[Küldetés] A hét főbűn

Mégis mik azok? Miért vetítik le nekem? Hol vagyok? Futnak végig a gondolatok a fejemben, miközben minden erőmet összeszedve vergődök, majd feladom, és megadom magam. Kezeimet mozgatom, érzem, hogy valami hiányzik. Valami nincs rendben. Olyan hidegek, és csupaszak. Kiáltoztam, nyafogtam, követeltem vissza a tulajdonomat, azonban még csak válaszra sem méltattak.
- WÁÁH! - sikoltok fel, miközben egy újabb erősebb felhőköléssel akartam kiszabadulni. Viszont a korábbi helyzetemhez képest ezúttal sikerült is. A fejem pedig egyenesen egy doboz oldalának csapódott. - Áuch. - jött ki a hang a számon, azonban mégsem éreztem fájdalmat. Nem meglepő a játékban nincs ilyesmi, csupán néha napján a még mindig előtörnek ezek a hangok.
- Menjünk innen. Nem akarok tovább itt maradni. - motyogom közben ökleim a szemembe ágyaztam, körkörös mozdulatokat téve. - Új rejtekhelyre van szükségünk. Valaki megátkozta ezt a helyet, hogy rémálmom legyen. Képzeljétek mindenféle fura képeket láttam álmomban szörnyekről meg...-  mormogom majd előző tevékenységem befejeztével máris az oldalamra pillantottam, majd pedig a másikra is. Megdöbbenve tapasztalom, hogy bármerre is fordítom a fejem sehol sem látom Kagamint, sem pedig Shimogut.
- hmm? Ah.. biztos véletlenül beraktam őket az izémbe. Egy perc srácok és újra a trónra ülhettek! - végighúztam a kezem a levegőben, megnyomkodtam a megfelelő gombokat a panelon, és átnéztem a kis listát. - Eh?  - horkanok fel, korábbi csendes valómból, kissé idegesen. Majd ismét átnyálazom a tárgyakat. Sehol. Eltűntek. Elmentek volna járőrözni? Nem az lehetetlen... egyedül nem tudnak... járni. Kimásztam a dobozok nyújtotta kis rejtekemből, a nap még nem kelt fel. Gondosan átvizsgáltam a dobozok környékét azonban, hiába reménykedtem benne, hogy talán véletlen leraktam őket valamelyikre nem voltak egyiken sem. Eltűntek.

- Nézd Momo-chan kit jött át ma meglátogatni? Kaori-chan! - mondja egy női hang, majd óvatosan bentebb lökdösi a kislányt az ajtón, aki először bólint neki, mintha valamit megbeszéltek volna, aztán pedig odasiet szőke kislányhoz.
- Momochin. Mit csinálsz? - mosolyog rá kedvesen, oldalra dönti a fejét, miközben a másik lány csendben ül a szoba közepén és egy játékbabát öltöztet.
- Momochin? Megnézhetem? - és már nyújtja is a kezét a baba felé, azonban a szőkeség magához rántja szorosan átöleli a játékszert.
- NEM! Taro-chan az enyém!
- Csak meg szeretném nézni...
- NEM! NE ÉRJ HOZZÁ! TOLVAJ! - kiáltások közepette hátrál a lánytól pár lépést.

- eh? Ez mégis mért jutott pont most az eszembe? - rázza meg a fejét, hogy elzavarja a fejéből a kósza, hivatlan emlékképet. - Lehet, hogy... Az a lány... a múltkorról! Ö akarta magának őket. - fújja fel az arcát majd lekapja hátáról az íját, és hozzá előkap egy nyilat is. A sikátor széléhez siet, ahol kiles, az utca üres képe tekint vissza rá. Sehol egy árva lélek.
- Ö vitte el. Mindenki az én dolgaim akarja... - mormogta miközben halvány könnycseppek gyűltek a szemébe, amiket sietve a ruha újába törölt. Az egyik közeli fogadóban szállhatott meg az a fruska. Térképet lenyitva átnézte merre is lehet a legközelebbi fogadó ahhoz a környékhez ahol a múltkor találkozott vele. Egészen biztos, hogy ott van. Az én drágáimmal. A drága barátaimmal. Ajkába harap, és elindul kezében a fegyverével, hogy levadássza a lányt. Egyszer ki kell jönnie a fogadó ajtaján, és akkor...

