Mashava City

Végig hallgatom szavait és egyet ért velem. Biztosan vannak még páran, akik hasonló véleményen vannak. Közben elnyomják a gyengét saját hasznukra.
- Igen pedig anélkül is lehet boldogulni. Látod én is itt vagyok még, bár ha másokon tipornék, már lehet, felsőbb emeletek egyikén lógatnám a lábam.
A hangulat emelkedett, vidám és jó kedv kezd általános lenni. A beszélgetésünk, a találkozásunk felvidít. Nem csak fel vidít, de kirángat az eddigi világomból. Csak magammal foglalkoztam és nem igazán érdekeltek mások. Igaz, azért mert féltem közeledni, féltem megkedvelni másokat. Remélem, hogy jobban meg ismerhetem az életét ezzel együtt a lelkét.
- Ez igy nem ér, neked kellene mesélni.
Egy kis duzzogást tettetek és még nyelvem is ki dugom. Amire majdnem rá is harapok nagy mosolygás közben.
- Tényleg mesélsz és válaszolsz akkor én is mert igy illik. Tuti tudsz olyan dolgokat mesélni, amit én még sose tapasztaltam.
Mosolygok majd meg iszom a kakaóm maradékát és elégedetten mosolygok tovább. A fahéj az fahéj még egy szerelmes csóknál is jobb. Bár milyen egy szerelmes csók azt nem tudom, de biztos, hogy jobb a fahéj.
- Igen, de nem tudom, mit kérdezek. Tudod, nem akarok nehéz kérdést fel tenni, vagy olyat, ami neked fájhat.
Gondolkodom, mit is kérdezhetnék igy elsöre. Mi közben Chaknát figyelem, de semmi jó nem jut az eszembe.
- Mit csináltál oda kint általában? Van valami hobbid, amit it bent is szeretsz csinálni?
Végül csak meg született néhány kérdés.

Nem mondok semmit a megjegyzésedre. Amilyen ügyetlen vagyok a játékokban, én az a típus vagyok, akin taposnak… Úgy látom, hogy egyre vidámabb vagy, amitől én is felszabadultabb leszek. Lassacskán elérem a célomat, és valóban sikerül vidámmá tennem a napod hátralévő részét.

– Ha kérdezel, könnyebb lesz elkezdeni, és akkor mesélek – nevetek a megjátszott duzzogásod látva. Ha nem érezném kellemetlennek, akkor biztos, hogy egy barackot is nyomnék a fejedre. Így viszont csak nevetek. És a mosoly pedig ottragad az arcomon, ahogy elnézlek. Öröm nézni, ahogy azt a fahéjaskakaót kortyolgatod. Ahogy egyre jobban kiismerem a személyiségedet, egyre inkább érzem úgy, mintha valóban a húgom lennél…

Végül úgy tűnik megkötjük a megállapodást, aminek értelmében mindketten jobban meg fogjuk ismerni a másikat. Hurray :-) Mosolyogva bólintok. Sokat tanulhatunk egymástól. Ami talán mindkettőnknek segítene.

-Ne aggódj, ha esetleg olyat kérdeznél, ami fáj, akkor azt megmondom, hogy nem akarok beszélni róla. – igyekszem bátorítani. Végül pedig fel is teszel két kérdést, ami segít is nekikezdeni a történetnek.

 – Nos, az általános iskolában csatlakoztam az íjász klubhoz, - kezdem mesélni - aminek aztán középiskola végéig tagja is voltam. Ez az iskolán kívüli időm jó részét lekötötte. A fennmaradó időben leginkább olvastam, mert odavagyok a könyvekért. Ez olyan hobbi, amit idebent sem hanyagolok el. Középiskola után pedig egy antikváriumban kezdtem dolgozni. Itt hozott össze a sors életem nagy szerelmével – mondom, vidáman mosolyogva. – Vele aztán sokat kirándultunk, moziztunk, színházba jártunk. Életem legszebb évét töltöttük együtt – pár pillanatra mosolyogva elrévedek, és elmerülök a szép emlékekben. Sokmindenkinek hálás vagyok, hogy már ezek jutnak eszembe. Végül visszarángatom magam a valóságba, és még mindig mosolyogva visszadobom neked a kérdést. – Te mivel szoktad elütni az időt?

Örültem, hogy többet meg tudhatok. A multat, egy kis jelent és azt milyen a lelke, személyisége. Belül is kicsit mosolyogni kezdtem nem csak kint illedelmességből. Jobban belegondolok, kész virágos rét vagyok. Ami apránként nyitogatja a virágait kifelé kutatva, na vajon melyikben mit talál a szirmok közt.

Sajnos a kakaóm lassan elfogy, ami furcsa. Tudom meg ittam, ugyan ekkor a poharat hibáztatom. Miért kell lukasnak lennie, hova tűnt a fahéjas kakaóm? Miért kell mindig eltűnnie a finom italoknak?
- Akkor is aggódom, ne te szabad, meg mikor aggódhatok miattad és mikor nem. Igyekszem nem olyat kérdezni.
Kicsit hangosabban szoltam tiltakozva, de aztán észbe kaptam és elhalkultam. Az utolsó mondatom inkább már halkan mondtam. Végre meg tudtam azt a keveset, amit most kaphattam, de ez nem volt, elég mert mindent tudni akartam. Kicsit kezdtem mohóvá válni, persze, csak azért mert kedvelem egy kicsit túlságosan is Chaknát.
- Suliba jártam és már ott is eltakartam a szemem mindig. Nem akartam, hogy emiatt bántcsanak. Azért volt néhány barátom, akik egy kicsit hiányoznak. Velük sokat beszélgettem, az egyikükkel együtt jártam zeneiskolába. Amikor nem velük voltam be zárkóztam a szobámba és folyton játszottam vagy filmeket néztem. Néha olvastam és persze szorgalmasan gyakoroltam. Ott bent a szobámban és a játékokban olyan lehetem, amilyen vagyok igazából. Ahogy a zenében is, ott minden érzelmed fájdalmad formába önthetted. Egy csodás formába, amit imádok a fahéj és a macskák mellett.
Nagyából nagy vonalakban ennyi, persze bele lehetne menni a részletekbe, de talán majd máskor. Egy mondat viszont fel keltette az érdeklődésem, sejtet, akiről mesél öt vesztette el idebent. A fiúra nem is mernék rá kérdezni, de volt valami más, ami érdekelt.
- Szóval...- ahogy bele kezdtem arcom szabad fele kezdet elpirosodni egyre jobban.- tudod nekem sose volt senkim. Milyen, amikor tudod....
Nem tudtam be fejezni, mert annyira kínos volt a téma. Meg persze a fejem olyan volt mint egy vörös főt rák színe.

