Re: [Event] Ahogy folytatódna...

by **Asuka** Kedd Márc. 31 2015, 15:13

Az egész csupán a pillanat műve volt. Felpattannak a szemeim, a valódi szemeim, s az orromat a tipikus kórházszag csapja meg, mely éles kontrasztban áll a Konkurenciában terjengő, hivalkodó levendula szappan illattal.
Érzem a szívverésem. Érzem a szívverésem, hosszú évek óta először, az egész pedig olyan gyötrő fájdalommal jár, mint még semmi. Képtelen vagyok mozogni, csupán a szemeim cikáznak ide-oda, hogy valami ingerben gazdagat találjanak. Ha tudnék, akkor viszont most végre, békésen elmosolyodnék. Végre érzem a saját szívem dobogását... Végre ismét a saját testemben vagyok.
Megerőltetem magam, s megemelem a kezeimet. Teljesen, egészen lesoványodtak, amit így, a szemüvegemen át is látok. A sisak már évekkel ezelőtt lekerült a fejemről, hogy cserébe valami más, az AmuSphere kerüljön rám. Na persze, akkor és ott nem magyarázták el ennek a lényegét.
Leveszem magamról a szemüveget, ami egészen melegnek bizonyul a folyamatos működés miatt. Oldalra fordítom a fejem, s további olyan embereket veszek észre, akik hasonlóképpen tesznek. Nekik sem a NerveGear van a fejükön. Mindannyian egy olyan eszközt viseltek, amilyet én.
Aztán kitör a pánik. Orvosok, nővérek szaladgálása ide és oda. Az egész kórház megbolydult. Mikor velem kezdenek el foglalkozni, első dolguk, hogy gyorsan stabilizálják az állapotomat. Nagyon régóta feküdhettem már itt, a testem teljesen elgyengült.
- Kéhhem... - a torkom teljesen kiszáradt. Alig jön ki néhány hang belőlem, amikor megpróbálom megszólítani az egyik nővért. Tudnom kell valamit.
- Mennyien haltak meg? - tudni akarom a választ. Tudnom kell. Muszáj tudnom, hogy mi az, amiben hittem. Hiszen mi van, ha még sem?
A nővér csak megcsóválja a fejét, s sokatmondóan pillant rám. Ugyan csak egy röpke másodpercre találkozik tekintetünk, de ez is elég, hogy felfogjam. Nagyon elrontottam.

Még egy hetet kellett eltöltenem a kórházban. Vannak, akiket hamarabb elengedtek otthoni ápolásra. Másokat viszont még mindig bent tartottak. Főleg azokat, akik nagyon fiatalok, vagy jobban megviselte őket a dolog. A hetet igyekeztem úgy tölteni, hogy a lehető legkevesebb interakcióba kelljen lépnem másokkal. A rengeteg játékos közül senki nem ismert fel. Vagy annyira el voltak foglalva a maguk dolgával, vagy tényleg nem ismertem őket Aincradon belül. Vagy csupán annyira eltorzult a külsőm, amíg a gépeken aludtam, hogy gyakorlatilag lehetetlen lett felismerni engem. A hajamat levágták, körülbelül a vállamig ér, ráadásul fekete. Hiszen senkinek sem lehet természetes rózsaszín a haja, még egy animében sem. >.> A testem teljesen lesoványodott, az alakom már egészen vézna, s kilátszanak a csontjaim is. A lábaim és a karjaim körülbelül csak csontokból és bőrből áll. Igaz, annyira már megerősödtem egy hét alatt, hogy segítséggel ugyan, de tudjak újra járni.
Az időm nagy részét a hírek olvasásával töltöttem. A lehető legkevesebbet beszéltem másokkal. A halottak listája érdekelt a legjobban. A több ezer halott közül azonban csak nagyon nehezen akadtam rá egyre-kettőre, akiket úgy hittem, felszabadítottam. Talán túl sok a név, talán nem lehet megkeresni a tűt a szénakazalban. Vagy talán már rég nem is gondoltam rájuk. Lehet, hogy hosszú ideje már annak, hogy bármikor is megpróbáltam volna felidézni a neveiket. Az arcaikat. Én nem ezt akartam.

A hatóságok elég komolyan veszik a SAO-t. Kayaba Akihikot, és fejlesztő társait rács mögé csukták. A tárgyalásuk folyamatban. Annyi pert kaptak a nyakukba, hogy a legtöbbre a rendőrség csupán egy sablon választ küldött. A jelenleg folyó eljárások miatt nem tudnak külön foglalkozni azzal a tízezer játékossal, akiket a játékba juttatott.
Készülök arra, hogy kiderülhet az is, hogy sok embert más játékosok öltek meg. Választanom kell. Vagy vállalok néhány év börtönt, vagy keresek egy jó ügyvédet.
Már aznap csörren egy telefon valamerre.

Nem halogatom a dolgot. Az ügyvéd komolyan foglalkoik az esettel, hiszen ez a dolga, ezért van kifizetve.
Még mindig nagy a felbolydulás a SAO botrány miatt. Ráadásul további játékokat akarnak kiadni a konzolra - amit én igazán nem értek. Miért? Miért ilyen öngyilkos faj ez az emberiség? Sokaknak ez persze nem tetszik, és meg tudom őket érteni.
Az egyik nyomozó csoport a SAO-s vörösök után kutat. Közülük is csupán az extrém esetekkel. Feltettek egy hirdetést, hogy aki tud róluk valamit, az jelentkezzen.
Sikerült kiegyeznem magammal. A legjobb lesz, ha látszólag vállalom a felelősségem, egyetlen tettemért. A nyomozó csoport ugyanis nem fog tudni utána járni minden egyes PK-nak, így csak a legsúlyosabbakat keresik. Azok, akik tömegeket irtottak ki, s céheket vezettek.
Rólam nem tudhatják, hogy extrém eset vagyok.
Kontaktoltam tehát az ügyvédemmel a hatóságokat, akik felelnek ezért, s holnap ki is küldenek valakit. Egyébként végre otthon lehetek... bár még mindig szükségem van segítségre. A régi szobámba új ágyat hozattam, hiszen a régit már elrakták. Elkeserítő látvány a saját holmijaidat bedobozolva látni. Másrészről egyáltalán nem ragaszkodom hozzájuk. Már el is felejtettem, hogy vannak.
Még most is rendszeresen Aincraddal álmodok. Igaz, nem kerestem fel senkit a régiek közül. Még Kagurát sem. Úgyis tudom, mi történt.

