Telihold Fogadó

by **Cardinal** Hétf. Okt. 07 2013, 14:04

Egy szerény fogadó Taft egyik terén. Régen egy kisebb céh ideiglenes otthona volt, mára már azonban az összes szoba szabaddá vált. Az ágyak jóval szélesebbek és kényelmesebbek, mint a Kezdetek Városában, és az étel is rendkívül ízletes, bár az épületet üzemeltető NPC házaspár folyton veszekednek, így a nyugodt alvás nem garantált. A ház ablakai egy éjjel-nappal működő szökőkútra nyílnak.

by **Ryuninji Ren** Pént. Nov. 15 2013, 22:06

Veeeeh.. megint ugyan az a helyzet, mint mindig…. pénzem van dögivel, de akármelyik boltba is nézek be, semmi használható felszerelés. Nehéz dolog az élen járni, mert rengeteg cuccot hamar „kinövök” ami azért elég gáz…. Ritka cucchoz mondjuk alig-alig jutok, mert ércek terén nincs szerencsém mostanában, bezzeg a besúgónál… A köpenyt még a mai napig csodálom.. menő egy darab és erős is… pont nekem való… illik a nagyságomhoz Cool

A Besúgó!!!! Hát persze… ha nincs a boltban jó cucc, neki lehet infója párrról, ami nem megszerezhetetlen, hehe. Egyből felé veszem az irányt, hogy költsek egy kis aranyat… ez van… túl sok a lé, pedig nem is folytatok túl nagy kereskedelmet.. még áron alul is adok mindent, hála annak a nagy szívemnek… Persze csak lányoknak, de akkor is >.>
- Két infót ide, de gyorsan – adom le egyből a rendelést, madj nyomom is az 500 aranyas erszényt a mancsába… Ő már jól járt… remélem én is..
- Köszi… csá… - intek neki, majd lelépek az infókkal a kezemben, amit el is olvasok… Hmmm… ígéretes, eddig még sosem kellett jelszót megadnom, biztos valami menő dolog üti a markom \o/ Teleportra felkészülni, indulás \o/
~ He.. hol vagyok?~ Kérdezi Reginald, aki éppen csavargott valamerre, de mivel teleportáltam, így jönnie kellett neki is, hehe…
- Taft-ban
~ De minek?
- Nem tudom, egyszer csak ide kerültünk
~ >_< ~ mérgesen csapkod, mert éppen össze vagyunk veszve és le is lép… hát istenem, tegye azt, úgyis jön haza, a kövi teleportnál… hehehe.
Na lássuk csak, aszondja, hogy… Telihold fogadó?? Áh... meg is van… Bemegyek és a pulthoz lépek
- A besúgó küldött. Jelszó: dupla páncél – mondom rejtélyesen, mire ő csak bólint, hehe… hozd a cuccot öcsi..
- Jah, megy egy gyengébb koktél is lesz, köszi – Ha már itt vagyok Rolling Eyes

A következőket találtad: Napszak Gyűrű (+8 irányítás +2 speciális képesség +4 élet, éjjelente egy küzdelem alatt maximum egyszer, két körig megnöveli a fegyverkezelésed 4-el), Bőr Köpeny (+2 páncél)

by **Szophie** Csüt. Dec. 26 2013, 16:36

Tachibana Makoto Rolling Eyes

- Tényleg? - néztem kérdőn pislogva a fiúra. És a trükkel bebizonyította, hogy igen, tényleg. Újra ugyanannál a lehetetlenségnél kötöttünk ki, mégpedig hogy gondolatolvasó. És ennek a kérdésnek a háttere egyre jobban befurakodott az agyamba. Mert ha valóban ismeri a gondolataimat, az azért nem kicsit zavarba ejtő, ha meg nem, akkor hogy a fenébe csinálja mindezt? Fuu.. Inkább nem kéne ilyesmiken törnöm a buksim, a végén még szétrobban.
- Szia, vigyázz magadra! - öleltem meg bucsuzóul Zu-t, majd visszasoroltam kedvesem mellé. Elnéztem, ahogy a kislány az ölében ül, és önkéntelenül is elmosolyodtam. Aranyosak voltak. Bár jobb volna, ha én ülnék ott.<.< Az a gyerek elfoglalta a helyemet! Most ülhetek a hideg padra. Na, de egyszer van Karácsony egy évben. Üljön.. csak ne sokáig.<.<
Nem tellett bele sok idő, a gyerekek elkezddtek fogyni az utcáról, és kettesben maradtunk. Makoto a sütim után nyúlt, és én hirtelen felkaptam a fejem, várva a véleményét az ízéről. Viszont legnagyobb meglepetésemre ahelyett, hogy megrágta és lenyelte volna, felém kezdett közelíteni. Hamar leesett, mi is lehet kedvesem terve, és lágyan mosolyogva fogadtam csókját.
- A legfinomabb sütemény, amit valaha ettem. - súgtam aztán ámulatba esve, miközben karjaimat a nyaka köré fontam, és nem szándékoztam elengedni. Mert mindez nem egyszerű csók volt, és nem egyszerű ölelés, hanem az övé. Az Ő érintése, és testének melege. És ez különlegesen más volt. Olyasvalami, amire immár folyamatosan szükségem volt, mint a levegőre. Már más volt minden, mint Friebenben. Biztosabb voltam a dolgomban. Az együtt töltött idő sokmindenben megerősített tudtomon kívül is. Eleget játszottunk már.. És ez túllépte a játék hatáskörét. Inkább mondanám azt, a jelenléte a lételememmé vált. Az a különleges modora, stílusa, a hangja, az érintése, az illata, a csókja.. Ő maga. Szerelemtől bizonytalanul csillogó szemekkel néztem fel rá.
- Szeretlek. - suttogtam sután, majd lágy csókkal bizonyítottam szavamat.

by **Tachibana Makoto** Pént. Dec. 27 2013, 21:25

Szophie :]

Jó érzés volt szétnézni a téren, ahogy az este beálltával ritkult az embertömeg. Mintha feljöhettem volna a víz alól levegőért. Szophie tempóját nem volt egyszerű tartani, és a gyerekek is kész energiavámpírok, így egész kimerültnek éreztem magam. Ha minden jól megy, innentől én szabályozhatom a tempót, bár hiú remény volt tán csak ebben bízni egy végtelen energiájú hölgyemény mellett :]
- Jó utat! - tettem hozzá Kazuma-kun elbúcsúztatásához, még kedvesen integettem is, noha ennél jobban nem is érződhetett volna a gesztusban a gúny. Nem tekintettem riválisomnak és egyáltalán nem érdekelt, milyen kapcsolatot alakít ki Szophieval, viszont ma este akadály volt, egy gátló tényező, akitől jobb volt megszabadulni. Amúgy is biztos voltam benne, hogy nem kívánja látni, ahogy Csillagommal turbékolunk :] Márpedig fogunk, és nem voltam rest a különlegesnek szánt este programjához hozzáfogni némi hangolódással.
- Amondó volnék, hogy csupán ez az apró hozzávaló hiányzott csak ahhoz, hogy tökéletes legyen az íze :] - mosolyodtam el, miután lenyeltem a süti felét, vagy talán egy kicsit kevesebbet a felettébb ízletes csók után. Rendkívülien hiányzott már a lány, a bossharcok alatti találkozásaink vagy akár egy közös küldetés nem képes kielégíteni a Kincsem iránti szomjúságomat. Ölelését, illatát, érintését, teste melegét, édes hangját, gyermeki báját mind-mind ezekben a pillanatokban élvezhettem csak ki maradéktalanul, amikor az idő megáll körülöttünk és csak egymás számára létezünk. Zavartalanul, egymás karjaiban. Egy újabb csók, egy újabb simítás, egy vágyakozó sóhaj ajkaink szétválása után. És a magabiztos, kétségtelen érzelem abban az egyetlen, világot jelentő szóban, mely most sokkal erőteljesebb, mint eddig bármikor.
Míg ő a nyakamat átkarolta, észrevétlenül, gyengéden nyaláboltam fel, hogy ölbe vehessem törékeny, könnyű alakját. Micsoda szerencse, hogy a főtéren nem szükséges sokat sétálni a teleportkapuhoz, így rövid időn belül már úton is lehettünk Taft felé, mely jelenleg ideiglenes főhadiszállásom volt. Bár nem volt túl bizalomgerjesztő város, és mint mindig, most is tejfehér köd fogadott minket, de úgy véltem párosunkhoz nagyon is illik a környezet. Itt elbújhattunk a világ elől, és zavartalanul élvezhettük egymás társaságát.
- Kisasszony, üdvözlöm Taft városában - tettem le óvatosan a lányt, és csak drága kacsóját hagytam a kezemben, melyre lágy kézcsókot nyomtam, mielőtt lesegítettem volna a teleportkapuként szolgáló emelvényről - Bízom benne, hogy van még hely a hasadban :] - tettem hozzá, és egy rövid sétára invitáltam kedvesemet a fogadó felé - Meg kell jegyeznem, hogy bár külsőségekben nem felel meg annak, mit megérdemelnél, ám biztosíthatlak róla, hogy étkeik minősége felülmúlja bármelyik másik vendéglőét - vettem elő legfinomabb modoromat, noha rendkívül szokatlan volt elgondolni Szophiet egy estélyiben, amint éppen mondjuk táncba bocsátkozunk egy bálon.

by **Szophie** Csüt. Jan. 02 2014, 01:55

Éreztem, ahogy felemelkedem a földről, és kumcognom kellett. - Megint gondolatot olvastál, hogy kitaláltad, nem akarok gyalogolni.. - kérdeztem, bár inkább megállapításnak hangzott.
Egy rövid teleportálás után meg is érkeztünk aaa.. hova is? Egyáltalán ki mondta, hogy utazzunk?
- Hol vagyunk, és miért vagyunk itt? - pislogtam a válla fölött kérdőn. Nem láttam mást, csak.. semmit. Voltaképpen köd volt mindenhol, de eltartott egy darabig, míg erre rájöttem. Azalatt lerakott, és közölte a város nevét. Taft. Különös név. Különös hely. Nem is említettem neki még, hogy szeretem a ködöt. Vagyis játszani benne.
- Tudhatnád, hogy ahol finom sütemény van, az a hely tökéletesen illik hozzám, és ez az, amit megérdemlek.. - mosolyodtam el, miközben szinpadiasan meghajoltam, megfogva képzelt szoknyám sarkát, hogy illően fogadjam a kézcsókot. - A hasam pedig előre várja. - kuncogtam, miközben lesegített a teleportálós helyről. Nyúltam a kezét, hogy azt megfogva sétáljunk, de aztán támadt egy jobb ötletem.
- Csinálj így. - nyújtottam ki a kezem magam mellett, merőlegesen. De nem vártam meg, míg megteszi, hanem én húztam a karját a megfelelő állásba. Aztán odabújtam a vállához, egyik kezem becsúsztattam a köpenye alá, másikkal meg magamra húztam a kinyújtott karját..
- Így jó? - kérdeztem csak úgy mellékesen, mikor végeztem a művelettel. Nem mintha elfogadnám azt a lehetőséget, hogy nem. Ha már ennyit dolgoztam vele.. Most pedig irány a cukrászda. \o/
- Amíg sétálunk, mesélhetnél nekem a virágokról, és hogy honnan jött a gondolat, hogy tanulmányozd őket? - kérdeztem, visszautalva a régi témára. Ennek a miértje azóta érdekel, hogy megtudtam különös érdeklődését a törékeny kis növények iránt. Ez amúgy olyan cuki.. Közben arra kezdtem el koncentrálni, hogy a ködöt vizslassam, vagy legalábbis a tájat próbáljam kivenni, a házakat. De nem volt más, mi látszódott a ködben, csak a talpam alatt a kő, és ő mellettem, meg az a jóleső meleg, amit árasztott. És az ajándék. Hát persze! Amit a kisgyerektől kaptam. Még meg sem néztem, mi van benne. Óvatosan eltoltam magamtól a fiút, és kibontottam a dobozkát. Egy kristály volt benne. Érdeklődve forgatam meg kezeim közt, majd széttörtem. A fény egy pillanatra mindent beborított, majd Kedvesemhez szállt.
- Megmutatta a nyilvánvalót. Hurrá. - ujjongtam nem épp lelkesen. - De már le sem tagadhatom, hogy a célom vagy. - ezzel megismételtem az előző procedúrát, és visszabújtam az előző vackomba, a helyemre a vállához.