Örömmel látom, hogy egyre vidámabb vagy. Nagyon helyes. Az arcod láttán pedig, amikor elfogy a kakód nem tudom visszafogni a kuncogást. Annyira aranyos, ahogy próbálod szugerálni a bögrét, hogy adja vissza a fahéjaskakódat…

- Tudod mit, kössünk megállapodást. Amennyire te aggódsz miattam, én is aggódhatok miattad és fordítva. Mit szólsz? – vetem fel vidáman a tiltakozásodra. Azt hiszem ez a felcsattanás is a személyiséged egy része, úgyhogy feljegyzem a neved és arcod mellé az eszembe ezt az információt is.

Egyrészt még mindig kicsit elkeserít és dühít a történeted, másrészt viszont megnyugtat, hogy azért voltak barátaid. Az olvasás szóra szélesen elvigyorodom. Ugye, én vagyok a könyvmoly, akinél mindig van egy-két könyv, csak a biztonság kedvéért, mert sose lehet tudni mikor akad idő egy kis olvasgatásra.

Nem túl meglepő, de új információ nekem, hogy a SAO-hoz hasonló játékok az önkifejezés eszközei tudnak lenni… Kicsit sajnálom azokat ebbe belegondolva, akik a játék kezdetekor elveszítették a gondosan kialakított kinézetüket…

- Milyen játékokkal játszottál? – kérdezek rá kezdetnek egy valószínűleg nem túl érzékeny témára, aztán majd szép lassan a többit is elő lehet venni, amikor már kialakult a bizalmas kommunikáció.

Egy pillanatig kicsit meglepődve nézlek a kérdésed után, amit értek, hát hogy ne érteném. Csak nem vagyok hozzászokva, hogy így kérdezzenek rá, és hogy így kelljen beszélnem róla. Te elvörösödsz, de az én arcomon is enyhe pír jelenik meg, amikor gyakorlatilag MINDEN részletét végigpörgetem a fejemben egy kapcsolatnak. Most mivel kezdjem?

– Nehéz szavakba önteni – kezdek neki, kicsit időt is nyerve még magamnak. – Amikor van valakid, az olyan, mintha a lelked egyik fele kívül lenne a testeden. Biztonságot ad, hogy valakihez odamehetsz, és mindig van aki átölel. És, hát...– kicsit megakadok, és mostmár fülig vörösödök – Nos, ennek az érzésnek a legteljesebb átélése, ha azzal vagy, akivel igazán szeretitek egymást. – fogalmazok röviden, félig-meddig virágnyelven. Aztán kis aggodalom költözik a tekintetembe – Soha ne add magad olyannak, akit nem szeretsz, vagy akiről nem tudod biztosan, hogy nem szeret – mondom, mert bevillant az agyamba Tachi alakja, akivel valószínűleg, ha eddig még nem is találkoztatok, de össze fogtok futni…

Elgondolkodok a kérdésen, vajon meg engedjem a dolgot vagy sem. Nekem igen is van jogom és okom aggódni miatta. Mert ki hívna meg kakaóra, ki ölelgetne, ki lenne az, akiben ennyire bízhatok ha nem lenne Chakna? Legfontosabb ki lenne az, akinek meg nyithatom akár lelkem titkos szobáit is. Elfogad, talán még szeret is olyannak amilyen vagyok.
Bólintok mosolyogva, boldogan és válaszolok is.
- Boldog lennék, és még jobban kedvelnélek nővérkém. Csak ennyit szólnék a dologhoz.
Örülök, hogy jobban meg ismerhettem. Ugyan akkor el szomorít az, amit meg tudtam. Azon múlna bárcsak ne ismertem volna meg sose Chaknát, de ő együtt lehetne azzal, akit elvesztett. Nos, gondolkodás nélkül bele mennék még, pedig tudom, nagyon fájna a dolog nekem. A gondolatra fizikailag is reagálok, picit fel kapom a fejem és szemem ki kerekedik. Ajkam be harapom és poharam meg szorítom. Lopva rá pillantok, majd elmosolyodom. Hihetetlen, hogy képes voltam ennyire meg kedvelni, meg szeretni őt.
- Nagyon sok félével, voltak közte régi nagyon régi játékok is. Amik a maiaknak az alapja volt. Volt, ami multi volt, de olyan is, amiben egyedül kellett kalandozni. Egyik régi játékban sárkányokkal kellet harcolni, sőt még lovagolni is lehetett rajtuk.
A kényes téma szavait hallgatva picit később főtt rákosát játszva alig mertem rá nézni. Picit oda fordultam és kerestem a szavakat. Nem tudtam mit lehet, szabad ilyenkor mondani. Egy kis ideig csak gondolkodtam, de végül is, ami a szívemen.....
Még egy kicsit közelebb is húzódtam és most sajnáltam nem egy padon ülünk kint valahol.
- Akkor én most mit gondoljak rólad? Mert úgy érzem, biztonságban vagyok közeledben és be kell vallanom jól eset, amikor meg öleltél. Ilyen lehet az amikor valakik tényleg testvérek?
Bólintok a többi mondatott szavakat hallva.
- Nem fogom, mert én már a nővérkémé vagyo...
Csak most eset le, hogyan is gondolta Chakna azt a dolgot. Pirulást lehetne fokozni akkor meg történne. Bár már igy is biztos lassan füst csikók jelenek meg a fejem fölött.
- Én én nem úgy értettem, hogy tiéd vagyok.
Nagy tiltakozásom közepette majdnem a székről is le esek. Kis sikkantassál, kisérve kapaszkodok meg. Igy meg úszom azt, hogy a földre essek.

-Akkor ezt megbeszéltük - mosolyodom el szélesen, mikor beleegyezel a kis megállapodásba, ami nem többi, mint kifejezése a másik irányába érzett aggodalmunknak.

Elszomorítottalak, látom rajtad, pedig én már csak ritkán vagyok szomorú, ha Takashi eszembe jut…
- Ne legyén emiatt szomorú - kérlek meg - Már sikerült elfogadnom ami történt, és sokkal inkább emlékszem a boldog pillanatokra.