Néhány hét múlva már elmondhatom magamról, hogy testileg egészséges vagyok. Amint normálisan emberek közé tudok járni, első dolgom, hogy vegyek egy szolárium bérletet. Ez annyira nem volt egyszerű. Már nem az, hogy megvegyem, hanem az, hogy odaérjek. Az egyik villamos megállóban ugyanis valami tündérkés játékot reklámoztak, én pedig összeestem. Egy idősebb férfi segített talpra állni, de persze nem mondtam el, hogy miért volt pánikrohamom.

Hónapok telnek el, amíg végre sikerül az ügyemmel foglalkozni. Akit megöltem, Rokurou Amaterasunak hívják, és egy akkor tizenkilenc éves ex-sportoló volt, aki ráadásul egy baleset miatt kerekesszékbe került. A testvére szintén meghalt a játékban, azonban nekem hozzá semmi közöm. A szülei utálnak. De nekem jobb ügyvédem van. A többi gyilkosságot nem sikerült rám bizonyítani. Azok, akik tudnak róluk, a lehető leginkább kerülni akarják az ezzel foglalkozó szerveket.
A különleges körülmények, s emiatti pszichés elváltozások miatt - vagyis valami ilyesmiket emlegettek - nem vagyok elítélhető. De egy darabig jól kell viselkednem, figyelő szemek előtt, egy pszichiátrián. Nem nagy ügy. Tényleg szükségem van egy kis időre, hogy feldolgozhassam a dolgokat.

A következő tanévre újra jelentkezek az egyetemen. Több éves kihagyásom lett a SAO miatt. A felvételi jól sikerült, s újra teljesen normálisnak, egészségesnek, tökéletesnek nézek ki. Kéthetente járok egy pszichológushoz. Rendszeresen pánikrohamom van, amint meglátok bármit, ami a SAO-hoz köthető. Annyival jobb, hogy az egyéb játékok reklámplakátjaitól már nem ver annyira gyorsabban a szívem.
A tanévig még rengeteg idő van. Viszont hallottam arról, hogy a sao-s gimnazistákat segítik egy speciális iskolával. Megfordult a fejemben, hogy jelentkezek oda tanársegédnek, de végül letettem róla.

Újra a régi projectemmel foglalkozok. Kiderült, hogy a társaim akkor sem hagyták abba a munkát, amikor nem voltam. Csak arra a néhány hónapra függesztették fel a dolgot, amíg a SAO botrány lecsillapodott. Az eredeti célja annak, hogy a játékba jöjjek, hogy segítsem a kutatásokat. Egy év sincs hátra, és indítják az első kísérletet.
Sikerül kapcsolatba lépnem a régi személyekkel, akikkel dolgoztam rajta. Ők jobban értenek az informatikához nálam, az ugyanis nem az én reszortom. A brigád tíz főből áll, informatikusok és fizikusok egyaránt, közülük pedig egyedül én vagyok SAO túlélő. A tesztekhez újra fel kell vennem az AmuSphere-t. Sokáig rettegtem ettől a pillanattól, de aztán túlesek rajta. Könnyebben megy, mint gondoltam. Határidőre viszont nem leszünk készen vele, emiatt pedig rengeteg támogatástól is elbukunk. A projectet tehát újabb időre fel kell függeszteni.

Kisebb-nagyobb megszakításokkal, de a béta verzió készen lesz. Két évre rá, hogy kikerültem a SAO fogságából. Az eredmény nem tökéletes, megvannak a maga bugjai, viszont biztonságos. A többiek persze fel akarták adni, amikor megfosztottak a legnagyobb anyagi támogatónktól. De valahogyan mégis sikerült megoldani.
A projectet megvették tőlünk, s platinum kártyát kaptunk bizonyos munkahelyekhez. Itt hagyom Japánt pár évre, viszont végül Oroszországban dolgozok tovább.

Egy online felületen találok egy fórumot, ahol SAO túlélők ismerkedhetnek. Sokáig vacilálok rajta, hogy felregisztráljak-e, de végül megteszem azt. Megpróbálok kapcsolatba lépni azokkal, akiket ismertem, indikátoruktól függetlenül. Pár emberrel megbeszélek egy találkozót, amikor én is Japánban lehetek. Tervezem ugyanis felhasználni a felhalmozott alaptőkémet egy saját vállalkozásra. Hiányzik a Szépségszalonom. Hiányzik a levendula illata, s a szappanok saját kézi készítése.

by **Cearso** Pént. Ápr. 03 2015, 13:06

Még ma is folyton meglepődnék azon a videón, ha ismét meg kéne néznem. Szerencsére ma már nem kerülnek, nem kerülhetnek a szemem elé. Egyik pillanatról a másikra történt. Először a szemeim nyíltak ki. Természetesen mikor megláttam a fölém hajló alakot, azt hittem ismét a memóriám játszadozik velem.
De ez most más volt. Tele voltam aggatva mindenféle kütyükkel. Mikor eljutott a tudatomig a szabadság ténye, legalább három perc telt el, ami a fölém magasodó személynek (ahogy később mesélte) egy őröké valóságnak tűnt.

