[Küldetés] Hősök útján

Ásítok egyet, ahogy felülök az ágyban, és félig még csukott szemekkel az órára nézek.
Fél tíz.
Áhh, akkor még korán van...

[Egy idő múlva]

Ásítok egyet, ahogy felülök az ágyban... blablabla, a többit már tudjuk. Csak itt most nem fél tíz van, hanem szinte percre pontosan tizenegy. Jó, szeretjük a modern világ pontosságát: 10:57. Ez már eléggé előrehaladottnak ígérkezik ahhoz, hogy ne csak a felsőtestem mozdítsam meg (nem is igaz, a fekvésből felülésnél a láb izmai is megfeszülnek), és felkeljek az ágyból.
Most is ezt teszem, igaz, nem túl nagy lelkesedéssel, ahogy általában sem. Ismét csak pár mozdulat felölteni harci öltözetem, oldalamra varázsolni a kardom, és pár botorkálva megtett lépés után már frissen és éberen (haha) lépek ki a szobám ajtaján.
Bedobom a szokásos reggelit, közben még kissé kába agytekervényeim a mai nap szokványosságán tűnődnek. Félelmetes, mennyire ugyanaz történik ma is, mint a többi nap. Szinte látom magam, amint felteleportálok egy magasabb szintre, kimegyek a városból, és elkezdem ütni a mobokat. Vagy előtte írok egy üzenetet Nionak, hogy párbajozzunk egyet reggeli torna gyanánt? (Igen, tizenegy órakor.) Huhú, változatosság!
Sóhajtok egyet az iróniámra, majd kimegyek az utcára. Lépteim a Főtér felé vezetnek, és nem is áll szándékomban megtörni az útirányt. Ha a sors ilyen unalmas napot adott, akkor most viszonzom: még unalmasabbá teszem! Csakazértsem vagyok hajlandó tenni az izgalomért, és ez valamilyen szinten elégtétellel tölt el... persze rögtön realizálom magamban, hogy ez hülyeség.
Újból felsóhajtok, majd valami fura csillanásra leszek figyelmes. Arra fordulok, és meglátom, hogy az egy... könyv.
Ritkán volt nálam könyv a SAO világában. A valóságban szeretek olvasni, de ez a játék (játék?) valahogy mintha elvette volna a kedvem tőle. A Guide Bookon kívül talán csak egyszer-kétszer fogtam könyvet a kezembe, és most...
Megjött hozzá a kedvem.
Lehajolok, majd felveszem a földről. Egy darabig gyönyörködöm a két szimbólumban, majd kinyitom a szerzeményem. Azaz csak kinyitnám, mivel óvatlanságom jutalmaként egy szélfuvallat magától felhajtja a borítót, és pörgetni kezdi a lapokat. Számomra érthetetlenek a szövegek, talán valami régi, netalántán fiktív írásmód... de egy helyen végre megáll, és szemem ismerős írásjeleket pillant meg.
Elolvasom a verset (?), majd szemügyre veszem a két választási lehetőséget. Elme és Emlékezet... kérdés, hogy mit akarhat tőlem ez a könyv? Mert a vers egyértelműen az emlékezet mellett teszi le a voksát, ám ha a saját véleményem kérdezik, nem biztos, hogy azt választanám. Sőt, biztos, hogy nem azt választanám. De akkor...
Nem tűnik egyszerű szövegértési feladatnak ez az egész. Talán egy küldetés lesz? Csak egy módon tudhatom meg: nagy levegőt veszek, és ujjammal megérintem az Elme opciót.
Sötétség.
Rosszul válaszoltam?
Meghaltam?



[szerk: és persze, hogy pont azt írom, amit nem akartam ]

