A Vörös és Kék

Hogy ment volna kavics a cipőjébe! Gyorsabb volt. Szinte semmit sem értek a cipőm által kapott plusz pontok. A nevem hallottam halkan, köszönt, pimaszul közel hajolva suttogott és sebzett a késeivel. A hangja ijesztő volt és mégis valahogy csábító is egyben, mint egy szép, sötét boszorkány, ki játszadozott az áldozatával. Tán könnyelmű, elhamarkodott döntést hoztam, miként csak a megváltót és a cipőt vettem magamra, de nem öltözhettem ismét. Egyrészt, mert nem volt időm rá, másrészt azzal is elismertem volna, hogy így nem sok esélyem lett volna ellene. Nem gondoltam, hogy szégyellnem kellett volna ezt, mert nem, de nem akartam még több önbizalommal elállítni, elég volt, hogy az átverése teljes és sikeres volt irányomba. Még mindig dühös voltam miatta és nem éreztem úgy, hogy ez hamar változott volna.
A kés markolata fordult az ujjaim közt, a penge vágásra készen állt és akartam utána nyúlni, vágni a mellkasát, hátát, karját, nyakát, vagy amit értem. Egy nóta azt mondta, hogy a szeretőnek a nő teste kell, ám én nem voltam az a számára és a testrészei közül is elég volt az, mit sebezni tudtam. Nem akartam telhetetlen lenni, kicsivel is beértem, azt hiszem legalábbis.
Egy próbálkozás, többre nem volt időm.
- Piszkosul gyors vagy. – szóltam a vágás, fordulás közben – Lassíthatnál kicsit. – ám úgy túl egyszerű lett volna.
Hogy találtam e? Talán, vagy inkább csak reméltem, mert hirtelen nem volt ötletem, hogy mit kellett volna tenni ellene. Félő, nem tudtam tőle semmi cselszövést tanulni, pedig ha a saját fegyverét fordítottam volna ellene… á, sok gondolkodással járt volna és mindig is rossz színész voltam.

A háta a hátamnak simult, játszott velem csupán, azonban nem éreztem magam kényelmetlenül miatta. Az előbb az ölemben ült, csókolt. A közelgését kellemesnek érezhettem volna, de nem feledtem, hogy mit tett velem az imént. A korábbi történések után, ez kevés volt, hogy megzavarjon, ugyanakkor a szúrását csak véletlenül sikerült hárítanom. Kéz a kézzel találkozott, így nem ért el a pengéje.
Egy egyszerű köszönömmel tudtam, hogy nem éri be, de mi más választ adhattam volna neki?
- Mondjuk, hogy megkapsz engem. Hehe. – csupán csak egy pillanatra nyújtottam a nyelvem, miközben a szemeibe néztem és húztam mosolyra a számat. Hogy ezt a választ várta? Talán, nem tudtam eldönteni, nem tudtam róla már semmit sem. Tolvaj volt, viszont kincset nem akartam adni neki.
Léptem egyet felé, markoltam a nyélre, túrtam a kavicsokat a talpammal, formáltam a talajt, hogy biztosabb legyen az elrugaszkodás, majd elindultam, szinte pont úgy, mint egy futó egy futógépből. Sebezni akartam, ha már az előbb nem sikerült, függetlenül attól, hogy a helyzet semmit sem változott azóta.  Reméltem csak, hogy nem tér ki újra, reméltem csak, hogy nem hárítja a pengém útját. Szerintem tudta volna, mutatta, hogy milyen gyors és hogy én így milyen lassú voltam mellette, képes lett volna rá, de a remény még nem halt meg. Kitartó voltam.
- Kitartás. – hangosan szóltam, mit lehet nem kellett volna. Gyors volt és pihennie kellett egyszer, talán, örültem volna neki… Gyors volt, minek az aránytalan pontozás lehetett a hátránya, csupán csak arra kellett rájönnöm, hogy miből volt átlag alatti.
A kitartás, az lehetett, ellenem sokan kitartatlanabbak* voltak.

