Mashava City

Te is figyelni kezdesz. Kérdést látok a szemedben, és valami szomorúságot is... Ezért nem kérdezek semmit, amikor végül válaszolsz. TaHiSeAo... úgy sejtem ezt a csapatot a barátaiddal alkottad... Akikkel vagy történt valami, vagy pedig csak hiányoznak, mert te beléptél a SAO-ba, ők pedig nem...
 - Ne haragudj, hogy megzavartalak az emlékezésben... - mondom, szinte suttogva, megértően. Nagyon is meg tudom érteni, ha dühös lettél rám, ha dühített a jelenlétem... Már túljutottam rajta, hogy elvesztettem Takashit... de az évfordulónk, és a halálának az évfordulója még mindig kritikus napok, amikor inkább eltűnök valahova, egyedül... Csak azért nem állok fel, és sétálok el rögtön, mert kérdeztél.
- Miért ne lennék kedves hozzád? - válaszolok kérdéssel, én is a te szemedbe nézve. Barátságos tekintetemben őszinteséget, és jószándékot láthatsz tükröződni - És azért dicsértelek meg, mert tényleg tetszett, ahogy játszottál. Segíteni meg nem teljesen tudatosan akartam... Szinte reflex, hogy ha valaki elesne mellettem, megpróbálom megfogni, hogy visszanyerje az egyensúlyát. - teszem hozzá a többi kérdésedre is a választ.
 Figyelem ahogy feltápászkodsz. Mikor a padhoz lépsz, arrébb csúszok, hogy biztosan legyen helyed leülni
 A szavaid végleg meggyőznek arról, hogy megzavartalak, és jobb lenne, ha egyedül hagynálak... Ezért állok fel, és indulnék el. De megfogod a kezem, úgyhogy mégiscsak visszaülök.
- Nem bántottál meg - válaszolok és a szemedbe nézek, hogy leolvashasd, hogy valóban így van - Csak nem akarlak zavarni, ha egyedüllétre vágysz - teszem hozzá, bár szeretnék maradni, mert úgy érzem, talán segíthetnék neked valamiben... Valahogy más a letargia, amit belőled érzek, mint amit az évfordulón az emlékek váltanak ki...
- Szép helyet választottál az emlékezéshez - jegyzem meg. Talán meg sem hallod. Továbbra sem akarlak zavarni, úgyhogy csendben gyönyörködöm a tájban, néha lopva rád pillantva. Igyekszem megfejteni téged, hogy tényleg tudjak segíteni neked, ha szükséged van rá.

Fel vonom szemöldököm, a válaszom pedig egyszerű a miért ne lennék kedves kérdésre.
- Mert fellöktelek az ajtónál. Mert nem vagyok veled kedves. Mert az arcom egy mutánsé. Leginkább azért, mert játékos gyilkos vagyok.
Az idegent figyelem és kíváncsi vagyok mikor fog elrohanni sikítva. Az a furcsa, hogy valahogy most kedves vagyok vele. Valahogy máskor ruháit fogva emelném arc magaságba. Majd talán még az arcát is meg nyalnám egy bizonyos jelmondat elött. Hmm friss hús te az enyém vagy. Majd játszi könnyedséggel elengedném, vagy a földre lökném. Még is talán az, hogy kedves velem meg a tekintette is hasonlít Aoi tekintetére ezt hozza ki belőlem.
- Utoljára Aoi dicsért meg, a tekinteted olyan, mint az övé volt.
Halkan hümmögtem, de magamnak szolt miközben támaszkodtam a fegyverbe kapaszkodva. A földet bámulva meredten szorosabban kezdtem markolni a pallost.
- Néha én magam se tudom, hogy mi lenne a jó. Tudod ez volt az egyik kedvenc helyünk. Véletlen jutottunk ide mikor eltévedtünk a városban. Persze a perverz bugyi mániás Zaki hibája volt.
Fel emeltem a fejem és szememben némi könny csillogót. Aztán le is gördült le egészen a porba. A lányra pillantottam és el mosolyodtam, amit maszk nem takart, mert idő közben félre húztam. Ha már társalgás van, ne hogy már ne lehessen érteni amit, mondok.
- Gondolom, te nem rég ébredtél. Én vagy is mi elég régen úgy két éve.
Letörlőm a rakoncátlan cseppeket és hányatd dőlők a padon.
- Ezt ne mond el senkinek, hogy Seishin ilyen is tudd lenni.

Szóval te voltál, aki nekem jött. Nem, nem haragszom, de ha nem mondod ki, nem tudtam volna, hogy te vagy.

– Nem hiszem, hogy szándékosan löktél fel – kezdem a reakciómat. – Azt pedig nem várom el, hogy kedves legyél egy idegennel. Az arcod szerintem kifejezetten szép lenne, ha nem takarná el félig az a maszk. Ami pedig a gyilkolást – teszem hozzá, ekkor először pillantva a fejed fölött a zöld indikátorra... Valóban érdekesen működik a rendszer... – ameddig nem tudok konkrétan a dologról, addig nincs sem jogom, sem okom ítélkezni emiatt. – zárom le a mondókámat. Látom, hogy valamin csodálkozol. Nem tudom eldönteni, hogy mi lehet az.

Aoi… Gondolom a TaHiSeAo csapatból Ao… Furdalni kezd a lelkiismeret, hogy a jelenlétem az évfordulón túlmenően is eszedbe juttatja a barátaidat… Éppen ezért nem kérdezek semmit, hagyom, hogy te mesélj, ha akarsz.

 Zaki… Újabb név, de ezúttal nem a legbelsőbb baráti körödbe tartozó személyt takar… A „perverz bugyimániás” kifejezés valahogy eszembejuttatja vörösindikátoros ismerősőmet? barátomat? még mindig nem egészen tudom hányadán állok vele.

 Könnyezni kezdesz, engem pedig a lelkiismeretem kezd furdalni, mert én juttattam eszedbe a dolgokat…

- Ne haragudj… - suttogom, alig kivehetően.

Megnyugszom, amikor felnézel, és elmosolyodsz. Félrehúztad a maszkod, és pedig látva a valóban gyönyörű arcodat, barátságosan visszamosolygok rád.

– Ennyire lerí rólam? – nevetek fel visszafogottan a megállapításodra. – 8 hónapja járkálok Aincard utcáin – osztom meg veled az információt. – Neked mennyi időbe telt hozzászokni az itteni élethez? – kérdelek elkomolyodott arccal. Mert bárhogy küzdök ellene, néha még mindig maga alá temet Takashi halálának emléke…

- Tehát így hívnak – mosolyodok el, mikor megkérsz, hogy ne beszéljek a könnyeidről senkinek, és közben megosztod velem a nevedet. – Ne aggódj Seishin, tőlem senki nem tudja meg – teszem hozzá mosolyogva, de komoly tekintettel. – Én egyébként Chakna vagyok – adom meg én is a nevet, amin szólíthatsz, és amivel a későbbiekben is megtalálhatsz, ha szeretnél.

 Furcsa érzéssel tölt el, hogy valószínűleg kivételes véletlen, hogy nem egy felvett szerepet játszva ismerhetlek meg, hanem az igazi valódat láthatom. Nem akarok ezzel az Isten adta lehetőséggel visszaélni, de ki szeretném használni arra, hogy komolyabban megismerjelek.