Átlagosnak mondható nap, ami a többihez hasonlóan a Kezdetk Városában telik el. Felkelek, elvégzem a reggeli teendőket, aztán az utcán kóborlok erre-arra. Az eddig eltöltött idő alatt leginkább csak ennek a szintnek ezen részével ismerkedtem, egyszerűen képtelen vagyok bátran cselekedni. Még mindig gúsba kötnek azok a szavak, és ha elképzelem, hogy szembekerülök valamivel, ami végezhet velem, egyszerűen megdermedek, és képtelen vagyok cselekedni. Valószínűleg ugyanez lenne éles helyzetben is, így hát egyedül semmiképpen se vállalok felderítőutakat a városon kívülre. Persze mostanság elég kevés játékos van ezen a környéken, így esélyem sincs, hogy fejlődjek. Vagy lehet, találkozok játékosokkal, csak nekem nem tűnik fel? Megeshet, hiszen nem épp a figyelmességemről vagyok híres...
Az utcákat róva néhány standhoz érkezek. Kirakodóvásár, és az egyik könyvekkel teli. Felcsillant szemekkel nézem azt a több tízet, ami ott hever, és lelkesen, gyermeki örömmel rohanok oda. Elkezdem megnézegetni a borítókat, belelapozok egyik-másikba, beleolvasok, és amikor felemelem már az ötödik könyvet, hogy megvizsgáljam, alatta megpillantok egy narancssárga bőrkötésű, kék (!) Nappal ellátott, címtelen könyvet. Amit az előbb kezembe vettem, lerakom egy másik helyre, és felveszem a narancsos színűt. Megfordítom, hátha azon az oldalán van a cím, de ott egy vörös (!) Holdat pillantok meg. Értetlenül bámulom a szimbólumokat, és hirtelen arra gondolok, hogy valaki nagyon színtévesztő lehetett, hogy így készítette el. Mindenesetre egy különös jelenségre is felfigyelek: fénylik. Valaki megőrülhetett - jön a következő gondolatom. Ki venne a kezébe egy ilyen kötetet hosszú időre?
Elgondolkodva a kérdésen, rájövök, hogy elég sok ember figyelmét felkeltené, és megeshet, hogy sokak arra a bizonyos hosszú időre maguknál is tartanák, ám a babonásabb fajta lehet, elkerülné nagy ívben.
Ahogy kezemben tartom, különös módon egy légáramlat fellapozza a könyvet, mire számomra érthetetlen írás kerül a szemem elé. Pislogok párat, hátha csak beképzelem, de nem. Na, hát egy ilyen könyvet biztos nem tartanék magamnál, nem fogom az időmet arra fecsérelni, hogy fordítsam - már ha van hozzá valahol szótár, mert ebben se vagyok biztos. És főleg ez az, ami miatt azonnal leraknám: szótárat hol a jó égben találok? Oké, könyvtár... De ha ez egy olyan írás, amit képtelenek voltak lefordítani? Jó, ez meg idétlen kérdés, valószínűleg van mindenhez szótár, ez pont egy olyan világ, ahol... Ilyenek vannak, ahol ezek direkt benne vannak. Azt hiszem.
Megint bizonytalanság, hurrá!
Már csuknám be a könyvet, amikor a szélnek köszönhetően a lapok tovább suhognak. Vagy a kíváncsiság, vagy csak szimplán az, hogy nem akarom összegyűrni az oldalakat, de még nyitva hagyom. A szél elcsendesedik, és a könyv egy másik helyen nyílik ki. Bele se akarok olvasni, mivel az előzőt tapasztalva kétlem, hogy bármi értelmeset ki tudnék hámozni a szövegből, de megakad a szemem egy szón: emlékezet. Nem figyeltem oda teljesen, csak kiszúrtam, így hát most figyelmemet oda összpontosítom, és a verset olvasom. Egy ideig értetlenül állok fölötte, ez inkább valami rejtélyes dolog, mint egy egyértelműen, kristálytisztán megfogalmazott mondanivaló. Vagy csak én nem ébredtem még fel ahhoz, hogy felfogjam a szavak mögöttes értelmét.
Megjelenik két opció, aztán egy kérdés is kirajzolódik. Azt hiszem, sikoltva eldobom magamtól a könyvet, de szerencsére csak megrándulnak az izmaim az ijedtségtől. Remegve bámulom a két szót: Elme és Emlékezet. A színeket nézve... Hát... Az Emlékezet a Hold lehet, az Elme meg a Nap.
Az éjszakát szeretem, a Holdat és a csillagokat. A Napot már kevésbé. Akkor minden olyan hangos - főleg én, éjszaka meg úgy... minden lecsendesedik, és én is képes vagyok befogni a számat, és csak bámulni ki az ablakon, nézve a fénylő pontokat.
Az Emlékezet fölé emelem a kezem - nem tartok attól, hogy ez veszélyes lehet. Ártatlannak tűnik ez az egész.
Még nem nyomom meg, elgondolkodok azon, hogy melyik lehet a fontosabb. Az Elme... Hát nem tudom, abból mennyi jutott nekem, de szerintem nem sok. Hiába van elmém, avagy eszem, azt nem tudom rendesen használni - már többször is bebizonyítottam. Az emlékeim meg fontosabbak, mint az ép eszem. Azok azok a dolgok, képek, amelyek egyéniséggé változtatják az embert, amelyek néha éltetik. És ebben a világban valószínűleg sokat számít, mennyi és milyen emléke van az embereknek. Valami tartja bennük a lelket, de hogy mi? Bennem biztosan az emlékek, és nem az elme.
Hozzáérek az Emlékezethez, mire minden elsötétül. Döbbenet lesz rajtam úrrá, és félek: rosszul cselekedtem, és kis, első szinttel már most végez velem ez a játék. Hát mégsem volt olyan ártatlan ez a kérdés, mint hittem?

