Telihold Fogadó

/Szo /

Egy kis ideig fel alá járkáltam, kicsit hűvösebb fejjel is átgondolva a történteket, és várva, hogy vajon Szophie követ-e. Bár azt hiszem ez utóbbiban biztos lehettem, mindenesetre így is tovább tartott, mint reméltem. El akartam mondani neki ezt-azt. Tartottam tőle, hogy ezúttal túl messzire mentem, mentünk. Vajon időben megfékeztem? Nem sok mindent akarok úgy, mint Chiaki halálát, de rájöttem, hogyha most megöljük, az végzetes lehet mindannyiunknak. Ha Szophie és Hinari összecsapnak, az komoly szakadáshoz vezethet. Azt hiszem már mindkettejüket sikerült eléggé kiismernem. Még ha kicsit nehezemre is esik, de el tudom képzelni, hogy betartsa a fenyegetését. Ha hagyom, hogy egymás torkának essenek, azzal nem csak Szophienak, de mindannyiunknak rosszat teszek. Türelmetlenül sétálgattam, de aztán aktiválódott a teleportkapu, és egy pillanatra ismét félrehajítottam a problémákat.
Nem pont az orra előtt álltam, így elsőre nem vett észre, de nem kellett sokáig várnom. Úgy indult meg mint a gyorsvonat, de jól ismertem már, így előre felkészülve, nem esett nehezemre tompítani a becsapódást.
– Jó, hogy eljöttél. - mondtam, miközben jó szorosan magamhoz öleltem, és addig nem is engedtem el, míg ki nem szabadította magát a karjaim közül. Ám még mielőtt bármi történhetett volna, éreztem, hogy valami a lábamnak dörgölőzik. Szélesebb lett az arcomon a mosoly.
– Nocsak! Még a végén rájön, hogy nem is akarok rosszat neked. - válaszoltam szinte nevetve.
– Gyere, menjünk valami nyugodtabb helyre, és megszabadulok ettől a maszktól. - mondtam neki és ha beleegyezett, a kezét megragadva elindultam a törzshelyem irányába. Majd pár lépés megtétele után, újra megszólaltam, ezúttal már komolyabb hangnemben.
– Bocsáss meg, hogy ismét köddé váltam, és nem válaszoltam az üzeneteidre sem. Túl öntelt voltam. Elbizakodott...

//Tachi//

Jól érzem magam. Röviden ennyi lenne az állapotjelentésem, ami egyébként sem érdemel több szót részemről. Én érezni akarom, nem jártatni róla a szám, mint valami unalmas ismeretterjesztő film. A fogadóból még épphogy saját lábaimon lépek ki, kezemben a megvett üveg rum maradékával, mit valamilyen oknál fogva már nem akarok meginni. Jobban mondva még, hiszen ez az állapot alighanem hamar elmúlik. A bent korábban szóló ritmus jár a fejemben. Azon kapom magam, hogy jó kedéllyel dúdolom fennhangon, miközben lábaim ide-oda rakosgatom részeges szökelléseim közben. Akárki les rám, pillantásuk lepereg rólam egytől-egyig. Ki a frászt érdekli? Lesz egy jó napjuk, mivel látnak engem, na és akkor? Ennyit adhatok nekik ajándékba, elvégre az én látványom csak az lehet. Gyönyörű hajam mint mindig, most is csodálatosan vöröslik utánam, tartva velem a lépést. A benne lévő fekete szalag nem ereszti az azzal közrefogott részt továbbra sem. Az valamivel józanabb, mint én. Ez sem érdekel. Bár de, érdekel, elvégre a kinézetemről van szó, az pedig nem árt, ha rendben van. Sőt, rendben kell lennie. Nem mondanám, hogy totálisan részeg vagyok. Akkor nem tudnék járni, vagy gondolkozni, mi ugyan nehezen, de még sikerül valahogyan. Szépen átgondolom minden egyes lépésem, amivel a szökőkút peremén, majd annak vizében kötök ki, további tánclépések közben, miknek köszönhetően nem szégyellem meglocsolni az arra tévelygőket. Tehetek én róla, hogy nem figyelnek, mikor épp a vízben ugrálok? Nem.