- Ebben tévedsz az arcom nem szép. Inkább torz, egy genetikai betegség miatt.
Nos igen, tudom aki idebent meghal az oda kint is. Még régen meg ígértük egymásnak, ha egyikünk meghalna. Közben felébredne, a valódi világban a többieket kiszabadítja. Információt úgy lehet manipulálni, ahogy a kedvünk, tartja. Aki egy ilyen világot létre tud hozni pár hamis hírt, simán kreál amit bemutat az ittenieknek.
- Az csak sima bosszú volt Hidért. Azt a céhet pedig eltöröltük és így elejét vettük, másokkal is megtörténjen a dolog.
Fel emelem a kezem és elő hívom az item listát, egy kis szövet zacskó szerűséget veszek elő belőle. Sima egyszerű keksz, íze szinte semmi csak rágcsálni való.
- Nem bántottál meg. Egyébként igen, én azt hittem, hogy csak pár hónapja.
Nem nézek Chaknára csak feléje nyújtom az íztelen kekszet. Szeretne venni, akkor most nyugodtan markolhat pár darabot. Igen az eltöltött idő talán én jobb helyzetben voltam. Inkább úgy fogalmaznék, hogy mi.
- Két éve ébredtünk Zaki, Tatsu, Aoi, Hide és én. Még voltak akkor ott páran, de úgy döntöttünk jobb, ha csapatba verődünk. A többit gondolom, ki találod magadtól is, hogy miért vagyok most egyedül. Ők voltak a barátaim ezek a nyavalyások.
Nem tudom, hogy mért mesélem el neki mind ezt. Talán látok vagy érzek benne valamit. Nem tudom, lehet, mert ennyire barátságos és elfogadó. Nem ítélkezik elsőre, de még másodikra sem. Na meg persze átlát a dolgokon, talán tud olvasni a sorok közt. Nagyot sóhajtok és most rá pillantok, érzek valamit, amit rég éreztem. Szimpatikus nekem, de ettől a dologtól félek. Nem akarom megkedvelni őt is, hogy aztán...

Nem foglak tudni meggyőzni, hogy ne lásd ilyen negatívan magad. Legalábbis ilyen hamar nem. Csak ingatom a fejem, mikor torznak nevezed az arcodat.

 A gyilkosság kérdése is lassacskán a helyére kerül. Nem ítéllek el, de kettős érzés van bennem. Egyrészt: Híd az egyik legközhelebbi barátod volt, így valahol átérzem a helyzeted. Másrészt, annak ellenére, hogy Shu nem értett egyet velem az, amit mondasz, igazolja számomra, hogy ez a játék olyanokat is gyilkossá tesz, akik odakint sosem ölnének…

Egy mosollyal elfogadom a kekszet, amivel kínász, de csak egyet veszek ki a zacskódból.

– Csak nagyjából fél éve kezdtem el ténylegesen játszani,  és nem vagyok túl ügyes – mesélek vállat vonva. Ha érdekel valami, majd kérdezel, addig viszont nem akarlak a részletekkel terhelni.

Megint mesélsz valamit. Én pedig rakosgatom össze a darabkákat. Az utolsó mondatod közben láthatod, hogy elkomorul az arcom. Megosztottad velem a veszteségedet. Ez eszembe juttatja a sajátomat, és arra ösztökél, hogy én is kimondjam.

– Sajnálom… - kezdek neki, majd folytatom – Én is elvesztettem idebent azt, aki a legfontosabb volt nekem… - nem nézek rád, miközben ezt mondom. Meredek a szafarira, és felidézem Takashit. Most nem hagyom, hogy eluralkodjanak rajtam az érzelmek, de az arcomról láthatod talán a letargiát. Percek is eltelnek, mire megint rád nézek. A nyíltságod engem is arra késztet, hogy nyllt legyek veled, de ez kicsit megijeszt, mert komolyan még senkivel nem beszéltem itt magamról.
– Ezek szerint most egyedül játszol? – kérdezlek egy kevésbé múltidéző témában, hogy a letargikus hangulatot kicsit oldjam, remélhetőleg sikerrel. És mert a hasonlóságok miatt kíváncsi lettem rád. Mondjuk ezt a világért sem árulnám el neked…

Egy kicsit sokat beszélek, de végül is ha már meg történt nem lehet vissza csinálni. Az meg beszédesebb vagyok valakivel nem azt jelenti szimpatikus nekem. Nem inkább ellenszenves és biztos soha nem fogom még csak megkedvelni sem.
Ennél nagyobbat nem is tudnék magamnak hazudni. Még is miért mesélnék neki és kínálom meg a drága ám iszonyatosan íztelen kekszből ha nem lenne szimpatikus?

Figyelem, ahogy elvesz egy szemet, és ahogy mesélsz a sejtésem igazolódik. Tényleg nem túl régóta játszol.
- Chhh ostobaság.....életben vagy még tehát nem is vagy annyira ügyetlen.
Hopp mi is ez? Egy hamisítatlan Seishinféle dicséret a vagány burok mögül beszólva.
Látom szemedben a fájdalmat, és még ha nem is mondanád tudnám egy vagy több embert elvesztettél, aki fontos volt neked. Az ki vagy kik lehetek, azok mindegy a lényeg biztos szeretheted. Amikor ki is mondod, már tudom egy emberöl lehet szó.
Arcod persze mást mutat, de még ebben a virtuális világban sem tud hazudni a tekintet.
Most tettlegesség következik, legszívesebben egy kokit adnék Chaknának. Inkább csak kezem a fejére helyezem. Rég nem érintettem meg senkit így ilyen formában, ezért kicsit esetlenek hathatott a dolog.
- Ha ennyire fontos volt neked, szerinted azt akarja látni ilyen vagy? Szép emlékezel, mert amíg emlékszel, addig életben van. Ha ezt csinálod, én magam késztetlek mosolygásra és azt pedig nem akard, mert fájdalmas lenne.
Most már biztos, hogy nem szimpatikus nekem. Talán még az is lehet egyáltalán nem kedvelem. Persze ez teljesen ellent mondás annak, amit valójában gondolok és érzek.
- Igen már egy jó ideje. Mert nem igazán bízok senkiben.
A lányra nézek, de szememen, ahogy nézem, nem tudok változtatni. Az arcom ösztönös mimikáján sem.
- Tudod egy kicsit ellenszenves vagy nekem. Nem tudom miért, de így érzek és kész.
Persze ez nagyon nagy hazugság. Hogyan lehetne ellenszenves valakinek egy egyén, ha ennyit mesél magáról neki? Hogyan lehetne az, ha maga módján vigasztalni akarja és dicsérni? Egy kicsit is figyelsz az arcomra, ami szabadon van, a szememre és a hangomra, ahogy mondom. Biztosan le esik neked, hogy igazából nem neked hazudtam a szavakkal. Ahogy és amilyen sorrendben ki mondtam, hanem magamnak. Mert talán már ennyiből sejted, nem mert nem akarok meg ismerni és meg kedvelni másokat. Ha nem azért mondom ezt, mert nem akarom újra azt látni elvesztek valakit, akit kedvelek.
- Egyébként híd el nekem, jobb, ha ez rajtam van. Igen fel tűnt néha maszkon kalandozik a szemed.
Elengedem a lány fejét, és ha nem húzódik, el egy kicsit közelebb húzódok hozzá.

Egyáltalán nem zavar, hogy sokat beszélsz, sőt. Örülök neki, hogy olyannak látsz akivel mindezt megoszthatod.

Elmosolyodom a dicséreteden. Érzem, hogy annak szántad, ha kicsit nyers köntösben is.

