[Event] Ahogy folytatódna...

by **Rosalia** Hétf. Júl. 07 2014, 11:18

Mi történne, ha egyetlen szempillantásra végetérne a játék? Ha Kayabat és a programozókat elfognák és börtönbe zárnák, a szervereket biztonságosan leállítanák és minden életben maradt játékos fejéről gond nélkül levennék a sisakot? Hogyan folytatódna a karakteretek élete, 2 évvel a játék kezdete után? Profitált bármit is a bent töltött idő alatt? Hogyan használná fel a játékban elsajátított ismereteket, hogyan küzdené le a frusztrációit, hogyan próbálna ismét beilleszkedni a társadalomba?

Nincs szólimit, annyi kört írtok, amennyit csak akartok. Megkereshetitek odakint egymást, de ez a játék elsősorban a karakterek jellemfejlődésének egy végső avagy új stádiumáról szólna. Hogyan érezne a kinti emberek iránt, és hogyan gondol vissza a játékra? Soha többé nem mehetnek már vissza Aincradba, de olvashatnak/hallhatnak a készülő Alfheim Onlineról és a Gun Gale Onlineról. A társadalom azonban erős ellenérzést táplál a Nerve Gear-es játékok iránt, hiába ígérik a fejlesztők, hogy nem történhet meg mégegyszer ugyanaz, mint ami a SAO-ban. Hisznek a karaktereitek ebben? Vissza mernének menni játszani, vagy le tudják küzdeni a függőségüket? Tudnak egyáltalán új életet kezdeni Aincrad után?

Leállás ideje: 17. boss 2. próbálkozás előtt
Ez egy alternatív játék, a karakteretek nem fog rá emlékezni, nem éli át ténylegesen.

by **Shukaku** Hétf. Júl. 07 2014, 11:20

Hyper-realistic edition

Fáj! Nagyon fáj! Két év fájdalom nélkül, melyhez képest az ébredés oly borzalmas, úgy önti el a testet a csillapíthatatlan iszonyat, hogy az ember legszívesebben belehalna. Azok a vackok, melyeket fájdalomcsillapítóként bejuttattak a lány szervezetébe –és amelyeket amúgy sem vittek túlzásba az ébredés sürgetése miatt- nem foghatóak Kayaba tökéletes analgetikumához, melyet ő mindössze egy mozdulattal el tudott érni, megadva ezzel kegyeltjeinek a szabadulást ettől az irtózatos szenvedéstől.
Ezután következett a csillapíthatatlan szomjúság, a köhögés, a fulladás élménye. A szobájában lévő egyetlen nővér pedig mosolyogva magyarázta neki, hogy mi történik.
-Nem kell félned. Ez csak azt jelenti, hogy már képes vagy önállóan lélegezni. Most extubálni foglak, ami azt jelenti, hogy eltávolítom a laringeális tubust, ami eddig a torkodban volt. Készen állsz? Na akkor most próbálj nyelni… és már meg is vagyunk. Nagyon ügyes vagy!
Nem pepecseltek sokat. A média újra felkapta az ügyet amikor kiderült, hogy végre felébreszthetik a betegeket. Először természetesen azokon próbálták ki, akikért senki nem aggódott, nem kavart volna nagy port, ha esetleg mégis komplikációk lépnek fel, és ezek következményeként elveszítik őket. Így került a lány is az elsők közé, akiket kirángattak a játékból. A távoli rokonok egy ideig még fizették a drágább kórházi költségeket, de az a pénz, az örökség, amelyet a végrendelet szerint az árvaház felé eddig folyósítani voltak kötelesek jól jött másra is, és sehol nem szólt egy passzus se arról, hogy miként kerüljön felhasználásra, ha egy őrült bezárja a lánykát egy virtuális játékba. Fél év után átkerült egy közkórházba, ahol nem volt nagy dolog, ha néha-néha, majd egyre gyakrabban a gyógytornász nem érkezett meg, és csak az ápolók forgatták egy keveset, hogy a felfekvési sebek ne legyenek annyira gyakoriak. Persze egy gazdag gyerek ágyánál nem egy éjszakás nővérke állt volna. Őket tömeg veszi körül, ideggyógyász, szemész, gégész, belgyógyász, radiológus, gyógytornász, dietetikus… egy egész seregnyi orvos segíti a felépülés folyamatában. Nem is beszélve arról, hogy a lelki gondozásról ebben az intézményben szó sem volt, pedig arra talán nagyobb szüksége lett volna, mint bármilyen medicinára.
A felépülés folyamata hosszú és gyötrelmes. A csövek lassan kikerültek a lány szervezetéből. Eltávolították a gyomorszondát, amit felváltott a napi rutin, az etetés. Természetesen a katéterek, a számtalan branül és kanül, melyek iszonytató csövekben meredeztek belőle sokáig maradtak még. Nem mintha bármiben is akadályozták volna, hiszen megmoccanni sem tudott a leépüléstől. Újra kellett tanulni mindent, és senki sem kérdezte, hogy akarja-e. Mozgatták, rángatták, ő pedig vergődött. Tehetetlen volt. Újra tehetetlen. Természetesen ez is közrejátszott abban, hogy nem sokat értek el vele. A felépüléshez az is kell, hogy a beteg is fel akarjon épülni.
Eizo. Ez állt az új nő névtábláján, aki leváltotta az előzőt. Fiatal, lelkes újonc volt, és egy piciny táblácskát tartott a kezében, amikor leült a lány ágya mellé. Angolul szólalt meg.
-Szia Shu! Eizo vagyok. Megengeded, hogy Shunak hívjalak? Úgy hallottam, hogy nem vagy valami beszédes a személyzettel. Én sem szívesen beszélgetek velük. Csupa orvosi katyvaszról diskurálnak mindig, nagyon unalmas. Tudom, hogy tudsz pislogni. Legyen az egy pislogás az igen, a kettő a nem.
A lány ágya fölé hajolt, mosolygott, és kedvesen, lágy, csilingelő hangon szólalt meg.
-Szeretnéd nekem elmesélni, hogy mi történt, amíg Aincradban voltál?
Shu szeme felcsillant, tekintetét a nőre szegezte, és határozottan pislantott egyet. Igen. A válasz igen. Csak a megfelelő kérdést kellett feltenni.
-Szupi! Ezen a kis táblán az angol ABC betűi vannak, a leggyakoribbtól a ritkábban használtakig. Betűgyakorisági táblának hívják. Elkezdem neked sorolni, és ha elértünk ahhoz a betűhöz, amit mondani szeretnél, akkor pislogj. Érted?
Egy pillantás. Igen.
-Adok időt, hogy kitaláld, hogy mi legyen az első szó. Ha megvagy, akkor akár kezdhetjük is.
Újabb pislantás. Igen. A nő a lány elé tartotta a táblát, hogy megnézhesse, felkészülhessen, majd sorolni kezdte a betűket.
-E, T
Pislantás.
-Té? Tehát té. Az első betű a té.
Feljegyezte egy füzetbe, majd újra elkezdte.
-E, T, A, O, N, I… I. Rendben. E, T, A, O, N, I, S, R, H, L, C, D, U, P, F, M… M. Tim? Egy barátod? Igen. Egy barátod. Ki az a Tim? Nem? Nem Tim? Folytassuk?
Mindössze hét betű. Olyan egyszerű kiejteni, mégis egy örökkévalóságig tart ezzel a módszerrel.
-Timidus? Timidus. Most pihenj, majd holnap elmesélheted, hogy ki ő. Ha szerencséd van, akkor megtalálhatjuk neked, és elvihetünk hozzá, vagy idejöhet. Van egy nyilvántartásunk azokról, akik ott voltak és felébredtek. Sokaknak megvan az ottani neve is. Ha a barátod volt, akkor biztosan szívesen látna, de ehhez az kell, hogy kövesd az orvosi utasításokat, és végre te is fel akarj épülni.
Újabb mosoly, egy szelíd simogatás, majd az ajtó becsukódott, a lánynak pedig potyogni kezdtek a könnyei.

…I, S, R, H, L, C… C. Let me back. Miért szeretnél visszamenni?
És Shu mesélt. Érvelt, könyörgött, esedezett, de hatástalanul. Eizo annyit beszélt arról, hogy mennyi minden változott a világban, hogy mennyi mesés dolog vár még rá… persze arról nem, hogy ő is csak egy fiatal, ambiciózus orvos, és a vele való kísérletezgetésről írt tanulmánnyal szeretné beindítani a karrierjét.

-I want to… Mit szeretnél kincsem? Csak mondanod kell, és ha tudom, akkor máris beszerzem neked.
Eizo arcán hatalmas, elégedett mosoly terült el. Ha a beteg már akar valamit az azt jelenti, hogy célja van az életben. Valami már a valósághoz köti. Mégis csak megérte dolgozni ezen az árván, ő pedig híres lesz.
- E, T, A, O, N, I, S, R, H, L, C, D.
E, T, A, O, N, I.
Be sem kellett fejeznie. A nő arca görcsbe rándult, és jól kivehető volt rajta a megvetés. Szinte kiviharzott a szobából. A felnőttek fura lények. Önállóságra kellene nevelniük, mégis megharagszanak, ha egy gyermeknek saját gondolatai támadnak, és nem ugyanazt akarják, amit ők.

Anime-realistic edition

A lány felnyitotta a szemeit, és elé tárult a kórterem rideg falainak gyomorforgató látványa. Odalett minden, minden amit szeretett, és csak egy üres szobát kapott, valamint a visszatérő fájdalmat.
~Timidus!~
~Egy küldetés! Ez is csak egy küldetés! Csak teljesítened kell!~
~Akkor miért érzek fájdalmat?~
~Emlékezz a sárkányos küldire! Ott is éreztünk fájdalmat.~
~Timidus!~
~A kirakós küldetés. Keress egy dobozt! Nézz be az ágy alá! Ott leszek! Megtalálsz! Biztosan!~
~Ugye tudod, hogy…~
~Kussolsz! Az én feladatom megvédeni! Pofa be!~
~Te nem Timidus vagy…~
És az életösztön nevű lidérc, mely a játék kezdete óta számtalanszor vette fel a tollas sárkány alakját a lány fejében, egy utolsó lobbanással kihunyt. Shu körbetekintett a kórteremben. Maga elé tartotta végtelenül lesoványodott karját. A véna, melybe a branült szúrták jól kivehető volt.
~A természetfilmek. Biológia óra. A delfinek… búvárok… keszonbetegség. Mielőtt még ideérnek!~
Csak egy kis lyuk kellett. Mindenki látott már szivattyút, amikor levegős lesz a rendszere. Amint a buborék a keringető szivattyúhoz ér, megszűnik a keringetés, a motor pedig üresen kezd járni. Embólia. Csak pár perc kellett, és a rémület helyét újra átvette a végtelen nyugalom. Örökre.

Idyllic-edition

A nő kék hajzuhatagába jó pár helyen vegyültek már ősz szálak, de a szeme még mindig határozott félénkséggel, szelídséggel, elszántsággal csillogott, és benne volt a világ felfedezésének vágya, valamint az a minimális őrület, ami mindig is hozzá tartozott azóta az eset óta. A szülők képe teljesen elhalványult, de az őrült csillogás megmaradt, bár már csak szakmai vitákon kellett megcsillogtatni, vagy ha pénzt kellett kisajtolni egy-egy költségesebb projektre.
Visszahozni az emberek bizalmát a virtuális világba csaknem lehetetlen volt, de páran ezzel próbálkoztak. Az Alfheim Onlinet és a Gun Gale Onlinet jó pár új játék követte, és az emberek lassan el is feledték az Aincradi eseményeket. Persze ezen világok egyike sem a SAO volt. Sohasem lehetett ugyanaz, amíg megvan a kijutás lehetősége. A lány nem keresett fel senkit, és el is zárkózott mindenfajta találkozó elől. Csak feleslegesen tépné fel a sebeket, amíg nem készül el azzal, amit eltervezett. Shukaku ugyanis sokkal nagyobb terveket szövögetett, és ezek a tervei voltak azok, melyek életben tartották. Harminc év telt el, ő pedig negyvenes éveinek közepén járt. Sok mindent elért az életben, de egyik sem a cél volt, csak az eszköz, hogy megvalósíthassa amire mindig is vágyott.
A könyvespolcon egymás mellett pihent két bekeretezett kép. A képeken az a két személy volt, aki a legnagyobb motivációt adták az életében. Amióta a tudománynak hála képesek voltak kivetíteni és rögzíteni az emlékeket, nem volt nehéz élethű képet csináltatni arról, aki a nő elméjében oly élesen létezett. A másik személy azonban teljesen kitalált volt, mégis a legnagyobb példakép. Susan Calvin. Még mindig a hagyományos köteteket részesítette előnyben, és a képek mögött ott sorakoztak a tudományos művek mellett a mester csodás világának díszpéldányai. Encyclopedia Galactica. A falon elismerések és szakmai díjak virítottak. Biomechanika. Kineziológia. Etológia. Robotika. Mindegyik csak eszköz. Az út egy szakasza.
Shukaku felkelt az íróasztala mögül, átsétált a szobán, majd beütötte a kódot. A mázsás ajtó könnyedén siklott el, ő pedig belépett a terembe. Az az arc, mely eddig a komoly professzor asszonyé volt, a hideg tekintet, mely nem tűrt ellentmondást, a végtelen precizitás… az egész lénye, mely miatt sokan rebesgették, hogy ő is csak egy a teremtményei közül azonnal eltűnt, és helyét kislányos lelkesedés és végtelen szeretet vette át.
A lény felemelte a fejét, majd rámosolygott a társára. Egyetlen szökkenéssel mellette termett, majd belefúrta magát a nő ölébe és halk, csiripelő duruzsolással adta tudtára, hogy mennyire örül, hogy újra láthatja, majd rögtön a szokásos bíráló hangján szólalt meg.
-Azért, mert a második fejlettségi szintemre emlékezel, igazán tervezhettél volna nagyobbra.
-Én is örülök, hogy látlak, Timidus.
Mosolygott, és végigsimított a mecha tollazatán.

by **Atoru** Hétf. Júl. 07 2014, 19:14

Fény.
A fiú nem látott semmit a hirtelen rátörő vakító fény miatt. Először arra gondolt, hogy biztosan egy újabb kényszerített teleportáció lesz, hogy egy izgalmas küldetésbe csöppenjen, mint eddig minden alkalommal. Nosztalgiázva gondolt vissza a Vakrandira, ahol összefutott egy bájos lánnyal Szophie személyében, vagy arra, amikor mindig más és más helyekre csöppentek. Azonban rá kellett jönnie, hogy ez nem kényszerített teleportáció. Legalább is nem olyan, amilyenre számított.
Már az is nagy energiáját emésztette fel, hogy kinyissa a szemét. ~ Több pontot kell raknom Kitartásra.~ futott át a fején. Mikor körbenézett, egy kórtermet látott. A falak hófehérek voltak, a függönyök pedig zöldek. Mikor oldalra pillantott, meglátta az infúziót is, ami lefutott, egyenesen a karjába.
- Oh, hát felébredtél! - hallott meg egy női hangot. - Várj csak, mindjárt szólok a Doktor úrnak. Mondd, kérsz valamit? - kérdezte továbbra is csilingelő hangon a nő. A hang gazdáját nem láthatta, mert az kívül esett a látómezején, de abban biztos volt, hogy egy nővér lesz.
Amikor a nő feltette a kérdést, hogy mit szeretne, észrevette, hogy rettenetesen kapar a torka. Legszívesebben szólt volna, de amikor kinyitotta a száját, alig jött ki rajta hang.
- Jajj, tényleg, még pihentetned kell a hangszálad. Én butus! - kuncogott a nő, és ezután nem sokkal hallotta a lépteit, ahogyan egyre jobban elhalkul, végül már nem is hallotta.
~ Mi történt? ~ futott át az agyán. ~ Ez nem Aincrad. Akkor talán... a Valóság? ~ A felismerés fájdalmasan érintette. Szó szerint, mert a végtagja elkezdtek fájni. Leszámítva a lábát, ott nem érzett semmit.
Nem sokára megérkezett a Doktor is, aki mindenféle érthetetlen kifejezéseket mondott, amiből semmit nem értett. ~ Shukaku biztosan értené. Ő elég okos, biztos tudná, hogy miről beszélnek. ~ gondolta. Aztán az orvos eltávolított valami csövet is, miközben ő követte az utasításokat. Eddig észre se vette azt a csövet, ami az oxigént juttatta be a szervezetébe. Mostmár neki kellett lélegezni, teljesen önmagátől. Ez eléggé kifárasztotta. ~ A SAO-ban nem volt gond a légzéssel. Ott minden könnyebb volt. ~futott át az agyán, és rájött, hogy hiányzik neki a játék. Hiányzik neki a céhe, Ayani, Licht, Desdemona, Aidor, Lanc, és minden eddig megismert játékos. Hiányzott neki a küldetések izgalma, a kazamaták felszabadult hangulata, és minden, ami Aincrad-hoz kapcsolódott.
Másnap bejött egy nő, de rajta nem fehér köpeny volt, hanem egyszerű, mindennapi ruha összeállítás.
- Szervusz Atoru, én Rika vagyok. - mutatkozott be a gyengébb nem képviselője. Ezután elmagyarázta, hogy mi is történt. Kayaba Akihiko-t elkapták, bár a körülmények nem tisztázódtak. Rika elmesélte neki, hogy a hivatalos adatok szerint a rendőrség elkapta, és egy zárt, titkos tárgyalás keretén belül fogják elítélni. De állítólag igazából belehalt, amikor levették róla a sisakot, a többire pedig már csak azért van szükség, mert ez az eljárás ilyenkor. A fiú először azt hitte, hogy a nőazért osztja meg vele, mert a bizalmába férkőzött, de rá kellett jönnie, hogy nem így van.
~ Nincs indikátora. Biztosan csak egy NPC. ~ gondolta. Aztán ez a Rika hozta az angol ABC -t, és valami olyasmiröl beszélt, hogy így majd tudnak kommunikálni, csak pislantson, amikor a megfelelő betűnél jár. A fiú azonban csak rázta a fejét, már ha ezt a gyenge fejmozdulatot annak lehet nevezni.
- Nem szeretnél így beszélni? Akkor hogyan beszélgessünk? - kérdezte a nő mosollyal az arcán, de a hangja kimért volt, pont, mint valami programnak.
A fiú pedig csak nyöszörgött.
- Igazi beszélgetést szeretnél? Hangosat?
A fiú bólintott.
- Oh... - a nő csalódott volt. Ez a gyerek nem fog neki, mondani semmit, hiszen a saját szájával akarja elmondani, hogy mi történt. A kölyök még nem fogja fel, hogy ez számára a hírnevet, és ami fontosabb, sok pénzt jelenthet. Pedig ha sikerülne rábírnia, hogy használják ezt a módszert... De csak ezt az egy napot adja neki, többet nem.
Így a nap hátralevő része abból állt, hogy Rika a fiút kérlelte, a fiú pedig egyre inkább tiltakozott. A végére már fájt a nyaka, mert megerőltette magát. Ekkor lépett be a nővér, és távozásra kérte a nőt. Rika pedig dühösen elviharzott, hátra sem nézve.
Másnap egy öregember állított be, lassan őszülő szakállal és kopottas, régi ruhákban. A szeme könnybe lábadt, amikor megpillantotta a fiút.
- Atoru, drága fiam, hát élsz! - mondta mosolyogva, és már ölelte volna át a fiút, hogyha a nővér nem figyelmezteti arra, hogy a gyermek szervezete és csontjai még nem bírják a fizikai terhelést. Erre a férfi visszafogta magát, és csak csillogó szemekkel figyelte.
A fiú azonban rezzenéstelen arccal nézett vissza rá.
~ Ki ez? Olyan ismerősnek tűnik. Talán a SAO-ban volt egy NPC? ~ kérdezte önmagától, mert bizony nem tudta, hogy ki lehet az alak.
- Hát nem emlékszel rám? Én vagyok az, a bácsikád! - mondta, örömkönnyeket cseppentve a földre. - Úgy örülök, hogy te legalább életben vagy! Amikor Hachi gépét lekapcsolták, én... én azt hittem... - nem tudta befejezni a mondatot, mert az érzelmei úrrá lettek rajta.
Ezzel szemben a fiú arcán továbbra sem volt nyoma semmilyen érzelemnek.
~ A... bácsikám? Tényleg, volt olyanom is. Jééé. ~ Ha ezeket a szavakat kimondta volna, az biztos megijesztette volna a férfit. Ez a felismerés nem ébresztett a fiúban semmilyen érzelmet. Mintha minden érzése elveszett volna a SAO-val együtt. Ő nem ebbe a világba való, tudta jól. Az ő valósága Aincrad volt, nem más.
- Kérem uram, menjen, lassan vége a látogatási időnek. - mondta a nővér a férfinak.
- Rendben - rendben... Holnap jövök, Ato! - intett a fiúnak, aki bólintott egyet jelezve, hogy megértette.
Az elkövetkező napok eléggé egyhangúan teltek. A férfi pedig mindennap eljött, és mesélt neki. Elmesélte, hogy elhozta őt ide, Tokióba, hogy a legjobb ellátást kapja, és azt, hogy szinte már nem maradt semmi pénze.
- Minden pénzem a kórházi költségekbe fektettem be, de megérte! - mosolygott rá a fiúra. Ő azonban nem ezen a véleményen volt. Szerinte az lett volna a legjobb, ha Aincrad utcáin mászkálhat, mobokat ölhet, és arról ábrándozhat, hogy milyen cuccokat vesz, ha meglépi a Tier szintet. Az egy gondtalan élet volt. Ez nem az. Most mindennap tornáznia kell, hogy erősödjön, miközben a hangszálait is edzi egy nővel. Így már lassan eljöhetett az az idő, amikor beszélhetett. Ekkor egyik pillanatról a másikra egy férfi termett mellette.
- Hello Atoru, Tony vagyok. - mutatkozott be a húszas éveiben járó fiatalember. A beszédén hallható volt az akcentus. - Mondd, szeretnél nekem mesélni a SAO-ról?
- I-igen. - mondta. A mélyült hangjához még mindig szoknia kellett.- Először is lenne egy kérdésem. A következő a játékosokat megtudná keresni? Lekötelezne. - mondta, majd átnyújtott egy papírt, rajta néhány névvel.
- Persze, akár most is! - mondta, és előhúzott egy vaskosabb füzetet. - Ebben benne van minden játékos, legyen szó halottról, vagy élőről. - mondta, és már el is kezdte fellapozni a könyvet.
- Szóóóval, Kusumi Ayani. Meg is van... - mondta, és elkezdte lejegyzetelni a lapra. - Oh, bocsi, csak itt még a falnak is füle van. - mosolygott a fiúra cinkosan. - Aztán, lássuk csak! Lanceeer, oké! Aidor, megvan. Licht pedig... - itt elakadt a mondanivalója. - Ato - remélem hívhatlak így - nem tudom, hogy hogyan közöljem veled, de... ő meghalt, még a játékban. - azzal lehajtotta a fejét. Érezte, hogy a fiú nem hiába kérte a neveket, hanem azért, hogy felvegye velük a kapcsolatot. És valamennyire rosszul érezte magát, mert a fiúnak pont tőle kellett ezt megtudnia.
És hogy közben mi játszódott le a fiú fejében? Mai napig nem tudni. De annyi biztos, hogy végre mutatott érzelmeket: Szomorúságot, levertséget, és a közeli ismerős elvesztésével járó fájdalmat. Tony azonban nem ment el, hanem ott maradt, amíg Atoru ki nem sírta minden fájdalmát, és csak ezután szólt hozzá.
- A többieknek esetleg szeretnél üzenetet küldeni?
A fiú egy percre össze rezzent, de a következő pillanatban újból az a kifejezéstelen arckifejezés volt látható rajta.
- Igen, kérem.
- Rendben, akkor mindjárt hozok levélpapírt, bélyeget, és majd én feladom, oké? - kérdezte. Úgy gondolta, hogy ezzel majd egy kicsit eltereli a figyelmét. Azonban amint kilépett, a fiú máris papírt vett elő, és elkezdett írni. Amire Tony visszaért, ő már rég befejezte az írást, és biztos helyre el is rejtette. Tudta, hogy meg fogják találni. És azt is tudta, hogy addigra késő lesz.
A leveleket megírta mindenkinek, azonban Tony lelkére kötötte, hogy csak ők olvashassák el, senki más. A férfi pedig beleegyezett, habár furcsállta, hogy ilyen gyorsan megnyugodott az előbbiek után.
Aznap este, Atoru nem volt az ágyában. Mankóhoz még gyenge volt a keze, így maradt a tolószéknél. Az ablakhoz hajtott vele, és szépen lassan kinyitotta. A hideg szél megcsapta az arcát. Erről egyből az újév jutott eszébe a második szinten. Ahova nem térhet vissza. Lassan feltornázta magát az ablakba, de ez sok energiáját felemésztette. ~ Még több pont kell Kitartásra... Esetleg az Akrobatikát kéne fejlesztenem... ~ járt az agyában, amíg szépen lassan felküzdötte magát a párkányra. Felfigyelt a holdra, a nagy fénylő égitestre, és eszébe jutott minden nagyobb esemény, ami vele történt a játékban. A Vidámpark, a Phoenix Brotherhood, a párbaj Ayani ellen, aminek hatására elhagyta a Brotherhood-ot, hogy az Angelic Voice-hoz csatlakozzon, Konferencia, a Vakrandi, a Maffia, amikor nem egy új ismerősre tett szert, amikor a vörös indikátoros megzsarolta, és amikor kiderült, hogy Licht ugyanabban a céhben van, mint a piri. Vagy amikor a minibosson voltak, és történt az az incidens Licht-tel... Akárhányszor Lichtre gondolt, megfájdult a szíve. Valamennyire hibásnak érezte magát a halála végett. Azért, mert nem vigyázott rá. De ez már nem történhet meg. Többet nem. Lenézett, hogy milyen messze lehet a föld. Egy olyan húsz méterre. Tökéletes.
Ekkor rontottak be az ajtón. Tony volt az, ahogyan sejtette. A fiú csak elmosolyodott.
- Szóval elolvasta a leveleket. - tudta, hogy Tony nem fogja megállni, és csak arra várt, hogy mikor kap észbe. És ahogy látta, eléggé siethetett.
- Figyelj, Ato... Tudunk segíteni! Keresünk egy pszichológust és...
- Nem!- vágott közbe élesen a fiú. - Nem kérek ebből a valóságból! Nézzen rám, és mondja meg, mit lát! - kiáltott rá a férfira. Tony végig is mérte. A fiú haját már levágták, most lehetett öt centis egy hajszála. A kórházi ruha lógott rajta, annyira vékony volt. A lába pedig élettelenül lógott. Ennek ellenére mást válaszolt.
- Egy érett fiút látok benned. - mondta a szemébe, remélve, hogy ezzel meggyőzi.
- Hazudsz... - rebegte a fiú, és már dőlt is hátra. ~ Én egy SAO függő vagyok.~[/color]
- Ne! - kiáltotta a férfi, de már nem érte el a fiút, így az zuhant a föld felé.
Atorunak pedig furcsa látomása volt, amíg zuhant. Ott állt a Black Iron Castle-ben, egyenesen a halottak fala előtt. Meglátta a testvére nevét, Licht-ét, és ami a legfurcsább, a sajátját is. Mellette a mai dátummal.
- Tehát a játék nem ért véget. - mosolyodott el, a következő pillanatban pedig már nem gondolt semmire, és nem is mozdult.

