[Küldetés] Amikor leszáll az éj..

Nem várt dolog történik veletek. Egyik pillanatban még békésen feküdtök az ágyatokban, másikban viszont a nedves hideg földön feküdtök. A fényt csupán a telihold sugarai biztosítják számotokra, amelyek alig-alig hatolnak át a fák sűrű lombkoronáján. Egy csekélyke ködszerűség is körbelepi az erdőt, de egyelőre még nem annyira jelentős, hogy valóban problémát okozzon számotokra. Nem emlékeztek rá, hogy hogyan kerültetek ide, ahogyan arra sem, hogy felvettetek-e valamilyen küldetést a napokban.. Viszont ez még nem minden! A hazatérés kristályotok, a többi fogyóeszközötökkel egyetemben eltűnt. Csakis fegyvereitek, és ruháitok maradtak nálatok. Oh és még valami.. az idomárok mellett pet sincs..
Egymást látjátok, a térkép nem mutat semmit, levelezni tudtok akivel akartok. Ha felmerülne még kérdés dobjatok PÜ-t Sinonnak vagy Rogan Hartnett-nek és amint tudok bővítem a posztot a válaszaimmal.

Közérdekű:
Határidő: Heti szinten akarok írni, de ha kéritek tudok várni. Cuki vagyok, nem akadály Illetve, amennyiben előbb érkeznek reagok, én is igyekszem előbb mesélni a történetet tovább.
Reagminimum a szokásos 250 szó/reag legyen.
Létszám: Maximum 4 ember jelentkezését várom. Tehát az első négy aki ír reagot jön. DE!! Ha valaki már elkezdte írni ide a reagját, de azt tapasztalja, hogy megelőzte máris négy lelkes játékos, ne törölje a reagját, küldje be nyugodtan és játszik velünk. Csak nem szeretnék túl sok játékost vinni egyszerre, mert abból fennakadások születnek.
Szóval január 6.-án tervezem írni a kövi kört.

Edit:
Chan: A céhbónuszod arany része egy általad választott küldetésben a kétszeresére nő.

Hosszú napom volt, úgyhogy hálásan fekszem be az ágyamba. Mielőtt elaludnék, szokás szerint végigpörögnek az agyamon a nap eseményei. Ma sem találtam megfelelő szállást, ahol egy pettel együt is kényelmesen el tudnánk férni... Hát, holnap is van nap, és Shutól is bármikor kérhetek segítséget.
Szépen lassan belépek egy félálom szerű állapotba, de teljesen nem tudok elaludni, mert egyszercsak azon kapom magam, hogy fázom, ráadásul a puha ágyam helyett kemény és nedves valami van alattam. Értetlenül pislogva ülök fel, miközben igyekszem kidörzsölni a szememből az álmot. Egy erdő közepén találom magamat, és a holdfény segít megállapítani, hogy enyhe köd is van. Oké, álmodom. Ideje felébredeni. Ezzel visszafekszem, remélve, hogy mikor kinyitom a szemem, és felülök megint az ágyamban találom magam. Újra felülök néhány másodperc elteltével, de még mindig az erdőben vagyok. Na remek. Ez hiányzott az életemből. Sebtiben végiggondolom, hogy mit csináltam a napokban, ami ide hozhatott. Tudtommal nem vettem fel küldetést, úgyhogy nem kerülhettem amiatt ide. Mi a fene történt? Várjunk, inkább nem is akarom tudni. Csak hazamegyek és kész. Ezzel lenyitom a menümet, és kezdek kétségbeesni: Nincs meg a hazatéréskristályom! Sem a potik! Akárki találta ezt ki, nagyon rossz vicc. Chakna, nem segít ha elveszíted a fejed, úgyhogy szépen nyugodj meg, és kezd keresni, hogy mi segíthet! Miután így nagyjából sikerül megnyugtatnom magam, felállok, és körbenézek, ezúttal minden részletre figyelve, ami segíthet. Ekkor veszem észre, hogy nem vagyok egyedül. Hála Istennek! Közösen jobb esélyjel találjuk ki mi a fene ez az egész. Nem tudom viszont rendesen megfigyelni őket, mint ahogy azt szokásom diktálná, hiszen ahhoz nincs elég fény, hogy jól kivehessem rezdüléseiket.
- Sziasztok. Chakna vagyok. - kezdeményezek gyorsan beszélgetést, kerülve a felesleges köröket. - Van bárkinek bármi elképzelése, hogy mi a csoda folyik itt? - teszem fel a kérdést, ami valószínűleg mindenki mást is foglalkoztat, hacsak valaki nem tudja a megoldást.