by **Tachibana Makoto** Szomb. Jan. 11 2014, 19:41

Nos, a helyet bemutattam röviden, legalábbis ha a nevének megadása annak számít, azt pedig Szophie is láthatta, hogy erős köd ereszkedett le a városra így este, ahogy majdnem minden alkalommal sötétedés után. Ezen túl azonban egyelőre nem kívántam semmit sem elmondni a városról, hiszen úgy elveszne a felfedezés öröme. Fribent is mennyivel jobban élvezte ismeretlenül, ez a hely pedig sokkal izgalmasabb meglepetéseket tartogat, karakterisztikája merőben eltérő. Szépségében rejtély lakozik, sikátoraiban veszély les ránk, fogadóiban pedig kellemes éjszakák várnak ránk... ha minden a terveim szerint alakul :]
- Hogy miért? Szeretnélek egy igen különleges estével megajándékozni :] Itt Japánban a karácsony a párok ünnepe, és bár nem a kedvenc elfoglaltságom azt tenni, amit a többség, érted a legnagyobb áldozat is csekélységnek tűnik :] - feleltem állandósuló, gyengéd mosollyal az arcomon. Ha Csillagomat boldognak láthatom, akkor még számomra is megérte behódolni ennek a giccsparádénak, nem is beszélve a hagyománynak szánt különlegességről, melyet már hetek óta tervezek pontosan erre a napra.
- Hm? - néztem rá némi kíváncsisággal, mikor előbb megkért egy bizonyos mozdulatra, majd türelmetlenül végre is hajtotta rajtam, hogy minél előbb bevackolhassa magát köpenyem, és testem fedezékébe. Nem az a típus voltam, aki értetlenül figyel egy ilyen helyzetben, még azelőtt átkaroltam, hogy elhelyezkedett volna, és apró puszikkal halmoztam el orcáját és halántékát.
- El fog gémberedni a karunk :] - jegyeztem meg kuncogva, de a világ minden kincséért sem engedtem volna el a lányt, kinek közelségében azt is megéreztem, hogy oldalamat valami kemény nyomja a zsebemen keresztül. Egy dobozka... talán. Biztosan valamelyik kis csibész rejthette el a zsebemben, egy ifjonc mágus. Vagy ninja. Esetleg mindkettő :]
- Nos, egyszer megfogalmazódott egy kérdés a fejemben: miért pont vörös rózsával fejezik ki a szerelmet? Miért nem sárga és miért nem tulipán? Mire észbe kaptam, már derékig gázoltam a virágokban és azok szimbolikus jelentéseiben, onnantól nem volt menekvés :] Tudod, milyen mulatságos, amikor egy kaktuszt ajándékozol valakinek, neki pedig fogalma sincs, hogy a szexuális vágyat jelképezi? - húztam ajkaimat aljas félmosolyra, miközben visszagondoltam ezirányú... "trollkodásaimra." A lány számára is nyilvánvaló lehet már, hogy nem vetem meg az apró tréfákat, nem vagyok rest ráijeszteni emberekre vagy megdöbbenteni őket, csak hogy szórakozzak a reakciójukon. Néha visszafelé sül el, hiszen emiatt láttam már Szophiet is szomorúnak és mérgesnek, de ez már az én figyelmetlenségem következménye volt. Kissé szokatlan az elkötelezettség még olykor-olykor.
Míg kedvesem valamiért picit félrehúzódott, én is kaptam az alkalmon, hogy a zavaró dobozkát áthelyezzem a túloldali zsebembe, viszont mikor visszanéztem, ráébredtem, hogy hasonlóság van a két doboz között. Sablonajándék lenne? Lényegtelen, jobban lefoglalt, amit Szophie művelt, mintsem hogy ezen töprengjek. Egy kristályt aktivált, mely a ködnek köszönhetően egészen különös fényhatást keltve sodródott a fejem fölé egy fényforrás formájában.
- Nahát, képes lettél volna letagadni? :] - kuncogtam, mellőzve a felesleges kérdéseket. Ugyanakkor egyvalamire mégis kíváncsi voltam, méghozzá az iménti megjegyzésével kapcsolatban, és most nem is voltam rest föltenni a kérdést, miközben magamhoz húztam a lányt, és folytattuk a lassú, kényelmes tempójú sétát az üres utcákon.
- Nem hiányzik a leves, a hús, a zöldség? Sosem láttalak még mást enni, csak édességet. Különös volna egy gyertyafényes vacsoránál, nemde? :]

by **Szophie** Kedd Jan. 28 2014, 22:22

- Párok ünnepe? - kérdeztem vissza őszinte kíváncsisággal. Az olyan, mint a Valentin nap? Akkor mikor ünneplik a családot? És mit jelképez a karácsonyfa? Ezért volt annyi ember kettecskén akkor a főtéren is?
- Ti mindent ilyem furcsán csináltok? - az egész világon a családot ünneplik.. kivéve itt. Különös egy népség. Ez az egy tény volt az, amely leginkább megragadta a fantáziámat, habár azt sem értettem, miért is oly nagy áldozat az ünneplés. Egy ország, ahol eleve máshogy ünnepelnek, mint más helyeken, és akkor ő még máshogyabb akar karácsonyozni.. Akarna, ha nem "áldozná" fel magát. Ejnye. Elnevettem magam a saját gondolataimon, nem tudtam visszatartani, hangosan felkuncogtam.
- A fura népen belül is fura vagy. - osztottam meg vele is jókedvem tárgyát, miközben már azon ügyködtem, hogy hozzábújjak. Nem is olyan egyszerű ez a dolog, mint elsőre hangzik. Persze más helyzetben könnyebb, de úgy megtenni, hogy utána sétálni is tudjunk.. A kivitelezésével van mit bajlódni. Eleve hogy nekem is kényelmes legyen, meg neki is, hogy járni is tudjunk, ne csak dűlöngélni, meg ilyesmik.
- Dehogy fog. Nem lesz semmi baja a karodnak. - motyogtam, miután kikeveredtem a puszi áradatból, melyet szívesen viszonoztam is, lehetőségeimhez mérten. Ami annyit tesz, hogy főleg a nyakát és az állát értem el, így nem maradt más..
Sétáltunk, és hallgattam a választ a virágokkal kapcsolatos kérdésemre. A végén felnevettem, habár nem tudtam, hogy a valódi viccesség miatt, avagy kínomban. Kaktusz._. Istenem.. Egyáltalán kinek jutna eszébe elemezni egy kapott növény jelentését? Alapjában véve megdöbbentő, és véleményem szerint sértő dolog, ha valakinek egy szúrós zöld kaktuszt ajándékoznak. Kivéve persze, ha azzal a szándékkal, hogy azon tanuljon meg növényt gondozni. A szexuális vágyat jelképező növénykére ugyanis aligha kell rendesen odafigyelni. Jut eszembe..
- Én kaptam már kaktuszt._. - O.O ez de... - Remélem, a vén eladó, aki azt ajánlotta, nem volt tisztában a jelentésével, és tényleg csak az a szándék vezérelte, hogy egy egyszerű növény legyen az első, amit gondozgatok. És ne valami sok törődést igénylő. - motyogtam, miközben vártam a reményemre a helyeslést tőle. Másik lehetőségre inkább nem is gondolok. Viszont vicces lenne elképzelni Kedvesemet virágárusként. Közben babráltam egy dobozzal, egy csillaggal, meg hasonlók, és az evésre terelődött a téma.
- Sokféle süti van, így mindig találok kedvemre való ízt. Itt nem gond, ha csak ezt eszem, így elhatároztam, hogy mindet megkóstolom. Volt egyszer, hogy megkívántam az uborkát... Akkor küldtem az üzenetet, hogy azt hiszem terhes vagyok. - nevettem fel. - Furcsa volt, hogy azt kívánom, és pánikomban mindenfélét kitaláltam. - adtam magyarázatot az elképesztő uborka = gyerek következtetésemre. - És egy olyan vacsorán is ehetek sütit, nem? Persze ha neked úgy tetszik, felőlem lehet rendes kaja is. Habár ez sütemény énemmel ellenkezne, érted a legnagyobb áldozat is csekélységnek tűnik Wink

- kacsintottam rá, miután egy általa használt mondatot használtam. Csak hogy érezze, figyelek rá, és megjegyzem, amit mond.

by **Tachibana Makoto** Szomb. Feb. 15 2014, 22:27

Bár némi sejtésem volt a nyugati kultúráról, hiszen az irodalmukat és a történelmüket is meglehetősen jól ismertem, a mindennapi szokások terén a tudásom már elmaradt a megkívánt szinttől, így az ünnepek hagyományai sem voltak teljesen közismertek előttem. A karácsonyról, amellett hogy alapvetően nem szerettem, is csupán annyit tudtam, hogy másképp ünnepeljük, mint ők, ám a nagyon felszínes részleteket leszámítva megfoghatott volna, ha belemegyünk. Márpedig az felettébb kínos lenne :]
- A népünk sokkal zárkózottabb a hétköznapokban, mint a nyugatiak, ezért minden alkalmat megragadunk arra, hogy legálisan kiszabaduljunk a monotonitásból és figyelmet szentelhessünk a fontos dolgokra is. Ennek lett az áldozata a Karácsony is... illetve ezért van kvázi két Valentin-napunk :] - előztem meg az esetleges témát azzal, hogy meséltem Szophienak a "furcsa" ünnepeinkről és annak háttérben rejlő okairól, már ami a párkapcsolatokra vonatkozó szegmenst illeti. Ráadásul még ott voltak a nyári fesztiválok és a tűzijáték, ami szintén romantikus programnak számít, és máris elmondhatjuk, hogy tele vagyunk az elfojtott libidót kiemelő és felszabadító ünnepekkel :] Na de engem ilyesmi, mint a tradíciók és az általános jellemzőink nem akadályoztak, akár fényes nappal is járkálnék az öregek között a barátnőm ajkán csüngve, pedig ők már a kézfogástól is megbotránkoznának... ahhoz képest mi most így, egymást átkarolva és puszikkal elöntve egymást komoly megbotránkozást keltenénk, de egyrészt egy digitális világban vagyunk, másrészt ilyenkor este, ebben a ködben már nem mászkál az utcákon senki.
- Ez nem csak arról szól, hogy ismerjük-e a jelentését vagy sem, részben a... tudatalatti is befolyásolja az ajándékot :] - vigyorodtam el szemtelenül, bízva benne, hogy egy parányi ijedtséget és kétségbeesést csempészek kedvesem szívébe, hogy aztán rájöjjön, hogy amíg itt vagyok és átölelem, védve van a vén, perverz virágárusoktól is. Pedig valószínűleg valóban csak az vezérelte a férfit, hogy egy könnyen gondozható növényt adjon. Arról nem is beszélve, hogy nyugaton sok virágnak más a jelentése, ám ezt nem feltétlenül fogom a lány orrára kötni :] Így valamivel szórakoztatóbb helyzetbe kerültünk.
- Nahát... akkor már értem, miért küldted azt az üzenetet :] - nevettem fel - Emlékszem, különösen mivel nem sok olyan dolog van, ami felett nem tudok napirendre térni, de ez olyan volt - töprengtem félhangosan, ám addigra már megérkeztünk a fogadóhoz, így kibontakoztam a lány öleléséből. És tényleg, éreztem a karomon, hogy nehezebben mozog. Nem tévedtem :] Előretörtem fél lépéssel és benyitottam az ajtón, majd miután bejutottam az épületbe, illedelmesen nyitva tartottam azt Szophienak.
- Jobb szeretném, ha csak desszertként kerülne elő a sütemény ma, kivételesen :] - fejeztem ki kívánságomat, megmosolyogva a szófordulatot, mely mintha csak az én számból hangzott volna el. Hozzá valahogy nem illett ez a kifinomult stílus, ellenben utána a kacsintás... az egészen vadító volt. Halálos fegyver a nők kezében, különösen ha olyan édes teremtésekről van szó, mint Szophie. Meg kellett becsülnöm a pillanatot, igazi ajándékként fogtam fel a ritka jelenséget.
- Arra - intettem az előtérből nyíló következő helyiség felé, és kézmozdulatommal mintegy bekerítettem a lány derekát, sugallva feléje, hogy merre kell mennünk. Vetettem egy pillantást a lépcsősor felé és eszembe ötlött egy kérdés is, de végül megtartottam későbbre a szobámra vonatkozó apróságot. Először a vacsora :]