Ha jól értem, az vonzotta téged a játékokban, ami engem a könyvekben: a kaland, a sárkánykon lovaglás, és a világ megmentése. Tényleg sok bennünk a közös.
- Te is szereted a kalandot? - kérdezlek mosolyogva

Miután felveted a kényes témát, nem csak te, hanem én is "rákosat játszom". Nem volt hugom, aki engem kérdezett volna, otthon pedig kifejezetten tabu volt az olyasmi, úgyhogy fogalmam sincs mit kell ilyenkor mondani, honnan kell kezdeni, és miről kell feltétlenül beszélni… A szavaidon kicsit meglepődök, aztán mosolyogva megrázom a fejem

- Az más. Teljesen más. Nem tudom neked megfogalmazni miben, de más - mondom, keresve, de végül nem találva a megfelelő szavakat a különbség leírására. - Olyasmi, hogy mikor a testvéred ölel meg - kacsintok rád- melegség jár át. Mikor a szerelmed, akkor pedig forróság - magyarázom.

Kicsit láthatóan félreértettél, de erre rá is jöttél szinte rögtön, miután reagáltál. Én mosolygok, aztán amikor a nagy tiltakozásban leesni készülsz a székről, utánad kapok, és segítek visszaülni.
- Tudom, hogy értetted, ne aggódj - biztosítalak róla, hogy én viszont nem értettelek félre, remélve, hogy megnyugszol, és nem próbálsz meg megint leesni a székről. A végén még megütöd magad, ami akkor is kellemetlen, ha idebent nincs fájdalom.

- Illetlenség lenne tovább foglalnunk az új vendégek elől a helyet, ha mér nem iszunk semmit. Hova szeretnél menni? - kérdezem, észrevéve, hogy lassan negyed órája mindkettőnk kakaója elfogyott.

Elégedetten bólintok és mosolygok. Majd újra csak tiltakoznom kell, mert félre érti Chakna a dolgokat egy kicsit.
- Nem vagy is igen kicsit az vagyok. Mindent akarok, nem csak a szép emlékeket, amikor boldogok voltunk. Azt is amikor veszekedtünk, vagy vitatkoztam... Szóval érted ez is hozzá tartozik.
Igen fájt és elszomorított az emlék, de azért mert tudtam soha nem veszekedhetünk, soha nem békülhetünk ki és nem kalandozhatunk már.
- Igen nagyon, tudod sok mindenen átt segít egy kaland és meg tanit új dolgokra is. Van, amelyiket a való életben nehezen tudnám elfogadni egy embertől. Oh és még most is sokat kalandozok. Egészen a 16 szintig elmentem egyedül és fel fedeztem már egy kis részét. Akkor még nem volt koboldok által megszállt terület.
Figyelmesen hallgatom tovább a magyarázatot és kicsit még mindig belepirulok. Nem jó alkalom, hogy elmondjam azt most neki. Igazából, lehet nem is merem elmondani. mivel tudom, talán nem értené meg ő olyan nagy mentegetőzésben majd le pottyantam székről. Szerencsére meg mentett, amiért hálás szemel néztem Chaknára.
Igaz nincs fájdalom, de az érzés lelkemben attól még ott van béna voltam és leestem.
- Tudod nekem mindegy, de a lényeg együtt csináljuk. Ha..ha neked is jó igy.
Igen, viszont elég későre járt és lassan besötétedet. Lehet, haza kellene kisérnem Chaknát, de remélem, van valami jó terve.

Úgy látszik nem túl nehéz megértenünk egymást, és ennek nagyom örülök. Mosolyogva hallgatom ahogy ecseteled, hogy a kevésbé kellemes pillanatok is fontosak.
 - Teljesen igazad van. - bólintok - Én arra gondoltam, hogy egyre kevésbé fájdalmas emlékezni az együtt töltött időre. - igyekszem tisztázni a félreértést.
 - Mintha Őt hallanám - kuncogok jókedvűen, amikor a kalandokról beszélsz. Takashi éppen ezért került bele a játékba, már bétásként. - Ha egyedül jutottál a 16. szintre, akkor biztos, hogy többet tudsz nálam Aincardról… - merengek el… Lehet neked kellene a nővérnek lenned kettőnk közül? Nem, a tapasztalat nem számít, nem azért érezlek egyre inkább húgomnak, mert idebent több tapasztalatot szereztem, hanem mert úgy érzem, szükséged lenne valakire, aki mint nagytestvér melletted áll, és segít ha tud.
Amikor biztosítalak, hogy nem értettelek félre, nem látok rajtad megnyugvást, még egy pillanatra sem… Elő fog még kerülni a téma, ebben biztos vagyok. De addigra felkészültebb leszek. Ha nincs megfelelő anyja egy lánynak, akkor ezekről a témákról a nővérnek kell beszélgetnie vele… Én pedig kicsit félve, de magamra vállalom ezt a feladatot a kedvedért. Lehet megtaláltam a célom, amit Tachinak még nem tudtam megmondani?
 - Egyenlőre csak induljunk valamerre. - döntök, és fizetés után el is indulok kifelé a kis kávézóból. Én csak kilépve realizálom, hogy időközben sötétedni kezdett… Villámgyorsan végigpörgetek az agyamon néhány lehetőséget, de mindegyik egyetlen kérdéshez vezet:

- Hol tervezed tölteni az éjszakát? - fordulok feléd, és a válasz függvényében állok elő a tervvel.

Elmosolyodom Chaknára pillantva.
- Na ná, hogy igazam van ez csak természetes, nővérkém nekem mindig igazam van, ha engeded.
Igen azzal, amit mondott egyet tudok érteni, idő nem halványítja el az emlékeket. Viszont az, ami kezdettben annyira fáj később kevésbé fog fájni, és idő múlásával könnyebb lesz.
- A tizedik szintig közösen küzdtük fel magunk. Az utolsó pár szintet már magam értem el egyedül. Egyébként igazán nem bonyolult a dolog, csak sok türelem kell hozzá.
Valóban igy is gondolom, ez egy játék kegyetlen világgal. Az erős életben marad a gyenge meg elbukik vagy vegetál az alsóbb szinteken. Viszont meg ígértem valamit a többieknek és azt be akarom tartani. Meg egyébként se akarok az alsóbb szinteken vegetálni. Majd esetleg akkor, ha lett végre egy szép házikóm.
- Rendben, követlek.
El is indultunk csak úgy céltalanul egy irányba, amikor váratlanul meg kérdezte ma este hol alszom.
- Hát tudod nővérkém, mindig máshol. Azóta, hogy barátaim meg haltak nem tudtam belépni a közös kis házunkba. Igy mindig máshol hozom meg magam, általában bérlek egy szóbát.
Mind ezt úgy mondom, mintha a világ legtermészetesebb dolgát mondanám csak el éppen.

