[Küldetés] Vörös..

Saya-chancsitól kedves amúy, hogy próbálkozik! *-* Vicces valahol, hogy mennyi életrevaló korabeli van ebben a játékban. Persze, nem egyet én írtam ki a játék történetéből, hogy őket védjem, persze, de most, hogy igazán vészhelyzet van (legalábbis annak tűnik), valahogy sokkal felnőttesebben viselkedik. Ez pedig tetszik. ^^ Hiába, az a sok gyerek, aki ide bekerült, kénytelen volt felnőni a feladathoz. Nem csoda, hogy annyi gyerek micsoda sikereket ért el.
- Biztoooos? Nem akarnám, hogy bajocskád esikézzen! T.T - hüppögés, majd folytatom az utat a füst felé. Úgy sejtem, Cearsoék is erre jöhettek, mintha még hallanám is a hangját. Aztán meg ki tudja.
Ki kell használnom viszont az időt, amíg van, hiszen ahogyan az életsávom is elszürkült, annál inkább veszítek én is tartásomból. Akrobatika kellett volna ide... Bár nem biztos, hogy az elég lenne arra, hogy a méreg hatását legalább tompítsam. Szóval ez van. Azonban még ennek ellenére sem látom úgy a helyzetet, mint hogy mindjárt meghalok. Full maximalizmuson vannak a túlélési esélyeim még mindig. Nem támaszkodhatok Saya-chanra és Cearsora, természetesen. Azonban én mindig is a saját erőmből küzdöttem fel magam a csúcsra. Legyen ez a való életben, vagy a virtuális realitásban. nem vagyok az a típus, aki csak úgy megadja magát.
- A gyorsaságom és a kitartásom megváltozott... - séta közben a statjaim nézegetésével foglalom el magam, meg persze a térképpel. Pontosan jelölöm azt az utat, amerre megyünk, biztos, ami biztos alapon. A statjaimra pedig azért vagyok kíváncsi, hogy a méreg mibenlétére fényt deríthessek. Beletelik néhány percbe, mire észreveszem, hol a bibi, ez pedig meg is magyarázza, miért fulladok ki szinte néhány lépés után is. Mindeddig sosem fordítottam nagy figyelmet a kitartásom növelésére, ez pedig ha ritkán is, de megbosszulja magát. Ettől függetlenül viszont tovább haladok, abban a reményben, hogy sikerül utolérni Cearsot és Mariét. Valahol, a nagy füst környékén.

Saya kénytelen kicsit előresietni, hogy felmérje a terepet, de soha nem is kényszerítettem arra, hogy márpedig akkor is itt marad velem, meg most, bármi is történjék. Nem vagyok én semmiféle vezető, hogy bármire is kötelezzem azokat, akikkel egy csapatban játszok. Mindenkinek megvan a saját, szabad akarata, ez pedig a legfőbb hatalom. Csupán az a baj, hogy a legtöbb ember csak ennek az illúziójában él. Azt hiszik, szabadok, de nem azok. Nézzétek meg az amerikaiakat... Nevetségesek. Én azonban felszabadítottam magam jó Liberatorsos módjára a korlátozó gondolatoktól. Cserébe pedig én sem korlátozok másokat. Nos, leszámítva azt, amikor kiveszek valakit a játékból. De ezt nevezhetjük csak egyszerűen eutanáziának.
Persze amennyire tudom, igyekszem beérni Sayát. A házikót megtaláljuk, a kéményre pillantva pedig meg tudjuk állapítani, hogy az a füst nem egy táborból jöhetett, vagy ilyesmiből (holott ez volt az első tippem... ki gondolná, hogy itt, a semmi közepe után két lépésnyire még találunk épeszű épületet? o.o), hanem egy házikó kéményéből. Biccentek egyet a visszapillantó Sayának, hogy jól, de még mennyire is jól teszi, hogy kivont íjjal közlekedik. Én persze csak kicsivel utána érkezem, a biztonság kedvéért kikészített Hentessel. Nem a gyorsaságom az, ami megölhet, hanem a kitartásom. Ha harcra kerül a sor, valószínű, már a legelső ütésem után pihennem kell.