- Lépj előre, vezesd a frontot, Bud a hős, Bud a hős - kezdek bele egy valamikor máskor hallott dalocskába.
Ha jól rémlik, még a hetedik szint egyik falucskájában hallottam. Nagyon fülbemászó a fenébe már, éppen ezért nagyban teszek arra, hogy egy egyébként minden bizonnyal ellenséges koboldról szól.
- Bátorságod mutatja, hogy a kobold erős, a kobold erős... - folytatom, ezt követően azonban eszembe jut valami más.
- Lépek majd iszok egy nagy kortyot, én a hős, én a hős. Bátorságom mutatja, hogy a gyomrom erős, a gyomrom erős... - kezdem el átkölteni, ez a verzió azonban nem tetszik annyira, hogy ennél maradjak.
Helyette visszatérek az eredeti szöveghez és annak további éneklése közben, na meg egy-két korty tényleges megivásával táncolok tovább, olykor csak jókedvűen forogva az engem teljesen eláztató kútban.

Valójában észre sem veszem, hogy csatlakozik hozzám valaki, amíg meg nem ragadja az illető a csuklómat. Nagyokat pislogok rá, kissé durcásan, amiért megzavarta a játékomat, közben pedig igyekszem végighallgatni mondandóját anélkül, hogy közberöhögnék. Ez csak addig sikerül, amíg be nem fejezi, utána azonban jókora hahotában török ki megszólítása miatt. Az üresedő félben lévő üveget hasamhoz szorítva dőlök kicsit előre, homlokom egyenest a pasas vállának nyomva, már amennyiben módomban áll.
- Te most tényleg hölgynek neveztél? - kérdem, mint aki el sem akarja hinni, aztán kicsivel később kapcsolok.
Az üveggel ezúttal a másik vállát paskolom, megunva szorongatását egyszerűen eleresztve azt idővel, engedve, hogy elpixeleződjön a maradék. Később még meg fogom bánni, ebben biztos vagyok.
- Nincs semmi baj a ritmusommal. Maximum a szabályaitok vannak rosszul kalibrálva. És eszem ágában sincs bemenni veled semmiféle sikátorba - vágom rá durcásan.
Karomat nem tépem ki szorításából. Engedem neki hogy tartsa mancsom, mert én bizony ebbe semmiféle energiát nem pazarlok. Ha neki így kényelmes, akkor üsse kutya. Vagy harapja, vagy csináljon vele akármit, amíg engem nem ér kár. Képét kezdem el tanulmányozni. Az alkohol okozta torzuláson át próbálom kiszűrni vonásait, mik most valahogy nem is néznek ki rosszul. Neeem, ilyet nem játszunk! Részegség meg egy pasi, semmi jót nem szül. Vagyis hát... mégis... De a másnap csúnya dolog, na meg a tisztánlátás. Semmi kedvem hozzá, még akkor sem, ha itt nincs az a fejfájásra emlékeztető izé, ami általában gyötörne és visszatartana az állandó alkoholizálástól. Ez alighanem Kayaba hibája.
- Ha annyira bajod van a ritmusommal, mutasd meg, hogy mi a szabályszerű! Hajrá, a karomat már úgyis épp elég ideje szorongatod! - mondom, akkor is, ha esetleg már elengedte volna kacsómat.
Na igen, ennyi fáziskésés még megengedett. Legfeljebb csodálkozva pislogok néhányat mancsomra, figyelve az ujjak helyét. Egy lépést még közeledek is felé, na nem fenyegetően, sokkal inkább követelődzően. Ha annyira tudja a tutit, hát ideje lenne produkálnia valamit, nem holmi sikátorokba invitálni.

Az alkoholizálással nekem semmi problémám. A jóravaló, vagy inkább saját magamat féltő eszem ilyenkor is a helyén van, sőt! Ha teljesen részeg vagyok, akkor általában senkivel nem vagyok hajlandó szót váltani. Mondhatni kifordulok magamból ilyen téren, meg sok más téren is. Ami meg a hivatalos közeget illeti, nem szégyellem ismételten kinevetni ezt a fickót. Még hogy hivatalos közeg. Ez vicces. Van itt egyáltalán olyan? Ha igen, akkor nem egyszer kellett volna már rácsok mögött töltenem józanodási időszakaimat.
