A Vörös és Kék

Aranyos. E gondolat jutott az eszembe, miként zavartan hadart alattam, azonban nem nevettem az arcába, mint ahogy arról szó volt. Nem tagadom, akarva – akaratlanul is mosolyra húztam a szám, de nevetésnek túlzás lett volna mondani.
Meglepődve konstatáltam, hogy tetszettem neki, vagy ha ez nem is volt így kimondva, de szimpatikusabb lehettem a számára, mint más, hisz más helyzetben nem ezt kívánta volna akkor tőlem. Ezt más tudtára adni mindig is nehéz volt, legalábbis nálam… ezért is nem nevettem úgy, mint ahogy azt elképzeltem. Persze ő szökni akart, futni, mint már ahogy azt egyszer megtette és próbáltam is utána kapni, de sikertelenül. A figyelmem még mindig a kiejtett szavai terelték és ő amúgy is gyorsabb volt, kecsesebb, ügyesebb mozgású.
- Várj. – csak szóltam, halkan, talán nem is hallotta és úgy tápászkodtam fel én is a földről – Jövő héten, ugyanitt, ugyanekkor. – talán kérdésnek is hangozhatott a mondatom, de nem zavart most engem, nem problémáztam miatta.
Én sem tudtam, hogy miért szóltam így. Nem tudtam, hogy ezzel akartam e valamit, csupán csak abban voltam biztos, hogy nem akartam, hogy ilyen hirtelen távozzon. Sosem voltak jók az ilyen lezárások, kényelmetlenül éreztem volna magam és napokig zavart gondolataim lettek volna. Nem teljesen bűntudat, mert azért ő sem volt hibátlan. Szó mi szó tett le eleget az asztalra, hogy ne emiatt érezem rosszul magam, csupán csak tényleg más elköszönést akartam. Bár tény, nem olyan stílusosat, mint az elrohanása, de mégis valahogy ide illendőbbet. Ölelést nem is, valahogy egyikünkből sem néztem ki ezt most, de csókoltuk egymást és az nem egy ilyen elfutást kívánt.