Biztos mindenki azt a játékot, hogy idd le a másikat a sárga földig. Ha meg nem akkor gyorsan vázolom a szitut. Hívd ki az ellenfeled, rendeljetek magatoknak piát, és idd, míg bírod. Aki előbb lefordul a székből nem elég, hogy a büszkeségét le kell nyelnie, de az előre feltett értékét is elveszíti, mely aranytól kezdve, itemig bármi lehet. Na hogy a szabályokat tisztáztuk voltaképp bevallhatom, hogy már jó pár órája ezt „játszom” a bolondokkal, akik kihívtak engem. Ha italról van szó, én tuti nem vesztek. Jó igaz a hatás már-már mutatkozik rajtam is, de az nem vicces, ha te nem állsz be ennyi piától. Meg részegen sok vicces élményben is részt vehetünk. Például a múltkor szemtanúja voltam a rózsaszín mókus indiánok és a hupilila ékszerteknősök összecsapásának. Hú milyen jó meccs volt az… Bár így visszagondolva rá aznap tényleg elég nagy estém volt… vagy 3 napig nem bírtam kikászálódni az ágyból.
- Na, ki áll készen..*hukk* egy újabb menetre? *hukk* - kérdezem szépen lassan, néhány csuklást kísérve.
Nem sokára akadt is egy bátor jelentkező, aki a 3. pohár után, már feküdt is.
- Te ez most komoly? – kérdezem mérgesen – Szánalom, így piabírással inkább maradj a víznél. Na nézzük mit nyertem.
Odafordultam az egyik asztalhoz, ahol nyereményem pihent. Hm.. egy nyamvadt könyvet nyertem? Ez milyen szánalom. Most komoly olyannak tűnök, aki olyan sokat olvas? Mindenesetre a kép a tetején megdobogtatta a fantáziámat. Nincs is jobb józanosító, mint a pénz reménye. Nem vagyok, én zsugori kérem szépen, de jó, ha van zsebedbe valami, főleg ha magadnak kell fizetni az italodat. Azon gondolkodva mennyiért adhatom tovább, kis híján szívrohamot kaptam, mikor csak úgy hupsz kinyílódott. Végül megállt, és én kíváncsian fölé hajolok. Nagy nehezen végül sikerül kigabalyintanom az összemosódott betűk jelentését. Utána 2 gombra leszek figyelmes. Elme, vagy Emlékezet. Puszta kíváncsiságból, meg azért is mert én sosem voltam az ész embere rányomtam az Emlékezetre. Nézzük mit csinál.

(bocsi kuszaságért nem tudtam mit írni xD)

