A Vörös és Kék

Fekete ing kigombolva a testemen, az ujjai felgyűrve, a gallérja a nyakam takarta. A két galamb a mellkasom és bordáim közt szállt, nem takarta őket semmi sem most. A hajam az arcomba lógott, de nem zavart, mert lefele néztem, menet közben egy öngyújtóval játszadoztam.
A gondolat fertőként járta át a testem az elmúlt napokban, cigizni kéne. E tényleges cselekedetet még nem hajtottam végre, csupán még csak a gyújtó volt meg, de ja, a dohány még hiányzott. A gyújtó ezüstszínű volt, az oldalába pedig egy baglyot véstek. A szárnyaló állat mintha a lángokat lovagolta volna meg, szép volt.
Hisame nem volt most mellettem, magányos napot akartam magamnak. Nem voltak rossz, mélybe esős gondolataim, csupán csak csendet akartam, mit tudni illik, hogy Hisame mellett nem igazán kaptam volna meg.
Nyster városának a Smaragd Parkja gyönyörű volt, azonban mégis kevesen látogatták. Talán nem ismerik. Az utak mellett kőfalak, derék magasságig értek, kívánták, hívogattak, hogy másszak rájuk, egyensúlyozzak a téglákon, én pedig nem ellenkeztem. Elrugaszkodtam, majd felállva váltam magasabbá, messzebb láttam.
A képességem miatt nem ért meglepetésként a szemből érkező szellő. A szél az ingembe kapott, magasra emelte a ruhát, én pedig csak a szemeim hunytam és tártam szét egy pillanatra a karjaim. Az efféle magány, mindenkinek jól esett volna. Kiabálásra nyitottam az ajkaim, de nem hagyta el hang a számat. Nem volt bátorságom szabadjára engedni a hangom, pedig tudtam, hogy az üres parkban messze visszhangzott volna. A szellő alábbhagyott, elmúlt a hatás. A gyújtót eltettem, a kezeimet a zsebeimbe helyeztem és a távolba tekintve sétáltam tovább, céltalanul.

Méterekkel később pedig már futottam, ahogy csak bírtam. Nem üldözött senki sem, csak rohantam mindaddig, míg nem léptem félre és zúgtam emiatt a kavicsos útra. A lendület nagy volt, sokáig hemperegtem a földön és csak a túloldal másik fala állította csak meg a testem.
- Ezt lehet, hogy nem kellett volna. – igazából csak jól esett a futás, más oka nem volt ennek.
A gyújtó kiesett a zsebemből, az út közepén csillogott.

Egy árnyék, mit úgy gondoltam eleinte, hogy egy madár teste vetett a földre, ám elmélkedve rajta - miközben felálltam – túl gyorsnak tűnt a mozgása. Körbenéztem, de nem volt senki sem a közelemben, azonban a gyújtónak nyoma veszett, nem volt ott, hova korábban esett.
Megriadtam ezt illetően. Nem akartam veszni hagyni, egyszerű tárgy volt, ám értékkel bírt a számomra, egy elhunyt barátomra emlékeztetett. Mint ahogy talán rám páran, úgy néztem fel én is ő rá. Nem hangoztattam, nem sirattam meg korábban, azonban mindez nem jelentette azt, hogy nem hiányzott a számomra. Erősnek kellett látszanom akkor, legalább egyvalakinek. A céhünkben felhangzott a hír, néma csend is követte, de nem több, részemről nem volt zokogás. Beszéltem Hinarival azóta, ott a tetőn, de ott is én voltam a vigasznyújtó, nem fordítva, ugyanakkor mindez nem jelentette azt, hogy nem viselt meg a történés.
Talán azért gondoltam e káros szenvedélyre, hogy hasonlítsak Lewisre, függetlenül attól, hogy e világban talán nem is volt olyan nagyon káros hatása e cselekvésnek. Talán úgy gondoltam, hogy így más lenne a kisugárzásom, hasonló az övéhez, talán értékesebb lennék, mint most, mint amilyen ő volt mások számára. Irigyeltem őt ezért, ahogy ott a tetőn gondolt rá Hi… nem mondta ki és lehet rosszul is láttam, de olyat akartam én is, hogy rám gondoljon úgy valaki, mint ő rá a lány. Nem akartam kimondani, hogy ugyanaz a lány.
Rúgtam a kavicsokba a reménnyel, hogy csak el lett fedve a gyújtó, de nem, nem volt itt. Kuncogás, halk nevetés, mit hallhattam, azonban nem volt ehhez hasznos jártasságom, sem észlelés, sem hallgatózás. Ezekben sokaktól elmaradtam, mit talán csak most bántam igazán.
- Van ott valaki? – egy gyenge szellő vitte messze a hangom és mozgatta a kigombolt ingem egyben – Valaki?