A letargia az arcoról abban a pillanatban tűnt el, hogy a fejemre teszed a kezedet. Rád mosolygok, és bólintok a mondandódra.

- Tudom. – teszem hozzá, még mindig mosolyogva – Igyekszem is vidám lenni, de néha nem tudok. És látod, más mosolyt is varázsoltál az arcomra – fűzöm hozzá, már-már nevetve.

– Hadd legyek gonosz – kezdem huncut mosollyal. – Szerinted a barátaid azt akarnák, hogy így legyen? Hogy egyedül maradj? Ha ezt csinálod, én maradok melletted, ameddig csak szükséges, az pedig fájdalmas lenne – itt szünetet tartok – Vaaagy, hazaviszlek, és te leszel a petem. Ez még fájdalmasabb lenne – nevetek mostmár, és remélem, hogy rád is ragad belőle.

Magaddal próbálod elhitetni, hogy nem vagyok szimpatikus, bár nem értem miért. Mindenesetre szó nélkül nem hagyom ezt a megjegyzésedet sem. És hidd el, én nagyon figyelek, mindenre, és általában értelmezni is tudom a gesztusokat.

– Hát, nekem te kifejezetten szimpatikus vagy – mosolygok rád lehengerlően. A tekintetem pedig ha tudod értelmezni, elmondja, hogy átlátok rajtad, egyenlőre.

Elszégyenlem magam, hogy ilyen feltűnően néztem a maszkodat…  De mondanom kell erre valamit, úgyhogy ez épphogy csak észrevehető marad.

– Az ilyesmit szeretem inkább magam eldönteni – mosolygok, de a hangomban minden számonkérés, felszólítás vagy sértettség nélkül. Egyszerű, barátságos megállapítás volt.

 Nem húzódom el, úgyhogy közelebb kerülünk egymással. Nem tudom, mit kérdezhetnék, amivel nem juttatom eszedbe méginkább a gyászt, de valamit megtudhatok a válaszodból rólad, és a barátaidról. De az előző szóváltásból csak eszembe jut végül valami.
– Odakint is hordtál maszkot? – kérdezem, őszinte érdeklődéssel a hangomban. – Már, hogyha nem kellemetlen erről beszélned… - teszem hozzá udvariasan az elutasítás lehetőségét… Majdnem elszoktam már ettől idebent, amit akár jó jelnek is lehetne tekinteni...

Sikerült egy kis mosolyt csalnom az arcodra, ami tetszik. Nem kell a fájdalmas módszerhez nyúlni. Egy csirkének az lenne, mert kellene egy tolla és egy mezítelen láb. Gonoszságot említed, nem tudom, mire gondolsz, és csak kérdőn tekintek rád. Aztán le esett a dolog, én, mint házi kedvenc.
- Nem, biztos nem akarnák. Nem akarok senkit se megkedvelni. Nem akarok elveszteni még valakit akit, kedvelek.
Majd elmosolyodom a pet szó miatt végül. Talán nem is lehet rossz a házi kedvencek élete. Mi gondja lehet végül is? Eszik, alszik egész nap meg néha meg fürdetik.
- Háát ha etetsz és simogatsz. Meg fürdetsz, ha meg bolhásodok talán még bele is mennék. Jahh igen egy dolgot ki kötök, ágyban alszok!
Halkan kuncogok én is, azért mert amit mondtál, azért mert amit mondtam. Majd nem ugyan azokat a szavakat használtad, amit én. Ez kicsit sem zavart, sőt tetszett így akar kirángatni a szürkeségből.
- Ettől viszont tartottam végén még tényleg azon kapom, magam ágyad végében kell dorombolnom bőrszerkóban.
Elég furcsa lenne és biztos vicces, ha tényleg meg történne a dolog. Egy kép jelent meg lelki szemeim előtt és alig bírtam vissza fogni, ne nevesek fel hangosan.

Majd a mosoly lassan le olvad arcomról és meg rázom a fejem.
- Nem oda kint nem hordtam csak egy szemkötőt, amikor kimentem az utcára. Tudod mikor kicsi voltam sokat csúfoltak. Mutánsnak és szörnynek hívtak néha. Nagyon mélyen meg maradt bennem ezért szégyellem, ahogy kinézek.

Nagyon kedves és nem húzódott el, amikor közelebb húzódtam. Meg tudott nevettetni, ahogyan én is öt. Még azt is szépnek találta, ahogy zenéltem. Bízni talán fogok tudni benne, ettől még nem kötelező kedvelnem is. Kekszet elteszem és nagyot sóhajtok.
Láthatóan remegő kezekkel nyúlok a maszk felé. Még a vak is láthatja, most félek, nem azért mert arra készülök amire. A válasz az, amitől félek és a reakció.
Ki füzöm a csatot és le emelem a maszkot, ami eddig az arcom takarta. Az eddig eltakart szeme most lehunyva. Láthatod, nem holmi seb vagy más dolog miatt takargatom magam. Mert arcom mind két fele ugyan olyan, már amit látni lehet az odalógó hajtól.
- Remélem...remélem, nem szaladsz el.
Látszik, ez ügyben gátlásos vagyok, és félénk. A maszk hiába került le jobb kezemmel eltakarom, amit eddig takargattam. Szeretném is meg nem is a dolgot, de félek, attól mit szólsz majd. Hiába sejtem te nem olyan vagy, nagyon is hasonlítasz bizonyos dolgokban Aoira.

Van bátorságod meg fogni a kezem és finoman el venni. Vagy más módon rá venni vegyem el. Talán meg lepő dolgot láthatsz, és rá jössz, miért szégyellem azt, ahogy kinézek.
Ugyan is az egyik szemem zöld, hisz ezt Láttad is és arra számítana mindenki a másik is az. Nem is tévedhetnek ennél nagyobbat. A másik szemem ugyan is egészen világos kék, mint az ég.

Látom a kérdő tekinteted, de aztán azt is, ahogy megérted mire gondoltam, úgyhogy nem fűzök magyarázatot a szavaimhoz. Az arcom viszont elkomorodik, és a tekintetem komoly, és megértést sugárzó lesz a válaszodra. Ismerem az érzést… Én sem akarok még valakit olyan közel engedni magamhoz, mint Takashit… Mert félek az újabb veszteségtől…Na persze… Tachi ebből az állapotból nagyrészt kirángatott, de kigyógyítania belőle neki sem sikerült teljesen.

Újra elmosolyodom, amikor felsorolod a feltételeit annak, hogy a petem legyél… Reagálni csak a kiegészítésed után reagálok a dologra.

- Nem is rossz ötlet, bár a bő szerkó nem az én stílusom, legyen inkább csipkefehérnemű – mosolyodok el. Nem célom pimaszkodni veled, csak szeretném kicsit vidámabbá varázsolni a hangulatot. ezért csipkelődöm, finoman.

A te mosolyod eltűnésével együtt komolyodik el az én arcom is. Amit mondasz, jellemző… Főleg a gyerekekre… Nem viselik el azt, aki egy kicsit is más, mint ők, legyen vak, süket, vagy látványosan különböző a többiektől. Ha lesznek gyerekeim, igyekezni fogom megtanítani nekik, hogy ők is ugyan olyan gyerekek, mint mindenki más…
- Nem szabad néhány tapasztalatlan, tanulatlan gyerek véleményére alapoznod az önképed! – szalad ki a számon, mielőtt teljesen végiggondolnám, mit akarok mondani.