by **Szophie** Vas. Feb. 16 2014, 19:19

- Mesélj még a szokásaitokról! - kérleltem, mintha csak estimesét szerettem volna. Ő benne élt, a részese volt, így nagy hirtelen minden érdekelni kezdett, ami a japán kultúrát illeti. Természetesen az ő szemszögéből érdekelt leginkább a dolog. Nem is értem, hogy élhettem ennyire elzárva minden információtól a környezetemből. Vagyis értem, tudom. De az már egy régi történet szerencsére.
- Arról hallottam már, hogy milyen szertartásszerűek nálatok a napok, és hogy mennyire fontos a munka és precizitás. Épp ezért képes Japán előretörni a piacon. De hogy az ünnepek is e köré épüljenek.. - ráztam meg a buksim hitetlenül. - Hihetetlen nép vagytok. - mosolyodtam el, és ebben a mosolyban csodálat volt.
- Szóval azt mondod, tudat alatt akarta nekem azt adni. - mondtam ki hangosan, hogy nagyobb nyomatékot myerjen a gondolat. Akkor nem szándékosan adta azt, amit. Szóval.. szóval ha nem is tudta, hogy mit jelent, akkor is egy vén perverz volt._. Azt hiszem, ilyesmiről már hallottam, hogy a választásai alapján megmondható valakiről, hogy milyen. Bár én ezt olyan formában ismerem, hogy képeket tesznek az illető elé, és választania kell közülük, és az alapján. De akkor ez növényekkel is működik. Várjunk csak....! Az a vén öregember.__. Én..te.. hajjajj! Abba a boltba sem megyek többet. Mondjuk lehet, hogy mire kijutunk innen, rég bezár.. Helyes!
Bólintottam tudomásul véve kérését. Furcsa lesz nem sütit enni, de érte bármit. Talán még emlékezetesebb is egy olyan vacsora, amely enyire eltér a megszokottól. De mit is egyek? Levest? De milyet? Húst? Sütve, főzve? Köret?. Érdekes vacsorának ígérkezik. Persze a kellemes társaság is szükséges hozzá, de azt hiszem, ebből nem lesz hiány.
Elindultam a mutatott irányba, megkerestem az asztalunkat, majd a helyfoglalás után rögtön az étlapot kezdtem el böngészni. Még abban sem vagyok teljesen biztos, hogy ismerem az ételek japán megfelelőjét. És tényleg nem tudtam, mik azok a valamik, amiket leírtak. A sütemény megnevezéseketmr kitanultam, de ez... Nagy, kerek szemekkel vizsgáltam az étlapot, végül összehajtottam, és becsuktam magam előtt.
- Ajánlj valamit! - néztem rá tanácstalanul, kérlelőn. - Aztán mesélj nekem a helyről, ahol birkóztunk. - vetettem fel egy témát, egy dolgot, amire régen kíváncsi vagyok. - Mindent tudni akarok. - szögeztem le, jelezvén, hogy részletes beszámolót szeretnék a hogyanról, miértről és milyenről..

by **Tachibana Makoto** Csüt. Feb. 27 2014, 19:45

Képtelen voltam magam elképzelni a mindennapi robotolásban, hiába próbáltak ebben a szellemben nevelni már kiskoromtól fogva. Ahogy Szophie megemlítette mindezt, akaratlanul is elkalandoztak a gondolataim, sok minden eszembe jutott a jövőmmel kapcsolatban, amire valójában nem szívesen gondoltam. Egyszerűbb lenne elmenekülni ebből a rohanó világból, bár nem pont emiatt maradtam oly' hűséges lakója Aincradnak. Most csak egy okom volt maradni, az pedig az oldalamon csicsergő, édes teremtés volt :]
- Nem hihetetlen, inkább szomorú, hogy ennyire belemerül a népem a teljesítménykényszerbe, teljesen kiölve a magánéletet a hétköznapokból. Nyugtass meg, nyugaton élnek családi életet az emberek, ugye? :] - fordultam a lány felé kíváncsian - Apropó, valójában mit keresel itt, Japánban? - szúrtam hozzá még egy kérdést az előzőhöz, hogy személyesebbé is tegyem az érdeklődésemet. Ha jól rémlik, eről még nem is esett szó köztünk. Márpedig igen fontos lehet, amennyiben egyszer megunjuk ezt a játékot és hazatérünk... vagy kivisszük, amire egyelőre kevesebb esélyt láttam :]
Szórakoztató volt az arcát figyelni, minden rezzenése árulkodott a benne lezajló gondolatmenetről az ajándék kaktusszal kapcsolatban. Tulajdonképpen kedvem támadt jó alaposan megölelgetni a lányt, hátha észreveszi, hogy mindössze tréfának szántam a megjegyzésem, legyen bármennyi valóságalapja, de úgy döntöttem, nem teszem meg. Cseppet sem tűnt rémültnek, nem volt rá szükség, hogy feloldjam a benne rejlő feszültséget... hisz' az nem is létezett :] Ettől véleményem szerint függetlenül, de meglehetősen szótlanná vált az én kis tündérkém, miközben bekísértem a fogadó étkezdéjébe, és a lovagias illemnek megfelelően még a széket is kihúztam alóla... vagyis... neki, hogy a popsijára huppanjon... vagyis, hogy mindenféle energiabefektetés nélkül helyet foglalhasson az asztalnál. Nahát, milyen kis csintalanságokon jár az eszem :] Még jót is tett volna, azonban nem a karácsony este kellene, hogy erről szóljon. Komoly randevúnak szántam a mostanit, nem egy bohóckodós, önfeledt szórakozásnak. Bár... kis nevetés nem árthat meg.
- Az omurice* biztosan finom, és bár nem feltétlenül illik az alkalomhoz, van egy igazán különleges aspektusa, ami szerintem tetszene :] - ajánlottam a lánynak, és még ki is nyitottam a menüsort, hogy megmutassam neki a benne lévő képet róla. Igaz, csak egy sárga massza látszott ketchuppal leöntve, és valószínűleg nem ér nyomába a valódinak sem, most nem az íz volt a lényeg - Nahát... emlékszel rá, mit mondtam a helyről, ugye? Nem éppen egy vidám történet, se nem békés, se nem karácsonyi. Biztos szeretnéd hallani? - kérdeztem vissza, miközben azon töprengtem, eddig mit is mondtam arról a céhről. Nem kívántam önellentmondásba kerülni magammal :]

*sült rizzsel töltött omlett

by **Szophie** Csüt. Márc. 06 2014, 20:12

- Családi életet.. ez attól függ, mit értesz ez alatt, és kiket értesz. - eddigi életemnek az a része, ami számított is, leginkább szülőföldemhez kötődik, ám azon belül is leginkább csak a szűk kis családomhoz. Hogy a többiek mit csinálnak? Nem igazán tudom.. Munkába jár az, aki megteszi. Léha életet él az, aki ezt teszi.
- Aki akar, bizonyosan talál rá módot. Ám vannak, akik belefeledkeznek a pénzbe, és ezért feladják a családot. Vannak, akik csak úgy a mindenapoknak élnek. Vannak dologtalanok, akik nem is akarnak munkát találni. Vannak, akik alkoholra költik el minden pénzüket, vagy kaszinóban szórnak el mindent. Vannak, akiknek lehetőségük sincs munkavállalásra, és koszos sikátorokban élnek, koldulnak. Aki szegény, az hogy éljen családi életet? Örül, ha étele van. Aki gazdag, legtöbbször túlságosan is élvezi azt, és nem otthon keresi a boldogságát, hanem kártyában. És vannak a kivételek.. talán egyre többen. Ám ránk is igaz, szinte minden társadalmi rétegre, a rohanás. Hisz ez egy ilyen világ. Így hogyan is éljen az ember családi életet? Hisz.. Minden kell, egyszerre, gyorsan. Én is ilyen vagyok, habár a rohanásnak egy teljesen más fajtája igaz rám, azt hiszem. Ám ne hidd, hogy nem hajszolom a pénzt, a sikert, a hatalmat. - megálltam egy picit, és ránéztem, az arcát vizslattam, miközben vártam, hogy egy picit megeméssze a halottakat. - Én a SAO előtti hat évben egyáltalán nem éltem társasági életet, nem hogy családit, vagy magánéletit. - és lehet, hogy aSAO után újra nem fogok. Ám ezt már nem mondtam ki. Úgyis olyan messze van még.. akármi történhet addig.
Sóhajtottam kérdését hallva. Úgy tartottam, mindig van valami közönséges mások tragédiáibaan - hisz az csak ő maguknak tragédia, másoknak csak egy egyszerű történet -, így aztán megpróbáltam nem untatni lelki nyomorommal a fiút. Igyekeztem rövidre fogni. És már úgyis elakartam neki mondani.. Elnyerte a bizalmam. És akármilyen bután hangzik, nekem is szükségem van rá, hogy tudja. Hosszú hallgatást megtörve kezdtem el beszélni. A szavak csak nehezen jöttek a nyelvemre, és igen csendesen szöktek ki ajkamon, miközben ölelésem is szorosabbá vált.
- Akkoriban - tíz éves koromban - adódott itt egy üzleti lehetőség. Önmagában ez nem lett volna elég a költözésre, de... menekülni akartam a hazámból. Közvetlen azután történt, hogy.. - nem akartam kimondani. Gombóc nőtt a torkomba. - Meg akartak ölni.. mindenkit. - megszorítottam a felsőjét, ebben a kis mozdulatban találva menedéket a könnyeim elől. - Csak a tűzre emlékszem, és sikolyokra. Meg az utolsó altatóra, melyet anyám énekelt nekem. - megtörölgettem szemeim, majd felnéztem rá. - Én és a bátyám valahogy túléltük. És azóta lakunk Japánban. - fejeztem be a történetet. Kicsit összeráztam magam. Most nem szabadott azokra a Karácsonyokra gondolni, sem az elmúlt hat magányára. Hiszen a jelen boldog volt és gondtalan. Sőt.. csodálatos. És ezt az a különös dolog tette, amit csak rózsaszín ködnek szoktak hívni..- Köszönöm, hogy itt vagy nekem. - suttogtam hálásan, és elmosolyodtam. A jelen mellett minden más elhalványult. Különös.
Közben megérkeztünk a vacsoránk helyszínére., és nagyon úgy tűnt, más vendégek nem fognak minket zavarni. Gyertyafényes vacsora, hehehh.. mint a filmekben. Csak itt villa helyett pálcikával._. Nem vagyok benne biztos, hogy nem repül ki a kezemből, ha majd megpróbálok enni vele.
- Oké.. ha te mondod. - néztem kissé kételkedve a képekre. - És mi az a különleges.? - kérdeztem kíváncsian, miközben tekintetem a pálcákra siklott. Na most ezt a bigyuszt hogy eszem meg két bottal? O.o
- Annyira nem vagyok érzékeny kislány.. És a történetek sem ráznak meg különösen.. Szerintem minden gond nélkül elmesélheted. - mosolyodtam el biztatóan. - Tudod, más emberek tragédiái mindig közönségesnek hatnak. Csak annak tűnik nagy dolognak, aki közvetlen részese. - magyaráztam álláspontomat erről kissé elgondolkodva.