/ bumm irány közeli fogadó owo /

A különös álom utáni napon Psziche megint új áldozatok után nézett. Hiába próbáltam meggyőzni róla, hogy ez így nem lesz jó. Nem hiába volt az előző éjszakai álom. Vagy talán nem is álom volt... Ki tudja. Minden esetre felettébb ijesztő volt. Nem is akartam többé rá gondolni, de ahogy Psziche sorra törte össze a férfiakat, akiket aznapra kipécézett magának, egyre inkább a bujaság című kép lebegett a szemem előtt. Nem, én ezt nem akarom. De csak nem hagyta abba. Ám végre eljött az este, és Psziche is lenyugodott a sokadik pasi után. Végre nyugodtan elindulhattam egy közeli fogadóba, mivel, ahol a szállásom valójában volt, az egy kissé messze esett ettől a helytől.
Utam egy egyenes utcán vezetett végig, amibe csak egy zsákutca torkollott bele egy ideig. Hirtelen léptek ütötték meg a fülem a hátam mögül. Óvatosan hátra pillantottam, és két férfit láttam közeledni. Elég rossz megérzés kerített hatalmába, így a lépteimet kicsit meggyorsítottam. De ennek semmi értelme nem volt, hiszen előttem is feltűnt két furcsa alak. Na ez már több a soknál. Ám abban a pillanatban, hogy ezt végiggondoltam, hirtelen valaki a hátam mögé szorította a kezeimet, és berántott a zsákutcába.
- Kö-kö-köszönöm.- Akartam mondani, ám megéreztem a borszagú leheletét, és hallottam, ahogy a nyakamba liheg. Istenem, hova keveredtem. És miért pont én. Ekkor már ketten fogták le a kezeimet, és akit megmentőmnek hittem, az pedig a derekamat átölelve próbált akadályozni bármiféle mozgásban. Psziche az istenbe. Ez is a te hibád. Miért nem tudtál nyugton maradni.
- Azonnal engedjetek el.- Kiáltottam szinte sikítva, miközben a két begerjedt férfi éppen a pólómat próbálta leszabni rólam.
- Gyere kiscicám, most játszani fogsz egyet velünk. és ne is próbálj meg ellenkezni, mert bajban leszel. Úgyis tudjuk, hogy te vagy ennek a játéknak az örömlánya. Nem kell szégyellni magad emiatt. Csak tudod, minket múltnap a fogadóban emberszámba se vettél, pedig ránk is ránk férne egy kis szórakozás. Elég rég óta itt benn vagyunk, és nem igen volt lehetőségünk ilyenre.- Lihegte az egyik, miközben elég közel hajolt hozzám.
Hagyjam magam, előbb szabadulok.. Gondoltam el a dolgokat. De nem, az lehetetlen. Én nem vagyok ilyen. Psziche talán, de én nem. De reményeim szerint a gyorsaságom jóval nagyobb náluk. Minden esetre más lehetőségem nincs. És talán elterelésre is jó megoldás lehet. Ha más nem lesz. És Psziche-t is már érzem, hogy mozgolódik a gondolataim mélyén. Érzi ő is a dolgok súlyát.
- Hollow!- üvöltöm bele az éjszakába. Azon nyomban megjelenik a két klónom, akik reményeim szerint elterelik egy kicsit a férfiak figyelmét.
- Psziche, te jössz.- Gondolom magamban, miközben átadom a tudatom feletti irányítást őrjöngő énemnek, aki már támadásra kész vadmacskaként várt.
- Óhh igen. Kiscica... Szeretem ha bókolnak, de nem így Azonnal engedjetek el, különben ti fogjátok nagyon megkeserülni.- Mondta, miközben pár rúgással próbálta meg elintézni azt a két srácot, akik a felső ruházatomat próbálták meg leszedni. Szemeim vörösen villogtak. Idő közben éreztem az adrenalin pumpálás az ereimben. Olyan dübörgő, őrjítő állapot volt ez, hogy szinte szétfeszített. Próbáltam a kezeimet kiszabadítani, próbáltam karmolni és harapni. De csak az isteni gondviselésen, és a szerencsén múlhat, vajon sikerülhet-e nekem innen kiszabadulni.