Epilógus

Egy újság cikkből idéztük:
"Tegnap éjszaka a Tokióban található Keio Egyetemi Kórházban öngyilkos lett egy 17 éves fiú, aki egyike volt a Sword Art Online nevezetű VRMMORPG játéknak. A fiúnál későn vették észre, hogy pszichológusra lenne szüksége, így kiugrott az ötödik emeletről, és szörnyet halt. A mellé kirendelt szakember arról számolt be, hogy az áldozat levelet írt néhány játékban megismert személynek, és ezekből a levelekből jött rá, hogy milyen veszélyben van a fiú. A leveleket, az elhunyt kívánsága szerint megkapták a címzettek, de azt is kérte, hogy ne publicizálják. Emellett találtak egy levelet is, amit vélhetőleg szándékosan hagyott hátra: "Játékos társak ne adjátok fel! Cél a Századik Szint, hadd örüljön Kayaba!"
A kórház és az újság is részvétet nyilvánított az elhunyt családtagjainak."

by **Anatole Saito** Hétf. Júl. 07 2014, 23:21

Fogyasztáshoz némi industrial zenét ajánlok.

Saito ma este 6-kor nyilatkozik, élő adásban!

A RECTO Progress Inc. még ebben a hónapban, 2025 áprilisában dobja piacra az új játékot, a Guna Gale Onlinet.

Anatole benne lesz a tévében! Online live streamen is lehet majd követni a sajtótájékoztatót!

Izgulok. Szét fognak cincálni, de erre felkészítettek már jóval korábban. Az újságírók elevenen fel fognak falni. Szülők százezrei fognak petíciót beadni, miközben a cég próbálja majd velem eladni az új terméket. Azonban éppen azért engem bíztak meg a GGO menedzselésével, mert nálam alkalmasabb személy nem lenne arra a feladatra, hogy meggyőzzem a nagyközönséget az AmuSphere veszélytelenségéről. Ennél a sisaknál a leghalványabb esély sem maradt meg arra, hogy kisüsse a játékosok agyát, mint ahogyan tette azt a Nerve Gear anno. Az Alfheim Online már bizonyította, hogy ki lehet logolni és az új sisak kiválóan működik, nekem viszont még ennél is jobban fel kell futtatnom a GGO-t. Bennem egyszerre találták meg a marketing szakértelmet és azt a nem elhanyagolható tényezőt, hogy SAO túlélő vagyok. A hab a tortán, hogy Aincrad pusztulása után én nem távolodtam el az MMO-k világától. Azelőtt nem foglalkoztam ilyen játékokkal, most viszont az egész életem ekörül forog. Sokan azzal gyógyították magukat, hogy teljesen elhatárolódtak a virtuális világtól. Szerintem ez csak önámítás. Mindannyian függők vagyunk, csak velük ellentétben én megpróbálom kielégíteni a vágyaimat. S úgy hiszem mindemellett az egykori játékosok közül én profitálok a legtöbbet abból, ami a SAO-ban töltött két év alatt rám ragadt. Ezt a potenciált próbálta kiaknázni a RECTO Progress Inc. egyik munkatársa, amikor nem sokkal az ébredésem után felkeresett azzal az ajánlattal, hogy dolgozzak ezután nekik. Én azonban nem elégedtem meg azzal, hogy adatokat szolgáltatok nekik a korábbi tapasztalataimról, szervesen részt akartam venni az új világok kialakításában és tesztelésében. Mint az egyik éljátékos, megalapoztam a hírnevemet a virtuális közéletben és az én, illetve hasonszőrű egykori játékostársaim hathatós együttműködésnek eredményeképpen születhetett meg az Alfheim Online és a Gun Gale Online piacképes változata. Mondhatjuk úgy is, hogy béta tesztelő lettem. Az ALO a kezdetektől fogva érdektelen maradt számomra, az első belogolás után ejtettem ezt a tündéres témát, a GGO viszont egyre közelebb áll hozzám. Újra érezem azt a hamisíthatatlan mámort játék közben, mint amit Aincradban éreztem nap mint nap. Függőség... mit szépítsük?
Mindamellett hogy táplálom a függőségemet, néhány egykori játékostársammal összefogva létrehoztam egy olyan szervezetet, amely az egykori játékosokat gyűjti össze és segít nekik beilleszkedni a társadalomba. Komikus igaz? Az egyik nap még a GGO-ban farmolok rendszerhibák után kutatva, a másik nap meg arról tartok előadást, hogy miként lehet élni a SAO nélkül és hogyan lehet építeni mindarra, amit a virtuális világban sajátítottunk el. Van aki számára teljesen hiteltelenné válik a központ tevékenysége, hiszen én is benne vagyok, mások viszont pontosan abból merítenek erőt, ahogy én csinálom. Senkinek sem volt egyszerű az újrakezdés, de annak semmi értelmét nem látom, hogy egy elsötétített szoba sarkában gubbasztva szorongjak.

Ma este 6-kor fogjuk bemutatni a Gun Gale Onlinet. Eddig teljes titoktartás övezte az új játékot, azonban még ebben a hónapban piacra akarja dobni a cég a játékot, hogy áprilisban indíthassa a szervert. Úgyhogy nagy showt kell csapni ma, ezért ez az egész felhajtás. Sokan bizonyára azt fogják hinni, hogy újabb Kayaba féle programozócsoport van születőfélben és bizonyítékot fognak követelni arra, hogy ez a játék is veszélytelen, mint az ALO: a sisak levehető és problémamentesen ki lehet majd logolni. Ezért tartok nekik egy rögtönzött bemutatót Venronon, a GGO-s bétás avataromon keresztül. Hatásos kis bemutató lesz, az biztos. Nemhogy eltántorítani, inkább vonzani fogja a játékhoz az embereket. Be kell végre vallaniuk maguknak is, hogy bármennyire is idegtépő egy őrült admin játékában ragadni két évre, sokan lettek volna a helyünkben...

Az ébredés történetét legközelebb mesélem el.

Javítások dőlt betűvel szedve. A reag eseménye 2025. április 2-án játszódik.

by **Mirika** Kedd Júl. 08 2014, 00:24

Idegesítő, hogy még mindig rehabra kell járnom >.> Sokkal tovább tart a felépülésem, mint másoké, hála a gyenge szervezetemnek. Ha valami nagyon nem hiányzott, hát ez az. Nem egyszer kaptam sírógörcsöt az elmúlt hónapokban miatta. Mondható függőségnek is, de miután megszoktam a SAO-ban, hogy a testem korlátai sokkal-sokkal tágabbak, és jóformán akármire képes voltam, leírhatatlanul idegesítő volt a mozgásképtelenség, a gyengeség, a mankóval járás. Rettenetesen éreztem magam, annyiszor kívántam a pokolba a valóságot, hogy azt el nem tudom mondani. Az egyetlen vigaszom a virtuális világ volt, ha az nincs, akkor képtelen lettem volna elviselni ezt az időszakot. Az AmuSphere és az ALO számomra a megváltás volt, és nem függőségből. Illetve nem abból a függőségből, amit az esetemben sokan rávágnának. A játék maga a legkevésbé sem érdekelt, és ezt halál komolyan mondom, tök alacsony szintű Sylph voltam mindenféle ambíció nélkül. Hanem a mozgás! A futás, a repülés! Csak akkor voltam igazán boldog, ha elmenekülhettem a testem elől, és ha mindarra nem is voltam képes, mint a SAO-ban, nekem már az is elég volt, hogy rohangálhattam amerre csak kedvem szottyant.
Én sokakkal ellentétben kerültem a nyilvánosságot. Így is épp elég gáz volt, hogy kiderült rólam a gamer otakuságom. Nehéz is lett volna titokban tartani, miután a suliból cirka két évet hiányoztam Rolling Eyes

Legalább kiderült, kit mondhatok barátomnak. Hát senkit, egyik barátnőmet sem érdekeltem. Tisztességből meglátogattak az elején, aztán eltűntek, én pedig nem is mentem vissza abba a suliba már. Nekünk, diákoknak eleve nyitottak egy spéci iskolát, ami segített visszarázódni a valóságba és felzárkózni a tanulmányainkkal. Onnan is sokat hiányoztam, persze, de legalább külön törődtek velem az egészségem miatt, és így annyira nem volt megterhelő. Pláne mivel lett időm a tanulásra, jobban mondva jobb híján nekiálltam. Nem voltak hű de szuper eredményeim, de valamivel átlagon felül teljesítettem. Ettől függetlenül úgy éreztem magam, mint egy droid, nem tudtam eljárni szórakozni, és a sok kocka között kiélni sem tudtam magam, nem voltak partnereim ahhoz, hogy kirúghassak a hámból legalább egyszer. Az egyetlen jó dolog, ami történt velem, az volt, hogy kicsit gondolkoztam a jövőmről, és kitűztem magam elé egy célt, ami nem is látszott most elérhetetlennek. Seiyuu akartam lenni, és olyan karaktereknek kölcsönözni a hangom, akikkel apu is dolgozott :3
Most viszont kicsit sápadtan, kicsit betegen, eü-s maszkkal az arcomon, de elszabadultam a gyógytornáról végre, és "rohanhattam" a TV-stúdió épülete felé, ami igazából csak annyiból állt, hogy fogtam egy taxit és bemondtam a címet. Útközben az ablaküvegnek döntöttem a fejemet, és bámultam kifelé fáradtan, miközben az ismerős ismeretlen látvány, ami a valóság volt, beleégett a szemembe. Még mindig szokatlan volt kicsit, de már nagyon hiányzott és minden megpróbáltatás ellenére azért örültem neki, hogy nem voltam már fogoly egy idegen helyen. Gyakorlatilag újra kellett kezdenem az életemet, megint, azok után hogy egyszer már átéltem ezt, amikor ott ragadtam Aincradban. Azonban megkönnyítette kicsit a dolgomat, hogy találtam kapaszkodókat mindkét előző életemből, és most is harmadikra ha sikerül összegyúrnom a kettőt, akkor talán boldog leszek. Ehhez a boldogsághoz viszont sok bosszúságon keresztül vezet az út, példának okáért nem túl régi reflexeknek hála a földön landoltam a kocsiból való kiszállás közben, mert úgy akartam kipattanni, ahogy ez a testemnek nem igazán tetszett >.> A sofőr ijedten sietett a segítségemre, még rá is kérdezett, hogy jól vagyok-e, valószínűleg alapból is szörnyű látvány lehettem. Persze ő csak a munkáját féltette Rolling Eyes

Illedelmesen megköszöntem a segítséget, és miután realizáltam, hogy a szemem sarkába pillantva nem látok órát, a mobilomon csekkoltam le az időt. Talán még tíz perc lehet a felvételből. Hamarosan láthatom őt :3

by **Halász Alex** Kedd Júl. 08 2014, 02:52

The warrior

Egy külföldi diák, aki csak pár napra kapott vízumot. Mi legyen a külföldivel? Volt mindig a kérdés. Persze, mint minden sao-s, én is megkaptam az engedélyt a spéci iskolába. Jhja, csakhogy arra is jó két hónapra rá tudtam csak csatlakozni.
Hogy miért? Ecseteljük, ne ecseteljük. Hüm hüm... A lényeg, hogy nem ébredtem fel egyből. Kiderült az igazság. Tudtam, annyira nyilvánvaló volt már bent a játékban is! Nem volt min meglepődnöm. Nah persze azon már volt mit, hogy két hónapig még "húztam a lóbőrt", míg mindenki megkezdte a rehabot. Emlékszem mennyire le voltam törve. Szabályosan követeltem magamnak, hogy nekem egy gyorsabb ütemtervet állítsanak össze, hogy behozhassam a lemaradásom. Annyit kaptam erre, hogy "Örülj, hogy életben vagy, fiatalúr."
Lélegeztetőn élni majd egy évig lehet mégsem gyerekjáték. Rolling Eyes

Lassan ment minden, túl lassan. Újra megtanulni járni, és nem kiakadni, ha összeakadt a nyelvem egy mondat közben. Nem tudja senki mennyire idegesítő, amíg át nem élte. Már a második vagy a harmadik szónál járnál, de nem mozog a szád rendesen! o.o
Az étkezésről ne is beszéljünk, főleg az elején. Neutral

Amikor még remeg a kezed, de már kiadták az utászt, hogy igenis tessék kézbe venni a pálcikákat és enni a levest. >.> Ilyenkor azért örültem, hogy nem kanállal kellett vacakolnom, de az is egy kész tortúra volt, amíg rendesen megfogtam azokat a nyavalyás fadarabokat. -.-

Volt bennem egy cél. Az a cél pedig olyan erősen előttem lebegett, hogy elfelejtettem mérges lenni Kayabára és elküldeni a jóédesanyjába Yukit, amiért majdnem megölt. Csak az volt, amit el akartam érni. De az nagyon!
Nem volt túl nagy dolog. Első körben, hogy lábra álljak és megegyem a rament, amit kapok délben, anélkül, hogy magamra borítanám. A következő körnél pedig lehetőleg beiratkozni a spec suliba. Nem féltettem magam ilyen szinten. Az agyam a régi... legalább is nagyon mertem remélni.

Had tegyek hozzá ehhez a nagyon szép egyirányú idővonalhoz valamit. Nem igazán emlékeztem, hogy mi történt ott. Akkor. A bosson... tudtam, ~ és ez volt a legrosszabb ~, miattam kellett visszavonulnunk, de utána? Az a szürrealisztikus szörny brrrr, és akkor a tény, hogy cserben hagytam Hinarit....

Hinari márpedig itt volt, túlságosan közel. A közelsége pedig feszélyezett. Mégis mit mondasz egy lánynak, akit rögtön azután, hogy megígérted neki, hogy megvéded, leblokkolsz?
Azonban természetesen ezt mind próbáltam nem mutatni felé. Csatlakoztam a SAO-s suli kosár csapatához és eljárogattam a régi ninjutsu edzőmhöz. Az orvosok szerint mozgásra van szükségem és ennek nélkülük is tökéletesen eleget tettem volna, nah de így?... Még csak meg se szólhatnak, hiszen orvosi tanácsra cselekszem. Cool

Próbáltam összeszedni magamat.

Nagyjából az első napokban keresett fel egy modellügynökség. Japan interest's vagy mi volt. Először csípőből utasítottam vissza, ám belegondolva, a gyógyszerészi pályafutásomnak, ha nem is lőttek, de jócskán eltolódott a két éves kiruccanásommal. Nah meg a sao alatt történtek dolgok, amik megváltoztattak. Ezt nem tagadhattam le, így végül felhívtam őket.

Nézzétek el, ha kicsit ködösek az emlékeim. A felébredésem és a rákövetkező hetek, hónapok (?) eléggé egybe mosódtak. Surprised

Ha nem lettek volna ott a szüleim, és a húgocskám, talán még inkább csak egy massza lenne... és Hinari. Az persze nem volt csoda, hogy csak hébe-hóba talált meg egy-két régi ismerősöm. Először is nem igazán vettem fel velük anno a sao kezdetekor a kapcsolatot, hiszen úgy voltam vele, hogy csak pár napra megyek. Így nem tudhatták, mert nem is kerestek.
Másodszor meg, el kell áruljam, hogy mindig is kissé introvertált, visszahúzódó személyiség voltam. Annak ellenére, hogy szerettem a "kör középpontjában" lenni. Ilyen fura személyiség vagyok. Rolling Eyes

Nagy barátságokat nem kötöttem soha. Talán Anat az első...

Nah mindegy. A lényeg úgyis az volt, hogy mikorra voltam képes elmenni Anatolehoz, még valamikor a nagy bemutatója előtt. Csatlakozni akartam az új mmo fejlesztéshez. Nem mint informatikus, de ha úgy adódik, talán ebbe az irányba fogok elmenni. Miért? Egyszerű volt. Ez az egész a hatalma alá vont. Nem teljesen úgy, mint másokat, de a SAO teljesen maga alá gyűrt. Legyőzött. Bezárt. Nem volt időm revansot venni. Győzni akartam felette, és ezt úgy véltem elérni, ha a Gun gale online fejlesztésének szerves része leszek.

A saosokkal már volt egy kapcsolatom a suli miatt, ám a tesztelésekkel elindultam egy úton, ami talán nem olyan, mint amit eredetileg elterveztem, és nem olyan, amire azt mondhatnám, hogy ezt én akartam, de olyan, ami mellett végül én döntöttem. Igyekeztem jobban megismerni az egész helyet. Győzni akartam!

Közben pedig a régi és új ismeretségek kezdtek kibontakozni. A régi barátok, akik megmaradtak mellettem, és az újak, akik nem pártoltak el mellőlem. Például, most, hogy kiderül a sao alatt, hogy van hangom, Anattal ostokat gyártottunk animékhez "szabadidőnkben". Ment a béta tesztelést ezerrel, habár talán én nem olyan otakusan, mint a "kovács". :3
Tanultam ezerrel.... csak még nem gondoltam bele, hogy mire is. Kikapcsolni meg egyértelműen a kosár kapcsolt ki, meg az edzések. Nem a GGO. Az valamilyen szinten munka volt. Egy harc. Köztem és közte.

Így lehettem jelen aznap is a nagyközönségben és együtt várhattam a tömeggel Anat nagy belépőjét. Habár én már tudtam kulisszatitkokat is. Rolling Eyes

by **Saya** Kedd Júl. 08 2014, 14:09

Minden olyan sötét volt, nagyon-nagyon sokáig. Akartam kiabálni, de nem tudtam, a hangom nem válaszolt a saját hívásomra. Nem volt Semmi, mint abban a könyvben, amit nagyon régen olvastam, és amire nem emlékeztem, de most emlékszem. Egyike volt a rengeteg könyvnek, amit a Papa hozott be a üvegen túlra, hogy olvashassak, miközben ő dolgozott. Nagyon sokat dolgozott, görnyedt az asztal fölé, fehér köpenyben és ősz hajjal. Néha az üvegem előtt állt, feladatokat adott, és akármit is csináltam, ő jegyzetelt. Nem tudtam, hogy micsodát, vagy hogy miért. Én csak azt tudom, hogy unatkoztam. Valami számokat kellett számolnom, prímszámokat, rengeteget. Túl egyszerű volt, rendkívül egyszerű, és untam az egészet, miközben ő az egyik ponton megállt és csodálkozva nézett rám. Mintha azt kérdezte volna, hogy "te ezt honnan tudod?". Nem értettem, miért van így meglepődve.

~Mert azt a számot az emberek még nem ismerték.~
De hogy-hogy? Hisz a számok végtelenek, nem fogynak el soha.
~De nem tudták még, hogy az prímszám.~
De olyan egyszerű kiszámolni...
~Nekik azon a ponton túl már nem volt az.~

Unatkoztam, és ezt meg is mondtam neki. Akkor hozott történelemkönyveket, de azok is unalmasak voltak. Az emberek mindig csak utánozták önmagukat, minden újra és újra ismétlődött. Akkor jöttem rá, hogy az emberek nagyon nehezen tanulnak új dolgokat. Viszont elkezdett érdekelni valami más. Kértem, hogy hozzon olyan könyveket, amikben emberi kapcsolatokról van szó. Papa nem értette, de hozott, egyre többet és többet, én pedig szinte faltam őket, oldalról oldalra, betűről betűre. Azok tetszettek, és még az én eszemnek is bonyolultak voltak ahhoz, hogy lekössön a megértésük.
A patkányokra is emlékszem, ez azután volt, hogy a Papát egy fura kéréssel bíztam meg, amit én sem értettem. Ő azt mondta, ehhez túl fiatal vagyok még, de én szerettem volna tudni, hogy mi is ez pontosan. Végül úgy döntött, nem fog embert hozni a laboratóriumba erre a célra, de ad helyette állatokat, kísérletezzek azokon. Ezek voltak az első kísérleteim, és nagyon élveztem őket. Gyengéden bántam az állatkákkal, mert tudtam, hogy ők is félnek, pont úgy, mint én.
De itt megszakad minden. Arra már nem emlékszem, mit csináltam a patkányokkal.

