Búbánat Fogadó

//A szerencsés szerencsétlen Akichi Murai//

Ezen a szép napos napon nincs is jobb, mint egy többnyire nevesincs, lepukkant kocsmában elütni az időt. Nagyjából, vagy inkább pontosan, a harmadik felesemnél tartok, a számomra nagyon szimpatikusnak talált helyen. Nincsenek sokan, az árak barátságosak, berúgni meg lényegében mindegy, hogy mitől sikerül. Csak az eredmény számít. Hogy mi vezetett ahhoz, hogy megint le akarjam inni magam? Az, hogy ma olyan gyönyörűen süt a nap, na meg felkeltem, amit nem lehet ital nélkül kibírni. Ráadásul van még néhány arany az erszényemben, ezért a munkával ráérek másik napon foglalkozni. Marad tehát az egyetlen és szükségszerű italozás. "Seiun, mégis hol a búbánatba vagy?" olvasom közben a nekem érkező üzenetet, ami eredményeképp hangosan felnevetek. "Pont ott." nyomkodom be saját levelem, mit azon nyomban el is küldök a következő feles előtt. "Nem úgy volt, hogy együtt iszunk ma?" Lassan kezd az egész komoly levelezésbe átcsapni. A poharakkal való játszadozás során elgondolkozom azon, hogy tényleg így volt-e, avagy sem. Nem emlékszem. Talán. Talán nem. "Lehet. Mióta lehet engem a szavamon fogni?" írom inkább vissza. "Majd legközelebb." küldöm még utána, hogy ne érezze magát teljesen kikosarazva a velem kezdő idióta. Bár igazából kedvelem őt. Mindig meghív néhány italra, csakhogy kibeszélhesse nekem a problémáit. Mintha egy fizetett pszichopata lennék. Nem, ez nem az a szó. Pszichopatikus. Igen, ez lesz az.
- Hé, Hölgyem, miért ül itt egyedül?
- Nem vagyok egyedül - vágom rá azonnal, végigmutatva a poharakon, majd végül a mellettem helyet foglaló alakra sandítok.
Sovány, nyúlánk fickó, akinek minden foga a helyén van. Képén enyhe szakáll, ami a valóságban minden bizonnyal felérhet egy medve bundájával. Vagy inkább egy agáréval, a testalkatából ítélve. Nem a legocsmányabb pofa akit életemben láttam, de valamiért sosem kedveltem az efféle sajátos észérvek miatt udvariaskodni próbálkozókat.
- Talán vissza kellene mennie a cimboráihoz. Egyébként is társasággal vagyok - vigyorogtam rá.
Lehajtottam a ma már nem is számolom hányadik kortyomat, formás lábaimat egymás után a földre pakoltam, és leugrottam a pult előtt ácsorgó magas székek egyikéről. Lépteimmel máris az épp betoppanó ifjonchoz sietek, s nagy vigyorral ugrok nyakába, akár valami régi ismerősébe.
- Végre itt vagy! Bocs srácok, de ma vele vagyok - legyintgetek néhányat a rám meredőkre.
Talán nem lehet baj ebből. Remélhetőleg a srác is veszi a lapot és adja a kedves ismerőst, esetleg, sőt, biztosan némi meglepettséggel ötvözve. Idővel már húzom őt korábbi helyem felé, a mellette közben csalódottsággal megüresedő szék mellé vezetve, mielőtt visszamásznék trónusomra.
- Ideje volt ideérned. Már... ennyi felesen túl vagyok. Mi lesz, ha idő előtt becsiccsentek? - kérdem, folytatva korábbi játékomat, végigmutatva ismét a poharakon.

