[Event] Ahogy folytatódna...

Az egész csupán a pillanat műve volt. Felpattannak a szemeim, a valódi szemeim, s az orromat a tipikus kórházszag csapja meg, mely éles kontrasztban áll a Konkurenciában terjengő, hivalkodó levendula szappan illattal.
Érzem a szívverésem. Érzem a szívverésem, hosszú évek óta először, az egész pedig olyan gyötrő fájdalommal jár, mint még semmi. Képtelen vagyok mozogni, csupán a szemeim cikáznak ide-oda, hogy valami ingerben gazdagat találjanak. Ha tudnék, akkor viszont most végre, békésen elmosolyodnék. Végre érzem a saját szívem dobogását... Végre ismét a saját testemben vagyok.
Megerőltetem magam, s megemelem a kezeimet. Teljesen, egészen lesoványodtak, amit így, a szemüvegemen át is látok. A sisak már évekkel ezelőtt lekerült a fejemről, hogy cserébe valami más, az AmuSphere kerüljön rám. Na persze, akkor és ott nem magyarázták el ennek a lényegét.
Leveszem magamról a szemüveget, ami egészen melegnek bizonyul a folyamatos működés miatt. Oldalra fordítom a fejem, s további olyan embereket veszek észre, akik hasonlóképpen tesznek. Nekik sem a NerveGear van a fejükön. Mindannyian egy olyan eszközt viseltek, amilyet én.
Aztán kitör a pánik. Orvosok, nővérek szaladgálása ide és oda. Az egész kórház megbolydult. Mikor velem kezdenek el foglalkozni, első dolguk, hogy gyorsan stabilizálják az állapotomat. Nagyon régóta feküdhettem már itt, a testem teljesen elgyengült.
- Kéhhem... - a torkom teljesen kiszáradt. Alig jön ki néhány hang belőlem, amikor megpróbálom megszólítani az egyik nővért. Tudnom kell valamit.
- Mennyien haltak meg? - tudni akarom a választ. Tudnom kell. Muszáj tudnom, hogy mi az, amiben hittem. Hiszen mi van, ha még sem?
A nővér csak megcsóválja a fejét, s sokatmondóan pillant rám. Ugyan csak egy röpke másodpercre találkozik tekintetünk, de ez is elég, hogy felfogjam. Nagyon elrontottam.

Még egy hetet kellett eltöltenem a kórházban. Vannak, akiket hamarabb elengedtek otthoni ápolásra. Másokat viszont még mindig bent tartottak. Főleg azokat, akik nagyon fiatalok, vagy jobban megviselte őket a dolog. A hetet igyekeztem úgy tölteni, hogy a lehető legkevesebb interakcióba kelljen lépnem másokkal. A rengeteg játékos közül senki nem ismert fel. Vagy annyira el voltak foglalva a maguk dolgával, vagy tényleg nem ismertem őket Aincradon belül. Vagy csupán annyira eltorzult a külsőm, amíg a gépeken aludtam, hogy gyakorlatilag lehetetlen lett felismerni engem. A hajamat levágták, körülbelül a vállamig ér, ráadásul fekete. Hiszen senkinek sem lehet természetes rózsaszín a haja, még egy animében sem. >.> A testem teljesen lesoványodott, az alakom már egészen vézna, s kilátszanak a csontjaim is. A lábaim és a karjaim körülbelül csak csontokból és bőrből áll. Igaz, annyira már megerősödtem egy hét alatt, hogy segítséggel ugyan, de tudjak újra járni.
Az időm nagy részét a hírek olvasásával töltöttem. A lehető legkevesebbet beszéltem másokkal. A halottak listája érdekelt a legjobban. A több ezer halott közül azonban csak nagyon nehezen akadtam rá egyre-kettőre, akiket úgy hittem, felszabadítottam. Talán túl sok a név, talán nem lehet megkeresni a tűt a szénakazalban. Vagy talán már rég nem is gondoltam rájuk. Lehet, hogy hosszú ideje már annak, hogy bármikor is megpróbáltam volna felidézni a neveiket. Az arcaikat. Én nem ezt akartam.

A hatóságok elég komolyan veszik a SAO-t. Kayaba Akihikot, és fejlesztő társait rács mögé csukták. A tárgyalásuk folyamatban. Annyi pert kaptak a nyakukba, hogy a legtöbbre a rendőrség csupán egy sablon választ küldött. A jelenleg folyó eljárások miatt nem tudnak külön foglalkozni azzal a tízezer játékossal, akiket a játékba juttatott.
Készülök arra, hogy kiderülhet az is, hogy sok embert más játékosok öltek meg. Választanom kell. Vagy vállalok néhány év börtönt, vagy keresek egy jó ügyvédet.
Már aznap csörren egy telefon valamerre.