~Egy jobb világot mutattál nekik. Új értelmet adtál az életüknek. Pont úgy, mint annak a férfinak. A szomszédnak.~
Hugi, ne! Ne is emlékeztess rá! Gyűlölöm azt az embert, olyan durva volt! Pedig én úgy örültem, mikor meglátott! Úgy örültem annak, hogy sikerült! Ő viszont megrémisztett, és követett, pedig menekülni akartam, elbújni a plafonon! Jött utánam... nem akarok emlékezni rá!
~Csitt, csitt. Nem is kell, nyugalom. Csak arra emlékezz, hogy sosem lehet tudni, mely ember gonosz és mely jó. Erre akartalak emlékeztetni aznap is, mikor megmutattál Anatole-nak. Emlékeztetni akartalak rá, mit tehet veled, ha meghasad.~

Hugi, egyébként mi történik...? Hol a céhház? Hol vannak a felszereléseim? Miért nem tudok megszólalni? Miért nem mozgok? Miért nem tudom kinyitni a szemem?
~Nyugalom, Saya. Nincsen semmi baj. Mindjárt felébredhetsz, de... adj magadnak egy kis időt.~

~Saya. Emlékszel arra, milyen felépítésű az emberi agy?~
Öh... halványan. Csak nagyon halványan. Miért?
~És mond csak... Anatole... sosem emlékeztetett téged valakire?~
Most, hogy így mondod... de. Ismertem már azelőtt is?
~Nem. Akire emlékeztethet, az valaki más. Aki egy szanatóriumban él most.~
Ki az?
~Egy nap majd visszaemlékszel rá. Most aludj.~

Én nagyon lassan ébredtem fel. Csak egy nővér volt mellettem akkor, aki rendezte a... virágokat? Nem igazán ismerem fel őket. Nem is értem, miért fekszem. A nővérke nem Esutel, meg nem is Meredith, vagy Jun, vagyis nem a céhházban vagyok. Alig bírtam mozdítani a fejem, és a szám előtt is volt valami, ami miatt nem tudtam beszélni. Erőlködnöm kellett minden lélegzetvételért.
A nővérke végül észrevett... vagyis gondolom, hogy észrevett. Az egyik, szemre emlékeztető csápja felém fordult, majd valamit kiáltozva kirohant. A hangja torz volt és felismerhetetlen. Amíg elment, jobban körbenéztem, és elmosolyodtam.
Működik a képességem, a Schizophrenia, de miért?! Nem is kapcsoltam be...

Megint nagyon sok idő telt el. Bejött a gazdasszony, sírt örömében, vérkönnyeket. Az orvosok mindenfélét kérdezgettek, de alig tudtam válaszolni. Folyton szomjas voltam, de a rozsdás, véres víz nem volt az ínyemre. A virágok láttán is mindig fintorogtam. Borzalmas a bűz, amit árasztanak.
Sokat ültem, és próbáltam olvasni. A sok, emberi érhez és belekhez hasonlító lapon nagyon nehéz kibetűzni az írást. Viszont utáltam feküdni, mert a takaró furcsa, húsos érintése taszított. Bár jobban belegondolva, minden taszított, amit láttam. A játékban mindez olyan más volt, sokkal elviselhetőbb, de így, hogy sosem tudom kikapcsolni, rettenetes. Szólni viszont nem szóltam senkinek... mert ezt a Hugi is kérte, meg az Anat is, még a játékban.

Sokat nézem a tükröt, de a Hugi még nem jelent. Nélküle pedig túl üres a fejem.

A Hugi fél évvel az ébredés után szólalt meg először.
~Hahó.~
Most először mosolyodtam el, pedig egyedül voltam a szobában. A tükörhöz szaladtam és belenéztem. Hugi már ott várt türelmesen, sanda félmosolyával és vöröslő, gonosz szemeivel.
~Hiányoztam?~
Oo, de még mennyire! Elmeséltem neki mindent! A Schizophreniáról, és mindenről. Meg hogy azokat, akik a SAO-ban voltak, azokat normálisnak látom, de mindenki mást groteszknek. Mintha csápos szörnyek lennének. De végül azok közül se mindenkit. A gazdasszony például már egész jól néz ki. A Hugi elmosolyodott.
~Az embereket normálisnak fogod látni idővel. Ennyit tehetek érted, de többet nem. Sajnálom, Saya... ez az én hibám.~
Majd ő is mesélt, rengeteg dolgot. Hihetetlen dolgokat. Leültem és meghallgattam, hátamat a falnak vettettem. Most, hogy a Hugi már velem volt, nem zavart a hús érintése a bőrömön.

Amúgy, be kell vallanom, hogy engem csak egyvalaki érdekelt igazán. De róla viszont rengeteget olvastam, miután megtanultam, hogy kell. Mindig láttam a képét az újságokban, még ilyen messze is. Nem tudtam, hogy ennyire nagy ember lett belőle. Néha meg is simítottam a szakállát, hogy hát ha úgy érzem megint, de ez sajnos nem volt így. Túl messze volt tőlem, én pedig tőle, sőt, lehet, talán már el is felejtett. Mindig, mikor erre gondoltam, felhúztam a térdeimet, és beletemettem az arcom a kezeimbe.
El akarok menni Tokióba. Megtudni, hogy mi van vele, meg a többi Artes taggal. Csak nem tudom, hogy menjek oda.

Poszt ideje: 2024. július 7-től 2025. január 7-ig.

by **Kokoro** Szer. Júl. 09 2014, 13:44

A nevelő boldogan mosolygott rám. Szélesen, fehéren. Köpenye rajta volt. Felette volt a kabátja. Keszein kesztyűk. Szintén fehérek. Szinte beleolvadt a szoba színébe. Az orvos is. Ő is fehér köpenyes volt. Nagyon sokat beszélt. Én a plafont néztem.
Vége a játéknak. Tudom, és felfogtam. Vége mindennek. A nevelő mosolyog. Majd ha hazamegyünk, mosolyogni fog. De aztán, majd a megfelelő pillanatban, már nem.
Az orvos nem is sejti. Mondja, hogy még maradnom kell. Kicsit megnyugszom. Nem engednek haza rögtön. Nem kell máris elmennem innen. Még van egy pici időm. Nagyon kevés. A nevelő bólint, hogy érti. Megfogja a kezem.
-Nyugodj meg, Kyrie. Nem lesz semmi baj.
Kérdőn nézek vissza rá. Nem a szemébe, az orrára. Ki az a Kyrie?
Az orvos is elmosolyodik, szélesen. -Gyönyörű neved van, Kyrie Eleison. Pont, mint az ima.
Végül elmentek. A nevelő nem maradt mellettem. Végül a doktor sem. Kérdezett még tőle pár dolgot. Mikor kifele sétáltak. Én fekve maradtam. Nem tudtam mozdulni. Mindenem nehéz volt. Sokkal nehezebb, mint máskor. Lehunytam a szemem. Valami forró csordult ki a szemem sarkából. Végig folyt az arcomon, a párnára.
Jackal. Norm. Mirika. Aidor. Atoru. Ayani. Shukaku. Nio. Nanami. Chancery. Utahime. Scott. Desdemona.
A játéknak vége.
Hiányozni fogtok.
Másnap megmozdítottak. A nővér hajlítgatta a karom. Olyan vékony volt, mint egy vékony faág. Láttam a csontokat. Meg az ereket is. Szinte kidudorodtak. Fehérebb voltam a hónál is. Semmi erő nem maradt benne. Két év. Két évig feküdtem itt. Pedig én azt hittem...
Nagyon éhes voltam. És szomjas is. De nem tudtam beszélni. A torkom sivatag volt. Az ajkaim fájtak. Ha megmozdítottam őket, véreztek. A nővérke benedvesítette őket. És bocsánatot kért. Alig tudtam nyitva tartani a szemem. Próbáltam ránézni. Fókuszálni nem sikerült. Elmosódott minden. Azt mondták, idő kell. Idővel ismét a régi leszek. De én sosem akartam a régi lenni.
Hetek teltek el. Már tudtam mozogni. Vékony voltam, és erőtlen. Csak kicsit mozogtam, a karjaimat. A lábaimat nem. Azok is vékonyak voltak. Mintha valaki mindent kiszívott volna belőlem. Egy csontvázzá lettem. Az is akartam maradni, de nem hagyták. Ha nem ettem, etettek. Kényszerítettek rá, hogy fejlődjek. Nem tehettem ellenük semmit. Nem mertem. A nevelő mindig itt volt, és figyelt. Néha ökölbe szorította a kezeit. Akkor megijedtem, és hagytam magam. Nem vették észre, hogy elsápadok. Amúgy is sápadt voltam.
Minden nap gondoltam rájuk. Az állataimra. Aidorra. Atorura. Ayanira. Mirikára. Mindenkire. Azokra, akiket megismertem. Vissza akartam menni. Vágytól teli néztem a sisakot. Fel akartam venni. Vissza akartam térni. Helyette máshova tértem vissza.
Nem tudom, mennyi idő múlva.
Csak azt tudom, hogy erősebb lettem. A lábam, a karjaim vastagodtak. Tudtam őket mozgatni. Egy ideig ülve toltak mindenfelé. Végül sikerült járnom. Két rúdra kellett hozzá támaszkodnom. Hosszú volt és fájdalmas. Mindenem üvöltött. Mindenem vissza akart menni Aincradba.
A doktor egyszer mondott valamit. Hogy mások már rég felépültek. Én pedig még lábadozom. Nem értettem, miért mondja. Vajon Aidor felépült már? Vajon... keres...?
Majd eljött a nap. A doktor mondta, menjek még vissza. Kontrollra, felülvizsgálatokra. Nem tudtam, mik azok. De a nevelő mosolygott. "Nem szükséges", mondta. A többi már az ő dolguk. A doktor összehúzta a szemöldökét. Én lehajtottam a fejem. Segítséget kértem, némán. De nem hallotta meg.
Hazamentünk.

---

Nem figyeltem arra, amit mondott. Összehúzódtam, és tűrtem. Mindenem fájt, csípett. Jobban, mint mikor felébredtem. Az ostor pedig lesújtott. Újra és újra, töretlenül. A nevelő beszélt, kiabált, üvöltött. Nem mosolygott.
-Mit képzeltél magadról, te kis ringyó, he?!
Üvölt, és csap. Az ostor belecsíp a hátamba. Összerezzenek, de nem kiáltok. Az ajkamba harapok. Tűrök. Fémes íz tolul a számba. Fáj, elviselhetetlenül. Két év fájdalom nélkül. A nevelőm bepótolja a két évet.
Harap az ostor. Nem üvöltök. Tűrök.
-Beszéltél bárkinek is magadról kint?
-Nem!
-Hazudsz!
Harap az ostor. Nem üvöltök. Tűrök. Rettenetesen fáj.
-Kiknek beszéltél? Tudod a nevüket?
-Senkinek! Nem mondtam semmit! Senkinek!
Nem hisz nekem. Harap az ostor. Nagyot csattan. Melegség folyik végig a hátamon.
Addig megy mindez, míg minden elsötétül.
Visszatér a fény. A szobában vagyok. Mindenki körbevesz. Ijedt tekintetek sokasága. Nem nézek a szemükbe. Az ágyamon fekszem, az oldalamon. Fáj a hátam. Rettenetesen fáj a hátam.
Az ajkamba harapok. Felnyílik a sebem. Sírok.
Az egyik lány a vállamra teszi a kezét.
-Este dolgoznod kell. Mondták.
Még keservesebben sírok. Úgy, ahogy életemben még sosem. Hangosan. Kinyitom a szám, hang jön ki belőle. Üvöltés, mint Jackalé. De ez most fájdalommal teli. Nem akarom, hogy lemenjen a nap. Nem akarok dolgozni.
Aztán a nap lenyugszik. És jön a nevelő. Mosolyog. Kedvesem-nek szólít. Bekeni a hátam, majd kézen fog. Végigvezet a folyosón. Pislákolnak a fények, szürkék a kövek. Kopog a cipőm rajta. Még vékony vagyok és gyenge. A hátam fáj, viszket, húzódik. Seb húzódik végig az ajkaimon. Végül megállunk az ajtó előtt. Benyit, még senki sincs ott. Csak az ágy, meg a fogasok. Belök, és becsukja az ajtót. Pár percem van csak. Az ágy szélére ülök. Várok. És a SAO-ra gondolok. Haza akarok menni. Haza, az Angyalok Tornyába. Jackal és Norm biztos félnek egyedül...

Folyt-köv. A pálya szabad.

Poszt végének ideje: 2025. február 14, Valentin Nap, Kokoro születésnapja

by **Enheriel** Szer. Júl. 09 2014, 16:20

2024. július 7.:
Nem tudom, mi történt hirtelen. Az elején nekem támadott egy vörös, és miután megölte Villámlást, ami miatt kiborultam, engemet akart megölni, a következő pillanatba meg hirtelen azt jelezte a gép, hogy a szerver leállt. Leállt? Hogyhogy leállt? Elvileg nem kéne leállnia, nem? Majd valami fény, és azt láttam, hogy valami szobába voltam. Majd megláttam a vér szerinti anyámat egy késsel.
- MOST MEGÖDGLESZ TE SZAJHA!!! - üvöltötte torka szakadtából, miközben nekem rontott. Ijedtembe fel akartam ugrani, de nem tudtam, csupán felülni, s gyenge karjaimmal megkíséreltem ellökni anyámat. Hirtelen eszméltem rá, hogy valaki kimentett a játékból, ám a majdnem két évnyi kóma miatt nem tudok kiszállni az ágyból, hogy elfussak anyám elől! Viszont valahogy volt hangom, mert mikor a másodpercek tört része alatt belém döfte többször is a fegyvert, felsikítottam, ahogy tudtam.
- Mi foly-- JÓ ISTEN! - kiáltott fel a berohanó orvos. Azonnal letépte a sorvadt testemről azt a... nőt, aki most az orvosnak rontott neki, azt üvöltve, hogy aki a korccsal van, meghal.
- BIZTONSÁGIAK, MEG AKARNAK ÖLNI EGY PÁNCIEST! - a doktor kiáltására jött két nagydarab férfi, és a földre teperte a nőt. De többre nem emlékszem, mert a vérveszteség miatt elájultam. Mikor megint magamhoz tértem, egy fokkal jobban éreztem magam. Csupán a torkom fájt a sikolytól, s mind a 3 sebet (amit a bordáim közé kaptam) be volt varrva. Nyílni kezdett az ajtó. Ijedtemben húztam össze magamat, mert azt hittem, hogy az a szörnyeteg jött vissza értem. Ehelyett a nevelő szüleim jöttek be, s mikor megláttak, sírni kezdtek örömükben.
- Anne! Drága kislányunk!! - boldogan öleltek át, amit nagy nehezen tudtam viszonozni. Ekkor jött be a hősöm.
- Elképesztő... - mondta az orvos nagy ámulattal. - Más még mozdulni sem tud, de a maga lánya képes már felülni! Nem tudom, hogy az élni akarás miatt-e, de ez igen nagy lépés! - a nevelő anyám megkérdezte, hogy érti ezt a doktor. A doktor elmesélte, hogy a vér szerinti anyám megszökött a börtönből, és átcsempésztette magát Japánba, csakhogy megöljön engemet, mert szerinte én voltam a hibás azért, hogy a férjét, azaz vér szerinti apámat halálra verték a férfibörtönben: ugyanis eldicsekedett azzal, hogy hogyan bánt velem, amit nem igen értékeltek. Most pedig „anyámra” fog várni Amerikában a kivégzés. Az orvost pedig kitüntették hősiességéért, hiszen az életét kockáztatta értem, miközben a média is beszámolt az ellenem történt támadásról, ugyanúgy, mikor kiderült a „szüleim” kegyetlensége. De először is megkérdezték tőlem, hogy megadhatják-e legalább Japánban az igazi neveket, vagy találjanak ki valami mást. Mivel beszélni nem tudtam, a kommunikálást segítő tablet-re pötyögtem, hogy az igazi neveket írják ki. Így az alábbiakban került bele az esetem a hírekbe:

2024. július 8. estéje:
„Elkapták tegnap az Amerikából megszökött Mrs. White-ot, lánykori nevén Elisabeth Blackfeather-t Japán egyik kórházában, ahol meg akarta ölni saját, vér szerinti lányát, Anne White-ot, mert őt okolta férje, Jason White börtönbe történő haláláért. A fiatal lány éppen hogy magához tért a két éves Sword Art Online-ban eltöltött fogságából, mikor is anyja késsel nekitámadt, mire csoda folytán Anne-nek sikerült olyan hangosan fölsikoltania, hogy egy orvos meghallja, s megmentse a biztos haláltól. Az orvost, Yuudai Terada-t kitüntették hősiességért, hisz életét kockáztatta pánciense életének megmentéséért, amikor lerántotta a lányról az őrült nőt, akit 10 évvel ezelőtt életfogytiglanra ítéltek Amerikában saját lánya brutális megverésért, megkínzásáért, illetve megalázásáért, amit férjével együtt követtek el. Letartóztatásukról is egy szem lányukat megverték értelmetlen okból, majd pedig az udvarba kutyaként kikötötték a nyakánál fogva. Elisabeth a tárgyaláson rágalmazásért is el lett ítélve, mivel az akkor 10 éves lányát - akit japán házaspár fogadott örökbe a tárgyalás után – mindenféle undorító szavakkal illette, miközben azt próbálta elhitetni, hogy a lány kínozta mindkettejüket. Most pedig kivégzésre vár egy kivégző soron, miközben Anne – aki csodálatos módon már fel tud ülni, miközben más még semmit sem tud tenni. - rentabilitásán dolgoznak ugyanúgy, mint az összes többi kiszabadult játékosnál.”

2024. július 9. és 2024. október 13 között:
A barátaim amint megtudták a hírekben, mi történt, úgy ahogyan tudtak, rohantak hozzám aggódva, hogy jól vagyok-e, nem esett-e bajom, hogy van a sebem, meg ilyesmik. Nyugtattam őket, hogy semmi bajom, szerencsére a hegek sem fognak örökre magamon maradni, hála az új műtéti módszereknek. A rehabilitáció alatt mindenki meglátogatott, akit ismertem: a barátok, a pótszüleim, Lulu, néhány játékost, akit megismertem, Anat szervezetének emberei, akik segítettek visszaszoktatni a társadalomba. Azonban az soha nem látogatott meg, akit a legjobban vártam: a szerelmem, Snowcat. Tudom, azért, mert Svájcban van, így lehetetlen, hogy meglátogasson, főleg mert biztos ő sem tud mozdulni, de mindig fájt a szívem érte. Persze más fiúk próbálkozni akartak nálam, de elutasítottam őket. Én nem csalom meg a szerelmemet! Bár féltem, hogy lehet Snowcat elfelejtett engemet, vagy nem akar már. Hetekig tartott kórházi életem, de Snowcat egyszer sem jött. Annyira elszomorított ez, hogy mikor mindenki más boldog volt, hogy elengedték, én szomorú voltam, mert nem volt mellettem ő. Nem tudtam mosolyogni, semminek nem tudtam örülni. Csak néztem magam elé, vagy a világba, s csak mélabúsan jártam-keltem, mintha rajtam lett volna a világ terhe. Közben interneten is kerestem őt, de az igazi neve hiányában mindhiába. Egy idő után feladtam, és depresszióba estem. Próbáltam az ALO-ba is, de ott nem volt Snowcat. Villámlás hiánya is fokozta a depressziómat, s nem akartam semmit sem csinálni, csak tengődtem. Hónapok óta nem láttam őt. Már-már meg akartam ölni magamat, mikor hallottam, hogy kopognak. Nem érdekelt, amíg anyám nem szólt.
- Anne, téged keresnek! - biztos még egy olyan fiú, aki gondolja, majd az övé leszek egy éjjelre. Ahogy lementem a lépcsőn, s az ajtó felé néztem, megálltam. Nem akartam hinni a szememnek. Azt hittem álmodom. Majd végül kijött a kérdés a számon:
- Snowcat?

by **Phobos** Csüt. Júl. 10 2014, 19:02

Ihletadó \o/

A fiú nem aludt, mégis olyan volt, mintha a legmélyebb, legsötétebb álmából, szép fokozatosan ébredne. Füle sípolt, és különösen nehéznek érezte fejét: hasogatott és lüktetett. Ő - már amennyire emlékezett - képtelen volt feleleveníteni, mikor érzett utoljára fájdalmat - ennek ellenére régen látott, jó ismerősként fogadta azt. Eleinte képtelen volt kinyitni szemét, s amint átesett ezen, akkor is csak homályos, alaktalan foltokat látott. Habár ágyon feküdt, forgott körülötte a világ - különösen akkor, amikor egy különös, fehér ruhás alak - akit okkal nevezhetett idegennek - egy toll alakú lámpával a szemébe világított. Ahogyan a látása, úgy a hallása is olyan hasznavehetetlen volt az elején: a mélyen gurgulázó, elmosódó hangokból nem tudta eldönteni, a felette tornyosuló személy miről beszél, s kinek. Egy darabig a szobát próbálta körbepásztázni, de az alaktól csupán a hófehér plafonig juthatott. Ajkát cserepesnek érezte, tagjait hihetetlenül nehéznek - már maga a légzés is fáradtságos, fájdalmas volt Gilbertnek. Kezét megpróbálta elmozdítani, de egyrészt a kézfejéből valamilyen zsínór állt ki, másrészt meg frissnek érezte a fájdalmat - még ha jó barátként is üdvözölte, emlékei híján gyerekcipőben járt annak elviselésében. Az utóbbi ténytől függetlenül nem tudott hangot adni kellemetlenségének.Látása és hallása - szépen, fokozatosan - kezdett kitisztulni, s a tudat, hogy egy számára teljesen ismeretlen alak vizsgálja meg, enyhén szólva letaglózta. A gondolatok fürgén cikáztak a fiú fejében: egy-két pillanat bőven elég volt néhány emlék felelevenítésére. Hamarosan még a helyet is ismerősnek vélte, mely egy magánkórház volt, Bécs környékén. Az alkalmazottak arca nem jutott eszébe, s nem is tartott túlságosan nagy igényt a jelentéktelen személyekre való emlékezésre. Kitisztult hallására hagyatkozva minden kisebb utasítást figyelembe tartott, hogy jelet adjon egészségéről. Egy idő után talán még unta is, az ágyban való fekvéssel együtt, de képtelen volt megmoccanni. A NerveGeart még érezte a fején. Meg akart tőle szabadulni - méghozzá azonnal, noha beszédkészségének hiányában nem tudott jelezni az őt vizsgáló orvosnak. Tökéletes kiszolgáltatottsága okán hihetetlen nagy frusztráltságot érzett. Egy lány, még a játékban mesélt neki az odakintről, de sosem gondolta volna, hogy ekkora nehézség lesz a kinti világban újra meglelni a helyét.
Gilbert már nem hallotta a sisak működését jelző zúgást. Kikapcsolt - az orvos pedig lassú, de határozott mozdulatokat tett kezével, annak érdekében, hogy levegye a fejéről a halálos műszert. A fiú nem ellenkezett: némán, félig lehunyt szemmel tűrte, miképpen a NerveGear lekerül a fejéről. A fájdalomtól eltekintve elégedettség töltötte el, amiért a szóban forgó, kísérteties sisakot eltávolítják a közeléből. Újból beszélni próbált, de csendre intették. Percről percre többre gondolt, így fivérének, Rolfnak, két barátjának, Cidronak és Elenának a jelenlétét nem vonhatta kérdőre: tudta, hogy élve kijutottak abból a halálos világból.
- Hosszú út lesz a rehabilitáció, de mindenképpen megéri. - A fiú megkérdőjelezte az orvos kijelentését. Bár arról fogalma sem volt, miért aggódott olyanokért, akikre nem teljesen emlékezett - és ebből adódóan nem ismerhetett -, ám Gilbert testi fájdalmát a gondolatai tompították. Eleinte örült az ismeretlen, kellemetlen tényezőnek, majd az aggodalom ambivalens érzéseket gerjesztett benne. Tanácstalan volt.