Színek:
Hime: Sárga
Férfi: Narancssárga
Psziche: Piros

Elég pocsék rémálom volt, s bár rendszerint nem marad meg bennem, mit is álmodtam, ez azon ritka esetek egyike lett, amikor egész tisztán megmaradtak bennem érzések, benyomások és néhány emlékezetesebb kép formájában. De ébredéssel ezek a rémálmok sem szoktak zaklatni, maximum, ha az éjszaka közepén ocsúdok fel. Most mégsem ez volt a helyzet, kellemes reggelem a szokásos semmittevésnek szenteltem, habzsi-dőzsire jutott bőven arany, mióta egyre magasabb szintre jutva zsebeltem be a szörnyekből hozzám kerülő csillogó arany colokat.

Aztán se erőltettem meg magam, gondoltam szétnézek az utcán, hátha akad egy-két szemet gyönyörködtető lányka.
Így történt hát, hogy épp flangálok kint különösebb cél nélkül, az embereket, házakat nézegetve, amikor egyszer csak valamivel előttem, két fickón túl egy lányt ráncigálnak be egy keresztutcába.

Egyből beindult a fantáziám, és találgatásokba kezdtem. A gyilkosságot elsőre elvetettem, bár ki lehet hurcolni az ember lányát védet területen kívülre, és ott különféle beteges okok miatt végezni vele, de a megvalósítás túlságosan is körülményes és nehézkes. Igaz, akadtak sokan, akik nem győztek energiát invesztálni mindenféle hülyeségbe.

Közben, ahogy sétáltam tovább, s közeledtem az utca felé, ahol a lány meg a fickó eltűntek, a másik kettő jóval előttem is befordult ugyan oda.
Felötlött bennem, hogy esetleg emberrablásról van szó. valamilyen pénz lehet a dologban, talán tartozik nekik, vagy védelmi pénzt mulasztott el adni nekik, esetleg váltságdíj miatt szemelték ki.

Szemből is feltűnt két másik hapek, és nolám... fogadni mertem volna, hogy ők is, és hát nem kellett csalatkoznom.
Nade öt férfi kell, hogy egyetlen nőt lebírjon? Nevetséges...
Esetleg... igen... furcsa, hogy nem ez jutott eszembe elsőre. Mi van, ha csak simán meg akarják erőszakolni? Végül is, az már megmagyarázná az emberfölényt.

Mostanra én is az utcasarokra értem, előbb csak óvatosan kukkantottam be, nehogy itt engem is elraboljanak, de aztán láttam, hogy zsákutcáról van szó, s hogy a kiscsajjal foglalkoznak mind, így lazán beljebb sétáltam egy lépésnyire, s a falnak támaszkodva folytattam az eszem-futtatásom, amíg amazok neki kezdtek megszabadítani a feleslegesnek ítélt ruháitól.

Szóval, az utolsó gondolatom volt az igaz, végig akarnak menni rajta, itt az utcán, és még arra sem ügyelnek, hogy a lány ne tudjon segítségért kiáltani, vagy sikítani. Bár... a legtöbb ember kerüli a balhét.
Volt is egy filmben alapszabályként lefektetve, azt hiszem Zombieland volt a címe, a szabály pedig úgy szólt:
"Ne hősködj!" Fontos túlélési szabály, mivel csak egy életünk van, arra kell a legjobban vigyáznunk. Egyébként is, még sose voltam szemtanúja, ahogy valakit élőben megerőszakolnak:

- Omoshiroi! - adtam hangot örömömnek. Talán nem kellett volna, olyan önkéntelenül jött, azt hittem csak gondolat, de a fenébe is, felfigyeltek rám.
- Hehe, csak nem zavartam meg a bulit? Be lehet szállni? - nem is értem hogy jött ez, én nem vagyok ilyen. Elfutottam volna ijedtemben, nem? Mármint odakint. A fene tudja. Ez itt nem a valóság, és többé kevésbé biztonságban vagyok. Elvégre itt a helyszínen nem tudnak megsebezni.