Végig figyelem, ahogy a maszkot elkezded lecsatolni. Meglep, hiszen nem volt szándékomban rávenni, hogy megtedd. Félsz, én pedig csak azért nem mondom ki, hogy ha nem akarod, nem kell levenned a maszkot, mert hirtelen nem jöttek számra szavak…

Ahogy a maszk eltűnik, mondhatni hibátlan arcot látok meg alatta. Se egy sebhely, se más elváltozás…

Nagyon félsz, és nem tudok mást tenni, csak bíztatóan mosolyogva megrázni a fejem: Nem, nem szaladok el, ebben biztos lehetsz. Amit eddig a maszk takart, most a kezeddel igyekszel elrejteni. Nem én vagyok az, aki ilyenkor fizikailag beavatkozva segít túllendülni a gátlásaidon. Ezt a harcot neked kell megvívnod, én pedig annyit tehetek, hogy melletted maradok, és igyekszem lelkileg támogatni benne. A legegyszerűbb módja, hogy a feszültséged oldódjon az, hogy beszélgetünk, így én is ezt teszem, mintha nem történt volna semmi, kivéve a kedves, hálát is tükröző, barátságos mosolyomat.
– Engem azért piszkáltak egy darabig, mert a nagymamán Miko volt – mesélek hasonló, persze kevésbé meghatározó tapasztalotomról. – Azután megértették, hogy ettől még ugyanolyan vagyok, mint ők, és ő is egy normális nagymama, és elfogadták a dolgot. – teszem mellé a tapasztalatom pozitív oldalát, mert így őszinte a dolog. Nekem volt, aki átsegített azon az időszakon, aki miatt erős tudtam maradni, és a piszkálások közepette is mosolyogva játszani, akivel lehetett.

El mosolyodom, a csipke hallatán. Talán nem is lehet rossz az a csipke dolog. Biztos szép ruhák lehetnek, fehér és fekete kék és lila csipkék.
- Nem szabad néhány tapasztalatlan gyerekre hallgatnod.
Mondom egy fél mosollyal Chaknára nézve. Azt gondolva, na most vissza kaptad alaposan. Nem értem, hogy kellett őt piszkálni azért mert miko vagy is ha jól tudom papnő volt a nagymamája. Szerintem nagyon szép lehetett. Sajnos csak képekről láttam olyan ruhákat és templomokat.
- Azért ez más mint.....
El vettem a kezem az arcom elöl és Chaknára néztem. Beharaptam az ajkam és lassan ki nyitottam a szemem félve. Egyik szemem kék volt, most már ő is láthatja a másik zöld.
- Tudod ez...
Nagyot sóhajtottam és félre néztem kicsit még nyakam is behúztam. Vártam azt amit mondani fog.
Utoljára nekik mutattam meg azt ahogy kinézek, és ők nem ítéltek el a dolog miatt.
Inkább tetszett nekik és egyedinek találták a betegségem. Talán még meg is dicsértek azt hiszem.
- Tudod ez egy betegség heterokormia, egy genetikai mutáció szóval igazából mutáns vagyok.
Közben elfordultam és kezembe fogtam a maszkom újra készen arra vissza vegyem.

Ugyan azt mondod te is, amit én mondtam neked. Elmosolyodom, és láthatod rajtam, hogy igazából felesleges a jótanács: Hála a körülöttem lévőknek, az az időszak nem volt rám komolyabb hatással. A célomat viszont úgy néz ki többé-kevésbé elértem: Ha meg nem is nyugodtál, de elhatároztad magad, és elvetted a kezedet a szemed elől. Meglepődtem ugyan, de nagyon figyelek, hogy az arcomon és a tekintetemben ne láthasd meg, mert biztos vagyok benne, hogy félreértenéd. Azért lepődtem meg, mert nem számítottam rá, hogy heterokrómáról van szó… Szerintem ezzel nincs semmi baj, sőt, kifejezetten szép tud lenni. 

– Gyönyörű szemed van – szólalok meg, ebben a mondatban engedve megmutatkozni az ámulatot, amit éreztem. – Képesek voltak emiatt bántani? – kérdezlek értetlenül. Elkeserítő…
- Sok minden mutációnak számít. – jegyzem meg halkan mikor kijelented, hogy mutáns vagy – Például a hatodik ujj is. Ettől még senki nem lesz kevésbé értékes, vagy kevésbé ember. – fűzöm hozzá, és figyelem, hogyan reagálsz. Azt is, hogy a kezedbe veszed a maszkot.

Úgy érzem, hogy a hangulatnak jót tenne, ha máshol folytatnánk a beszélgetést.

– Meghívhatlak valami sütire, vagy teára? – kérdezem, mert egy süti vagy forrócsoki mellett jobb hangulata van az embernek. Tudom, hogy ez esetben megint felveszed a maszkot, de ez nem zavar, mert tudom, hogy feszélyez, ha nincs rajtad. Közben föl is állok, é kicsit megrázom a kezemet meg lábamat az ülés után. Ha igent mondasz, akkor el is indulok befele a városba. Elméletileg itt is van egy cukrászda, és teázó, az egyiket biztosan megtaláljuk. Remélem most is igaz lesz, hogy a környezetváltozás, és a tea oldja a feszültséget, és jobb kedvre derít.

Csak pislogok a dicséret hallatán, jól hallottam és jól látom? Ez dicséret volt?
Kezdenek Chakna szavai egyre nagyobb hatást kifejteni rám. Kicsit most olyan mintha boldogságot éreznék, vagy ahhoz hasonló dolgot. Ahogy ki mondta a szavait kedvem lenne meg ölelni és oda gömbölyödni hozzá, mint egy macska.
Csak bólintok a szavaira miszerint igen képesek voltak. Egy gyerek sok mindenre képes, egy régi mondás szerint is. Egy gyerek nagyon kegyetlen tud lenni, még ha azt nem is veszi észre, mert még nincs tisztában a dolgok mikéntjével.
Ha engedi meg ölelem, ha nem a következőt, akkor is ki mondom. Mivel kedves szavai és az ennyire barátságos kirántott a burokból, amit magam köré alítottam.
- Köszönöm, hogy igy gondolod. Azt is elfogadsz, olyannak amilyen vagyok.
Ha engedted, hogy öleljek, eltávolodok tőled. Ha nem akkor is kicsit félre nézek mintha szégyellős lennék, vagy mintha olyat mondanék, amit még magam elött se igazán akarok bevallani.
- Tudod igazából.... én kedvelek egy kicsit. Ezért kérlek, vigyáz magadra, és ha kell, csak szólj és meg védelek, mint egy hűséges és harcias pet.
Szavai hallatán el mosolyodom, és csak bólintok, először majd fel veszem a maszkot. Meg könnyebbülés lesz úrrá rajtam, ahogy arcom és szemem ismét takarásba kerül. Emellett úgy érzem, hogy ha a lány társaságában vagyok, nyugodtan lehetek ön magam. Mert ő olyannak fog nem is olyannak kedvel, amilyen vagyok és elfogad teljes valómban a testi hibámmal együtt.
- Etes, szeres és fürdess.
Kuncogok halkan a kijelentésemen, mert eszembe jutott az előbbi petes mondatom.
- Csak akkor, ha meg ígéred, hogy legközelebb én hívhatlak meg.
Pallosom el teszem az inventoriba és követlek, kíváncsi vagyok hová is fogsz vezetni. Normál esetben soha nem követnélek igy, de a beszélgetésünk miatti apró, törékeny fonál, ami kialakult most ezt súlya. Kövesd, és talán még bízhatsz is benne, de vigyáz azért. Ahogy ezen el gondolkodok, eszembe jut, most olyan vagyok, mint egy kóbor macska, akit talán épp befogadni vagy meg etetni készülnek.