- Azonosítsd magad! - vigyorgok rá - Hívtak már sokféleképpen. Kóbor macska, Hercegnő, de a legjobb talán mégiscsak a Seiun lesz, elvégre az mégiscsak a nevem - elmélkedem, komolyan elgondolkodva az ügyön.
Persze sorolhattam volna még jó néhány megszólítást, kellemeset, komolyat, komolytalant és még sok másfélét egyaránt, a leggyakoribbak azonban mégiscsak ezek voltak az Árulót leszámítva.
- Éppen elég, hogy szabálysértőnek tituláltad - felelem durcásan.
Mégis ki venné jó néven, ha ezt mondanák neki? Senki. Aki mégis, az őrült, hibbant, csökött agyú... Áááá, mindegy! Én akkor sem épp bóknak veszem és szerintem ő sem annak szánta. Már csak azt kellene kitalálnom, hogy hazudott-e ezzel kapcsolatban. Minden bizonnyal. Sosem voltak problémáim a tánctudásommal. Jó, talán most tényleg bizonytalanabb, meg minden, de a ritmus akkor is a lábaimban kell, hogy legyen. Az egyetlen ok tehát a dallal lehet, nem mással.
- Nem szereted Budot? - kérdezem máris, összeszűkített szemekkel vizsgálva arcát.
Karjaink lejjebb ereszkednek. Nem volt ellenemre a nyújtózkodás, talán még előnyömre is volt egy kicsit, mert így megálltam egy helyben, ahelyett hogy tovább forogtam volna.
- Ruha nélkül merészebb lenne - vigyorgom vissza, szinte reflexszerű választ adva megjegyzésére.
Ez már alighanem túltesz a kétes értelmezésen, ezt követő mozzanataival ellentétben. Csak pislogok, mikor közelebb von magához. Szabad kezem azonnal mellkasára téved, úgy lesek fel rá, először nem is értve, hogy most mégis mit akar, aztán lassan tisztázódik számomra is. Kacsóm vállára siklik, miközben ő másik végtagom igazgatja. Elgondolkodva kérdésén sorra veszem, hogy miféle táncokat tudok, azok között azonban a latin elég szegényes bizonyítvánnyal bír. Ami azt illeti, még azt sem kapott.
- Semmi kegyed! Azt hiszem, az első jobb lesz.
A stabilitás végett is. Ki tudja, hogy merre borulnék az első hirtelen mozdulatnál. A keringőre legalább fel tudok készülni valamennyire. Nyelek is egy nagyot, készen arra, hogy akkor megindulunk, az egész azonban innentől kezdve csak rajta áll. Most komolyan táncolni fogunk?

- Azt hiszem, túl sok tündérmesét néztél. Sosem voltam az az álszent idétlen vigyorú hercegnőcske, úgyhogy a tiara is felesleges. Amúgy a választásod megteszi - elmélkedem, majd hallgatom az ő variációit.
Adonisz, na persze. Saját magának adogat beceneveket? Vagy csak én nem látok tisztán? Akármelyik az igaz, nem hiszem el. Nem én!
- A Tachi megteszi - maradok végül annál.
Rövid, nem utal egyik nem ismert jelzőjére sem, arról nem is beszélve, hogy rövid. Ez már önmagában elég ok. Ó és könnyen ejthető, meg hasonlók, ezeket ki ne felejtsem. Na akkor most mi van? A szabályok arra, hogy megszegjék őket? Őőőő...??? Most már tényleg nem értem. Ez a gondolkodás kezd ténylegesen nehezemre esni, ami nem is csoda, ha össze-vissza beszél itt nekem. Mindegy, van abban valami, amit mond. Néhány szabály tényleg csak azért van, hogy megszegjék őket. Ehhez is tudás kell. Ahhoz, hogy úgy csinálja az ember, hogy ne vegyék észre. Vagy szándékosan úgy, hogy észrevegyék. Az már kicsit vakmerő is, de hát na... Anélkül nem élet az élet. Kell egy kis mersz. Csak egy kicsi.
