elindulnunk..! Én felmarkolom a szerszámot és a szigonyom, a mozaik-darabot meg hagyom, hogy Tachi gyűjthesse be. Izgatottan, szinte remegő kézzel lépek ki a szobából, majd pár lépés után megtorpanok. A lovagra pillantok, majd arra szerkezetre, amibe bele kell helyezni a darabokat. Várok egy kicsit, hogy ha játékos partnerem akarja, behelyezhesse az elemet.
- Remélem még egy kulcsot fogunk találni... - mondom a szavaim mögött megbúvó erős szarkazmussal, aztán nekivágok a lépcsőnek. A szobába probléma nélkül visszajutunk. Belépve azon üti meg fülemet egy hang, amit már korábban hallani véltem, csak nem vettem róla tudomást: kattogás. Egy óra kattogása. Vagy többé? A kakukkos masina persze itt is befigyel, akaratosan mutogatja az időt öreg számlapján.
Lehasalok a szellőző elé és használom a csavarhúzót a záron. Működik! Elégedetten nyújtom be kezemet, majd azonnal rántom is vissza. Bakker és ha kígyó fészekbe nyúlok? Korábban nem volt itt semi, de azóta lehet, hogy betelepítettek valamit... Így hát a szigonyt nyújtom előre. Megszurkálom a sötétséget, semmi ellenállást tapasztalva. Nincs bent semmi, ami sziszegne vagy mozogna. Nagyszerű!
Újul erővel nyúlok be és nyomban a kezembe is akad valami. Hideg, egyenletes tapintása nyomban elárulja, hogy üveggel van dolgom, nem is naggyal. Kihúzva látom csak meg, hogy "ellenméreg" van ráírva. Átnyújtom Tachinak, aztán visszatérek a kutatáshoz. Előkerül még egy kulcs.
- Nem gondoltam ám komolyan... - tör ki belőlem megint az ingerület, de ahogy tapogatásom megállapodik egy nagyobb tárgyon, s előszedve azt egy láda alakját ölti fel, nyomban megenyhülök. Két kulcs és két láda. Odaadom ezeket is a társamnak, majd megint visszatérek a tapogatózáshoz, de más már nem fedi fel magát.
Felkelek a földről és kíváncsian tekintek Tachira és persze a ládikákra, hogy vajon mit rejtenek..?

Bevallom kifejezetten izgatott voltam. Egy valódi nő volt a kezeim között ezúttal, nem valami ostoba csitri. Ritka alkalom, hogy ilyen értékes, csiszolatlan gyémántra lelek, reakcióik pedig a női szeszély legszélesebb skáláján tudtak mozogni. Ami ehhez a momentumhoz vezetett, elegendő kellett legyen, ám így sem lehettem biztos a dolgomban addig, amíg a csók meg nem történt. Lehetséges, hogy az esélyt ez a játék adta meg nekem valójában, és nem sikerült volna efféle hatást gyakorolnom rá, ha egy kocsmában eltöltött este folyamán hálózom be, ugyanakkor a túlélő-túra el is vett tőlem, azaz a terveimből.
Most viszont nem erre koncentráltam, hanem magára a pillanatra, melyet a csók jelentett, átadtam magam a bennem kialakult vonzalom keltette érzéseknek. Átadhattam magam, mert Violeta nem lökött el, épp ellenkezőleg. Átjárt a diadal szellemisége, mézédessé téve a lány ajkait, és mikor érintkezésünk megszakadt, akárcsak ő, én is egy gyengéd mosolyt ejtettem meg feléje, miközben karján végigsimítottam. Figyelmünket a váratlanul megjelenő zavaró kattogás vonta magára. Egy kakukkos óra. Apró, finom és idegtépő célzás, hogy telik az idő. Ejnye :] Szívesen élveztem volna még a meghitt pillanatokat, de tény és való, erre inkább akkor lesz időnk, ha kiérünk ebből a mesésen elátkozott kúriából. Ő is talpra állt s én is, ideje volt hozzálátni a további munkálatoknak.