Nem tudom megállni, elnevetem magam, amikor azt mondod, mindig igazad van. Ismerősen hangzik a mondat… Hogy is mondta apám mindig, viccesen? " 1. szabály: Apának mindig igaza van. 2. szabály: Ha apa tévedne, az 1. szabály lép életbe. Végül csak sikerül legyűrnöm a nevethetnéket, és megszólalnom.
- Ha esetleg tévednél, eszembe fog jutni ez a mondat - jegyzem megkuncogva - és hogy akkor is igazad lesz
Megnyugszom, mert úgy tűnik viszonylag sokáig voltak társaid, akik segítették a fejlődésedet. Bárcsak még mindig melletted lehetnének… Viszont boldoggá tesz az is, hogy azok alapján, amiket mondtál, sok-sok kellemes pillanatot éltetek meg közösen. Örömmel mosolygok rád.
 - Én még szinte sehova sem jutottam… - mondom kicsit elgondolkodva, de vidáman, és mosolyogva. Egyáltalán nem bánom a dolgot, mert már dolgozom rajta, hogy fejlődjek. - Alkalom adtán megosztanád velem a tapasztalataidat? - kérdezem még mindig mosolyogva. Bár elég komolyan kezdelek húgomnak tekinteni, ha tanulhatok tőle, akkor, ha nincs ellenére, tanulni is fogok.
Úgy tűnik megint én irányítok, te pedig követni fogsz. Kilépve a fogadóból, és realizálva, hogy lassan sötétedik, meg is születik a fejemben az ötlet.  Ami meg is erősödik a válaszodat hallva. De azért igyekszem pontosítani a kérdést.
- Azt tudod már, hogy ma hol alszol? - teszem fel az újabb kérdést.
Ha igent mondasz, akkor megkérlek, hogy mutasd meg, én pedig szerzek valami vacsorát, ha pedig azt mondod, hogy nem, akkor az első szintre hívlak meg, erős hátsó szándékkal. Mert szeretném biztosan tudni, hogy mindig van hol aludnod.

Mosolygok és a kedvem egyre jobb és jobb. Egy dologtól tartok, de az még rá ér bőven. Majd ha felébredtem rá érek aggódni mert ez az egész olyan mint egy álom. Hevesen bólogatok amikor meg említi nővérem majd eszébe fog jutni a mondat.
- Igen, de azért meg engedem néha neked is igazad legyen.
Mondom és mosolyogva ki dugom a nyelvem hegyét. Mi közben haladunk tétován kezére pillantok. Gyorsan elkapom a tekintetem mint aki nem csinált vagy látott semmit. Újabb szavai meg lepnek kisé ez arcomon is látszik.
- Miért mondod ezt? Itt vagy a tízedik emeleten, sok játékosnak ez még nem sikerült. Van olyan is aki nagyon régóta alsóbb szinteken van.
Sajnálom közben magamban, hogy az idő már ennyire elszaladt. Olyan jó itt és most, kicsit félek ha elszakadunk most nem látom többet. Kérdésére felkapom a fejem és rá döbbenek, mai szálásom még nincs meg. Nincs egy szabad hely itt a városban vagy az egyik faluban. Akkor bizony lehet szabadban kell ma is éjszakáznom. Szégyenlősen elfordultam és mutató ujjaim egymásnak kezdtem érinteni.
- Szoval.. még.. még nem tudom.
Valómbe nagy nehezen a dolgot, bizony én ma az utcán fogok csövezni nagy eséllyel. Vagy egy kocsmában töltve az éjjelt várok hátha meg üresedik egy szoba.

A kuncogásból nevetés lesz a szavaidra. Néha nekem is lehet igazam. Ez igazán megtisztelő, és kedves tőled. Persze hangosan ezt nem mondom  ki, csak nevetek.
A pillantásodat a kezemre sikerül elkapnom, és bátorítóan rádmosolygok. Ha szeretnéd, akkor fogd meg a kezem nyugodtan.
Kissé fájdalmasan nevetek fel, mikor megjegyzed, hogy sokak még nem jutottak fel a 10. szintre…
- Kiképzővel - jegyzem meg keserűen, de most nem elkomorodva- Nélküle valahol a 2.-3. szinten lennék még, legfeljebb. - osztom meg veled az információt, tudva, hogy nem fogsz visszaélni vele. Bízom benned, ahogy te is bízhatsz bennem.
Kissé aggódva kérdeztem rá, hogy van-e hol aludnod, és sajnos pont azt a választ adod, amire számítottam… Nem tudod hol fogsz aludni.
- Ez esetben gyere velem. - mosolygok rád, de a hangomból kiérezhető, hogy nem fogadok el nemet válasznak
Aztán még karon is foglak, és a teleporton keresztül leviszlek az első szintre. Mióta beköltöztem a Vigoba, ritkán fordulok meg a korábbi kis szobámban, de megtartottam, hiszen nem árt, ha van hol aludnia az embernek különböző szinteken. Most pedig elhatároztam, hogy a rendelkezésedre bocsátom a szobát, használd nyugodtan, amikor csak akarod. Így kicsit egyszerűbb lesz tudni, hogy hol találhatlak meg, és neked is, hogy merre kereshetsz. Merthogy, ugye, meg sem fordult a fejedben, hogy többet nem találkozunk? A főtértől nem messze kévő nyugalmas, kellemes, egyszerű kis fogadóhoz érve bevezetlek, bemutatlak a tulajdonos NPC-nek, megsúgva neki, hogy szeretném, ha téged bármikor beengedne a szobámba, amit te nem hallhatsz, aztán felvezetlek az első emeleten, a folyosó végén lévő szobába, ami tulajdonképpen egy egyszemélyes apartman fürdővel, minikonyhával, bútorokkal és egy egyszerű, egyszemélyes ággyal.
- Ezt a helyet én már nem sokszor használom -fordulok feléd, komoly tekintettel, miután beléptünk az ajtón.- Amikor csak szeretnél, aludhatsz itt, akár meddig.- jelentem ki mosolyogva. Mostanában már gondolkodtam róla, hogy ezt a helyet két ember számára is alkalmassá kellene tenni, hogy ne csak egy ember tudjon itt aludni egyszerre.
Ami engem illet eléggé lefárasztott a mai nap, úgyhogy rövid úton előkészítem a beszerzett pót ágyat, és arra fekszem le aludni, átengedve neked az ágyat.