Kár, hogy a holló nem vette át a varjúk károgó szokását, miszerint azok károgva, rekedtes hangon énekeltek folyamatosan, mert akkor bizony a csőrét kellett volna nyitnia és a földre esett volna a nála levő gyújtóm.
- Nyavalyás tolvaj. – nem kiabáltam, inkább csak az orrom alatt dünnyögtem, hisz nem akartam elijeszteni az állatot, az állatot, mit nézve erős hiányérzetem támadt. Valami más volt rajta, mint aminek kellett volna lennie, de nem tudtam rájönni, hogy mi volt az. Elmélkedésem hamar félbeszakadt, hisz a fekete holló váratlan formálódni kezdett és lassan emberi alakot öltött. Megijedtem, mi ok miatt léptem is hátrébb, míg az út széle tartott. Fiús testalkat, maszk és a vörös haj. A haj, mi emlékeztetett és ismertem fel benne azt a bizonyos lányt.
- Jaj, ne. – félrehúzva a számat fejeztem ki az örömöm. Egy ismerősöm valamiért mindig így szólt, miként egy társaságban elköszönt valaki, azonban én reméltem most, hogy nem akart távozni a tolvaj, legalábbis míg vissza nem adta, mi az enyém volt – Igen, azt. – kértem volna tőle, ám kedves szavakkal mit se értem volna. Ha tudtam volna hatni azokkal, úgy elvenni se vette volna el a gyújtót, legalábbis így gondoltam, aztán ki tudja – Hogy találtál meg? És miért? – a kérdéseimet, mint egy gép, úgy kérdeztem, válaszokat akartam. Nem voltam felkészülve rá, azt hiszem ezt jól tudta, azonban változtam a korábbi találkozásunk óta, legalábbis jó lett volna ezt mutatni neki.
Már rég feledtem őt és valamiért azóta sem hiányoltam, de léptem felé és mint a mesében a vörös róka, úgy akartam a fa tövébe állni, hogy az elejtett kincs a tenyereimbe landoljon.

- Nem érlek fel te kis tolvaj. – öltötte rám az ördögi nyelvét.
Jól jöttek volna Hisame szárnyai, azonban a sárkány nem volt most mellettem, fölöslegesen nyúltam volna a pálcáért. Talán a képességemhez kellett volna fordulnom, hogy könnyebbé téve a testem, elrugaszkodva érjek fel hozzá, azonban nem tudtam, hogy az működött volna e és további nevetség tárgya sem akartam lenni a számára. A speciális képességemre tett pontjaimat mindig is keveslettem, azonban mindig is fontosabbnak éreztem, hogy másra tegyem az épp érkező pontokat, mást erősítsek velük. Könnyebbé tudtam tenni a testem. Szép volt, ám olyannyira haszontalan is, ritkán láttam hasznát, függetlenül attól, hogy igyekeztem mindig is borsot törni vele mások orra alá. Például most is jól jött volna ez, hisz máshogy nem igazán volt lehetőségem elérni a lányt. Már – már lemondtam róla, kerestem a magasugrás kristályaimat, azonban ért a felismerés, hogy a gondolataim bár szépek voltak és végre elmélkedtem is, mégis hibásan és fölöslegesen. A szabály egyszerű volt, érthető, ugyanakkor nem volt ellenfelem, ki ellen működnie kellett volna. Nem kaptam meghívást küzdőtérre, sem egyéb eseményre tőle, így hajlítottam a térdeimet és ugrottam magasra remélve, hogy a bokáját tudom fogni.
Ő volt az árny, ki korábban elsuhant mellettem. Gyors volt, készülve figyelt most is, így nem sok esélyt láttam a sikerre, de próbálkoztam, mert elvett valamit, mi az enyém volt. Nem érdekelt, hogy sárgulhattam most, megvolt az okom rá, elmúlt volna, idővel biztos zöldültem volna, megért annyit még a gondolat is, hogy visszaszerezzem a gyújtót tőle. Cukkolt volna, függetlenül attól, hogy a pillantása, az ajkai alkotta mosoly, a hegyes nyelve is elég volt már a számomra, hogy idegessé váljak. Különleges képességgel rendelkezett a lány. Azon kevesek közé tartozott, kik pillanatok alatt türelmetlenné tudtak tenni.