Ámde erre nemigen volt végül szükség, mivel a virágszál tombolása nyomán csupán néhány trófea marad sértetlen, amiket rövid úton le is szaggattam. Nem volt mögöttük semmi, csak üres üvegek, ellenben két korábban elpárolgott fej mögött rejtőzött egy mozaikdarab és egy csavarhúzó is.
- Nahát, helyes konklúzió :] - jegyeztem meg inkább magamnak a rejtélyes üzenetre utalva vissza. Hangomban vidámság bujkált, és bár üdvözítő tény volt a lány megnyugvása, ez most mégis vajmi kevéssé érdekelt. Végtére is, egyelőre olybá tűnik, hogy meg tudnám oldani a feladatokat akár egyedül is.
Kiléptünk a szobából új szerzeményeinkkel, én pedig az ajtóhoz sétáltam, hogy belehelyezzem a nálunk lévő két kulcsdarabkát. Már csak kettő hiányzott, és így egyre égetőbbé vált a kérdés, hogy mi fog történni, ha nálunk lesz mind az öt. Csak az egyikünk juthat ki, elméletileg...
- Vajon miért tűntek el a gyerekekre utaló motívumok? - tettem fel egy bennem motoszkáló kérdést, miközben felfelé haladtunk a lépcsőn, recsegve-ropogva. A kezdeti szobákban mind voltak ilyesmik, ám mióta felmentünk az emeletre, ezek egyszerűen eltűntek. Hmm...
Az óra nem csak az előbbi szoba kelléke volt, mint kiderült, mindegyikbe került egy. Egyelőre elegendő időnk volt, így nem helyezett ránk nyomást az, hogy láthattuk a lepergő homokórát, és rám nem is fog. Viszont ami Violetát illeti, benne már nem lehettem biztos. Hagytam, hadd foglalatoskodjon ő a szellőzővel, csak fél szemmel néztem őt. Épp elég óvatosnak tűnt ahhoz, hogy ne legyen szükséges a közbeavatkozásom. Rövidesen előkerültek az ott rejtőző tárgyak, a "kígyóméreg" benne egy kulccsal, valamint egy újabb ládikó. Törökülésbe ereszkedtem le, és ha már nálam kötöttek ki ezek az eszközök, előbb kihalásztam a kulcsot a folyadékból a réges-rég hozzám került fogóval, aztán belepróbáltam a ládák zárjaiba a kulcsokat. Mindkettő kattant. Kinyíltak.
- Itt a negyedik... És megtaláltuk az elveszett fülbevalót is. Adjuk neki vissza? Hátha a méreggel fel tudjuk ébreszteni :] - vigyorodtam el meglötyögtetve a folyadékot. Ha az ellenméreg kárt okozott, a valódin is lehetséges, hogy hamis a felirat, de akár az is lehet, hogy eszköz arra, hogy egymás ellen fordulhassunk. Szörnyű, milyen kétes itt minden... Nem mintha bánnám :]
Az órára pillantottam, 13 perc múlva jár le a fél óránk. Gyorsan repült az idő, de remekül álltunk. Csak... hogyan tovább? A minimapon nem szerepelt több ismeretlen szoba és nem találtunk újabb rejtett zugot, vagy további nyomot. Kihagytunk volna valamit? Az utolsó mozaikdarab nem lehetett az olvasószobában, oda logikátlan lenne bármit is rakni, illetve zárva sem lenne. Az orvosiból elhoztunk minden mozdíthatót. A dívás szobában és itt minden bizonnyal mindent megtaláltunk. Az előtérben sem hinném, hogy két darabot rejtettek volna el, habár nagyobb rá az esély, mint arra, hogy itt van az utolsó darab. Ámde...
- Valamit kihagytunk. A konyhában vagy a raktárban kell lennie még egy kirakós darabnak. A konyha üresnek tűnt a zárkombinációra utaló nyomot leszámítva, a raktárat viszont csak az idomár látta... Ki tudja, ő mit nem vett észre. Nézzük meg véleményem szerint előbb ott - közöltem a lánnyal, miközben rajta nyugtattam a tekintetemet. Ismét talpra álltam, és a kezét megfogva intettem neki, hogy csak utána. Nem kívántam mintegy magam után rángatni, de így, hogy alig egy tucat percünk van és fogalmunk sincs, merre lehet az utolsó darabja a kulcsnak, sietősre kellett vennünk a figurát.