A földre döntött egyszerűen, fordultam párszor a kavicsokon, majd állt meg lassan a lendület. Pont, mint mikor a futásból borultam. Úgy tűnt sokszor támadott, mégis, mintha csak egy vágása talált volna. Nem rajtam múlt mindez és nem értettem miért volt ilyen kegyes hozzám. A hátamra fordultam és néztem fel kérdően rá. Nem tudtam, hogy mit akart, de nem gondoltam, hogy ilyen ügyetlen lett volna.
- Ne akarj máris öltöztetni. – szóltam mosollyal az arcomon, majd emeltem a kezeimet a fejemhez. A füleim mellett támaszkodtam meg, majd használva a képességem tettem könnyebbé a testem és löktem fel magam. Talán csak így tudtam érdemlegesen használni az erőm, de legalább tudtam, nem panaszkodtam inkább. A felállás némi hátrálással is járt, de szerencsére újra függőleges helyzetbe kerültem.
- Mi volt ez? Ennyire nem kell lenézni engem. Lassabb vagyok, de nem több. Sértődhetnék, hogy így tekintesz rám. – nem láttam más okot, hogy miért nem sebzett, mert tényleg csak rajta múlt ez az egész. Lenézett, egyszerű játéka voltam, egy élő bábú, kit simogathatott. Komoly gondolatok, de mégis, talán lehetett benne valami – Mindegy, folytassuk azért. – léptem előre, indult a támadásom és az utolsó métereken rugaszkodtam el, hogy a talpaimmal érkezzek a mellkasába. Tán jobban is készültem rá, hogy újra a földre érkezek, mintsem, hogy sikeresen rúgom, de azért megvolt a lendület, nem volt, mi állítsa a testem. Talán csak lassítani, de állítani, nem hittem, hogy képes lett volna rá bárki is most. Súlyemelés jártasság, esetleg egy különleges képesség, de nem hittem, hogy ő rendelkezett volna ilyen erővel. Legalábbis ilyennel, azonban egy egyszerű mozdulat, egy lépés oldalra és úgy repültem volna el mellette.

Meglepődtem, hogy sikerült a látványos rúgásom, majd csodálkozva néztem a felháborodását, mit az elején nem, de a végén megértettem.
- Bocsánat. – ámbár más lehetőséget nem hagyott a számomra. Nem sajnáltam különösebben, hisz tudtam, hogy fájdalmat nem érzett, csupán csak apró kényelmetlenségnek könyveltem el a részéről, hisz a földre került ő is. Egy lány volt, erre gondolhattam volna korábban is, de csupán csak annyi különbség lett volna mindössze a támadásaim között, hogy a gyomrát rúgtam volna a mellkasa helyett.
Jó volt látni, hogy kiakadt. Nem, mert oly kegyetlen lettem volna, hogy élvezettel néztem mások szenvedéseit, mert nem, de megtört, vagy legalábbis valami olyasmi történt. Örömmel konstatáltam, hogy eltűnt a zavaró, magabiztos, pimasz mosoly az arcáról. Talán, reméltem csak, hogy nem egy újabb megjátszott jelenet következett, bár okulva az előzőekből nem álltam meg. Gyorsan felállva - mert hogy így én is a földre kerültem – ismét támadtam. Tapasztalva az előzőt, most feljebb, az arcát céloztam az öklömmel. Ja, lehet mégis volt bennem némi kegyetlenség, de csak most(!) ellene, mert megérdemelte. Küzdelmet akart, így igyekeztem azt meg is adni a számára, nem álltam meg. A korábban említett kitartás volt, mi léptetett előre, és az akarat volt, mi ökölbe szorította az ujjaimat. Ő a kebleit fogva tápászkodott fel a földről. Talán úgy lett volna tisztességes, ha várom, hogy készüljön fel, de nem akartam, hogy ő kerüljön ismét előnyösebb helyzetbe.
- Küzdelmet akartál. Igyekszem nem csalódást okozni neked kedves Sajuri. – nem volt kedves.
A szavaimmal kísértem a támadást, lendítettem a karom és lépve elé fordult a törzsem is, teljes testtel akartam ütni.

Valami nem volt rendjén. Túl sokat hibázott. Ő akart velem párbajozni, mégis az ütései alig – alig találtak, ha egyáltalán találtak épp. Azt mondtam volna hirtelen, hogy zavarta valami, de hogy mi, azt nem tudtam megmondani. Nem készült fel eléggé? Nem akart párbajozni? Másra számított? Kérdések hadával bombáztam magam, de nem tudtam rájuk válaszolni, nem értettem őt.
Melyik kezemmel ütöttem, azt akarta sebezni, de egy vágása után tudtam is hátrálni, hogy ne érjen el a pengéivel. Túl egyszerű volt ez, zavart.
Vége volt a küzdelemnek, ám túl akaratos volt, hogy ez így ki legyen mondva. Nem csak a macskák kecses mozgását örökölte, volt némi makacsság is benne. Gyors volt, ámbár mintha egyben ügyetlen is lett volna. Talán csak most ellenem, talán máskor is, de így nem volt sok értelme ezt folytatni.
- Add fel, ha nem tudsz mit csinálni.
Dühösebb voltam én attól, hogy én ajánljam fel ezt neki, de kedvtelenül szorítottam ökölbe az ujjaim. Mégis más volt így támadni őt. Némi sajnálat járta át a testem, de nem feledtem semmit sem korábbról. Megérdemelte, talán. Csudába. Nem szólt semmit, de már magamat kezdtem el győzködni, hogy jó volt ő, nem kellett ártani neki.
Az ujjaim kiengedtek, alább hagyott a szorítás, azonban léptem felé, akartam a nyakát fogni és rúgni a lábait, hogy essen a földre. Talán meggyőzőbb lett volna úgy a feladást emlegetni, miként tehetetlenül fekszik alattam.
- Nem foglalkoztat, hogy kérhetek tőled valamit, de a folytatásnak nem sok értelmét látom. Csináld, vagy ne csináld, de a próbálkozásaid elég furcsák. – megbolondultam, mintha magam ellen ösztönöztem volna.

