[Küldetés] Hősök útján

No, társam nevét és végre sikerült megtudnom. Ugyan nem kérdeztem, meg hát ő se kérdezte az enyémet, de azért az első ilyen kérdésre talán illett volna válaszolni. A válaszadás úgy tűnik, nála kissé késve érkezik. Harcművész... Ez kissé elgondolkodtad, keresem rajta a fegyvert, de csak az ujján lévő izét látom. Komolyan egy ilyen... valami lenne a fegyvere? Ez olyan kicsi és... hatástalannak tűnő. Ha a valóságban lennénk, semmi hasznát nem venné, itt még annyi a szerencséje, hogy ez egy játék, bármitől is származzon a karcolás, ugyanolyan halálos is lehet, ha olyan szintű a személy vagy a szörny. Fene se gondolta volna, hogy valaki valaha egy ilyen jelentéktelennek tűnő, fegyvernek nehezen nevezhető, ujjra húzható hegyes valamit fog használni.
Idegesen megrándul egy arcizmom, amikor a lány megkérdezi, mi a nevem pontosan. Valami idétlen névféleséggel próbálkozik, persze ez nem talál.
- Kre-myl-la - szótagolom neki, hogy megértse. - Kremylla - ejtem ki aztán a nevemet folyékonyan, segítve ezzel, hogy ő is képes legyen erre. - Ezen mi olyan bonyolult? - nézek rá értetlenül, hiszen komolyan nem értem, miért is olyan nehéz számára ez a név. Az Angelica Katharina bonyolultabb az én nevemnél... Szerintem.
- És ha belehalunk? Hagyjál engem a kihívással, első szintű vagyok! Nem fogok nekirontani olyannak, amit nem ismerek, és könnyedén az életemet veheti - förmedek rá, majd mondandója után hozzáteszem gondolatban, hogy tökéletesen leolvasható róla, miféle kihívásra vágyik: ivó- és drogozóverseny! Jó, most nem valószínű, hogy annyira látszódna rajta, de a bemutatkozásnál meggyőződtem erről a dologról.
- Hát... Ez igazán megnyugtató - felelek ezúttal a sárkánynak, és ez inkább csak nyöszörgés és sóhaj együtt, mint rendes, szépen kiejtett szavak egyvelege. Tényleg megnyugszok valamennyire, de ahogy meglátom a házikóból előjövő lényeket, szinte azonnal megfutamodnék. Ketten vagyunk négy ellen, szinte semmi esélyt nem látok a győzelemre. Főleg, hogy vörös indikátoruk van. Fafnirra nézek, eddig nem tűnt fel, de... neki is. Hirtelen megdermedek, és újabb szavai azok, amik kirántanak ebből a bénultságból. Félek, és erről nem tehetek.
Amire érdemes lehet emlékezni... Ránézek a sárkányra, egy óriás jut eszembe. Óriás... Valahol valamikor láttam valami óriással kapcsolatosat.
A pánik eluralkodik rajtam, ahogy végignézek ezeken a teremtményeken, és hirtelen nem tudom továbbvinni gondolataimat, pedig érzem, hogy ez egy jó irány egy meséhez.
Újabb szavak, amelyekkel újra visszarángatnak, aztán rájövök, hogy kénytelen vagyok gondolkodni. Egyszerűen muszáj a félelmemet valahova elzárni, hogy képes legyek koncentrálni. Néhány kalandot és kevésbé kalandosabb eseményt már túléltem... Most is túl fogom ezt, ha törik, ha szakad. Csak sajnos ez nem ettől függ... Előbb fog lemenni az életem, minthogy ezen az egészen végigmenjek élve. Mély levegőt veszek, az egész jelenet lassítva játszódik le előttem. Akaratom ellenére is a kardomhoz nyúlok, ez egy automatikus mozdulat, előhúzom, és kihasználva gyorsaságomat, már le is csapok. Olyan érzés támad bennem, hogy nekem kell megragadni ezt a helyzetet, hogy nekem kell kezdenem. Az első sárkányt támadom mind a három alkalommal. Mivel a támadásra koncentrálok, csak pár szót tudok közben mondani, mely jelzi: mesélek is. Amint elhátráltam onnan, folytatom a mondókámat, remélhetőleg nem fognak rám vetemedni ezek a játékosra éhes fiókák.