Közelebb sétáltam. Ez is része lehetett a pillanatnyi elmezavarnak. Közben a kislány teljesen kikelt magából, láthatóan nehezen birkóznak meg vele még öten is. A hangja ismerősen csengett, s ahogy jobban megnéztem, rájöttem, hogy én már láttam ezt a lányt valahol, már találkoztunk egyszer...
- Héj, én ismerlek valahonnan! - mutattam a lány felé - Nem te vagy az a ? ... hm... Hime? - ugrott be egy név, bár nem voltam biztos benne, hogy jó a tippem
- Akivel azon az aliz csodaországbanos küldin taliztunk?
Néztem a fickókra. Talán nem kellett volna felismernem a lányt...
A fene megeszi az egészet! Kellett nekem megszólalni, az első sorból nézhettem volna végig, csak ne ő lett volna! Nagyot sóhajtottam. Egyáltalán nem volt kedvem belekeveredni bármibe is, de azt hiszem ezt elszúrtam. Most már muszáj lesz... a fickók miatt...
- Kell segítség, vagy megoldod magad? - kérdeztem félúton megállva, s a falnak dőlve birizgáltam a kardom markolatgombját

Határidő: aug. 10. éjfél

Végre valahára a férfiak elengedtek, és riadtan hátráltak el tőlem. Ezek szerint sikerült a tervem. Vagy mégsem... Mi ez a gyomorforgató bűz, ami a hátam mögül jön. És miért vagyok megint lefogva, de most még szorosabban, mint eddig? Mi az isten történik itt, hogy még a klónjaim is egy szempillantás alatt eltűntek, holott, még bőven kinn kéne lenniük. Psziche is szinte nyüszítve menekült el vissza a tudatom mélyére, és ha lett volna ott ajtó, talán még azt is magára zárja, de kismillió biztonsági zárral.
Lassan homályosodik a világ. De nem tudom, hogy a sokk, az erős szorítás, a gyomorforgató bűz, vagy esetleg más miatt.

Elájultam. A körülöttem lévő dolgokról nem volt tudomásom, de Psziche-vel így könnyebb volt pár szót váltanom.
-Mi az isten történhet velünk?- Kérdem riadtan Psziche-t.
- Nem tudom, de veled együtt nekem is nagyon, de nagyon rossz előérzetem van.
- Látod, nem kell rám hallgatni. Ha te az álom után abbahagyod amit műveltél, akkor most nincs ez.

Ám a választ már nem hallhattam, mert magamhoz tértem. Bár ebben nem vagyok biztos, mert még mindig nem látok. Valószínűleg még mindig van valami a szemem előtt, vagy a fejemen. Mozdulni nem tudok. Kicsit hasonlít ez a múltnapi álomhoz. Ám a csendbe most mintha lélegzés és erős szívdobbanások is hallatszanának. Bár lehet, hogy csak a sajátomat hallom. Minden esetre Psziche most szokatlanul csendben van. Nekem pedig erőteljesen jeges félelem szorítja össze a szívem, és az eddigieknél durvábban van rossz elő érzetem. Minden esetre megszólalni se merek, és a lélegzetvételemet is próbálom halkítani, nehogy egy esetleg közelben lévő mob vagy boss betámadjon pont most, mikor teljesen védtelen vagyok.