Igazából... fogalmam sincs, mi történik velem. Az a két választási lehetőség pont úgy nézett ki, mint egy küldetés elemei, de hogy valóban ilyesmivel van dolgom, azt nem tudom megállapítani.
Talán újból szórakozik velem a rendszer. Mikor... az történt, akkor egy rövid ideig még érzékeltem a sötétséget, majd mintha egy kellemeset aludtam volna. Csak éppen az az alvás tizenegy hónapig tartott.
Most is ez történne? Biztos mindjárt elalszom, és mikor ismét a Kezdetek Városának főterére teleportálok...
Eddig jutok merengésemben, mert világosodni kezd a kép. Furcsa, nem a főtéren vagyok... mi több, nem is a városban. Talán mégis egy küldetéssel van dolgom, vagy egy újabb bug, vagy... mindegy, ezen ráérek még gondolkodni.
Először is körülnézek. Vagyis körülnéznék, de olyan sötét van, hogy alig látok valamit... francba, hogy nem költöttem egy kis aranyat a Látásra, most aztán megjártam. De ha már így alakult, megpróbálom a lehető legtöbbet kihozni a helyzetből, és...
He? Nem vagyok egyedül?
Meglepődöm, mi tagadás, de ennek csak egy szemfelvonással adom jelét. Igaz, valószínűleg elég világos van ahhoz, hogy a másik játékos ezt is lássa. A lebegő... világító... izék, amik mintha szentjánosbogarak lennének, nem szolgáltatnak túl sok világosságot, de a fákkal karöltve mégiscsak képes vagyok látni valamit. Nem olyan rossz hát a helyzet, mint azt elsőre gondoltam.
-H... Helló! - mondom bizonytalanul. - Kyuushiro vagyok... nem tudod véletlenül, hol vagyunk? Hogy mit keresünk itt? Egyáltalán te hogy jutottál ide? - hangom nyugodtan cseng, miközben megszólítom az ismeretlent, azonban belül, rejtve nagyon is kíváncsi vagyok. Talán egy nagyon kicsit aggódom is. De ha ez tényleg csak egy küldetés, akkor mindössze teljesítenem kell, és nem lesz semmi baj...
Felfigyelek a zajra. Érdekes kombinációja a zörgésnek és a kongásnak, és elképzelésem sincs, kitől vagy mitől származhat. Mindenesetre elhallgatok, gyanakodva próbálom szememmel átfúrni a sötétséget, de hiába. Esélyem sincs. Nincs hát jobb ötletem, előhúzom Díszes Katanám, és teszek pár lépést abba az irányba. Persze nem sokat.
-Van ott valaki? - kérdezem hangosan, ez a három szó valahol félúton van a kiáltás és a normális beszéd közt. Annyira biztos elég, hogy ha értelmes lények vannak ott, akkor meghallják, és jobb esetben válaszoljanak is.

Talán ijedtségemben behunyom a szemem, és azért érzékelem tompán az eljövő világosságot. Annyi bizonyos, hogy behunyva van, arcom valószínűleg eltorzul, ezzel is kifejezve azt: a biztos halálra számítok abban a pár pillanatban, míg a sötétben vagyok. Persze semmi jele sincs annak, hogy bárki is meg akar ölni, és ahogy érzékelem környezetem nyugodtságát, ellazulok. Magam körül tapogatózok még mindig csukott szemekkel, és selymes füvet érzékelek. Csodálkozva emelem fel szemöldököm, és ezt követően szemeimet is kinyitom; szemhéjaim lassan emelkednek fel. Pislogok párat, egy pillanatra hunyorítok a fénytől, aztán kisimul arcom, majd körbepillantok, amint hozzászokok a fényhez. Meglehetősen kényelmes így, képes lennék elaludni. Először kellemesnek tűnő melegséggel süt a nap, ám ez egyre elviselhetetlenebbé válik - a szélnek köszönhetően azért ez az elviselhetetlenség valamelyest enyhül, de nem annyira, mint amennyire számomra is megfelelő lenne ebben a zárt ruhában, ami ráadásul sötét színű is.
Felülök, úgy nézek ismételten körbe, és meglátom a fa nagyságú... leveleket? Újabb szemöldökvonogatás következik, és ezt látva még több furcsaság után kezdek nézelődni. Persze nem látok semmi mást, csak végtelen síkságot és szavannaságot, és egy kunyhófélét a távolban. Kétkedve bámulom, aztán további kutakodás után egy másik alakra is felfigyelek nem is túl messze tőlem. Félredöntöm a fejem, és azon gondolkodok, megszólítsam-e. Nem sokáig tűnődök ezen, néhány gondolat után cselekszek is: négykézláb közeledek a számomra teljesen ismeretlen felé. Ha az illető még nem kelt fel, akkor megbököm, megbizonyosodva arról, hogy még él. Következő gondolatom rögtön az, hogy ha itt meghal valaki, akkor már nem így nézne ki, hanem pixelekként távozna innen... Szóval biztos, hogy él, már csak az a kérdés, eszméleténél van-e.
Kíváncsian figyelem a másikat, leginkább az arcát bogarászom valami változást keresve a vonásokon. Sarkamra ülök, már ha nem ébredt fel, és térdemre téve kezemet egyenes háttal ülök, és hol őt, hol pedig a messzeségben lévő házikót figyelem. Ötletem sincs, milyen messze lehet tőlünk.