Gilbert ott üllt, a kétszemélyes kórterem erkélyén, tolószékben, a lecsatlakoztatott sisakkal az ölében. Sérült volt. A fiú átkozta magát, az óvatlansága miatt: néhány kis horpadás majdhogynem teljes amnéziát okozott - mégis, ha nem ment volna keresztül ezen a fáradtságos úton, ugyanolyan sznob, előítéletes maradna, akárcsak a játék kezdeténél. Belegondolván, talán még a barátaihoz és a fivéréhez való hozzáállásán is változtatott. A pszichológus szinte minden nap látogatta, hogy tanácsokat adjon a beilleszkedési problémájával, s az amnéziájával kapcsolatban. Mint a Desperado pusztulásánál rájött, herceg volt - egy herceg, akinek befolyásos apja szívrohama volt, miután meghallotta a Sword Art Onlineal kapcsolatos híreket. Anyja messze, Japánban élt, Okinawán, miután a két szülő, hat évvel korábban felbontották a házasság szent kötelékét. Az apa egy válságban lévő gépmotor gyárral kötött szerződést, mielőtt elragadta a halál. A végrendeletben leírtak alapján a két fiú között igazságosan el kellett osztani a nemes úr vagyonát. Gilbertet az emlékezet kiesések miatt nemigen rázta meg a váratlan halál híre, s az sem, hogy anyját már vagy négy éve nem látta. A hiányzó fonalak ellenére leginkább a rehabilitáció nehézsége okozott számára gondot.
Lábait - már amennyire tudta - megmozgatta a székben, ujjait néha-néha megemelgette, s a napos égboltot kémlelte. Amióta levették a fejéről a NerveGeart, az agya úgy szívta magába a környezetében szertehulló emlékszálakat. Bizonyos értelemben Gilbert Kreiss mindig is viselte a sisakot, hogy kizárja a külvilágot: csukott szemmel járt. Miképpen a legtöbb ember - az idegenek - számára egy jelentéktelen dolgot pásztázott, valami meleg és nedves folyt le a bal szeméből, az arca szélén. Nem olyan sokára a másik szeméből is patakzottak a könnyek, s szaggatottan vette a levegőt. Rolf ott volt jobbján, kezét az öccséére tette. Komoly tekintete alatt egy szelíd, nyugtató mosoly húzódott meg, mintha gondolataiban is vigasztalni próbálná Gilbertet. A gyermeteg módon síró fiú nem leplezte tovább: belátta, hogy hosszú éveken keresztül hibázott. Kezeit nehezen emelte fivére felé, de az öleléshez még kifejezetten gyengének érezte magát. Göcsörtösen előre hajolt, hogy fejét Rolf ölébe hajtsa, s ő ugyanolyan erőlködéssel simította végig öccsének, vállig lenőtt, szépen fésült, szőkésbarna haját. A báty - kissé hamisan - énekelt, mire rájött, honnan ismeri ezt a bizonyos dalt - s ahogyan Rolf dalolt, úgy kezdett rá a kisebbik Kreiss is. Gilbert, a muzsika végén még mindig könnyeit nyelte. Mosolygott, miképpen nagy nehezen felemelkedett bátyja öléből, s a Nap felé fordította tekintetét. Könnyektől nedvesen hunyta be szemét. Bár eddig csak egy céhtársától hallott szavakat, ezen a nyelven, a fiú mintha a sajátján szólalt volna meg:
- Subarashiki kono wa... sekai.

Egyetlen chipet úgy őrzött, mint a saját szemének világát. Cidro csakis ennyit tudott megmenteni Gilbert barátaiból, a genjukból, akik átsegítették őt a száz szint oroszlánrészén. Egyik sem szólt - nem tudtak, de érezték, hogy idézőjük a közelükben van. A viszonytagságoktól eltekintve sohasem lehettek ennél boldogabbak, elvégre sosem gondolták volna, hogy a fiú is ennyi mindent megtenne értük - még ha nem is tudtak testet ölteni vagy beszéd útján kapcsolatot létesíteni vele. A szóban forgó férfiú a szívénél, egy láncra fűzve hordta, mintha egy felbecsülhetetlen értékű kincset őrizne.
Már a saját lábán tudott állni, de egykettőre kimerült, ha métereket kellett megtennie. Az ujjpercei, illetve keze munkája ugyanolyan volt, mint régen - ha nem, hát jobb. Bár nem a kórház üres fehér falai között, de otthon is ugyanannyit feküdt. A kastélyt - Rolf beleegyezésével - kiadták, és egy két részes, emeletes házat vettek vidéken, hogy a motorgyárat anyagilag fedezhessék. Gilbertet - különös módon - még régebben is lenyűgözték a régebbi kiadású gépek: jogosítvánnyal a birtokában nem félt az országutat áthasítani vele. Miközben az élet nagy dolgaira készült, azokat is kerestette, akiknek megannyi dolgot megköszönhetett: céhtársakat, játékbeli ismerősöket, esetleg még más frontharcosokat is. Ennek okából írt levelet annak a személynek, aki gyermeteg ártatlanságával megpuhította a fiú magának való, kemény szívét. Sosem volt igazán jó vallomásokban, de szemtől szemben még egy kislánynak se merte volna megmondani, ami a lelkét nyomta - ezért lett nyúlfarknyi a megfogalmazás:

Sayának:

Valóban úton volt, egy Harley V-Rodon ülve, mögötte sötétített autóban, a szolgájával. A Bécs és a Magyar-hon közötti távolság nem tűnt oly hosszúnak, hogy ne tegye azt meg, egy motort vezetve. Sosem gondolta volna, hogy zongoraművész létére a közel múltban ennyire megkedvelte a gépeket. Meleg öltözetben, az általa nagyra becsült, aranysárga sálban, a sebességtől megörvendeztetve úgy vezette a gépszörnyet, mintha Sleipnirt, leghűségesebb fantomtársán lovagolna be, egy szintfőnökhöz. Kissé szomorú volt, amiért ezeket az időket már nem élhette át, újból, csupán emlékezetben tudta feleleveníteni a rosszban lévő jót. Vállat vont: érezte, hogyha az érték, ami a nyakában lógott, megőriz - az emlékekkel együtt -, akkor semmi sem vész kárba.
Szabadon, különösebb gondok híján töltötte el az utat: élvezte a határtalanságot, a szél süketítő zúgását, a változó tájat, és az időjárást. Nosztalgikus élmény volt számára, mintha évek óta tudott először igazán örülni valaminek. Néhány hónappal ezelőtt még a szó fogalmát sem értette, s bár egy-két üres emlék miatt voltak szavak, melyek értelmére választ várt, arra a két-három órára minden gondtól megszabadult. Csakis arra tudott gondolni, hogy egyre közeledik egy szívesen látott barát felé - de aztán mi lesz? Gilbert egy darabig tanakodott, mitévő lehet. Túl sok kiaknázatlan lehetőség volt, hogy inkább a kislány fantáziájára bízta, mit szeretne. Így ült ott, a szoba ajtajában, tolószékben, s amint tekintete Sayara tévedt, elmosolyodott. Egy szót sem szólt.

by **Hinari** Csüt. Júl. 10 2014, 22:26

Pillanatok

Továbbra is tartottam a véleményem, arcom enyhe grimaszba vágva, kezeim között Alex botját szorongatva. Persze azért mosolyogtam hozzá, de hiába forgattam jobbra meg balra, csak nem akart működni a dolog. És már vagy a huszadik találat után – igaz, egyszer én is hozzá tudtam érni a fiúhoz – kezdtem azt érezni, hogy jó lenne végre leülni pihenni a cseresznyefa alá. Nem volt való nekem ez a botharc. A „fegyver” túl könnyű volt a Katanához képest, kevesebb erő volt benne, s egy-egy távolság megtételéhez sokkal kisebb mozdulat is elég volt. Határozottan nem tetszett.
Sóhajtva ültem le, magam mellé téve a botot, elnyúlva a füvön. Megígértem Alexnek, hogy gyakorlok vele, hogy megtaníthat rá, de még ennyi nap távlatából is élénken élt bennem az a kellemetlen érzés, mindig, amikor harcra való eszközt fogtam a kezeim között. S nem tudtam, fog-e valaha is csillapodni…

*

A metró zökkenése térített magamhoz. Ölemből már majdnem kicsúszott a könyv, de magamhoz szorítottam. „A legnagyobb japán kardforgatók” – olvashatta a borítón, akit érdekelt, ám az emberek érdektelen tömege nem adott visszajelzést, és én sem foglalkoztam velük. Dühös voltam és csalódott. Kinéztem a szerelvény ablakán, bámultam egy ideig a sötétbe burkolódzó falakat, és a kérdésemen rágódtam, amire ma sem kaptam választ.
- Miért éppen engem kérdezel?
- Mert az adminhoz nem engednek be látogatót – feleltem, akkor még türelmesen, tele várakozással – És úgy tudom, te voltál a legfontosabb munkatársa. – tettem hozzá, a férfi szemén azonban rögtön láttam, hogy ha tudná is a választ, akkor sem mondaná el.
És nem is mondta. Sem ő, sem pedig a többiek, akiket eddig felkerestem a börtönben. Pedig csupán egyetlen név kellett volna. Egyetlenegy.

*

- Hogy mihez akarok kezdeni magammal? – hümmögtem, elgondolkozva a pszihológus kérdésén, miközben azt figyeltem, hogyan gyűrögeti ujjaival a fehér köpenye szélét. Unatkozott, és én is. Eljártam, mert kötelezővé tették a sao iskolások számára, de már semmi újdonság nem volt benne. Ásítottam, úgy néztem oldalra, vágyakozva pillantgatva a kinti, derűs ég felé. Nem mintha a nő választ várt volna, hiszen ott volt előtte minden azon a lapon, vagy a dossziéinak egyikében. Az átlagom kitűnő lett, ebben a félévben is, s amíg a magolásos tárgyak nem mentek, a matek és a többi, logikát igénylő tárgyat szinte tanulnom se kellett a legjobb jegyért. A testnevelés – tekintettel a rehabra – nem befolyásolta az átlagot, de örültem neki, hogy abból is egyre jobb és jobb lettem, egyre többet bírtam, egyre nagyobb színvonalon. Lebegett előttem egy cél, amit el akartam érni – Ami a pályaválasztást illeti… azt hiszem, nyomozó lennék – hümmögtem, az olyasvalami volt, amin gyakorolhattam a megfigyelőképességet és a tisztánlátást, az igazság felderítése pedig mindigis fontos volt számomra – Vagy pszihológus – tettem hozzá, fél szemmel a nőre pillantva. Az arca mindent elárult. Csöndesen elmosolyodtam: az utóbbit én sem gondoltam teljesen komolyan.

*

Teikyo University, a Japán középiskolások és egyetemisták össznépi vetélkedőjének napja. Izgatottan ültem a kocsiban, mellettem a táska, szépen rendesen bepakolva, pont úgy, ahogy Naithené. Ezúttal nem a lelátóra készültem. Futni fogok.
Akadályfutás, ahol a gyorsaság mellett, annak kimaxolásával egyszerre kellett odafigyelni másra is. Nekem pedig most, hogy újra hozzászoktam a sebességhez, ez már szinte rutinból ment. Mindegy volt, hogy egy szálló nyílvessző, egy hatalmas pöröly vagy éppen egy elém kerülő, nagyobb tárgy jön, amit ki kell kerülnöm, a feladat ugyanaz volt. Egyedül egy hang, egy mély hang hiányzott, mely mindigis biztonságérzetet adott. Most viszont magamra voltam utalva.
- Gyerünk, lányom! Ne hagyd, hogy egy fekete japó legyőzzön! – ordította apám, amint eldördült a rajtpisztoly, s az eset ugyan emlékeztetett egy másikra, mit talán csak álmomban láttam, mégis, most melegséget éreztem a szívemben. Nekem szurkoltak, a szüleim integettek a lelátóról, Naithen éppen a 200 méterhez melegített, de ő is felnézett, öklét a magasba emelve. Én pedig futottam, ugrottam, futottam, ugrottam, s csak a szemem sarkából láttam, ahogy egy szőke fiú lélekszakadva rohan a kendó helyszíne felől, nehogy lekéssen.
Elmosolyodtam, s ez a mosoly most Alexnak szólt. Rájöttem, hogy nem is kell nekem víz ahhoz, hogy kitartsak. Hiszen ő ott várt rám a célvonalon túl.

*

- Persze – vágtam rá, és elhelyezkedtem a kanapén. Jól éreztem magam. A falon lévő óra monoton hanggal kattogott. Tizenkilenc, húsz. A nő is csak megszokásból vette föl a fehér köpenyét, a papírlap se volt előtte, ott hevert az asztalon, elfeledetten. Nem is volt miért ránézni. Ezt mindketten tudtuk – Képzelje, meglett az első aranyérmem– váltottam témát, csillogó szemekkel emelkedve fel. Ő csak mosolygott, hiszen az volt a dolga. Ezt a havi egyszeri alkalmat pedig mindketten kibírtuk.
- És hogy állsz az online játékokkal? – kérdezte, mint minden alkalommal eddig.
- Az ALO érdekes volt, de… - kezdtem, s a nő kérdőn húzta föl a szemöldökét, még úgy is, hogy ezt is vagy ezerszer elmondtam már neki. Sóhajtottam. Folytatnom kellett – Hát, az elején szerettem, a repülés miatt. Főleg amikor idekint még járni is nehezemre esett. Harcolni viszont nem harcoltam, senkit sem akartam megölni. Ezért hagytam abba.
Az igazság persze nem ez volt, illetve ez is, a harctól való pillanatnyi eltávolodásomat azonban nem a virtuális emberölés befolyásolta legjobban. Egyszerűen, nem volt ugyanaz. Végigpróbáltam az összes létező kardot, de egyik sem passzolt, mégcsak meg sem közelítették a Katanát. Akkor jöttem rá, hogy jobban kötődtem hozzá, mint azt elsőre hittem. Sokkalta jobban.

*

- Boldog szülinapot! – nyújtotta át Naithen a hosszú, becsomagolt ajándékot. A szívbemarkoló, szinte már szorongó érzésemet a bátyám önfeledt mosolya ugyan enyhítette kissé, de ígyis kezdett nőni a gombóc a torkomban. Nem akartam csalódást okozni nekik. Örülni akartam, de tudtam, hogy nem fog sikerülni. Ujjaim sokáig bontották a papírt, halogatni akartam a pillanatot, és azt kívántam, bárcsak soha ne jönne el. Tudtam, hogy kardot fogok kapni, és azt is, hogy ez sem lesz ugyanaz. Ám amikor a fém megmutatta magát, s a sárkány megmunkált íriszei megcsillantak szememben, azok könnyel válaszoltak rá.
- Ez…
- Motyogtál álmodban, így megkérdeztem pár barátodat odabentről. Ők segítettek a reprodukálásban – magyarázott Naithen, anyuék mögötte álltak, kíváncsian szemlélve a tárgyat és engem – Remélem hasonlít.
Nem találtam szavakat. Két kézbe vettem a pengét, végigsimítottam a sárkánymintán, majd hátrébb léptem, és suhintottam vele párat. Igaz, hogy az eredetinél egy kicsivel könnyebb volt – ezt nem is találhatták el, hiszen senkinek oda nem adtam - , de minden másról lerítt, hogy gondos és precíz munkával készült. Emlékeztek, miattam. Szeretetből és törődésből. Nem tudtam eléggé hálás lenni nekik, mindenkinek, Naithennek, hogy mindvégig rám gondolt, a barátaimnak, akik segítettek, akik dolgoztak vele. A penge nedves lett, könnyeim megültek a szörny testén, onnan csöppenve le a földre.
- Köszönöm – nyögtem ki végül, elérzékenyülve, megforgatva a fegyvert, átérezve, újraélve minden pillanatot. Ekkor vettem észre a négy, apró gombot az ujjaim keze ügyében, négy nyilacska volt, a négy égtáj felé nézve. Kérdőn pillantottam a bátyámra, aki büszkén húzta ki magát.
- Próbáld ki.
És kipróbáltam. Először megnyomtam a felfelé mutató nyilat.
- Ugorj föl!
Majd sorra a többit is. Jobb, bal, lefelé.
- Térj ki jobbra! Ugorj balra! Guggolj le!
Szemeim elkerekedtek, egy hang se jött ki a torkomon. Nem értettem. Dehát…
- Alex közbenjárásával, a hangstúdióban sikerült megalkotni a pontos másolatot, mivel a fejlesztők nem voltak hajlandóak elárulni sem a hangszínt, sem más információt, amit a Katanába tápláltak – jött a felelet, egy boldog mosoly kíséretében.
- Kö… köszönöm. Én… - Naithen azonban nem várt folytatást, csak magához húzott, és játékosan összekócolta a hajam. Én pedig tűrtem, sőt, örültem neki, mindennél jobban. Örültem, hogy nem vesztettem el őket, örültem, hogy itt vannak nekem. A Katana pedig a tokjával együtt felkerült a polcra, a Nestoros figura mellé. Túl sokat jelentett nekem ahhoz, hogy sokszor használjam, ámde ott volt, s bármikor, amikor szükségem volt rá, elég volt levennem, suhintanom vele, megismételni a támadási kombinációkat, néha meg-megnyomva a gombokat. És emlékezni.

Folytatás a következő reagban, az első napok, hónapok kijátszásával.

by **Szophie** Pént. Júl. 11 2014, 19:17

Szo és Phie

"Ideggyógyász, szemész, gégész, belgyógyász, radiológus, gyógytornász, dietetikus..."

Nehézkesen felnyögött. Emelkedett a mellkasa, a feje pedig mintha egy mázsás súly alól szabadult volna. Már hozzászokott a szervezete a kobakjára nehezedő nyomáshoz, és most szinte még hiányolta is a sisakot. Napok, hetek, hónapok teltek el azóta, és még mindig nem történt igazán semmi. Rengeteg ember futkározott a szobájában - ide-oda, mint hangyák a hangyabolyban. Idegesítették. Nem nagyon fogta fel, mi történik, mi ez a sok furcsa érzés, a csövek, a vezetékek, a hangok, melyek körülvették. Tekintete ide-oda cikázott a tárgyak, emberek között. A mozgást alig-alig, szinte csak részleteiben ismerte fel. Mintha egy szörnyen összerakott film lett volna. Minden mozgott, de nem a megfelelő irányba, és néha akadozott a kép. Újszerű volt minden. A tárgyak alakja, az a sok fény.. Fény, melyet a szemét szúrta. Fájdalom. Vicces egy érzés. Tű. Csövek. Injekció. Vicces, de csak magában nevet.. Viszont a hangok! Idegesítik a hangok! Miért nem bírnak csendben maradni? Miért beszélnek? Beszélnek? Hozzá szólnak? Nem, nem, ez bántja a fülét. Csak maradjanak már csendben!
Fogalmam sincs, mit mondanak..
Szörnyű volt, rosszabb, mint a poklot valaha képzelte. Nem tudta felemelni a kezét - fájt. Ismerős, régi érzés, mégis olyan volt, mintha teljesen újra meg kellett volna tanulnia. És vicces is, persze. Egy szó sem hagyta el a torkát egy ideje. Nem is tudta, tud-e még beszélni egyáltalán. Nem is akart, egyszer sem. Idegesítették a hangok.
Még meg sem parancsolhatta, hogy hagyják el a szobáját, hogy hagyják békén, vagy egyszerűen csak küldjék vissza. Nem maradt más, csak a hangok körülötte, és az a Hang a fejében.. A Hang, mely mintha a sajátja lenne. Pixelekből összerakott énje az... talán.
Megint kint vagyok.. Ez én vagyok. Az igazi. Vége a... játéknak. És a Játéknak is.
Aztán lehunyta a szemét. A következő pillanatban mozgott, de nem érzett fájdalmat. Könnyedén, és ügyesen lépdelt, majd futásnak eredt. Eső. Fa. Fák. Erdő. Futott az esőben, fa fát követett.
Hihihihh... - hangzott fel a vidám kacaj valahonnan a messzeségből. Egy gyerek csilingelő nevetése volt az.
Munka. Csend. Csendet! Dolgozni.. És mellőzni. Mellőzöttnek lenni. Elbújni. - sikított a lány, miközben az erdő átalakult egy szobává. A simára meszelt falak lassan elkezdtek nyúlni, egyre magasabbra és magasabbra, míg végül eltakarták a napot. Teljes sötétség lett. A lány hátát a falnak vetette, majd végigcsúszott rajta. Leült.
Dehogy van vége. Hihihh.^^ - hangzott fel újra a vidám gyerekhang, majd lépések zaja. Valaki jött. Sietett. Vagy ugrált.
Csak előbb hallgassanak el. Minden. Örökké. Véget akarok vetni neki.. - újra sikított a lány, remélve, hogy a gyermek eltűnik. Félt. Nem akarta, hogy megtalálja az a kislány. Csak azt akarta, hogy minden legyen a régi.
De minek? Miért? - egy gyermek alak rajzolódott ki előtte. Rövid, alig váll alá érő sötét haja lebegett, mintha szél fútta volna. Szemei barnán felragyogtak. Aprócska kis kék ruhát viselt. Egész lényét valami varázslatos, túlvilági fény vette körül. Arcán a lágy mosoly oly állandó volt, mintha csak így lenne kifaragva egy szoborból. Igen. Szobor. Bőre is épp oly fehér, mint a márvány. Lépett egyet a gyermek, a reszkető lány felé.
Ne! - hasította ketté a teret a sikoly. - Maradj! Maradj ott!! Hagyj békén. Senkit nem akarok! Soha. Fáj. De ez nem vicces.. Ez rossz. Nem akarom.
De akkor a jó sem lesz? Ha elhagyod a barátaidat, nem fog fájni. De a jó érzések is elkerülnek majd. Az jó.. az kell..
Jó? Ez neked a jó? Nem. El kell kerülni a rosszat.
Dehogy, te buta. Hiszen két évig..
Kuss!