Még épp megpillantok valami emberszerű alakot, amint Cearso lábai előtt pixelekre bomlik. Tekintetem egyenesen a fiú, valamint Marie indikátorára kerül, azonban nem látok semmi elváltozást. Egyiküknek sem csillan olyan karmazsinvörös színben, mint nekem. Hentessel a kezemben odalépek Cearso mellé, s pillantom meg azt a tőrt, melyet Marie a kezei között fog. A rajta csöpögő méreg nekem túlzottan is ismerősnek tűnik. Sajnos pontosan tudom, hogy mi lehet az, hiszen elég egyértelmű. Én magam is méregkeverő vagyok, valamint potifőző, ebben a világban pedig nincs két olyan méreg, ami ugyanúgy néz ki. Éppen azért, hogy könnyen meg lehessen különböztetni őket.
Minden "bizonyíték" arra utal, hogy Marie elárult minket, talán már a kezdetek óta. Különös módon még sem fog el düh. Mosolyodom rá a lányra, miközben gondolkodóba esek, s megpróbálom átnyálazni a történteket. Olyan összefüggéseket kell keresnem, amiket eddig még nem találtam meg.
Igen, az emberek sokmindenért képesek a gyilkolásra. Megannyi, szinte végtelen okokból képesek vagyunk arra, hogy a másik ellen forduljunk. Nem látok semmilyen indokot azért, hogy Marie miért is akarna ellenünk fordulni, ráadásul ott volt velünk, amikor meglőttek. De ettől még, vagy pont ezért, furcsa nekem a helyzet. Nem, nem Marie lehetett, aki meg akart ölni. Inkább... inkább Mariét akarták eltalálni, s engem lőttek meg inkább?
Újabb látomás, valamilyen rendszerhiba (?) miatt ezúttal fejfájással kísérve. Fehér szoba... a csörömpölésre emlékszem még egy régebbi látomásból, de az emlékképben most ennek miértjét keresem. Tehát, hogy mi okozta a csörömpölést. Vagy mi az, ami esetleg fontos lehet. A fehér lepel úgy borít, mintha a temetésemre készülnének. Aztán végre megérkezik egy ismeretlen alak, én pedig fülelek azért, hogy megértsem mondandóját. De mire ez megtörténne, ismét felébredek.
- Neeeee, pedig tudni akartam, mi történik! T.T - véget ér az emlékkép, de nem vagyok sokkal előrébb. Még mindig nem tudtam összekötni azt a rengeteg információt egy logikus, összefüggő csokorrá, ami a magyarázatot adná állapotunkra. Végül megcsóválom a fejem, s körbenézek, akadhat-e más ellenségünk. Talán most vagyunk a legvédtelenebbek. Vagy a legfelkészültebbek?
- Valószínű, mind ugyanazt láttuk. - inventorymból előveszek némi süteményt, amit épp az ilyen vészhelyzetekre tartok. Mindig van nálam. *.* Megkínálom vele először Sayát, majd Mariét, végül pedig Cearsot is.
- Jót tesz a fejfájásra. Még sosem éreztem fájdalmat Aincradban. - és tök király volt! *.* Ez már igazán hiányzott. Újra élőnek érzem magam. Ez pedig jó. Ettől meg is éheztem, ami azt illeti. Hiszen újra látom értelmét enni. Nem csak az ízek élvezetéért, de az sem hátrány.