(bocsi mint hiányzásokban írtam eléggé kedvetlen voltam jó ideig, és ha volt is szabadidőm néha írni nem volt hangulatom >.<)

Halkan szuszogva fekszek a földön. Halványan emlékszem a könyves dolgokra, de olyan fáradt voltam, hogy nem volt energiám semmihez. Sosem gondoltam, hogy egy kis olvasás ennyire kimerít. Legközelebb messziről el fogok kerülni minden betűt, számot, és minden más vackot, amivel túlságosan megerőltetném magamat.. cöh. Ráadásul valami bökköd. A hasamra fekszek, kezeimet fejemre szorítom, és nyöszörögve szólok, bár mivel a fejem a földön, így egy-két fűcsomót is sikerült megrágnom.
- Hagyj békén! Még 10 percet kérek! – mondom, de végül is nyöszörögve felülök, ásítok, majd az idegenre nézek fáradt szemekkel, aki négykézláb volt – Hm…
Elgondolkoztam, és ez látszott arcomon. Jobb kezem mutatóujjamat szám elé emeltem, a bal kezemmel megtámasztom a jobb karomat, és hangosan hümmögve meredek a lányra.
- Húú egek ura…. Ennyit ittam volna? – mondom idegeskedve, miközben a bökőm hegyét rágcsálom idegem levezetésébe – Kezdek berozsdásodni úgy, tűnik… - majd körülnézés után ismét hümmögök egy keveset, és gyanakodva a lányhoz fordulok – Ugye nem adtál be semmilyen hallucinogén anyagot? — mutatok rá vádlón a középső ujjamon lévő bökővel, majd választ nem várva felállok, és leporolva lábamat a házikó felé indulok – Nem érdekes… ha már úgyis képzelődök egy idő után úgyis megszűnik ez a nyavalyás álom, ha nem… nos akkor ülhetnék itt télig, nem változna semmi.
Elindulok, ám ha a csajszi nem követ, hátranézve sem nézve emelem fel kezemet, majd kiáltok.
- Jössz vagy nem? Nem foglak várni szóval döntsél gyorsan.
Ezzel karba font kézzel indulok meg egy kissé hullámos mozgással a ház felé. Egy-két óra és és jól leszek… bááár kitudja… lehet csak matt részeg maradok egész nap…

Saito? Bólintok a fiú válaszára, majd érdeklődve figyelem a további szavakat.
Ezeréves hold hírnöke.
Vezeklés a bűneimért.
Ahha.

Összehúzom a szemeim, majd olyan 'hülye vagy?'-tekintettel nézek rá - egy pillanatig. Utána ellazulok, és sóhajtok egyet.
-Oké, Holdhírnök, és tulajdonképpen hol is vagyunk? - teszem fel a kérdést újból, majd a vicc beismerésére én is elmosolyodom. Hogy az előttem álló játékos nem teljesen komplett, az tény, de talán nem is lesz olyan rossz vele együttműködni.
De mit is jelent ez a szó valójában?
-Elme? Akkor minden világos, én is azt választottam. - vagyis.. semmi sem világos. Ez egy küldetés... de milyen? És miért pont ilyen furcsa módon kellett belekeverednünk?
Mikor elindulok (természetesen kivont karddal, hisz az alapkövetelmény egy ismeretlen helyen) a hang felé, hamarosan meg is pillantom a forrását: egy csomó kicsi, fehér... izét. Nincs jobb szó ezekre, életemben nem láttam még hasonló teremtményeket... igaz, ez egy képtelen világ, ami valójában nem is létezik, így nem kell annyira csodálkoznom rajtuk.
Már csak az a kérdés, hogy tudajdonképpen... mik is ők?
Szemügyre veszem az izéket. Érdekel, van-e felettük indikátor, s bár Látás jártasság híján vagyok, megpróbálom kiszúrni a fejük feletti villanásokat - ha vannak. NPC-k? Mobok? Információ híján fogalmam sincs, mi a funkciójuk, de az meglep, hogy tudnak beszélni. Méghozzá gúnyolódva.
Hm. Érdekes.
A könyv láttán pislogok egyet, s talán még jobban meglep, mint a tény, hogy gyakorlatilag a sok kis fehérség mintha egy nagy lény lenne... a beszéde alapján legalábbis. Nem kell einsteini logika ahhoz, hogy rájöjjek: a feladatunknak köze van ahhoz a könyvhöz. Lehúzom menümet, aztán megjelenítem a térképet, hisz korábbi küldetéseknél már jó szolgálatot tett: igazam volt.
Hát ha játszanunk kell... nyugodtan, az idegesség legkisebb jele nélkül indulok feléjük. Szerencsémre. Mert bár a fzra hang nem zavar, az annál inkább, hogy... megy le a páncélom.
Ráadásul erre két lépés árán sikerült rájönnöm. Remek! Négy páncélpontom bánja, na meg egy nyilvánvaló lehetőség esélye. Na mindegy, akkor...
-Ki vagy te? Minek kell neked az a könyv? - kardom védekezőn magam elé tartom, hátrálok három lépést, és ha Saito el akar indulni, kinyújtott bal karommal állítom meg. Ha ilyen ütemben csökken az értékes páncélom, akkor esélytelen, hogy egy nyílt támadásban legyőzzük őket. Húznom kell hát az időt, és használnom kell(ene) az elmém... ha már azt választottam.