- Ha az ellenméreg öl, a méreg gyógyíthat. - adok igazat Tachi gondolatának, hogy azt érdemes lehet megpróbálni. A fülbevalónál viszont egy kicsit elidőzök. Biztos sokat érhet, már ha valóban képes arra, amiről a díva magyarázott. Legalább is, ha nélküle nem mert fellépni, akkor biztos tudhat valamit. Vagy csak úgy tartotta magánál, mint egy talizmánt? Elég furcsa lenne, de nem elképzelhetetlen.
- Ha nem muszáj, én nem adnám vissza a fülbevalókat. Ennyi kijár nekünk ezek után... De ha tényleg megfizeti az árát, neki is "eladhatjuk". Gondolom... - vezetem fel a gondolatom, s aztán merülök egy kicsit, hogy tényleg volt-e értelme szavaimnak. Amit csinálok, az egyszerűen... aljas? Nem akarok aljas, kétszínű ember, vagy csaló lenni, de ez a játék már rég nem a tisztességes pillanatokból áll. Legalábbis azóta, hogy felébredtünk az első szobában. Akaratom ellenére vagyok itt, így hát jogos lenne, ha én is a saját akaratom ellen cselekszem, még ha nem is értek vele egyet. Ilyen ez most a fülbevalóval.
- Szerintem váljunk szét, gyorsabban haladunk. Én megnézem a konyhát, te pedig menj a raktárba. - osztom meg az elképzelésemet arról, hogy hogyan kellene tovább folytatnunk a kutakodást, mely már elég elkeseredetten folyik, tekintve, ha minden szobában jártunk, ahol lehetett, de még mindig hiányzik egy mozaik darab.
Tachi gyengéd noszogatására megadóan megindulok előre, s gyors ütemben veszem a lépcsőfokokat. Az utolsó lépésnél újabb nem várt változás lép életbe. A térképünkön letiltódik az egyik úticélunk, a raktár, sőt az egész emelet elérhetetlenné válik. A lépcső, amint Tachi is leér, megszűnik létezni.
Zavart fejet vágok, mely nem tükrözi eléggé, hogy milyen furcsa helyzetben vagyunk. Érzelmet is nehéz találnom, mert nem volt még ilyennel dolgom, nem még hogy az arcomra is kivetítsem...
- Ezek szerint maradt a konyha és a díva. - öntök szavakba a gondolatot, mely már bizonyosan a lovag fejében is megfogant, s nyomban az említett helyiség felé veszem az irányt.
Belépve rajta nyomban a pulthoz lépek. Teli van liszttel, amit mintha valaki szerteszét fújt volna. Két szám, ami ismerős valahonnan. A falon tojássárgájára emlékeztető anyag van szétkenve. A többi elem és tárgy csupa por, mintha soha senki sem nyúlt volna hozzájuk. Jobb híján a liszthez lépek, s kezemmel söpröm odébb, hátha megbújik benne valami, bár az eddigi talányszerű tárgyrejtések után aligha akad a halom alatt valami.
Ha itt sincs semmi, akkor nincs mese, vissza kell mennünk a dívához, bepróbálni a mérget, hátha azzal lelket tudunk belé verni...

Tetszett a gondolatmenet, halvány vigyor kúszott az ajkaimra arra a gondolatra, hogy megvetetjük a dívával a saját ékszerét. Ennyi valóban kijárna nekünk, hogy megkapjuk, ami nekünk jár azután a tortúra után, amibe neki és a bizsujának köszönhetően kerültünk. Opp, tortúrát gondoltam annak ellenére, hogy minden pillanatát élvezem? :] Nyelv... vagyis inkább elmebotlás. Viszont fontosabb volt, hogy a lány nem csak bájos, tüzes és titokzatos, de még a tisztességtelen eszközöktől sem riadna vissza, vagy legalábbis eljátszadozik a gondolattal, hogy mi lenne, ha... A benne lakozó sötétség minden eddiginél rokonszenvesebbé tette, igazán kár, hogy valószínűleg a végjáték csúnya lesz.