- Akkor minek neveznéd? - érdeklődöm kedvesen, valódi kíváncsisággal.
Nem tagadom, az én fantáziám is eljátszik a gondolattal. A gond csak az, hogy ebben a gondolatban egy amatőr fantomképrajzoló keze is benne van, aki hajlandó túlzásokba esni egy-egy részletet illetően. Hiába józanít a víz, van bennem elég ital ahhoz, hogy nehéz dolga legyen velem, próbáljon akármennyire hatni rám a hideg zuhany. A tánc pedig elkezdődik. Az első lépéseknél én még mindig a muzsikust keresem mindhiába. Hát ilyen nincs. Mint valami idióta, úgy festhetek, még az ital ellenére is. Bár minden bizonnyal tisztában van nem kismértékű fogyasztásommal, úgyhogy üsse kutya. Lépteim nem túl stabilak, az tény. Olykor meg is ingok, ezért jobbára felé dőlök, bízva abban, hogy ő majd egy kicsit jobban tart szükség esetén. Egyszer-kétszer lábfejét is érik lábaim, bár csak finoman. Elvileg. Aztán hogy mi a valóság, az már más kérdés. Szerintem egész hamar reagálok az esetleges lábra taposások esetén. Eltelik némi idő, mikor végre felnevetek.
- Tényleg táncolunk - vigyorgok tovább, nem is csodálkozva saját ökörségemen.
Sokkal inkább az lep meg, hogy egy hasonlóan őrülttel van dolgom. Egy pillanatra az ég felé emelem az arcom, behunyva szemeim, engedve, hogy a lehulló cseppek arcom áztassák. Valamennyire ennek hatására hátra is dőlök, karjaimmal azonban kapaszkodok annyira, hogy vissza tudjam magam húzni Tachi közelébe. Az egész úgy nézhet ki, mint valami nyálas filmben. Két idióta táncol egy szökőkútban, magasról téve a körülöttük hüledezőkre, vagy arra, hogy egyesek már hívnák a rendőröket, a mentőket, vagy akárkiket, hogy végül becsukjanak egy elmegyógyba. Jó, talán addig nem mennének el, de ha belegondolok... Egész jó buli. Mármint a tánc, nem a diliház.

A becenevek sokasága közt kalandozik elmém, kutatva az említett után, de semmi. Pedig tényleg végiggondolom a megannyi lehetőséget, legalábbis azokat, amikről tudok, hogy rám vonatkoztatták azokat. Nem kevés van, mégis felveszem velük a küzdelmet, csak hogy válaszolhassak kérdésére.
- Zsarnok, kiváltságos, áruló... Nem, tolvaj még nem voltam. Legalábbis nem tudok róla, hogy hívtak volna Tolvajhercegnőnek - gondolkodom immáron hangosan.
Persze volt egy-két olyan cselekedetem a múltban, amivel akár azt is rám sózhatták volna, így viszont minden bizonnyal jól csináltam azt, amit. Ez egyfajta elégedettséggel tölt el akkor is, ha a játékba kerülésem előtt igyekeztem is jó útra térni. Tényleg megpróbáltam, hát... Nem hiszem, hogy sikerült. Simítása váratlanul ér. Túl közel vagyok hozzá ahhoz, hogy kitérjek, arról nem is beszélve, hogy kezeimnek most nem vagyok annyira ura, hogy még időben odaérjek, félre söpörni a gaz mancsot. A megszokottól meglehetősen eltérő ez a gesztus, ezért határozottan mondhatom, hogy zavaró. Ezzel azonban nem tudok sokáig foglalkozni. Hamarosan a táncra való összpontosítás lesz főbb feladataim egyike, a lábaimon való megmaradás mellett. Ha én nem is vagyok egy könnyen kezelhető táncpartner, Tachi lehetővé teszi számomra, hogy kiélvezzem ezt a kis időtöltést. Szavai lassan kúsznak be agyamba. Fejem oldalra döntve nézek fel rá, ábrázatát tanulmányozva.