- Eh, hát ezt nem így terveztem. – ismertem be nagy sóhajjal.
Úgy csüngtem rajta, mint ő a fa ágán, mint két játszó majom, komikus jelenet.
- Hogy mi lesz? – azt én is szerettem volna tudni – Gondolom, ha te nem jössz le, úgy én mászok fel hozzád.
A súlyemelés és akrobatika egyes szintjével gondoltam ügyeskedni és megmászni a lány testét. Persze csak szolidan és gyorsan. Elsőnek a vádliját öleltem, majd a nadrágja szíját akartam fogni, hogy abba kapaszkodva könnyebben menjen a mászás. A nadrágja szíját akartam, nem mást! A karom rövid volt, ám a mozdulatom határozott és lendülettel teli… A tenyerem és a feszes feneke találkozásának hangja visszhangzott a fák között, majd az automatikus markolás, mit az öve fogásának szántam.
Kellett pár másodperc, hogy rájöjjek, mit is tettem, majd zavaromba – merthogy abba kerültem – mindent engedtem és zuhantam megállás nélkül a földre. Az esésem semmi sem tompította és jelzett is a rendszer, hogy ért némi minimális, jelképes sérülés.
- Hoppá. – pár lehullott levéltől tisztítottam meg a hajam, majd félrehúzott szájjal figyeltem, hogy az indikátorom színe miként fakult, majd sárgult a fejem felett – A csudába.
Valahogy nem akartam megvárni a lány lesújtó lépését. Az egyszerű pimasz, tolvaj énje is elég volt számomra, nem hiányzott a sértet, megbántott oldala. Nem mintha bántam volna a véletlen tettem, hisz megérdemelte(!), viszont mint észrevette az imént, csak egyedül voltam, nem volt most senki más sem a segítségemre. Felállni készültem és figyelni csüngő testét – már amennyiben az csüngött még.
- Azt hiszem ezt sem így terveztem.
Hamar megfordult a fejemben a bocsánatkérés gondolata, azonban a gyerekes, az óvodából jól ismert árulkodós énem tört felszínre, mondván, hogy ő kezdte.

Ismerős jelenet, az első találkozásra emlékeztetett. A haja, a frufruja az arcomba lógott, ám láttam a tekintetét és a halvány pír borította arcbőrét. Zavarban volt úgy ő, mint ahogy én is. Láttam még az gyújtó esését, de nem értem el azt. Tapasztaltam már, hogy milyen rövid is volt a karom hossza, így fölöslegesnek éreztem még nyújtózkodni is utána. Készültem borítani a lány rám nehezedő testét, hogy fölé kerekedjek, azonban az ajkaim az ajkaival érintette, nem várt csókot adott nekem. Nem volt hátára ugró sárkány, sem más külső erő, ő cselekedett, magától. Még a tervezett cselekedeteim gondolatai is szertefoszlottak. Tágra nyílt, meglepődött szemekkel figyeltem egy ideig. Nem értettem, hogy miért tett így, ám nem toltam el magamtól, mint ahogy azt talán kellett volna. Hunytam a szemeim és viszonoztam én is a csókot. Tenyerem gyengéden a nyakát és arccsontját borította. Azt sem értettem, hogy én miért tettem így. Megnyugtatott talán, hisz egy csók mindig élvezhető volt, majd lassan eltoltam és mély levegőt vettem.
- Csókot is meg tanultál lopni? – már tudtam, hogy ügyesebb tolvajjá vált.
Nem tudtam, hogy mi szándéka lehetett, nem tudtam, hogy miként árthatott ezzel, de vállaltam a következményeket, míg azok így zajlottak le. Zűrzavar, a fejemben az volt, de a földön feküdve, a combjai fogságában a tehetetlenségre fogtam, hogy nem ellenkeztem, hogy nem tettem semmit sem ellene. Meglopott, gúnyolódott, ártottam neki, de ő csókolt. Mint egy zavart kisgyermek, ki maga se tudta, hogy mit akart, vagy csak nagyon jól álcázta.
- Nem értem. Miért csináltad ezt? – vártam a válaszát, kíváncsi voltam, hogy mi játszódhatott le az ő fejében most.