- Nem szívesen hagynálak magadra, de ha úgy érzed, nem lesz semmi baj, nem állok az utadba - közöltem vele, jelezve hogy vigyázni kívánok rá, de ugyanakkor azt is kifejeztem feléje, hogy nem korlátozom le, azt tesz, amit csak szeretne. Az eddigiek alapján önálló nőnek tartottam, aki nem arra vágyik, hogy birtokolják, hanem sokkal inkább csupán a támogatást várja el.
Az ingatag lépcsőn immár mindketten sokkal magabiztosabban mozogtunk, hiszen nagyobb biztonságban éreztük magunkat rajta. Azonban mihelyst leértünk, az köddé vált és az általam célpontként kijelölt raktár ajtaját sem lehetett már kinyitni. Nahát...
- Yare-yare, úgy tűnik ez eldőlt... Marad a konyha :] - pillantottam rá a tüneményes, ám zavart teremtésre, egyben tovább szűkítve a lehetőségeket. A dívás szobát részemről kizártam, kételkedtem benne, hogy egy területen több mozaikdarabra is rálelhetünk. A fenti szoba volt a kivétel, ami erősítette a szabályt. Viszont ezek szerint mi voltunk a figyelmetlenek, ami nem esett jól. Talán túlságosan a kódra koncentráltam, így nem vettem észre, hogy a szoba rumlija mást is rejthet.
Ismerős környezetbe léptünk be tehát, és szúrós szemmel kutattam a környezetet. Amíg Violeta a lisztes asztalhoz lépett, addig én a szekrények felé vettem az irányt. Itt csak az idomár járt. Ám mégsem én, hanem a lány lelt rá arra, amit kerestünk. Jelentőségteljesen néztem rá, ahogy kiemelte a liszthalomból a vékony zárszerkezet darabját. Örömnek itt még nem volt helye.
- Kevesebb, mint tíz percünk maradt. Nem biztos, hogy megéri a dívával foglalkoznunk, túl sok időbe telne felkelteni őt és vesződni vele - közöltem gondolatomat rögtön. Rizikót is jelentett számomra az esetleges ébredése, felborítaná a status quo-t még akkor is, ha netalántán mindketten ellene lennénk. Inkább haladjunk előre és vágjunk bele a játék utolsó fázisába, ami kétségkívül a legizgalmasabb lesz. Ha Violeta elindult kifelé, követtem őt, ám közben kezem a kardom markolata felé orientálódott. Izgalmas volt, még én magam sem tudtam, mit fogok tenni, addig semmiképpen sem dönthettem, amíg a játékmester nem szólt közbe. Megremegtem az izgalomtól, számon fülig ért a mosoly. Showtime :]

A lisztet könnyedén sodrom arrébb kezemmel, s ahogy egy nagyobb réteget eltávolítok már az első mozdulattal, egy szilárd tárgy körvonala rajzolódik ki belőle. Belenyúlok, s kiveszem azt, majd elégedetten látom, hogy az utolsó mozaik darabra bukkantam.
- Ez is megvan! - szólalok meg boldog hangon, de majd leporolom a tárgyat egyenletes dörzsöléssel, a végén még meg is paskolom kissé. Felmutatom Tachinak, hogy ő meggyőződhessen róla, valóban az van nálam, de nem adom oda neki, hanem továbbra is kezemben pihen, mikor a lovag az időre figyelmeztet. Fejemt a legközelebbi sarokban ácsorgó órára vetem és valóban. Kilenc percünk van még hátra. Ennyi idő alatt azonban még mindig simán ki tudunk jutni innen, aggodalomra semmi ok. Hacsak nem az, hogy közbejöhet akármi más is.