Miközben bemutatkozom farkas vonyít... Könyörgöm, csak eszébe ne jusson a közelünkbe jönni... Egyedül még oké, de poti nélkül nincs kedvem egy falkával összefutni potik nélkül.
Chancery... Nem jut rögtön eszembe, de azért hamar kacsolok: Channal hozott össze a sors (vagy Kayaba?), akiről Shu mesélt...Ezek szerint Álomnak is itt kell lennie valahol.
- Idomár vagy, ugye? Shukaku és Timidus mesélt rólatok. - beszélek tovább, mert a csend kifejezetten ijesztő lenne. - Álomkelő is itt van valahol? - kérdezem meg, hogy a lehető legtöbb információm legyen a helyzetről. És azért is, mert úgy érzem, mintha még valaki figyelne minket... Na meg az a reccsenés... Kiráz tőle a hideg, pedig egyébként is fázom...
 Az alapján, hogy csak Chan reagált bemutatkozásra, ketten vagyunk, esetleg hárman Álommal. Lehetnék gyanakvó, indokolt lenne, de mivel az csak hátráltat, és Chan is egyértelműen legalább annyira ideges a helyzet miatt, mint én, úgyhogy inkább csak arra koncentrálok, hogy kiderítsem mi a francot keresünk itt ilyen hirtelen.
 Ha nem figyelmeztet, a reccsenés a frászt hozta volna rám, így viszont sejtetem, hogy Chan készül valamire. Hálásan fogadtam a kis fényt, ha sikerült meggyújtania a tűzet, és mostmár szemügyre is tudom venni társamat. Valami nyugtalanítja... És azt hiszem sejtem, hogy mi... Sajnálatomra viszont meleget nem ad a kis tűz, pedig már igazán nagyon fázom... Mégegyszer megnézem az invetoryban, hogy nálam van-e a meleg kabátom, és ha nálam van, akkor fel is veszem, hogy legalább ennyi kellemetlenségtől megszabaduljak.
A buffot én sem tudom hova tenni, de egyenlőre semmi nyugtalanítót nem fedezek fel benne, úgyhogy nem idegesítem magamt túlságosan miatta, majd meglátjuk mire lesz jó.
- Nekem fogalmam sincs merre induljunk... - jegyzem meg a megjegyzésére, miszerint ki kellene jutni valahogy... Azért igyekszem találni valamit körülöttünk, ami támpontot adhat hogy pontosan hova keveredtünk. A fény segít ebben, úgyhogy jó esélyjel észre veszem, ha van valamiféle nyom körülöttünk. Ha találok bármit, akkor erre felhívom Chan figyelmét is.

- Sajnálom... - mondom együttérzően a hírre, miszerint Álom nincs a közelben… Nem jó… nagyon nem. Akkor ki figyel minket? Futkos a hátamon a hideg ettől az érzéstől...
Ha lenne időm foglalkozni ilyesmivel, valószínűleg elgondolkodnék a mosolyon, ami még mindig tartalmazta a szorongást társa hiánya miatt, de örömről is árulkodott. Talán mert hallottam már róluk.  
– Van benne valami... – reagálok a felvetésére. Induljunk, én ugyan nem bánom... Legalább úgy fogom érezni haladunk valamerre... Való igaz, hogy valahol csak kilyukadunk, és onnan pedig talán azt is tudni fogjuk, merre jutunk haza.
Én ugyan csak az újabb reccsenést hallom, de a szemem sarkából feltűnik Chan ijedt gesztusa.  Csak egy pillanatba kerül, hogy a kezemben tartsam felhúzott íjamat… Nem mintha sokra mennék vele… Kerekre nyílt szemmel, lefagyva bámulom a fáról közénk ugró alakot, és Chan akaratlanul az utat is elzárja, ha egyébként nem dermesztett volna meg a látvány…
Nem tudom, örültem-e már valaha annyira valaminek, mint most annak, hogy a fura alak, akiről nem tudtam megállapítani, hogy mob, NJK vagy egy másik játékos, eltűnt minden további kellemetlenség nélkül...
Chan hangja rángat vissza a valóságba, illetve hogy csuklón ragad, és szó szerint vonszolni kezd.
–Lesi? – kérdezem visszatérve a valóságba. Azzal mélységeen egyetértek, hogy jót nem jelent, úgyhogy már nem igazán kell vonszolnia, megyek én magamtól is utána.
Mire Chan felolvassa a buff változását, az már nekem is feltűnt… „Nyugtalanság”… Majdnem igencsak fájdalmasan felnevettem… Találó a hangulatomra a buff, az egyszer biztos. Mondania sem kell ,hogy szedjük a lábunkat, az „Útnak indultak a vadak” dolog és az iménti farkasüvöltés nem kecsegtet semmi jóval. Óvatosan kifejtem a kezem Chanéból, mert egy kézzel ugye használhatatlanná válna az íjam.
– Íjász vagyok – válaszolok közben a kérdésére – Értek a fegyveremhez, de egyenlőre túl sok sebzésem nincs, és a képességem pedig arra lenne jó, hogy a potik hatását megosszuk… De ugye, potik sem maradtak nálunk… - teszem hozzá savanyú ábrázattal, amennyire lehet kényelmes távolságban loholva Chan után... Nála a fáklya, úgyhogy eszem ágában sincs sem megelőzni, sem pedig lemaradni tőle… - De a kisebb mobok miatt nem kell aggódnunk, leszedem őket mielőtt gondot okoznának – húzom kissé erőltetett mosolyra a számat.  A sietség közben amennyit a kis tűz lehetővé tesz igyekszem alaposan szemügyre venni az erdőből, hátha mégiscsak rájövök valamire...