/Részemről záró, köszönöm a játékot, várom a folytatást /

//Leo//

- Átkozott szúnyogok, nya! Szét csípkednek minket!
- Nem kell félni drágám, a játékban nem okoznak semmi baj.
- De akkor is bosszantóak drága!
- Majd a belvárosban már nem lesz édes, ne félj – nyugtattam vőlegényemet, miközben Mashava City-be mentünk megnézni, van-e ruha kölcsönző., ahol majd a ruhákat kölcsönözzük ki. Villámlás és Regina ebben az esetben jól járt, mert nekik csak nyakkendő és masni kell. Jaj, olyan kis édesek voltak, mikor felpróbálták! ^^ Ami Mashava City-t illette, igen látszott rajta, hogy hol vannak a szegények és a gazdagok. Sose szerettem az ilyen megkülönböztetést. Valószínűleg erről is a szüleim tehetnek. Ugyanis egy alkalommal mindenki előtt megaláztak egy náluk szegényebb asszonyt és a gyerekét, akiket le is köpködtek. S persze otthon én voltam ezért megverve. Igazából mindenben csak okot kerestek, hogy bántsanak. Sokan nagyot néztek Villámlás miatt szokás szerint, de már megszoktam. Snowcat-en is persze néztek, hogy miért van rajta macskafül, volt aki beszólt, hogy mekkora… khm… meleg, de Snowcat legyőzte egy párbajban. Nem figyeltünk, s nekimentem véletlen egy fiúnak, aki azonnal elnézést kért, de mikor meglátta, hogy lány vagyok, visszafogottabb lett. Valahonnan ismerős volt egy a fiú… Snowcat valamit viszont félreértett:
- Feljebb van ám a szeme te perverz disznó!
- Snowy, nyugodj meg! - ijedtem meg, mert nem akartam, hogy verekedés törjön ki, s szégyenkezve a másik fiúhoz fordultam:
- Elnézést a vőlegényemért, nagyon félt engem - Na igen, nem szereti, ha más fiú úgy néz rám, mint egy könnyen megkapható trófeára, akit elcsábíthat Snowy-tól, akit idiótának néznek. S természetesen csalásról hisztiznek, ha a kedvesem megveri őket párbajban.

Valami rémlik, mintha jártam volna már erre.... Kicsit az egész olyan dézsa vu érzés. Be pillantva néha egy-egy utcába olykor felvillan néhány kép. Képek és emlékek, amik mélyen lapulnak valahol bennem, legalábbis azt hiszem. Az egész olyan egyébként mikor egy ilyen ismerős helyen járok mintha egy szalagot követnék a földön. Tekereg és kígyózik furcsa felvillanásokkal kikövezet utón. Érzem egyes ilyen pillanatok némelyike fontos volt. Míg más ilyen rövid képek vagy ép hangokat jobb is elfeledtem. Nem elfeledés nem jó szó, inkább csak nem emlékszem miért is keringenek néha bennem. Ezzel alaposan meg zavarva a fejem olykor kényes pillanatokban. Előfordul már olyan is, hogy egy ilyen villanás fájdalmas volt, nem testi inkább lelki, bumm csak úgy a sémiből. Egy szőke lány emlék képe, ahogy darabokra hullva elenyészik. Szerencse eddig ilyen gyenge pillanataim nem látta szinte senkisem. Sok idegen arc közül csak egy érdekel, ki is lehet. Még is mindig elszökik sose lelem meg a nevét vagy azt ki is ő. Talán jobb is igy, lehet ez az egész okkal történt egy új esélyt kezembe adva. Új esély nem egyenlő vagy talán még is egyenlő lenne egy új élettel?
Ahogy céltalanul kóborolok egy kis utcában találom magam az utca a város szélére vezet egészen. Újabb kepp villan fel előttem, hirtelen fehérség miatt fejemhez kapok és egyik kezemmel meg támaszkodom közeli ház falán. Én vagyok az ahogy a porban ülök és pislogok nagyokat mászkál az arcomon.
Halkan hallom a dallamot, ami levegőben száll, csendesen visszhangozva.... Az egész csak egy pillanat volt, néha meg esik a dolog bár ennyire ritkán intenzív. Egy kis pad az utca végén pár hordó a kép, amit láttam itt lehetett talán.
~Nyavalyások...... ~halok egy hangos saját suttogó hangomon.
Két felemás szememmel végig pásztázok mindent, majd mi után meg unom a bambulást rá kell jőnöm ez egy jó környék. Elhagyatott és csendes, pont nekem való. Az utca közepén alva talpig páncélban teljes felszerelésben állva elő kapom okarinám és rá zendítek.

zene

A dal egyszerű, valahogy ez lappang benenem ezt a dalt hallottam az előbb is. Nem idéz újabb emlékeket, egy újabb sikertelen próbálkozás. Talán itt az ideje tényleg új életet küzdenem, hogyan és merre aljak neki? Még magam se tudom ki vagyok igazán, azt sem tudom mit kezdjek magammal.
-Che....
Mély levegőt veszek és halamba túrok, gondolkodni próbálok merre is menjek.

Elfáradtam. Sok energiát kivett belőlem, hogy a céh körül, meg a magasabb szintek farmolásával törődtem egész nap... Ideje volt kicsit pihennem, de... Nem akartam Eikit keresni. Szerettem volna, ha ő keres... Ha akar.
Nem tudom hogy ezen túl mi volt az, ami Mashavába vezetett... Lehet a reménykedés, hogy aki kapcsán ide emlékek fűznek, annak nem esett baja... Bántott, hogy nem tudtam rá eléggé vigyázni, de... Sajnos hiába kutattam, nem találtam rá...
Most pedig, amikor rájöttem, hogy hova keveredtem, eldöntöttem, hogy pár percig... tényleg nem sokáig elidőzök ott, ahol meghallottam azt a kedves dallamot... Csak hogy eszembe juthassanak azok a kedves emlékek... Aztán megyek tovább, mielőtt eluralkodna rajtam a tehetetlenség...
Innentől célirányosan haladtam a hely felé, ahol megismertem egyik fogadott húgomat, akinek nem tűnt el a neve a listáról... Sok más barátommal ellentétben...
Amikor odaértem, egy pillanatig azt hittem, hogy a képzeletem kezdett játszani velem, mert ugyan az a dallam mintha most is itt lebegne a levegőben. Pár másodperc után viszont rájövök, hogy Tényleg szól valahonnan a dal, és elkerekedett szemekkel indulok megkeresni a forrását. Ki ismerheti még? Ráadásul ugyan azon a hangszeren játszani... Mennyi esély van erre Véletlenül?
A sietségtől enyhén kapkodva a levegőt állok meg, az eddiginél is jobban elkerekedett szemekkel... Ezt... nem hiszem el...
-Seishin? - kérdezem félhangosan, magam is meglepődve, hogy mennyire bizonytalanul cseng a hangom... Előkerült... Honnan? Nem álmodom? Nem a képzeletem űz tréfát velem?