Szerencsére veszi a lapot a krapek, úgyhogy minden simán halad, épp annyira, mint mi a székek felé. Vigyorogva kísérgetem, egyik kezemmel karján csüngve, csak a stabil vezetés kedvéért, egészen addig, míg helyet nem foglalunk. Akkor eleresztem, hiszen lesz jobb dolgom is. Foglalkozni az általa rendelt itallal. Azonnal felcsillannak alkoholtól egyébként már fénylő szemeim az újabb kör ígéretétől, megnevezésére azonban elhúzom a szám.
- Hagyd ezt, tudod jól, hogy a legtöbb fogadóban ismerik a nevem! Igaz? - sandítok a csaposra, mire az megerősítően biccent.
- Nem hallottam! - förmedek rá, mire csak forgatja a szemeit.
- Igen, Seiun kisasszony - feleli, én pedig szélesen elvigyorodom.
A lassan megtelő poharakat szemlélem, miközben fél fülemmel hallgatom a kérdést. Tényleg nagyon könnyen felvette a fonalat ez az alak. Most már csak nekem nem kellene elrontani a dolgokat. Vagy hát idővel mindegy, nem? A poharakért készségesen kinyúlok, miután megtelnek, hogy az egyiket magam elé, míg a másikat új ivócimborám elé lökjem. Megkedveltem ezt a fickót. Olyan kedves, hogy meghív, de tényleg! *-*
- Köszi, Idomárkám! - vigyorgom, megemelve a poharamat.
Ha veszi a lapot, akkor most ő is kijavít és elmondja a nevét, ahogy az imént én is megosztottam vele a sajátomat. Nem én, hanem a minket kiszolgáló, ez azonban részletkérdés. Erőteljesen gondolkozom azon, hogy mit mondhatnék. Ennyi pia után már nem megy olyan könnyen ez a komoly művelet, de mindent megteszek az ügy érdekében, ha másért nem, hát a játék kedvéért.
- Semmi újság. El kellene kezdenem csinálni valamit, különben kifogyok a még nem ismert helyekből. Túl kevés fogadó van ebben a világban. Csak tudnám milyen otthonülő mihaszna, antialkoholista tervezte ezt a több szintes pixellebujt? Nem, inkább mégsem akarom tudni - jut eszembe.
Semmi kedvem azzal az IQ-titánnal találkozni. Ha volt annyi esze, hogy ezt létrehozza, akkor annyi is lehetne, hogy megoldja a gondjainkat, de úgy tűnik, minél többet panaszkodik az ember, annál rosszabb lesz. Marad tehát a vidámság és az ital, ami vidámmá tesz. Na meg a jó társaság.

Eszénél van a kölyök, az biztos, tekintve, hogy gyorsan megkapom az elképzeléseimnek megfelelő választ. A többire csak nevetek, legyintve egy nagyot tudatlanságán.
- El sem tudod képzelni, mennyi fogadóban jártam már. Az első... húsz szinten - számolgatok ujjaimon gyorsan.
Az aranyos kis pelenkás madarat kezdem figyelni. Mosolyogva szemlélem, hol jobbra, hol pedig balra döntve fejemet, a lehető legtöbb szögből lesve az apróságot, kinek azonban nem értem, hogy miért kell itatóval bajlódnia. Annál sokkal egyszerűbb módon meg lehet itatni egy csibét, nem kell ide semmi építészeti akármi.
- Mi? Máris menni akarsz? Még csak most jöttetek, arról nem is beszélve, hogy még ezek is itt vannak - intek a poharak felé, amikben még ott vannak a kívánatos löttyök, na meg a víz egy nagyobban.
Itató az nincs. Nem épp petbarát a hely, ami azt illeti. Sőt, madáretető meg kutyaól sincs. Nem is értem, hogy lehetséges ez. Ja, mégis. Erről jut eszembe korábbi megjegyzése. Szemeim elkerekednek, miközben közelebb hajolok hozzá, csökkentve a köztünk lévő távolságot.
- Tudok én menni a saját lábaimon is, te szemtelen kis... kis... Ááá, egye madár, menjünk! - kiáltok fel végül.
Előtte azonban szándékomban áll befejezni a piramisjátékot, amit korábban már elkezdtem. Nem lesz nagy alkotás, sem maradandó, de addig jól fog mutatni a pulton, amíg ki nem sétálok innen. A csapos kedvesen ott hagyta nekem addig félkész építményem. Nem egy építőkocka, de a semminél jobb. Ráadásul előtte tartogat némi extrát is. Na meg ott van még a kihívás. Találd el a következő pohár helyét, miközben mindig egyel több van benned. Jó játék. A vizet közelebb húzom magamhoz, majd kezem a kis Sky felé nyújtom, hogy rá tudjon pattanni. Arra még képes vagyok, hogy őt stabilan megtartsam, arról nem is beszélve, hogy meg akarom fogni *-*
- Gyere Bébimadár, neked is inni kell! - biztatom, nem csak őt, de gazdáját is, hogy eressze őt hozzám.
Ha átpártol hozzám a drágaság, akkor a pohár elé tartom, miközben megdöntöm felé a vizet, hogy kényelmesebben elérhesse csőrével, anélkül, hogy bele kellene nyomnia a fejét a szűk edénybe.
- Muszáj elmennünk? - kérdem, gyerekessé vált hangon, akár valami csalódott kislány.
Azért beleegyezem, tényleg, csak hát... Nem esik jól. Tényleg maradhattunk volna még egy kicsit, most, hogy akadt társaságom, az elbűvölő páros személyében.