by **Tachibana Makoto** Vas. Márc. 16 2014, 16:34

- Nos, a családi élet fogalmának meghatározásához én alkalmatlan vagyok, lévén nem igazán van benne tapasztalatom. Gondoltam te többet tudsz erről :] - fejtettem ki a kérdésem mögött megbúvó rejtélyes, titokzatos vonalat, melyet fel kívántam deríteni érdeklődésem által. Habár ez is relatív, hiszen az is egyfajta családi élet, amit jómagam megéltem eddigi életem során, és ami egyébként jellemző a japán társadalomban. A nyugati kultúrában pedig valami más jellemző, és igazából erre voltam kíváncsi, hogy vajon jobban tetszik-e az ottani modell, és esetleg érdemes lenne-e nyugati jellegű családi életet élni... Szophieval... khm...
- Nahát, micsoda magvas gondolatok ülnek a fejecskédben, kincsem :] - simogattam meg az említett testrészt mosolyogva - Úgy hangzik, legalább van választásuk... és ez tetszik - nyilvánítottam ki a véleményem, bár nem fejtettem ki, milyen gondolatok fordultak meg a fejemben a hallottakra. Számomra sokkoló volt, hogy az egyetlen életút a kemény, látástól-vakulásig tartó kemény munkában rejlett, és nem azért, mert lusta lettem volna rá, hanem mert úgy éreztem magam, mintha béklyóba kötöttek volna. Csodálatos volt ez a világ, határok és szabályok nélkül.
A történet folytatására viszont már felkaptam a fejem. Olyan értékkel bírt számomra ez a néhány mondat, mint eddig semmi más, amit adhatott, hiszen tisztában voltam vele, hogy a bizalmába fogadott azzal, hogy elmesélte. Szorosan magamhoz öleltem, hiszen szüksége volt rá... rám. Halk sóhaj szakadt fel a torkomból, nem is sejtettem, hogy a lány mögött ilyen tragikus sors áll. Minden, amit eddig tudtam róla, más megvilágítást nyert. A kíváncsisága, a magányából fakadó ismerkedési kényszere... Érdekes csavar, újabb megerősítést nyertem abban, hogy a választásom nem volt se véletlen, se elhamarkodott, sem pedig rossz. Nem éreztem szükségét annak, hogy választ adjak, hiszen ezer szónál is többet ért az, ahogy gyengéden ránéztem és halvány csókkal illettem Szophie ajkait. Bár egyvalamit azért tudnia kellett...
- Én is hálás vagyok neked :] Szeretlek, Szophie... - mondtam végül. Azért, mert szüksége volt ezekre a szavakra. És azért, mert én is komolyan gondoltam ezeket a súlyos, jelentős mondatokat. Hoztam magamban egy döntést is ezzel együtt, egy olyat, ami az én elkötelezettségemet is megmutatta. És az alkalom meg is nyílt rá nm sokkal később.
- Hamarosan meglátod :] - intettem türelemre a lányt, mikor már az asztalnál ültünk mindketten, és mivel elnyerte a tetszését látszólag, így intettem is, hogy választottunk - Boldogulsz a pálcikával, vagy kérsz hozzá inkább kést és villát? - kérdeztem mosolyogva, látva, hogy méregeti szerencsétlen evőeszközöket. Nem egy gaijint láttam már ilyen arckifejezéssel, pontosan tudtam mit jelent :] És amint leadtuk a rendelést, visszatérhettünk a beszélgetéshez is.
- Nahát... Tetszik ez a gondolkodásmód, igazából én sem értettem soha, hogy miért olyan empatikus mindenki reflexből, ha a másik veszteségeiről hall. Részvétet kívánnak, sajnálkoznak, de sosincs valódi súly a szavak mögött, csupán illendőségből teszik meg. Megvan a magam... tragédiája is, mégsem tudom átérezni, hogy te mit élhettél át tíz évesen, hiszen különböző emberek vagyunk, más-más ösvényt jártunk be. Csak annyit látok, hogy szükséged van arra az ölelésre, így meg is adom neked :] - magyaráztam a nem sokkal ezelőtti jelenetre adott reakciómat a saját példáján keresztül érzékeltetve a jelenséget - Viszont ha meseként kívánod felfogni, akkor én is így kezelem a történetet - mondtam, hátradőlve a széken, és kezembe vettem az egyik pálcikát, hogy játszassak vele, forgathassam az ujjaim között.
- Még a játék kezdetén alakult egy lovagokat tömörítő céh azzal a céllal, hogy majd a fronton egységes pajzsot alkotnak. Engem is betoboroztak annak ellenére, hogy elmaradásom volt a szorgalmasan farmoló játékosokhoz képest. Egy darabig valóban megvolt az egység, mindenkinek ugyanaz a cél lebegett a szeme előtt, de amint megvásároltuk azt a céhházat... minden megváltozott - hangsúlyoztam hatásvadász módon, drámai felhanggal, és tovább pörgettem lustán a pálcikát egyik ujjamról a másikra, mint egy tollat - Ahogy épült-szépült a ház, és egyre több hasznot nyújtott, úgy kezdtek el megjelenni a széthúzás jelei. Voltak, akik elégedetlenek voltak azzal, amit kaptak belőle, többet kívántak. Mondhatni, mindent. Én, aki mindig nyitott fülekkel járok, gyorsan megneszeltem a frakció alakulását, de nem volt rá szükség, hogy beszámoljak a céhvezérünknek róla. Ő is tudott róla már természetesen, talpraesett ember volt és okos, könnyen a dolgok mögé látott. Viszont ő sem volt mindenható, megakadályozni nem tudta a puccsot. A többit nagyjából már ismered, azt hiszem, csupán annyi tartozik hozzá a meséhez, hogy nem csak én éltem túl, hanem egy lány is. Őt a céhvezér és én közösen mentettük meg azzal, hogy elküldtük egy misszióra a coupe d'etat napján. Habár a többesszám rossz kifejezés, nekem csak annyi közöm volt hozzá, hogy a kilépésemmel jeleztem, mikor következik be a balhé :] - fejeztem be, és tettem le ezzel együtt az evőeszközt is, hiszen láttam közeledni a pincért, kezében a tálcával és rajta a tubus ketchup-szerű krémmel.

by **Szophie** Szomb. Márc. 22 2014, 18:14

Kissé értetlenül pillantottam a fiúra szavait hallva, de még nem kérdeztem semmit, inkább csak hozzáfogtam elmagyarázni azt a képet, amire én emlékszem a mi társadalmunkról. Voltaképp összefoglaló csoportokat képtelen voltam említeni, habár van még mindig egy gazdag és szegény réteg, mely egyre távolodik el egymástól, köszönhetően a középréteg életszínvonalának romlásának, vagy ha szabad így fogalmaznom, elszegényedésének, ő most nem az ilyen fajta csoportosításokra volt kíváncsi. Ezt amúgy is elmomdhatjuk a világról, és.. Szóval most ez lényegtelen volt. De hogy a családokra mi jellemző, az már más kérdés. Az bizonyos, hogy egyre hangsúlyosabbá válik a család, mint fogalom, és az összetartó erő is nő. Egyre nagyobb szerepet kap az életben. Ugyanakkor nem hiszem, hogy ez meghatná az emberek többségét, sőt. Egyre többet hallani válásról, verésről, gyilkolásról. Az emberek a saját szeretteikkel teszik ezt. Szörnyű.
- Választás mindenhol van. - mondtam csendesen. - Vagy nálatok törvénybe van iktatva az, hogy hogyan éljetek? - kuncogtam, majd újra komoly hangnemre váltottam. - Lehet, hogy van választás, de szerinted nem rossz az, hogy.. ezt választják? - megráztam a fejem. - Ez nem jó így. - és ezt így isgondoltam. Akkor már inkább a munka. Amúgy sem vetettem meg soha, habár az én munkám sosem volt az a tipikus.. De hogy is lett volna az ilyen háttérrel. Mindenesetre megtehettem volna, hogy nem foglalkozok vele, hiszen nem a szükség vitt rá. Volt elég pénz tartalékban arra is, hogy még az unokám vígan eléldegéljen belőle. Mégis dolgoztam, mert egy ember így teljes. És imádtam a maga módján.
A következő kérdése viszont.. Nos.. Nem mondom, hogy meglepett, hiszen tudtam, hogy egyszer el kell neki mondanom. Készültem rá, próbáltam összeszedni gondolataimat, hogy mit is mondjak. Most mégis olyan szevisszán sikerült az egész, és pont azt mondtam el, amit nem akartam. Persze a lényeget így is ki lehetett venni belőle. És végül nem is volt olyan rossz. Sőt, megkönnyebbültem egy picit most, hogy megoszthattam vele. Nem mondhatom, hogy most már nincsenek titkaim előtte, de a legsúlyosabbat már ismeri. A többi meg nem számít.
Nem győztem elég szorosan ölelni. Annyira jól esett, hogy ott van velem, hogy minden egyes porcikám tudja, érzi, hogy boztonságban van, hogy elfogadják úgy, ahogy van, még szerencsétlenségében is, sőt.. szeretik. És ez alól a lelkem sem kivétel.
Régi emlékeket mondtam el, és ilyenkor mindig annyira szomorú szoktam lenni.. Most valamiért mégis hamar elillant minden rossz kedvem, sőt, boldogvoltm.
- Én is...Szeretlek. - mondtam ki újra a szót, melyet nemrégen ejtetteem ki először a számon. Nem akartam addig használni, míg teljesen biztos nem voltam benne. Hosszú idők együttléte után jutottam el addig a pontig, hogy tudjam, biztosan ezt érzem. Most viszont legszívesebben milliószor mondtam volna egymás után. Mosolyogva fúrtam ismét a vállába fejem, miközben ölelésem még szorosabbá vált, habár mégis gyengéd maradt.
- Szeretlek, szerelmem.. szeretlek. - suttogtam a pulcsijába azt a varázsos szót újra meg újra, miközben mélyen beszívtam illatát.
Végül visszarendeződtem a kis vackomba ölelése és köpenye rejtekébe, nem foglalkozva olyan apróságokkal, minthogy elgémberedhet a karunk. Az úgy nekem tökéletes volt.
Így érkeztünk meg kettecskén a vacsora helyszínre, miközben megbeszéltük, hogy ma bizony nem sütizés lesz.
Habár hosszú volt a nap, és egy pillanatra a fáradtság is úrrá lett rajtam, gyorsan elnyomtam azt az ásítással együtt. Majd ha eszek, új erőre fogok kapni. Még mindig ott volt bennem az a meleg érzés, keveredve egy olyannal, ami kifogásolja az asztalt, amely elválaszt tőle. Úgy éreztem, szörnyen szerelmes vagyok. Ha nekem valaki aznap, amikor először találkoztunk Kedvesemmel, azt mondja, hogy ez lesz, biztosan kiröhögöm. Sőt.. Volt egy időszak, amikor úgy gondoltam, én csak amolyan szerencsétlen tyúk vagyok, aki csak játszadozni képes másokkal. És lám, most velem játszanak..
- Hát.. igen, ha lehet. - néztem újra a pálcákra, majd arrébb is raktam őket magam mellől. Nekem még mindig csak két bot..
- Te milyen ételeket szeretsz? - kérdeztem hirtelen, pedig magam sem gondoltam volna, hogy ilyesmire kíváncsi vagyok. Viszont most az járt a fejemben, hogy talán főzhetnék.. neki, olyan dolgokat, amiket szeret. Addig kísérleteznék, amíg nem lenne tökéletes. A legfinomabb. Különös.. Soha eszembe nem jutott volna a konyhába bemenni se, ha nincs ez a játék. Itt is csak a sütij miatt raktam arra. De most mégis.. mégis ezt akarom csinálni. Csendesen a fülbevalómhoz nyúltam.
Bólintottam szavaira, majd meghallgattam a mesét, mely valóságból merített.
- A lány volt a hercegnő. - akit megmentett a hős lovag. A többiek meg meghalltak. De mi van, ha nem így történik?
- Megölhettek volna, kedves. - ha életben maradnak, biztosan a szökevény után mennek. És mivel ők voltak többen.. de így..
- Végül a tiéd lett a céhház. Azé, aki menekült. Ez vicces. - habár nem nevettem.
- Viszont elképzelni, hogy téges megtűrtek egy céhben.. - szám gúnyos mosolyra húzódott, ám szemeim inkább csak csalafintán csilogtak.
Majd elkomorodtam, és sóhajtva hátradőltem a székemben.
- Azt mondtad.. nem éltél családi életet. Tragédiáról beszéltél.. - kérdőn néztem a fiúra, ám mégis szelíden. Nem akartam ráerőltetni semmit.

by **Tachibana Makoto** Vas. Jún. 01 2014, 20:31

Mindig is érdekes volt számomra a nyugati kultúra, a temérdek differenciát mind a mai napig nem értettem meg, pedig számos könyvet olvastam, és nem csupán szépirodalmat vagy szórakoztató jellegű műveket, de tudományos értekezéseket is. Most pedig, hogy egyenesen egy olyan lány szájából hallhattam az ottani társadalomról... nem tehettem róla, izgatottnak éreztem magam. Számtalan kérdés fogalmazódott meg a fejemben, azonban ezeket most mégsem tettem fel, mert ez az este nem erről szólt. Ez volt az első közös karácsonyunk, és bíztam benne, hogy még sok fogja követni :] Azonban ehhez még sok feltételnek kellett teljesülnie, olyanoknak is, amelyek tőlünk függetlenek. Most azonban fölösleges lett volna aggódni az előttem tornyosuló akadályokon, inkább átadtam magam a pillanatnak, amit Szophie közelsége jelentett a számomra. Szeretettel teli szavai leírhatatlan borzongást és melegséget okoztak. Ezek a szavak csak az ő hangja mellett lehettek rám ilyen hatással, mástól hidegen hagynának. Magában a selymes tónusban is volt valami, de akárki búgná a fülembe a varázsszót ilyen szerelmetesen, ha nem tündérkém hangja párosulna hozzá, nem viszonoztam volna olyan átéléssel, szinte transzba esve, elbűvölve.
- Tízből kilencszer bókot fűznék a válaszba, de ezúttal felelek rendesen :] A nyugatias ízeket szeretem, tonkatsut, curryt, illetve a kevert ízeket, mint az édes-savanyú - fejtettem ki, említve néhány példát is. Teljes mértékben vevő voltam a különleges ízekre, az olyanokra, amiket nem lehet megtalálni a japán konyhában, habár igazság szerint nem voltam sose válogatós. Amit elém raknak, azt megeszem - És nálad hogy van ez? Ha nem édesség, akkor mit eszel szívesen? :] - kérdeztem vissza, mert engem is érdekelt, hogy egyébként mit fogyaszt. Nem fogom rávenni arra, hogy megváltoztassa az étkezési szokásait, de azért egy-egy ilyen különleges alkalomhoz nem ártott tudnom. Azt egyelőre nem is firtattam, hogy ő miért kérdezte, hiszen könnyen lehet, hogy csak a környezethez kapcsolódó témát kívánt találni, amivel mélyíthetjük egymás megismerését. Sose láttam annak értelmét, hogy azt első alkalommal rázúdítsuk egymásra a kinek mik a kedvencei témakört, ha fokozatosan tárjuk fel ezeket a jellemzőket a helyzethez illően, sokkal inkább megmaradnak ezek az apróságok.
- Miért csatlakoztam hozzájuk szerinted? :] - dőltem hátra, kíváncsi pillantásokat vetve Csillagom felé. Erről nem ejtettem szót, de érdekelt, hogy mit is gondol, ha úgy egyébként - és teljesen jogosan - nem tud elképzelni egy céhben :] Közben meghozták a vacsoránkat, a tálcán a két adag étel mellett egy ketchup-szerű szósz is volt, ami valószínűleg nem fog túlságosan emlékeztetni ízben, de színben annál inkább, és ez volt a fontos. Egy darabig szemeztem a tubussal, aztán végül el is vettem, összeszedve a bátorságomat.
- Ha megengedi :] - tettem hozzá a pincérlánynak, és bár nem voltam professzionális festő tubussal, megkíséreltek a "suki" szót felmázolni az étel tetejére, mielőtt hagytam volna, hogy a hölgyemény letegye a tányért Szophie felé. Nem volt szép, de olvasható lett :]
- Bemutatom a megszórakoztatóbb ételt, ami létezik :] - kuncogtam mosolyogva - Kipróbálod? - kérdeztem tőle, egy cinkos pillantást küldve a felszolgáló felé, hogy legyen kis türelemmel, amíg játszunk az étellel - A kisasszony minden bizonnyal nagyon szépen tud írni így is, Akihabarában pedig egészen művészi dolgokat tudnak felrajzolni - tettem hozzá. Természetesen nem fogtam hozzá a történetemhez, amíg a pincérlány is itt volt, de amint elkezdhetünk enni, a mai második mesémet is elő fogom adni.

