Frost City

by **Strea** Csüt. Okt. 11 2018, 23:05

A jégbefagyott város.
Minden tömör jégből van kifaragva: a házak, a padok, de még a lámpaoszlopok is. Fákat egyáltalán nem látni, helyettük azokat mintázó, életnagyságú jégszobrok vannak elszórva a parkokban és az utak mentén. A nagyobb főutakon kívül - amik macskakővel vannak kikövezve - még ezeket is jég borítja, legalább kettes akrobatika hiányában pedig számíthatsz rá, hogy szögesbakancs nélkül bizony többet leszel a földön, mint talpon. De van jó oldala is ennek a sok jégnek! Frost városában található ugyanis a védett övezeten belüli legnagyobb korcsolyapálya, illetve a Nagy Jeges Csúszdapark is.

by **Danee** Hétf. Dec. 10 2018, 23:26

Forced teleport.

Még borzongtam. Nem a hidegtől, az éppen csak, hogy belép csípett, hanem a hirtelen csapástól, aminek nem állt ellen a páncélom, az életcsíkom is egy pár pillanat alatt elolvadt, attól az egy nyavalyás ütéstől.
Lassan vettem a levegőt, csak néztem a kaput, ami mögül kikerültem.
Kidobott. És csak a buroknak köszönhetően voltam egyben.
Mióta is járok bossról bossra ezzel az egy pánik burokkal? Már vagy két éve?
Feltápászkodtam, mert kezdett fájni a tenyerem meg az alsó felem a jéghideg padlón. Ösztönösen lesepertem a nadrágom ülepét, fázósan összedörzsöltem a kezemet
- Hát, ezt is megértük - sóhajtottam. Most biztos izgalmas lehet odabent, hogy láthatták mire is képes a harmincadik szint főszörnye.
Kristály elő, teleport a legközelebbi településre. Majd ott bevárom a fejleményeket, remélhetőleg senkinek nem esik bántódása, és vagy sikerül nélkülem, vagy újra neki megyünk együtt, ezúttal okosabban

Frost City. Nevéhez híven semmivel sem hívogatóbb, mint a városon kívüli táj, de legalább van egy kiépített korcsolyapálya. Addigra már magamra ötöltem a medvebundát, meg a hozzávaló kesztyűket.
Már a hidegtől borzongtam, a kesztyűk szorításában egy bögre forrócsoki gőzölgőt az arcomba. De az agyam még mindig a boss termen zakatolt.
- Miért ütött ekkorát a boss? Ennyivel sokkal magasabb szintűeknek kéne lennünk?
- Mi értelme volt a tököknek? Hiszen nem is dobtuk be az összest... tehát nem kell bedobni mindet, hogy a boss aktiválódjon
- De akkor mihez kell?
Beleszürcsöltem a jólesően krémes innivalóba és szótlanul bámultam magam elé, a tájat, a pályát, a felidézett termet
- Az utolsó tök eltűnése után éledt fel. Tehát a tököknek veszniük kell. Viszont, ha bedobtuk a gyűrű-szerű karjain, akkor szint váltott a boss. És a tökök is amikor felmarkoltuk őket. - ennek van valami szerepe. Főleg, hogy az eltérő színű tök visszapattant
- Ezen még gondolkodnom kell - lehet, hogy legyőzhető a boss, és a tököknek van még valami más funkciójuk is. Kell hogy legyen. Különben itt ragadunk.
Felcsatoltam a kikölcsönzött korcsolyát és besiklottam a pályára

by **Ronye Arabel** Kedd Dec. 11 2018, 23:20

Az ismerős kislány elkerülte a figyelmedet, ahogy forrócsokit kortyolgatva a korcsolyapálya szélén álldogált. Ő viszont észre vett téged.
Észlelve, hogy túl hamar, ráadásul egyedül tértél vissza a bossharcól, megsajnált, elővett egy papírfecnit, és miután írt rá pár mondatot közelebb csúszott, és megpróbálta észrevétlenül a zsebedbe-markodba gyűrni, majd tovább suhant, hogy valami érdekes elfoglaltságot kerítsen, ameddig a többiek is visszatérnek a bossteremből.

//PM

by **Miko** Vas. Júl. 25 2021, 20:42

Szokatlanul lelkesen, de mindemellett eszméletlenül fáradtan indultam útnak a 30. szintre. Nemrégiben, alig pár napja folytattam le egy beszélgetést Leoval:

Miko írta:Szia Leo ^^”
Mond csak amúgy mikor van a szülinapod? o.o

Leonard írta:Minek neked az?