Már pixeldarabok se maradtak. Gyilkos lett, de most sem érzett gyászt. Soha nem irtozott a halál közelségétől. Ezért is akart mindenáron bekerülni. Ráadásként a másik világ gondjai sem érhettek el ide. Csak ha eljutnak odáig, hogy nem akarják tovább életben tartani. Nem félt ettől a gondolattól sem. Az is csak azt jelentené, hogy már senkinek se kell. Így nem is lenne értelme élnie tovább. Már régóta tudta ezt, ezért nem is idözött ezen sokat, és indult is volna tovább. Volna. Ha nincs a közönség soraiban egyvalaki, akire nem illik a halott észrevétele.
A taps meglepte. Meg is állt egy pillanatra, de indult is tovább, egészen addig, míg a másik be nem fejezi a monólogját. Ekkor megáll és egy jó darabig csak a földet nézi. Ez sokáig így is marad.
Megvárja, míg a közönség többi része elmegy, ekkor megfordul, a lány szemébe néz és mosolyogva válaszol.
-A szó szoros értelmében nem vagyok ártatlan. Tudom, hogy bűnt követtem el, de ez nem tud zavarni. A kérdésekre nem nekem kell válaszolnom, hanem önnek, ha büntetést akar kiszabni rám. Gyülöljön csak nyugodtan. Joga van hozzá. Ahogy ahhoz is, hogy megpróbáljon meggyőzni arról, hogy nincs igazam. Viszont... Megtenné ezt egy ebéd mellett? Elnézést kérek, de szegénykém éppen evés előtt zavart meg, és most nem kicsit vagyok éhes.
Szépen elindult a fogadó felé. Azzal már nem is foglalkozott, hogy követi-e a lány.

Meg akarta várni, hogy mások ne hallgassák ki a beszélgetésüket. Nem mintha nem mondaná el bárkinek, aki rákérdez, de szemtől szemben érdeklödjenek, ha tudni akarnak róla. Meglepte a lány viselkedése. Nem gondolta, hogy ilyen közvetlen lesz egy ilyen helyzetben is.
A lány szemkontaktusát kereste, miközben válaszolt neki. A válasz megadása mellett arra is figyelt, hogy ne aktiválja véletlenül a képességét. Nem lenne jó, ha valami folyton belenevetne ebbe a beszélgetésbe.
-Nem gúnyolodok, valóban ez történt. Azt nem mondtam, hogy nem sajnálom, de ami megtörtént, az megtörtént.
-Miért ne lehetne étvágyam? Régóta nem ettem.
-Ön nem kér esetleg valamit?
-Mit szeretne tudni?
Nem várt a válaszra, el is kezdte sorolni a dolgokat:
-Bejöttem, leültem volna enni, kötekedni kezdett, kihívott párbajra, elfogadtam, halálos küzdelmet választott, vesztett, meghalt. Ha nem én, biztos megtette volna valaki más. Kihagytam valamit? A vélenényemet már hallotta a dologról, ezért nem fogom ismételni önmagam.
Mikor megérkezett az étel, nem kezdett még hozzá. Kiváncsi volt, mit szeretne tőle a lány.
Az egyik gondolata az volt, hogy a másik biztosan fél. Hiszen most látott meghalni valakit a saját szemével, és most itt beszélget azzal, aki a halálért felelős.
-Nem szándékozom sem megismételni, sem dicsekedni a tettemmel.
Ez oldhatná egy kicsit a hangulatot, de mi a garancia arra, hogy a lány el is hiszi ezeket, vagy nem gondolja úgy, hogy csak biztatni akarja, hogy ne féljen tőle annyira. Ez már nem az ő problémája.
A másik gondolata az volt, hogy vagy nagyon nagy a lelki ereje, mert még ezek után is oda mert menni hozzá, és kérdőre vonni a tettei miatt, vagy őrült, amiért szóba elegyedik egy gyilkossal, miután látta az esetet.