// Bocsáss meg a rendkívül hosszú várakozásért, ígérem hogy sűrűbben fogok írni és nem fog jövő karácsonyig tartani a játék :] //

by **Szophie** Szomb. Jún. 14 2014, 22:35

Szemeimet érdeklődve függesztetem a fiúra, miközben hátrébb csusszantam a székben, hogy lábaimmal hangtalanul hintázzak az asztal alatt, mint ahogy a kisgyerekek szokták. Nálam valamiért ez a szokás is megmaradt még ennyi idős koromra is, sok mással együtt. Persze erre nem lett volna lehetőségem, ha nem lett volna szokatlanul magas a szék ebben az étteremben. Nem japán méret volt.

Fejben jegyzeteltem, habár nem voltam egészen biztos benne, hogy értem is, amit a fiú mond. Nyugatias íz alatt mit ért? A világ fele nyugat, aminek nagy része teljesen eltérő gasztronómiával rendelkezik. A maradékot pedig nem hiszem, hogy rendesen meg tudtam jegyezni. Az édes-savanyú meg.. hát.. nem a kismamák szoktak uborkát enni sütivel? És visszatértem fejben máris a témához, amikor azt hittem, terhes vagyok, mert megettem egy uborkát.
- Édességet.^^ - vágtam rá rögtön, majd elnevettem magam, és végül rendes, komoly arcot vágtam, miközben elgondolkodtam a válaszon. - Szeretem az olasz konyhát, úgy, ahogy van. Kivéve a kávét, és a teájukat. Az olasz teák rémesek, mert ugye náluk a kávé a fő ital, és ezért nagyon gyengén isszák a teát. Egyébként nagyon szeretem a teát. Aztán.. mi van még.. - mondtam magam elé nézve, az utolsó szavakat csak magamnak motyogva. - Szeretem a salátákat is, és a leveseket. És a húsokat.. Bármilyen husit megeszek.^^ Voltaképp tág az ízlésköröm, akármivel le lehet nyűgözni, szeretem a különlegességeket.. De ha valami egyszer nem ízlik, azt soha többé nem szeretném a szemem előtt látni.

- szeretek akármilyen új dolgot megkóstolni, de közben válogatós is vagyok egy kicsit. De megtehettem világéletemben ezt, úgyhogy sosem zavart különösebben sem engem, sem a környezetem ez a tény. Azt főzték, amit én épp aznap akartam. Habár akkoriban azért ettem rendes ételeket is, nem csak süteményt, ugyanis vigyázni kellett mind az egészségemre, mind a súlyomra. Meg amúgy is odahaza hamar meguntam volna szerintem a süteményt. Eleve a szervezetem úgy válaszolt volna a sok édességre, hogy soha többé nem kértem volna belőle.
Hümmögve álltam meg a lábam lóbálásával az asztal alatt, és elgondolkodtam a kérdésen.
- Egyszerűen csak információ vagy egyéb hasznos, esetleg kézzel fogható dolog megszerzése miatt. Vagy csak meg akartad figyelni, hogy viselkednek az emberek a játékon belül egy közösségben. O.o Avagy passz.. - dőltem hátra, és vontam meg a vállam. Habár ezt gondoltam, mégis elég ronda dolog volt tőlem, hiszem ha úgy nézzük, ezek elég.. negatív okok. De nem hittem azt, hogy lenne olyan oka, hogy tartozni akart valahova. Nem akar ő tartozni sehova. Rolling Eyes

Más pedig nem jutott eszembe.
Végül kíváncsian figyeltem, ahogy ügyködik egy picit a piros krémmel, meg a pincérnővel, meg az étellel.
- Hjujj, értem! - ragyogott fel a szemem, ahogy elém került az étel, rajta a felirattal. Rögtön nekiveselkedtem így hát én is az alkotásnak, és a ketchuppal először alkottam egy kicsi, és elég bénára sikerült virágot. Aztán rá akartam írni az anyanyelvemen én is azt a szót... De végül olyan sablonosnak találtam azt. Hiszen mindenki angolul írogatja.>.> Úgyhogy úgy döntöttem, inkább ráírok valami mást. És abban a pillanatban megtorpantam, és nem tudtam, mi is legyen az a valami. Olyat akartam, ami mindent kifejez. Így hát csak ennyi lett: Thank you.
Amint elkészültem, elé toltam a tányért, amolyan most akkor edd meg, amit alkottam mosollyal.

by **Tachibana Makoto** Szer. Jún. 18 2014, 13:29

Jót nevettem a rögtönzött válaszon, vele együtt. Utána azonban inkább azon mosolyogtam, hogy mennyire hasonlóan reagáltunk a kérdésre. Egyenes válasz helyett mind a ketten kitértünk valami másra, ám utána kellő részletezéssel bevallottuk egymásnak a kedvenceinket, már amennyire ezeket az általános leírásokat annak lehetett nevezni. Mindenesetre meglepően széleskörű volt az ízlése, azok után, hogy itt sütit sütivel eszik, nem számítottam ennyire sokféle, és ennyire különböző ételtípus említésére, de legalább megnyugodtam, hogy egyébként változatos az étrendje, és bár nem említett tésztákat, az olasz konyha tele van velük, így az sem maradhatott ki. Önfeledten feledkeztem bele a vidáman csicsergő lány látványába, halvány mosollyal az arcomon gyönyörködtem a szépségében, miközben beszélt. Újfent megállapítottam magamban, hogy milyen tüneményes, és milyen... ennivaló :]
- Nocsak, és mi az, ami már rákerült a gasztronómiai halállistádra? :] - érdeklődtem, annyiféle ételt említett, hogy felkeltette a kíváncsiságom, miféle csoda lehet az, ami neki nem ízlik. Tulajdonképpen ez is egy fontos kérdés volt, mármint hogy mit nem szeret a másik. Sőt, talán még fontosabb is, hiszen egy kedves gesztus sokaknál kevésbé lendíti ki az érzelmi ingát, mint az, ha valami rosszul sül el. A negatív élményekre köztudottan jobban emlékszik az ember, hiszen abból tanul.
- Yare-yare, olykor-olykor elgondolkozom azon, hogy milyen sötét kép élhet rólam benned, és lám... Nem mintha tagadni kívánnám bármelyik feltételezésed is :] - vigyorodtam el, elővéve az általában szokásos modorom. Az egyik legjobb módszer az információ elhallgatására, ha a beszélgetőpartnerrel kimondatom, amit gondol, és aztán egy sejtelmes válasszal, ami voltaképpen nem is erősíti meg igazából, mégis elhitetem vele, hogy igaz, amit feltételezett. Most persze nem ezért alkalmaztam ezt a trükköt, egyszerűen csak meg kívántam mutatni, hogy van alapja a feltételezéseinek. Nem voltam szent, és ezt ő is tudja.
Példának okáért volt egy olyan szokásom, hogy a csinos, fiatal pincérlányokat rendszeresen molesztáltam, ha egyedül ettem, de mivel most nem egymagamban voltam, így megúszta a kishölgy. Egyébként is egymással voltunk elfoglalva, na meg az étellel, ami úgy hiszem beváltotta a hozzá fűzött reményeket. A kreatív alkotás öröme magával ragadta az én kis tündérkémet, öröm volt nézni, ahogy belemerült a paradicsomos krémmel való rajzolgatásba.
- Szép munka :] - jegyeztem meg kuncogva, majd biccentettem a felszolgálónak is, megköszönve a türelmét, amiért két játékoskedvű, nagyra nőtt gyerekkel kellett foglalkoznia :] Miközben Szophie odatolta elém a tányért, én nem haboztam végigsimítani a kézfején, és meg is fogtam gyengéden, mikor elengedte az étkészlet eme tartozékát.
- Ez lesz a legfinomabb omuraisu, amit valaha ettem :] - szólaltam meg a szemébe nézve, és az asztalt fölött áthajolva egy halvány csókot hintettem Csillagom ajkaira, ha hagyta. Végül hozzáláttam a vacsorához, ezúttal én is kanállal, hiszen ami azt illeti, ehhez az ételhez az való. Váratlanul kezdtem bele a mesélésbe, mikor úgy éreztem, hogy ideje megtörni a csendet.
- Négyen voltunk testvérek. Én és a nagyobbik húgom, Mikoto speciális nevelést igényeltünk volna, az intelligenciánk, igaz más-más aspektusban, de jócskán meghaladta az átlagot. A húgom a hagyományos értelemben vett IQ-ban emelkedett ki, mind vizuális, mind matematikai-logikai, mind nyelvi szempontból, nekem pedig az érzelmi intelligenciám volt magas - egy falat erejéig szünetet tartottam - A két kisebbik testvérem viszont átlagos volt. A szüleim őket könnyebben tudták kezelni, mint minket, tőlünk féltek, mert nem értették meg, mitől vagyunk mások, és miért van velünk annyi baj. Én ezt jól viseltem, a húgom viszont olyasmikkel is szembesült, amivel egy gyereknek se kéne. Nem csak az osztálytársai közösítették ki, de a tanárok is megalázták, mert okosabb volt náluk. Én voltam az egyetlen a környezetéből, aki meg tudta neki adni a figyelmet, amire szüksége volt - újabb szünetet tartottam, hiszen most következett a lényeg - Egy nap aztán tűz ütött ki a házban. Álmunkban ért minket, a vizsgálat szerint zárlat okozta a tüzet. Öcsém meghalt, a húgom pedig füstmérgezést kapott. Innentől kezdve pedig megszaporodtak a furcsa halálos balesetek körülöttünk. Először a kisebbik húgomat, aztán Mikoto néhány osztálytársát, majd a barátnőmet, és végül anyámat érték. Túl sok volt a véletlen egybeesés ahhoz, hogy mind baleset legyen, de nincs a szándékosságra bizonyíték. Én viszont sejtem, ki áll a balesetek mögött... - dőltem hátra, és sejtelmes arckifejezéssel meredtem a kedvesemre. Hatásos lett volna egy sötét szobában, kísértetsztorik tálalása közben is a megfelelő hangsúllyal, de én megelégedtem annyival, hogy tárgyilagos hangnemben beszéltem róla, mintha nem is lennék érintett. Ez a pajzs, amit kifejlesztettem önmagam védelmére, még engem is megijesztett néhanapján, de máshogy ezt nem lehetett elviselni. Azért kinyúltam újra a lány keze után. Az enyém ugyanis kicsit remegett. A félelemtől.

by **Szophie** Szomb. Jún. 21 2014, 19:57

- Azon kívül, hogy minden, ami francia, vagy annak néz ki? - néztem vissza rá nevetve. - A trutyis dolgok. Meg.. - előrehajoltam, mint aki nem akarja, hogy mások is hallják, amit mond. Körbenéztem, hogy van-e a közelben valaki, akinek nem kéne hallgatóznia, majd úgy mondtam ki. - Meg a hal. - azzal hátradőltem, és felvettem a "semmi rosszban nem sántikálok" mosolyomat. Hiszen mégis egy japánokkal tűzdelt játék éttermében kellett kimondanom, hogy gyűlölöm a halat. Pedig nekik ez az egyik fő ételük. Olyan, mintha azt kellett volna mondanom, a riszt nem kedvelem. Vagy mintha azt mondtam volna ki, hogy az egész országot gyűlölöm. Szörnyű vétség.