-Szo.. de nem jött ki több hang a torkomon.
-Nocsak, emlékszek rám?
Nem tudtam mit válaszolni, de a legszívesebben azonnal a nyakába ugrottam volna, hogy az egész időt csak miatta és érte tudtam átvészelni. Azonban egy darabig még nem tudtam mozogni. A fájdalom és a vizelési inger is szokatlan volt három év távlatában. Miután leszedtek rólam néhány vezetéket, amikről fogalmam se volt, hogy mire szolgáltak (nem az összes volt hivatott az életfunkciók fenntartására, bár amennyit én értek az orvostudományhoz, ezt nem merném biztosra állitani.) néhány napig úgy bepiszkítottam magam alá, hogy őrültem, hogy csak Szonja foglalkozik vele. Más előtt biztos elszégyelltem volna magam.
Nem tudtam neki válaszolni, még a nevét se tudtam rendesen kimondani ennyire ellustultak az izmaim.
-Ne aggódj Cenvil, minden rendben lesz. Itt vagyok melletted.
A nevem, a valódi nevem. Innentől kezdve ismét a régi, utált nevemet kell majd használnom. Cearso megszűnt létezni. Cserébe Cenvil Arsenal ismét élni fog. Nem sok maradt meg abból, aki a játék közben voltam.
Első nap a kínok kínjait éltem át. A fájdalom elviselhetetlen volt, és még csak forgolódni sem tudtam. Nem is gondoltam arra mennyire éhes vagy fáradt vagyok, ameddig Szonja meg nem jött valami étellel, és megetetett. Elég nagy felfordulást csináltam még úgy is, hogy alig néhány izmomat tudtam mozgatni, mire befejeztük az étkezést minden ételmaradékkal és nyáltengerrel volt beborítva. Ezután a kiérdemelt alvás kővetkezett, amit egy régi szokás és a kényelmetlen testhelyzet miatt nem nyújtottam hosszúra.
De ez bőven elég volt Szonjának, hogy eltüntesse az előző étkezés sikertelenségének a nyomait. Ez még néhányszor megismétlődött, de Szonja arcán egyetlen egyszer láttam könnyeket, azt is csak akkor, mikor a neve kimondásával próbálkoztam. Azután csak mosolyogni láttam, mikor velem törődött, és ez belém is visszahozta az életkedvem.
Egy kicsit kevesebb, mint másfél hónap után már, lassan ugyan, és kezdetben még csak Szonja támogatásával, de újra tudtam járni. Futni akartam, és fákon ugrándozni, de sajnos a SAO megszűnésével az akrobatikám is az eredeti értékére esett. Lassan meg kell szoknom, hogy a világ dolgai nem a statok és jártasságok kőrül forognak. Tehát nem leszek gyorsabb, vagy ügyesebb attól, hogy másik ruha van rajtam.
Azért néhány dolog hiányzik is, ami nagyban a SAO-hoz volt köthető.
1.)   A Hazatérés Kristály.
Sokkal egyszerűbb volt [lenne] úgy közlekedni, hogy csak kimondod a város nevét, ahova utazni szeretnél, és már ott is vagy. Ettől még messze van a tudomány.
2.)   A nyelvek közti gát eltörlése.
A fordító program, ami lehetővé tette, hogy két ember úgyis tudjon beszélgetni, ha nem ugyanazt a nyelvet használják. Ezzel már jobban áll a tudomány, és Szonja által sikerült is beszereznem egy olyan kütyüt, ami szabadon fordít két kiválasztott nyelv kőzött, csak bele kell beszélni. De nem szeretem használni, mert néha eléggé félrefordítja a szavakat, ezért bizonytalan a használata, és ott van a korlát, hogy egyszerre csak egy bemenő, és egy kimenő nyelvet tud kezelni, ezért vagy legalább kettőnek kell nálunk lennie, vagy minden mondat után oda és vissza kellett ezt cserélgetni.
3.)   A célzást kisegítő rendszer.
Mondanom se kell, hogy íjhoz legalább egy évig nem tudtam hozzányúlni. És utána újra kellett tanulnom a használatát. Még most is előfordul néha, hogy nem húzom meg eléggé, vagy túlságosan meghúzom a húrt, a rendszer úgyis korrigál majd. Hát nem. Soha többet nem is hívtak vadászni.
4.)    Az inventory
Nehezen szoktam hozzá vissza, hogy a tárgyaknak, amit használni vagy szállitani akarok, azoknak súlya, és kiterjedése van, eddig nagyon jól elfértek egy az újamnál alig nagyobb helyen, és nem lett tőlük nehezebb a csomagom.
5.)    A célok.
A SAO-ban mindig volt valami, amiről tudtam, hogy el akarom érni, vagy meg akarom szerezni, és sosem tette magam elé lehetetlen kihívást, de mindig tudtam, hogy mikor értem el a célom. Ami ebben a világban nem olyan egyszerü
de túlságosan előreszaladtam… Rolling Eyes

még van néhány dolog, amiről be kell számolnom.
Negyed év telt el a lekapcsolástól számítva, amikor felhozakodtam a SAO-val [Szonja tapintatosságból nem hozakodott fel vele.] Felültem az ágy szélére, és egy lábbeli után kutakodva feltettem a kérdést:
-A többi túlélővel mi újság?
Szonja habozott egy pillanatig, aztán úgy döntött mégis elmondja, később úgyis megtudtam volna a helyzetet.
-A többség helyzete szépen javul, kivéve néhányat, akik inkább visszamennének, mert nem volt túl jó soruk. Leginkább azok az árvák, akik….
Ekkor vágtam bele Szonja szavába először :
-Miu, Shu.- és már ugrottam is volna fel, de sajnos még nem voltam elég erős, és úgy dőltem el, mint egy liszteszsák.
Szonjának nem kevés idejébe került, mire újra az ágyamon tudtam magam. Nem értettem mért nem hív be ilyenkor valakit segíteni. [Csak később tudtam meg, hogy az a rengeteg ember, aki mind egy időben ébredt fel, rengeteg gondot okozott, és Szonjának is csak feleennyit lett volna szabad velem foglalkoznia, de senki se kérte számon rajta.]
-Miu-ról nem tudok semmit, de ha Shu alatt Shukaku-t érted.
Csak bólintottam egyet, hogy igen, róla van szó.
-Nos, úgy vélem, nyugodtan mondhatom, hogy ő van a legrosszabb helyzetben, nem hiszem, hogy…
Nem akartam hallani.
-Találkozni akarok vele.
-Először nem lenne jobb a családoddal találkozni?
-Szonja, te nem tudod, milyen érzés, mikor egyik pillanatról a másikra elválasztanak attól, akit szeretsz, és évekig…
A szája olyan hirtelen ért a számhoz, hogy mindenről megfeledkeztem. Megkésve ugyan, de viszonoztam a csókot.
-Ne aggódj, nagyon jól tudom, hogy milyen, ezért megteszem, amit kérsz. Két héten belül találkozhattok ha rajtam múlik, de ebbe nem csak nekem van beleszólásom.
[folyt. köv.]