Nem halogatom a dolgot. Az ügyvéd komolyan foglalkoik az esettel, hiszen ez a dolga, ezért van kifizetve.
Még mindig nagy a felbolydulás a SAO botrány miatt. Ráadásul további játékokat akarnak kiadni a konzolra - amit én igazán nem értek. Miért? Miért ilyen öngyilkos faj ez az emberiség? Sokaknak ez persze nem tetszik, és meg tudom őket érteni.
Az egyik nyomozó csoport a SAO-s vörösök után kutat. Közülük is csupán az extrém esetekkel. Feltettek egy hirdetést, hogy aki tud róluk valamit, az jelentkezzen.
Sikerült kiegyeznem magammal. A legjobb lesz, ha látszólag vállalom a felelősségem, egyetlen tettemért. A nyomozó csoport ugyanis nem fog tudni utána járni minden egyes PK-nak, így csak a legsúlyosabbakat keresik. Azok, akik tömegeket irtottak ki, s céheket vezettek.
Rólam nem tudhatják, hogy extrém eset vagyok.
Kontaktoltam tehát az ügyvédemmel a hatóságokat, akik felelnek ezért, s holnap ki is küldenek valakit. Egyébként végre otthon lehetek... bár még mindig szükségem van segítségre. A régi szobámba új ágyat hozattam, hiszen a régit már elrakták. Elkeserítő látvány a saját holmijaidat bedobozolva látni. Másrészről egyáltalán nem ragaszkodom hozzájuk. Már el is felejtettem, hogy vannak.
Még most is rendszeresen Aincraddal álmodok. Igaz, nem kerestem fel senkit a régiek közül. Még Kagurát sem. Úgyis tudom, mi történt.

Néhány hét múlva már elmondhatom magamról, hogy testileg egészséges vagyok. Amint normálisan emberek közé tudok járni, első dolgom, hogy vegyek egy szolárium bérletet. Ez annyira nem volt egyszerű. Már nem az, hogy megvegyem, hanem az, hogy odaérjek. Az egyik villamos megállóban ugyanis valami tündérkés játékot reklámoztak, én pedig összeestem. Egy idősebb férfi segített talpra állni, de persze nem mondtam el, hogy miért volt pánikrohamom.

Hónapok telnek el, amíg végre sikerül az ügyemmel foglalkozni. Akit megöltem, Rokurou Amaterasunak hívják, és egy akkor tizenkilenc éves ex-sportoló volt, aki ráadásul egy baleset miatt kerekesszékbe került. A testvére szintén meghalt a játékban, azonban nekem hozzá semmi közöm. A szülei utálnak. De nekem jobb ügyvédem van. A többi gyilkosságot nem sikerült rám bizonyítani. Azok, akik tudnak róluk, a lehető leginkább kerülni akarják az ezzel foglalkozó szerveket.
A különleges körülmények, s emiatti pszichés elváltozások miatt - vagyis valami ilyesmiket emlegettek - nem vagyok elítélhető. De egy darabig jól kell viselkednem, figyelő szemek előtt, egy pszichiátrián. Nem nagy ügy. Tényleg szükségem van egy kis időre, hogy feldolgozhassam a dolgokat.

A következő tanévre újra jelentkezek az egyetemen. Több éves kihagyásom lett a SAO miatt. A felvételi jól sikerült, s újra teljesen normálisnak, egészségesnek, tökéletesnek nézek ki. Kéthetente járok egy pszichológushoz. Rendszeresen pánikrohamom van, amint meglátok bármit, ami a SAO-hoz köthető. Annyival jobb, hogy az egyéb játékok reklámplakátjaitól már nem ver annyira gyorsabban a szívem.
A tanévig még rengeteg idő van. Viszont hallottam arról, hogy a sao-s gimnazistákat segítik egy speciális iskolával. Megfordult a fejemben, hogy jelentkezek oda tanársegédnek, de végül letettem róla.

Újra a régi projectemmel foglalkozok. Kiderült, hogy a társaim akkor sem hagyták abba a munkát, amikor nem voltam. Csak arra a néhány hónapra függesztették fel a dolgot, amíg a SAO botrány lecsillapodott. Az eredeti célja annak, hogy a játékba jöjjek, hogy segítsem a kutatásokat. Egy év sincs hátra, és indítják az első kísérletet.
Sikerül kapcsolatba lépnem a régi személyekkel, akikkel dolgoztam rajta. Ők jobban értenek az informatikához nálam, az ugyanis nem az én reszortom. A brigád tíz főből áll, informatikusok és fizikusok egyaránt, közülük pedig egyedül én vagyok SAO túlélő. A tesztekhez újra fel kell vennem az AmuSphere-t. Sokáig rettegtem ettől a pillanattól, de aztán túlesek rajta. Könnyebben megy, mint gondoltam. Határidőre viszont nem leszünk készen vele, emiatt pedig rengeteg támogatástól is elbukunk. A projectet tehát újabb időre fel kell függeszteni.

Kisebb-nagyobb megszakításokkal, de a béta verzió készen lesz. Két évre rá, hogy kikerültem a SAO fogságából. Az eredmény nem tökéletes, megvannak a maga bugjai, viszont biztonságos. A többiek persze fel akarták adni, amikor megfosztottak a legnagyobb anyagi támogatónktól. De valahogyan mégis sikerült megoldani.
A projectet megvették tőlünk, s platinum kártyát kaptunk bizonyos munkahelyekhez. Itt hagyom Japánt pár évre, viszont végül Oroszországban dolgozok tovább.

Egy online felületen találok egy fórumot, ahol SAO túlélők ismerkedhetnek. Sokáig vacilálok rajta, hogy felregisztráljak-e, de végül megteszem azt. Megpróbálok kapcsolatba lépni azokkal, akiket ismertem, indikátoruktól függetlenül. Pár emberrel megbeszélek egy találkozót, amikor én is Japánban lehetek. Tervezem ugyanis felhasználni a felhalmozott alaptőkémet egy saját vállalkozásra. Hiányzik a Szépségszalonom. Hiányzik a levendula illata, s a szappanok saját kézi készítése.