- Ideig-óráig biztosan. Gondolom aztán jön el az idő, hogy megszeged a saját szabályaidat. Biztosan jó mulatság - vigyorogtam rá.
Idővel eljutok arra a szintre, hogy lépteim során elkerüljem táncpartnerem lábait. Megszokva ütemét kezd egy kicsit untatni a dolog, ennek azonban nem adok hangot. Még. A felvett ritmusba beleszokva váratlanul ér a váltás. Kicsit jobban is kell rajtam húzni ahhoz, hogy meginduljak a nagyobb ívet író forgásba, melynek következtében egyensúlyom elfelejtem megtalálni. A hirtelenségben válla helyett inkább nyakába kezdek kapaszkodni, ezzel próbálva meggátolni saját elborulásomat bőrén csúszó ujjaimat igyekezve egy helyben tartani. Az egész akár egy szép bedöntés is lehetne a kívülállók szemszögéből, már ha a velem keringő férfi képes és hajlandó megtartani. Egyéb esetben borulunk, vagy legalábbis én, amennyiben galád mód elereszt. Nem lenne szép tőle, nagyon nem. Ennek ellenére nekem most ez is szórakoztató és nevetésben török ki közben, igyekezve elfelejteni az iménti apró nyikkanást, amit volt szerencsém hallatni.

- Nem, éééés... nem - jutok végül erre némi idő után.
Ez még igaz is. Nem az apám az öreg és nem is dorombolok neki. Egyszerűen benyújtottam igényeimet, amiket teljesített a játékba lépésemig. Cserébe jól tanultam, meg elkerültem a bajt, ami végül úgyis megtalált. Nesze nekem! Ezek a dolgok már csak ilyenek. Mindig megtalálnak, ott és akkor, amikor nem kellene, vagy olyan mértékben, ami már nem egészséges. Gondolataim akaratlanul is a hasamon végighúzódó sebhelyre kalandoznak, mit akár Tachi is láthatott megfelelő távolságból, legalább részben, a jobbára fedetlenül hagyott területen. Ezen a kérdésével sem segít. Bár annyit még nem ittam, hogy depresszióba essek emiatt, sosem volt kellemes emlék. Az pedig az utolsó emlék, amikor a valóságban egy férfi közölte, hogy márpedig ő kedvesen bánik velem. Tény, hogy nem ölt meg, de azt hiszem, megpróbált, csak már nem tudta megtenni.
- A kedvességnek sok formája van. Van amit megszoktam, van ami nem túl kellemes és ezt a fajtát pedig... Szokatlan - zárom le ennyivel.
Őszinteségemnek vajmi kevés köze van az italhoz. Talán annyi, hogy ha maradtam volna az asztalom mellett további... hm... vedelésre, akkor minden bizonnyal azt hajtogatnám most folyamatosan, hogy "Hagyjál!" meg hogy "Húzz innen a francba!" és hogy "Nem mondok semmit!". Valahogy ebben a sorrendben.
- Óóó, tényleg? Ezek szerint mások azt sem tudhatják, mikor szegik meg a szabályaidat, csak ha ezt közlöd velük. Aztán pedig ami az egyik pillanatban szabályszegés, a másikban meglehet, hogy már teljesen legális. Csakhogy... Mi van, ha azt mondom, hogy a te szabályaid számítanak szabályszegésnek? Nem, várj, annak te csak örülnél - nevetem el magam kis időre.
Azért figyelem őt, hátha valami teljesen érthetetlent zagyváltam itt most össze az elképzelt helyett, vagy mellé lőttem volna a tippemmel, ami az eddigiek tudatában annyira nem is tipp, mint tényállítás. Ezek a komoly szakkifejezések megterhelik az agyamat. Vagy jelenleg megterhelik. Mióta szoktam én ennyit gondolkodni? Lehet, hogy mégis többet ittam a kelleténél? A franc... Szerencsémre van olyan gáláns, hogy megtartson, így nem kell a vízbe zuhanástól tartanom egy darabig. Nevetésem csak nem akar abbamaradni, főleg, mikor újra és újra átgondolom jelenlegi helyzetünket saját kissé darabosan működő agyacskámmal. Egy pillanatra oldalra pislantok, hogy megnézzem, hogy is állunk közönségileg. Nem olyan sokan, de azért vannak egy páran, ráadásul az elhaladók is mind azt figyelik séta közben, hogy mit néz a többi. Nevetésem azonban abbamarad és nem lesz más dolgom, minthogy Tachi szemeibe nézzek sajátjaimmal. Elhallgatok. Néma csendet engedek magunk közé, míg arcát tanulmányozom, aztán kicsit közelebb araszolok hozzá, de nem annyira, hogy csók lehessen belőle.