by **Szophie** Hétf. Ápr. 06 2015, 17:26

Talán mindnyájunk tudatába beleégett az a kép, ahogy Szo és Phie önmagával vitatkozott odakint nem is olyan sok idővel ezelőtt. Talán csak én tudtam róla. De azóta élete második legnagyobb krízishelyzetét élte meg, és lépett tovább belőle egy új megoldás felé. Szo és Phie akkor is hadakozott egymással, csak talán sokkal zártabban. De végül sikerült megoldásra jutniuk. Ez pedig egy teljesen más végkifejletet von maga után.

április 6.

A történet elején járunk, a kijutás pedig egy áprilisi napra esik, mikor már kinyílt az ablakban az első cserepes virág, és a vázában az asztalon is frissen szedett ibolya virított. Fogalmam sincs, hogy ki ment el egy erdőbe ilyesmiért, vagy hogy Japánban van-e egyáltalán ibolya. De az én szobámban volt. Persze akkor még észre sem vettem. Hogyan is tettem volna, amikor a szememet sem nyitottam ki? Sem illatokat sem ízeket nem éreztem, csak valamilyen különös poros érzést a számban, a torkomban, és rettenet súlyt a tagjaimban. Lélegzetvételem hörgésnek hallatszott, és képtelen voltam megmozdulni. De visszatértem. Akárhogyan is történt, már a saját testemben volt a tudatom, nem pedig a virtuális álomban, ahol annyi időt töltöttem el. A hangok mind zavartak, a legkisebb zaj is kiáltásnak tűnt. A saját lélegzetem is egy láncfűrész ütemes fel-fel bőgésének.
Egy érintés, valami meleg húzódott végig a bőrömön, cirógatott kedvesen. És mégis mintha késsel szántotta volna végig a bőröm. Fájt. Mindenem fájt, a fejem zúgott, rosszul voltam. Émelygett a gyomrom, és nem tudtam még gazán különválasztani az ábrándokat a valóságtól. Emlékszem, még az is megfordult a fejemben, hogy egy küldetésen vagyok. Ehelyett csak egy finom kéz simogatott, és végül megállt a hajamnál. Beszélni akartam hozzá, a kellemes érintés tulajdonosához. Megkérdezni, miféle angyal is ő. De csak nyöszörgésre futotta.
- Ssss! Pihenj csak! - nyugtatgatott a túlvilági hang, mely kellemes szimfóniának hatott. Az angyalok énekeltek mély, férfias hangon. Azt akartam, duruzsoljon még a fülembe, hogy nyomja el az összes rettenet recsegést, zajt, ami körülvett. De helyette csak a szél süvített. Csend volt. Ám a tenyér továbbra is a buksimon maradt.

április 11.

Kora reggel volt. Emlékszem, némi madárhangra lettem figyelmes a folyamatos zajok között. És újra ott volt. Hozzám beszélt az angyal. Nem nagyon értettem, mit is mond, nem is foglalkoztam vele. Egyszerűen csak próbáltam magamba szívni a mély dallamot. Potion. Igen, az én potionom ez a zene.
- Én ezt egyedül nem bírom! - csattant fel, ám nekem úgy tűnt, csak a cintányér csapódott össze.
- Tudom, hogy én voltam az, aki erőltette.. De azt is tudom már, micsoda felelősséget róttam rád. Sajnálom. - lágy fuvola szólalt meg meg most.
- De.. De nem is ezért. - megsimította a hajamat. - Annyira hiányzol, Picúr. - zongora csendült. A számomra legkedvesebb hangszer. A szavakba ugyan nem tudtam kapaszkodni, de ebbe a zenei hangszínbe igen. Annyira meseszép volt.
- Az én hibám az egész.. - hegedű szólam keveredett a zongorába. - Valahogy foglalkozni akartam veled, de.. De ez nem a megfelelő volt. - felkelt, az érintés megszűnt, de tudtam, hogy ott van az angyalom. Valamiféle kopogás hallatszott, de ez nem a szonett része volt. Ez csak úgy dobogott, mint az összes többi irritáló zaj.
- Fogalmam sincs, hogyan kezelhetnélek.. A viselkedésed, a zárkózottságod, az egész.. Tudom, hogy nekem kellett volna. És más módszerekkel. De annyira szerencsétlen és gyenge vagyok. - már csak a hegedű maradt, de nekem így is nagyon tetszett. Képzeletben mosolyogtam, ahogy körbevett a csodálatos zene. De aztán eltűnt, megszűnt újra. És csak a zavaró zajok maradtak.
Ki akartam nyitni a szám, hogy visszahívjam, vagy legalább a szemem, hogy megnézhessem, micsoda jelenés is az én angyalom, de nem sikerült. Visszasüllyedtem hát a sötétségbe.

április 25.

Abban a néhány percben, melynél tudatom már úgy-ahogy előmerészkedett, egyre csak azzal foglalkoztam, hogy erőt gyűjtsek, hogy ki tudjam nyitni a szemem, hogy megnézhessem az én csodámat. És végre eljött a pillanat.
Éreztem az érintést a hajamon, és meg sem vártam, hogy újra felcsendüljön a zene, én már erőlködni kezdtem. Mintha csak összeragasztották volna a szemhéjamat, annyira össze volt tapadva. Húzódott, ahogy kinyitottam. Először elvakított a fény, sem színeket, sem formákat nem láttam. Aztán a fény közepén megjelent Ő. Ő, az én csodálatos angyalkám. De miért sötét a fény között? Az első, amit érzékeltem, az a vörös. Mennyire utálom is azt a színt.. De ezt most öröm volt látni, még akkor is, ha annyira szomorú, annyira aggódó és meggyötört volt a tekintet. Ám a következő pillanatban szemhéjam visszacsukódott, nem bírtam tovább tartani a rettenet súlyt. Egy kép villant fel a fejemben. Valóságosnak tűnt, és akaratlanul is párosítottam az angyalommal a hosszú, sötét fürtökkel keretezett fiú arcát. Szeme hasonló árnyalatban játszott, csak sokkal vidámabban, melegebben nézett. Innentől az angyalomnak mindig őt képzeltem, mindig ezzel a tekintettel. Tudatom minden kis foszlányával vártam a perceket, amikor Ő bejön a szobámba, és melengető kezét a fejemre teszi, hangja akkordjai pedig felcsendülnek..

május 10.