- Véletlen volt. – szóltam, ám valószínű nem érdekelte.
Az arca mimikái és azok hirtelen változásai egyszerre voltak ijesztőek és mókásak is egyben. Nem tudtam, hogy mit kellett volna kezdenem vele, nem számítottam erre. Nem is gondoltam volna, hogy hiányzott volna az akkori csókom neki, sőt, inkább mondtam volna, hogy a pokolra kívánna miatta.  Nem voltam ez idáig egy lányra sem ilyen hatással, elképzelhetetlennek tűnt ez is, hogy ő így gondolt rám, azonban hozzám bújt, szorosan és kedvesen szólt.
Ez eddig eszembe sem jutott ő már egy jó ideje, azonban ezt így kimondani nem akartam. Felelőtlenség és ostobaság lett volna egyben. Csókoltam az imént, viszonoztam, félő lehet nem kellett volna.
- Üljünk fel. – fogtam a derekát, hogy ne essen hátra, majd helyezkedve figyeltem, hogy a combjaimra ült. Törékenynek tűnt, nőiesnek, miben talán a csók is közrejátszhatott most – Miért nem mondtad ezt az elején?  Azt hittem, hogy haragban váltunk el, hogy nem kívánsz látni többet. Megloptál most is.
A gyújtó. Hajoltam, nyúltam érte, hogy jobb pozícióba kerültem. Talán a lányra kellett volna figyelni még most, de magamnál akartam tudni azt is. Elértem, az ujjaim közt szorítottam a gyújtót.
- Miért vetted el? – furcsa volt a viselkedése.
A kisiskolás fiúk szokták azt piszkálni, kik tetszenek neki, de ő már nagy volt, felnőtt, ám egyben lány is. Kétségbeestem egy pillanatra, nem tudtam hirtelen, hogy ez természetes volt e náluk vagy sem. Nem tudtam semmit sem. Vártam inkább a válaszokat, vártam inkább, hogy szóljon, mielőtt tovább gondolom a dolgokat, mint kellett volna azokat. Egyszerűen nem akartam semmilyen téves következtetést levonni, hisz nagy arcon csapás fogadott volna.

- Ha azt mondom, hogy sajnálom, az nem elég kárpótlásnak? Vagy ha adok valamit én magamtól és nem elveszel, az nem jó? Legyen az bármi, vagy kérj meg valamire, de ne lopj, kérlek, mert úgy visszaveszem azt. Véletlen volt akkor, nem gondoltam, hogy ennyit számított.
Lefelé tekintett, az ingem szélét piszkálta és én is így tettem volna legszívesebben. Piszkáltam volna a ruháját, nem szóltam volna. Nem voltam még ilyen helyzetben, nem tudtam, hogy mit kellett tennem, hogyan és miért. Hibásnak éreztem magam valamilyen szinten, mintha akaratlanul is ártottam volna neki és a legrosszabb az volt benne, hogy nem is gondoltam minderre így, hogy ennyire meghatároztam valakinek a bizonyos gondolatait. Egy véletlen volt csupán akkor, egy rossz pillanat, egy rossz döntés eredménye, melyet napokkal később szinte feledtem is, most meg…
A szabad kezemmel az arcához nyúltam, az állához, hogy emeljem fel a tekintetét. Rám nézzen, ne máshova. Pislogtam párat, furcsa volt kimondani. A bűnösök szokták.
- Bocsánat.
Talán olyanért kértem elnézést, miért nem kellett volna, de ezzel legalább nem ártottam senkinek, bár már ebben sem voltam hirtelen olyan nagyon biztos.
A lány az ölembe ült, nem akartam ledobni magamról, nem akartam tovább bántani őt. Teljesen más volt, mint fent a fa ágán. Nem nyújtotta a nyelvét, nem volt gúnyos és határozott sem. Különös volt, hogy mire nem volt képes, hogy mennyire meg tudta játszani magát ott fent.
A gyújtót zsebembe tettem, hogy szabad legyen mindkét kezem, majd nyúltam a nyakához, úgy tűnt túrhatom a haját, pedig csak a maszkját akartam levenni róla, hogy még a nyakába se lógjon.