A földön feküdt és én rajta voltam, úgy ahogy. Felette voltam, valóban, azonban ez nem olyan jelenet volt, mint a korábbiak. Nem kellett többet gondolni, mint amennyit a helyzet mutatott.
- Hát másképp vagyok elosztva, mint te. Ha lassabb is vagyok, de több élettel bírok az átlagnál, mint például tőled is. – fogtam meg a kezeit, melyekkel ütni akart. Könnyen tudtam hárítani, nem úgy tűnt, hogy igazat adott volna a szavainak - Nem könnyíted meg a dolgom. – ismételtem a szavait, de inkább volt érezhető gúny a hangomban, mintsem komolyan szóltam volna. A fejem csóváltam, többet vártam tőle, hisz nagyon magabiztos volt még az elején. Akkor még nem tudtam elképzelni ezt a jelenetet, hogy fölé kerekedtem. Persze egyszerűnek nem mondtam volna az ide utat, de az eredmény számított most.
- Valahogy azt hittem, hogy többet tudsz, de úgy tűnik csak a szád nagy. Az az ugató kutya féle vagy, amelyik nem harap.
Talán nyersen fogalmaztam, számolhattam volna háromig, de nem volt kedvem már ezen rágódni. Viszont fáradtam, fölösleges is volt ezt tagadni. Sokszor támadott, és úgy ahogy sokszor támadtam én is, ideje volt már némi pihenésnek. Pont jókor, jobbat nem is kívánhattam, még kényelmesnek is lehetett volna nevezni az alattam terülő testét.
A folytatást illetően nem volt ötletem. Félő nem sokáig maradhatott fent ez a helyzet.
- Mit akarnál kívánni? Elárulod nekem? Mit akarsz annyira tőlem? Mi hajt ennyire? – sokféleképp tettem fel ugyanazt a kérdést. Talán vezérelt, hogy húzzam az időt, vagy csupán csak tőle is ilyen részletes választ akartam kapni. Tudni szerettem volna és nem akartam a mondás szerint tovább öregedni.

- Hogy pufogjanak úgy az emberek, mint te most alattam. – már másodjára jegyezte meg, hogy sok élettel rendelkeztem, idegesíthette ez egy kicsit függetlenül attól, hogy ha találtak volna a támadásai, úgy az életemből sem maradt volna már semmi sem mostanra– Egyébként igen, ő miatta, azonban egyik sem talált. Magányra vágytam csupán, aztán a földre esés és a veled való találkozás, úgy tűnik rossz felé indultam. - tartottam egy pillanatnyi szünetet - Amúgy semmi komolyra nem kell gondolnod, hogy ő most nincs itt mellettem. Ha itt lenne, úgy talán még ennyi esélyed sem lett volna. – az utolsó mondatom már inkább motyogtam, de tisztán hallhatta azt, hisz nem volt semmi zajforrás a környéken, mi zavarhatta volna a hallásását. Nem akartam megsérteni, de a számolás mint az előbb, úgy most is elmaradt a részemről.
Nyíltak a szemeim a meglepődöttségtől az utolsó szavait hallva. Még viccből sem hittem, hogy kimondja, hogy feladja a küzdelmet ellenem. A csodálkozásom őszinte volt. Makacs lány volt, de úgy tűnt elege volt már ebből a szenvedésből, mit ellenem produkált. Nagyképű gondolatok, de valóban nem múlt rajtam most sok az eredményt illetően.
- Én kívánhatok? Érdekes. Hát egyszerűen azt kívánom, hogy mond el, hogy te mit kívántál volna tőlem. - bűn, nem bűn, de a kíváncsiság nagy úr volt most – És ne hazudj, kérlek Sajuri. – mosolyogtam le rá, ám nem csúfolódva, vagyis csupán csak egy picinyke gúny volt az arcom mimikájában. Sosem voltam jó az ilyen játékokban, sosem tudtam mit kitalálni, de szerencsémre most épp kapóra jött, hogy nem akart válaszolni. Azt mondta nevetnék rajta, ha ez igaz volt, és úgy teszek, nos ennyit igaz büntetésnek véltem.