Zongoraszó. Ma ez csendült fel. Az igazi, és bár kevésbé volt túlvilági, mint angyalom hangja, ez is melegséget lopott a szívembe, hiába szólt oly' panaszosan. Váltakoztak a darabok. Egymás után jöttek és mentek. És hirtelen szavak kúsztak az elmémbe. Chopin. Cisz-moll.. keringő. Igen. Ezt pedig én is játszottam. És.. Mendelssohn?
Összeszedtem az erőmet. Lélegzetvételem már nem volt oly panaszos, mint az előző napokban. Kinyitottam a szemem. Éppen csak láttam, hogy egy sötét hajú fiú ül a zongoránál. Vörös szemei a kottát nézik, ujjai szaporán járnak a billentyűkön. Rövid volt a haja és szemüveget viselt. Vonásai is egészen másak voltak. De épp ugyanannyira ismerősek. És meleg emlékeket juttatott eszembe. Épp ezért most nem tűnt túl nagy különbségnek. Az angyalom.. Ő az angyalom. A zene abba maradt. Rám pillantott. Még láthattam szemében a meglepődést, és azt a csodálatos túlvilági örömöt.
.
.
.

június 10.

Az állapotom lassan stabilizálódott, már hosszabb ideig képes voltam fent lenni. Az angyalom beszélt hozzám, és többször is játszott zongorán nekem. Én viszont továbbra sem fogtam fel a szavakat magam körül. Hallottam őket, de nem értettem meg. Nem volt rájuk szükségem, amikor a zene ennyire eltölt. Minden szót helyettesít.
Nem hittem, hogy ez így rossz. Olyan érzésem volt, mintha ilyennek születtem volna. Igen, most születtem. Ezelőtt nem volt semmi. Ezután pedig remélem, angyalom örökké boldoggá tesz majd.
Titkon több angyalom is volt. Az egyik, aki mindig velem volt. A másik az álmaimban, a hosszú hajú. Már csak ritkán azonosítottam őket. Rájöttem, hogy a két angyal mégis különbözik. Máshogy meleg az érzés, ha rá gondolok.
És egyszer megjelent egy harmadik is az emlékezetemben. Meg egy negyedik. Az egyik szintén sötét hajú volt. Azt hihetnénk, mindegyik így néz ki - mint ahogy sokan minden angyalt szőkének és kék szeműnek képzeltek. Az én képzeletemben a sötét haj és vörös szem dominált.. eddig. Ő viszont zöld szemű volt. És egyszerre jelent meg egy másikkal.. Ő tényleg szőke. Szeme türkizkék. Egészen más volt ő, mint az eddigiek. Mégis ugyanolyan meleg. Ám mind más-más melegséget jelentettek nekem az új életemben, melyet néhol Chopin, néha Liszt, néha pedig Mozart írt. A legutolsó angyal, aki leszállt hozzám, hófehér hajú volt. Meghajolt, különös fülei megremegtek, majd lefeküdt mellém, hogy puha szőrén nyugtathassam kezem. Farkával legyezett. Ő volt a legerősebb vízió álmaimban. És Vincent a legerősebb az úgynevezett valóságban. A többiek valahol félúton lebegtek a kettő között, de soha nem hagytak el, ahogy a zene sem.

június 12.

Furcsa lények is szoktak hozzám járni. A legutóbbi alkalommal egy ilyen segített a felülésben. Folyamatosan beszéltek hozzám ezek is, főleg egy, aki mindenkinél jobban idegesített. Különös ábrákat mutogatott, meg a szemembe világított. Utáltam azt a nőt. Ez pedig egyre erősödött bennem. Az érzéssel együtt pedig újfajta gondolatok jelentek meg a buksimban, amik kizökkentettek olykor-olykor a zene birodalmából.

augusztus. 8.

Nem volt gyors folyamat, de egyenletes sem. Lassan indult, de nagyobb ugrásokban haladt. A tudatom visszatért. És nem voltak többé angyalok. Elfelejtettem minden ezekhez kapcsolódó gondolatot és érzést. A meleg eltűnt, és a régi sivár hideg maradt. Nem tudtam többé értékelni az asztalomra állított virágcsokrot. Viszont a zongoraszó még mindig megnyugtatott. Egyre csak játszottam és játszottam, mikor időm engedte. Az orvosok szerint is jó ez.. A pszichológus szerint is. Ezt mondta, már ameddig nem voltam annyira észnél, hogy elküldjem. Idegesítő cafka! Rettenetes utálatot éreztem iránta, és nagyon hamar sikerült feleszmélnem, hogy egyáltalán nem lesz jó az, ha az agyamban turkál. Így minden ellenkezése ellenére elküldtem. Gyógytornára és gyógyúszásra még eljártam ugyan, de arra is egyre ritkábban. Egy hozzám hasonló embernek nincs ilyesmire ideje!
Habár tudtam, mi történt velem, a játékban töltött idő emléke egyáltalán nem tért vissza. Vagy csak lassan, töredékekbe, álmomban kísértett meg. Újra elkezdtem dolgozni, habár még én is éreztem, hogy nem tudtam ott lenni annyira, amennyire szükséges lenne. A rehabilitáció lassú folyamat sajnos.

szeptember 11.