Vége a dalnak, nincs tovább eddig tudom felidézni. Azt hittem itt sikerül, de semmi ugyan az, mint mindig. Tényleg itt az ideje újra kezdeni mindent.... legalább is azt hittem, a hang furcsán ismerős volt. Talán csak egy újabb gonosz tréfája az agyamnak. Felesleges válaszolnom, hiszen úgy sem válaszol az ismeretlen hang.
Nagyot sóhajtok és meg fordulok, teljesen le merevedek. Nem a döbbenettől, az a nő, akinek az arca olyan sokszor felbukkan. A hang tehát az övé, ismeri a nevem? Ahogy ki ejti az olyan mintha az enyém lenne én még is idegenek érzem. A hangja bizonytalan lenne talán? Végig mérem miközben teszek felé egy lépést, ha most újra csak egy gonosz tréfa én nem tudom mit csinálok.... Kék és zöld szememben kérdések ezrei lapulnak.
- Folyton kisértesz, de miért vagy ennyire ismerős nekem?
Teszek még pár lépést és már érzem az illatát, emlékek, képek rohannak meg újra. Kicsit fáj az egész, kék szememben semmi reakció. A zöldben könnyek gyülekeznek és lassan csordogálnak. Kicsit úgy érzem mintha valami nagyon fontos történne újra. Testem a lelkem zsibong, Szívem kis madárka ként akarna kiszakadni belőlem, hogy a másikhoz röppenjen. Mellkasomra is kell tegyem a kezeim mert attól tartok tényleg megtörténik a dolog.
- Miért érzem most ezt?
Mit érzek az egyértelmű, olyan mérhetetlen öröm, amit csak egy felsőbb lény képes felfogni. Még sem értem azt miért érzem, nem tudom mi az oka ennek. Annyira kellemes annyira jó az egész, hogy tényleg hihetetlen.
- Mindenki ezt mondja nekem, én vagyok. Láttom is, de nem érzem….
A válasz igen, de olyan bizonytalan olyan halk. Halovány, mint reggeli harmat mi a nap első sugaraira elillan. Válaszomban reakcióimban benne van minden, ki a franc vagyok én? Oké Seishin azt hiszem, de ki is az igazából? Ami még fontos miért vágyom folyton a közelségedre, egy ölelésedre egy szavadra?

Furcsa volt... Valami nem stimmelt. Úgy meredt rám, mikor megfordult, mint valami szellemre, vagy látomásra... Mintha nem teljesen ismerne fel?
Már futnék oda, hogy megkérdezzem, mi a gond, amikor a kérdése megállít. Kísértem... Hogyan? Ismerős... Csak ismerős vagyok neki?... Mi történt vele? Nem emlékszik rám? Miért nem? Annyi kérdés, és az eszem azt mondja: nem fog tudni válaszolni, ha felteszem sem… Végül rájövök, hogy az elején kéne kezdeni…
-Nem emlékszel? Chakna vagyok... - mutatkozom be kicsit összezavarodva... Nem tudom mit kezdjek a helyzettel... Mondani fog neki a név bármit is? Mit kellene tennem? Mesélni neki, vagy hagyni, hogy magától eszébe jussanak a dolgok? Hinni fog nekem? Ugye nem fog megijedni, és megint eltűnni a szemem elől…
Aggódva figyelem, hogy sírni kezd... Bár nem tudom, hogy jól teszem-e, de nem tudom visszafogni magam. Átölelem, és igyekszem megnyugvást sugározni felé. Már itt vagyok vele… Nem lesz baj.
- Mit érzel? - kérdezem, amikor a mellkasára teszi a kezét... Minden tudásom cserben hagy, helyette feleslegesen aggódom valószínűleg apróság miatt is... Eszembe sem jut, hogy idebent semmi gond nem lehet a szívével, és ha pedig odakint van, azzal innen semmit nem tudnék kezdeni…
- Persze, hogy te vagy Seishin - mondom határozottan - A hugocskám... - teszem hozzá... Vagy... csak akarom? Nem tudom, mert a hangom épp olyan elhaló mikor ezt az utolsó két szót kimondom, mintha csak gondolatban beszélnék... Itt van… Tényleg itt van! És segítségre szorul… Eszem ágában sincs magára hagyni, de azt hiszem még túl hamar lenne megkérni, hogy jöjjön velem…

Át ölelt én nem tudok elhúzódni, még ha akarnák sem. Nem is akarok, az érzés nem szűnik meg bennem, csak még erősebb lesz. Valami belép még mellé, ami talán egy elégedettséggel, biztonságérzettel, végre úgy hiányoztál érzésekkel keveredő valami.
Meg rázom a fejem mi közben óvatosan utánzom az ölelését. Mozdulataimból ki érezheti nem tudom eldönteni, nekem szabad ölelnem? Azért csak rá szánom magam, végtéreis sok kép és benyomás súgja azt mi közel voltunk egymáshoz.
- Nem tudom, folyton láttalak és még sem tudtam felidézni semmit. Annyi kép, hang néha még más is villan fel előttem.
Puff vagy paff? Nem Paff az a sárkány volt, na szóval paff emlékeim homályosak és néha random jönnek a felszínre. Csak úgy vagy ép akkor mikor régi ismerős hely vagy esemény, napi rutint csinálom. Talán ezt Chatkán nem is selypi, azt tudja valami a fejemben nem stimmel. Tényleg nekem, ha nem lennének ezek a néha zavaró és folyó máskor boldog, bejátszások fal sem tűnné az én nem ilyen vagyok. Akkor én milyen is vagyok igazából?
- Örömöt és biztonságot, de nem teljesen értem miért ilyen nagy.
Csak nézek ki kerekedő szemekkel, igen én vagyok Mi mi mi mi? Enye a mindenét sültettem, közel állhatunk ennyire közel? Legszívesebben meg fognám a halat, sőt meg is fogom tétován. Rövid jelenet villan szemeim elött fel, mikor borig ázva sün családot figyelünk.
- Nő…. Nővérkém?
Mondom ki lassan a szót ízlelgetve. Furcsa, de nem hangzik idegennek a dolog. Már, mint olyan értelemben a szót hozzá kapcsolom egy személyhez. Teljesen természetesnek érződik a számomra. Akkor ennyire altunk, nem állunk közel egymáshoz?