A végén még, ha valaki fülébe jut ez, meggyilkolnak.
- Csak amilyet kialakítottál. - vontam meg a vállam. - Deee... mi az igazság? - kérdeztem, mert azt egy szóval sem mondta, hogy eltaláltam.
Egészen mókás étel volt az az omu cucc, és kezdtem azt érezni, hogy kedvelni fogom. Ha az íze végett nem is, legalább erre nem vonatkozik a "ne játssz az étellel!" parancs.
A kézfogás és a csók is jól esett, habár egy kissé feszengtem, így nem sikerült úgy lereagálnom, ahogy kellene. Utána csak lesütöttem a szemem, és lassan az ételbe merítettem először a villát... aztán Makotot elnézve a kanalat választottam inkább. Természetesen vigyázva, hogy az írást a lehető legkevésbé pusztítsam el. Még egy kicsit gyönyörködni akartam benne. Meg igazán éhes sem voltam, sőt. Görcs volt a hasamban egy ideje.
Hirtelen nagyon messzinek tűnt az egész Karácsony dolog, az ünnepség, a gyerekek, az egész.. Mintha egy másik világ lett volna, vagy legalább egy másik nap. Lassan a számhoz emeltem az első falatot, majd hosszasan ízlelgettem azt. Azt hiszem, az ízlelőbimbóim nagyon hozzászoktak az édeshez. Nagyon különös dolog volt most ilyet enni, egy fényév választotta el ezt a szokásostól, és ez miatt az érzés miatt talán, de hirtelen eszméletlenül finomnak is találtam. Talán az újszerűsége miatt.. Ami nem is lehetett annyira új, csak talán az egy évi folyamatos süteményezés után tűnt annak. Így hát a teli pocakomban csináltam egy kis helyet, elűztem belőle pár pillanatra a görcsöt, és gyorsan belapátoltam az egészet, nem törődve még a felirattal sem. Elég lesz az is, ha emlékszem rá.
Közben persze fel-fel pillantottam a fiúra, jelezve felé, hogy figyelek. Egyébként nem is volt baj, hogy közben koncentrálhattam egy kevéssé az ételre is.. Kellett egy kis mellékcselekvés. Az elején majdnem beleszóltam, hogy "Beképzelt.>.>", de aztán mégsem.. mert amúgy tényleg nem az a buta fajta, akármit is jelent az érzelmi intelligencia. Talán azt jelenti, hogy érti ezt a kifejezést... velem szemben. Rolling Eyes

Elgondolkodtam.. Ilyen gyerekekhez nem kellett a szülőknek is kiemelkedőeknek lenniük? És most nem is egy véletlen gyerekről van szó, nem, itt kettő is ilyen lett. Ennek csak látszódnia kellene a felmenőkben, nem? A tányéromon kotortam, hogy még egy utolsó falatra valót összeszedjek. Az osztálytársakról nem volt fogalmam, mint ahogy a kiközösítés érzése is elkerült mindig. Persze nem azt mondom, hogy nem jártam soha más gyerekekkel össze, mert nem így volt. Viszont engem mindig is elismertek, felnéztek rám, a figyelem középpontjában voltam. Persze ennek köze volt a pénzhez is, de ez sosem zavart. Tulajdonképpen a többi gyereknek is volt pénze, rengeteg, és nem is volt eltérés közöttünk. Talán csak a családom múltja miatt bántak velem úgy, ahogy. Sokáig hittem azt, hogy van bennem valami fenséges, ami miatt elismertek és tiszteltek, kitüntettek, de rá kellett jönnöm eben a nyavalyás világban, hogy sokat képzeltem magamról. Itt senki sem tisztel. Senki sem néz fel rám. Nem vagyok hasznos, ennyi az egész. Vagy csak egyszerűen az a baj, hogy épp a múltam miatt nem tanultam meg megfelelően talpat nyalni. Így hát a fejesek nem ismernek el, és nem vagyok senki. Persze megkérdezhetnék, ha olyan nagy tapasztalatom van a vezetésben, miért nem fogok itt is ilyesmibe, de én erre csak azt mondanám, más otthon irányítani a vállalkozásaimat, mint itt beilleszkedni, és összetartani embereket. Nem vagyok én szociálisan elég nyitott ilyesmikhez. Emberekkel soha nem foglalkoznék, nem az én asztalom az.
Felnéztem, és tovább hallgattam. Azt is megállapíthattam, hogy egy esetleges anyóstól sem kell tartanom. Nyeltem egyet, és továbbra is szótlanul meredtem a fiúra. Aztán amikor végzett, szóra nyitottam a szám, de nem jutott semmi az eszembe, amit mondhatnék. Így hát csak megszorítottam a kezét, mikor felém nyújtotta azt. Hüvelykujjammal lassan, nyugtatón simogattam a kézfejét, miközben a szemébe néztem erősítőn mosolyogva.

by **Tachibana Makoto** Szer. Júl. 02 2014, 20:30

- Szóval nem szereted a halat? :] - reagáltam kissé felemelt hanggal a kinyilatkoztatásra. Nem volt a hangomban semmilyen extra töltet, megrökönyödöttség, felháborodás, gúny, vagy ehhez hasonló érzelem, egyszerűen megismételtem úgy, hogy a környezetünk is hallhassa. Aztán elvigyorodtam, gonoszul, és megsimogattam az arcát, azt már nyugtatólag. Hogy ne érezze szörnyű bűnnek a ránk eső metsző pillantások ellenére sem ezt a rettenetes ízlésficamot :] Nos persze a kutya se hederített ránk, csak ő kerített túl nagy feneket a halutálatának. Megmosolyogtató volt, legfeljebb az váltott volna ki néhány csodálkozó pillantást, ha a hal mellett a rizs is ott szerepelt volna azon a listán. Ugyanakkor azt hiszem legközelebb taiyakit fogok hozni neki, hátha változik valamennyit a véleménye a halról :] Nem mintha annak a süteménynek lenne hozzá bármi köze is a formáján kívül.
- Az igazság, hm... Annyit elárulok, hogy jó helyen keresgélsz, nem áll messze az igazság azoktól az indokoktól, amiket felsoroltál :] - kegyelmeztem meg félig-meddig. Ezt szerettem Szophieban, nem ette meg ezeket a semmitmondó válaszokat, mindig megérezte, hogy bizony-bizony nem feleltem a kérdésére, és ezt nem is habozott a tudomásomra hozni. Nehéz lett volna előtte teljesen rejtélyesnek maradnom, más kérdés, hogy nem is kívántam az lenni. Nyitni felé, megmutatni a nyers valómat... ő volt az a kiváltságos személy, aki előtt megtehettem. És ő volt az, aki előtt bevallhattam a gyengeségemet is. A félelmet, ami a lelkemet marja, ami miatt részben ilyenné lettem. Ha valaki ismerte a hátteremet és van egy kevés rálátása a gondolkodásmódomra is, annak nem lehetett meglepetés egyetlen tettem, cselekedetem sem. Én magam mindent logikusan le tudtam vezetni, pontosan tudtam, milyen pszichológiai okok sorakoztak fel a viselkedésem mögött. Nem próbáltam megváltoztatni, mert az nem szüntette volna meg a problémáim forrását. Nekem ezt a forrást kellett kezelnem, megreguláznom ahhoz, hogy nyugodtabb életet élhessek és le tudjam teljesen vetkőzni a védelmi mechanizmusaimat, melyek ez előtt a lány előtt megrepedeztek. Ám nem tudott nem eszembe jutni, hogy ezzel veszélybe sodrom őt is.
- Ha egyszer majd kijutunk, titokban kell tartanunk a kapcsolatunkat. És meg kell ígérned, hogy vigyázol magadra, nagyon. Ha eljön az ideje, elmondom, mire kell ügyelned - szorítottam meg a kezét, miközben komolyan néztem a szemébe. Halvány mosoly került az én arcomra is végül, hiszen jól esett a néma törődés, az érzés, hogy mellettem áll. Azonban nem szerettem volna, ha ezek a történetek, az ő és az én tragikusnak mondható sorsom határozzák meg ennek az estének a hangulatát, így megtörtem a pillanatot először azzal, hogy visszatértem az evéshez - elvégre az én adagom még majdnem érintetlen volt -, majd azzal, hogy megszólaltam.
- A desszert a szobámban vár :] - közöltem vele egy picit élénkebb, sejtelmesebb mosollyal kísérve a szavakat, majd ha nem is sietősen, kapkodva, de tempósan felfaltam a vacsorát. Éhes voltam, én nem ettem annyi sütit, mint ő :] - Gochisousama - tettem össze két tenyeremet, megköszönve az ételt, majd talpra kászálódtam, hogy kezemet nyújthassam a lány felé, és kart karba öltve felsétálhassunk az emeleti szállásomra... desszertezni :]

by **Szophie** Csüt. Júl. 03 2014, 13:32

- Tss.. tssss!! - ugrottam hirtelen fel, és a szájra tapasztottam a kezem, majd egy zavart mosolyt küldtem a pincérnő felé, ezzel próbálva azt a benyomást kelteni, hogy minden rendben van, nem történ semmi, és nem szükséges velünk foglalkoznia. Mert így is volt, nemde? Nem is mondtam semmi olyasmit, hogy nem szeretem a halat, és Kedvesem is volt oly kedves, hogy ezt ne hozza mások tudomására..
Nem áll messze attól, amit én mondtam. De akkor nem az, csak valami hasonló. Viszont az mi? Én már elmondtam mindent, amit el tudtam képzelni. Nem maradt igazán semmi, amire tippelhettem volna.
- Most komolyan azt akarod, hogy ezen törjem a fejem egész este? - szaladt ki a számon aztán a kérdés kissé indulatosan. Ezzel tudomására akartam hozni, hogy ez most bizony érdekel engem annyira, hogy ha nem mondja el magától a megfejtést, el fogja vonni minden figyelmemet a feladat, hogy kitaláljam az igazságot magamtól. Persze az is lehet, hogy hamar rájövök, meg az is lehet, hogy nem. Az is megeshet, hogy még júliusban is ezen fogom törni a fejemet. Rolling Eyes