- Boldog 19. születésnapot. - hangzottak el a szavak, és a lány csak bágyadtan emelte fel a kezét, hogy intsen a szolgáknak - elmehetnek. Még mindig a hangok. Kint is, és odabent is. Nem hallgattak. És nagyon idegesítették. Üldözte. Menekült a gyermek elől, aki üldözte odabent. És itt kint.. Egy fiú ült az ágya mellett a széken, a bátyja. Tudta. Látta. Habár a kép még mindig cikázott. Egyik percben egy váza, majd a plafon, majd a fiú, és a zongora, az asztal, a fiú, a takaró. Nem tudott hosszan egy helyre fókuszálni. Nem ment még mindig. De odabent gondolkodott, élt, és beszélni akart, mozogni, dolgozni. Szörnyű volt bezárva lenni a saját testébe. Rosszabb, mint maga a halál. A halál.. Az nem is olyan rossz dolog.
Beszédre nem volt szüksége. Csak a mozdulatait akarta visszakapni. Csak dolgozni akart. Csak olvasni. Parancsolni. És egyedül lenni. És elnyomni ezeket a szörnyű hangokat. Egy parancsra. A hatalom. Újra a kezében van. De a keze nem mozdul...Vagy csak kevéssé. Újabb átok, sújtás. Minden akadályozza. De vissza fogja kapni. Hatalmat fog gyakorolni. A játékosok felett. A céhvezérek felett. A bossok felett. Kayaba Akihiko felett. És a való világ felett is. Végre, végre, végre!
Felnevetett. Fejben.
Valaki csilingelőn vele nevetett. Vagy rajta.
Csak a mozdulatait tudja koordinálni, csak a gondolatai legyenek végre tiszták. Nem kell más, semmi. Sem hang. Sem orvosok. Sem szolgák. Sem emberek. Még a bátyja sem. Érzések pedig végképp nem. Soha, soha, soha.
De az ígéreted? Az ígéreteid? A terveid? A barátaid. A szerelmed.- hangzottak fel a kérdések, és a gyermek hangja immár szomorú volt. Sőt, egy picit mintha sírt is volna.
Miről beszélsz? És egyébként is.. Tűnés!
Nem. Maradok. Érdekes vagy. Vicces játék.. De kérlek, emlékezz!- kuncogott, ám hangján még érződött az enyhe remegés, melyet az előző sírás váltott ki, és az utolsó szavakat már inkább könyörögve mondta ki.
Elég. Parancsolom. Ezt akarom. Sőt, ha kell, még kérem is!
Nekem nem parancsolsz..^^ Nem akarok mobozni. Inkább játsszunk. Rendben?
Nem. Ez butaság. Értelmetlen. Furcsa.
Vezér sem akar. De kell. Ő kiegészít, tudod?
Téged biztosan. De ki az a Vezér? Olyan ismerős.. Várjunk.. Az én vagyok. Én vagyok a vezér.
Nem engem, hanem téged. Mert te játszol mindig. És ő nem te vagy, butus.
Nem hiszem.. Nem. Nem értelek..
De. A munkád is egy játék. Akkor menjünk inkább mobozni? Az jobb lenne? És akkor újra akarnál te is.. játszani. A farmolás segítene..
Farm? Mob? Tessék?
Ne tettesd a butát! :3 Te is érted, tudom..
Senki. Semmi. Nem akarok emlékezni...
Akkor játssz!
Játék. Az menni fog. Az a munkám, igaz?
Igen. Játssz, amivel csak akarsz. A munkáddal. Az emberekkel.. ~ És a játék majd mindenre emlékeztet újra..~

Felemelte a kezét és végighúzott a levegőn. Elő akart venni valamit. Egy szendvicset? Egy tollat? Vagy egy potiont? Már nem is emlékszik.. De mi is az a potion? Nem is érdekes.. Felvett az asztalról egy tollat, és bősz írogatásba kezdett. Átesett rengeteg vizsgálaton. Hosszú évek rehabilitációján. Már mozgott, beszélt, gondolkodott. Minden a helyére került. És csak gyenge foszlányokban emlékezett arra, mi is történ abban a szörnyű játékban. Élte a régi életét tovább. Vagy az újat? Melyiket is?
És játszott. Tetszett neki a játék. A kislány is szerette. Viszont sokszor jutottak eszébe értelmetlen mondatok. Szavak. Emlékszerű foszlányok, amolyan gyönge képek, melyek egy pillanatra felröppennek, hogy aztán ne lehessen többé visszaidézni őket.
Írt. Dolgozott. Parancsokat osztogatott. Tervezett. Pénzt keresett. Embereket húzott fel a rossz sorból maga mellé, míg másokat a porba döntött. Meghaltak körülötte. Talán ő maga is adott parancsot gyilkosságokra.. Kedve-kénye szerint volt minden, vagy ha nem, hát tett érte, hogy úgy legyen. A saját elképzelésére formázta a világot maga körül. Színes volt. Finom. De nem érzett igazán ízeket, és nem látott igazán színeket. Különös. És a gyermek mindig ott volt egy eltemetett zugban, hogy néha felcsendüljön nevetése egy álmos percben.
Amanattou. Új vállalkozás, sikeres, rengeteg bevételt hoz. A lány nem emlékezett, honnan is ismeri az ételt. Fogalma sem volt, miért is gondolt erre, amikor újítást tervezett. Egyszer csak bevillant a dolog, kellemes, lágy érzés kíséretében. Talán ezt hívják megérzésnek, sugallatnak, vagy egyszerűen csak csodának.. Mindenesetre belefogott, és sikeres lett. Ez is.
Az autó sötét ablaküvege mögül bámulta az utcát. Két lány, kézen fogva. Kirázta a hideg a rendellenes látványon, ám a megbotránkozás utáni pillanatban valami arra késztette, hogy pír öntse el arcát. Miért, az sosem fog kiderülni.. Talán csak elszégyellte magát azok helyett.
Ezekhez hasonló aprócska dolgok zavarták meg mindennapjait. És a gyermek. A szűnni nem akaró hang a fejében. Próbált tenni ellene. De nem szűnt. Ott volt, ott maradt.

Idegesen felröhögött, majd arcát kezébe temette.
- Komolyan? Tényleg? - kérdezte szinte fuldokolva a röhögés és a megbotránkozás keverékétől. Egy mozdulattal a férfi vállára hamuzott, majd el is nyomta az olcsó öltönyön a cigarettát.
- Tudja, mit gondolok? - az előbbi gúnyos, gonosz vigyor helyét felváltotta egy másik, ami az előzőnél kedveskedőbb volt, ám épp ezért félelmetesebb is. A vörös szemekben még mindig gúny lappangott, és valami felismerhetetlen sötétség is. A férfi ajkai megremegtek, suta mozdulattal homlokát törölgette. A lány előrelépett a férfi mellé, majd az orra előtt felült az asztalra. A rövid szoknya felcsúszott a mozdulatsor hatására, és most látszani engedte formás combjait. A lány ezzel mit sem törődve gyújtott újabb cigarettára. Hatalmasat, mélyet szívott belőle, majd hagyta, hogy ellepje a füst. Ott gomolygott körülötte..
- Figyelj.. Ez nekem most nem fog menni. ha rád nézek, az az izé - mutatott a férfi karjára. - jut az eszembe. Szerintem egy darabig még így is lesz, és így nem nagyon tudom elviselni a társaságod. Ez nagyban az én hibám. Tényleg sajnálom. Szerintem a kapcsolatunkat is szüneteltessük egy kicsit. Szóval.. szakítok. - mondta ki lassan a szavakat, miközben a füstbe révedt.
- Tessék? - hallatta a férfi a hangját, arcán az eddigi félelmet és meghunyászkodást most a döbbenet váltotta fel. - Hogy mit? Mi? Miért? - a következő pillanatban a lány arca is megváltozott. Zavart, ideges tekintettel nézett körbe, majd egyszerűen megrázta a fejét.
- Ki.. Ki van rúgva! - mondta ki határozottan a szavakat, mintha az előbb semmilyen hibát nem is követett volna el. - Soha többé ne lássam! Végkielégítésre ne is számítson. Végeztünk. - csend. Egy aprócska kis gyermek kacaj..
- De a családom.. A gyerekeim.. Mit adok nekik enni? Ezt nem teh.. - utolsó próbálkozás. Kétségbeesés. Ám a szavait belé fojtották.
- Végeztünk! - rideg elutasítással nyomta el a lány a cigarettát. - És örüljön, hogy ez a hamutartóba ment, nem pedig a szemébe. - nevetgélt elégedetten.
Emlékeztél..

Egy baba. Terveznie kellett játékokat. Persze nem a semmiért tartott alkalmazottakat erre is külön, de azért szerette, ha ő maga is csinálhat ezt-azt. Most úgy döntött, egy új játékot dob piacra, méghozzá a saját két keze munkáját. Lapot vett elő, majd rajzolt, végül a számítógépen is alakított a rajzon. Egy medve. Egy ember, medve ruhában. Aranyos lett. Fogalma sem volt, honnan is jöhetett az ötlet, de nagyon tetszett neki az elkészült mű. Köze sem volt a hétköznapihoz. Most már csak az a kérdés, a vevőknek is tetszeni fog-e majd? Lényegtelen. A lánynak tetszett. Jó volt. A kisgyermek hang odabent kacagott..
Elég legyen már!
Úgyis én nyerek majd.:)Ezt mind a ketten tudjuk..
Cöhh..
Már most emlékszel néha. És ez jó. Ügyesek vagyunk.
Pofa be.

Folyt köv.

by **Halász Alex** Szomb. Júl. 12 2014, 11:36

Breath of life

2024.07.07. - A Sword Art online összeomlása. Bent ragadt játékosok ezrei ébrednek fel. De túl kevesen...

2024.09.06: Délután 2 óra.
Egy bezárt világ. Remegések. Akaratlan mozdulatok. Csörömpölés. "Vesztettem"....
Ez nem te vagy!

2024.09.07.
Családi találkozó. Pont az ő termében. Mindenki itt van "aki számít". Túl sokan vannak. Mindannyian itt vannak. Eljöttek magyarból, hogy "láthassák őt". De ő ezt egy kicsit sem kérte.
Menjetek innen. Megfullasztotok! Hagyjatok békén!

2024.09.11, délután.
- Túl sokat alszik.
- Talán rá is fér.
- Szegény.
- Nyugtatózzák. Félek. Még sosem láttam őt ilyennek. Ugye meg fog gyógyulni? Biztos az a nő a hibás. Ő tette...

2024.09.13.Péntek
- Szerelmem. Hallottam, hogy felébredtél. Eljöttem. Örülsz? Ugye örülsz? Csak érted jöttem el ide....

2024.10.01.
Tolószék. Két férfi, egy nő. Belesegítik. Még csak nem is foglalkoznak azzal, hogy ő ezt nem akarja. Miért nem hagyják békén? Nincs semmi baja! Bele tud ülni magától is. Tiltakozna, azonban a száján értelmetlen szótöredékek jönnek csak ki. El akarja taszítani az egyiküket. Bármelyiket. Amelyik a legközelebb van, de nem sikerül. Csak hozzányomja magát a férfihez, majd hátrébb "pattan".
- Most kimegyünk kicsit körbenézni, jó? ^^

2024.10.14.
Cigifüst. Már megint bent dohányzott. "Nem bírom a szagát!" Itt van. Bejött! Olyan mint ő, csak idősebben. Mogorva. Nem. Mégsem olyan mint ő. De talán mégis. Most biztosan. Tele van gyűlölettel és értetlenséggel. Mi történt? Miért van itt? Leül mellé a székre.
- Apa...
- Fiam? - Fáradt a hangja.
- Vissza akarok menni. Van ott valaki...
- Nincs ott senki, fiam.

2024.12.03.
Egy csöndes délelőtt. Tehetetlen. Mozdulatlanság. Bezártság. "Nem tudok megmozdulni"
Rácsap a mellette lévő szekrényre. Leesik egy toll.
Valaki jegyzetel.
- Dühkitörések. Ez teljesen normális. Nem baj ha frusztrált. Adja ki magából. -
Idegen hangok. Nem akarja hallani. Idegenek.
- Hol vagyok... -
- Ezt már megbeszéltük. Tokyo belvárosában, a Központi kórházban. 401-es kórházi szoba. Egy ággyal. 2024-et írunk...
- Nem ezt kérdeztem! Melyik szinten? Melyik szinten vagyunk?! Hányadik boss jön? Az előzőt elszúrtam... jóvá kell tennem! -
- Nem értem a kérdését. Fejtse ki jobban.
Idegesítő. Menjen el! Nem mond semmit, ami fontos lenne. Tünés! Látni se akarja többet! A falat nézi.
- Hol van Hinari? -
- Nincs itt Hinari nevű lány. Mondja el nekem, hogy ki az a Hinari? -
Még azt kéne! Hogy megtaláld? Nem, azt már nem!
- Menjen innen a fenébe! Felállok! Menjen,... el! Innen! El! -
De a teste nem mozdul...

2024.12.12. Dél.
Egy ramenes tál a földön. Szilánkok mindenütt. Az ágyon étel nyomok. A hús, a tojás, minden szétszóródva. Kiömlött. Eldobta...
Két nővér siet be, hogy elvegye a pálcikákat a hadonászó fiútól, de ő nem adja, inkább hozzájuk vágja, majd a tojás is repül az öléből.
- Nerlm kevlll! Adggyanak mást, amit meg... meg, cshh amit meg... -
- Nyugodjon le. Nyugodj le! Nincs semmi baj. A leves jót tesz. -
- De nem tudom megenni... ! -
Előre-hátra dülöngél és az ajkába harap. Inkább fájjon, minthogy ezért sírjon. Fájdalom. Most olyan más. Nem fél tőle. Tudja, hogy milyen. Ott is fájt, de ott minden ugyanolyan volt. Most ha belecsíp a karjába az is másképp fáj, ha megvágja magát, az is másképp.
- Adjanak olyat, amit meg.. meg... nem tudom kimondrlavagyok... vagyok... Éhes... kérem.
Minden egybemosódik. A szavak, a hangok, az emberek. Mindenki ugyanolyan. Ugyanúgy, ugyanazzal a hangszínnel beszél. Idegesítő...

2024.12.20.
Hinari...

2024.12.21.
Vendégek. Jelenetet rendez. Nem akar vendégeket.

2024.12.22.
Olyan lassú az idő. Csak ő van meg a plafon. Nem néz másra. Nem akar mást, csak a plafont. Az orvosok is megmondták. Nem engedhetnek be látogatókat.
"Traumás sokk" Nem. Ezt csak ő képezte le így.
"Még mindig bent él. A játékban.".... igen. Ezt mondták.

2022.12.23.
Holnap Karácsony. Hinari...egy nővér jött be.
- Holap, - nyel. - kére,holnap... Hinari...- Cshh, miért nem megy? Várjon! - Nem menjen ki!....
- Igen? - Megállt! Ő is ugyanolyan. Mint az összes többi. A hangja is, a szavai is. A mozgása is.
- Szóljon Hinarinak. Kérem... Holnap, holnap...
Karácsony. Bent is együtt töltötték a karácsonyt.
- Igen. Majd meglátogat. Ma is bent volt. - És mosolyog. Miről beszél?

2024.12.24.
Semmi.

2025.01.01.
Hangos. Kiszakad a füle a bömböléstől kintről. Ilyen nem történt meg eddig. Melyik szinten...
... lassan elhúzza a száját, és hangtalanul engedi folyni a könnyeit. A fejéhez nyúl. Olyan nehéz. Még ott van, nem?! Ott kell lennie, ha nincs ott, akkor ő...
- Meghaltam...? -
Nem. Az nem lehet, a mennyország nem ilyen kegyetlen...
- A pokolban vagyok. -

2025.01.05. Hétfő.
Ezentúl ezeken a napokon, meg Szerdánként és Péntekenként is el fog jönni a pszichológus. Beszélgetniük kell. "Eldöntötték", hogy "barátok" lesznek. Többet fognak megosztani egymással. A pszichológus kezdte. Valami gyerek kori történettel, amikor meggyet szedtek a kertben lévő fáról és leesett.
Al is elmondott egy hasonlóan jelentéktelen információt magáról, mikor elesett a biciklijével és ezzel mindketten meg voltak elégedve.
Ennek cserébe újra jöhetnek vendégek. Megkeresik "Hinarit" is. Megígérték.

2025.01.05.Kedd.
Gyógytorna.

2025.01.06. Szerda
Pszichológus.
Elmesélték egymásnak, hogy hol találhatóak és milyenek japán legjobb onsenjei.

2025.01.07.Csütörtök.
Kimentek egy nővérrel "sétálni" a kertbe. Ő tolószékben ült, és csak nézett előre. Nem szólt semmit.

2025.01.08. Péntek.
A pszichológus megkérdezte, hogy milyen kasztú volt a saoban. Nem válaszolt. Ekkor más kérdést tett fel.
- Vissza akarsz menni? - Ő is. Ugyanúgy beszél, mint a többi.
- Nem! Igen, ... nem tudom. Nem sikerült, amit akartam. Elbuktam. -

2025.01.10.
Állandóan gyógytornára jár. Már járni is tanul, nem csak a gyógytornász mozgatja meg.
- Jól van. Ügyes vagy. Már csak egy pár lépés és eljutsz a tolószékedig, hogy megpihenhess. -
Két korlát van mellette, azokon kapaszkodik. Minden koncentrációjára szüksége van, hogy előre tudja pakolni a lábait. Lehetőleg egymás után.
- Ne mondja ki ilyen nyíltan! >.<
- Mit? - ugyanúgy mint a többi...
- Hogy éppen járni tanulok! xS -
- Ohh, oké oké. -
Mindent elölről. De már megkeresték az iskola miatt. Nyáron bepótolhatja, amit eddig veszített és szeptemberben csatlakozhat hozzájuk!

2025.03.10.
Kiengedték, de folyamatos kontroll mellett, és vissza kell járnia hetente. Otthon mégis jobb. A régi lakást bérelték ki. Nosztalgikus.

2025.03.22.
A pszichológus már-már állandó vendég, és a család barátja. "Al lassan nyílik meg." Mondja a családnak. "De nincs ok az aggodalomra, lassan ugyan, de egyre biztosabban kezdi visszaszerezni az élni akarását. Utána már jön minden magától. Most az a fő, hogy akar tanulni. Ez azt jelenti, hogy vannak tervei. Hosszú távra... "
Nem kell félni.

2025.03.24.
A RECTO Progress Inc. egyik munkatársát várja. A főépületben van. Szép nagy, impozáns "kastély". Egy kicsit még olyan érzése is van, mintha az épület nem is de, hanem egy másik világba tartozna. Nem egészen a saoba, hanem egy modernebb, de kétségkívül nem realisztikus világba. Egy cyberpunk dimenzióba csöppent.
"Anat is itt van. Talán ugyanazt érzi mint én. Nem elég. Még nem győztem. Talán most. Ha csatlakozom.
Elérhetem. Győzhetek!"

2025.04.02
Orvosi engedéllyel megkereste a ninjutsu edzőjét. Erősödni akar. Levetkőzni végre a saos berögződéseket. Ehhez pedig a jóöreg sensei lesz a legalkalmasabb.

GGO indítás. Anat bemutatója.

2025 nyara. Tanult. Nem akart a saoval, vagy bármi ehhez hasonlóval foglalkozni. Nem kell Kayaba. Jó volt nélküle a világ. Az ő világa. Ezt vette el tőle, és ezt, .... ennek a maradványát kaparja össze. Akarja, szeretné...
Még néha a tolószéket is jól esett használni. gyorsan fáradt, de egyre jobban bírta a gyűrődést. A kikapcsolást pedig a délutáni "szieszták" jelentették. És Hinari...
Hinarit cserben hagyta akkor. Mit mondhatna neki? De a lány.... nem bánja? Jóvá kell... jóvá fogja tenni!

2025.09.01.
Az első nap. Suli kezdete. Jár, beszél, eszik rendesen, sportol és gyorsan fárad. Még mindig. Idegesítő, de nem foglalkozik vele. Ha rendszeresen sportol, hozzá szoktatja a testét, lassan vissza szerezheti az erejét. Ez az övé, visszaveszi!

2025.09.05.
A kosár klubbot választotta. Még több sport. Tanulni pedig jól tanul. Az agya a régi. Bízik benne. Nagyon reméli, hogy nem lett gond. Az minden reménye, hogy behozhassa, amit elvesztegetett a két éves kiruccanás alatt. Fizikailag, mentálisan, lelkileg.
Megváltozott. Ezzel tisztában van, de a személyiségét nem adja. Tapasztalatai, barátai, élethelyzete. Mind mind megváltozhat, de Halász Alex marad. Az osztályelső, aki gyógyszerészi szakra indult.

2025.09.23.
Tokyo Interest's. Vagy valami hasonló. Modellügynökség. Élből koptatta le a tagot egy gunyoros nevetés mellett. Kinevette. Még mit nem!? Fecsérelje az idejét ilyen bolondságokra? Van neki elég dolga... például tavasszal lesz egy nagy Egyetemi, középiskolai Találkozó, ahol kendóban és kosárban is nevezett. És a suli. Sokkal többet akar megtanulni, mint amit itt leadtak.

2025.09.28.
Felhívta őket, az ajánlat még él. Megy. Kis pénz és még csak meg se kell erőltetnie magát. Hiába a nagy agy és teherbíró képesség, két évet az ember nem hoz be fél év alatt.

by **Anatole Saito** Szomb. Júl. 12 2014, 20:07

2025.05.02.
A GGO bemutatójának napján

A hátsó bejáraton érkezve begördülök az elektromos kerekesszékemen az előtérbe. Megint elő kellett vennem a masinát. Túlerőltettem magam az utóbbi időben. A bemutató terme felől őrült zsivaj hallatszódik még zárt ajtókon keresztül is. Nagyot sóhajtok, majd már meg is érkezik a sajtóreferens. Anyám idegesen néz rám, én csak egy mosolyt intézek felé, apámnak pedig bólintok. Tudja, jobb lesz, ha most mennek és anyám nem izgatja fel túlságosan magát. Eltűnök a szemük elől, ahogy a sminkes, a stylist, az operatőr és a többi tévés garmadája körbevesz. Csak a magányos tolószék marad utánam.

2024.07.07.
A SAO leállásának napján

- Ideadnád kérlek a sót? ^^ - Azonban hiába a kéréshez kapcsolt mosoly, nálunk semmi sem megy olyan átlagosan, mint másoknál. Még egy reggeli sem. Kedvesem szemei huncutul csillognak, amiből tudom, hogy nem fogom olyan könnyedén megszerezni a sótartót. Ki kell érdemelnem, le kell vennem a lábáról, vagy csak elkapni a derekát és kitartóan csiklandozni, amíg elő nem varázsolja lenge nyári ruhája alól kérlelő nyögdécselések közepette a fűszert. Teljesen mindegy, csak incselkedhessen velem és megdolgoztathasson. Vigyorogva felállok az asztaltól, de akkor már szalad is a háló felé. Én elkapom a derekát és együtt zuttyanunk az ágyra... a padlóra... egymásra. Csókok. Édes csókok? Miért is kerültünk ide? Ó, a só miatt. A sótartó magányosan figyel bennünket a szoba túlsó végéről. Aztán pixelekre hullik. Aztán az ágy is. Aztán a padló is. Aztán... egész Aincrad...

Pár hónappal ébredés után.

- Kicsit hagyhatja hosszabbra. - kérem a fodrászt, aztán gyorsan meg is magyarázom a kérésemet - A tarkómon van egy tetoválás, nem szeretném, ha könnyen észrevehető lenne ing nélkül. - Senki sem tudhatja meg, hogy a Sayonara tagja vagyok. Anyám gondterhelten figyel, fáradt mosollyal szorítja meg a kezemet. - Fiam, nincs semmiféle tetoválás a hátadon... - Az első lehulló tincsem magányosan vágyakozik a többi után, miközben megfeszül a nyakamon az ín.

Pár nappal ébredés után.

Nem akarok több fájdalmat! Elegem van! Fáradt vagyok. Kimerültem. Nem bírom már nézni anyám arcát sem, ahogy szüntelenül folyton a könnyei. Ha már nem lehetek bent, ha már nem vihetem végig a játékot, akkor legalább hagyjanak magamra a szobámban a fájdalmammal. Apám kivezeti anyámat. Az ápolónő még bead egy fájdalomcsillapító injekciót. Aztán végre ő is kimegy. Én pedig magányosan nézem az ajtómat, amíg nyugtató álomba nem zuhanok újra.

Ébredés után egy órával.

Baromira ijesztő ez a cső a torkomban. Vajon meddig ér le a légcsövemben? Nem érzem pontosan, hogy hol a vége, de nem akarok kísérletezni. Hiányzik a szemüvegem. Nagyon homályosan látok. A végtagjaimat nem merem megmozdítani. Talán nem is tudnám őket. Igen, ilyesmiken filózok már egy órája. Azt már sikerült felfognom, hogy nem Aincradban vagyok. Ha nem lett volna az a pár hónappal ezelőtti szerverleállás, most biztosan pánikolnék, hogy mégis mi történhetett. Az egyik pillanatban még önfeledten ölelkeztünk Kanával, a következőben pedig jött az éles fény, a levegő után kapkodás, majd a fájdalom. Nem volt senki a szobában, az ápolónő valószínűleg éppen mosdóba ment. apám ki fogja rúgni. Ez biztos. Csak a hölgy olvasószemüvege nézett rám magányosan egy újságon pihenve. Nem tudtam elolvasni a dátumot.

3 héttel ébredés után.

Végre elmagyarázzák érthetően, hogy mi történt. Lehet eddig is megtették, csak az elmém nem volt elég tiszta, hogy felfogjam. Az OFF néven emlegetett szerverleállás idejéig voltam kórházban. Miután akkor találkoztam apámmal, tudta, hogy hosszú időnek kell még eltelnie, hogy ismét a fia lehessek ahelyett a nyeszlett rongybaba helyett, amivé váltam. Így hát hazaszállíttattak és a családi házunkban az egyik vendégszobát alakították át nekem. Elfogták Kayaba Akihikot és biztonsággal leállították a játékot. Találkoznom kell vele, felelnie kell a kérdéseimre. Lesz még rá idő, nem fogják kiengedni egyhamar.
Felváltva figyeltek rám az ápolók, de anyám sokszor helyettük is ellátott. Rettenetesen sajnálom szegényt és mélységes bűntudatot érzek, amiért mindennek kitettem. Nem mondja, de tudom, hogy magát ostorozza, ami történt, hiszen tőle kaptam a játékot. Pedig milyen figyelmesek a szüleim. Csupa olyan holmikkal halmozták el a környezetem, amiket nagyon szeretek. A gitárom magányosan sandít rám a szobám sarkából. De rég játszottam rajta...