Igen, jól hallottad, megdicsértelek, nem kell ilyen meglepetten nézned. Hiszen ez teljesen normális dolog, nem valami szenzáció.

Neveletlen gyerekek. Ez jut eszembe amikor bólintasz, és eszembe jut, hogy azonnali hatállyal tanfolyamra utalnék minden első gyermekes szülőt arról, hogy  miként kell megtanítani a gyerekeket az emberségre. Engedem hogy megölelj, viszonzom is, aztán megsimogatom a fejed a gondoskodó nővérek, majdhogynem anyukák mozdulatával.

A köszönetedre nem mondok semmit csak szélesebbre húzom állandó mosolyom, és szeretetteljes, barátságos tekintettel nézek rád. Nincs mit megköszönnöd. Nagy önuralommal sikerül ura maradnom az arcvonásaimnak, amikor bevallod, inkább magadnak, mint nekem, hogy kedvelsz. Majdnem kuncogni kezdek azon, ahogy küzdesz a gondolattal. De megértem, miért óvakodsz elismerni.  A mondandód további részére habozás nélkül bólintok.

– Vigyázok magamra ne aggódj, és ha bajba kerülök, hívlak. – fogadkozom, komolyan – De cserébe te is ígérd meg, hogy nem keresed a bajt. – teszem hozzá, mert azért te is eléggé beloptad magad a szívembe az aranyosságoddal, hogy aggódjak érted.

Mosolyogva nyugtázom, hogy akkor mehetünk, és akkor sem lesz kisebb a mosolyom, amikor visszaveszed a maszkot. Csak a szememben csillog valami, ami az enyhe szomorúságra emlékeztet.

Veled kuncogok, mikor megint felhozod a pet témát, majd komolyan bólintok.

– Megígérem – már a második ígéretem ma neked… Sok lesz, bár nem érzem tehernek.

– És, melyikhez van kedved, egy sütihez, teához, esetleg fagyihoz? – kérdezlek, miközben már el is indulok, lassú léptekkel, hogy hamar utolérhess. Aztán egymás mellett sétálva megyünk a városba.
– Te hol húztad meg magad Aincardban? – kérdezem, hogy ne szakadjon meg a beszélgetés. Természetesen, ha nem akarsz nem kell válaszolnod, de valóban kiváncsi vagyok rád.

Kicsit meglepet arcal nézzek Chaknára, én a bajt keresni? Mi csoda az a baj jahh már tudom.
- Nem kell aggódnod kedves gaszdám Seiagol nem keresgél baj és ütleget. Seiagol maga a baj ki konkurenciája a nagy Lucifernek.
Kuncogok kezem szám elé helyezve. Én mint Lucifer versenytársa na persze viccnek is rossz. Mi közben egy más mellett sétálunk, hiába csak most találkoztunk úgy érzem ez egy szép ismeretség kezdete. Oh hogy is volt abban a régi filmben?
"Lui ez egy gyönyörű barátság kezdete." Igen talán ez a helyzet, olyasmi szökkent szárba ma amiben régen volt részem. Még most is félek legbelül attól újra részem legyen benne.
- Ez már a második ígéreted, nehogy túlzásba vidd és végén még én legyek a gaszda.
Kacsintok jó kedvűen Chaknára, miközben pici baráti ugratásnak vagy talán csipkelődésnek lehet tanúja Sei részéröl.
- Igazából nekem mindegy, csak fahéjas legyen. Annyira imádom, a fahéjas dolgokat mint macskák a macska mentát. Neked is megfelel akkor lehetne süti az mellett jól el lehet beszélgetni.
A szállásra célozva nos, legszívesebben nem mondanám el. Viszont hazudni se szeretnék az igazság viszont kiderülne előbb vagy utóbb úgy is.
- Volt régen egy ház, de ma már nincs igazi otthonom. Csak kóbor macska ként járom a szintek közti fogadókat és szálás helyeket.
Régen a csapatunknak valóban volt egy háza, de még ha meg is lenne az a ház. soha nem lennék képes újra belépni oda.

Elnevetem magam. A kedves olvasmányaim közé tartozik Tolkientől a Gyűrűk Ura, és nagyon találóan utalsz rá, újdonsült barátnőm.
- Azért, ha valami veszélyesre készülsz, vagy bajba kerülsz, szólj - mosolygok rád, közben elküldve egy barátságfelkérést. Mert szeretném, ha elérnél, illetve tudni, hogy jól vagy.
 Mintha a gondolataimra reagálnál, megjegyzed, nehogy túlzásba essek az ígéretekkel. Ugratni próbálsz vele. Pajkos mosolyra húzódik a szám.
- Megígérem, hogy ma nem ígérek már meg semmit - fogadkozom, még a kezemet is a szívemre téve. Aztán kiöltöm feléd a nyelvemet. Én is csipkelődök kicsit. Fő a vidámság, ez a jelszavam a veled töltött időre.
- Hm... Egy fahéjas kakóhoz mit szólsz? - kérdezem, közben pedig már meg is látom a kis kávézót, ahol valószínűleg találunk ilyesmit.
 Az arcod kicsit elkomolyodik, amikor szóba hozom a szállást. Anélkül is tudom, hogy valószínűleg a barátaiddal laktál, hogy mondanád. Mint ahogy érzem, hogy nem szívesen mondod el...
- Ezen változtatni kell. Nekem nemrég lett otthonom. Ha gondolod, segítek találni egy helyet, ahol bármikor meghúzhatod magad. - ajánlom fel, komoly tekintettel. Szeretnék segíteni, ezt egyértelműen láthatod. Leginkább azért, mert nagyon is átérzem a helyzetedet, mert mielőtt a Vigoval találkoztam, én is pontosan így voltam: Se barátaim, se otthonom, emiatt pedig nyomorultul éreztem magam még a depresszión túl is.
Közben megérkezünk a kávézóhoz, és mivel én hívlak meg, előre megyek, és a befelé nyíló ajtón belépve, megfogom neked, és megvárom, hogy belépj. Utána keresek egy asztalt, és miután te leültél, én is helyet foglalok.

Egy kicsit lesütöm a tekintetem, kicsit rossz érzésem támad. Gyorsan el hessegetem magamtól az érzést. Folyton bajban járok kéz a kézben mi ketten együtt. Nem birok ellenállni, ha lehetőségem van feldúlni egy nyugodt fogadót. Nem kedvelem a vörös játékosokat. Igazából, ha lehetőségem van, vagy esélyem akkor megölöm őket. Vagy igyekszek, azon lenni káték börtönébe juttassam őket. Ez csak vegytiszta bosszú semmi más. Nagyon nyomos indok kell ahhoz, hogy vörösnek ne ugorjak neki azonnal.
- Nem ígérek semmit, biztosat csak annyit megpróbálom betartani.
Mosolygok azon ahogy Chak nevet, ahogy pajkosan mosolyog. Most már kénytelen vagyok elismerni bekövetkezett, amit nem akartam. Rekordidő alatt meg kedveltem valakit és újra kimerek mondani bizonyos dolgokat.
- Nyáhá! Dugd csak ki még egyszer! Bele hara.. izé bele csípek!
Hangosan és vidáman szólok felháborodást tettetve csekély sikerrel. Szinte már a nyelvemen érzem a fahéjas kakaó izét. Nagyot is nyelek, érzem, ahogy virtuális szájpadlásom belebizsereg.
- Chakna nyugi, eddig is meg voltam ezután is megleszek. Nem akarlak terhelni a problémaimmal.
Lehető legkedvesebb mosolyom veszem elő a zsebemből és villantom az egyetlen barátomra.