Psziche: Piros
Hime: Sárga

Mégis, hogy képzelte, ki az a lány aki csak úgy eltulajdonította az én magántulajdonomat? Anyukája biztosan nem tanította meg arra, hogy mások holmijához hozzá érni is bűn. Nem, hogy csak úgy elvinni ha úgy tartja a kedvét. Én tettem rájuk előbb a mancsom, szóval Shimogu és Kagamin és az én társaim. Csak az enyémek, senki másé, és nem is lehet az övé. Ezen gondolatokkal a fejében rohant, ahhoz a fogadóhoz, ahol úgy vélte, hogy megszállhatott az a lány aki minden szó nélkül, képes volt ilyen bűnt elkövetni. Ha kérte volna, sem kapná meg. A lány kezében szorongatja a fegyverét, lassacskán a helyszínre ért, már látni lehetett az épület körvonalait a távolban, az utca üres, sehol egy lélek. Legalábbis ö úgy gondolta. Átrohant az új túloldalára, majd egy egyszerű utcai pad mögé rejtőzött el, ahonnan kilát, de öt nem látja majd az épületből kilépő alak. Gonosz vigyor húzódott végig az arcán, úgy  érezte, hogy most végre éreztetheti valakivel, hogy a bűnösöket meg kell büntetni. Kicsit kuncogni kezdett magában, elégedett volt, hogy micsoda tervet sikerült kieszelnie egyedül, ezért biztosan meg fogják dicsérni a bajtársai, ha megmenti őket. Ugyan semmi bizonyíték nem volt arra, hogy valójában az épület egyik szobája rejti, a célpontot. De a megérzéseire hallgat, amik ritkán hazudnak neki. Ekkor még nem is sejtette mi is vár rá. Hirtelen valaki megragadta először az íjat tartó kezét és erősen rántott rajta, még mielőtt a lendület segítségével hátra fordulhatott volna, a másik kezét is elkapták, és épp úgy mint az előbbivel, ezen is húztak egyet, csak ezúttal az óramutató járásával ellentétes irányba, így újra egyenesbe került a lány, és egy gyors pillantást vethetett még a vendéglő képére. Szinte egy másodperc telt el és máris egy jókora tenyér takarta a szemét.
- HÉÉ! ENGEDJ EL! - kiáltott fel, és hevesen ellenkezni próbált, vadul rázkódott, azonban újabb és újabb kezek jelentek meg a semmiből. Óvatlan volt. A pár méterre lévő sikátorban rejtőzhettek a lány emberei. Tudták, hogy eljön. Csapda volt. - Azt mondtam... ENGEDJ EL! - kiáltott ismét, előre döntve a fejét, olyan hirtelen és vadul amennyire csak lehetett, remélve, hogy ezzel szabaddá teheti az arcát, a sok kéz takarásától, és legalább egy pillantást vehet a támadóira. Gondosan az eszébe vésve azok arcát, és vonásait, hogy aztán később rajtuk is bosszút állhasson.
- SEGÍTSÉG! VALAKI SEGÍTSEN! AKÁRKI, VALAK...- és máris érkezett egy újabb kéz, ami ezúttal a lány szájára került, ezzel megfosztva őt attól, hogy segítségért kiáltozhasson. A kora reggeli csendben, csak úgy visszhangozott az utca a kislány hangjától, ami dühös kiáltásokból lassan fájdalmas könyörgésbe ment át. Keserves sírásba kezdett, még mielőtt teljesen elkábult volna.

Lassan elmúlt az anyag hatása, ismét visszatért az eszmélete, azonban mégis mozdulatlanok a tagjai. Mégis mi történt? Mi ez az egész? Ez a büntetésem? Kérdezgette magában, majd lassan próbált visszaemlékezni a történtekre. Mégis mi történt még mielőtt elaludt volna. Fura illat, kezek érintése. Ezek mind elmúltak, de akkor mi történt?
- Hol vagyok? - kérdezte, azonban talán az ég akarta, hogy annyira egyszerre időzítsen a megszólalással, hogy egy másik alak beszédébe szólt bele. Rémülten zárta össze a száját. Van itt valaki más is. Félt. Túlságosan is, legszívesebben sírni támadt volna kedve. A korábbi hang ismét felhangozott, de a lány inkább csendben maradt. Nem szólalt meg, remélte, hogy a fiú nem hallotta meg az előbb.

Abszurd. Ezzel lehetne összefoglalni ami történt. Az egészet.

Hime még csak fel se figyelt rám. Persze meg volt a saját maga gondja, nem is kicsi, de azt hittem, azért a hangom eléri a fülét.

Hogy mit is tettem volna ezek ellenére? Csak álltam volna ott és bámulom, sőt gyönyörködök a történtekben beteges módon? Akár azon, ahogy megerőszakolják, vagy ahogy szétveri őket egymaga?
Vagy kezembe veszem a dolgot, egész konkrétan a kardom és neki megyek a támadóinak?
Egy ismerős megtenné ezt? Vagy vagyunk mi egyáltalán annyira jó ismerősök?
Azt hiszem már sosem tudjuk meg, ahogy akkor hogyan döntöttem volna, hogy hallgatok-e a lelkiismeretemre, vagy gyáva, beteges hangokra hallgatva teszek másképp.