A születésnapom reggelén valami különös érzés kerített hatalmába. Így nemsokára repülőre szálltam, hiába mondtak ellent az orvosok. A vörös szemű, sötét hajú angyalom, ahogy néha titkon hívtam bátyámat, követett. Fogalmam sincs, honnan ragadt rá ez a becenév, de szerettem így hívni. Ő pedig nem tiltakozott.
Egészen különösen éreztem magam. Mindenki azt mondogatta körülöttem, hogy mintha megváltoztam volna. Nem értettem teljesen ezt az egészet. Vincent azt mondta, közvetlen vagyok. Nem teljesen tudtam, előtte hogyan viselkedtem, és most miért máshogy. De mindenki örült neki, így nem éreztem szükségét, hogy változtassak.
London. Az illatok és érzések mintha csak újra megcsaptak volna 9 évvel ezelőttről. Semmi sem változott és mégis minden. A házunk helyén csak egy csonka, kiégett, kormos valami állt. Itt-ott felismerhetőek voltak még a falak, a szobák, az ablakok. Nem éreztem keserűséget, ahogy akkor sem, amikor meglátogattam szüleim rég nem látott sírját. Úgy gondoltam, ez természetes dolog, és a játék része. Én is meghalhatok. De a sors engem nem büntet. Azt éreztem, hogy már egyszer megkaptam a hőn áhított csodát, melynek hatására újra tudtam hinni az élet szépségében. És sikerült 9 év után végre túllépnem. Könnyű volt a lelkem, és mintha zeneszót susognának a fák.. Egy egy szőke tincs rémlett fel hirtelen, és egy meleg kék szempár. Angyal talán?
Eldöntöttem, vissza akarok költözni.

.
.
.

Az életem boldog volt. Szülőföldemen éltem már, és úgy látszott, végül sikerült túllépnem minden fájdalmamon. A munkámat végezhettem, és habár azt régi kegyetlenségemmel játszottam, az emberekkel alapvetően sokkal kedvesebben, barátságosabban, nyitottabban álltam. Mégis, mégis, mégis! Valami hiányzott ebből a cukormázzal telített, csodálatos életből. Valami.. vagyis valaki hiányzott. Pedig ott voltak velem mind: a bátyám, a szolgálóim. És egy kutyám. Egy hófehér szőrű jámbor jószág, kiről néha azt képzeltem, hozzám szól mély, férfias hangján.
Az esős napokon - és pedig azokból sok volt - néha visszavágytam egy különös országba, hol sebesen futkározhatok fák között, hol a víz, vagy épp szemét magától eltűnik.. Ahol tudok főzni, sütni, és mindenféle kockázatok nélkül ehetek folyamatosan csak édességet.
Egyébként az egyik nehéz feladat az ételhez való visszaszokásom volt. Nem kívántam sem húst sem zöldséget, sem köretet. Az édességek kötötték le sokáig csak a gondolataimat. Édesség, tea és mézes tej. Ám azt senki sem engedte meg, hogy túl sokat egyek. Hiába vagyok én a vezető, a világ ura, ha úgy tetszik, nem engedték meg nekem! Felháborító.. De valahol én magam is tudtam, hogy nem élhetek ezen. És habár jól lefogytam, és vissza kellett híznom valamennyit, a mértéktelen cukorfogyasztás többet ártana. Így hát mindenféle előírt étrendet kellett követnem. És kell a mai napig is. De mást már nem tartok be, hiába az előírások. Hivatalosan mindenki úgy tudja, hogy járok a pszichológushoz, járok a gyógytornára, a fejlesztő beszélgetésekre.. Hivatalosan ezt kell hinniük az embereknek.

Majd egy évvel később, egy meleg nyári napon..

És akkor ütött be a végső változás. A hangszórókból kellemes zongoraszó szólt, miközben kint ültem a verandán, és figyeltem a csillagokat. A munkámmal már végeztem ugyan, de még mindig az járt a fejemben. A következő lépések a játékban, ha úgy tetszik. Ám a csillagok egyre jobban lekötötték a figyelmem. A sötétség lassan vörös ragyogást nyert, olyan kellemeset, amilyen még sosem volt ez a szín. És mintha megérintett volna egy angyali sugallat, eszembe jutott. Nem minden, csak pár kép, érzések, emlékek. Emberek. Az angyalaim. Akik ezt tették velem.. És hirtelen fogalmam sem volt róla, hova is rohanjak. Egy ölelés.. Meg akartam őket ölelni. Egyszerre mindet. Azt akartam, hogy velem legyenek. Szatén hálóingem összébb húztam magamon, ahogy megborzongtam az érzések hatására. Mintha most érkeztünk volna el a dallam tetőpontjára.. Üresnek éreztem mindent, ahogy ott ücsörögtem egyedül. A felújított és rendbe hozott kastély hatalmas. Ám minden dísze ellenére annyira sivár..
Hirtelen felpattantam, és futottam. "Nii-san, nii-san!" Egyre csak kiabáltam, szokatlanul, japánul, mígnem testvéremhez nem értem. Ráugrottam, visszataszítva őt az ágyba, ahol eddig aludt. Szorosan magamhoz öleltem, és nem tudtam, ez az üres érzés most boldoggá tesz-e, vagy sem. De ő itt volt velem. Az egyik angyal. Most belé kapaszkodtam, mert nem láthattam a többit.
- Annut, Nyuszimat, Zut, Vezért! - kiabáltam, és a szolgák is az ajtó köré gyűltek, talán azért, hogy parancsainkat teljesíthessék, ha szükség van rá, talán csak azért, hogy megnézzék, jól vagyok-e, talán csak kíváncsiságból. Nem tudom, de ott voltak. Én pedig sírtam, mint még talán csak régen, kilenc évvel ezelőtt. Gyengének éreztem magam hirtelen és magányosnak. Én pedig csak hadartam azon az éjszakán. Információkat, melyekkel még én magam sem voltam tisztában akkor.. Gondolatokat egy olyan időből, mikor a testem és tudatom külön szakadt.
- A szerelmem.. A férjem! A barátaim.. A legjobb barátaim!
Senki sem értett meg akkor. Senki sem hitt nekem. Nyugtatót adtak, lefektettek aludni. De az emlékek egyre csak élénkebben tértek vissza, napról napra felerősödve. És én szenvedtem a szobám falai közé zárva. Látni akartam őket! Azonnal.. De nem mertem. Mi van, ha ők sem emlékeznek rám, ahogy én sem rájuk? Zavarhatom őket vajon ilyesmivel? És vajon a kapcsolataink még ugyanolyanok, mint azelőtt? Nem lenne-e egyszerűbb meghagyni a szép emlékeket, és nem elrontani a valóság kegyetlenségével? Mi van akkor, ha rosszul emlékszem? Ha tényleg nem így történt.. Bizonytalanság. Kétségbeesés.
Annabellel kezdtem. Ő tűnt a legközelebbinek. Csak egy levél.. Ennyit megengedhetek magamnak. Ha csak egy kis remény is van rá, hogy visszakaphassam őket, akkor meg kell próbálnom.. A barátságokért és a szerelmemért. Mert van egy férjem. Mert rossz néven írom alá a papírokat. Mert hiányzanak. Ahogy a sao is. Az az életem.. És ez az életem.. A kettőt eggyé kell gyúrnom. És itt is érezni őket, a valóságban, a valódi testemmel, ahogy egyszer régen annyira nagyon akartam.. Vajon ugyanolyan itt is a szív dobbanása? Az ölelés? A csók? Vagy talán.. jobb is? Hisz a csillagok is szebbek..