- Lehetetlen. - ráztam meg a fejem tagadóan. - Ugye te sem gondolod komolyan, hogy eltitkolsz engem? - néztem rá kérdőn, remélve, hogy a következő pillanatban elneveti magát, és közli, hogy nem, tényleg nem, vagy hasonlók. - Mire innen kijutunk, az legalább még nyolc évig eltart, ha azt nézzük, hogy most, két év után vannak körülbelül a húszas szinten a játékosok.. az élmezőny. És ez még egy nagyon bizakodó számítás, amelyben nem vettem figyelembe azt, hogy a szintek növekedésével egyre nehezebb lesz a fejlődés, illetve hogy mennyire le vagyunk maradva a bossokkal. - egy kicsit távoli irányból közelítettem meg a magyarázatomat, és közben felesleges információkkal is teletűzdeltem, de úgy éreztem, ezt most rendesen és részletesen el kell magyaráznom ahhoz, hogy elégedett legyek. - Ha kijutunk, szinte biztos, hogy beutalnak majd minket valamilyenfajta szanatóriumba, ugyanis nem fog olyan könnyen menni a visszailleszkedés a valóságba, mivel addigra nagyon meg fogjuk szokni ezt a világot. Már most is túlságosan beilleszkedtünk.. - megráztam a fejem, amitől pár hajtincsem előrehullott. - Ha addig is még együtt leszünk, amire, valljuk be, elég kevés az esély, mindenesetre ha bizakodó vagyok, és azt mondom, még együtt leszünk, addigra már elég... korosak leszünk. - talán amire kimegyek, lesznek ráncaim is. De az biztos, hogy hirtelen hatalmas változás lesz majd tükörbe nézni a mostani, 16 éves testemhez képest. És akkor én még nem szenvedtem olyan nagy kárt, mint mondjuk valaki, aki 12 évesen került be a játékba, és hirtelen meg kell tapasztalnia, milyen is a felnőtt teste.. Biztos vagyok benne, hogy enyhe sokként fog érni pusztán ez a változás. Nem beszélve arról, hogy talán életünk végéig meglesz az a reflexünk, hogy az invertorynkat hívogassuk le, ha valami kell.
- Szóval.. annyi idős koromra, olyan hosszú együttlét után.. legalább elvárom, hogy a nevedre vegyél. - kacsintottam rá, most, hogy a hosszú magyarázásom a végére ért. Persze nem akartam én ezzel semmilyen feltétel elé állítani, egyszerűen csak elmagyaráztam, hogy addigra nyílni fognak elvárásaim vele szemben.
- Ne aggódj, tudok vigyázni magamra. - mosolyodtam aztán el. - Eddig is volt egy-két személy, aki talán pezsgőt is nyitott arra, hogy a SAO által eltávolodtam a képből. Viszont ha visszatérek, kevésbé lesznek majd boldogok, és újra megpróbálnak majd kiiktatni.. Vagy így, vagy úgy.. A húgod beállhat a sorba a többiek mögé. Jó kis játék ez. - nevettem fel, amint hirtelen eszembe jutott az a sok érdekes... teendő, amivel odakint elfoglaltam magam a SAO előtti hat évben. Tény, hogy nem állt tőlem messze az élet-halál játék. Ki tudja, mikor fogok egyszer veszíteni?
- Tényleg, még nem is meséltem neked a munkámról.. - gondolkodtam el, egyik kezemet az állam alatt megtámasztva. - De nem is baj.. Vagy.. Érdekel? - kérdeztem vissza. Persze csak felületesen mesélnék erről, hiszen részleteibe menően nem akartam untatni a dologgal. És valószínűleg meg is fog elégedni annyival, amennyit mondani kívánok. Ha majd egyszer lesz olyan hülye, hogy a férjem akar lenni, akkor majd ráérek megtanítani neki, mennyit is jelent, hogy éppen melyik politikus van hatalmon, vagy hogy éppen merre dől a mérleg pozitív irányban a világpiacon. Sőt, mivel szórakoztatja az emberek megfigyelése, simán el tudom képzelni, hogy a feladataim nagy részét ráhárítsam. Ugyanis biztos vagyok benne, hogy tudja, milyen termékre van szüksége az embereknek. Persze nem a semmiért szoktunk piackutatást végezni, meg hasonlók, de nahh.. Ehh, már megint elkalandoztam rossz irányba. Egyértelmű, hogy tilos ennyire előre tervezni. Talán olyan lehetek most, mint azok a béna lányok, akik az első randi után esküvői ruhákat kezdenek el nézegetni.
Újra görcs ugrott a pocimba, és átkoztam magamat, amiért ennyire sokat ettem. Egy kisebb hányinger kerülgetett hirtelen. Kedvem lett volna kijelenteni, hogy mára jól laktam, köszönöm, desszertet nem kérek.. Vagy valami hasonló.. De az nem takarta volna az igazságot, mivel igenis akartam azt a desszertet, csak egy kissé feszélyezett a dolog.
Esetlenül tettem kezem az Övébe, majd felkeltem a helyemről - majdnem feldöntöttem a székemet -, és szerencsétlenül motyogtam még valamiféle "Viszlát" - ot is. Még sosem voltam egy fiú szobájában sem, ez tény. Egy picit érdekelt is, hogy milyen lehet. Talán meghagyta az eredeti berendezést? Vagy valamivel egyedivé tette? Ahogy a lépcsőkön sétáltam, leragadtam ennél az egyszerű kérdésnél. Másra inkább nem akartam gondolni.

by **Tachibana Makoto** Hétf. Júl. 07 2014, 00:08

Bölcs mosoly. Lehet, hogy pont ezt kívántam? Az arcom ezt sugallta legalábbis az indulatosnak szánt "felcsattanásra", úgy néztem rá, mint aki a megfejtést mondta ki egy költőinek szánt kérdésre. Nem volt rá szükség, hogy feleljek, minden rá volt írva az arcomra. Végtére is, nem árt ha az ember néhanapján magába mélyed, és elgondolkodik, megpróbálja megfejteni élete talányait. Szophie esetében talán ezek közé tartozott az én motivációm is, habár itt és most engedtem neki némi belátást azokra a fonalakra, amik dróton rángatják a tetteimet. Csupán meg kell vizsgálnia a jellemzőimet egyenként, és összevetnie azzal, hogy az életem miképpen befolyásolhatja. Számomra az ilyesmi roppantul szórakoztató időtöltés volt, az okok kutatásával sok szabadidőmet töltöttem el. Még saját magam esetében is, nem egy alkalommal igyekeztem visszafejteni, mit miért teszek, és hogy ezeknek van-e értelme, vagy szükséges volna-e változtatnom. Aztán ha szükséges, akkor vagy változtatok, vagy... ha úgy ítélem meg, akkor nem :]
- Számomra ez nem játék, hanem a valóság, Szophie. A húgom a sor elején fog helyet követelni magának - válaszoltam nagyon is komolyan az eszmefuttatására. Abban is biztos voltam, hogy nem töltünk itt még nyolc évet, vagy így, vagy úgy, de ki fogunk jutni előbb is, de még túlságosan új volt nekem ennyi hónap után is a kapcsolat, hogy kockára merjem tenni - Ha várni fog még kint ránk, akkor szeretnék tőled kérni néhány hónapot, amíg helyrehozom a lelkét. Utána, ha te is akarod, örömmel teljesítem a kötelezettségemet feléd is :] - mosolyodtam el, miközben végigsimítottam a gyűrűsujján. Bele se mertem gondolni, hogy mi történhet odakint nélkülem, ha túl sok időt töltünk benn, könnyen lehet, hogy a legrosszabbra is fel kell készülnöm. Tény és való, abban az esetben legalább nem állna az utunkba semmi Szophieval, de mégsem tudtam erre az eshetőségre megváltásként gondolni. Az csak az én kudarcom lenne. Ami engem illetett egyébként, el sem tudtam képzelni hogy Csillagom és én külön utakon járjunk, így ezt a felvetését kegyesen ellegyezgettem. Habár még mindketten nagyon fiatalok vagyunk, így természetesen lehetne dobálózni statisztikákkal, de az, hogy a lány már hosszútávon is gondolkodik rólunk, az felettébb izgalmasnak tűnt, és nem utolsósorban tiszteletre méltónak.
- Érdekel, mesélj róla :] - kértem, ha már felvetette. Eddig csupán félmondatokból, szófoszlányokból értesültem arról, milyen körülmények között él valójában, és bár nem zavart az információ hiánya, teljesebb képet kaphattam róla így, ahogy az én "munkám" is megmagyarázhatna számára néhány dolgot, ha elmondanám neki. S ki tudja, talán elmondom én is a közeljövőben. Nem mintha nagy titok lenne, ám nem szokásom kiárulni magam. Szophie az első, akinek beszélek magamról, és valószínűleg ő fog az egyetlen maradni nagyon-nagyon sokáig.
Mikor ott hagytuk az asztalt, csak a vaknak nem tűnt volna fel a hirtelen változás, ami beállt a viselkedésében. Halvány mosoly került az arcomra, valószínűleg ő is tudta, vagy ha azt nem is, legalább sejtette, hogy milyen desszertet kínálhatok neki. Nem tulajdonítottam nagy jelentőséget a feszültségének, illetve egy szempontból igen, de annak a témának a kibontása még ráért. Lényeg, hogy cseppet sem volt szokatlan, amit tapasztaltam, és amíg ő bizonytalanul és esetlenül mozgott, addig én magabiztosan és határozottan karoltam át, hogy utat mutassak neki a szó szoros és átvitt értelmében is.
- Bár nincs értelme ilyesmit mondanom, de mégis: nincs miért feszültnek lenned :] - jegyeztem meg, miközben lépdeltünk felfelé. A szobám nem volt messze a lépcsőfordulótól, és miután beljebb tessékeltem a lányt, egy teljesen átlagos szoba köszöntötte egyszerű berendezéssel. Kétségtelenül egy fogadó szobája volt. Ha az elhagyatott céhházba viszem, az másképp festett volna, hiszen azt a lakórészt már átalakítottam a saját ízlésemnek megfelelően, egy ideiglenes szoba esetében azonban nem törődtem ilyesmivel. Elengedtem Szophiet, és az asztalhoz léptem, melyen egy három ágú gyertyatartó, valamint egy hangrögzítő kristály árválkodott. Mindkettő gyorsan használatba is lett véve, így a szoba rövidesen halvány gyertyafény félhomályába burkolózott, és halk, andalító zene szólalt meg.
- Emlékszel még a napra, amit Friben környékén töltöttünk el? - kérdeztem kedvesemet, majd odaléptem hozzá, és a vállaira tettem a kezemet, mielőtt lágyan megcsókoltam volna.

by **Szophie** Pént. Júl. 11 2014, 22:21

Hümm.. Nem sokra megyek vele, nem húzok ki belőle semmit. És ez idegesített. Nagyon. De miért kérdezte, ha utána nem mondja meg? Ha utána ennyire idegesít a válasz hiánya?
Csendben ücsörögtem a továbbiakban, merengve az egészen, de sajnos nem sokra jutottam a dologgal kapcsolatban. Nem szoktam én ilyesmikkel foglalkozni. Ez nem az én asztalom.
Aztán áttértünk más témára. Nagyon másmilyenre..
- Teljesen mindegy, hogy az elején, vagy a végén. - vontam meg a vállam, majd előre dőltem, majdnem ráhajolva az asztalra, úgy mondtam a következőket. - És számomra pedig pont ez a játék. Odakint nincsenek mobok, saját magamnak kell érdekes küldetéseket fabrikálnom. - elmosolyodtam. Ugyan már, ettől csak érdekesebb lesz az életem. Habár korántsem biztos, hogy ha megint kijutok, szüksége lesz még ilyen unaloműző elfoglaltságokra.. Persze a munkámmal együtt jár, úgyhogy nincs igazán választásom. Mégis, fogalmam sincs, mennyi időmet fogja majd elvenni, hogy rendes életet élek. Már ha egyáltalán sikerül visszaszoknom majd, és nem esek megint a régi állapotomba vissza.
Bólintottam. - Addig legalább lesz időm a saját lelkemet összekapargatni. - sóhajtottam. - Ohh és.. még valami.. - kicsit csüggedten néztem a fiú szemébe. - Ha nem kereslek majd, te se tedd. Soha.Csak felejts el.. - mondtam ki a szavakat, habár még engem is megviseltek. De tudtam, hogy így kell lennie. Ha tényleg minden visszaáll bennem a régire, akkor csak szörnyen gonosz dolgokat tennék vele, meg az összes emberrel, aki "holmi barátság, vagy hasonlók" miatt zaklat. Szóval jobb ez így.. Még én sem ismerem magamat, és ez itt a legszörnyűbb az egészben.
- Hát.. - megvakargattam a buksim.. Hogy is magyarázzam el? - Tárgyalásokra járok, meg dögunalmas papírmunkát végzek. - grimaszoltam is, miközben kimondtam a papírmunka szót. - Meg néha feldobjuk egymás napját a versenytársaimmal. Játszmákkal. Talán egy kicsit üldözési mániát is okoz a dolog, ugyanis mindig azt hiszem, hogy valaki információt akar kicsikarni belőlem, esetleg meg is akar ölni.. Hümm.. Egyébként vezérigazgatója vagyok egy.. pár.. komolyabb.. vállalatnak. Szerte a világon. Csokiban, játékban, és immár szállodaláncokban is utazom. - húztam ki magam vidáman, büszke mosollyal arcomon. - Már ha nem zilálta szét azóta a bátyám az egészet.. Kicsit sem ért az üzlethez. - tettem aztán hozzá, kevés keserűséggel hangomban.
- És te? Mit tanulsz? Vagy.. tanulsz még? Mik a terveid a jövőre nézve? - kérdeztem vissza kíváncsian. - Ohh.. és hagyjuk a nyálas válaszokat.. - tettem még hozzá a biztonság kedvéért.
Az este eltelt a beszélgetéssel, és talán most kellett volna hazafutnom valamilyen indokkal, hogy holnap reggel fitten ébredjek a kis szobácskámban, és ünnepeljem a céhhel is meg a karácsonyt. De nem, nem ezt az utat választottam. Így hát esetlenül botorkáltam felfelé a lépcsőkön, egészen egy szobáig. Arra készültem, hogy belépjek életemben először egy fiú szobájába. És nem csak készültem rá, meg is tettem, miközben nyeltem is egyet.
Igazból nem mertem körbe nézni, sőt, belépni sem igazán.. Csak ácsorogtam az ajtóban, azután az ajtó mellett két lépéssel..
- Ühhümm.. - bólintottam. Lehetetlen elfelejteni.. Viszont ebben a helyzetben enyhén megvoltam zavarodva ahhoz, hogy rendes feleletet adjak. Meg ahhoz is, hogy normális reakciókat mutassak. Egyébként mikor adok én azt? Szóval a következő pillanatban annyira meglepődtem, és annyira nagy káosz tombolt bennem, hogy egész egyszerűen megszakítottam a csókot, és gyorsan a háta mögé menekültem.
- Gwwiiiihhh.. - nyöszörögtem. - Bocsi. - ráztam meg a fejem, majd lehuppantam a földre, és azt kezdtem el bámulni, ujjaimmal magam előtt köröket rajzolgatva.