Amit mond tovább fokozza az agytekervényeim sebes forgását. Ezekszerint... Valamiféleképpen emlékszik... De csak képek szintjén idéződik fel benne mindaz, amit átélt.
Közben, bár aggódom érte, valahol örömmel tölt el, hogy bár nem tudja pontosan kire, és mire, de rám emlékezett. 
- Sokat voltunk együtt - igyekszem megmagyarázni neki, hogy miért, és egyúttal a saját eufóriámat kicsit realisztikusabbá tenni. Ilyen egyszerű magyarázata van a dolognak, nem kell ebből misztikumot csinálni....
Elmosolyodom a válaszára. Most már értem. Ennyiről volt szó. Örül, hogy lát, és biztonságban érzi magát mellettem. Mikor idáig érek a gondolatban, az arcom megrendül... Pedig... Én nem tudtam rá úgy vigyázni... Jobban kellett volna figyelnem rá...
- Igen, a Nővérkéd.  -bólintok, hogy nyomatékosítsam amit mondtam. És úgy fest hisz nekem... 
Ez eléggé megnyugtat, hogy észre tudjak venni apróságokat. Például a fegyvert a hátán, amit korábban még nem láttam... 
- Megnézhetem? - kérdeztem a fegyverre mutatva és ha beleegyezett, mogé lépve jobban szemügyre vettem... A felirat, ami rajta volt, pedig elindította bennem az emlékek fonalát, amit vissza vezettek egy bizonyos szőkeséghez, és a tőle a véletlen folytán rám maradt szellemlányhoz, akivel minden bizonnyal nem beszéltem annyit, mint kellett volna.
Matatni kezdtem a tárgyaim között, közben beszélve. Hátha valamit segít feleleveníteni...
- Mond csak... Ez - kattintottam elő az én kezembe nem illő tárgyat. Egyelőre a méltatlankodó hangot figyelmen kívül hagytam. Nem szerettem volna Seit megijeszteni. Pedig be nem állt a szája Kagurának... - Ismerős? - kérdeztem.
- Na ná, hogy nem fogom be. Hát mit gondoltál, hogy napokra magamra hagysz, és nem beszélsz velem, és akkor majd minden jó lesz?... - ekkor veszi észre úgy tűnik Seit, és engem már nem lep meg, hogy ismeri.  - Nézd már! A cuki lány! Hát hogy vagy gyönyörűm? Hééé, Chak.. Chak Chak chak... Hadd halljon már! Mondd szépen... -
- Nyugodtan fogd meg te is, ha szeretnéd - mosolyogtam Seire, ügyelve, hogy az én kezem is hozzá érjen a fegyverhez.

Csak figyelem és figyelem, meg hallgatok jó nagyokat. Pár apróság kezd bennem helyre állni, de nem úgy ahogy azt sokan gondolnák. Csak most már értem egyes kepések jelentését és a hozzájuk kapcsolódó érzéseket. Akkor talán más kepékkel hangokkal is igy lehet?
- Emlékszek a sünikre, nem tudtam miért szerepelsz sok képen. Miért hallom a hangod néha. Másokét is látom és hallom. Bokor és egy lány, ahol te is ott voltál. - Meg borzongok mikor következő szavakat ki mondom és kisé elszomorodom, de nem értem miért, ami látszik rajtam. - Egy hajó.... ami fáj, és te is ott voltál.
Meg rázom a fejem, mind ez lényegtelen vagy talán még sem? Azt mondják mikor sok rossz ér valakit, vagy egyszere egy pillanatban sok vagy erős negatív hatás az agy képes és elzárja ön magát. Én nem vagyok egy agy sebész vagy lélek nagy titkait ismerő alak. Igy ezekről nem tudok semmit sem igazából.
Oldalra döntöm a fejem mi után könnyeim letörlöm és elmosolyodom, pont úgy ahogy régen. Olyan kis macskás cuki vigyor.
- Akkor azért szundiztunk meg ittunk mit is ohm Kakaót!
Kérdésére kérdőn tekintek, de végül is hagyom meg tekintse, bár nem értem miért szeretné aztán bevillan a dolog. Oh ez egy ritka darab biztos ez az oka.
Elő kap egy másik hasonló darabot, ugyan az végül is. Még sem hasonlítanak egymásra, talán a virtuális világban vagyunk még is az itemek hordoznak belőlünk valamit.
-Hmm hmm.
Ahogy hümmögők fülig elpirulok és behúzom a nyakam is ruhámba, mint egy kis teknőc. Az a kép is gyakran felbukkan vagy is képek.
- Ő szóval ő tuti nem a nővérem volt ő.... kHzm ööööhm. Mi...
Túl kínos volt ki mondani és már lassan füstöl a fejem is azt sízem. kezemmel két szájat formáztam és.
- Cupp cupp.
Mutattam hangot is adva a dolognak. Chaknának leeshetett ebből vele máshogy altunk közel egymáshoz.
Lassan ki nyújtom a kezem majd visszahúzom, biztos meg tapizhatom?
- Biztos vagy benne?
Csak pislogok, de végül meg fogom a fegyvert és várom történjen valami. Persze arra bármi is legyen tuti nem vagyok felkészülve.