2024. augusztusa

A RECTO Progress Inc. egyik munkatársa látogatott ma meg. Apám külön engedélyével. Mint megtudtam, már többször fel akarták venni velem a kapcsolatot, de a szüleim szigorúan eltiltották őket tőlem. Féltenek. Megértem őket. A férfitől - akinek a nevét nem sikerült megjegyeznem - megtudtam, hogy a SAO-ba kerülésünk után bő fél évvel az ő cégük már kiadott egy új konzolt, az AmuSpheret. Ez sokkal biztonságosabb, mint a Nerve Gear és egy új játékhoz, az Alfheim Onlinehoz készült, amit az előzetes tervek szerint 3 hónap múlva fognak indítani. Arra kértek, hogy amint mentálisan kellően megerősödöm, segítsem a játék fejlesztését azzal, hogy elmondom az aincradi tapasztalataimat. A szüleim hallani sem akarnak róla. A pszichológusom és a többi orvosom sem. Én sem.
Nem tudom mi van a többiekkel, nem érem el őket. Valószínűleg még mindannyian kórházban vannak és hozzám hasonlóan rengeteg időt töltenek mindenféle terapeuták társaságában. Egyedül Kanát és Alexet találta meg apa, neki tudtam a teljes nevét, ami nem karakternév volt. Meg Peterét, Esuét és Gilbertét, de nekik még nem akadtunk a nyomukra. Vajon mi lehet a többiekkel?
Nagyon magányos vagyok...

Pár nappal később

Anyának remek ötlete támadt. Nagyon dolgozik rajta, hogy örömöt szerezhessen nekem és most végre sikerült is neki. Csinált egy honlapot, amelynek segítségével elmesélhetem, hogy mi történt velem és az oldal segítségével könnyebben fel tudjuk venni a kapcsolatot egymással mi, játékosok. Amikor jólesik, akkor blogolok. Van hogy napjában többször is, de van, hogy napokra szünetet tartok. Kedélyállapotomtól függ. A pszichológusom szerint jót tesz, ha kibeszélem magamból a történteket. Segít feldolgozni az eseményeket, ha nem söpröm őket a szőnyeg alá. Persze nem én írok, anyám lelkesen üti a klaviatúrát. Apám nem örül neki. De hagyja. Most először ismerheti meg igazán a fiát.
Talán nem leszek már sokáig magányos...

2024. szeptembere

A blog nemvárt sikert aratott. Emberek százai biztatnak, sok erőt és kitartást kapuk tőlük a gyógyuláshoz. Megtaláltam pár régi játékostársamat is s elhatároztuk, hogy létrehozunk egy szervezetet, amely segít a többieknek is a beilleszkedésben. Apám gondolatai ennél messzebbre értek: ő már egy olyan alapítványt emleget előttem, amely pénzadományokkal is segítené a rászoruló játékosokat. Állítólag már szerveznek egy olyan iskolát is, ahova a rehab után járhatunk. Nekem nem lesz rá szükségem, én már rég leérettségiztem. Szeretném befejezni a tanulmányaimat az egyetemen, persze csak ha kellően megerősödöm. A szemüvegem magányosan néz rám a polcról. Már ismét tudok kontaktlencsét használni.

2024. novembere

Ma kipróbáltam az Alfheim Onlinet. A szüleim meggyőződése, hogy vissza fogok esni. A pszichológusom viszont biztat. Azt mondja, hogy a lovasbalesetek után is minél hamarabb vissza kell ülni a lóra. Kedvelem a nőt, kár, hogy 20 évvel idősebb nálam. A gitárom már nem magányos, végre van erőm játszani rajta. A zenének tényleg gyógyító ereje van. A blogolást folytatom. Már én gépelek. Az ALO egyébként elég gagyi, nem tetszik ez a tündéresdi, a repüléstől pedig felkavarodik a gyomrom, mint a hullámvasúton. Holnap beszélni akar velem a RECTO Progress Inc. megbízottja egy új projektről.

2024. karácsony

Végre fel tudtuk venni a kapcsolatot Kanával. Javában folyik a rehabja, így még nem találkozhatunk személyesen is. Anya viszont volt nála és megbeszélték, hogy online tudunk beszélgetni. A kamera nem adja vissza igazán az élményt, de ez is több a semminél. Apa szüntelenül kutatja az egykori játékostársaimat. Nagyon hálás vagyok neki érte. A karácsonyi ajándékom az volt a családnak, hogy elhagyhattam végre a kerekesszéket. A gyógytornászom szerint jövő év elején felvehetem a kapcsolatot a kendó edzőmmel. Viszont érdemesebb lenne tajcsira váltanom. Alex viszont rossz bőrben van még mindig. Ráférne egy kis bunyózás, hogy helyretegyem a fejét. Nagyon magányos lehet...

2025. január

Ma jártunk Viola sírjánál. Végigzokogtam az éjszakát.

2025. február

A Gun Gale Online egyszerűen fergeteges. Ez a cyberpunk világ sokkal inkább illik hozzám, mint Alfheim. Nem bántam meg, hogy végül igent mondtam a RECTO-nak, s ahogy kipróbáltam, rövid úton meg is egyeztünk, hogy a tesztelőjük leszek. El se hiszem, bétás lettem. Venron - a GGO-s avatarom - egy az egyben olyan, mint én. Csak acélkék a hajszíne. Na meg nem olyan beesett az arca, mint most még az enyém. Elképesztően jó érzés újra erősnek és fürgének lennem. Nem haladok rosszul a rehabbal sem, életvidám vagyok és egyre izmosabb, az étvágyam pedig a régi. Viszont ez mégis más érzés. Olyan szabad. Könnyed. Nem mondom senkinek, de már elhatároztam magam: Ami nem sikerült a SAO-ban, az sikerülni fog a GGO-ban. A pszichológusommal már csak negyedévente kell találkoznom, de ha akarna se tudna lebeszélni az elhatározásomról. Ami viszont őrjítő, hogy nem blogolhatok az élményeimről. 2 hónap múlva bemutatjuk a játékot egy nagy show keretén belül, addig viszont nem szivároghat ki semmilyen infó. Nagyot fog durranni. A szerverindítás után pedig már nem kell magányosan szervezkednek, újra lesznek társaim, alakulatom, céljaim. Szerencsére idekint is vannak céljaim. Bízom benne, hogy nem fog beszippantani a játék. Most már sokkal felkészültebb leszek. És a log out gomb sem egy elhanyagolható tényező.

2025. március

Még mindig nem találtam meg mindenkit a SAO-sok közül, utazni pedig még nem utazhatok külföldre, hogy meglátogathassam az európai társaimat. Magányos óráimban írok. De nem csak a blogon, hanem dalokat is. Van köztük pár jobb, amivel én is elégedett vagyok. Hamarosan megmutatok pár felvételt a cégnek, hátha látnak benne fantáziát. Hiányzik Alex, hogy inspiráljon...

2025.04.02.
A GGO bemutatójának napján

Hálát adok a szervezőknek, hogy egy széles asztal mögött ülve tartottuk meg a sajtótájékoztatót. Ha végig kellett volna állnom, tuti összeesek. Egy apróbb incidenst leszámítva rendben ment a dolog. A bekiabálót kivezettették, utána pedig lelkesen válaszolgattam én is a kérdésekre. A RETRO szóvivője elmondta, hogy még ebben a hónapban megvásárolható lesz a GGO, a szerver indulásának idejét pedig a hivatalos honlapon közzétett visszaszámláló jelzi. Most következik a bemutatóm. Nehezen sikerült felállnom az asztaltól, beletelik legalább fél percbe, de igyekszem elütni egy poénnal. - Hehe, a macskás kovácsnak elmacskásodott a lába. - Halk kuncogások, én pedig ahogy bemelegednek az elernyedt izmaim, hátrasétálok a helyemre, ami leginkább egy sci-fi filmből kölcsönzött fogorvosi székre hasonlít. A segítőmnek adom a szemüvegem, majd kigombolom a zakómat és kényelmesen elhelyezkedem a hátradöntött ülőhelyen. Fejemen az AmuSphere és már csak egy dolgom van: - Link Start!

by **Chancery** Szomb. Júl. 12 2014, 21:14

Április 2.
"Ééébresztőőő-"
Eddig jutott a mobiltelefon a szólamban. A derekam úgy mozgott már, mint régen, már ami a felkelést illeti. Kezem nyúlt is előre, az asztalka felé, és az első szónak vége se lett, a mobiltelefon elhallgatott. Reggel nyolc óra van. Ideje felkelni.
...
De inkább mégsenem. Úgy zuhanok vissza, mint egy zsák cement. Egy vézna, vékony kar szinte azonnal a mellemre zuhan, mire a fájdalom még azt a picike álmosságot is kiveri a szememben. Felköhögök, majd igyekszem megszólalni.
-Jay. Lécci. Nemá'.
-Hmmmr..? -morogja párom a párnába. Megpróbálom lejjebb fejteni karját a fájó testrészről, miközben dühödten morgom.
-Ha még egyszer megütsz, én is újra megütlek Razz

Kétlem, hogy hallotta volna, mert álmos szuszogásának hangja felel csak nekem. Sóhajtva tudomásul veszem, hogy a kar, immár a hasamon, még fogva tart, viszont... valahol mélyen még örülök is neki.

A hófehér plafont bámulva gondolok vissza az elmúlt hónapokra. Az eleje már ködössé is vált az emlékezetemben; fogalmam sincs, mi történhetett, mikor felébredtünk. Nem emlékszem semmire, csupán az érzésekre; féltem, reszkettem, pánikoltam. Mintha börtönbe zártak volna, a saját testem börtönébe. Kétségbeesetten először Álomkelőt szólítottam, de hang nem jött a torkomon. Valami elzárta a levegő útját, és csak akkor kaptam újra magamhoz, mikor lenyugodtam kicsit. Vegetáció. Napokon át szunnyadtam még.
Mikor teljesen felébredtem, s a homályos világban pislogtam párat, egyedül voltam. Csupán a csillagok fénye köszöntött, a klór és tisztítószerek illata, a tipikus kórházi környezet. Nem akartam visszaaludni. Kínkeserves volt minden... reggelig sírtam.
A következő, amire emlékszem, talán napokkal utána lehetett. Vagy hónapokkal... magam sem tudom. Egy nővér fogta a kezem, ültem az ágy szélén. Arra nem emlékszem, mit kellett csinálnom.
Tisztán csak attól a pillanattól emlékszem mindenre, mikor találkoztunk. Aznap történt, mikor kiengedtek a kórházból; a bejáratnál várt rám, kezében virággal. Jay sokkal hamarabb felépült, mint én... Norélia szerint én még napokig aludtam, miután a SAO szervere leállt.
Csak ennyit kérdeztem tőle: Miért nem látogattál meg?
Ő elpirulva ennyit felelt, kicsit szemrehányó hangon: Meglátogattalak. Nem emlékszel?
Nem, nem emlékeztem. Csak a liliomok illatára.

Jay sokkal hamarabb állt talpra, mint én. Engem elsősorban a kígyók tartottak vissza a fejlődéstől. Míg én figyeltem, mint erősödik nap mint nap, mint képes óráról órára több időt járni segítség nélkül, én csak ültem a székben, összekulcsolt kezekkel és homályos pillantással néztem a gyűrűt az ujjamon. Mennyire hiányzott... és mennyire megváltozott. Míg azelőtt szorította az ujjam és mély, selymes nyomot hagyott a bőrömben, most vigyáznom kell rá, nehogy lecsússzon...
Jay fejlődött. Én amortizálódtam. Az emlékeim egyre homályosabbak lettek, egyre fakóbbak. Nem volt energiám életben maradni már, ahogy újra és újra törtek fel a SAO-beli emlékek, és az üldözési mánia mint jobban és jobban kapott új erőre.
Már emlékeztem, hol kapott el a rém. Reggel volt, a céhház bejáratánál álltam. Mély levegőt vettem, és imádkoztam, hogy Peter Worker fogadja el alázatos bocsánatkérésem. Aincrad abban a pillanatban omlott össze, hogy az ajtóra tettem volna a kezem.
Elvette tőlem az utolsó lehetőségemet, hogy helyre hozhassam a hibáimat.
Lélekben máshol jártam. Magányosan sétáltam egy kihalt város utcáin. Csupán pillanatokra tértem vissza a testembe, hogy aztán ismét az álmok világába zuhanjak. Abba a világba, ahol nem okozhatok senkinek se fájdalmat, mert nincs velem senki, és ahol én magam is egyre kevesebb és kevesebb lettem, mert testembe újra és újra belemartak a fekete tűzben született, rubinszemű kígyók.

Végül már ki sem léptem a városból. Bolyongtam, mint egy elveszett kísértet.

Egyik nap egy alakot láttam a távolban. Furcsa érzés kerített hatalmába, így hát elindultam felé. Csupán két lépést tettem, de a távoli alak hirtelen már az orrom előtt volt. Mosolyogva figyelte döbbenetem, enyhén félrebillentett fejjel. Hosszú haja úgy lengett körülötte, mintha víz alatt állt volna, pedig még a szél sem fújt ebben az Isten háta mögötti terepen. Barna ruhácskája szinte csillogott a tompa ködben, bőrének fehérsége pedig mennyei fényt adott neki, de a legkülönösebb mégis két macskafüle és lengedező, bozontos farka volt.
Hápogva, hangtalanul kérdeztem tőle, ki ő.
-Akárki. Te minek akarsz hívni engem?
Ezer és ezer név jutott eszembe hirtelen. Sorolhatnám a végtelen időn át, de nem tudtam megszólalni. Amaz csak kuncogott, egy szót sem szólt, mégis ezer villant az elmémbe, mint ugyanazzal a jelentéssel. Miszerint térjek vissza, a Valóságba. Ne száműzzem magam olyasmiért, amit el sem követtem. Éljem az életem, ahogy szeretném.
Leültünk a földre, s időtlen időkig beszélgettünk így, hangtalanul.

Reggel felébredtem, s konyhai csörömpölést hallottam. Illatok rohamozták meg az orrom és tompa elmém. A hátam sajgott, én mégis, ha nagy erőlködés árán is, de felültem az ágyban. Némi zajt csaphattam, búgó fülem nem volt képes felismerni, mert Jay aggódó arca jelent meg az ajtóban, egyik kezében konyhai kesztyűvel. Csak pár másodpercig nézett, majd visszatért a konyhába.
Nem nagyon tudtam mozogni, a kezeim csak nehezen engedelmeskedtek nekem. Az ujjam zsibbadtak voltak, a karjaim vékonyak és gyengék, a lábaimra pedig nem is mertem ránézni a takaró alatt. Az ablak felé fordultam, odakint hó borított mindent, az utcáról, ahogy a fülem lassan magához tért, hallottam a téren játszó gyerekek örömzsivalyát. Japánul beszéltek; még Japánban vagyunk.
Jay végül kijött a konyhából tálcán egy tál forró levessel. Szó nélkül ült le az ágy szélére, merített a kanállal, megfújta, majd a szám felé kezdte tolni. Másik keze is mozdult, miután megbizonyosodott róla, hogy a tálca nem fog leesni, és láthatólag megdöbbentette, mikor magamtól nyitottam a szám és zártam a kanál köré végül.
Finom volt. Forró, ahogy szeretem, és finom. Ennek, halkan, hangot is adtam, s furcsálltam, Jay miért döbben meg ennyire. Tágra nyílt szemekkel nézett rám, letette a kanalat, s két kézre fogta az arcom.
-Hát itt vagy? Újra itt vagy?

Úgy döntöttem, pszichológushoz járok. Bár a japán nem anyanyelvem, és én magam is nehezen beszélem, manapság nem nehéz beszerezni egy korszerű fordító gépet, amivel szót tudunk egymással érteni. Így, magyarul, sokkal könnyebb mesélnem, ő pedig nagyjából érti, amit mondok. Szükséges volt azok, után, amiket megtudtam.
Ugyanis az idő, amit a városban töltöttem, sokkal több volt, mint aminek éreztem. Egy báb voltam csupán, aki semmire sem volt képes egyedül. Jay távmunkát vállalt egy iroda alkalmazásában, mely előnyt adott mindazoknak, akik a SAO áldozatai voltak. Közben gondoskodott rólam, etetett, mint egy kisbabát, fürdetett, öltöztetett, és még sorolhatnám. Én mindvégig csak meredtem magam elé némán, üres szemekkel. Csak azért nem gondoltak kezdetben teljes agyi károsodásra, mert a SAO utáni ébredésem hónapjában teljesen jól voltam, ezen kívül Jay remélte és hitt abban, hogy az egésznek köze van a céhvel való kapcsolatomhoz.

Mindennek már két hónapja. Így a fejlődést is újra kellett kezdenem, hisz az a kis energia, amit a testem a rehab kezdetén megélt, semmivé foszlott. A lábaim használhatatlanok, s naponta csak pár percet erőltethetem egyenlőre őket. Szigorú diétára vagyok fogva, édességről egyenlőre szó sem lehet, pedig a szám úgy áhítozik a csokoládé után, mint még soha. Az arcom beesett, bár már nem annyira, mint azelőtt. Oldalra fordítom a fejem, hogy figyeljem, amint lassan ébredezik. Mindazon nehézség ellenére, amit okoztam neki a bolondságommal, alig egy héttel végső ébredésem után új gyűrűvel ajándékozott meg.
Csak fel kell erősödjek annyira, hogy az orvosoktól engedélyt kaphassunk az utazásra. Hazarepülünk egy rövid időre... viszont addigra el kell végleg döntenem, milyen ruhát akarok viselni.

A bemutatón:
Ő tolt, én ültem, pedig legszívesebben jártam volna. Az út viszont sokkal hosszabb volt annál, mint amennyire a lábaim egyenlőre képesek lennének, ezt az energiát pedig későbbre tartogatom. Rengeteg érdeklődő vett részt az eseményen, mi viszont addig tekeregtünk előre, míg nem sikerült az első sorok közé kerülni. Vigyorogva néztem fel az előtérre, ahol már ott volt mindenki és javában folyt a sajtótájékoztató. Sápadt, vékony kezeim között egy tárgyat tartottam, amit egyenlőre még nem mertem felvenni; féltem, hogy itt, a Valóságban csak kinevetnének érte. Bár jelen pillanatban csak az járt az eszemben; milyen furcsán néz ki szemüvegben. De tetszik. :3
Bár már az én orromat is szorította a régi, jól ismert látásjavító.
Mikor elkezdődött a bemutató, intettem Jay-nek, hogy menjünk. A színpadnak is nevezhető akármi egyik végébe tolódtam, ahol persze rögvest meg is állítottak minket annak ellenére, hogy eszünk ágában sem volt felmenni. Anatole-sama már a sisak hatalmában volt ismét, amit egyszerre félelemmel teli és egyszerre hatalmas elismeréssel figyeltem, miközben Jay az őrrel beszélt, kezében a papírlappal. Azt igyekezett megértetni vele, hogy mi csak egy üzenetet akarunk neki adni; miszerint szeretnénk találkozni vele, személyesen, amikor lehetséges és van egy kis szabadideje.
Én ekkor vette fejemre a fehér, csilingelő macskafüleket. Kit érdekel, ha kinevetnek érte?

by **Szophie** Szomb. Júl. 12 2014, 22:37

Név: Szophie Iryana
Születés helye, ideje: London, 2006. szept. 11.
Állampolgár: Angol és Japán
Anyja leánykori neve: Elizabeth Watters
Személyi igazolvány száma: 11032584
Oktatási azonosító: 18530042345106

2024.07.07.
A SAO leállásának napján

14:00. Az előkészületeket megkezdtük, az alanyon elvégeztük a megfelelő vizsgálatokat. Stabilizáljuk a vérkeringést, felkészítjük a testet a megterhelésre.
16:23. Az alanyt lekapcsoltuk a gépről. Életjelek pozitívak. Szívritmuszavar minimálisan megfigyelhető. További vizsgálatok elvégzése.
17:26. A légzés leáll. Megkezdtük a megfelelő intézkedéseket.
18:35. Az alany állapota újra stabil. Óvintézkedések elvégzése. Továbbra is folyamatos felügyeletet igényel.

2024.07.08.

08:00. Az alany állapota stabil. Kisebb kiingások a vérnyomásban megfigyelhetők.
22:00. A mai nap eseménytelen. Az alany állapota továbbra is stabil.

2024.08.09.

14:21. Az alany magához tért. A pupilla reflexei működnek. Enyhe tudatzavar.
A mai napon megkezdődnek a további vizsgálatok.

2024.08.15.

Izomfejlesztési gyakorlatok elkezdése.

2024.08.16.

Az alany nem reflexei nem működnek. Manuális mozgása nem megfelelő.
Pszichológiai kezelés megkezdése.

2024.08.20.

Kérésre a pszichológiai kezelés abbamaradása.

2024. 08.29

Az alany önálló mozgásra képes, kezét felemeli segítség nélkül.

2024.09.10.

Az alany képes támlával ülni.

2024.09.15.

Egyedüli ülésre képes, lábait emelgeti.

2024.12.14

Önálló járásra képes. Reflexei megfelelően működnek.

2025.02.13.