Grimaszolva figyelem a lányt, akire rátaláltam az imént. Úgy tűnik, ébredezik, csak hát nagyon nem akar az édes álomból kikerülni. Legalábbis valószínűleg édes, ha már kér még egy kis időt...
- Még tíz perc? Hát bocsánat, de nem éppen érünk rá! - válaszolok ingerülten, karba tett kézzel, kissé kivörösödött arccal az idegtől. A lány ezek után elkezd hümmögni. Megrándul néhányszor egy ideg az arcomon, aztán az előző mondatomhoz hasonló ingerültséggel, vagy inkább hisztisen teszem fel kérdésemet: - Most meg mi van?
Az idegen következő kijelentésére hitetlenkedve felvonom jobb szemöldököm. Inni? Most komolyan egy iszákossal kerültem össze? Na, hát ez aztán a jó előjel... Azt hiszem, fogok még én ezzel az akárkivel küzdeni. Mármint nem fegyverrel, inkább szavakkal és győzködéssel. Jóslatom pedig azonnal be is igazlolódik... Olyan kérdést tesz fel ez a nőszemély, hogy köpni-nyelni nem tudok hirtelen. Újabb hitetlenkedés látható arcomon, és szólásra nyitom a számat.
- Hogy mi a jó franc?! Te most komolyan ilyenekkel vádolsz? Megőrültél?! - fakadok ki véleményem szerint teljesen jogosan. Igen, én, mint drogdíler, vagy valami ehhez hasonló... Komolyan ezt nézi ki belőlem? Csak rám kell pillantani, és rögtön leesik az embernek, hogy ezekhez a szutykos, mocskos dolgokhoz semmi közöm. Soha az életben nem ittam, soha nem nyúltam alkoholhoz. Semmi ilyesmihez. Sőt, nem is akarok nyúlni. Csak az hiányzik, hogy én se tudjam megkülönböztetni, mint ez a személy előttem, hogy ahol vagyok, az valóság, vagy éppen az én, italtól elborult, valósággá váló álmaim egy része.
- Tél... Hát egy kis lehűlés nem ártana, valóban - jegyzem meg halkan, enyhén gúnyos hangon, remélhetőleg a másik nem hallja meg. Van egy olyan érzésem, hogy nem fogunk valami jól kijönni...
Ahogy a lány megindul, feltápázkodok, és én is veszem a fáradságot, hogy a ház felé induljak, felvéve a másik tempóját. Csak mire odaérünk, szomjan ne haljak.
Észrevéve a hullámos járást, inkább eltávolodok tőle, mielőtt rám tehénkedne, ezzel felborítva mindkettőnket. Semmi kedvem ahhoz, hogy egy hozzá hasonló rajtam fetrengjen. Meg amúgy se akarom, hogy bárki is rám essen. Az se opció számomra, hogy én essek rá a hirtelen lendületére. Ez az, amiből úgyszintén nem kérek.