- Levenni a maszkot. Csúfít. Nem akarlak bántani. – mosolyogtam kedvesen, próbáltam ártatlannak látszani.
Csupán csak egy enyhe változást akartam, remélve, hogy nincs nála másik. Csupán csak arra gondoltam, ha nincs maszkja, úgy nem oson fák között, nem lop meg másokat. Egyszerű gondolat vezérelt, azonban hamar megállította a kezeimet. Lehet túl sokat akartam ilyen rövid idő alatt is.
- De akkor lehet nem kéne, ha nem akarod. Elnézést. – ijedt tekintette volt, pedig nem akartam megijeszteni. Mintha féltette volna, így a kezeimet visszahúztam lassan magamhoz. Nem erőltettem, ugyanakkor nem mertem már semmi többet sem tenni. Mindent rosszul csináltam, így legalább nem csináltam semmit, egyszerű logika, így nem ronthattam el semmit sem. A kezeimet a hátam mögé tettem és támaszkodtam rájuk. Én ráértem, nem terveztem mást mára. Ha rám nézett, úgy szolidan mosolyogtam, nem szóltam, nem kérdeztem. Ha akart tenni valamit, úgy tehetett, ha kérdezett, úgy tervem volt válaszolni, de nem több. Nem volt ötletem semmi másra, már nem.
Így is fogságba lehetett ejteni valakit, legalábbis engem biztos, ám nem bántam, most nem, érdekes őr vigyázott rám, kiről fogalmam sem volt, hogy mit kellett volna gondolnom. Nem volt nehéz és én pedig kényelmesen ültem, nem problémáztam.
Jelzett a képességem, gyenge szellő érkezett, mi mozgatta az ingem, mozgatta vadul az ő vörös haját is.
Tőlem szokatlan mód kérdések hada járt a fejembe, mit feltehettem volna a lánynak. Kezdve onnantól, hogy merről jött, egész odáig, hogy merre tart. Hogy hívják? Hány éves? Van e céhe? Barátai? Mit szokott csinálni? Mit nem? Mit szeret? Mit utál?
Milliónyi egyszerű kérdés. Lámpával világíthattam volna meg az arcát, hogy válaszoljon, de nem.

- Szerintem nem azt teszi a férfit férfivá, hogy kihasználja egy nő gyenge pillanatát. Nem ismersz még, ha ezt kinézed belőlem. Semmit nem tudsz. – mosolyogtam, majd váratlan kellemetlenül éreztem magam. Valóban közel volt hozzám, valóban szép volt, valóban lány volt és valóban szűk ruhában ült az ölemben. Akarva akaratlanul nagyot nyeltem és képzeltem el a jelenetet, hogy az említésre került. Nem szégyelltem, hogy a testét néztem, ő hozta fel a témát, viselje pillantásaim, hogy vetkőztettem a szemeimmel – Nem tudom, hogy mit akarok. Remélem, hogy őszintének tűnök, már amennyire a bizonytalanságot annak lehet nevezni, de nem igazán voltam még ilyen helyzetben. Talán… – dadogtam, fogalmam sem volt, hogy milyen válaszokat várt – Szép vagy, a legszebbek egyike, lehetne tetszésnek nevezni, nem tagadom, de nem több, mit most érzek. Nem ismerlek, nem tudok rólad semmit sem. Hogy hívnak? Mert nem tudom. Egy megtört, maszkos lány maradsz, nem több, ha nem tudok többet. – húztam félre a számat és vártam a választ a feltett kérdésre, vártam, hogy elmondja nevét, hogy közelebb kerülök hozzá. Nem fizikailag, hisz úgy már szinte nem is lehettünk volna közelebb egymáshoz.
Jobb kezem a combján simítottam végig. Lassan, megfontoltan, elmélkedve, hogy valóban képes lettem volna e rá. Nem vittem túlzásba, hisz pofont kaptam volna, de kellett e minimális kontaktus, hogy elképzeljem. Kellett az érintés, hogy tudjam, nem én voltam az, ki kihasználta őt. A csók megvolt, ismételtem is volna, de most nem lett volna több részemről. Elemeltem a kezem, hátradőltem ismét, támaszkodtam és nézve rá eresztettem el egy mosolyt, amolyan Pete-mosoly, ha lehetett annak nevezni. Őszinte, szolid, ártatlan.