Három fal keríti körül az embereket. Három magas fal, melyek védik a megmaradtakat. Egyelőre még béke van, és a falakra nincs szükség, mint ezelőtt. Viszont ez az ötven éves nyugalom elhitette az emberekkel: nem kell már aggódniuk, itt nem lesz többé háború az óriásokkal szemben, kikkel ha nyílt terepen szállnának szembe, csúf vereséget szenvednének. Mindenki elkényelmesedett, mindenki a falon belül éli az életét, és szinte tiltottnak számít a kinti világra gondolni, ahol az óriások szabadjára öldökölhetik - illetve megehetik - azokat, akik kilépnek a biztonságot nyújtó kövek mögül. Nincs semmi, amivel bátran szembeszállhatnának ezekkel a szörnyetegekkel, csak két kard és egy manőverfelszerelés áll a rendelkezésükre. Az ágyúk nem érnek semmit az óriásokkal szemben: hiába repíti le a golyó a fejét, az egyszerűen visszanő, és egy karcolás sem marad meg rajta. Egyetlen gyengéjük a tarkón van...
Kezdetben azt sem tudták, miféle szerzetek ezek, azt sem tudták, békések-e, avagy sem, mindössze megjelentek, és elkezdődött a rettegés, melyet irántuk érez a nép. Nem tudták, hogy lehet őket legyőzni, nem tudták, hogyan is kéne védekezni. Mindössze a fal volt az, ami megmenekítette a megmaradókat a több méteres lények elől. Legyőzhetetlennek tűntek akkoriban, hiszen minden sebük begyógyult. Időbe került, mire a tökéletes fegyvert is megtalálták, és az óriások egyetlen sebezhető részét. Származásuk azonban még mindig kérdéses, fogalmuk sincs az embereknek, honnan jöttek, miért teszik azt, amit. Hogy miért esznek meg mindenkit.
Az ötven évig tartó nyugalom és béke okozta ellustulás talán jogosan történt, ám akkor sem kellett volna ennek megesnie. Az embereknek végig ébernek kellett volna lenniük, de a következő generáció már nem mondható olyan óvatosnak, mint az előző. Nem aggódnak amiatt, hogy valamelyik óriás lesz olyan szívós, és bejusson. Valószínűleg senki sem hitte volna, hogy valaha megtörténik az, ami már rég valószínűtlennek tűnt: egy ötven méter magas óriás jelent meg, melynek feje az első fal fölé ért, és berúgta a kaput, mely mindezidáig őrizte a bent élőket.

The member 'Kremylla Lyeen' has done the following action : Kockadobás

#1 '6-os dobókocka' :


--------------------------------

#2 '2 oldal halál/korona' :

Ez a napom úgy telt, ahogy az összes többi.
Mi is az? A szokásossal. Felkeltem, megmosakodtam, felöltöztem, majd elhagytam a céhházat. Ezután benéztem a boltomba, és ott is maradtam egy időre. Most nem volt egyetlen vevőm se. Aztán onnan elmentem küldetést csinálni. Egy öregasszonynak kellett előkerítenem a macskáját egy veszélyes erdőben, ahol farkasokkal kellett megküzdenem az életemért (és a macskáéért is, pedig az csak egy pixelhalmaz). A jutalmam ezért a félórás küldetésért csak egy étel és ital volt, nem pénz- és/vagy expjutalomra ment. Aztán elmentem edzeni, hogy azzal üssem el az egész délelőttömet - na meg a megszokott edzés utáni hosszú meditáció se marad ki ebből.
Nos igen, a meditáció. Az egyetlen olyan dolog, amiben az ember megtalálja a nyugalmat, ha sikerül teljesen kizárnia a külvilágot és kiürítenie az amúgy is csak a rossz dolgokkal teli gondolatait. Sajnos nekem jóból is, és rosszból is volt annyi minden, amit erre a meditációs időre kiborítsak a fejemből. Néhány jó dolgot tényleg nem árt végleg elfelejtenem, de sajnos nincs semmi lehetőség rá, hogy mindezeket a rossz gondolatokat örökre elsöpörjem. Sajnos felejteni és megbocsátani nagy nehezen megy nekem - a legutóbbi méginkább -, de valahogy csak túlteszem rajta ezeken. Nem hinném, hogy valamelyikünk valaha bocsánatot fog kérni a másiktól, de ha lenne rá mód, szívesen elásnám végre a csatabárdot Ayanival. Hihetetlenül hangzik, de mivel anno egész jól megvoltunk, szerintem ideje lenne ismét összefogni, hiszen mi frontharcosok vagyunk. Persze Ayanit ismerve ő biztos agresszív módon először nekem akar majd ugrani és fenyegetőzni. Hogy mit teszek, ha netán tényleg erre kerül a sor? Semmit, csak megvédem magam és megpróbálom jobb belátásra téríteni.
Éppen már hogy sikerült kiüríteni a fejemből minden gondolatot, mikor egyszer csak váratlanul megzavarja ezt a tevékenységemet egy váratlanul beugró üzenet. Egy újabb küldetés, vagy mi?

Reed írta:
Az emlékezet adja a halhatatlanság pillanatait, de a feledékenység a lélek egészségét. Jó felejteni.