by **Tachibana Makoto** Szer. Júl. 16 2014, 22:39

Megszoktam már, hogy ha Szophieról van szó, egészen furcsa és őrült dolgok kerülhetnek szóba. Ezért szerettem, hiszen egészen más volt a gondolkodása, különleges volt. Nekem nem lehetett normális barátnőm, az a saját lényem megcsúfolása lett volna :] Azon, amit most mondott, sokan biztosan felkapnák a vizet ijedtségükben, és jó alaposan lehordanák, kioktatnák, talán meg is pofoznák érte, amiért ilyen könnyedén vette az életét. Én nem tettem. Semmit. Csupán néztem a szemébe, határozottan. Álltam a tekintetét, majd elmosolyodtam én is. Kell nekem! Tudtam, hogy nem felelőtlen, mert annál sokkal okosabb volt, hogy ne fogja fel, mi történik körülötte, és azért vegye játéknak. Ez a kijelentés bámulatosan erőteljes volt, egy félelmet nem ismerő nőé, akit nem érdekel, mi áll vele szemben, beleköp a levesébe azzal, hogy megtartja az életét. Nem kell féltenem. A kiszámíthatatlansága a húgom legnagyobb ellensége, ha valami nem logikus, azzal könnyen ki lehet billenteni őt :]
- Nem szokásom azt tenni, amit mások mondanak - közöltem halvány, aljas vigyorral az arcomon a kérésére. Szinte könyörgött azért, hogy keressem meg bármi áron, akármi is várjon rám. Vagy akárki. Az imént eldöntöttem, hogy nem engedem el Szophiet, ezen semmi sem változtathat. Ha kihívás vár rám, állok elébe, érte megéri elhárítani az akadályokat, amik közénk állhatnak :]
- Vezérigazgató? Nos, az egy szép foglalkozás :] - kuncogtam, mintha nem hinnék neki, de miért is ne hittem volna? Semmi oka nem volt rá, hogy elnagyolja, meg nem is az a típus. Az ő fantáziái nem erről szólnak, ahhoz túl komoly dolog - Izgalmasnak hangzik. Én még egyetemre járok, pszichológiát tanulok. Embereket fogok tönkretenni a tudásommal :] - mosolyogtam úgy ezúttal, mintha egy teljesen ártalmatlan és hasznos tevékenységről volna szó. Amit mások segítségként használnak, én azzal pusztítani fogok, hiszen ha már van egy ilyen tudásom, azt vétek lenne jóra használni. Amit a társadalom ma jónak nevez, az csak egy cukorral bevont máz, ami alatt rothadt, penészes a sütemény.
Persze aztán felmentünk a szobámba, melyet alaposan előkészítettem erre az estére, avagy éjszakára. Romantikus kívántam lenni, mivel Szophienak tetszett az, amit Fribenben mutattam neki, és nekem sem volt ellenemre így emlékezetessé tenni ezt a Karácsonyt. Igen ám, de a lány roppantul ideges volt, ezt annyiból is leszűrtem már, hogy nem igazán mert beljebb lépni a szobába :] Hogy pontosan mi okozta a jelenséget, arról legfeljebb sejtésem volt, de biztos válaszom nem, így ha zavartalan folytatást kívántam, akkor azt hiszem puhatolóznom kell. A csók ugyanis nem segített neki ellazulni. Szembefordultam vele, és csatlakoztam hozzá a padlón, majd megérintetem a kezét, ami ott rajzolgatott.
- Mi jár a fejedben, tündérkém? :] - kérdeztem most már barátságosan mosolyogva. Nem kényszerítettem semmire, így ha tovább szerette volna mozgatni az ujjait a földön, azt is hagytam, és az állát sem emeltem meg, hogy rám nézzen.

by **Szophie** Hétf. Júl. 21 2014, 20:32

- Háá pff... - adtam "hangot" véleményemnek. "Még ha én kérem sem?" ~ Nem, fölösleges lett volna ezt megkérdeznem. Inkább csak csúnyán néztem rá, naaaggyon csúnyán és mérgesen. Már-már farkasszemet néztem vele, mivel hanyagoltam a pislogást. Meg felfújtam az arcocskámat is. Persze ha nem hallgat a szép szóra, akkor nem. Nem az én bajom lesz. Rolling Eyes

Habár az övé sem feltétlen.
- Izgalmas is. - bólintottam. Vagy hát... Nekem az. Aztán hogy más is élvezi-e ennyire, az kérdéses. A bátyám például gyűlöli, és ha tehetné - és amíg odakint voltam, tette is - messziről elkerülné. Habár ő normális életet is élt. Talán ha közösségbe mentem volna, nekem is lett volna egyéb hobbim, amit jobban élvezhetek, de persze ha ez történt volna, az én mesém is tovább tartott volna....
- Azt hiszem, találó. - ráztam meg nevetve a fejem. - De.. ez a tönkretevés.. nálad mit jelent? - néztem a szemébe kérdőn, majd rögtön folytattam is. - Csaj mert bizonyos értelemben engem máris tönkretettél. - ráztam meg újra a fejem, most rosszalló arckifejezést öltve, majd nyelvemet öltöttem a fiúra. Habár.. jobban belegondolva, tökéletes tanuló alanya vagyok.

A padlón csücsültem, és bár hallottam, amint leült mellém, és azt is, hogy kérdezett, nem néztem fel rá. Továbbra is a földre rajzolgattam magam előtt, majd pár pillanat csend után egyszerűen megráztam a fejem.
-Semmi. – motyogtam, majd oldalra csusszantam, közvetlen mellé, és átöleltem, a nyakába fúrtam a fejem. – Csak.. kicsit zavarban vagyok. – vallottam be, majd ásítottam egyet. Hosszú volt a nap, és kissé fáradt is voltam. – Nem voltam még egy fiú szobájában sem. – folytattam, habár hangom elfojtotta a felsője, a válla, de még így is hallható voltam. - Kivéve persze a bátyámét, de az más..

by **Tachibana Makoto** Szer. Júl. 23 2014, 22:20

Kuncogtam a lány puffogásán. Mintha nem is egy véresen komoly téma kellős közepén lettünk volna, mintha nem is a halállal játszadoznánk mindketten. És bármilyen különös is, a pocokpofija el is feledtette velem azt a feszültséget, ami az imént felhalmozódott bennem. Segített rájönni, hogy most van most, és talán még évekig nem kell azzal törődnünk, hogy mi lesz később. Elég élvezni a pillanatot, és így is tettem, gyönyörködtem az édes, aranyos reakcióban. Merthogy minden méreggel együtt is szeretni való volt, mondhatni jól állt neki ez a gyilkos pillantás is :]
- Nos, a tönkretételt eredetileg károkozásra kívántam használni, de ha így sikerül csak tönkretennem valakit, ahogy téged, akkor át kell gondolnom a stratégiám :] - mosolyodtam el, most viszont nem hagytam konkrét válasz nélkül úgy, ahogy az imént, így máris folytattam - Olyan falakat kívánok ledönteni, amelyek elrejtik egyes emberek valódi természetét. Meggyógyítom őket... más kérdés, hogy ebbe ők bele fognak roppanni :] - húzódott aljas félmosoly vékony ajkaimra. Miért pont ezt rejteném el a lány elől? Amilyen ijesztőnek számító dolgokról volt szó eddig, ez már igazán nem meglepő, sőt én most érzem csak igazán úgy, hogy mindketten levetkőztük egymás előtt az eddig köztünk húzódó falakat. Csak most kerülhetünk igazán közel egymáshoz, és ennek pompás szimbóluma lenne az együtt töltött éjszaka. Mondhatni tökéletes az időzítés, hogy értelmet adjon ennek a különleges napnak csúfolt rongyrázáshoz, amit karácsonynak hívnak. Feltéve, ha sikerül kihúznom Szophieból, hogy milyen gát képződött a lelkében, de úgy véltem, ezzel nem lesz probléma, és valóban. Kicsit ugyan hallgatott, és az ellenkezés kezdő pillanata is megvolt, de aztán megadta magát és bevallotta, mi zavarja. Átöleltem és nyugtatólag simogattam a hátát, míg ő a fejét a vállamba fúrta.
- És mennyiben tűnik másnak ez, mint bármelyik másik fogadó átlagos szobája? - kérdeztem rá könnyed hangnemben. Ha körülnéz, akkor az egyetlen szokatlan dolog a gyertya és a halk zene, még azt se mondhatja, hogy érzi az illatom, mert nem élek itt olyan régóta. Semmi se volt, ami arra utalhatna, hogy ez egy fiú szobája, és ha erre rámutatok, akkor könnyebben rájöhet arra, hogy nincs miért feszültnek lennie. Erre pedig rásegítettem azzal, hogy tovább simiztem a hátát, és elhallgattam, hadd érezzük egymás szívverségét, szuszogását, és hadd ragadja kicsit magával a hangulat, amit a gyér fény és a muzsika árasztott magából.

by **Szophie** Csüt. Júl. 24 2014, 20:42

- Kárt okoztál. - sóhajtottam, de utána rögtön tovább is puffogtam. És nem, nem érdekel, hogy pont úgy néz rám, mint valami aranyos kis mókusra, ahelyett, hogy felvenné, hogy mit is akarok a durcázásommal.. Egyszer majd úgyis rá fog jönni, hogy a mókuspofi igenis komoly dolog, egy komoly kifejezésmód, és kellően figyelni kell rá. Mert ha ez nem történik meg, akkor jön a nagy bumm.. És akkor hiszti van. Persze már régen nem történt meg ez a bumm, de kiskoromban, jól emlékszem, számtalan alkalom volt, amikor a saját szüleimet kikészítettem ezzel. És elméletileg nem igazán változtam.. Vagyis jobban mondva visszatérten a kisgyerek kori énhez. Így hát a hiszti az magától értetődő dolog.
- Habár már nem volt nehéz kárt okoznod bennem.. A játék megtört egy picit. - vallottam be. - Mintha csak más ember lennék már.. - hátra dőltem, és a plafont vizslattam egy röpke másodpercig, majd újra a fiúra emeltem tekintetem.
- Hümm.. Ha ez a célod, abban az esetben nálam sikereket értél el. Volt fal, nincs fal. Ritka csoda képességeid vannak.. - nevettem fel. - De mondd csak, ha ezt kívánod tenni, szerinted ki fog téged alkalmazni rajtam kívül? - nevettem tovább. - Mert az emberek nem azért mennek pszichológushoz, hogy utána még sz@rabbul érezzék magukat.. - kiejtettem egy csúnya szót. Hopp. Pedig én már nem szoktam káromkodni, már egészen azt hittem, le is szoktam róla.. Mondjuk sok mindent hiszek magamról, aztán a múltkor mégis beszereztem egy dugi cigit.
Aztán vége lett a vacsorának, mi meg elindultunk ki a teremből, végig a folyosón, fel a lépcsőn.., be a szobába, le a padlóra..
- Semmiben. - persze, hogy semmiben. Ez tök egyértelmű.. - De akkor is. - nyafogtam. - Egy icike-picikét.. irinyó-pirinyót... -nem tudtam, hogyan is fogalmazzam meg rendesen, kerestem a szavakat, addig pedig töltelék szavakkal egészítettem ki mondandómat. - .. szóval.. izé... feszélyez ez a.. éjszaka dolog. - suttogtam. és azt hiszem, nem is baj, hogy most nem látja az arcomat, mert minden bizonnyal az rák vörös. Ilyen problémákat kimondani csak úgy.. nem kicsit zavarba ejtő, nem? A továbbiakban inkább csak köhintettem egyet, majd még jobban elrejtettem arcomat a felsőjébe. Aztán pár perc csend után eszembe jutott valami. Nem beszéltünk olyasmiről, hogy sütni fogunk? Nem mintha még férne belém egy falat is akár..

by Ajánlott tartalom

Telihold Fogadó

Telihold Fogadó

Re: Telihold Fogadó

Re: Telihold Fogadó

Re: Telihold Fogadó

Re: Telihold Fogadó

Re: Telihold Fogadó

Re: Telihold Fogadó

Re: Telihold Fogadó

Re: Telihold Fogadó

Re: Telihold Fogadó

Re: Telihold Fogadó

Re: Telihold Fogadó

Re: Telihold Fogadó

Re: Telihold Fogadó

Re: Telihold Fogadó

Re: Telihold Fogadó

Re: Telihold Fogadó

Re: Telihold Fogadó

Re: Telihold Fogadó

Re: Telihold Fogadó

Re: Telihold Fogadó

Re: Telihold Fogadó

Re: Telihold Fogadó

Re: Telihold Fogadó

Re: Telihold Fogadó

Re: Telihold Fogadó