- Hé, ne csináld ezt. – kaptam a kezeihez és állítottam meg a vetkőzését – Fejezd be, kérlek. – örültem, hogy megvált a maszkjától, de nem akartam, hogy tovább folytassa – Ha azt akarod csinálni, úgy keress más partnert, mint mondtam én nem olyan vagyok. – komolyan szóltam, nem viccnek szántam - Nem olyan vagyok, mint akiket eddig ismertél, ne hasonlíts hozzájuk. A jövőben talán, de az ugye számodra nem fontos, a jelenben viszont ne csináld ezt velem. – bújtam ki alóla, mit én is nehezen hittem, de nem kellett átgondolnom újra, hogy ne így tegyek. Fölösleges lett volna.
A tévénéző férfiak a kajáikkal dobálhattak, de így tettem, nem másképp. Gyávának tűnhettem a szemükben és lehet az is voltam, de nem akartam ismét ártani.
- Azt mondtad, zavart, hogy akkor elvettem valamit, nem akarlak most gondolkodás nélkül mástól is megfosztani. – szóltam, függetlenül attól, hogy úgy tűnt magától is adta volna azt. Nem, összekevert mással, vagy csak, mint említve lett, nem ismert eléggé. Lassan s ügyetlenül tápászkodtam fel a földről, sokat ültem súllyal a lábamon.
Nem akartam megbántani, távol álljon tőlem, de féltem, hogy annak tekintette tettem. Visszautasítás. Korábban, egy évvel ezelőtt az arcába nevettem volna az illetőnek, ki azt mondja, hogy ilyen helyzetben így cselekszem, de most, hogy megtörtént, nem akartam visszakozni. Jó volt lent, nem tagadtam, de jó volt felállni is, szabadnak lenni szabadulva a börtönből, miben a lány combjai alkották a rácsokat. Nyújtottam a karom és reméltem csak, hogy nem lökte el azt magától, segíteni akartam felállni neki, de nem tudtam, hogy kellett e neki kapaszkodás, kellett e támasz.

- Átmentem a teszten? – értetlenség uralkodott el rajtam, azonban arcomon talán némi dühöt is fel lehetett fedezni. Átvert. Fölösleges volt szépíteni, mert csupán csak játék volt az egész, legalábbis a részéről. Egy csók, egy megjátszott, megtört pillantás elég volt, hogy adjam magam, hogy őszintén szóljak, hogy a csapdájába kerüljek. Talán túl könnyen ment részéről, ám nem biztos, hogy magamat kellett volna hibáztatni. Messzire elment, jó színész volt, csupán csak a miértet nem értettem. Miért csinálta ezt? Miért velem? Volt bármi igazság a szavaiba? Kérdések, melyeket nem tettem fel, úgy sem válaszolt volna.
Visszatért a fán látott pimasz tekintet, azonban nem tudtam véleményt alkotni róla, hogy ez jót jelentett e most, vagy esetleg rosszat.
- Vívjak meg veled? Teljesíted egy kérésem, vagy én a tiéd? – ismételtem a szavait.
Nem hittem neki, ezek után valahogy nem tudtam, ám az ingemet vettem, félmeztelenné váltam pár pillanatra előtte, hogy a Megváltót magamra öltsem, és a cipőim cseréljem. E kettőt elégnek éreztem most, plusz erő – mit a vért adott-, hogy érezze az ütéseim és a gyorsaság, hogy lépést tudjak tartani vele, legalábbis egy ideig. Ne legyek olyan tehetetlen ellene, mint amilyen magamtól lennék. Nem hittem neki. Hisz ki tett volna így e történések után? Azonban elfogadtam a meghívást, torolni kellett, hogy a játékszere voltam.
A kezdőkésemet markoltam, a pengéje az alkaromhoz fordult, párhuzamban volt vele. Fegyver vívjon a fegyver ellen, függetlenül attól, hogy az övéi talán többet értek. Nem volt most mellettem Hisame, nem kellett irányítanom, csak a lányra kellett figyelnem.
- Szia, Sajuri. – olvastam a nevét. Az érzelmek ellenére halvány mosolyra húzódtak ajkaim, hogy legalább azt megtudtam, majd indultam meg a céllal, hogy a mellkasát vágjam.