Miko írta:Mert érdekel -^-
Cserébe én is elárulom az enyémet owo

Leonard írta:Persze, hogy aztán meglepj valami SZERINTED nagytestvéreknek való marhasággal.
Hányadika is van? Múlt hónapban volt. Szóval most közel egy évig nem lesz.

Miko írta:Nem, hanem egy neked való marhasággal ^^
Hm… Okidoki o.o7

Ezzel a beszélgetéssel tehát kissé lelkesen voltam az elkövetkezendő napokban, hogy kicsit feldobjam a férfi életét. Mostanság olyan furinak tűnik, mintha valami megtörte volna. Alig-alig látom otthon és mintha nem reagálna azokra a dolgokra, amiket küldözgetek. Tegnap előtt például megpróbáltam áthívni hozzám, hogy meglepizzem picit, de még csak a üzenetemre se válaszolt.
~ Hümpf! Na majd én megmutatom neki! – határoztam el akkor magam eltökélten.
Az elkövetkezendő egy napot azzal töltöttem, hogy megnéztem mikor kel és mikor kell neki mozgolódni, természetesen a kistérképemet használva. Így miután rájöttem, hogy hajnalban kell, bár elmorzsoltam egy-pár szomorú könnycseppet, hogy korán kell kelnem, de Leo-kun mindennél fontosabb! Így tehát, mikor hat óra körül felkelve, mint egy zombi elvégeztem a napi rutinjaimat, már indultam is tíz perc nyomán a 30-as szintre. Testem szinte azonnal remegni kezdett, és kissé jobban magamra húztam a bundakabátot, de kicsit szorosabb igazítom a „bundabugyit” és megindulok Leo háza elé. Még otthon van. Látom a pöttyön, így pedig egyszerűen fogtam és megálltam a háza előtti kis utcaszakaszon, és dideregve elbújtam az egyik sikátorba a csúnya szél elől. Végül szüntelenéül a fiú házát nézve, várta, hogy végre megmozduljon a fiú kis pöttyje. Meg akartam lepni… hogy… hogy kicsit… kicsit feloldódjon… hogy ne tűnjön olyan morcosnak… talán… talán ennyit még meg tudok tenni. Érzem, ahogy a remegés egyre jobban fokozódik. Ha éreznénk fájdalmat, bőröm nagy eséllyel olyan lenne, mintha ezer tűt szurkáltak volna bele. Éreztem, hogy a fáradtság és a hideg majdnem győzedelmeskedik és halálos, fehér ágyba takart volna az ég. Észre se vettem mikor állt neki havazni az idő, csak azután eszméltem rá, mikor egy nagyobb remegés nyomán a kapucnimról lehullott némi hó. Ekkor végül, mintha mozgást véltem volna felfedezni. Meglepetten felszökkenek, mely nyomán akaratlanul is a szemközti falnak dőlök az elvesztett egyensúlyom miatt. Majd végül bizonytalan léptekkel elindulok a ház felé. Vártam még egy picit, hogy összeszedjem magam, majd végül remegő karokkal, de bekopogtam végül határozottan. Türelmesen vártam, magamat ölelgetve, ha pedig végre kinyílik a jégkunyhócska tömör jégajtaja, teljes szívből jövő boldogsággal rávigyorgok a fiúra.
- Szia! É..éppen… errre já..jártam, és g..gondoltam bené..nézek… - mondom neki vigyorogva, bár jól érezhetően vacogva.
Nyilvánvaló volt, hogy hazudok, szerintem ő is átláthat rajtam, ha akar, de az biztos, hogy őszinte örömöm, hogy ismét találkozhatok vele, az valódi volt.
-… Bemehetek? – kérdeztem kissé előre dőlve, pimasz mosollyal az arcomon.
Nagy eséllyel kissé talán meglepheti, hogy tudok mosolyogni. A szabad bőröm, ami kilátszik rák vörös, a vállamon és a kapucnimon kisebb hó, míg ruhámon némi elfagyott jégfoszlányok, és a szemöldököm is teljesen elfagyosodott. De mosolyom még is őszinte és boldog volt. Hiába. Nagy eséllyel a világ legborzalmasabb időjárása se tudja letörni a kedvemet, ha egyszer vidám hangulatomban vagyok.

by **Leonard** Hétf. Júl. 26 2021, 20:35

Amikor fáradt sóhajjal újra és újra válasz nélkül bezárta Miko zagyvaságokkal teli üzeneteit, Leo már sejtette, hogy nem fogja ilyen könnyen megúszni a dolgot. Kedve és energiája azonban nem volt hozzá, hogy kezelje a problémát, így aztán úgy döntött, a halogatás és a feledés módszerével fog élni. Remélte, hogy elég ideig el tudja húzni a találkozót a lánnyal, hisz alapvetően sem futottak össze túlságosan gyakran, neki pedig esze ágában sem volt mostanában akárkivel is találkozni az ismerősi köréből.
Főleg nem ilyen idegesítően aktív és életvidám személyekkel, amilyen Miko is volt.
A problémát tehát elrakta későbbre, és mivel egy idő után az üzenetzápor is elapadt, magának tett ígéretéhez híven csakhamar elfeledkezett az egész ügyről - és a lányról is.

Még ki sem nyitotta a szemét, már gépies mozdulattal nyúlt a cigarettáért. A kávéhoz az eszközök az éjjeli szekrényre voltak készítve, közvetlen a hamutál mellé. Az iglu belsejében annak ellenére, hogy jégből készült, igencsak kellemes idő volt, bár a forró éjszakákat kedvelő kalandoroknak talán nem kedvezett. De talán az sem volt véletlen, hogy Leo éppen ide menekült a nyári forróság elől, ami az alsóbb szinteket jellemezte. Egy ideje már képtelen volt megmaradni ezeken a helyeken, és nem csak a túlságosan vidám és túlságosan aktív játékostömeg miatt.
Persze az sem volt hátrány, hogy nyár közepén a kutya sem kereste fel a jégmezőket. Küldetésekből sem volt sok, de ember sem igazán akadt rá, aki elvállalta volna. Így tehát Leonak rengeteg lehetősége volt rá, hogy lekösse fölösleges energiáit és szabadidejét, talpon volt attól kezdve, hogy felriadt egy rossz álomból, egészen addig, amíg annyira fáradt nem volt, hogy már csak beesett az ágyba.
Egyetlen pillanatot sem hagyott magának a gondolkodásra. Talán épp azért, mert félt attól, milyen gondolatok törnének utat az elméjében.

Leo maga köré tekerte a prémből készült takarót és néhány programozott mozdulattal elkészítette a kávéját. Hatalmasat, fáradtan pislogott, miközben belekortyolt a gőzölgő italba. Annyira korán volt még, hogy azt sem tudta, hol van. Kicsit olyan érzése volt, mintha még mindig álmodna, talán azért sem lepődött meg a kopogáson. Ehelyett csak gépies mozdulatokkal odasétált az ajtóhoz és kinyitotta azt, el sem gondolkodva rajta, ki lehet az és mit akar egy ilyen korai órában egy ilyen helyen.
Azonban amikor megpillantotta Mikot... egyből az orrára csapta az ajtót, mint valamilyen házaló kiscserkésznek. Aztán persze tétován újra kinyitotta azt, csak hogy megbizonyosodjon róla, nem a képzelete játszott vele.
- Jézusom, Miko, te meg mit keresel itt? - fonta össze karjait maga előtt felháborodottan. Egy kicsikét sem úgy nézett ki, mint aki örül a vendégének, úgy pedig főleg nem, mint aki be is kívánja engedni azt. Még az sem érdekelte, hogy a lány láthatóan igencsak át volt fagyva.
- Menj el - jelentette ki hűvösen és készült visszazárni az ajtót.

by **Miko** Kedd Júl. 27 2021, 19:16

Szinte egy pillanat alatt elfeledkeztem arról, hogy nemrégiben a járás is nehezen ment, annyira elfagytam a hidegben. Ebben a világban nincs fájdalom, nem zsibbadnak el az ember végtagjai, de épp emiatt a hideg fagymarása egészen a csontunkig hatol. Nem zsibbasztja el a kart, elérve a negédes tompaságot, ami a csak, ha kicsit is, de csökkenti a gondjainkat. Azonban, mikor megpillantom a fiút, ismét érzem, hogy élek, hogy nem volt hiábavaló az, amit teszek. Vidáman és őszintén vigyorogva fogadom a fiút, azonban amaz látszólag nem volt olyan vidám hangulatában. Mielőtt bármivel folytathattam volna, egyszerűen becsapta előttem az ajtót, ami őszintén egy kicsit valóban meglepett és csak pislantottam párat, mint aki nem tudja most miképp kéne reagálnia rá. Már úgy voltam, hogy bekopogok még egyszer, amikor is ismét kinyílt az ajtó, bár némiképp bizalmatlanul. Természetesen meglepettségem rögtön eltűnt és ismét vigyorgok csak rajta, és látszólag az sem törte le a kedvem, hogy nem fogadt túl nagy örömmel. Mikor azonban készült volna ismét elküldeni és becsukni az ajtót, meglepő komolysággal néztem rá, és hangom is szokatlanul komoly volt.
- Látni akartalak.
Elég csak egy apró elbizonytalanodás, egy apró szikra, ami megtántorítja, nem fogom hagyni, hogy csak így kizárjon magától. Az eredeti célomról szinte meg is feledkezve lábamat az ajtóba rakom, és kezeimmel megpróbálom kitárni az ajtót, még ha ez azt is jelenti, hogy jártasságaink összeméréséhez kell folyamodnunk.
- Mi történt? – kérdezem gyengéden, mégis célra törően, és ha látom rajta, hogy indulatból a szokványos közöny visszavágás lenne rá a dolog, úgy megelőzve határozottan félbeszakítom – A „Semmi” nem válasz. Lehet, hogy nem vagyok, a kanál vagyok a kések között, de attól még észreveszem, hogyha valaki megváltozik!
Ha végül pedig sikerül kinyitom az ajtót, akkor az útját elállva nézek rá komolyan, ha kell, a vállainál fogom meg.
- Leo-kun! Mi történt? – kérdezem még egyszer, ha pedig nem válaszol, úgy sóhajtva elengedem – Azt mondtad olyan vagyok neked, mint a kishúgod. Hogy kedvelsz engem, de nem úgy, ahogy én téged. De mégse írtál vissza nekem semmit… pár héttel ezelőtt még nem zavartál volna csak így el… Leo… én tényleg aggódok érted… kérlek… mond el mi törtét.
Látszott rajtam, hogy tényleg aggódok érte. Bár félig meddig elfelejtettem, hogy miért is jöttem, valahogy azonban a gondolataim csak úgy kirobbantak belőlem, ahogy a fiú olyan bunkócska volt velem. Leo nem ilyen volt. Nem ilyen… tudom. Az a Leo, akit megismertem nincs tele mérgezve ennyire daccal és haraggal. Érzem rajta, hogy valami van vele… és… és… ez fáj nekem... épp emiatt akarom tudni mi az, hogy ha úgy van, segíteni tudjak neki a bajban. Nem vagyok hős… de ennyit azért meg próbálatok a férfiért akit szeretek, még a kissé tolakodó is vagyok talán.

by **Leonard** Szer. Júl. 28 2021, 17:55

Amikor az újabb próbálkozását követően Miko lába megakadályozta az ajtó becsukásában, Leo nem makacskodott. Nem volt már kisgyerek, hogy csak azért is, erővel megoldja a problémát, ehelyett csak morcosan összefonta maga előtt a karjait és felvont szemöldökkel, kérdőn nézett a lányra. Gyorsan túl akart lenni ezen a beszélgetésen, legyen akármi is a célja, aztán menni a dolgára, ahogy azt eredetileg is tervezte.
Miko hanghordozásából és szavaiból azonban nem úgy tűnt, hogy ez egy könnyen elintézhető probléma volna. A lány feltűnő tehetséggel trafált bele a dolgokba, bár persze nem lehetett olyan nehéz kitalálni Leo viselkedéséből, hogy zavarja valami.
Megadóan felsóhajtott, és mivel már lúdbőrös volt meztelen felsőteste a hidegből, egy mozdulattal beterelte maga előtt a lányt és magukra zárta az ajtót. Leültette a sarokba az aprócska asztal melletti fotelba, közben pedig pár mozdulattal elkészítette az éjjeli szekrényre készített kávét, majd végre időt szakított arra is, hogy felöltözzön.
Egyelőre nem vett fel pulcsit, elég volt a póló is. A szobában kellemes hőmérséklet uralkodott, amit valószínűleg a programozásnak köszönhettek. Miko is csakhamar átmelegedhetett tőle, és ha attól nem, hát a keserű és forró italtól mindenképpen, amit Leo egy csészében tett az orra elé. A fiúnak nem volt túl magas az ital készítés jártassága, de a nedűt már egészen jól kikísérletezte, hogy iható legyen. A művészete felért egy kinti átlagos bolti kávé minőségével.
Leo bármit megadott volna egy eredeti olasz kávéért, de az itteni pincérek közül sajnos még egyiknek sem volt ilyen magas szinten a jártassága.
Hosszú percek teltek el csendben, amíg tett-vett a szobában, és csak azután válaszolta meg Miko kérdéseit, miután mindennel végzett. Leült a lánnyal szemközt a másik fotelba és rágyújtott egy újabb cigarettára.
- Mivel ilyen feltűnően éretten viselkedsz, így elmondom. Igen, tényleg történt valami, ami miatt át kell értékelnem ezt-azt, de nincs okod az aggodalomra. Egy-két hét és összeszedem magam, csak addig egy kis időre van szükségem. Ezért kérlek, hogy most menj el. Nem szeretnék látogatókat és nem szeretném, ha faggatnál róla. Megérted, igaz? - pillantott fel félig csukott szemhéja alól a lányra, aztán elmosolyodott. Közelebb hajolt és tenyerét Miko arcára simította.
- És tévedtem abban is. Egyáltalán nem vagy a kishúgom, sajnálom, hogy megpróbáltalak megvédeni. Magadtól is képes vagy rá, nemde? - cirógatta meg finoman az ujjbegyével, majd a lány füle mögé tűrt egy hajtincset. - Többé nem követem el ugyanazokat a hibákat, ígérem.

by **Miko** Szer. Júl. 28 2021, 18:46

Annak ellenére, hogy Leo nem viselt felsőt, nem jöttem zavarba, és nem kezdtem el bámulgatni. Valahogy furcsa vonásokba fordult arca, most jóval jobban vonzotta a szemem, mert úgy éreztem nem stimmel vele valami. És tudom, hogy így volt. Ez a világnál is fényesebb volt, ahogy a fiúra néztem. Végül ő is csak nézett rám egy darabig, majd végül beengedve, hellyel kínált és furcsa fekete lével teli italt is felszolgált, melyet megkóstolva, akaratlanul is előjött belőlem egy „blöh”. Sose szerettem a kávét, és állítólag sose volt jó hatással rám. Most azonban nem utasítottam el. Ez a furcsa, keserű íz nagyjából földön hagyta a gondolataimat, mik alapjáraton mindig a felhőkben jártak. Bár úgy érzem, most képtelen lennének felszállni, bármi is történjen. Végül a férfi belekezdett a magyarázatba és türelmesen végig hallgattam, amit mondott. Mikor előre hajolt és érzem arcomon kezének puha érintését akaratlanul finoman tenyerébe döntöm arcom, lehunyt szemekkel, és ahogy hajamat hatra tűri, ujjaimmal finoman végig simítom kézfejét, és finoman megfogom kezét élvezve tenyerének melegét az arcomon. Egy ideig így maradok, ha hagyja, majd finoman kinyitom a szemeimet és ránézek. Szomorkás volt a szemem, de egyenes. Látszott, hogy fájtak a szavai, de nem rogytam meg.
- Azt mondod, hogy hiba volt az, ahogy velem bántál? – kérdezem nyugodt hangon, ám válaszától függően folytattam – Lehet. Lehet, valóban hibáztál. De boldog vagyok ezekért a hibákért. Leo… talán örültem volna egyszer, ha kishúgodnak hívták volna… de tudod, hogy mit érzek feléd, így valóban szörnyű dolog tőlem, hogy mégis annak tarts engem. – mondom, majd egy kis dobozt veszek elő az inventoryból és leveszem arcomról a kezét, ha eddig nem vette el, és a kezébe rakom az apró csomagot – Szülinapodra… neked vettem. Másképp akartam odaadni, de nem hiszem, hogy értékelnéd azt a verziót. – mondtam fáradt, szarkasztikus mosollyal, de ha látom, hogy meg akarná jegyezni, hogy hazudott a szülinapja kapcsán, őszintén felnevetek – Jaj Leo… tudom, hogy csak le akartál rázni ezzel. De attól még nem változtat azon a tényen, hogy lesz vagy volt szülinapod idén. – mondom kedvesen rámosolyogva és ujjait a csomag köré zárva és finoman visszanyomom a kezét, majd végül felállok – Leo-kun. Nem fogok semmit se kérdezni, ahogy megkértél. Ha úgy érzed, szeretnél róla beszélni, majd megteszed. Leo-kun. Lehet, hogy te nem hiszed azt, de tényleg megvédtél engem. Lehet, hogy nem úgy, ahogy te hiszed… de melletted… mindig biztonságban éreztem magam. – mondom majd előre hajolva homlokon csókolom – Kérlek vigyázz magadra…
Végül megfordulok és az ajtóhoz sétálok. Megkért, hogy távozzak… hogy adjak neki időt… mégis mikor az ajtóhoz értem, kissé megtorpantam. Magam elé bámultam szomorúan és nem tudtam erőt venni magamon. Végül hátra pillantok a fiúra.
- Kérlek… ha úgy érzed… keress majd fel… én mindig is szeretni foglak, bármilyen butaságot is csinálj… Várni foglak… Szia… - búcsúzok el fáradt hangon.
Végül ha csak nem állít meg kilépek az ajtón, és könnyeimet visszatartva indulok meg határozatlan léptekkel csak úgy neki a vadvilágnak. Nem akartam elmenni… nem akartam… de úgy éreztem, ha maradok… talán csak többet fogok ártani a fiúnak, mintha eljönnék. Biztos vagyok benne, hogy különös lesz számára, hogy ilyen könnyen meggyőzött. De ha csak egy pici is van még a régi Leoból biztos tudni fogja miért hagytam, hogy elküldjön… miatta… miatta, hisz érte… bármit megtennék…

A csomagban:

by **Leonard** Kedd Aug. 03 2021, 23:41

Bár a mozdulatot alapvetően bizalmaskodónak szánta, mégis meglepődött, amikor reakcióként Miko a tenyerébe hajtotta a fejét. Leo ujjai megremegtek, izmai pedig idegenkedve megfeszültek a lány érintésének nyomán. Nem rántotta el a kezét, pedig fájt, szinte égetett ez a gyengéd mozdulat, amit ráadásul ő követelt ki magának. Egy ideig még így maradtak, aztán Miko elhúzódott, belőle pedig kitört egy halk, de megkönnyebbült sóhaj.
Hirtelen egészen kellemetlennek tartotta ezt a fajta gyengédséget.
Arckifejezése azonban csakhamar meglepettbe fordult át, ahogy megérezte kezében az ajándékcsomag súlyát.
- Mégis micsoda? - pillantott kételkedve az apróságra és a lány szavait válasz nélkül hagyta, pusztán csendben és értőn hallgatott. Közben egyre csak figyelte, nézegette a kis dobozt, megforgatta ujjai között, minden oldalról megvizsgálta.
Egyszerűen csak nem számított rá, hogy kapni fog valamit. Habár korábban üzenetben ezen poénkodott, valójában egy percig sem gondolta komolyan, hogy valaki időt és energiát áldozzon rá és az ő (kamu)születésnapjára. A gesztus ebben a törött, lehetetlen állapotban valahogy távolinak és furcsának tűnt. Nem érdemelte meg, hogy figyeljenek rá.
- Hé, Miko! - kiáltott a lány után hirtelen felindulásból, de aztán hangja tétován elhalt. Zavartan bámult rá egy pillanatig, aztán lesütötte a szemét.
- Augusztus huszonkettő. A születésnapom. - Nem nézett a lányra, amikor az elment. Nem reagált a búcsúszavaira sem. Tudta jól, hogy... úgysem fogja felkeresni.
Az ajándék azonban olyasmi volt, amitől nem tudott megválni. Miko olyan volt azon a napon, mint a nap egy apró kis sugara a hosszú télben; épp olyan, akár egy fénylovag.
Leo problémái nem oldódtak meg egy csapásra - már hosszú évekkel ezelőtt tudta jól, hogy nem is fognak soha többé -, de a gondoskodás ereje egy pillanatra azt súgta neki, hogy van miért folytatni. Vannak emberek, akik szomorúak lennének, ha... megölné magát. Hátradöntötte a fejét és észrevétlenül eleredtek a könnyei. Hat vagy talán hét éves lehetett, amikor utoljára megengedte magának, hogy sírjon. Most viszont, ahogy végre megfogalmazta maga előtt, szavakba öntötte sötét gondolatait, képtelen volt többé erősnek mutatkozni. Még szerencse, hogy egyedül volt. Ki nem állhatta volna, hogy ezt bárki is lássa. Hogy... megkérdezze, mi a baj. A végén még be kellene vallania előtte, hogy többé már nincs értelme az életének.

by Ajánlott tartalom

Frost City

Frost City

Re: Frost City

Re: Frost City

Re: Frost City

Re: Frost City

Re: Frost City

Re: Frost City

Re: Frost City

Re: Frost City

Re: Frost City