Hime talán nem is láthatta, azt amit én meg a támadói pillantottunk meg. És ők még jól is jártak. Nem úgy mint Hime, s aztán én.

Ha a történtek abszurdnak nevezhetőek, ez a szörny maga volt a groteszk förmedvény megtestesítője. Hogy hangtalan volt? Ekkora testtel? Elképzelhetetlen! Dübörögnie kéne ilyen tömeggel ami a lábai fölött burjánzott mint egy rákos daganat mely felfalta a gazdatestet.

Mozdultam volna, hogy kimentsem Himét.
Fura, most meg se fordult a fejemben, hogy másként tennék-e. Egyszerűen a szörny már maga olyan szinten riasztó volt megjelenésében és ellenséges, hogy semmi szórakoztatót nem találtam benne, márpedig akkor...

De alig mozdultam, engem is elkapott. Hiába próbáltam megfeszülve, testem megtekerve a fogásból szabadulni, esélyem se volt a megfeszülő gigantikus izomtömeggel szemben. Szorítása egyik pillanatról a másikra olyan könyörtelen volt, hogy az agyam is feladta a harcot, s testem védekezésként elszakított a külvilág minden impulzusától. Bezárult a világ körülöttem, s elmém időtlen kontrolálhatatlan sötétségébe szorultam

Mindig olyan mint egy filmszakadás. Persze eddig többnyire agyrázkódás miatt történt. Sosem világos hogy kerültem oda, ahova, de mindig jó volt tudni hogy még épp vagyok. Hogy túléltem.

Most azonban mindhiába. Semmim nem mozog. Mégcsak nem is látok. De hallani hallok, a többi érzékem is kezd kiélesedni a szemem mégis csak sötétségben keres kétségbeesetten. Megvakultam?

Két különböző emberi hangot is hallani véltem, egy fiú és a másik egy lányé lehetett
- Hahó - válaszoltam nekik, hogy egyáltalán tudják, hogy többen is vagyunk
- Van. Nem tudom, hol vagyunk, de ha ez megint az a rémálom... - elhallgattam hírtelen. Rémálom lett volna, vagy már akkor sem volt az, vagy épp ez lenne álom? De hát olyan tisztának tünnek a hangjaik!
- Ez még a SAO, ugye? A játékban vagyunk? Vagy ez... - kint lennénk? hogy került volna ki a tudatunk, hova kerültünk és egyáltalán hogy? Fogság vagy korház?
- Ez nem egy álom vagy a játék, ugye? Kijutottam volna?
Be nem állt a szám, a tudatlanság és bizonytalanság megőrített
- Az a szörny, ami felnyalábolt és kipréselte belőlem a szuszt is, belőlem és Himéből...
Aztán eszembe jutott, hogy talán a lány is valahogy, valamiért itt lehet. Bár az ittet nem tudtam értelmezni
- Hime, itt vagy? Danee vagyok!!! - ordítottam hogy biztosan meghallja, ha köztünk lenne

Továbbra is be van takarva a szemetek és síri csönd vesz körül benneteket... jobban mondva egymást halljátok. Reagáljátok le Daneet!

Határidő: aug. 15.