Mindössze egyetlen lépésünkbe kerül, és máris a ház előtt találjuk magunkat néhány tíz méterre. Értetlenül állok ez előtt, mint ahogy sok más dolog előtt is eddig - voltak azért már érdekes kalandjaim, egyik-másikba akaratom ellenére csöppentem bele, de szerencsésen megúsztam. Annyi viszont jó ebben az egészben, hogy nem kell annyit kutyagolni, mint azt hittem. Azért ez rettenetesen hosszú táv lett volna, és ebben a hőségben nem valószínű, hogy túléltem volna. Bár... Jó, itt vannak életpontok, szóval a szomjanhalás nem fenyeget. Már ha jól hiszem. A játéknak a rendszerével még mindig nem tudtam megbarátkozni, még mindig szokatlan minden.
Annyira nem tudom megfigyelni a hatalmas építményt, mert egy... egy sárkány jelenik meg?! Hogy mi a csuda?!
Hátralépek egyet, ezzel kifejezve döbbenetemet és rémületemet egyaránt, majd meglátom a... teáscsészét a sárkány mancsában? Meg... Kanál? Mi folyik itt?
Értetlenül pislogok a sárkányra, aki úgy tűnik, nem bánt hatalmas, ijesztő kinézete ellenére sem. És még beszélni is tud! Ijedtemben vigyázzba állok, és igyekszek a kitörni készülő sikítást valamelyest elnyomni, visszaküldeni a helyére: a némaságba. Ez azért elég nehéz egy hatalmas szárnyas hüllő jelenlétében, de azért ez a haditerv sikeresnek mondható: nem sikítok, ennek ellenére mégis érzékelhető rajtam, hogy a legnyugodtabb sem vagyok - arckifejezésem mindnet elárul. Újra meghökkenek, amikor a lény bemutatkozik, és akaratom ellenére is kinyögöm a saját nevemet:
- Kremylla.
A következő kijelentésére felvonom egy szemöldököm. Keresés?
- Igazából azt sem tudom, hogy hogy kerültünk ide, keresésről eddig pedig szó sem volt. Egyáltalán mit kéne megtalálnunk? - kérdezem, miközben a sárkány cselekedetét figyelem, és ahogy előbukkannak az újabb teáscsészék, csak pislogok. Hamar megbarátkozok ezzel a különös szituációval, és képzeletben inkább egy embert teszek a sárkány helyére, vagy egy sárkánnyá változott embernek gondolom, és így már nem is olyan nehéz a társalgás. De azért... Különös az, amit csinál.
Megtölti a csészéket, és a kezünkbe nyomja, én meg megfogom, nézem a benne lévő teát, aztán felpillantok a sárkányra, választ várva az előbb feltett kérdésemre.
- És miért vagyunk itt?

Hát.. nem sok hijja volt eme becses pillanatnak, hogy majd kijött minden, amit ittam. Sosem bírtam, ha másnaposan kényszerített teleportációt hajtanak létre velem. Most, is mint említettem majdnem visszajött a régen látott róka kóma, amikor egyetlen lépésre több mérfölddel arrébb teremtünk.. vagy lehet csak én túlzot a méretarányokkal, sosem voltam jó matekból… meg mayarból.. fizika, töri, földrajz és a töbi, és a többi, jóformán csak tesiből voltam jó, de bukni nem buktam. Szerencsére azonban annyi mákom volt, hogy sikerült visszanyelnem a zöldmanót, de azért négykézlábon maradtam egy kis ideig, és lihegtem egy kis ideig biztosítva, hogy bent marad a kajám. Csak akkor emeltem fel a fejem, mikor hangokat hallok. Gyanakodva felnézek, és egy sárkány tornyosult a ház fölött. Ösztönszerűen talpra huppanok, és határozott tekintettel, teljesen merev testtartással védekező állást veszek fel. Annyi előnye van a bökőnek, hogy újra húzva szinte mindig harcra kész, és hát egyetlen nagyobbacska karcolás is elég itt, hogy a rendszer találatnak érvényesítse, és sebezzen ugyanannyit, mintha a fejébe döfném. Azon viszont még sosem gondolkoztam el, vajon mi történne, ha beletörném a célpontba a felszerelésem… vajon simán csak elpixeleződne? Vagy állandóan sebezné a célpontot, míg meg nem hal, vagy ki nem veszi a sebből? Egyszer ki kell majd próbálnom… Viszont z a sárkány krapek vicces egy jószág volt azt meg kell hagyni. Ekkor monstrumként apró kis teáscsészékbe töltöget, meg kínál, szinte már szakadok, annyira röhejes. Viszont legalább társnőm nevét megtudtam. a társnőm felfigyelhet rá, hogy most már józanabban viselkedek… na jah az extrém helyzetek mindig kiütik belőlem az alkoholt, ezt gyűlölöm magamban… Viszontegyelőre csak némán állok teát szürcsölöm a teát amit kaptam.