Az alany kezelése befejeződött. Ugró, futó, és egyéb testgyakorlatokra képes. Gyógyultnak nyilvánítva.

by **Halász Alex** Vas. Júl. 13 2014, 00:24

2025.04.10.
Intermezzo

Fojtott, magyar szavak. Veszekedés. Mostanában egyre többször. Az ok pedig Alex. Kivétel nélkül. Mindig. Az anya hevesen a védelmére kell, míg a férfi állandóan azt fejezi ki, hogy mennyire csalódott.
- .... a fiúnk élete kettébe törött. Felfogod?
- Fel! Éppen ezért kellene jobban mögé állnunk, mint eddig. Hát nem érted, hogy szüksége van ránk? Hogy ne az vegye el az erejét, hogy mi egymással veszekszünk, ővele meg...
- Eleget foglalkozom, foglalkoztam vele így is. Eleve miért kellett ebbe a játékba belemennie? Sosem érdeklődött ezek iránt. Miért pont most?
- Ez nem ér! Talán direkt akart ott ragadni?
- Én nem tudok már semmit. A fiamból...
Alex a lépcsőn lefelé tart. A házaspár a lenti szobában, egy nagy nappaliban volt épp. Alex pedig a fönti szobájában. Lent volt a tolószék. Ahhoz pedig le kell küzdenie magát. Nem akart. Más választása nem volt, ugyanis időre kéne beérnie az edzőhöz, meg ma még találkozik a pszichológussal is. Ehhez pedig az apja adja a fuvart. Beszáll a tolószékbe és begurul az ajtó elé. Nem szólal meg, de az anya meglátja és elhallgat.
- Alex? - Fordul meg a papa. Összeszűkült ajkakkal lép felé, remeg a dühtől. - Épp jókor. Beszédem van veled.
- Igen hahh. Mond. - Jelenti ki a fiú egykedvűen. Volt már része ilyen beszélgetésekben. Az apja teljesen más, mint eddig, habár... eddig se foglalkozott vele annyira.
- Azt akarom, hogy hagyj fel ezzel a Gso-s valamivel. Nem volt elég az a gyilkos játék, most meg ezt vetted elő? Nem értelek fiam. -
- Cshhh - Csak elhúzta a száját. Hát erre ment ki a játék.
- Nem érted, hogy ez az utolsó esélyed? Tanulnod kellene gőzerővel az iskolába. Ne hidd hogy ha eddig jól ment, akkor ezután is jól fog. Vagy elfelejtetted a balesetedet amiatt a lány miatt?
Az is kiderülhet, hogy agykárosodásod van és nem tudsz tanulni többé.
- Nah de Mihály! -
Alex arca kimerevedett. Vékonnyá préselte a száját.
- Az orvosok azt mondták, hogy...
- Ugyan már. Az orvosok azt mondanak amit akarnak. Csak az biztos, amit magad tapasztaltál.
- Akkor had mondjam el, hogy...
- Azt mondd fiacskám, hogy miért kell neked az!?
Közelebb lépett a férfi, Alex meg reflexből lökte ki maga mögé a tolószékét, hogy megálljon a saját lábán.
- Azért mert dolgom van vele. -
Még mindig nem emelte fel a hangját. Nem merte, sosem beszélt még így az apjával, de ez az ember le akarja uralni! Most ez volt benne. Az érzései ezt kiáltották. A kiállás, a gesztusok, a szavajárása, a hangszíne. Mind mind ellenséges felhangúak voltak.
És nem mondhatta, hogy "mi ütött beléd apa?!"
A férfi megtorpant a hirtelen tett mozdulatra, elsőre nem is tudta, hogy mit akar a fia tenni. Valóban nem tudta. Rengeteg minden lejátszódott a fejében, mire végül is lezajlott a szeme előtt. "Csak" felállt. "Szembe helyezkedett vele."
- Nincs időd játszani tovább. Hagyj fel a gyerekességgel és tanulj rendesen. Gyógyszerésznek készültél. Elfogadtam. Nem az én szakmámat viszed tovább, de legalább egy olyat választottál amivel viszed is valamire. Nem szalaszthatod el egy ideig való ostobaságra. -
- Nem, ... nemfogom elszalasztani. Még mindig a gyógyszerészi szak a végcélom, de a sao alatt változtam. Meg kell tennem bizonyos dolgokat, hogy rendbe jöjjek. -
Nem teheti hozzá, hogy "érted?", hogy "értsd már meg!" A magas, vállas, sötétbarna hajú férfi nem válaszolt. Legyintett.
- Csak húzod az idődet, ami nincs. Akkora marhaságot meg nem kérek, hogy "változtál". Az ilyen gyenge érvek, minthogy "lezárult egy szakasz az életemben" meg társai nem csak hogy hidegen hagynak, de egyenesen szánalmasak. Nőj fel és teremts végre magadnak egzisztenciát. Nem érsz rá gyerekmeséket gyártani. Azt hittem ettől komolyabb vagy. -
- De én nem is. ...
- Cshh, két évig semmit nem csináltál! Mit akarsz még? Ingyenélő lenni a nyakunkon? -
- O.O Elég! Nem tudom mit akarsz, de.... de nem én akartam ott ragadni egy játékban! Osztályelső voltam, és az is leszek. Nem felejtettem annyit! Sokkal többet tudok a kortársaimnál... és, és tudod mit? Akkor sem lenne jogod így beszélni velem, ha történetesen nem lennék ilyen jó tanuló! -
- O.O Ezt a hangnemet kikérem magamnak öcskös! -
- Nem e, hát tudod mit? A magam módján oldottam meg eddig is mindent, most sem fogom másképp csinálni! Nem korlátozhatsz le! -
- Szembehelyezkedsz velem? Azt hiszed győzhetsz? Elmenni a kikönyörgött edzésedre se tudsz nélkülem!
Alexnek megrándult az arcizma. Azt nem teheti meg!
- Te! .. Te?!....
- Mihály az istenszerelmére! Kérlek hagyd őt! Hát nem látod, hogy ha hagynánk, a saját tempójában sokkal gyorsabban felépülne? Ő nem te vagy! -
Egy hosszú, szőke haj libbent tulajdonosának férjéhez közel, s így eltakarva vele gyermekét.
- Vegyük úgy, hogy ez is a rehab része, drágám. - Közrefogta a férfi fejét az ő törékeny kezeivel és magához vonta. Kis szünet következett, de végül feladta a családfő. Kiment egy "készüljetek, mert késében vagyunk"-al.
Alex megfordult, hogy leüljön egy székre vagy bármire ezután, s óvatosan odalibbenve, a törékeny kezek segítették is elhatározásában, majd a szerető szív főlé fogták. - Nincs semmi baj kicsim. Csak félt téged. -
Kintről a férfi szavai szűrődnek be.
- Istenit. A fiam... gyógyszerész kellene lennie... már azon a a szakon kellene lennie....
~ És mi lenne, ha nem lennék "ilyen" jó tanuló? ~
Kulcsfordulás, majd a legkisebb Halász toppan be. Al húga.
- Megjöttem. \o/ - Csilingel végig a házban vidám hangja.

by **Drake Haru** Vas. Júl. 13 2014, 21:26

2024.07.07.
A SAO leállásának napja - odabent

Körös körül véres a mező, kezemet és ruhámat is összefestette. Jobb oldalt a farönkön egy agy darabka fehérlik. Bal oldalamon egy hulla, arca teljesen összeroncsolódva, koponyájának fele hiányzott. Jobb oldalamon egy másik hulla. Üresen tátongó szemgödrei emlékeztetnek már csak arra, hogy nemrégen még kínozták. Szép lassú halált halt, ahogy aprókat döfködtek bele egy hatalmas fegyverrel. Sok, kicsi vágás, s rengeteg vér. Az élmények koronázása képpen pedig utolsó alkalommal, míg az áldozat magánál volt, látásától is megfosztották. Hiszen ezt akarta. Valami ilyesmi féle kívánságot sikított.
Boldog mosollyal arcomon ücsörögtem művészetem középpontjában, és néztem, ahogy szépen lassan pixelekké bomlik alkotásom.
Aztán a következő pillanatban sötétség..

2024.07.26.

Erős fény. Fáj. Valami különös. Hol vannak a hullák? Mi történt?
Orvos arca pillantott le rám, ahogy lassan kinyitottam a szemem. A fény szúrt, a légzés szörnyű volt, mintha csak apró borotvapengék karistolnának minden alkalommal végig a torkomon. Nyöszörögtem, de ettől csak még rosszabb lett, így inkább abba is hagytam.
A művem.. Kiszabadítottak volna? De mikor? És ki? És miért nem emlékszem a harcra? Egy csapással végeztek volna velem?

2024.08.11.

Fehérség. Minden patyolat tiszta, és fertőtlenítő szagú. Már ismerem a napi rutint, hogy mikor hozzák az újabb adag fájdalomcsillapító szert, amely morfium tartalma végett rövid ideig kábává tesz, hogy mikor kapom a további gyógyszereim, a reggelit, az ebédet, a vacsorát, és mikor jön a nővér, hogy fürdessen, mikor a gyógytornász, a pszichológus, és mikor egy-egy szerzetes, hogy meglátogasson.
Örültek nekem. Mindig illedelmesen mosolyra húztam a szám, amikor láttam őket, hiszen nem akartam őket megbántani. És azért.. én is örültem nekik. Annak, hogy nem felejtettek el, hogy még mindig gondolnak rám, meglátogatnak, és kedvelnek - vagy talán szeretnek is. A testvérüknek tartanak, hiszen közöttünk mindenki egy nagy-nagy család. Vicces gondolat, de akkor is így van.

2024.08.22.
Egy újság került az orrom elé, és én unalmamban olvasni kezdtem. A főoldalon volt. Kayaba Akihiko megbukott.
Szóval akkor nem kiszabadítottak? Vagyis.. mindenki kijutott? De.. Akiket megöltem, azok vajon tényleg meghaltak? Utána kell néznem.. Majd, majd ha már nem fog fájni, hogy beszéljek.

2024.09.13.
- Szeretném, ha megkeresnéd nekem Alishát. Alisha Lient. A barátnőm volt. Fontos lenne. - suttogtam kívánságom a szerzetesnek. Igazából nem egy barát, hanem egy valaha volt áldozat - még M parancsára tettem, amit annyira szeretek. Ideje lesz megtudni, hogy vajon mennyi volt igaz a céhem hitvallásából.

2024.09.20.
Meglátogattak a barátnőim a régi iskolámból. Állítólag rengeteget voltak velem, amíg aludtam, viszont a rehabilitáció kezdeti szakaszában nem engedték be őket a termembe. Mindenesetre most itt voltak. Nevettek, velem együtt, és arról faggattak, voltak-e barátaim odabent. Amikor azt mondtam, nem igazán, nagyon sajnálni kezdtek. Legalábbis ezt mondták. De én megmondtam nekik, hogy nekem ez így jó, én akartam így. Erre jól megölelgettek. Azt mondták, ők továbbra is a barátnőim maradnak, és hogy mindennap meglátogatnak majd.

2024.09.15.
Igazán vicces nap volt. A pszichológus kíváncsi volt sok dologra. Én pedig még egy csöppnyit a fájdalomcsillapítóként használt morfium hatása alatt voltam. Így hát, mikor azt kérte, írjak le mindent, ami éppen eszembe jut, elég érdekes művet alkottam. Persze ez miatt valószínűleg még jó sok ideig kell járnom ehhez a nyamvadt nőhöz majd, de nem érdekel. Jó érzés így ráijeszteni. Most már tudja, hogy mit akarok.*-* A vérét a kezemen, a belei melegségét..! Persze idekint már jó leszek, mert annak kell lennem. Ha megtanulok járni, még suliba is kell mennem megint. Ilyen különleges SAO suliba. Kár, mivel ott nincsenek barátaim. Ha ismerőseim vannak is, azokkal inkább nem akarok találkozni.. a végén még viszont látnám egy áldozatomat. Azt azért nem akarom. Habár talán meg sem ismerne így, rendes iskolai egyenruhában, megfésülködve, becopfozott hajjal, és sugárzó tekintettel, barátságos mosollyal. Nem hiába, ez is én vagyok. A hétköznapi én.

2025.03.16.
- A szellemek legyenek veled! - hallottam még a kiáltást a hátam mögött, majd magamra csuktam az ajtót. Épp arra készültem, hogy felpróbáljam az új sisakomat. Egyáltalán nem érdekelt, hogy bent ragadok-e. Viszont ölni akartam. És hol máshol, ha nem egy virtuális világban, nemde?! Nem vagyok már igazi gyilkos. Azt nem néznék jó szemmel a barátnőim, sem a szerzetesek. És nem akarok a lelkükbe gázolni. Elég ilyen helyeken kiélnem a vágyaimat. Egyelőre elég.. Aztán majd meglátom, meddig fog ez így működni. Egyelőre elégedett vagyok a sorsommal, az életemmel. Talán még azt is ki merem jelenteni, hogy igazán boldog életem van.

by **Saya** Kedd Júl. 15 2014, 15:26

Levél:

A Hugi sokkal jobban lát nálam ebben a világban. Ő olvasta fel a levelet, ő irányította a tekintetem a sorokon és betűkön át. A mosoly már az enyém volt, és boldogan csaptam rá mindkét kezemmel a paplanra, a hús szinte csattant a fülem számára, azon a gusztustalan hangon, amit néha horrorfilmekben lehet hallani. Nekem ez a hang már mindennapos.
Eljön a Raven! Tényleg, igazán, eljön, meglátogat! Rövideket tudok szaladni, a szobán belül, az ablakhoz ezt meg is teszem. Belekapaszkodom a párkányba és nézek ki az üvegen, amin visszatükröződik haloványan a Hugi alakja, szőke haja és vöröslő szeme. Ruhája is piros, mint a kiömlő vér, vagy legalábbis aminek én régen láttam a kiömlő vért.
Rámosolyogtam, ő pedig visszamosolygott, kedvesen, a szeme is csillogott. Még sosem láttam őt ilyennek ezelőtt. Néztem egy darabig mögötte az átváltozott város fényeit és néztem, hogy mikor látom meg, ahogy begördül, akármin is utazik, vagy sétál, vagy ilyesmi. Mert tudtam már, hogy azonnal meg fogom ismerni. Ő ugyanis nem olyan lesz, mint a többiek a környezetünkben.
~Na, ideje visszafeküdni.~
-De én meg akarom várni. -suttogtam, mire a Hugi tekintete keménnyé vált. Kicsit összehúzta a szemét, és az ajkai keskeny vonallá változtak.
~Feküdj le pihenni. Legyen energiád akkorra, mikor Raven megérkezik.~
Bólintottam, mert be kell lássam, hogy igaza van. Még nagyon hamar kifáradok. Elfordultam az ablaktól és visszamásztam a húspaplanok közé. Milyen fura lesz, hogy a Raven az nem ezt fogja látni. Neki minden fehér lesz, mint egy kórházban, a virágok meg színesek, és illatosak, nekem viszont csak ő lesz az. Ő meg mindazok, akik velem voltak a nagy lebegő kastélyban, abban, ami az otthonom volt, ahol jól éreztem magam, ami az Én világom volt! A Raven tévedett, mert az embereknek nincs jóság, csak azokban, akik a kastélyban voltak. Ha lenne bennük jóság, akkor békén hagyták volna a Kayaba bácsit és még ott lehetnénk, az Anattal meg az Alexel, meg a többiekkel.
Lehunyhattam a szemem és aludhattam picit, mert a Hugi ébresztett. Lágyan rázogatta az agyam, nem fájt, csak kellemetlen volt. Mintha mocorgott volna benne valami.
~Ébredj. Megérkezett, már jön fel a lifttel.~
Tényleg? Tágra nyíltak a szemeim és felültem az ágyban. Megdörgöltem őket, hogy ne tűnjenek olyan álmosnak. Nem tudtam, hogy nézhetek ki, mennyire kócos a hajam, vagy ilyesmi, mert nem akartam az ablakhoz szaladni, nehogy az legyen, amit a Hugi ezelőtt mondott, hogy elfogy az erőm és majd nem tudok a Ravennel beszélgetni sem. Végül azért kimásztam az ágy szélére, és a levegőben, a húspadló felett lebegett a lábam már, mikor megérkezett.

Tényleg olyan volt, mint régen. Se egy oda nem illő húscafat, se vér, se eltorzult arc, se szemből kimászó pókica. A környezetben, ahogy látom, talán túl sápadtnak tűnik, de ugyanaz az ember, akivel voltam egy kazamatarendszerben meg akivel találtunk kottát és kristályt és mentünk az erdőbe. Akinek imádtam hallgatni a zongoraszavát. Még a mosolya is teljesen ugyanaz.
-Rav!
Lassan álltam fel az ágyról, mert tudtam, hogy én még nem ugrálhatok, mert állt is mögötte valaki, biztos egy orvos vagy nővér, nem tudtam meg nem is akartam megállapítani, előttük pedig nem is akartam ugrálni. Nem szaladtam, lépdeltem, pedig tudom már, hogy ilyen piciket tudnék szaladni gond nélkül, viszont a Hugi rám szólt, meg nem is akarok pont a Raven előtt elesni. Nem akarok sietni, de biztos megteszem valamennyire. Mert a Raven normális. A nyakába borulok végül szinte, és elsírom magam, de közben mosolygok, mert ezek örömkönnyek. Nem csak azért, mert végre viszontlátok valakit a kastélyból, az otthonomból, hanem mert végre úgy tapinthatok, mint réges-régen. A tolószéke gusztustalan, mint az összes többi, lüktető belső szervekkel és erekkel, de a Raven bőre és a haja, de még a ruhája is olyan, mint a selyem, a legfinomabb gyapjú, egy bolyhos-puha takaró. És már olyan-olyan-olyan régen nem éreztem már ilyet.
~Szeva.~ -mosolyog a Hugi isa fejemben, mert örül, hogy jól érzem magam. Tudja, hogy a Raven nem tud róla, de azért köszön neki, mondjuk szokott ilyet csinálni mostanában. A Hugi teljesen megváltozott, mióta újra itt van velem.
-Úgy örülök ^^ -most itt kint kicsit jobban töröm a japánt, de mégis olyan, mintha örökké ezt beszéltem volna. Pedig a játékban erre volt valami segédprogram, vagy micsoda, ami segített, mondjuk ezért is segédprogram. Most viszont hiába beszéltem eddig magyarul, most mégis úgy áll rá a nyelvem a keleti nyelvre, mintha mindig is ezt beszéltem volna. -Nagyon elfáradtál? Hosszú volt az út? Hogyan jöttél? Könnyű volt megtalálnod? És minden rendben? Jaj, annyi kérdésem van o/ Gyere!
Nem akarom, de azért elengedem már egy picit, és tipegnék a széke mögé, hogy majd én tolom, de erre engem tolnak el, hogy majd ők megoldják, de a lényeg, hogy végül bent vagyunk, és végül egyedül hagynak minket. Az ágyra ülök, mert szédülök, de utána már jobb lesz ^^

by **Jun** Kedd Júl. 15 2014, 22:48

Végre vége!

Mintha tegnap lett volna, hogy minden elsötétült. Azt gondoltam megint valami event, vagy esetleg hiba lépett fel amit perceken belül orvosolnak is, és ismét folyik minden a már megszokott kerékvágásba ahogyan az történt is a bent töltött két év alatt. De nem így történt. Mire ismét rendesen működtek az érzékszerveim. A szobácskám helyett egy kórteremben feküdtem. Hófehér falak, mindenféle gépezet körülöttem, egy halomnyi nővér akik fel s alá rohangálnak, arra kérve, hogy ne üljek fel, várjak türelemmel még egy kicsit. "Mégis mi történik?" "Vége?" "Annyira szomjas vagyok..." ezen gondolatok ötlöttek elsőként a fejembe. Azonban még ha nagyon akartam volna sem volt annyi erőm, hogy mozgásra bírjam a testet amit közel két évig egy ágyhoz volt béklyózva. Szemeim forgatva barátkoztam a környezettel. Eleinte a hirtelen világosság, és túlzott fehérség bántotta a szemem, azonban lassan hozzászoktam a látványhoz. Vége. Végre... vége. Ugye vége?

Girl Version Embarassed

/ Idol ending

Rövidke rehabilitáció, gyakori kontrollra járás, és néhány tucatnyi gyógyszer, és vitamin szedése. Mondhatni meglepően gyorsan kezdtem helyrejönni és lassacskán minden kezdett visszatérni a rendes kerékvágásba. Nevelőapám a szokásos goromba arckifejezéssel várt otthon, testvéreim nyakamba borultak, és még a komornyik is kellő tisztelettel fogadott.
- Végre itthon vagyok! - nyújtóztam annak örömére, hogy több éve először léphettem be a családi villába. Az elém táruló látványvilág semmit sem változott az idő során. Talán néhány új bútor és növény jelent meg a folyosókon. Utam elsőként pedig a dolgozóba vezetett, ahol ha minden jól megy letehetem az alapját a következő projektemnek.
- Otou-san? Odabent vagy? - kopogtattam meg az ajtót, majd még mielőtt érkezhetett volna a válasza már nyomtam is le a kilincset, és léptem be az ajtón, széles mosollyal az arcomon. Szavakra nem volt szükségünk ahhoz, hogy tudassam vele, hogy minden a legnagyobb rendben van. Épp és egészséges vagyok. Éppen elég volt neki a látványa, hogy mondhatni tökéletesen járok ismét. Nem remegnek meg a lábaim, nem tűnök sápadtnak. Legalábbis remélhetőleg érdekli. Az arcán közömbös arckifejezés ül, nem is vártam mást. Az íróasztala mögül les ki, csak hümmög egyet. Ezzel tudatva, hogy várja mit szeretnék tőle.
- Hazaértem. - mosolyogtam felé, majd helyet foglaltam egy széken. - Szeretnék egy kis anyagi támogatást kérni. Összeírtam, hogy mire kell a pénz, és utánanéztem mindennek... - toltam felé egy papirlapot, amin szépen gondosan fel volt sorolva a költségvetési tervezet, rajta szereplő felszereléslista, reklámterv, és néhány kiegészítőnek a lehetséges ára.
- Mi ez? - dörmögte miközben gyorsan átfutotta a lapon szereplő adatokat - Felejtsd el. Ennyi pénzt nem adok.
- Ez kérlek szépen a munkám. Legalábbis az lesz, és ne aggódj biztos vagyok benne, hogy nagy sikerem lesz. - kacsintottam felé, habár tudom, hogy ez nem fogja meghatni. Ennyi pénzt tényleg őrültség lenne elköltenie egy olyan dologra amiben nem bízik... Vagyis rám. Ez a biznisz amúgy is szerencsejáték, szóval megértem a kételyeit.
- Tudom, most azt kérdeznéd, hogy miért lenne érdemes, támogatnod egy eddig még ismeretlen Idolt. Vajon miben lennék más mint a többiek, mivel tudnék azonnal tekintélyt szerezni. Tudod jól, hogy tehetséges színész vagyok, játszom hangszereken, és még a hangom is elég jó. - mindenféle önimádástól eltekintve tényleg tökéletes vagyok a szerepre - Viszont, mondd csak melyik énekes képes női és férfi hangon is énekelni? Ezzel itt pár hónap alatt megötszörözöm a befektetett pénzed!
- Akkor sem támogatom. Ne zavarj, épp fontos munka közepén vagyok... - próbált elhessegetni, hangjában érződik az idegesség, de most minden más lesz mint korábban. Már nem vagyok egy kisgyermek akit egy labdával le lehet koptatni. Nem hagyom magam. Az asztalra csaptam.
- Már beszéltem a bátyáimmal is erről. Taka'Nii-sama pedig azt mondta, hogy mindenben támogat, és még egy jó menedzsert is tud nekem szerezni. Ne aggódj ennyit. Csak írj egy csekket az összeggel a többit pedig elrendezzük...
- Tessék... csak hagyj már békén.. - hezitált egy pillanatra, amikor Takashi nevét említettem. Jó ötlet volt vele példálózni, ugyanis megbízik az ö döntéseiben. Elégedett mosoly ült az arcomon, miközben kiléptem a szobából. Egyszerre éreztem hatalmas megkönnyebbülést, és büszkeséget is, amiért végre sikerült kiállnom saját magam mellett, és harcolni azért amit szeretnék.

Pár hónappal később...