by **Malcolm** Hétf. Jún. 08 2015, 15:39

2025. június 8. - Az ébredés napja

Nem! Nem, nem, nem és nem! Nem érhet fény! Nem érheti napfény a bőrömet! Ezt tudnotok kellene! A klánomnak tudnia kellene! Akkor miért hagyják?! Hiába tátogok, mint egy gyomorult hal, akkor sem jön ki hang a torkomon! Basszus, alig bírom kinyitni a számat! nem látok semmit, elvakít a fény! Minden porcikám fáj, bizonyára lángol az egész testem! Őrültek, húzzátok már el a függönyt! Árgh, őrülten fáj! Ezt nem lehet kibírni! Elevenen elégek! Nem látok semmit, már ég a szemem is. Ki fog fröccsenni a szemgolyóm! *elájul*

2025. június 9. - Az éledezés napja

- Idő kell neki, amíg megszokja a testét. Rengeteg időre lesz szöksége a regenerációhoz.
Ó, tehát nem haltam meg. A klánom mégsem hagyott elpusztulni. Csak hangokat hallok, a szemem továbbra sem bírom kinyitni. De ez a pár szó is elég ahhoz, hogy megértsem, jó kezekben vagyok. Gondoskodnak rólam. A klánom gondoskodik rólam. Bizonyára rá vagyok kötve pár vérzsákra, hogy regenerálódni tudjak az égési sérülésekből. Ez a valóság, ebben maximálisan biztos vagyok. A szagok, az engem körülvevő textúrák, a fájdalom. Egy vámpír megérzi a különbséget, még a magamfajta őrült malkavita is. Pihennem kell! Hagynom, hogy az életőt vér táplálja a testemet...

2025. június 10. - A látogatás napja

- Még nagyon gyenge, legyenek türelemmel.
Ismerős hang. Ő mondta az előbb, hogy még időre van szükségem a felépüléshez. Vagy lehet, hogy nem is az előbb volt? Mindegy, akkor sem tarthat sokáig, egy vámpír egy emberhez képest őrületes tempóban tud regenerálódni. Vajon hány percéltűt kellett kifacsarni, hogy újra erőre kaphassak? De legalább gondoskodnak végre a megfelelő fény elleni védelemről. Vajon kinek a menedékhelyén vagyok? Ó, ez nem kérdés. Biztosan az Atyám gondoskodik rólam. Nem hagyott el mégegyszer, nem hagyott el.

2025. június 11. reggel - El innen!

Végre ki tudom nyitni a szememet. Zavarja a félhomály. Valami nem stimmel. Valami b@szottul nem stimmel. Mi a fészkes fene folyik itt? Mi ez? hol vagyok? Ez egy elcseszett kórház? Hogy kerülök ide? Nem, nem, nem! Húzzatok innen! El innen! Nem akarom látni benneteket! Már rég nem vagytok a szüleim! Nem! Engedd el a kezemet! Engedd el te rohadék! Eldobtatok! Eldobtatok azért a lányért! Fúj, undorító! Ölelgesd inkább a Gabrielledet! El innen! Mocskos, hányingerkeltő percéltű férgek! Hol a klánom? Hol van Lucretia? Engedjetek el! Tébolyult, pusztíts! Ehh... már benned sem lehet bízni, erőtlen semmirekellő!

Happy ending
Malcolm hagyja felébredni Anthonyt, aki végre elkezdhet szakember segítségével úrrá lenni a betegségén és így új életet építhet a szülei szeretetével körülvéve.

Félig happy ending
Malcolm hagyja felébredni Anthonyt, aki végre elkezdhet egy új életet építeni a szülei segítségével, ugyanakkor a többi én, ha ismét elérkezettnek érzi majd az időt, ismételten át fogja venni a kezdeti én helyét. Így a srác újra elindul a lejtőn.

The real ending
2025. június 11. este - Link start!