Jelentőségteljesen vonulok ki a konyhából, de a szoba előtt, melyben a díva van, megtorpanok, ahogy meghallom nyöszörgő hangját. Felébredt...
- Magánál van... Még ha nem is teljesen. - aztán tovább megyek. Gondolni sem akarok arra, hogy felébredt és most rémülten tekintget maga körül. Ha meglátnám, attól félek: nem írnám megállni, hogy ne segítsek neki. Az idő azonban... Ahh!
Az ajtónál már készenlétben tartom a mozaikot, de mielőtt beilleszthetném azt a többi közé, ugyan az az üzenet, vagy jobban mondva üdvözlő szöveg jelenik meg, mint legelőször. Újra áttanulmányozom a szöveget lázasan olvasva a szavakat, hogy minél előbb végezzek vele, aztán rágódom kissé az értelmén. A forrófejű, nagyszájú ficsúr az biztos, hogy az idomár volt, a nő egyedül én vagyok, s végül a hidegvérű gyilkos. Az lenne Tachi? Itt nem ölt meg senkit, hacsak nem a pincérlányról van szó, vagy ismerné őt ezen a mocsok szállón kívül is és tudja, hogy megölt valakit? De akkor is... hidegvérű? Úgy tűnt megbánást tanúsított, mikor bevallotta az indikátora pirosságának okát. Bahh, a játékmester csak össze akar zavarni!
- A leggyorsabb játékos juthat, hmm? - tanulmányozom tovább a leírtakat, s rá is bökök az adott részre, habár jóllehet Tachi is tudja, hogy miről beszélek. A férfira tekintek feszült arcommal, majd arra gondolok, hogy ha ez igaz, akkor tényleg csak egy ember juthat ki. De talán megkerülhető ez is valahogy. A képességem lehet a kulcs, de így a dívát már tényleg elfelejthetjük.
- Először megpróbálom én. Teleporttal. Ha minden igaz, akkor az ajtó észre sem fogja venni, hogy én már a túloldalán vagyok, mert elméletileg át sem léptem a küszöbön. - osztom meg elképzelésemet, de közben megint szöget üt a fejemben a díva keserves nyöszörgése.
- A dívát itt kel hagynunk, én nem tudok még valakit magammal vinni. - mondom, majd a mozaik-darabot beillesztem a többi közé, s így a kép teljes, én pedig idegesen várom, hogy mi fog következni...

Az ajtó felé haladva hangok szűrődtek ki a pult mögötti szobából, és ahogy odapillantottam a nyitott ajtón keresztül, Roxie-chan bizony mozgott, még ha egyelőre kábán is. Értékes információ jutott ezzel a kezembe, a méreg ezek szerint küldő behatás nélkül is felszívódik. Bevallom megfordult a fejemben, hogy teszek egy rövid kitérőt és elcsendesítem örökre, hogy még véletlenül se okozhasson nekünk problémát, ámde ezt észrevétlenül megtenni jelen pillanatban lehetetlen lett volna. Ha szerencsénk van, addig nem tér teljesen magához, amíg ki nem jutok.
- Még meg is támadhat minket... Ki tudja, mi van az inventoryjában? - figyelmeztettem Violetát, ösztökélve arra, hogy siessünk. Ami azt illeti, akár ellenőrizhettem is volna ezt nemrégen, de nem tartottam annyira fontosnak. A nyomot nem oda képzeltem el, és igazam is volt végül.
Csakhogy jól éreztem, a játékvezető még bele kívánt piszkálni a dolgokba, nem hagyta, hogy észrevétlenül érvényre juttassam a tervemet, mely arra alapult, hogy talán az üde virágszál, társaságom már rég elfeledte a játék győzelmi feltételeit. Az emlékeztető az utolsó mozaikdarab behelyezése után azonnal felvillant, arcomra pedig komor és sötét vonások költöztek. Ellenem fordul vajon? Nem, kompromisszumos megoldást keresett végtelenül naiv módon. Nem gondolkozott, nem látta az én szemszögemből a helyzetet. Számára semmi rizikó nem rejlett benne, hiszen a kijutása garantált lett volna és kockázatmentes. Ám számomra? Ha nem az ajtó a kulcs, hanem a kúriában tartózkodó játékosok száma, akkor amint Violeta elhagyja az épületet, megpecsételte volna a sorsomat, bármi is várjon rám.