Ha valaki tudja milyen érzés az amikor akarata ellenére hurcolják el valahova, akkor tudja milyen érzés félni. De hogy ha el is kábítják majd úgy ébred fel, hogy a szemeit letakarták, teste pedig mozdíthatatlan akkor pedig egészen biztos lehet benne, hogy a rettegés érzése járja át. Nem tudod megmondani mekkora a helyiség ahol vagy, sem azt, hogy van e más is a szobában. Ha pedig mégis van akkor megkockáztasd-e a beszélgetést, esetleg egyetlen hangot is ki merj nyögni addig amíg nem látod az arcukat. Lehet mégsem az a fruska rabolta el a srácokat, hanem azok az alakok akik a sikátorból másztak elő és a valódi célpontjuk én voltam? Mégis mi rosszat tettem, hogy ezt érdemlem? Futottak végig a gondolatok a lány fejében. Ugyan elég sok utálója akadt, bizalmatlanságából és különös vadászati szokásaiból adódóan de sosem gondolta volna, hogy ilyen sorsra jut. Egyedül valahol elhagyatva... vagyis mégsem teljesen egyedül. Egy fiú hangja töri meg a hirtelen csendet. Amikor pedig már azt hitte a lány, hogy ismét csend ülepszik le a szobára, mert ha ö nem válaszol akkor biztosan a fiú is csendben marad. De ez nem így történt. Újabb és újabb dolgokról kezdett hadoválni, már-már kísértetiesnek is mondható, hogy csak úgy elkezdett magában beszélgetni. Talán ha mások is vannak a szobában akkor minden bizonnyal a dumáló alakokra fognak figyelni, mert hát a válaszokból ítélve nem egyedül van a fiú, csak különböző hangszínekben beszél magához..  Talán sikerülhet valahogyan kiszabadítanom, vagy legalább megmozdítanom a testem. Terve ugyan nem volt, viszont minden erejét összeszedte, hogy legalább a jobb karját megmozdíthassa, mert mégis csak jobb ötlet mint a vergődés, hogy aztán az el rablók egy újabb adag nyugtatót adjanak be. Ha itt lenne Kagamin vajon mit mondana? "Gyerünk Momo, szabadulj ki és szerezz vissza ettől az idiótától! Nem érdemeli meg, hogy a te játékoddal játszon!"

Határidő: aug. 22. (péntek) éjfél

Egy küldetés? Mégis miféle hülye gondolat ez? Nem értem mért kell túl sokat beleképzelni egy egyszerű elrablásba. Itt állunk, vagy fekszünk, mozdulatlanul egy teremben, semmit sem látunk, nem tudunk mozogni, de mégis abban hitegetik magukat, hogy ez csak egy küldetés. Mégis ki hallott már olyanról, hogy a megbízó elrabolja azokat a személyeket akiket megfelelőnek talál, hogy aztán felbérelje őket egy komoly feladat elvégzésére? Senki. De ha egyszer kiszabadulok biztosan megölöm azt aki ezt tette velem, és a többiekkel. Füstölgött a lány, de mintsem, hogy ö is hallassa a hangját, inkább a gondolataiba temetkezett, tervezgetett, fontolgatott, minden erejével azon volt, hogy megpróbálhasson kijutni, természetesen kevésbé hangosan, nehogy a többiek megbizonyosodhassanak arról, hogy még van itt valaki. A többiek alatt pedig természetesen nem a szoba többi idióta foglyára hanem az ö drága szeretett játékszereire gondolt, akik a kezére húzva osztogatták a "tanácsaikat" és "ötleteiket" a lánynak. A szoba másik akárhány fogja nem számított neki cseppet sem többet mint néhány patkány. Elfogadja a létezésüket, talán még egy légtérben is tartózkodhat velük, de kötődni, vagy egyáltalán foglalkozni velük értelmetlen. Mért is tenné? Azért, hogy utána odajöjjenek hozzá kunyerálni mint az a fura lány, vagy Kaori-chan? Persze, hogy nem kellenek ilyenek. Felsóhajt, de továbbra is csendben marad. Fülel, hallgat, néha néha megkíséreli megmozdítani valamijét, ugyan sikertelenül. Nincs semmi olyan képessége, jártassága ami kimenthetné ebből a helyzetből. Még ha sikerülne is valami csoda folytán megmozdítania a kezét, és pont rányomna a fegyverére sem tudná átvágni az anyagot ami fogva tartja. De abban sem lehet eléggé biztos, hogy valójában nem egy kábítószer hatása alatt áll, és fekszik valahol a padlón, a beszélgető embereket pedig csak hallucinálja. Valahonnan egy beszélgetés foszlány szűrődik be a szobába. Minden bizonnyal egy közeli teremből, vagy csak a szoba olyan hatalmas, hogy az egyik távolabbi pontján az elrabolói tanakodni kezdtek. Próbált rájönni mit is takar a beszélgetésből elcsípett kis részlet, de bárhogyan is próbálkozott nem tudott leszűrni belőle értelmes részt ami utalhat arra, hogy hol is van, mit keres itt, vagy bármi apróságot. De egy név. Jelent ez bármit is?