Valami zavar… De nem tudom kitalálni, hogy mi… Talán az, hogy törődnek veled? Félsz, hogy valakinek baja esik körülötted, mert miattad aggódik? Nem tudom, de most nem is kérdezek rá. Majd legközelebb. Mert lesz legközelebb, ebben biztos vagyok.

 Mosollyal nyugtázom, hogy tulajdonképpen beleegyeztél, hogy megkeress, ha gondban vagy. Szavadon foglak, ne félj  :p

 Folytatódik a tréfálkozás, én pedig még mindig jóízűen nevetek, mikor „felháborodsz”, ugyanakkor a mondatba beletörik a nyelved. Valószínűleg, mert alig bírod a nevetést visszatartani  

 - Szóval fahéjaskakaó – nyugtázom mosolyogva, bólintva a reakciódat a finom ital említésére. Telitalálat, ha jól látom, ennek pedig örülök.

– Óh, én nyugodt vagyok – mosolygok rád, hozzád hasonlóan kedves, barátságos mosollyal – Ettől függetlenül nem hagyhatom, hogy „elkallódj” – egészítem ki a mondandómat – És nem terhelsz vele, mert segíteni akarok, és ha megtehetem, az nekem is jó. – fűzöm hozzá, utalva rá, hogy kicsit még mindig a depresszióval küzdök, bár már egészen biztos, hogy győztes harcot vívok ellene. Na persze, amíg rá nem kérdezel a részletekre, nem fogod érteni az utalást.

 Mikor helyet foglalunk a kis kávézóban, rögtön magunkhoz intem az egyik pincért, miután megbizonyosodtam róla, hogy csinálnak fahéjas kakaót is, meg az én kedvencemet is.

– Egy fahéjas kakót kérünk sok sok fahéjjal – pillantok rád, hogy megerősítsd óhajodat – És egy rumos-mandulásat – bökök az étlapon a nekem megfelelő tételre.

 Ameddig az italokra várunk, figyellek kicsit, bár a maszkod igencsak nehézzé, majdhogynem lehetetlenné teszi a feladatot, hogy a mimikádat figyelhessem, így marad egyetlen, látható szemed.

– És, ha nem számít tolakodásnak, egy hozzád hasonló lány mivel tölti idebent a mindennapjait? – teszem fel a lehető legegyszerűbb kérdést, ami eszembe jut, hogy a beszélgetés tovább menjen, és még némi információt is megtudjak rólad. Merthogy, még mindig megvan a rossz szokásom, hogy szeretek a lehető legtöbbet kideríteni az emberekről, különösen, ha ennyire szimpatikusak, mint te.

Örülök, hogy össze akadtam Chaknával. Még mindig, nem tudom meg szokni, hogy ilyen. Túl barátságos nekem, túlságosan is kedves. Jól esik, de még is kicsit zavar a dolog. Még mindig tartok, félek attól túlságosan is meg kedvelem. Pedig már érzem, hogy menthetetlen vagyok nagy dózisú Chakna túladagolásom van.
- Kicsit olyan vagy mintha a nővérem lennél. Vigyázni akarsz és óvni a rosszarcú alakoktól.
Fel kel tette az érdeklődésem, hogy miért jó neki az, ha segíthet. Talán valami viszonzást vár? Tekintetem meg komolyodott egy picit. Ahogy közeledtünk a cukrászda felé úgy vette fel a régi fényét. A rideg hűvös tekintet vissza tért részben.
- Neked miért jó, ha segítesz rajtam?
Kíváncsian kérdeztem rá a dologra, miközben csak bólintottam. Igen a fahéjas sok fahéjjal, sokkal és még sokkal többel. A pincér nem érdemli meg, hogy akár csak rá nézzek, csak egy npc vagy jk aki olyan, mint a többi.
- Sok mindennel, ha kedvem van, zenélek, ha kedvem van gyakorlók. Vagy a szintek közt bolyongok és vadászok. Néha teljesítek 1-2 megbízást is, amire alacsony szintű jk kérnek meg.
Csak ennyit csinálok általában, néha mást is. Alkalomtól és helyzetöl függően, a saját szabályaimat betartva.

A harmadik ember vagy idebent, aki eszembe juttatja, hogy nincs testvérem, de vágyom rá, hogy legyen. Elmosolyodom.
– Nem is rossz hasonlat – szólalok meg – jobb, mint a petes. Sei, ezentúl csak Huginak foglak hívni – bólintok nagyot, mintha valamiben megállapodtunk volna. – Komolyan gondoltam, hogy bármikor nagyon szívesen a segítségedre sietek, ha szükséged van rá. - teszem hozzá komoly tekintettel.
Elgondolkodom ezen, úgyhogy nem tűnik fel, hogy elkomorodik az arcod, és az sem, hogy elgondolkodtál valamin. A kérdésedre megállok, hátra fordulok és kicsit megijeszt, hogy milyen komolyan nézel hirtelen. Előveszem a legjobb pókerarcomat, így ezt te nem láthatod, csak annyit, hogy pár pillanat elteltével szélesen elmosolyodom, és hihetetlenül őszinte tekintettel válaszolok.
– Egyrészt, és ez a nagyobb szeretem látni mások mosolyát és örömét, ezért szeretek segíteni. Másrészt mert segít kicsit „felejteni”… Vagyis… pontosabban elterelni, és kordában tartani a gondolataimat és az érzelmeimet. – mosolygok még mindig, barátságosan.
Megérkezik a kakaónk, és elkezdünk beszélgetni is.
– Az látszik a játékodon, hogy sokat gyakorolsz. Kérlek, majd máskor is játssz nekem! – reagálok lelkesen, de visszafogottan, mert nem akarlak megijeszteni a hirtelen kitörő lelkesedésemmel. – Egyénként, én is körülbelül ezt szoktam tenni, de merre felé szeretsz mászkálni, és milyen típusú megbízásokat fogadsz el? – kérdezlek tovább, így gördítve tovább a beszélgetést, és kifejezve érdeklődésemet.
Közben jóízűen kortyolgatom a kakaómat, és figyelem az arckifejezésed változásait. És lassacskán elhatározássá válik, hogy nem foglak engedni elkallódni, és akkor is „zaklatni” foglak az érdeklődésemmel, ha magadtól nem keresel. O, és nem fogadok el egy mondatos válaszokat. Részletesen ki foglak kérdezni, hogy hol jártál, mit csináltál, hogy érzed magad… És valahol itt állítom le magam a gondolatmenetben, hiszen nem akarok tolakodó, és udvariatlan lenni…. De szeretném tudni, hogy minden rendben veled…