Két opcióm volt. Kételkedtem benne, hogy halálos következményei lennének a vereségnek, ám átengedni a győzelmet a lánynak így sem kecsegtetett komoly haszonnal. Elnyerhetném a bizalmát saját magam feláldozva, ám mire mennék vele? Legyen Violeta bármilyen különleges, végső soron nem akarok tőle többet csak megalázni, szenvedni látni és eldobni, miután megismertem az összes titkát és felpróbáltam. Őrültség lett volna azt gondolni, hogy ennél több érdeklődés szorult volna belém iránta :] Ha innen kijutott, talán nem is fogom többet látni.
A mérleg másik oldalán persze az állt, hogy most, ebben a pillanatban árulom el és pusztítom el benne a rólam kialakult pozitív képet, mely idővel egyébként is megdőlt volna. A különbség csupán a kellemes élmények mennyisége volt, ámde ezekért a saját épségemet kockáztatni? Ostobaság... Ráadásul a játékmester nem a mi kis trükkjeinket kívánta látni, hanem azt a pillanatot, ahogy egymás ellen fordulunk. Ha valóban rokonlélek, márpedig miért ne lenne az, akkor csak ez a pillanat éltetheti és tűkön ülve várj, hogy a sok szédíts után mikor szúrom már hátba. Máskor talán nem felelnék meg a felém támasztott elvárásoknak, ám ennek a helyzetnek kétségtelenül ő volt az ura. Így hát amíg a tüneményes teremtmény ringó csípővel az ajtón dolgozott, addig a kezembe vettem a kígyómérget, és a kardomra csepegtettem az üvegcse tartalmát. Még ha nem is valódi, a szúrásom okozta hatás elegendőnek bizonyulhat arra, hogy feltépjem az ajtót és én magam távozzak elsőként erről az izgalmas játéktérről, mely ma éjjel maradéktalanul elszórakoztatott.
- Milyen ostoba és naiv vagy... kár, igazán kár... - szólaltam meg, és szófolyamom végét meg sem várva döftem Violeta háta felé teljes erőből azzal a tervvel, hogy akár valóban mérgezett lett a kardom, akár nem, a küszöböt én lépem át elsőként.

Ahogy Tachi leszúrja Violetát és elsőként lépi át a küszöböt, azt ajtó ismét becsukódik és eltűnik róla a zárszerkezet. Se kilincs, se kulcslyuk. Ahogy a vörös lovag kiér, s rálép a bejárati rész kövezetére, aktivál egy teleportkaput. A térugrás révén a Kezdetek városa szélére kerül, immáron védett területre, ahol nem eshet baja. Hogy pontosan hol is volt a luxusbörtön, képtelenség beazonosítani. Lehetséges, hogy gyalogszerrel meg sem lehet közelíteni. Viszont szembetűnő lehet számára, hogy a kúriában szerzett összes holmi, beleértve a díva ereklyéjét is, eltűnt az inventoryjából. Ez utóbbi már a megkötözött Roxie nyakában pihen.
A kúriában rekedt Violeta veszít némi életpontot Tachi támadása miatt, a löttynek viszont nem fejt ki semmilyen hatást, ugyanis lovagok nem kenhetik meg vele a fegyverüket, a rendszer szerint az az árnyharcosok specialitása. Violeta számára maradt 6 perc, hogy döntsön a sorsáról. Megjelenik előtte két fiola: az egyiken a már jól ismert "kígyóméreg" a másikon pedig az "ellenméreg" felirat. Mindkettő Tachi inventoryjából került ide vissza, a többi általatok összegyűjtött kacattal együtt. A díva nyöszörgése egyre hangosabb, s próbál kiszabadulni béklyóiból, ugyanakkor a benne dolgozó méreg igencsak legyengíti. A játékmester újabb üzenetet küld Violetának: