Re: Erdőség

by **Shukaku** Kedd Szept. 30 2014, 20:09

-A pirosak?!
A lány szinte már sziszegte a szavakat a sírással küszködve.
-Ahol… ott nem voltak pirosak… nem lehetett tudni, hogy ki a gyilkos! Itt Kayaba bácsi megmutatja, a piros indikátor megmutatja, hogy ki a veszélyes, ti pedig… ti pedig…
Nyelt párat, hogy összeszedje magát egy picit, és újra megtalálja a hangját.
-Elkeserített?! Azt hazudjátok mindenkinek, hogy azért akartok kijutni, hogy embereket mentsetek! Emiatt öldökölitek a szintfőnököket, akik egyébként ki sem jönnek a barlangjaikból! Ezzel mentetek embereket, miközben nyugodtan engeditek, hogy a vörösek halomra öljék őket! Hazugság! Önzőek vagytok mind! Ki akartok jutni, de csak ti! Csak a frontharcosok, csak a front érdekel titeket, és az nem, hogy ki hal meg, meg ki marad életben! Mennyi idő lenne felkutatni, és végezni a pirosakkal, vagy csak bebörtönözni őket?! Egy hónap? Kettő? Fél év?! Ők nem respawnolnak, nem kellene őket folyamatosan ritkítani, mint a szerencsétlen mobokat! Ellenük bezzeg harcoltok, pedig az a csata reménytelenebb! Nem akartok ti megvédeni senkit, csak így hősködhettek! És ezt a pirosak is tudják! Suzume is tudja, hogy akármit megtehet, mert nincsenek következmények! Chan pedig… Chan pedig… te nem láttad... nem láttad amikor...!
Na persze, pont az a lány fogja simán viselni a vezérkedés terheit, aki egy kislány kifakadására az erdőbe menekült. Bizonyára.
-Nincsenek törvények, mert nem csináltok törvényeket! Ott a bűnüldöző céh! A bűnüldöző céh tagja vagy, és nem tesztek semmit! És nem lennénk ugyanitt! Ha esetleg a vörösök nem ölnék meg azt a rengeteg kis szintű játékost, akikből frontharcos lehetne… ha érezhetnék, hogy nem kell félniük kimenni a védett zónán kívül gyakorolni egy picit, akkor lehet, hogy több harcos lehetne a front közelében! Kayaba bácsi erre is gondolt, ebben is segített a kiképzőtiszttel, de ti semmit!
Már szinte berekedt, de inkább a kimerültség hagyatta vele abba a beszédet, és ekkor válaszolt a sárkány, természetesen a szokásos színtelen, nyugodt hangján.
-Hogy kinek van igaza, és azt, hogy mi a törvény, a hatalom dönti el. Ti a bossra fecsérlitek el a hatalmatokat, nem a társaitok védelmére. A csatateret akkor én választom, a feltételedet azonban nem vagyok köteles elfogadni. Várjuk a megkeresésedet. Ne kövess. Ha esetleg mérgezett nyíllal vagy dobófegyverrel próbálkoznál, van aki tudja, hogy veled találkoztunk. Ha bármelyikünk is megsérül vagy eltűnik, rajtad fognak keresni minket.
Egy halk csipogást hallatott, mire a kristály helyett egyszerűen sarkon fordultak, és elindultak az egyik irányba.

by **Rosalia** Szomb. Jan. 03 2015, 15:06

Shu: Fémgyűrű
Yui: Raikiri

by **Hinari** Hétf. Feb. 02 2015, 13:18

Ozi

Úgy döntöttem, hogy ezúttal nem Nestorral megyek vadászni, ahogy az esetek nagy részében tettem eddig: volt egy-két dolog, ami lassacskán már nagyon időszerűvé vált, s a céhkarácsony döbbentett rá, hogy igenis van még mit bepótolnom. Bepótolnunk.
Ozival négyszemközt a szintek közötti, furcsa miniboss óta nem beszéltem, s bár találkoztam vele itt-ott, mégsem került soha sor egyetlen olyan igazi, kötetlen beszélgetésre sem, ami után úgy érezhettem volna, hogy sikerült jobban megismernem őt. Pedig már régóta céhtag, Szophieval jóban is vannak, tulajdonképpen nem is értettem, hogy hogyan maradhatott ez ki. Bár jobban belegondolva, Shizuval is szívesen találkoztam volna, ám ő mostanában elég elfoglalt volt, akárcsak én. Kaszttársam azonban – már ha hinni lehetett a minimapnak – éppen nem volt küldetésen, így egy kis gondolkozás után végül lenyitottam a levelezőrendszert, és pötyögtem neki pár sort, remélve, hogy ráér.

Hinari írta:Szia,
Lenne kedved most egy kis vadászathoz? Rég nem beszéltünk, s örülnék neki, ha el tudnál jönni. Ha nem alkalmas, az sem baj, ellenkező esetben várlak a tizenötös szint teleportkapujánál.
Hinari

Végül elküldtem neki az üzenetet, várva még pár percet, s csak utána indultam el a megbeszélt helyszín felé, kilépve a céhházból, várakozón sétálva a város felé. Késni persze nem akartam, ám mielőtt elővettem volna a teleportkristályomat, megnéztem, hogy minden el van-e rakva az inventorymba, amit erre a napra szánok: két adag forrócsoki, sütemények, víz, és a szafarihoz kellő eszközök, azok közül is a kötél, mint az egyik legfontosabb. Ha minden a helyén volt, mégegyszer rápillantottam céhtársam helyzetére, majd a magasba emeltem a kristályt és kimondtam a falucska nevét, ahonnan a mai túra indulni fog.

by **Ozirisz** Kedd Feb. 10 2015, 19:19

Egy eseménytelen nap, ahogy az utóbbi hónapokban szokott lenni. Nem készültem különösképp semerre, nem volt tervem, célom. Amihez épp kedvem szottyant, azt tettem, ahová a lábaim vittek, oda mentem. Bár ezt az érzést a legtöbben a végtelen szabadsággal azonosítanák, ami a részletek ismerete nélkül általában helytálló is lenne, az én esetemben inkább a céltalanságnak és az ürességnek felel meg. Csak sodródom az árral, nem úszom szemben vele, mert nehéz. Sőt, lehetetlen. Ha jobban belegondolunk, az idő is egyfajta ár, és az idő bizony csak egyfelé folyik. Előre. És ami egyszer megtörtént, legyen az bármilyen jó, vagy épp rossz esemény, nem lehet meg nem történtté tenni. Nem lehet visszaforgatni az időt, hogy megakadályozzuk szeretteink elvesztését, és nem lehet legyőzni a halált. Csupán elfogadni a tényt, hogy Judy sincs már többé, ahogy Ai Hane sincs. Az idő múlása majd segít valamelyest begyógyítani a sebeket, de az idő árjával nem elég, hogy nem lehet szemben úszni, de még előre sem. Csak sodródni, a maga lomha tempójában...
Épp Horunka faluban tartózkodtam, és a falu (és Aincrad) szélét jelző vastag kőkorláton ücsörögtem, és néztem a semmibe, ahogy már oly sokszor. A végeláthatatlan semmi, a messzeség, a felfoghatatlan. Senki se tudja, hogy mi a végtelen, és hogy mi van a világ végén, van-e túlvilág, és akik ott vannak, mi lehet velük? Sok kérdés, de válasz egy sem...
Aztán az elmélkedésemből egy csippanás zökkentett ki, és az végtelenbe meredő tekintetem előtt villogó "Új üzenet" ikon. Megnyitottam, és egy kicsit meglepődtem. Hinari írt, hogy nincs-e kedvem egy vadászathoz a 15. szinten.
Ahová sodor az ár alapon rögtön el is indultam először a fogadóba, feltöltöttem a készleteim. Némi harapnivaló alias vaddisznópörkölt, rizs, avagy a napi menü. Tányérak, evőeszközök, poharak, beleértve az Illúzió Pohár is, amit mindig magamnál tartok. Az első igazi karácsonyom egyik ajándéka, és ajándékot véletlen sem hagyunk fogadóba, hogy egy bugos rendrakó-algoritmus eltüntesse... Aztán még egy üveg vörösbor a csapostól, egy üveg víz a falu kútjából, harci felszerelés szintén nálam, nincs más vissza, mint előre. Majd irány Morishi. Eddig még nem jártam ezen a szinten, de Shukaku már mesélt róla a horgászversenyen. Erdő, faházak, nyugis hely, nincs nyüzsgés, és nincsenek vörös indikátoros játékosok. Aztán megpillantottam Hinarit a teleport kapunál, ahogy írta.
- Szia! - köszöntem a lánynak – Mi újság? Hogy vagy mostanság? - tettem fel az ilyen helyzetekben szokásos, ám sablonos kérdéseket. Bár eddig még nem igazán volt alkalmam Hinarit jobban megismerni, és így jobban belegondolva nem is igazán tudok róla sokat. A Ligát vezeti, és egyáltalán nincs könnyű dolga. Nem könnyű egy céhet összetartani, segíteni a bajba jutottakon, a tagok felszereléseiről gondoskodni, a bossokon harcolni. Pláne, mióta Aincradot is elérte a gazdasági válság, és a burok ára is az egekbe szökött. Elég sok időt és energiát felemészt ez a sok munka, ami egy céhhel jár, még felsorolni is sok... Kicsit csodálkozotam is, hogy egy kicsit lazít vadászat címszó alatt. Vagy talán valami más is lehet mögötte? Lehet, hogy Szophietól tudja, hogy valami igencsak betette nálam a kaput? Vajon Szophie tudott Judyról, és a haláláról? Sosem kérdeztem, és sosem mondtam senkinek, de az embereknek megvan az a tulajdonságuk, hogy szeretnek pletykálni, és persze jópáran láthattak anno Judyval még anno...
Lehet, hogy Hinari most azért akar velem beszélgetni, hogy ne akarjak megint egyedül egy miniboss ellen menni, majd utána az égbe fel? Bár legutóbb sem mondtam, hogy mi is volt a célom egyedül, a szintek között. Nem készakarva mentem, de rábíztam a sorsom a Végzetre, csak épp nem a Sördögűző, hanem Hinari képében jött, és akkor arra jutottam, hogy még tervük vannak velem az égieknek. Lehet, hogy most is valami hasonló történt, csak épp miniboss nélkül? Nem tudhatom, de van egy olyan érzésem, hogy majd kiderül...

by **Hinari** Szer. Feb. 25 2015, 22:42

Nem sokkal utánam érkezett, feketében, ahogy mostanában mindig. Ellöktem magam a faltól, aminek eddig támaszkodtam, s mosolyogva léptem feléje, viszonozva a köszöntést.
- Szia. Megvagyok, köszönöm… igazából csak a szokásos – feleltem, s tényleg csak a szokásos volt, naphosszat tartó mobozással és a pirosak lakta helyek felfedezésével, megszakítva egy-egy lazább délutánnal, melyeket rendszerint Alexszel töltöttem. Ám most még a fiú emléke sem tudott őszinte mosolyt csalni arcomra, az előttünk álló történet ugyanis majdnem oly sötéten magasodott fölénk, mint a város határán kezdődő, magas fenyők. Ozirisz mellett sétáltam, egy ideig gondolataimba merülve, néha rá-ránézve, próbálva megfejteni a sötét szemek mögött búvó válaszokat – Ott voltam én is a sajtótájékoztatón… és hallottam, amiket kérdeztél – fordultam végül feléje, amikor talpam alatt már a száraz tűlevéltenger ropogott, arrébb tolva egy, az ösvényre húzódó ágat – Viszont ha nem akarod, nem kell róla beszélnünk… - folytattam, tekintetemmel a szűk, félhomályos utat figyelve. Nem lett volna illő erről faggatni őt, hisz én sem mondtam el sem neki, sem másnak se mindent… azokról az ehhez csak nyomokban hasonlító erdőben töltött napokról, és az oroszlános kalandról, ami lehet csak egy szebb álom volt a sok rémálom között, melyeket akkor átéltem. Összébb húztam magamon a kabátot. Valahol fölöttünk madarak úsztak az égen; hangjuk idáig lehallatszott, különös hangulatot adva ennek a sétának, élettel töltve meg a borús árnyakat, s az elhangzott szavak súlyát is csökkentve kissé – Igazából… nem is emiatt hívtalak… vagyis nemcsak emiatt – mondtam hirtelen, szinte csak egy leheletnyivel később, s néztem most rá, hosszan figyelve őt, s csak akkor folytatva, amikor láttam, hogy rám figyel. Mosolyom mögött szomorúság bujkált, a régi idők fájó emlékei, ám ott volt mellette az elhatározás is, mely befelé közvetítette, nem lesz baj. S én bíztam benne, ahogy bíztam céhtársamban is. Egy alig hallható sóhaj, talán csak a fák susogása, majd nyeltem egyet, immáron egy kicsit vidámabban mosolyogva rá – Szeretnék elmesélni neked egy történetet.

by **Ozirisz** Pént. Márc. 06 2015, 00:43

A megérzéseim annyiban tévedtek, hogy nem a pletykáknak ment híre, hanem egy másik, szintén nyilvánvaló dolog: A sajtótájékoztató. Óvatlan voltam, hogy akkora nagy tömegbe merészkedtem, és annyi mindent elmondtam, amit végülis az egész tér hallhatott. Persze akkor nem gondolkodtam, csak mentem a saját hülye fejem után, ahogy szoktam. Egyszerre ködösítette el elmém aznap a harag, és a remény. Na meg persze a kíváncsiság. Bár Hinari előtt, vagy bármely céhtársam előtt nem titkolóztam, de nem is kürtöltem ki semmit.
Így utólag belegondolva, ki tudja, hogy kik csöveztek még a főtéren? Lehet, hogy Judy gyilkosai is ott lopták a napot, és egy jót röhögtek magukban? Vagy bárki, akit nem épp a jószándék vezérel...
- Tényleg? - kérdeztem vissza – Ne haragudj, nem vettelek észre a téren, biztos a tömeg miatt volt... - majd egy pár másodperc után folytattam – Akkor nagyjából tudsz mindent...
- Judyt megölték. Nem tudtam megvédeni. Nem voltam ott, amikor... - majd bennem szorultak a szavak. Egyszerűen nem jött ki hang a torkomon. Ismét felelevenedett bennem az a nap, amikor eltűnt. Amikor elkapott az a rossz érzés, hogy valami nagy baj van. De akkor más késő volt. Csak egyel több áthúzott név virított azon a bizonyos táblán. Miért?
Mint aki egy sötét rémálomban rekedt, és azt várja, hogy felébredjen, és másnap ismét minden rendben, és ugyanúgy éldegélhetnénk a Kezdetek Városában, ahogy már annyiszor. De hiába, ami történt, megtörtént, és ami megtörtént, az megváltoztathatatlan. ..
Majd kiderült, Hinari nem csak emiatt hívott, és szeretne ő is elmesélni egy történetet. Vajon mi következik? Kíváncsi voltam. Szinte biztosra vettem, hogy nem egy vidám történet lesz, mert nem illene az alkalomhoz. Hinari is végigjárta ezt az utcát, amin én botorkálok? Ha igen, akkor neki még nehezebb volt, hisz a Liga vezéreként erősnek kellett maradnia. Legalábbis kifelé annak kellett látszania. Az, hogy belül mi van, az már más...
- Hallgatlak – mondtam Hinarinak – Megbízhatsz bennem, bármit is mesélsz, nem adom tovább. - majd kíváncsian hallgattam a lány történetét.

by **Hinari** Pént. Márc. 27 2015, 15:43

- Igen – tűnhettem kényelmetlenül határozottnak, ám ezúttal segíteni szerettem volna neki, nem pedig csupán ott lenni mellette és hallgatni őt, ahogy beszél. Most nem a csöndes, beletörődő együttérzés volt az, ami motivált, s egy percig nem akartam őt ezzel hitegetni – Nem voltál ott, de ez nem a te hibád. Nem szabad okolnod magad miatta – néztem rá, s tekintetem talán még szigorúnak is tűnhetett volna, ha nem látszott volna rajta az a mély szomorúság, mely azt sugallja, „tudom, ismerem”. Halkan sóhajtottam, lágyan pillantva rá – Tudod, Aincrad hatalmas hely. És nem lehetsz ott mindenhol… ha csak két személy van, aki fontos neked, már akkor sem tudsz mindenkire vigyázni. Hiába akarsz… - lesütöttem szemeim, a kanyargó ösvényt nézve, s vártam egy kicsit, hálásan nézve fel rá és bólintva neki, amikor biztosított a titoktartásáról – Azt hiszem te nem ismerted Lewist, ugye? Előttem volt céhvezér, s amikor felvett, még a kardot sem tudtam rendesen tartani – az emlék halvány mosolyt csalt arcomra, csakhogy az utána lévők végleg letöröljék azt – Ő egy igazi hős volt, nem olyan, mint én… tiszteltem, és kezdtem egyre jobban megkedvelni. Ahogy mosolygott, amennyi erő és segíteni akarás volt benne… erősebb volt, mint bármelyikünk. Soha nem láttam szomorúnak. Egyik gyakorlás közben kért meg rá, hogy vegyem át a céhet, ha ő már nem lesz, és… én rábólintottam. Fel sem merült bennem, hogy valaha is elveszthetjük… hogy elveszíthetem. Még… még azon a héten tőrbe csalták – hajtottam le a fejem - Lehet Lewis érezte, nem tudom. Azóta sem sikerült kideríteni, kik voltak. Lassan már nem is akarom… – haraptam ajkaimba, próbálva az utat figyelni, látásom azonban folyton elhomályosult, hiába törölgettem – Nem tudom, mi történt utána. A következő napok történései szinte teljesen kiestek. Csak tudtam, hogy szükség van rám, hogy kellek a többieknek – vártam egy kicsit, majd hirtelen néztem fel rá - Erősnek látsz, ugye? – s akkor, ott, kedvem lett volna keserűen felnevetni. Meg is tettem – Pedig még mindig nem vagyok túl rajta. Csak tudod, ha hagyjuk, hogy a múlt maga alá temessen, előbb-utóbb elveszítjük szem elől a jövőt. Segítség nélkül viszont nem megy. Neked sem, ahogy akkor nekem sem ment – merengőn figyeltem a fenyőágakat, kis szünet után folytatva - Askr és Nestor volt az, akik támogattak, és a fiúval is egyre szorosabb kapcsolat alakult ki közöttünk. Egyszer a petje bevallotta, hogy a fiú szeret – pirultam el – Ám mire döntöttem volna, őt is elvesztettem. A viadal idején volt, kimentek a mezőre mobozni, és soha nem jöttek vissza… még mindig eszembe jut, talán ha akkor vele mentem volna… - megráztam a fejem – Ezt már én sem bírtam el. Nem tudnád elképzelni rólam, és még soha senkinek nem meséltem erről, de aznap határozott célom volt leugrani a szint széléről. De megálltam. A képernyő, a viadal, ahogy a klónom felrobbant... megláttam, hogy a többieknek igenis számítok. Alex volt az, aki ráébresztett erre. Hogy nem adhatjuk fel, amíg van, aki számít ránk. Hogy őértük érdemes folytatni.
Lassan világosodott az erdő, ahogy utunk az első, kisebb tisztás felé vezetett, melyekből alig akadt pár ebben a komor erdőben. Eddig nem is néztem az irányt, hogy mikor merre fordulunk, ám a barátságos fény kissé engem is jobb kedvre derített. Feledtette a múltat, amennyire tudta, s azt hiszem jó volt kimondani végre, valakinek. Lelassítottam, arcomon a felettünk mozgó ágak árnyai és a nap fényének ragyogása váltotta egymást. Biztatón néztem szemeibe, ahogy teljesen feléje fordultam.
- Én… csak azt szeretném, hogy tudd, hogy igenis számítasz te is. A családunk vagy, ahogy mindenki a céhből. Ha valami bánt… azért vagyunk, hogy segítsünk. Hidd el, együtt könnyebb – halovány, kérő mosoly, s ha engedte, megfogtam a kezét, a fényben fürdő tisztás közepe felé indulva. Engedd, hogy segítsek – akartam mondani neki – Nem jó sötétben élni…

by **Joey Chrome** Szomb. Május 02 2015, 09:36

//Besúgott a Besúgó//

Szerencsém van! Very Happy

Kértem egy sütit a Besúgótól, s egy nagyon jó cuccnak a helyét mutatja!\o/ Ha csak olyan lesz, ami van eleve, akkor majd eladom, a lényeg, hogy jól jártam vele. \o/ Hívtam is Grifi-t, hogy addig ő tanulmányozhassa a mobokat, amíg én keresem a cuccot. Bár nagyon csodálkoztam, hogy egy faodút írt. O.O Lehet, hogy egy vicces sütit vettem? O.o Majd kiderül, s ha igen, megyek, s kitekerem a nyakát! Na szóval, széééépen, laaassan kimentünk a 15-ös szintre, azon belül is az erdőségbe, mert ott van a legtöbb odús fa. Miközben én belenéztem minden odúba, aminek pár mókus nagyon nem örült, Grifi a kék csigáról próbált össze szedni mindent, amit tudott róla.
- Joey, tudsz te valamit a Kék Csigáról?
- Azt, hogy kék és csiga XP. - ezzel nem sokat segítettem szerinte, mert igen csak fapofát vágott rá. De nem értem miért, hisz azt kérdezte, hogy mit tudok róla. Hát ezt! Hogy kék meg csiga! XD Mellesleg soha a büdös életbe nem találtam egyet sem, mit akar akkor? Biztos ugyanolyan, mint a többi csiga: nyálkás, levelet eszik, kártevő, hason csúszik, lassú, stb! Miért nem olyantól kérdezi, aki látta? Na mindegy, én keresem tovább a cuccot. Ebbe nincs, ebbe sincs, nem, nem, nem, nem, ne-- ez mi a rák? O.o Bár tuti nem rák, mert egyrészt azok nem odúban laknak, másrészt már rég megcsípett volna. Szóval, megnéztem, hogy mit fogtam meg… Basszus, egy páncél! Tényleg egy páncél van az odúban! KI AZ AZ IDIÓTA BAROM, AKI IDE REJT EGY BÖHÖM NAGY… milyen páncél is ez? O.o

Az alábbit találtad: Fém Bakancs

by **Ozirisz** Szer. Május 27 2015, 17:24

Csak hallgattam Hinari szavait. Szerinte nem szabadna magamat okolnom. - És mégis kinek a hibája lenne? Mellette kellett volna lennem. Meg kellett volna védenem. De elbuktam... Ismét...
- Ez igaz. Nem lehetünk ott mindenhol... de az, hogy még ott se, ahol kellene... - majd egyet sóhajtottam – Még ha csak egyvalakit kell megvédened, akkor sem biztos, hogy meg tudod... Lehet, hogy nem is evilágról érkezik a gyilkos... Innen bentről nem tudod megállítani azokat sem, akik a dugót akarják kihúzni... - itt egy pillanatra még jobban elkomorodtam. Még több emlék a múltból. Ai Hane. A családja, már ha lehet annak nevezni, belőlük simán kinéztem egy hasonló tettet. Igaz, csak elmondásból tudom a lány és a rokonságának a kapcsolatát, és... mindig nem tudom, ki vagy mi ölte meg.
Aztán figyelmesen hallgattam tovább Hinarit.
- Lewist nem ismertem. Az ő halála után hívott meg Szophie a céhbe. - szólaltam meg ismét – Nem lehetett könnyű... Biztos, hogy érezte, hogy mi fog történni, és nem szerette volna, hogy a Liga szétessen. Ezért is bízta rád a céh vezetését...
Aztán hallgattam tovább. Hinari is ugyanazon az utcán végigment, amin én. Ugyanúgy hullámvasút volt az élete, ahogy nekem is. Egyszer fenn, egyszer lenn. A jó dolgok után rosszak, majd a rosszak után újra jók...
- Megjártad a poklok poklát, és mégis előre nézel, és nem a múlton rágódsz. Emiatt irigyellek... Én nem tudom, erős tudtam volna maradni... - majd egy kis szünet után folytattam – Bár a szint szélére konkrétan nem emiatt szoktam kijárni. Bár, volt, hogy megfordult a fejemben... Elég sok időt eltöltöttem Horunka faluban. Egy kis falucska az első szint szélén, játékosok alig-alig, vagy egyáltalán nincsenek. Nyugodt, csendes hely. A szint szélét jelző kőkerítésen szoktam ücsörögni, és elmerengni a messzeségbe. Nézni az eget, a csillagokat órákon át. Szeretném azt hinni, hogy a szeretteink odafenn vannak, egy jobb helyen, és onnan figyelnek minket... - majd a lány szemébe néztem, és folytattam:
- Emlékszel arra az idegesítő minibossra? Ha nem jöttél volna, akkor már nem lennék... Már nem is tudom, hogy hogyan, és miért is kötöttem ki ott. Akkor majdnem feladtam. Akkortájt nem láttam túl sok értelmét az életnek se... Már azt sem bántam volna, hogy ott akkor meghalok, mert akkor Ai Hane mellett leszek a túlvilágon... - egy pillanatra elhallgattam, majd tovább meséltem – És akkor a semmiből feltűntél, és segítettél. Sőt, egy az egybe megreggelizted azt az átkozott minibosst. Akkor jöttem rá, hogy minden okkal történik, mindennek célja van. Még akkor is, ha nem látjuk ezeket az összefüggéseket, de mindenütt ott vannak. És azt, hogy az én utam még nem ért véget. - aztán egy pillanatra felvidultam – Alig néhány hétre rá jött is a fordulat. Karácsony előtti időszak, és amikor a hátam közepére sem kívántam a karácsonyt és azt a túlerőltetett ünnepi hangulatot, a nyüzsgést, elvonultam a város zajától a kőszínházba. Judy is ott volt, ő is elég maga alatt, és... egymásra találtunk. Akkor örültem annak, hogy milyen jó, hogy nem adtam fel a harcot...
- Köszönöm – mondtam a lánynak, majd megfogtuk egymás kezét. - Örülök, hogy köztetek lehetek. Együtt könnyebb, valóban. És ez rád is vonatkozik, te is megjártad a hadak útját. És még egy egész céh vezetésével járó rengeteg feladat is a nyakadba zúdult, szóval... bármi gond van, vagy ha csak beszélni szeretnél valakivel, rám számíthatsz. - közben sétáltunk a tisztás felé, ami már legalább nem azt az árnyékos, búskomor hangulatot idézi, mint az erdő...

by **Hinari** Szer. Jún. 24 2015, 17:33

Persze igaza volt, de túl borúsan látta még mindig a történéseket, jóllehet okkal. Aprót bólintottam, nem tudtam mit felelni neki, hiszen odakint bármikor dönthetnek úgy, hogy lemondanak rólunk. Több ezer kórházi hely, folyamatos infúzió, lassan két éve… ajkaimba haraptam. Lassan haladunk. Nagyon lassan. Aztán ahogy beállt közénk a pillanatnyi csend, úgy kezdtem el mesélni, hosszan, szemeimmel kérve a fiút, ne mondja el ezt senkinek, noha korábban már megfogadta, és én hittem is neki. Meséltem Lewisről, Hoperól és a viadalról, ami akkor és azután jött, s Ozirisz értette is, talán magyaráznom sem volt érdemes többet. Ugyanazt éreztük, csak más időben, s most, hogy ezt mindkettőnk tudta a másikról, valahogy könnyebb lett a levegő. Végre tudtam lélegezni, mélyen beszívva a fenyők illatát, és csöndesen hallgattam, ahogy talpam alatt ropog a milliónyi, apró tűlevél. Szavait idéztem, beszéde közben néhol bólintottam, néhol halovány mosoly suhant át arcomon, keserű vagy éppen derűsebb, mikor hogy hozta a történet. Furcsa volt hallani, hisz szinte ugyanazt éltük meg, de jól tudtam: nem vagyunk egyedüliek, és nekünk sem szánt kegyetlenebb sorsot a játék, mint bárki másnak. Csak haladni kell előre, és keresni, találni, és ha el is veszítjük, menni tovább, a kintiekért, azokért akik várnak ránk és mindaddig bíznak bennünk, amíg a helyén hagyják azt a sisakot. Sóhajtottam, arcom a nap felé fordítva, kilépve a tisztásra, a fiút is magammal vonva. Most ez jó volt így. Leheletnyi sziget a zúgó tenger közepén, mit nem zavart meg más, és a szemem sarkából láttam csak, valami mozgolódik az egyik közeli bokorban.
- Tudod, örülök, hogy itt vagy – mondtam hirtelen, a szemeibe nézve – Hogy nem adtad fel, még ennyi minden után sem. És én is köszönöm, hogy mindezt elmondtad nekem, éshogy számíthatok rád… ahogy te is rám – mosolyodtam el, új reménnyel telve, mely úgy lopódzott szavaink közé, mint óvatos őz az ismeretlen szélben.
- Segítek a további nyomozásokban is, természetesen – tettem hozzá egy kis szünet után – ahogy eddig is. Viszont az eredmények nem minden esetben jönnek úgy, ahogy várnánk, és… igaz ezzel én sem értettem egyet néha, de a bosszú nem megoldás. Előbb-utóbb tovább kell lépned, és el kell engedned őket. Még jóllehet korai, és erről neked kell döntened, de… nem szeretném, ha tönkretennéd magad. Ha úgy gondolod, hogy itt van rá az idő, de egyedül már nem megy, bátran keress fel, segítek. Csak… gondold át, jó? – kértem őt, aggódón, hisz aggódtam érte. Igaz, az ital ebben a világban nem tesz kárt a szervezetben, mégis… Ozirisz nem volt önmaga, mióta elvesztette Judyt. De nem is erőltethetem, így csak remélni tudtam, hogy megteszi, átgondolja, és amikor készen lesz rá, képes lesz a változásra, egy jobb jövő érdekében. De addig is…
- Nézd, egy mókus – mutattam az egyik közeli ágra, meg is feledkezve az aktuális gondolatmenetemről, s egy rövid hezitálás után, hogy mennyire hagyhatom magára akárcsak pár másodpercre is a fiút, bekapcsoltam a lopakodásom és az akrobatikám, majd pár ugrás, és már meg is volt a kisállat. Két kézben vittem oda Ozirisznek, nem hagyva, hogy a ficánkoló állatka kitépje magát, s mutattam neki mosolyogva, élvezve a vadászat örömét és gondtalanságát, amire mindkettőnknek szüksége volt. És bár a mókushús egészen finom lehetett, ezúttal mégis elengedtem, még utánanézve, ahogy eltűnik, ezek után folytatva a sétálást, egy a korábbiaktól könnyedebb témát vetve fel, és beszélgetve, még hosszú órákon át.

by **Ozirisz** Vas. Szept. 13 2015, 19:20

Még mindig furcsa volt számomra ez az egész helyzet. Persze tudtam nagyon jól, hogy nem én vagyok az egyedüli ember Aincradban akit nagy veszteségek értek, de azt, hogy Hinari is hasonló utat járt be, meglepett. Ahogy mesélt, úgy éreztem, mintha az én életem mesélte volna el, csupán mások a szereplők. Ugyanazok az események, csak kicsit máshogy. Ugyanazon mentünk keresztül, de mégis különbözünk. Ő erős tudott maradni, erős, olyan erős, amilyen én talán soha nem leszek... vagy legalábbis nem mostanában.
- Én is örülök, hogy itt vagy. És köszönöm, hogy meghallgattál, és megbíztál bennem. - majd egy levegővétel után folytattam – Alap dolog, ezért vagyunk egy céh, egy család. Csak azt sajnálom, hogy eddig ezt nem láttam meg a sok keserűségtől...
- Köszönöm. Tudom, a nyomozás már csak ilyen. Lehet, sosem fog kiderülni, ki ölte meg a szeretteinket. Egyre átláthatatlanabb minden, ha megtudsz egy választ, azzal csak még több kérdés jön, amire még több utánajárás... ördögi kör...
- Valóban. Ebben nagyon igazad van... Köszönöm, hogy segítesz ebben a nehéz időszakban. Az idő múlásával könnyebb lesz, de a fájdalom soha nem fog elmúlni, ahogy teljesen továbblépni sem lehet. - majd egy kis idő múlva folytattam – Ez vonatkozik rád is. Tudom jól, annak ellenére, hogy látszólag továbbléptél, néha még eszedbe jutnak, álmodsz felőlük, bevillan egy-két emlék... Csak az idő múlásával egyre ritkábban, de van, hogy le tudja húzni az embert lelkileg... Tapasztaltam én is... Amikor Judyval voltam, akkor is volt, hogy rémálmok gyötörtek... lejátszódott az a nap újra, amikor Ai Hane utoljára indult vadászni... - majd egy újabb szünet után folytattam – Csak azt szerettem volna mondani, hogy ha bármi van, vagy csak szeretnél valakivel beszélni, én itt vagyok, nem megyek sehova. - fejeztem be a mondandómat, egy mosollyal az arcomon
Sokat segített rajtam ez a beszélgetés, minden értelemben. Rájöttem, hogy nem vagyok egyedül, van akire számíthatok, és aki megért engem, mert ugyanazon a poklon ment keresztül. És láttam, hogy mindezek ellenére erős maradt, és tovább küzd, tovább harcol, és nem a múlton rágódik, mint én. Vagy épp egy üres üvegen... Egész eddig homokba dugtam a fejem, és nem vettem észre, a legfontosabbat: vannak, akik aggódnak értem, és vannak akiknek fontos vagyok. A Liga nem csak egy céh, hanem egy család, akik odafigyelnek egymásra, és észreveszik, ha valaki felett összecsapnak a hullámok, és kihúzzák az embert a partra. És mivel ennek a családnak én is a tagja vagyok, emiatt sem szabad feladnom...
Persze a továbblépés nem fog egyik napról a másikra történni, de most már tudom, hogy van kiút. Ahogy Hinarinak sikerült, úgy nekem is sikerülhet megerősödni. Most már ott is van remény, ahol ezidáig nem volt.
Aztán a mókus kizökkentett a gondolataimból. Csak pár másodperc telt bele, mire a lány elkapta az állatkát, és mosolyogva hozta megmutatni. - Hűha! - csodálkoztam rá. - Ilyen gyorsan még senkit se láttam mókust elkapni.. - aztán néztem én is a mókus után, ahogy Hinari szabadon engedte, és elugrándozott.
Aztán sétáltunk tovább, és már a beszélgetés témája is vidámabb volt. A vadászat trükkjei, a kardforgatás fortélyai, és hasonlók. Nevettünk, ahogy elmeséltem a legelső attrakciómat, amikor Szophieval gyakoroltunk, és úgy sikerült előrántanom a kardot, hogy az szééép nagy ívben elrepült. Vagy amikor a legelőször kovácsoltam egy kardot, és hát... elég rendesen odacsaptam az ujjamra a kovácskalapáccsal. Szerencsére itt megúsztam pár életpontnyi veszteséggel, odakinn viszont egy gipsz és jópár hét táppénz lett volna a jutalmam, az biztos. Felemlegettük a céhes karácsonyt, és még ami eszünkbe jutott. Hogy mennyit is beszélgettünk, azt nem tudom, de az biztos, hogy többet, mint az elmúlt hónapokban összesen. És kénytelen voltam rádöbbenni, hogy igenis vannak szép emlékek, vannak jó dolgok az életben, amiért érdemes nap mint nap újra felkelni, és élni

by **Mia** Vas. Márc. 07 2021, 18:18

Szóló szafari

Tizenötös szint.. Emlékek.. Emlékek, melyeket féltve őrzök, mégis szeretném őket magam mögött hagyni. Ezekkel a kettős érzésekkel vágtam most neki a vadonnak, az ismeretlen természetnek először a játék kezdete óta. Tudom, hogy a kasztom alapján jó vadásznak kellene lennem, sőt, arra termettem.. Ha a vadászathoz türelem kell, én vagyok a legrosszabb vadász. Nem vagyok képes egy bokorban kuksolva várni, amíg valamelyik vad belemászik a csapdámba, ahogy "életeket" sem szeretek kioltani; csak azzal nyugtathatom magam, hogy ezek nem élő lények, csupán pixelek rengetege, melyek azért vannak, hogy minket szolgáljanak.
Mégis magával ragadott ez a különös érzés, miszerint én most ténylegesen vadászni indulok. Hát ha így van, legyen így.. Nem fogok sírva fakadni egy pixeleső miatt a játék kedvéért. Más miatt sem. Ezen gondolatoktól kísértve lépdelek lassú léptekkel a zörgő avaron, gondot sem fordítva arra, hogy kevésbé legyek feltűnő. Mint arra már rájöttem, rossz vadász lennék, de nincs türelmem ehhez az egészhez. Inkább kiriasztom a vadakat nyugtukból és menekülés közben elkapom őket.. Vagy reptükben, ami még nagyobb kihívás, így siker esetén még nagyobb sikerélmény lenne. Igen, erre vágytam. Egy kellemes kikapcsolódás mellett egy kis sikerre, az most nagyon rám fért. Bár továbbra is fenntartottam azt az álláspontot, hogy a fejlődés mindenek felett áll, mégis jól esett kiszakadni a folyamatosan ismétlődő grindolás útvesztőjéből és valami lazább dolgot csinálni.
Egy majomra vágytak a nyílvesszőim, szinte súgták a fülembe az állat nevét. Nem is tudom miért pont őket szemeltem ki, de már a harmadik lógott meg előlem. Egyet sem találtam el. De ez az erdő hemzsegett tőlük. Ideje kissé megcsappantani a populációt.. Bár való igaz, a számuk lecsökkent, mióta állítólag egy titokzatos törzs -szerintem sokkal inkább szekta- jelent meg a szinten, azonban az ő létezésükre senki nem szolgált bizonyítékkal. Jobban szerettem volna rájuk vadászni állatok helyett, de ha senki nem tudta, hol keressük őket, kevés volt rá az esély, hogy egy három hete kezdő játékos csak úgy a nyomukra bukkanjon.
Persze lehettem volna szerencsés, de nem is voltam biztos benne, hogy akarok találkozni velük. A legkevésbé sem hasonlítottam majomra, de ki tudja mivel boltoltak még rajtuk kívül.. Jobb az ilyen sötét üzelmektől távol maradni.
Egyáltalán nem vagyok sikeres. Kezdem is feladni, amikor az avar halk suhogása csapja meg a fülem. Valami jár itt. Valami, vagy valaki. Köröttem köröz, csak arra vár, hogy lecsaphasson. Egy mob? Egy agresszív majom? Egy aukciós ház kalapácsa a titokzatos törzs kezében? Meg kellett tudnom. Lassan fedezékbe húzódtam, csendesen osonva bújtam be egy bokor fedezékébe, amikor megütköztem valamiben. Hátrafordulva egy undorító, torz látvány fogadott: egy testét szőrrel borított manó látképe, amint éppen az orrát turkálta. A nyamvadt lény a mocskos kezeivel meghúzta a füleimet és nevetve odébbállt, mintha csak megúszhatná ennyivel az egészet. De nem, jobb ha nem megyek utána.. Ki tudja milyen betegségeket hordoz magával? Habár ebben a játékban állítólag nem voltak betegségek, mégis, nem akartam megtudni, mire képes. Talán a törzs egy tagja? Érdekes volt elképzelni a bennszülöttek tagjait, akikről minden suttogott a szinten egy ilyen alakban.. Igen, határozottan szórakoztató. Csakhogy volt benne valami aggasztó. Mi van, ha balsejtelmem igaznak bizonyul? Mi van, ha ő okozza a majompopuláció csökkenését? Utána kell járnom. Lassan követni kezdem az undorító lényt, amint az mindenféle csínytevést követ el a szinte; állatzugokat zavar fel, majmokat dobál banánnal, hangyabolyokba fingik. Kezd egy kissé dühíteni, hogy semmi olyasmit nem csinál, ami megragadná az érdeklődésemet, ráadásul mindennek tanújának kell lennem. Végül úgy döntök, hogy magára hagyom, azonban ő csak nem hagy nyugodni. Folyamatosan követ és sárral dobál. Felbosszant a dolog, hogy ez a kis manó itt rontja a levegőt, de megpróbálom nem hagyni magam kizökkenteni; célba veszek egy majmot, azonban túlságosan agitált állapotban vagyok ahhoz, hogy a vadászatra koncentráljak. Ugyan már rájöttem, hogy a manó nem húzta meg a fülemet, csak úgy tett, mégis különös viselkedés volt ez egy mobtól? Állattól? Fogalmam sem volt, a rendszer miként tartotta számon, de nem tetszett a viselkedése.
Végre elég messze kerültem tőle, hogy folytathassam amiért idejöttem. Majmok egész hordája kerül a szemem elé, én pedig ha bakon lőnék is nyilván eltalálnék egyet. Mosolyogva körbefuttatom a tekintetem a lényeken és végső búcsút veszek tőlük.. Vagy legalábbis egytől, mely a célpontommá vált.. És íjamat célra tartom. A múltban volt már, hogy elvétettem lövést, igaz, akkor mindig valami pluszt is próbáltam belevinni a támadásba az arénaharcban.. De ez most más volt. Az égbe is lőhettem volna, sikerülnie kellett. Végül ahogy ellőttem nyilamat, a szőrös manó, aki korábban annyit zaklatott belefutott a nyíl útjába és elpixeleződött. Egy pillanatra hitetlenül bámultam, nem voltam képes felfogni, megráztam a fejemet, aztán vissza kellett térnem a valóságba; egy majmokkal zsúfolt erdőben fogtam egy szőrös manót.

Szőrös manó

by Ajánlott tartalom