A lesi mibenlétét tisztáztuk. Kifejezetten örülök neki, hogy elkezdett mesélni róluk, mert egyre jobban fázom, és egyre kevésbé tetszik a szituáció.
 Nekem valahogy teljesen elképzelhető, és valószínű magyarázatnak tűnik, hogy az említett játékból szalasztották a játékmesterek a fura, ijesztő figurát, akit láttunk.
- Kísértetiesen hasonlónak hangzik a mi kis aranyoskánkhoz - adok hangot véleményemnek a "lesi" figurára utalva.
 Szívesen figyelném Chan arcán a rezdüléseket, miközben gondolkodik az információn, amit mondtam, de ezt a helyzet nem tette lehetővé.
- Valószínűleg így tudjuk legoptimálisabban megvédeni magunkat. - bólintottam a javaslatára, szintén mosolyogva, a helyzethez mért őszinte vidámságal és optimizmussal... Hát.. nem lehetett túl meggyőző ez a mosoly, de ebben a helyzetben talán megérti Chan, hogy miért.
 Közben akármennyire szedem a lábaimat, és Chan bármennyire igyekszik követhető tempót diktálni, egy idő után leszakadok annyira, hogy ne lássam tisztán, mi van a lábam mögött. Mire pedig jelezni tudnám neki, hogy várjon meg, a sok recsegés, és a felszálló madarak elvonják egy pillanatra a figyelmemet, és mivel egyébként sem láttam volna tisztán, megbotlok egy kitüremkedő gyökérben. Amennyire csak lehet, gyorsan felpattanok, közben ha Chan nem venné észre, hogy megtorpantam, kiáltok neki, hogy álljon meg, és ne tűnjön el. De van egy pillanatnyi csend, még előtte, amikor meghallok egy lépést... Talán csak a fülem játszik velem, vagy egy reccsenést vagy a szél játékát véltem lépésnek, mindenesetre ebben a helyzetben jobb nem kockáztatni. Ha látnám az utat, futnék Chan után, de még így is sietős tempóban indulok a fény után, ami Chan fáklyáját jelzi. Ez persze azzal jár, hogy sokszor majdnem megbotlok, néhányszor pedig nem is csak majdnem. Mormolom közben az imákat, hogy utól érjem Chant.