A lány négykézláb való lihegésére egyszerűen nem tudok reagálni. Egy ideig bámulom, aztán elfordítom a fejemet, és forgatom a szemeimet - lehetőleg úgy, hogy ne lássa. Amilyen az első reakciója, olyan a viselkedése. Úgy tűnik, meglehetősen sokat alkoholizál, ha már ennyitől így kikészül.
A sárkány újabb kérdésére oldalra biccentem a fejemet. Akkor voltak már előttünk mások is ugyanezzel a feladattal, gonddal, tudom is én, mivel. Különös... De mégis mi lehet ez az egész?
Miközben ezen gondolkodok, és a sárkányt hallgatom, a teámból kortyolgatok lassan, hogy minél tovább tartson. A magam részéről ízlik, és ahogy elfogy, valószínűleg kérni fogok még egy csészével. Amíg viszont van, addig kiélvezem a tea minden egyes ízletes kortyát.
Lenyelem az épp számban lévő italt, és összevonom a szemöldököm, majd megszólalok.
- Azok? Fél könyv? - teszem fel első kérdéseimet. - Kikről... tetszik beszélni? - Először elgondolkodok azon, hogy tegezzem-e vagy inkább magázzam, végül az utóbbinál döntök. Az azért mégis illendőbb, főleg egy sárkánnyal szemben, aki lehet akár... több ezer éves is. Hihetetlen, hogy ezek a pikkelyes testű lények, elélhetnek akár eddig is. Már ha a hiedelmeknek lehet hinni.
Mesélés. Különös egy történet, és az "azokra" meg is találom a válasznak vélt feleletet: Hugin és Mugin, a két holló. A teámat szürcsölgetem továbbra is, és igyekszek megérteni mindent, ami elhangzik, még ha elsőre kissé nehéznek is bizonyul - teljesen idegen a történet, ráadásul nem érzem magam otthon benne; szokatlan. De nagyjából kikerekedik minden, ahogy átfuttatom rajta újra és újra a gondolataimat, ahogy emésztgetem magamban. Tulajdonképpen csak meg kéne keresnünk egy fél könyvet, aztán egyesíteni a másik féllel, már ha... jól értettem. Csak kérdés, merre kereshetnénk.
Feltenném azt a kérdést, hogy mégis merre kéne indulnunk, ám a sárkány felemelkedik, így inkább még hallgatok. Kíváncsi vagyok, mit szeretne még, mert hát nyilván nem hiába mozgolódik. Ám amit kérdez, nem nyűgöz le túlságosan. Éppen nyelek, és a kérdést hallva félre is csúszik, mire elkezdek köhögni, és hevesen ütöm a mellkasomat.
- Maga szerint egy első szintű képes lenne bármire is? - kérdezem hitetlenkedve, még mindig fuldokolva, de hamar eláll ez az érzés. Kivörösödött arccal, szinte zihálva nyugszok meg, aztán a sárkányra emelem aggodalmas tekintetemet.
- Gondolom, nincs más választásunk - nézek rá savanyúan.

//Elnézést a késésért, azt hittem, ide már írtam... De akkor ezek szerint rosszul emlékeztem //

A sárkány összehúzza, szemmel néz rám. Csak ne nézegessen, mert kibököm a szemét. Egyelőre elég bajom van, nem fogok tereferélni fölöslegesen senkivel. Vagy lehet, más miatt néz rám? Most különben elgondolkodtam, de különösebben nem töröm magamat, egyelőre hagyom, had magyarázzon a sárki. Nem mintha túl sok mindent fel tudnék fogni, abból, amit mond, de hát legalább tűnjön úgy, mintha figyelnék rá, nem? Azért a zavarodottság kilátszik a szememből… most komolyan ki a franc az a Hugin… meg… ki is volt a másik? Az is valami gin… Na, mindegy. A történet többi részét is sikerült úgy ahogy, szakaszosan megjegyezni, de azért kicsit nehézkesen ment. Tisztára anno történelem órákra emlékeztetet, és mint említettem azt hiszem nem kedveltem a történelmet. Ki szereti a végeláthatatlan unalmas múltat? Nem tom más hogy van vele, de én a jelenben élek, és a jövő jobban izgat. Mindazonáltal mikor végre befejezte felcsillan a szemem. Végre valami izgalom! Remélem, le kell győzni vagy miegyebek. Elmosolyodok, és boldog hangon szólok.
- Köszöntem a teát. Mellesleg… Angelica Katharina szolgálatotokra, 6. szintű harcművész. Amm… Kyra… vagy… eh bocsi mi is a neved, elég bonyolult egy neved van. – vakarom meg zavart mosollyal a fejem, majd folytatom – Mindegy, legyél határozottabb. Egy kis kihívásnál nincsen is élvezetesebb. Legalábbis… a mentális kihívásokat, én személy szerint nem szeretem, gondolom, látszik is. – nevetek fel.
Megmozgatom kicsit a jobb karomat, és hallgatom a bökő lágy zörgését. De imádom kiélni szadista énemet. Másképp nem egy bökővel harcolnék. A bökő kis sebet ad, legalábbis a valóságban. Jó nem vagyok annyira szadista, hisz nem a fájdalomokozásért csinálom, hanem csak élvezem a harcot ennyi.