-Ne te mondd meg, hogy én hogyan érezzek.
Egy kicsit felemelkedett a székéből, és belekapaszkodott az asztal sarkába, ezen kívül a tegezéssel, és a hangereje megemelésével fejezte ki még a nemtetszését a másik kijelentése után.
-Ki vagy te, hogy megmondd, hogy én hogyan érezzek? Elegem van a fajtátokból.
Még hangosabb módra vált, szinte már üvölt a lány felé.
"Ha nevetsz, akkor nem is gyászolsz" "Ha ezt tetted, akkor nem is szeretted" "Ha nem beszélsz róla, akkor biztos valami baj van"  "Ha gúnyolod, akkor nem is sajnálod"
Gyorsan észreveszi magát, vesz egy lélegzetet, visszaül a helyére majd elhallgat néhány pillanatra. Közben le is veszi a másikról a tekintetét, és a néma közjáték alatt maga elé bámul az asztalra. Alig hallhatóan mondja ki a következő mondatot, persze arra figyel, hogy a lány tökéletesen értse, ha rá figyel.
-Ti ezt nem érthetitek. Soha senki sem tudta megérteni.
-Ha nem, hát nem. Én megtettem. Most azon legyen a hangsúly, ne pedig azon, hogy más megtette volna. Én úgy éreztem valaki biztos megtette volna, és meg akartam akadályozni, hogy valaki más vegye el tőlem.
Nem mondott többet egy darabig, majd megszólalt a maga sejtelmes módján.
-Some word can make deeper wounds then a sword.
-A szavaival nem volt semmi bajom. A tettei hagytak némi kívánnivalót maguk után.
-Majdnem négy év eltelt Kayaba borzasztó beszéde óta. Akkor sem hatott meg. Most sem hat meg. Szerinted az előbbi opciót választom, ha adok egy cseppet is a szavára? Engem nem fognak mások irányítani. Elegem van abból, hogy mindenki bábként kezel. Mindenki foglalkozzon csak a maga problémájával, és hagyjon ki engem a maga játékaiból. Én ide szórakozni jöttem, és szórakozni is fogok.
Ha a lány nem szólalt meg ezután ő veszi át a kezdeményezést.
-Sajnálom. Szeretném befejezni az ebédemet, ha megengedi.
És ezzel le is akarta zárni a beszélgetést.

Most vesz egy mély lélegzetet, mielőtt belekezdene az ellenérvelésbe.
-Nem mondom, mert igenis van okom gyászolni és sajnálni. Csak nálam a gyász nem abban mutatkozik, mint másoknál. A halált mindig is egy elkerülhetetlen, és megmásíthatatlan döntésnek éreztem. Ha valakit elért, akkor ezen nem fogok tudni javítani azzal, hogy szomorú, vagy elkeseredett leszek miatta. A mosoly sokkal több problémát meg tud oldani, mint a sírás.
-Nem várom el, hogy megértsd, mert én sem értem, csak tudom azt, hogyan nem érzek. Ha én sem értem magamat teljesen, akkor hogyan várhatnám el, hogy mások megértsenek engem?
-Egyáltalán nem jó ez a prédás hasonlat. A prédára vadászik az ember, keresi az alkalmat, hogy elkaphassa, és csak növeli az adrenalinját, mikor elérkezik egy alkalmasnak tűnő pillanat a cselekvésre. Nekem viszont nem állt szándékomban erre a sorsra juttatni, amíg úgy nem döntött, hogy magasabb szintre emeli a tétet a kis manipulációjával, ami fordítva sült el, mint ahogy szerette volna.
-Nincs kétségem afelől, hogyha vesztek, akkor nem csinál valami hasonlót. A küzdelem előtt fogadtunk, és neki ígértem az éjszakámat, ha ő győzne.
-Ő vett rá, hogy kihívjam, és ő választotta a teljes életes küzdelmet. Gondolom valami olyasmire számított, hogy nem lesz merszem megtenni. Nos, tévedett.
-Mondd, tudnom kellett volna akárhonnan a te játékodról?
Elgondolkozott egy pillanatra, majd mikor biztos volt benne, hogy a lány figyelni fog rá, belekezdett a következő mondatba.
-Szerintem...
Összeszedte minden erejét, és mosollyal az arcán közölte a lánynak az állítását.
-Szerintem odakint is megtettem volna. Hasonló körülmények közt. Csak odakint nem létezik az a láthatatlan fal, ami megvédi a másikat a csapásaimtól, és a sebeim se gyógyulnak be azonnal a küzdelem után. Most nem egy kis-hölggyel beszélgetnék a dologról, hanem egy bilincs kattanna a kezemen, és ugyanígy mosolyognék a dolgon.
A lány megint félreértette a helyzetet. Csak megrázza a fejét, és kijavítja a tévedésből.
-Nem azért, csak gondoltam zavarná, ha beszélgetés közben falatoznék. Biztos nem bánja?