Érdekes, hiszen az előbb gondoltam rá, hogy jó lenne elfeledni néhány emléket, erre meg itt ez a furcsa üzenet...
Puff, egyszer csak azon kapom magam, hogy akaratlanul is elteleportálódom a kedvenc helyemről (Kezdetek Erdeje), és ott találom magam valahol máshol. Hol vagyok? Mi ez a hely?

- Hát magával nehezen tudna elbánni.. max ha nagyon akarná. – nyújtom ki játékosan a nyelvemet a sárkány nyelvbotlására.
Egy furcsa hangot ki azonban a sárkica, és pár fura lény bukkan elő a semmiből.
- Hoho Fairy Tail mindenhol otthagyja a kézlenyomatát. – mondom nevetve.
Azonban a fiókák szavaira már elhúzom a számat. Mesélni… no most törhetem a fejemet… persze megtehetném, hogy nem teszek semmit, csak támadok, végül is  nem mondták, hogy kötelező mesélni, csak hogy ajánlott. Krima…. Krema… Kremylla… (navégre)… végül nekiállt mesélni, és hiába mesélt látszólag érdekesset a sárkányok részéről, mind a három támadása csak a levegőt sebezte le.
- Ha így hadonászol lassan a levegő fog elfogyni, nem az ellenség. – csipkelődök, de végül karba tett kézzel megállok – Aszongya… hát az Attack on Titan előzetesét elmondtad… nagyszerű én is ezt terveztem. De akkor legyen, mondjuk... hú hogy is volt anno a suliban? Mintha valami rémlene… Áh, megvan. Most előadom azt a kemény 3 verszakot, amit megtanultam aToldiból… 1 év alatt valamit muszáj volt tanulni….



Amint befejeztem a mesélést, elsuttogom a képességem aktiváló szavait, majd 2 villámgyors csapást mérek Fióka 1-re.

// képességpróba, ha sikeres Fióka 1 mérgeződik (részletek az aláírásban), majd 2 biztos találat Fióka 1-re //

The member 'Angelica Katharina' has done the following action : Kockadobás

'Római stílusos 6-os' :

éééééés a korona

The member 'Angelica Katharina' has done the following action : Kockadobás

'2 oldal halál/korona' :

- Tőlem aztán ne várjatok mesélést, míg ennyien vagytok.
Mondom majd deaktiválom képimet.

// képesség visszaütés: 2-t sebződök (előző körben is kellett volna), megtámadom Fióka 4-t, ha első támadás után pixeleződik, akkor kövezkezőt Fióka 3-ra megy, ha nem pixeleződött, akkor 2. táamdásom is 4-re megy //

Egy villámgyors bökés, és az egyik sárkinca ismét eltűnt az éterbe. Legalábbis a nagyja. A szavaimat azonban furcsáló tekintet következett tőlem. Mert a sárkánykölykök elkezdtek pityeregni. Most komolyan ennyire nyápicok, vagy csak magukra vették a dolgokat. A böhömnagy sárkány is felfigyelt erre… bár nem tudom mi a fenét figyelt eddig. Végül szót kért magának a sárkány. Felkacagok arra, amit mond. Komolyan ez volt az a nagy furcsálkodás. Letöröltem egy könnycseppet a szemem sarkából, ami előbb folyt ki a nevetéstől, majd nyugodtan hozzámondom.
- Az őrültség, és a vakmerőség egymás mellett járnak, én egy csöppet jobban vonzódok az előbb intézett fajtához. Meg sokan mondták már, hogy előbb mondom ki a dolgokat, mint mielőtt átgondolnám, ebben igazuk is van.
Miután jelzett a nagy sárkány egy füttyentéssel… amit az istenért hogy a francba csinált? Hisz a szája nem olyan, mint az embereké, és nekünk is alig megy ez… na mindegy… szóval füttyentett, mire visszahívta a kicsiket. Pedig elszórakoztam volna velük még, hiába csapkodom őket ilyen gyorsan, legalább nyújtottak nekem egy kis szórakozást. Még ha nem is mob harcra építek, legalább a kevés kitartásom miatt nem, de legalább az ilyen alkalmakra hagyhatnának nyugton. De amúgy jobban belegondolva az eddigi játékaim alatt egyszer sem láttam ezeket a lényeket. Bár kitudja, lehet csak egy event szerűség. Mikor közölte velem, hogy kiérdemeltem a könyvet, teljesen elvesztettem a fonalat. Hm-ögve figyelem, ahogy odaspawnol a kezeire egy könyv, majd nyújtja felém. Hát köszönöm szépen most szépen megvagyok szivatva. Veszek egy nagy levegőt, majd feltornázom magam a kezére, hogy odamehessek a könyvhöz, és megfoghassam, végül leszállok róla, és a kezeim között forgatom.
- Most akkor mit is kéne csinálnom vele?