- Csábító ajánlat, de ehhez már sokat ittam. A közönség csalódását pedig elviselem - mosolyogtam rá, továbbra is nyakába kapaszkodva karjaimmal, ezúttal azonban valamivel ragaszkodóbban, hátha szavaim után eleresztene.
Én ugyan nem fürdök ebben a kútban! Nem ááám. Belegondolva, ha józan lennék, már csak a buli kedvéért is megtettem volna. Simán, hogy teljes legyen a műsor, most viszont. Így járt, így jártam, így jártunk. Meg hasonlók.

- Talán - öltöm ki felé nyelvem.
Engedem találgatni, elvégre vicces, mi minden juthat ilyenkor az emberek eszébe. Meglehet, hogy  hamarosan elmesélem neki a dolgokat, akkor azonban félő, hogy minden megváltozik, amit nem akarok. Jobb így, mikor vicces minden, mintsem fordítva. Valahogy az emberek túlontúl hamar képesek változni. Igaz, olykor én is lehetnék komolyabb, vagy kezelhetném komolyabban a múltamban történt eseményeket, mégis... Az csak lehangol és felemészt, akár a végtelen tűz, vagy egy örökké felszakadó seb. Na már most, ezt a sebet jobb leragasztani, úgy tartani, majd csak nagyon ritkán meglesni, hátha mégis eltűnt addigra.
- Ó, szegény kicsi fejed... - paskolom meg kicsit arcát - Hosszú a lista. Erre a világra korlátozva eddig azok voltak a legkedvesebbek, akik meghívtak úgy is, hogy tudták, semmit nem kapnak cserébe - szűkítem le a dolgokat, ezzel rövidítve számomra a felolvasandó listát.
Szimpatikus a fickó, szó se róla. Elég kevesen állnának le velem táncolni egy szökőkútban, miközben közönséget toborzunk magunknak. Igazából még egy ilyen sem volt, csak olyan, aki padlóig itta magát. Nos, az ilyeneket nincs kedvem támasztani, mert nehezek, és korlátoznak saját mozgásomban. Röviden, túl problémásak ahhoz, hogy bajlódjak velük. Jobb szépen leültetni őket a placc közepére és vízzel locsolni, ami még kicsit vicces is, főleg, ha a víz hideg. Tachi esetében ilyenekkel nem kell foglalkoznom, mert láthatóan bennem több a pia, mint benne. Arról nem is beszélve, hogy érezhetően, mert eddig ő volt az, aki tartott engem, s a továbbiakban is ez a felállás marad.
- Határozottan - nevetem el magam.
Igen, tetszik ez a mentalitás és nem fogom tagadni. Miért is tenném? Azon kívül, hogy azzal állított ide, hogy kövessem egy sötét sikátorba? Ahová néhány órával ezelőtt, vagy holnap reggel simán követném? Az is lehet, hogy még valamivel később is. O.O Remélem nem hozza fel később. Való igaz, hogy józanabb vagyok, mint korábban, ennek pedig több oka is van, lehet, akármi...
- Ezt nem te döntöd el. Én érzem, itt - mondom, fejem felé bökve ujjammal, miközben valamivel távolabb tudhatom magamtól.
Ez a rövid eltávolodás ad egy szusszanásnyi időt, utána viszont megint közelebb találom őt. Sőt, még közelebb, mint ezelőtt. Nem húzódom el, nem vagyok az a fajta, helyette állom tekintetét és meleg leheletét, mit tisztán érzek arcomon.