Nincs olyan szerencsém, mint reméltem... A második botlásnál, bár Chan alig karnyújtásnyira van, és már reménykedem, hogy a segítségével feltápászkodhatok, amikor a hirtelen csendben most egészen tisztán hallom a gyorsuló lépéseket.
Reagálni viszont már nincs időm, mert egy nedves, emberi kézhez hasonló valami tapad a bokámra, és el kezd vonszolni a földön. Meglepett, kicsit ijedt kiálltás kiséretében kezdek távolodni alkalmi partneremtől. Aztán percekig csak ideges mormogás hagyja el a számat. Olyasmik, hogy  "az istenit" "mi a fene" "a manóba" és ennél egy fokkal cifrábbak is. Amíg Chan valószínűleg nem igazán hallja a hangomat, előszőr, ha legalább az egyik lábam szabad, igyekszem azzal lerugdosni a kezet magamról. azt hamar felmérem, hogy bizony, hiába próbálnék megkapaszkodni, úgyhogy nem pazarlom erre sem a páncélomat, sem az energiámat, mivel valószínűleg mindkettőre nagy szükségem lesz nemsokára. Ha egyik lábam sem szabad, illetve ha nem sikerül a lábammal lerugdosni magamról a kezet, akkor előkapok egy nyilat, és először a földbe vágom, és abban igyekszem megkapaszkodni.
- Engedj el! - követelem a lehető legkérlelhetetlenebb, leghatározottabb, legfenyegetőbb hangomon. Ami persze beleremeg a visszafojtott pánikba. Ezután, értelmetlen sikoltozás helyett ezt ismételgetem rendszeresen, hogy Chan hallhassa merre vagyunk. Ne kérdezd milrt vagyok biztos benne, hogy utánam jött, nem tudom, de most csak rá számíthatok, és én utána mentem volna.
A nyílvessző sajnos szinte azonnal el is tört, úgyhogy egy másikat fogva a kezembe próbáltam, mint egy tőrrel megszúrni a valamit a lábamnál. Ez nem egyszerű a gyökerek miatt, és az ötletekből is kifogytam, úgyhogy egyre fásultabban küzdök a szabadságomért. Mire kiérünk az erdőből a hátamban, bár fájdalom nincs, de jócskán érzem a sok ütést nyomát, és ez elzsibbasztja az agyamat. Már alig érzékelem, hogy mi van körülöttem. Chan hangja viszont visszarángat a valóságba. Már nem olyan lendülettel, de újult erővel folytatom egyre kétségbeesettebb hadakozásomat.
- Örülök neked - mosolygok erőtlenül, de hálásan Chanra.
Hideg van, fázom, fáradt vagyok, ez a hínárember meg végig akar rángatni minden kis apró gyökéren... Ki Ne Mond! Balszerencsét hoz az a mondat, hogy "rosszabb már nem jöhet!" vagy hogy "lehet ennél rosszabb?" A sors mindig rácáfol ezekre!

A rugdosás, ha ki nem is szabadított, de kicsit lelassíotta a fura figurát... Az is jobb mint a semmi, ha Chan utánam jön...
 Mire a tóhoz érünk szédülök és elfáradok, így bár küzdök, de eredménytelenül. Aztán megérkezik Chan, és kiszabadulok... Azt hiszem mióta Aincardba jöttem, még nem örültem így senkinek, és semminek.
- Örülök neked - intek Chan felé, még a földön feküdve.
 Próbálnék felülni, hogy körülnézek, de hamar vissza is huppanok fekvő helyzetbe... Kicsit össze kell szednem magam, mielőtt felállok... Nem jó... Ennyivel tovább kell egy helyen maradni... Ezt az időt mindenesetre arra használom fel, hogy felmérjem, történt-e valami érezhető bajom. Semmi erre utalót nem sikerül felfedeznem (Na igen... ilyenkor hátrány, hogy nem fáj...)
Mire Chan mellém lép, a segítségével fel tudok állni, de kicsit még szédülök. a térdemre támaszkodva igyekszem teljesen összeszedni magam.
- Azt hiszem mindenem megvan - felelek erőtlen mosollyal. - Köszönöm, hogy segítettél - teszem hozzá kicsit szélesebbre húzva azt a mosolyt.
- Én biztos hogy nem találnék vissza oda, ahonnal elrángatott  az... izé... - bólintok a felvetésre, hogy értelmetlen korábbi útirányukhoz visszatérni. Aztán megrázom a fejem ara, hogy a tó környékén maradjunk
- Ha ez a valami a tóból mászott ki, akkor több is lehet, és én szívesebben maradnék messze tőlük, amennyire csak lehet. A tó mellett rögtön berángathatnak a vízbe. - vázolom a véleményemet - De az jó ötlet lehet, hogy látótávolságban legyünk, hogy észrevegyük ha megint kimászik a vízből egy.. mi volt ez? Mob? Mindenesetre semmiképpen se maradjunk egy helyen - mondom, és gyorsan, amennyire összeszedett erőmből telik felegyenesedek, és ha ő eddig nem indult el, akkor ezúttal én teszem meg az első lépést a legrövidebb úton az erdő fedezéke felé, amennyire lehet gyorsan haladva, de azért nagyon óvatosan... Nincs kedvem megint elesni...

Az egyik pillanatról a másikra berezonál a képernyő, és minden elsötétül előttetek. Majd egy töltőképernyő villan a szemetek elő, és újra a kezdetek városában találjátok magatokat.
Talán értetlenül álltok a helyzet előtt, de talán a rendszer egy hibájába botlottatok, és az iménti küldetésetek váratlanul eltűnt. Nincs a listában, és hiába keresitek nem éritek el többé.


/
Elnézést kérek a játék váratlan félbeszakadásáért!