Valamennyire megnyugtatott, hogy azért néhány képet tudott kötni hozzám. A süniket… Bár ne emlékzenék… Talán jobb lett volna mindenkinek.
Viszont Liesere is emlékszik… Erre az emlékre szorosan magamhoz ölelem.  A szőke kis boszorkát se láttam szinte azóta… És nem is fogom… Néha elgondolkodom, hogy vajon.. Együtt tűntek el valahol?
Még szorosabban ölelem magam a hajóra emlékezve… Majdnem… nem rajtam múlt… Azóta nem tudom kitörölni az emlékezetemből azt a jelzést…
-Nem történt semmi baj.- mosolygok rá kicsit hátrébb lépve. - Kalandoztunk, és nem tudott rajtunk kifogni senki - Nem tudom miért szeretném megnyugtatni, és azt az érzést kelteni benne, hogy nem érheti baj, ha velem van… De határozottan ez a szándékom.
-így van - nevetek fel ezúttal őszintét. Mindennél többet érnek azok a pillanatok, amikor éppen nyugodtan kortyolta a fahéjas kakaót, vagy aludt a kis piknikünk után.
Amikor a Hentest előveszem rögtön látom, hogy bizony, ismerős neki. Bár gondolom nem a fegyver látványa miatt pirult így el… 
- Hát persze hogy nem… Mit gondolsz hogy került a Bosshoz a bugyija? - Erre halványan én is elpirulok, de ameddig Sei nem hallja, nem akarok reagálni
- Mert smucig vagy. Nem csapná le valaki? Valaki? Boss? Cardinal? Vagy Strea. Neki van ostora meg bannhammerje. Léccci csapjad le!
- Tudok róla, azt hiszem. De nincs azzal semmi baj - válaszolok Seinek kissé zavarban, de igyekezve magabiztosságot, és bátorítást sugallni.
- Hát nem megy… Tanulhatnál Szupergirltől. Biztos ad órát is. Megadjam a számát? -
- Teljesen biztos - bólintottam az újabb kérdésre, mert már nehezen bírtam figyelmen kívül hagyni Kagurát.
- Akkor ne hagyj. Inkább nyomd végre a cukiság kezébe azt a fegyvert. Hát köszönni akarok neki köszönni. Hadd köszönjek már neki. LÉGYSZIKE! -
Szerencsére végre Sei is megfogja a Hentest. Kicsit meglep a szellemlány reakciója… Azt hiszem ezt hívjűk úgy, hogy kiugrott a bőréből?
- Nem. Ezt úgy hÍvják CUKISÁGBOMBA! Szia Seiun! Hogy vagy? Merre jártál? Van egy üzenetem a Bosstól. Mondhatom? Akkor mondom. Ott hagytad nála a bugyidat… is. -
- Lassíts Kagura… - kérem, de úgy fest most a szellemlány az, aki nem vesz tudomát rólam.
- Kölcsön kenyér visszajár. Ha nem tetszik jelents fel a JL-nél. Vagy valamelyik adminnál. Argo a haverom úgy is. Seiuun, ugye spancik leszünk? Mármint már azok vagyunk, de leszel a spancim? -

Nem tudom, biztos nem történt semmi baj? Vagy akkor nem történt? arra értené vagy úgy mindenre? Meg rázom a fejem, nem igen is történt valami. Talán jobb az, ha nem emlékszem, néha a múlt elégé fájdalmas. Bazeee mekkora szerencsém van mi?
- Hm senki.... két testvérnek nincs ki ellenállna. Ohh már értem!
Elő veszek párdarab kekszet, utolsó darabok abból a különlegesből. Talán kicsit kemények és ropogósak, de az ízük menyei. Kész szerencse itt nincs elhízás, más különben lehet már igazi alakom többszöröse lennék.
- Egyszer ilyet is ettünk, utolsó darabokat osztottam meg veled akkor is ügyé?
A keksz illatok alapján fahéj ízesítésűek voltak. Én részemről nem bírtam elinalni a kisértésnek és egyet el is kezdtem rágcsálni. Mi közben aktívan pironkodtam ugye egy emlékkép miatt, ami nagyon intim.
Mikor végre meg érintem a fegyvert, ami hasonlít az enyémhez fel sikkantok és el is kapom a kezem. A hang annyira ismerős volt az a becézés. Nyakam nyújtva kicsit kíváncsién meg böködőm a fegyvert. Mint holmi coscska macska, aki ép valamit mancsával pofoz. Közben részletekben ugyan de hallom, amit mond a hang.
- Cuki én? Nem én nem…nem- Megborzongok- Egy sötét helyen jártunk…-inkább gyorsan elrágcsálok még egy kekszet és Chatkán fél is nyújtok mi közben a másik és egyben utolsót a fegyvere helyezem.
A lány megsem várja válaszoljak, bugyimat firtatja, szemeim kipattantak.
- Mi mi mi mi? Ugye nem a cica mancsost?
Kérdezem szinte rak színűre pirula. Most a sok pirosról az jutott eszembe, vagy kaméleon vagy valami piros izé volt őseim közt. Valaki beolvasót nővérkémnek, nem ezen inkább stílusán halkan felkuncogtam.
- Azt mondod azok vagyunk, akkor, hogy lehetnénk...aahhhh értem! Mega spancik, persze leszünk mind a hárman azok vagyunk.

Szinte nevetnem kellett, ahogy bólogattam. Így van, két testvérnek nem lehet ellenállni.
A nevetés helyett nem bánatosak ugyan, de könnyek szöknek a szemembe, ahogy megint bólintok.
- Igen. Bár a nagyrészét te etted meg. Örülök, hogy látom, még mindig odavagy a fahéjas sütinek. - mondom némi erőlködéssel elérve, hogy rá mosolyogjak.
Kicsit fellélegzek amikor végre Sei is beszélgetni kezd Kagurával.
- Ami sokkal könnyebb lenne, ha oda adnád neki az Überkirály Retinavédő kéziműszert. Hahó, szeretne látni is! És Apu is azt szeretné, hogy lásson. Ugye Apu? Na ugye... Nem érek rá egész nap.-
Őszintén bevallom, már szinte kezdett fájni a fejem a szellemlány csacsogásától, így már cak ezért is keresni kezdtem azt a napszemüveget az inventorymban, közben persze figyelve, és valahol megnyugvással konstatálva, hogy Sei bizony ráismert a hangra
- Ami biztos sokkal szebben hangzana, és felismerhetőbben ha végre rendesen megfogná azt a fegyvert, kellenének a szuperkirály harcieszközeim és akkor odatapasztanám a csini kis kacsóját. -  
- Nem - szóltam közbe nemes egyszerűséggel. Ehhez mér nem asszisztálok...
- Whatever. Cardinal, ezért ugye jár bünti? Ugye? Nem? Eh, egy próbát megért. Legalább emlékszik. Nagyon sötét helyen voltunk. Mint a kísértettörténetekben. Búúúú- Komolyan... Nem tudom eldönteni, hogy irigy vagyok erre a fruskára, vagy csak kellemetlenül érzem magam a fejem zsibadása miatt... - Undok vagy Chakci. Gyere Sei, hagyjuk itt. Megmutatom hol a bugyid. Nem az a cica mancsos. Nem az, hanem egy másik.Olyan, mint amilyet Szupergirl hord. Igen Szöszi, tudom milyen bugyi van rajtad. - csacsognak tovább, közben pedig én is megtalálom a napszemüveget és finoman Seire adom.
- Búúú - tutúl vidáman a szellemlány miközben én kicsit megdörzsölöm a halántékomat.
-Mit szólna a két Mega spanci, hogyha innánk itt a közelben egy forrócsokit? - kérdezem, elsősorban Sei válaszára kíváncsian.
- Jól van akkor nem is válaszolok. Chan-chan, te ugye beszélgetsz velem? Itt nem kíváncsiak rám... -