- Akkor úgy tűnik, élvezettel szegem meg egy újabb szabályod - kuncogom, majd eltávolodom tőle, amennyiben engedi.
Néhány lépéssel hátrébb araszolok, hogy tisztán láthassam őt. Ekkor egyik lábam ügyetlenül keresztezem a másikkal, egy pukedliszerűséggel zárva táncunkat, karjaim pedig úgy tartom, mintha egy szoknya széleit szorongatnák ujjaim.
- Köszönöm a táncot! - nevetem el magam, nem bírva komoly maradni.

A kihallgatáson elnevetem magam. Van egy olyan sejtésem, hogy ez a faggatózás más lenne, mint a rendőrségi verzió. Hogy miben, arra lenne egy-két ötletem, amit azonban nem áll szándékomban taglalni, vagy még csak találgatni sem velük. Biztos vagyok benne, hogy kreatív dolgokkal állna elő, amiket nem tudnék megállni nevetés nélkül. Vagy talán mégis, akkor azonban egészen másként élvezném, az eddigi tapasztalatok alapján. Azt azért nem hinném, hogy olyasvalaki lenne, mint a kinti késes gyilkos. Ha mégis, úgysem tudna nekem itt komolyabban ártani, amíg a városon belül vagyok és nem fogadok el párbajfelkérést. Egy pont ennek a világnak a javára.
- Nagy kár, de biztos vagyok benne, hogy kitalálsz valamit a szórakoztatásomra - mondtam, jelezve, hogy túlélem, ha nem hív meg egy italra - Egyébként minek neveznéd őket? - kérdem azért, mert érdekel az álláspontja az ügyben.
Az ítélőképességem és az alkohol kapcsolata érdekes, kísérletekért kiáltó témakör. Eszemben sincs beállni egérkének egy ketrecbe, várva, hogy halálra itassanak alkohollal, bár az utóbbi része jöhet, mert kíváncsian várom, mekkora anyagi kár árán sikerülne... Na mindegy. Lényeg, ami lényeg, hogy egyesek szerint ítélőképességemet az alkohol pozitívan befolyásolja, a szokásossal ellentétben. Ehhez persze kell egy szint, amit még nem léptem át. Nagyon. Sokak szerint részegen sokkal kevesebb őrültségre vagyok hajlandó, amit nem is csodálok, ha nem bírok felkelni egy asztal mellől. Ez azért ritkább eset, mert általában van valaki, aki összevakar.
- Meglehet, hogy esetemben más a helyzet - nevetem el magam ismét.
Provokálására nem sokon múlik, hogy reagáljak. Csak a szám nagy? Neeem, ez közel sem így van. Általában. Fenébe a piával! Soha többet nem iszom. Azt hiszem, kevesebbet sem. A lényeg, ami lényeg, hogy éreztem magamban a késztetést, hogy visszalépjek hozzá. Ujjaim egy pillanatra ökölbe hajlanak, amiből végül is egy lazább forma meg is marad, miközben egyik karommal keresztbe fogok melleim alatt és a másikkal nyakam alá érek, egy arra tévedt vizes tincshez. Ezekről a helyekről lesznek elorozva mancsaim, miközben engedem ezt a tolvajló műveletet. Ajánlatai felérhetnek a számára visszautasíthatatlan kategóriába esőkkel, és bevallom, egy részről számomra is. Úgy értem, egy része még mindig nem, de azért nem bánnám, ha még egy kicsit szórakoztatna ez az alak. Ráadásul valahol tetszik ez az alig burkolt egyenesség, na meg az, hogy lényegében az első ajánlat után, mintha maga alatt vágná a fát alapon adná a többit.
- Nem vágyom társaságra a zuhany alatt, nem érdekel ha kukkolsz és jöhet a vacsi - felelem végül - Amint elereszted a kezeimet - teszem hozzá.
Fura, zavaró, szokatlan. Nem vagyok az a mások kezét szorongató fajta, hacsak nincs épp ahhoz kedvem. Az biztos, hogy hamarabb csüngök valaki nyakában vagy karján, minthogy megfogjam a kezét. Az olyan... nem is tudom. Nem én.