A komoly tekintetem hirtelen átt vált mi csoda? Jól hallom tekintetbe. Nem birok meg szólalni, az, amit mondtál nagy hatással van rám. El is fordulok és némán követlek egy darabig.
- Sose volt testvérem, és azóta senki sem volt aki igy beszélt volna. Vagy is nem igazán...
Nem tudom befejezni a mondatott, mert alaposan bele keveredem. nem találom a meg felelő szavakat. Furcsa ez az egész, lopva Chaknára pillantok. Valahol legbelül még mindig viaskodok magammal. Nem, nem szabad közel kerülnöm, de még is akarom. Vágyokrá már szinte betegesen, őrülten vágyok, arra legyen valakim, aki a barátom. Erre igaz a szavaim miatt talán, de huginak akar hívni. Talán meg sem érdemlem, hogy ilyen bizalommal legyen felém.
Közben a beszélgetés, már ha a fél mondataimat lehet annak nevezni tovább halad. Két kézre fogom a nagy kakaós poharam és meredten nézem azt. El szégyellem magam, amiért tévesen azt hittem akar valamit cserébe tőlem. Na, igen tényleg akar, de az arca a szavai azt mondják mosolyt és boldogságot akar.
Szabad szemem sarkában apró könnycsepp gyűlik, majd gördül le az arcomon. Míg másik oldalt nedvesedik a maszk szövete. Kicsit remegő hangon szólalok meg.
- Szabad tudnom, hogy mit szeretnél elfelejteni? Miért akarod kordában tartani az érzelmeidet?
Nem iszom egy kortyot sem még mindig. Egy csepp sem menne le a torkomon jelenleg. Picit szipogva elő veszek egy hangszert, ami most nem az ocarinám. Kezemben tartom, nem inkább szorítom. Nem muszáj, tudom, de nem magam miatt akarom. Szeretnék adni, viszonozni és mosolyt és boldogságot adni a nővérkémnek.
- Nem örülnél neki, ha elmondanám. Merre szoktam néha járni és mit csinálok pontosan. Egy szer segítettem kipucolni egy kazamatát néhány alacsony játékosnak. Már volt dolgom vörös játékosokkal is Taft környékén, de alacsonyabb szinteken is.
Csak ennyit mondok miközben ruhám ujjával megtörlőm az arcom és számhoz emelem a kis hangszert. Ami nem épp egy hétköznapi fúvós hangszer. Olyan mintha két furulya lenne össze nőve. Majd halkan elkezdem a dalom csukót szemekel.

zene:

Alaposan meglepődtél. Elmosolyodom ezen a reakciódon. És van egy olyan érzésem, hogy nem csak ez van a háttérben, hogy megszólalni is alig tudsz. Értem mit akarsz mondani, de nem reagálok, hogy legyen időt összeszedni a gondolataidat. Csak mosolygok tovább, barátságosan, szeretettel.  Igen, teljesen jól hallottad, én pedig teljesen komolyan is gondoltam.

 Teljesen elkomolyodsz, és valahogy úgy nézel ki, mint a kisgyerek, akit épp most szembesítettek vele a szülei, hogy rosszat csinált. Olyan bűnbánó szemekkel nézel, és amikor még könny is szökik a szemedbe majdnem én is könnyekre fakadok. Helyette erőt veszek magamon, és rádmosolygok bíztatóan, mint egy nővér.

 Minden további nélkül válaszolok a kérdésedre, de az arcomon átvonul egy sötét árnyék, ami jelzi, hogy nagyon mélyen érint a dolog, amit kérdeztél.

– Elfelejteni sosem tudnám. A belépésem körülményeiről van szó. A vőlegényem, Takashi után jöttem Aincardba, aki végül egy héttel az ébredésem után, mielőtt még találkozhattunk volna, meghalt. Utána egy hónapig teljesen belesüppendtem a depresszióba, és beletelt még kettő, hogy ne sírjam el magam, ahányszor eszembe jut. Még mindig sokszor kalandoznak a gondolataim vissza hozzá, és bár egyre kevésbé, de hajlamos vagyok inkább a tragédiára emlékezni, mint a kedves pillanatokra. Ha valakinek segítek, az egy időre leköti a gondolataimat, így pedig megóv az érzelmi hullámvasutaktól. – mindezt a végére már mosolyogva mondom. Igen, most éppen képes vagyok erre, és ezt neked köszönhetem.

Kérdő tekintettel nézek a poharadra, majd rád. Miért nem iszol? Persze, sejtésem van, de nem tudom megmondani mi jár a fejedben, és a maszk miatt azt is nehezen, hogy mit érzel.

A kérdésemre megint nem teljesen adsz választ, de ezúttal annyiban hagyom, hiszen ráérek még kideríteni.

Nem reagálok, mert játszani kezdesz: Ugyan úgy, mint korábban, ámulva hallgatom a gyönyörű dallamot, szinte megigézve. Még a kakaómról is megfeledkezem.

Örülök, hogy meg tudhattam rólad valamit ugyan akkor a dolog elszomorított.
Szomorú történet, amit meg osztasz vele és én csak kicsit jobban össze húzom magam. A bűntudat mellett már mérges is vagyok magamra, amiért olyan dolgot vagy is azt gondoltam rólad. El gondolkodom, talán lehet, jobb lenne, ha most felállnék, és csendben el mennék. Te kedves és jó voltál önzetlenül segíteni akartál. A barátom akarsz lenni és bízni bennem talán. Nem adok mást csak kétejt és rossz gondolatokat. Kételkedem benned, hogy a szándékaid jók, azt gondoltam csak azért vagy ilyen, mert kell valami. Talán tényleg nem érdemlem meg veled lehessek.
Végig hallgattam, amit mondtál kezemben a hangszerel, amit most szorongatok annyira, hogy ujjaim belefehérednek. Nem tudom eldönteni mit, tegyek fel álljak és el menjek, miközben bocsánatot kérek. Vagy nyakadba boruljak szintén bocsánatot kérve. Csak egy probléma van, nem tudok meg mozdulni, vagy talán leg mélyen belül nem is akarok. Végül nem bírom tovább és az egy két kosza cseppből, ami az előbb jelent meg most pici patakok lesznek.
- Kérlek bocsáts meg, tévesen azt hittem kell neked valami és csak azért vagy ilyen velem. Azt hittem csak használni akarsz és elzavarni, én még is belementem, mert bízni szeretnék.
Most már tudod mi az, ami zavart, mi az, ami nyomta a lelkem. Biztosan sejtetted egyik felem tiltakozik ellened. El akar lökni magától, mert nekem nem kell senki és semmi. Ugyan ekkor a másik felem akarja, valakije legyen egy barát, akivel beszélgethet. Akivel néha együtt lehet és mosolyoghat. A múlt árnya, a félelem hogy meg találom és elvesztem ezt a személyt hatalmas falat emelt. Ezért tévesen a kettős érzés miatt hittem azt, ami most igy kifakasztott.

Percek kellenek, hogy meg nyugodjak és már a kakaóm is elkezdet kihulni, amit rendes körülmények közt már eltüntettem volna. Elég sokáig nem is szoltam, nem tudtam mit mondhatnék. Még mindig szégyelltem magam a dolog miatt.
- Én.. én sem tudom őket. Sem a kinti barátaim és a rokonokat sem. Bár mikor játszok neked, ha szeretnéd...
Csak mondom, talán nem illik ide most. Más nem jut az eszembe, tényleg jobb lett volna felállni és el menni. Amilyen bolond vagyok azt a lehetőséget már elszúrtam.
- Nem akartam feltépni a sebed, biztos nagyon hiányozhat.
Már kezdek meg nyugodni teljesen, főleg akkor, ha közben még vigasztaltál is szavakkal vagy érintéssel. Most már óvatosan bele kortyolok az italomba, ami már csak éppen, hogy langyos. Majd nagyot nyelek, látszik, sután próbálok ki mondani valamit. Végül csak ki nyögőm, de még olyan idegen az egész számomra.
- Nővérkém, ha te huginak hívsz, akkor én igy foglak hívni, ha engeded.