- Marie... nem szeretnél nekünk mondani valamit? Ne aggódj... tudom, hogy ártatlan vagy. - az én esetemben persze ez nem jelent semmit, azonban a saját kódexem nem engedi, hogy ártsak Mariének. Nem tartom veszélyesnek magamra nézve, sőt. Éppen ellenkezőleg. Nekem ő szövetségesem. Jelenleg biztosan az. Hát nem is kínálnám sütivel csak úgy, ha nem tartanám ártalmatlannak. Az meg amúgy is teljesítmény, ha valaki épp engem tud eléggé megvezetni.

Úgy hiszem, bármi is történt, Marie ártatlan. Legalábbis a saját sérülésem irányába. Persze, kárt okozott így is, azonban mindezt nem szánt szándékkal tette. Azt hiszem. Túl gyáva lenne hozzá, hogy komolyan bántani akarjon.
A magyarázat, az a bizonyos magyarázat... Éppen ideje volt. Igyekszem a létező legbutább és legostobább fejet vágni, amit csak tudok, olyan tipikus szőke nőset, mint aki nem ért semmit. Bár valóban nem sikerült rájönnöm az összefüggésekre még, azonban a zsenialitásom nem a fejlett következtetőképességem miatt van meg. Sajnos nem rendelkezem ezzel a tehetséggel. Én fizikus vagyok, én a matematikai összefüggéseket látom át pillanatok alatt. Ez pedig egy másfajta zsenialitás, mint ami az ilyen helyzetekre szükséges lenne.
Szóval, vágom itt a Marilyn Monroe fejeket, hogy mégis miről beszélhet Marie, és hogy csak neeeem, meg hasonlóak, de azért a színészkedésembe egy cseppnyi őszinteség is belevegyül. Szó szerint ledöbbenek azon, amit mond rólam. Én, mint a csapat összetartója... mármint ÉN. Hű. Ezt sosem gondoltam volna, hogy bárkitől is megkapom. Csodálatos, ez csodálatos! Mondhatni, szintet lépett az asztrálom, ha ennyire, de ennyire képes volt ezt feltételezni rólam. Vajon mit szólna hozzá, ha egy óvatlan pillanatban viszonoznám tettét, s én mártanék hasába mérgezett kést? Látni akarom az arcán a megbánást, hogy nem ölt meg, amíg tehette volna. Mert most, most megvolt erre az ideje. Még sem tette meg. Egyszerűen csak tudom, hogy így van.
Képszakadás, ahogyan a szúrás után elernyed testem, s a földre esem. Gyanítom, ha lenne a világban fájdalom, már a földre érkezést sem éreztem volna. Tompán puffan testem a nyirkos deszkákon, tudatom azonban egészen másfelé kalandozik. Újra ezek a látomások és képek, de egyáltalán nem tudok örülni nekik. Eddig se mondtak semmit. Most pedig még jobban összezavarnak. Különben is, mit keres itt egy róka? Vagy komolyan egy róka ez? Lehet, csak képzelődök.
Arra viszont egészen tökéletes, hogy összeszedjem magam. Lenyelem az ösztönt, mely megkísértett. Ha valaha is kivégzem Mariét, az nem most lesz. Talán még hálával is tartozom, amiért elbódított ezzel a méreggel, máskülönben a vérszomj eluralkodott volna rajtam. Akkor aztán sosem magyarázom ki magam ennyi szemtanú előtt.
- Marie-chancsi, megijesztikézel! T.T Elmondod akkor, miről van szó? - próbálom jelezni számára, hogy most már elég volt, egyértelmű válaszokat szeretnék. Mi is ez a többes szám? Tényleg... többeket mondott. Nem tudom, hogy ránk hivatkozott, vagy a társaira. Nem vagyok benne biztos. Különben is, kik a társai? Megannyi kérdés... De ez a legtöbb, amit tehetek jelenleg.

//Postírás közben olvastam, hogy ez az utolsó kör. Szeretném megköszönni a mesét, nagyon-nagyon tetszett, tényleg! *.* Remélem, lesz még alkalmam játszani a meséiden, és Mariével is találkozni. *.*//