-Megtanultam, hogy ha párbajozni akarok, rá kell vennem a másikat, hogy ő hívjon ki, különben ismét rossz vége lesz. Ha ismét próbálkoznék, megpróbálnám elkerülni a vérre menő harcot, és a biztonságosabb módszert választanám.
-Nem épp az előbb mondta, hogy egy holtat nem illik sértegetni? Ezek szerint én nem ismertem annyira, mint ön. És ha ilyen negatív véleménye volt róla, akkor mért zavarja a hiánya? Nincs szándékomban áldozatnak beállítanom magam. Ha bárkit áldozatnak nevezhetnénk, az inkább ő volt. Arra viszont kíváncsi lennék, hogy ha erre várt, mikor vette észre, hogy már késő? Mit tudott volna tenni, ha nem fél közbeavatkozni? Maga szerint változott volna a végeredmény?
-Talán, de ez idebent történt, nem odakint. Ha meg akar büntetni, mert nem ugyanaz az értékrendem itt, mint máshol az a szíve joga. Mint mondtam, ha meg akar büntetni, akkor tegye csak meg nyugodtan. Nem fogok ellenkezni, bármit is szab ki.
Az Adrenalin nem ütötte meg annyira a fülét, mint az utána következő mondat. Felnézett az ételről. és meg se várva a folytatást, rögtön rákérdezett a dologra, ami izgatta:
-Tényleg? Gondolod, hogy lehetett...?
Majd az orra elé dünnyögve mondja ki az utolsó szót. Elnyújtottan, szinte elgondolkozva.
-Volna...
Néhány másodpercre elnémul. majd megrázza a fejét, és úgy folytatja, mintha az előző mondat el sem hagyta volna a száját.
-Soha az életbe nem akarnék ilyen nőt. Inkább agglegény maradok örökre.
-Vannak dolgok, amikre nem fogok válaszolni...
-Ami nagyjából össze is foglalja, mitől bűnvadász a bűnvadász.
-Én nem vagyok ennyire optimista a dologgal kapcsolatban. Szerintem, amint megtudták odakint, hogy jó sok ideig nem fogok visszamenni, egyszerűen csak bedobtak az egyik kórházba egy csomó hasonló mellé. Hiszen úgyis csak aludni fog, nem kell neki valami sok hely, és jó ideig észre sem veszik, ha valamelyiknek a több-ezer közül hirtelen elmegy a pulzusa. Annyi gép egész Japánban nincs, hogy erre pazarolják el őket, mikor a valódi betegekkel is foglalkozni kell. De ez csak a saját véleményem a dologról.

-Akkor önt mért zavarja, ha én ellenségesen beszélek róla? Legyünk őszinték. Egyikünk sem kedvelte. Abban viszont igaza van, hogy ez önmagában nem ment fel a bűnöm alól. És ahogy mondtam, nem is tartom magam ártatlannak.
Nem igazán érezte szükségét, hogy többet tudjon a távozott múltjáról. Nem is igazán figyelt oda a dologra, csak azután hagyta az evést egy pillanatra
-Ezt úgy mondja, mintha ismerne másokat is, akik olyan elvetemültek lennének, hogy élet-halál harcot vívjanak egy vadidegennel. Ha így van, ez a hely talán tényleg nem nekem való.
-De megtettem, és azért ül most velem szemben. És próbál értelmet keresni ott, ahol az indulatok játszottak nagyobb szerepet.
Ha csak egyszer adtam volna neki lehetőséget.
megrázta a fejét egy kicsit, majd folytatta:
-De ő legalább háromszor provokált. Talán kétszer, ha a legelsőt csak megfélemlítésnek szánta.
Mikor az a kérés került szóba, hogy ne legyen részletezés elégedetten dőlt hátra, egy kis mosoly kíséretében. Látszólag örült ennek a fejleménynek, és mintha számított is volna rá.
-Rendben, ha ön nem akar beszélni a részletekről, én nem fogom kényszeríteni magát, csak arra kérem, hogy legyen ön is ilyen elnéző velem szemben, mikor nem akarok valaminek a részleteibe belemenni.
Ezek után abbahagyta a másik faggatózását.
-Biztos vagyok benne, hogy az ellenfelem akármelyik módszert is választja, ön készségesen segített volna neki. Mint harmadik félnek védett területen belül talán még csak baja sem esett volna.
Szemrebbenés nélkül tűrte a fenyegetést.
-Látszik, hogy meg akar büntetni, amit teljesen meg is értek. A börtön és az elzárás a legnagyobb büntetés, ami eszébe tud jutni? A fizikai szabadságomat, úgy látszik nem tudja, vagy nem akarja korlátozni.
-Ugyan mért ismételném meg? Ez is csak véletlenül történt. Ami pedig a lánykérést illeti. Ön szerint kettőnk közül akármelyikünk is komolyan gondolta a halálig tartó hűséget?
-Nem azért kerülöm a válaszadást, mert el akarok titkolni valamit, amiről önnek feltétlenül tudnia kell a nyomozása sikerében. Ez elég lesz?