- Folyton valamilyen Lucretia nevét hajtogatja. Megnéztük a játékosok nyilvántartásában és nem létezik ilyen nevű ember. Akár valós, akár usernév, nem létezik. Lefuttattunk ezernyi keresést, de ilyen személy egyszerűen nem létezett a játékban. Nem, sajnálom. Leszíjazva kell maradni, különben ismét kárt tenne magában vagy önökben!
Ilyen személy egyszerűen nem létezett. Hát csak képzeltem az egészet? Filozófus, te mire emlékszel? Filó, válaszolj már! Filó, hol vagy? Jól van, hagyj csak cserben te is, legalább nem kell hallgatnom a hülyeségeidet többé!
Elhagyott engem. Az Atyám... megint elhagyott engem. Nincs is klánom... sennkit sem érdeklek, csak azokat a gusztustalan, nyáltól, takonytól és sós szemváladéktól túltengő undorító percéltűeket. Ez nekem nem kell! Vissza akarok menni. Vissza akarok menni! Link Start. Link Start! LINK START! *örökre menthetetlen téboly*

by **Kemabat** Csüt. Jún. 11 2015, 18:05

Kemabat öt fázisa az ébredés után

1. fázis: Tagadás
- Mi ez itt? Egy kórház? Hogy kerültem ide? Áhh, biztosan csak álmodok. Azt képzelem, hogy felébredtem, hogy vége a játéknak. Hasonlít is ez a terem ahhoz, ahol Juro feküdt anno. Idióta álom! Még nincs itt az ideje! Előbb még el kell végeznem a feladatomat. De mikor aludtam el egyáltalán? Nem egy küldetés közepén voltam? Nem, nem lehet! Nem tudok olyan helyzetben elaludni. Vagy talán méreg miatt? Az lehetséges. Hmm, nyílik az ajtó. Mit keresnek itt a nagyiék? Miért sírnak? Menjetek innen! Nem vagyok kíváncsi rátok! Ébredjek már fel! Mi az, hogy nem álmodok? Hülyének néztek? Bebizonyítom, megcsípem magam. Áú! Ez fájt! Fájt? Lehetetlen. Régóta nem érzek fájdalmat, akkor most miért? Nem lehetett vége a játéknak! Még a felénél sem jártak. Nem, ez lehetetlen!

2. fázis: Düh
- Már biztos, hogy nem álom. Felébredtem. Vége van. De miért? Miért pont most? Miért nem fejezhettem be a küldetésemet, a bosszúmat? Rohadjanak meg azok, akik ezt tették velem! Hogy dögöljön meg mind, aki részt vett az akcióban, ami miatt kiszabadultunk. Nem is, nem kiszabadultunk, kitéptek minket a világunkból! Te meg mit keresel itt? Kopogásról nem hallottál még? Na húzz ki innen! Mi van, süket vagy? Húzzál már innen! Ha nem mész ki innen, esküszöm, olyat teszek, amit később megbánok, igazából nem, nem bánom meg, de neked fájni fog, hidd el, nagyon fájni fog! Végre! Utálom ezeket a gyászos képű barmokat. Mintha bármit is tudnának rólam. Egyedül Juro ismert közülük, de ő már nincs itt, és már meg sem bosszulhatom!

3. fázis: Alkudozás
- Talán tettem valamit, ami miatt most lett vége. Talán kedvesebbnek kellett volna lennem? De hát kedves voltam, nem ez az ok. Talán többet kellett volna segítenem? Esküszöm, ezután mindenkinek segítek, csak hadd mennyek vissza! Legyen minden a régi, legyen ott mindenki, legyen ott az a rohadt gyilkos is! Muszáj megölnöm, hogy Juro ne forgolódjon a sírjában. Ha kell az itteniekkel is kedvesebb leszek! Bár semmi közük hozzám, nem hangoztatom többé. Esküszöm! Keresek munkát, visszamegyek tanulni. Ha kell egyetemre is beküzdöm magam, csak egyszer, egyszer kerülhessek vissza a SAO világába. Hát olyan sokat kérek én? Egyetlen egy esély! Csak ezt adjátok meg nekem!

4. fázis: Depresszió
- Unalmas! Minden napom unalmas. Nincs mit tenni, tudom, hogy nem mehetek vissza. Nem lehetséges! Most minden nap egyforma. Nincs semmi izgalom. Tanácsolták, hogy itt is íjászkodjak. Elkezdetem, teljesen más, mint régen. Nem élvezem. Pontatlan vagyok, és nincs szintlépés, hogy korrigálhassam. Most is pszichológusnál voltam. Köteleztek, hogy menjek, pont úgy, mint mikor Juro máshol tanult. Felesleges! Nem mondok neki semmit. Úgysem értene meg. Minek erőlködni? Hiányzik Juro. Hiányzik a játék. Minden hiányzik, ami akkor volt. Most nincs semmi. Semmi érdekes, semmi vérpezsdítő. Csak az értelmetlen ismétlődő napok. Talán itt kellene hagyni ezt a világot is. Talán akkor találkozhatnék Juro-val. Talán több értelme lenne, mint itt szenvedni. Úgysincs semmihez sem kedvem. Úgy is lesz! Elhagyom ezt a világot is!

5. fázis: Mámor
- Láttam, biztos vagyok benne, hogy láttam! Ő is egy játékos. Egy vörös indikátoros, egy gyilkos. Közel volt. Csak erre járt, vagy erre is lakik? Nem tudom, de közel volt. Nem lehet véletlen! Egy piros játékos közel hozzánk. Biztos, hogy ő ölte meg az öcsém. Biztos! Ki más lenne? Biztos ismerték egymást és féltékenységből hátba szúrta. Ez az egyetlen logikus magyarázat. Követtem. Rengetegszer követtem, már ismerem az utat, amelyen napról napra járkál. Gyakoroltam a lövést. Már pontosabban célzok. Végre valami haladás! Ma is követem, sőt inkább várok rá! Tudom is hol, ott csapdát állíthatok neki. Senki se fog látni. Sokat vártam már, de nem jön. Talán megsejtett valamit? Nem lehet! Már látom, itt is van. Előveszem az íjam. Célzok és lövök. Talált! Összeesett, és vérzik. Hiányoznak a pixelek! Megöltem! Egy lövéssel! Több pont lehet az irányításomon, mint amire emlékszem. Mindegy is, megöltem! Látod Juro? A bosszúm beteljesedett! Hogy mi? Nem biztos, hogy ő volt? Akkor ki? Egy másik vörös? Sebaj! Őt is megölöm! Egy gyilkosért nem kár! Kezdődjék hát a pirivadászat!

by **Rosalia** Vas. Jún. 14 2015, 18:10

200 aranyak beírva, az eventre még mindig lehet írni Wink

by Ajánlott tartalom