- A mai koncert valami elképesztő volt! Ha így folytatod pillanatok alatt letaszítod a toplista trónjáról azt a senkit. - veregette meg a vállam jókedvűen az a fura öltönyös fazon aki a menedzseremnek nevezi magát. Azt az idióta mosolyt nagyon szívesen letörölném az arcárol, jobban mondva egyetlen mozdulatomba kerülne, ami nem is lenne más mint, hogy a színpad kellős közepén felhajtsam a szoknyácskám. De ezzel nem csak az ö jókedvét, hanem a saját hírnevem is tönkretenném amit persze nem szeretnék ilyen hamar elveszíteni. Legfőképpen azért nem mert rengeteg energiát fektettem bele, hogy ilyen mértékű hírnévre tehessek szert. A legújabb lemezemhez készült ruhácskában sétáltam az öltözőm felé, ahol felfrissítettem a sminkem, és máris mehettem a megbeszélt interview-ra.
- Biztos, hogy nem lehetett volna áttenni egy másik napra? Fáradt vagyok... semmi kedvem nincs hozzá...
- Biztos! Ez egy nagyszerű alkalom arra, hogy közelebb kerülhess a rajongóidhoz. Nem beszélve arról, hogy a legtöbb idolnak hónapokig kell dolgoznia azon, hogy egyáltalán bekerüljön az újságokba, te pedig alig pár hónap leforgása alatt már egy beszélgetős műsorba is meghívást nyertél! Nem szabad elha...
- Tudom tudom... - lengettem meg a kezeimet a levegőben, unott hangon pedig elcsitítgattam az idegesítő pasast. A terembe sétálva köszöntöttem a színfalak mögötti segítőket, és a szokásos jópofizást és hajlongást követően már csak várnom kellett, hogy behívjanak. Szerencsémre azt sikerült elintéznie ennek a balféknek, hogy elsőként mehessek fel, és álljak... akarom mondani üljek kamera elé, hogy aztán elsőként eshessek túl ezen. Mosolyt erőltettem az arcomra és besétáltam a tőlem már megszokott magabiztossággal, és eleganciával, kezeim között egy nyúlplüssel kezében egy teáscsészével, ami egyfajta kiegészítőként szolgált.
- Jó estét. - üdvözöltük egymást a műsort vezető hölggyel túlestünk néhány bemelegítés szerű rövidke beszélgetésbe, és máris jöhetett az a rész amiért itt vagyok.
- A mostani lemezed nagy sikert aratott. Mit gondolsz, minek köszönhető a sikered?
- Természetesen a rajongóim támogatásának. - vigyorogtam bele a kamerába.
- Haha! Az biztos! - szinte lerí róla, hogy nem egy ilyen kaliberű választ várt volna - Ha jól tudom már megvan a következő lemezednek az anyaga, igaz ez? Mesélnél róla egy keveset?
- Persze, hogy megvan. A következő számom egy virtuális világról fog szólni. De többet nem szeretnék elárulni. Sőt talán így is túl sokat mondtam. - kaptam a számra a kezeimet, megjátszva, hogy nem akartam elszólni magam. Pedig ez cseppet sincs így.
- Igaz is. Te is rabja voltál a Sword Art Online nevezetű játéknak igaz? Ez a borzalmas élmény adott ihletet ehhez a zeneszámhoz is?
- Természetesen. A játék rengeteg mindenre megtanított. Sőt talán most nem lennék itt, hogy ha azok a dolgok nem történnek meg velem, mint amiket odabent tapasztaltam.
- Értem. Azt mondod a sikered a játékban tapasztalt dolgoknak köszönheted. Mondanál pár példát? - a kérdését hallva cseppet sem haboztam, már fel voltam előre készülve a dologra. Ugyan nem adhatok ki információkat csak úgy a világnak... De ez kicsit más.
- Korábban már említettem, hogy gyermek korom óta zenélek. De a játék világában volt az első alkalmam arra, hogy színpadra lépjek és elő is adhassak valamit, nagy közönség előtt. Ott tanultam meg csapatban dolgozni, és azt hiszem egy "családba" tartoztam azokkal az emberekkel. Szóval ezúton is köszönöm, hogy velem voltatok srácok, az Artes Bandból! - integettem a kamerába, a lehető legtermészetesebb mosolyommal. Ugyan nem úgy nézek ki mint akkor, a hajam megnőtt, az öltözékem másabb, de megtartottam azokat a szimbólumokat, és elemeket amiket odabent is szívesen használtam. Vajon van aki nézte az adást a céhből? Vajon jól vannak?

by **Joey Chrome** Szer. Júl. 16 2014, 22:39

//Megbeszéltem Kokoro-val, hogy benne lesz a postomba!//

2024. július 7., azaz a SAO Log Out:
Azt a rohadt, ez aztán a kemény alvás volt! 2 évig azt álmodtam, hogy a SAO-ba rekedtem! Amikor ezt elmondtam az orvosomnak, mert komolyan azt hittem, hogy valamit olyant ittam, amitől szó szerint 2 évig aludtam, közölte, hogy nem álom volt... BAKKER, TÉNYLEG EGY JÁTÉKBA VOLTAM BEZÁRVA!! El is ájultam, amitől az orvos úgy megijedhetett, hogy mire magamhoz tértem, olyan kopasz volt a feje, mint a babapopsi. Jaaa, hogy ez egy másik orvos, mert az előző elájult a sokktól? Bocsi!XP De vissza a történethez: Kayaba-t, és a programozókat elkapták, börtönbe rakták, játékosokat kimentették, már aki életbe maradt, köztük a haverjaimat, akikkel a jobb oldalon lévő szobákba voltak, mikor be lettünk zárva, ám vissza kell gyógyulnunk, mert igen zombis állapotban voltunk, méghozzá annyira, hogy meg sem tudtunk mozdulni. Fúúj, az ott az erem a karomon?? Rohadtul lefogytam gyerekek! Eiji-re jobb ha rá se nézek, mert megint elájulok akkor, azt locsolhatnak fel! De szerencsére nem történt meg az eset, így nyugodtan ránézhettem, így nem volt gond velem a nővérkéknek és az orvosoknak, akik segítettek nekünk felépülni. Amikor már tudtam menni, igaz mankóval, a folyosóra battyogtam, hogy megnézzem legalább azt, hogy ki volt a bal oldali szomszéd szobába. Egy kislány volt ott. Szegény, olyan sápadt volt, mint a hold! És milyen sovány is! Az egyik nővérkét megkérdeztem, mi a neve. Kyrie Eleison, ezt felelte. Egy imáról nevezték el? De fura. Viszont szólt nekem a nővérke, hogy a nevelője azt kérte, hogy senkivel se beszélhessen a lány, bár ő sem tudja miért. Ezt nagyon furcsálltam. Tán Atombomba tervrajzok vannak a fejében, hogy nem beszélhet senkivel sem, vagy mi?

2025. Február 14., délelőtt:
Hónapokba telt, mire sikerült normális emberi alakot felvenni, és a többiek mehettek is el. Igen, a többiek, én nem. Ugyanis az egyik betegtől gethás lettem, miután ettem a mogyorójából – miután megengedte persze -, amiről későn derült ki, hogy a beteg leszopogatta a csokit róla... hé, ne mondjátok, hogy veletek nem történt ilyen?? HA-HA, very funny! -.- De legalább pont akkor mehettem ki, mint Kyrie. Éppen pakoltam a bátyám és a már menyasszonya, Milly segítségével, mikor láttam, hogy a nevelő éppen viszi Kyrie-t... amikor megláttam a nevelő arcát, elfehéredtem. ÚRISTEN, DE HISZEN EZ REBECCA CRIMSON, AKIT AMERIKÁBAN LECSUKTAK GYEREK PROSTITUCIÓ MIATT! Te jóságos ég, biztos a szabadulásakor japánba jött folytatni a „munkáját”! A bátyám ás Milly is felismerte, így hárman haza helyett kapásból a rendőrségre mentünk a kórházból. Vagyis csak én meg Milly, mert a bátyám Rebecca után ment titokban motorral, hogy lássa, merre kell majd a rendőröket küldeni. Csakhogy mikor mondtuk, kiről van szó, a rendőrök nemes egyszerűséggel kiröhögtek, ugyanis 17 évvel ezelőtt Rebecca állítólag meghalt autóbalesetben. MI VAN?
- MI VAN?! - akadtam ki. - Akkor ki az egérrágta Atya Úristent láttam, a szellemét talán?! Mondom, hogy az Rebecca Crimson volt, a fél HP-mra, jaj dehogyis, nem arra, hanem a fél életemre esküszöm! - esküdtem, akárcsak Milly, de kidobtak már a végére, mert unták a „show műsort”. Be akartam mutatni nekik a jobb középső ujjamat, de majdnem a kezemre csapták az ajtót, így nem tettem. Josh mikor visszajött, és megtudta a fejleményeket, konkrétan nem hitt a fülének, mert ő is azt látta, amit én és Milly.
- Most mi lesz?? - kérdezte Milly. - Nem hagyhatjuk, hogy abból a szegény kislányból prostituáltat csináljanak! - pár pillanatnyi halálos csend után Josh megszólalt.
- Nem is fogjuk. - Véresen komolyan mondta. Ajaj! Ha valamit véresen komolyan mondd, az azt jelenti, hogy valami őrültség jutott az eszébe, amibe engemet, és minden arra esélyest is belevesz! - Joey, tudod, hol laknak a barátaid? - Óóóh, hogy tudtam!
- Igen.
- Emlékszel még valamire, hogy harcoltál a SAO-ban?
- Igen. De miért?
- Azért öcsi, - kezdte el Josh. - mert most szükség lesz rá. Hívd a megadott helyre őket, - itt odaadott egy cetlit egy címmel. - a többit pedig elintézem. És siess! - mire készül ez meg? Remélem megadja a választ a megadott helyen!

2025. Február 14., éjfél:
00:00:00 perc. Jaa, hogy nem így kell írni az órát? Bocs!
- És nem mondta, hova megyünk?
- Nem.
- És miért nem?
- Nem tudom.
- Mire készül?
- Nem tudom. - értelmes beszélgetés barátok között, miközben Eiji és Ichigo motorjával mentünk a megadott hely felé, miután elmeséltem, mi a szitu. Egy árvaház? Nem Rebecca Crimson búvóhelyére kéne mennünk? Várjunk csak... Rebecca plusz árvaház egyenlő... TE. JÓ. ÉG. Grifi majdnem Eiji nyakába hányt, én meg nemes egyszerűséggel a betonnal tettem meg ténylegesen. Mondjuk Eiji pofán is vágta volna Grifit, ha az tényleg megteszi. Végre megérkeztünk oda, ahol Josh várt minket Milly-vel. Meglepődésünkre motorossisak szerű sisakkal takarták az arcukat, s valami furcsa ruha volt rajtuk. Mint annak az ezeréves Power rangereknek, csak páncélozottabb kicsit és modernebb jóval.
- Öhm Josh? Te most jelmezbált rendezel?
- Nem! Ez lesz az álruhánk, hogy ne ismerjenek fel minket!
- És miért golyóálló??
- Hogy le ne lőjenek minket! - oké, meggyőző érv megvolt a ruha mi létére! Miután hozzánk vágott négy darab ruházatot, hogy vegyük fel, én kapásból felvettem a magamét. Igaz, nem tudtuk, hogy van-e Rebeccánál fegyver, vagy pár fegyveres ember, de Josh mindenre felkészült. Még külön fegyvereket is adott nekünk. Pont olyanokat, amilyenek a játékban voltak!*.* Igaz, én kard helyett buzogányt kaptam, abból is csak a leütésre valót, de a pajzsom ugyanaz!*.* Csak eztán lopakodtunk be az épületbe egy csatornán át, egyenesen egy rakás gyerek közé. Megkértük őket, hogy maradjanak csendbe, de aztán egy alvó gyerek felébredt, s ijedtében torka szakadtából sikoltozni kezdett. Már azonnal jöttek is a nevelők... ostorral, bunkósbottal, egyéb fegyverrel.
- Hogy az a...!
- Kik vagytok, és mit kerestek itt?! - jött be dühösen Rebecca személyesen egy olyan ostorral, aminek a végén macskakaromszerű pengék voltak. Ezzel veri a gyerekeket?!
- A legrosszabb rémálmod Rebecca... - sziszegte Josh. A gyerekek a falhoz bújtak, mikor elkezdődött a csata...

2024. Február 15. Reggel:
„Egy csapat titokzatos hős elkapta, s a rendőrség épülete előtt hagyta lekötözve a halottnak hitt Rebecca Crimsont és társait, illetve egy rakás egyértelmű bizonyítékot, amik alapján az említett nő és társai egy árvaháznak álcázott épületben gyerekeket prostitúcióra kényszerítettek, s ha kellett, megkínozták őket, a gyerekeknek már akkor le kellett különböző férfiakkal, akiknek elég mély volt a zsebe, illetve az alvilágba dolgozott, amikor elkezdődött a havi ciklusuk. Az egyik orvos felismerte az egyik, 16 éves lányt, akit azonnal magához vett orvosi kezelésre, illetve a társadalomba való beillesztés érdekében mondván, hogy az ő hibája, hogy nem vette észre, hogy baj van, s így akarja kárpótolni a lányt. Illetve a rendőrséget súlyos büntetés sújthatja, mivel korábban jelentették Rebecca jelenlétét, ám elzavarták a jelentőket megalázva azzal indokolva, hogy már meghalt ahelyett, hogy utánajártak volna. A hősök kiléte egyelőre ismeretlen, a gyerekek leírása alapján sisakot viseltek, golyóálló ruházatot hordtak, illetve az egyiküknél egy pajzs volt látható. A polgármester reggel elárulta nekünk, hogy hálás a város nevében, amiért nem hagyták cserbe a gyerekeket, mikor a törvény őrei hátat fordítottak segélykiáltásuknak, illetve a szerkesztőség is köszönetet nyílvánit a bántalmazott gyerekek névtelen őrangyalainak.”

Azta, benne vagyunk a TV-ben, még ha csak említésre is!*.* De Josh szólt előre, hogy ne merészeljek jelentkezni, hogy mi voltunk, mert ha nem tudják, hogy kik voltak, úgy nem leszünk nagy bajban. Aaaaaw, pedig olyan jó lenne híresnek lenni. Sad

De igaza van, jobb ha titokban tartjuk. Ám nem jelentette azt, hogy itt csak úgy megállunk! Ááá nem, hiszen így annyi olyan bűnözőt kaphatunk el, akik ellen nem tesz a rendőrség, így biztonságban lehet Tokió!

13 évvel később:
35 éves koromba tettük le végleg a hősködést, amikor is a rendőrség végre tette a munkáját, így nem kellettünk már. Eddig dolgozott az Őrangyal Brigád (a nép nevezett el minket), ma már teszik a tagok a dolgaikat: Josh és Milly egy múzeumban dolgozik, Eiji Bokszbajnokká vált, Ichigo harcművészetet tanít, Haru (Grifi) meg a rendőrségen dolgozik (na ezért lett komolyabb főleg!). Ami engemet illeti, én járom a világot különböző célok végett, közben ahol kell, segítek a rászorulókon. Hát igen, ez az életem jelenleg, s szeretem. Nem cserélném el a SAO-s életemre, hisz itt lehetek nagy hős, amiről mindig is álmodtam. Csak fel kell nyitni a szemünket!

by **Kokoro** Szer. Júl. 16 2014, 23:41

A kinti zajok tompák voltak. Nem mertem megmozdulni. Nem tudtam, mi történik. Még sosem volt ilyesmi. Mindig csend volt. A nevelők nem szerették a zajokat. A sikoltozást és a kiabálást. Csak akkor viselték el, ha a Vendég kérte külön. Olyankor nekünk is ránk szólt. Nekem még nem volt olyan Vendégem. De valakinek már igen. Félelmetes volt.
Ugyanúgy, mint ez. Ugyanolyan félelmetes. Elfehérednek az ujjaim. Szorítom a rövid szoknyám szélét. Vissza akarom kapni a régi ruhám. Azt, ami a SAO-ban volt rajtam. Vagy a páncélom. Amiben amazon lehetek. Abban... ellenállnék. Abban ellen tudnék állni.
Kinyílt az ajtó. Lehajtottam a fejem. Dübörgő lépteket hallottam. És más, egyéb zajokat. Kiáltásokat, üvöltözést, pattogtatást. A kinti hangko felerősödtek a nyitott ajtón túl. Egy kéz ragadta meg a kezem. Meglepődve néztem fel. Fiatal kéz volt, ismerős.
Az a fiú volt, aki a sisakot megvette. Abból a pénzből, amit a Kedves Vendég adott. Félelemmel volt tele a szeme. Ugyanis belenéztem. A szemébe, egyenesen.
Annyit mondott, "gyere". Én pedig mentem. Lassan és botladozva, türelmesen. Nem volt energiám futni. Távolodtunk a hangoktól, a zajoktól, a kiabálástól. Egy olyan ajtón mentünk be, ahol eddig sosem volt szabad. Ismerős sziréna ütötte meg a fülem, a falakon piros és kék fények villogtak. Rendőrség, ugrott eszembe a szó. Nem tudom, hogyan és miért.

Később megtudtam.
Nagyon hosszú volt a történet. És nagyon nem értettem. Rebecca Crimson. Csak ráztam a fejem. Nem. Ő a nevelő. Sosem volt neve. Nem tudtuk a nevét. Senkinek sem volt neve. Csak nekem... és az Kokoro. Houseki no Kokoro. Aincradból, az Angelic Voice céh tagja. Van egy kerek szobám a toronyban. Egy sakálom, Jackal, és egy pókom, Norm.
Kyrie Eleison.
Nem ismerem a lányt, akit így hívtak.
Majd később rájöttem, hogy tévedtem. Ismertem. De az a lány már halott. Rebecca Crimson ölte meg. Az első Vendég ölte meg. A SAO ölte meg.
Fokozatosan néztem egyre feljebb. A doktor türelmesen várt. Mindent megadott, mondanom sem kellett. Kellemes volt az otthona. De férfi volt. És a férfiak a Vendégek. Féltem, nagyon, eleinte. Lefeküdtem az ágyra, és vártam. De ő nem csinált semmit. Megsimogatta a hajam, megcsókolta a homlokom. És azt mondta, "Jó éjt". Majd kiment. Nem értettem, miért megy ki.
Másnap elmagyarázta. Elmagyarázott mindent a munkámról. Hogy mit dolgoztam, hogy mit kellett csinálnom. Csak egy ideig magyarázott. Aztán megnyugtatott. Talán azért, mert víz folyt a szememből.
Megtudtam, mi az a tévé. Olyan hangos doboz, amiben képek villognak. Viszont azt nyugodtan lehetett nézni. Kicsit olyan volt, mint a SAO. Abban hallgattam végig, mi történt. Még a kórházban, ahova bevittek. Rezzenéstelenül néztem. Az ujjaim kifehéredtek, ahogy szorítottam a szoknyám.
Nem tudom, miért. De azt tudtam, hogy a Sword Art Online volt. Ő mentett meg.
-Köszönöm.
Mondtam halkan. Kyrie-ként. Kokoro-ként. Az orvosra néztem. Az orrára. Az már nagyon közel van a szeméhez. Kérdeztem tőle valamit. Ő bólintott és mosolygott. Azt mondta, időbe telik. És hogy gyógyuljak fel. Ő majd intézkedni fog.

folyt. köv.

by **Rosalia** Vas. Júl. 27 2014, 16:25

Az eventet még jó ideig nem zárom le, viszont kiosztom a jutalmakat azoknak, akik eddig már írtak. Továbbra is be lehet szállni az eventbe és lehet folytatni a megkezdett játékokat is. Függetlenül attól, hogy ki hány postot írt és hány szót produkált, ugyanolyan mértékben jutalmazom a résztvevőket.

Jutalom: 300 arany és 1 db szabadon választható,
bármilyen tierű, gyakori kristály _vagy_ poti _vagy_ méreg.

Bejelentőben kérjétek a választott itemet, linkelve az itteni első postotokat hozzá, majd automatikusan beírhatjátok az adatlapotokra.

by **Hinari** Vas. Aug. 10 2014, 14:07

Ébredés

Most nem szólt zene. Hiányoltam. Nem tudtam mozogni. Nem tudtam sírni. Sírni akartam. Magam sem tudtam, miért.

Könnyes szemekkel meredtem a plafonra. Ennyit számított volna? A szerverleállásnál minden könnyebben ment, dühített a tehetetlenség, és az elkeseredettség belülről emésztett. Fogalmam sem volt, miért érzek így. Hiszen vége van. Többen nem fognak meghalni. Mindenki megmenekült. Akkor miért?

Bejött az első nővér. Ahogy meglátott, odafutott hozzám. Behunytam szemeim, léptei élesen koppantak a padlón. A géppel babrált valamit. Nem izgatott. Kezeim ökölbe szorultak. Miért nem vagyok elégedett?

Nem értek rám. Úgy rohangáltak, mint a bogarak, a hangosbemondó állandóan szólt, különböző számú kórtermekbe vezényelve a nővéreket és az orvosokat. Nem voltam egyedül. Mindenki felébredt. Arcomon megjelent az első mosoly.

- Oh hála az égnek! – anyum az ágy szélén sírt, kezeivel átölelve, de féltőn, vigyázón, nehogy kárt tegyen bennem. Ránéztem, de a fájdalomtól eltorzult az arcom, ő pedig sietve visszahúzódott, ám továbbra is engem nézett, boldogan, úgy, ahogy csak egy anya tud a lányára. Szólni akartam, akármit, ám nem tudtam megformálni a hangokat. Örültem nekik. A kezdeti, iszonyú érzésem elmúlni látszott, apró kétellyé húzódott vissza, mely ugyan ott kapirgált, utánam kutatva, valahol mélyen, ám a családom látványa hullámokban söpörte el. Itt voltak, mindhárman. Hiszen ezért harcoltam. Apa ott állt anya mögött, igyekezett visszatartani, ám rajta is tisztán láttam, mennyire el van érzékenyülve. Aggódtak értem. Szeretnek. Miért kellett bent ragadnom ahhoz, hogy erre rájöjjek? Elszégyelltem magam, de a viszontlátás oly édes volt, hogy legszívesebben őket öleltem volna, egész nap. Mosolyogva figyeltem mindkettejüket, majd tekintetem Naithenre tévedt. Két kezével a párkányon, nézett kifelé, a szél szőke haját simogatta. Ő komoly maradt.
Anyuék kimentek. Ketten maradtunk, közöttünk a csönd, amely minden másodperccel egyre nehezebb lett. Végül felém fordult, arca megváltozott, a komolyságot átvette a szeretettel vegyes együttérzés. Pillantását követve vettem csak észre az aranyserleget, mely ott pihent, ott fénylett mellettem.
- Sajnálom – mondta.
Már tudtam, mit éreztem felébredéskor. Illetve azt, hogy miért.

*

Lejárt a látogatási idő. Elfáradtam, ám gondolataim vissza-visszatértek a bent töltött utolsó percekhez. Megpróbáltam felidézni, mi történt, de minden homályos folt volt csupán. Sóhajtottam, a fájdalom fokozódott. Bejött egy nővér, újabb tűszúrás, tompa benyomások, hangulat, magány, csönd. Levették a sisakot, a sajtó bemondta, hogy már veszélytelen.
Alex!
Fel akartam kelni, de képtelen voltam mozogni. Súlytalanság. Béke. Zavaros álmok.

- Ple… - köhögtem. Torkomat égette a levegő áramlása.
- Kérlek ne erőltesd a beszédet. Még nem állsz készen.
Megráztam a fejem.
- Pleeeashhe… - nyögtem, arcomon olyan mértékű ijedtség ült, hogy a nővér elhallgatott. Kirohant, hogy pár perccel később egy orvossal térjen vissza. Össze kellett szednem magam. Tudnom kellett, hogy ő jól van-e.
- I’m listening to you – mosolygott a férfi.
- Al… - nyeltem egyet – Ahhkrl… - nem tudtam folytatni, a világ forgott körülöttem. Elájultam a megerőltetéstől.

Minden nap bejöttek. Biztatni, segíteni, akárcsak a jelenlétükkel is. Hálás voltam nekik, de Alexért nagyon aggódtam. Tudtam, ő maga mondta, hogy rossz volt a NerveGearje. Beszélni csupán szavakat tudtam, ám azokat sem érthetően. Naithen hozott egy lapot, ceruzát. Remegett a kezem. „Alex”. Megígérték, hogy megkeresik.

Nincs eszméleténél még, de életben van.
Megnyugodtam. Hiszen bíztam benne.

Köszi az eventet, Ró. ^^

by **Rosalia** Kedd Márc. 31 2015, 10:20

A topicot újra megnyitottam, ezután is van lehetőség ide élményeket írni, a dátum azonban ezúttal 2025. március 31. és van minimum szószám is, ami 500. Ezután fix 200 arany jár minden postolónak - fejenként, nem postonként. És igen, annak is jár a jutalom, aki korábban írt már ide!

by Ajánlott tartalom

[Event] Ahogy folytatódna...

[Event] Ahogy folytatódna...

Re: [Event] Ahogy folytatódna...

Re: [Event] Ahogy folytatódna...

Re: [Event] Ahogy folytatódna...

Re: [Event] Ahogy folytatódna...

Re: [Event] Ahogy folytatódna...

Re: [Event] Ahogy folytatódna...

Re: [Event] Ahogy folytatódna...

Re: [Event] Ahogy folytatódna...

Re: [Event] Ahogy folytatódna...

Re: [Event] Ahogy folytatódna...

Re: [Event] Ahogy folytatódna...

Re: [Event] Ahogy folytatódna...

Re: [Event] Ahogy folytatódna...

Re: [Event] Ahogy folytatódna...

Re: [Event] Ahogy folytatódna...

Re: [Event] Ahogy folytatódna...

Re: [Event] Ahogy folytatódna...

Re: [Event] Ahogy folytatódna...

Re: [Event] Ahogy folytatódna...

Re: [Event] Ahogy folytatódna...

Re: [Event] Ahogy folytatódna...

Re: [Event] Ahogy folytatódna...

Re: [Event] Ahogy folytatódna...

Re: [Event] Ahogy folytatódna...

Re: [Event] Ahogy folytatódna...