Nem akartalak elszomorítani… Na tessék… Segíteni próbálok valakinek, és felvidítani, de sikerül mégjobban elszomorítanom. Ha a lelkiismereted bánt, mint ahogy ez látom rajtad, akkor engem pedig egyenesen kínoz… Még az ujjaid is belefehérednek, úgy szorítod azt a hangszert…

- Ne haragudj… Nem akartalak elkeseríteni… - szalad ki a számon önkéntelenül… de elsírod magad… tétován megmoccan feléd a kezem, de nem merem a kezedet megfogni, hogy legalább ezzel a gesztussal vígasztaljalak… Csak meredten bámulok egy pillanatig magam elé. Oh a fenébe már… Mostmár ha belegebedek, akkor is vidám napot fogok neked szerezni a hátralékvő órákban!

– Miért kellene nekem bármi? Vagy miért akarnálak használni, aztán elzavarni? – kerekedik el a szemem a vallomásodra… Milyen emberekkel találkoztál te odakint, és idebent, hogy ilyen feltételezéssel állsz hozzá egy ismeretlenhez? Szegénykém… Úgy megdöbbent, és elkeserít ez a gondolat, és téged is megsajnállak, hogy felállok, melléd lépek, és mielőtt tiltakozhatnál, a pillanatnál picit hosszabban, de mégis rövid ideig átölellek, védelmezőn, valahogy úgy, mintha valóban a húgom lennél. – Nézd, én idebent is túl sok segítséget és jószándékot kaptam már ahhoz, hogy bármi haszon reményében segítsek valakinek. – egészítem ki az előbbi kifakadásomat. Miután kiengedtelek az ölelésemből, még végigsimítok a fejeden, megnyugtató mozdulattal, majd visszaülök.

Ezután hozzád hasonlóan én is percekig elgondolkodva révedek a kakaóm felé. Miután az előző döbbeneten túltettem magam, igyekszem egy haditervet összeállítani, hogy vidám legyen a napunk hátra lévő része. A gondolkodásból végül a megszólalásod ránt ki.
– Szerintem nem is szabad őket elfelejteni – mosolygok rád, bíztatóan, és hálásan. Mert apránként te is egyre jobban megnyílsz, és megosztasz velem valamit magadból. Ezért pedig hálás vagyok. – És igazán örömmel hallgatlak játszani, bármikor – húzodik szélesebbre a mosolyom, amitől a kifejezés jókedvűvé, és örömtelivé válik. Belekortyolok megint a kakóba, ami lassacskán el is fogy. Egy pillanatra a bögre megáll a kezemben, az ajkaim előtt, amikor kimondod, hogy ’nővérkémnek’ fogsz hívni. De csak hogy aztán letegyem az asztalra, és előtűnjön mögüle majdhogynem üdvözült mosolyom. El sem tudod képzelni, hogy mennyire boldoggá tesz, hogy ezt az aprócska szót hallom.

– Hogy megengedem-e? – kérdezek vissza, kissé pajkossá váló tekintettel. – Megtiszteltetésnek érezném.- mondom, és már letörölhetetlen a mosoly az arcomról.

– Nos, eddig nem alakult túl vidáman ez a kis kakózás – jegyzem meg, mintha mellékes kijelentés lenne – Hugi, mi tenne ma boldoggá?– kérdezem játékos mosollyal. Ha nem válaszolsz konkrétan, nekem akkor is van ötletem, csak az nem biztos hogy fel fog vidítani.

Hallgatom, amit mond és picit lenyugszik háborgó lelkem. Saját butaságom okozta ezt magamnak, mert félre ismertem kisé nővérkém. Amikor meg ölel, teljesen lemerevedek. Amikor meg simogatja fejem mintha elektromoság futna végig a gerincem mentén.
- Mert ezt láttam nagyon soksor ide bent. Az erős kihasználja a gyengét, és elnyomja. Én pedig erős akarok lenni, de még is elsírom magam.
Kicsit elmosolyodom, amikor ki mondod, örömmel hallgatod, ha zenélek. Örülök neki, van valaki, akinek tetszik. Igazság szerint azóta, hogy a barátaim meg haltak ebben a világban senkinek nem zenéltem. Csak magányosan egy kihalt helyen zenéltem néha. Olyan helyeken ahol mi is találkoztunk.

Mikor ki mondja azokat a szavakat, örökre a szívembe ég. Nagyot dobban ugyan ekkor valami furcsa érzés lesz úrra rajtam. Mintha meg repedne és átt törne egy sötét fal. Leomlana néhány gátlás és kétségek emelte nagy fal.
- Boldog vagyok, mert itt, vagy még ha nem is látszik.
Igen, tényleg ha maszk miatt, a szememben nem is látszik. Végre hosszú idő ota van újra valakim. Sose volt testvérem, tudom ez csak jelképes dolog. Akkor is azt jelenti, milyen mélyen bízunk egymásban. Talán valamikor még azt is meg engedem neki.
- Talán lenne valami, szeretnélek jobban meg ismerni, ha engeded.
Nem vágyom sok mindenre, és nem remélek túl sok mindent az életöl idebent. Most szeretnék valamit, meg ismerni a nővérkém amennyire lehet.

Látom rajtad, hogy lenyugszol kicsit. Ennek örülök, és ezt láthatóvá is teszem neked egy mosollyal. Az ölelésemre megdermedsz… Látom, nem vagy hozzászokva az ilyen közvetlenséghez… Ez szomorú…

- Sajnos nem csodálom, hogy ezt tapasztaltad – sóhajtok a magyarázatodra – a többség sajnos ilyen… - fejezem be a gondolatot. És kicsit dühös leszek. Miért kell még itt is ilyen alakokkal találkoznia szegény lánynak, aki odakint is rengeteg emberi gonoszsággal találkozott? Miért nem lehet legalább idebent nyugalma? Erre kicsit meglepődöm magamon: Sokat fejlődtem… Nem hittem volna, hogy valaha elfogadható, élhető helyként fogok tudni gondolni Aincardra…

Valami történt, amikor azt mondtam, megtiszteltetésnek venném, ha nővérednek neveznél… Valami pozitív, amennyire meg tudom állapítani. Ez tovább növeli a jókedvemet.

Kifejezetten jó érzés hallani, hogy a jelenlétem boldoggá tesz, és ez meglátszik a hangulatomon is. Egyre vidámabb és fesztelenebb vagyok. Meglepődöm, hogy a megismerésemet hozod fel, mint ami boldoggá tenne. Végülis, semmi akadálya, bár magamtól nehezen kezdenék el beszélni az életemről. Azért megpróbálom, és elgondolkodom. Annyi mindenről mesélhetnék… Honnan kezdjem? És nem tudom azt sem, hogy mi az, ami érdekelne, vagy mi az, ami untatna, ha elkezdeném ecsetelni. Végül néhány perc gondolkodás után enyhén lemondóan ingatok egyet a fejemen.

– Kérdezz nyugodtan, és szívesen válaszolok – nézek rád széles mosollyal. – De annyi minden jutott hirtelen eszembe, hogy nem is tudom, honnan kezdjem. – egészítem ki a felajánlást. - Viszont én is szeretnélek jobban megismerni, úgyhogy cserébe kérlek te is mesélj magadról – költözik hamiskás fény a szemembe, és játékosság a mosolyomba. Semmi kényszer nincs a dologban, csak őszinte érdeklődés. A tartásomon közben láthatod, hogy kényelembe helyeztem magam: sokáig tervezek beszélgetni.