Telihold Fogadó

/Szo /

Egy kis ideig fel alá járkáltam, kicsit hűvösebb fejjel is átgondolva a történteket, és várva, hogy vajon Szophie követ-e. Bár azt hiszem ez utóbbiban biztos lehettem, mindenesetre így is tovább tartott, mint reméltem. El akartam mondani neki ezt-azt. Tartottam tőle, hogy ezúttal túl messzire mentem, mentünk. Vajon időben megfékeztem? Nem sok mindent akarok úgy, mint Chiaki halálát, de rájöttem, hogyha most megöljük, az végzetes lehet mindannyiunknak. Ha Szophie és Hinari összecsapnak, az komoly szakadáshoz vezethet. Azt hiszem már mindkettejüket sikerült eléggé kiismernem. Még ha kicsit nehezemre is esik, de el tudom képzelni, hogy betartsa a fenyegetését. Ha hagyom, hogy egymás torkának essenek, azzal nem csak Szophienak, de mindannyiunknak rosszat teszek. Türelmetlenül sétálgattam, de aztán aktiválódott a teleportkapu, és egy pillanatra ismét félrehajítottam a problémákat.
Nem pont az orra előtt álltam, így elsőre nem vett észre, de nem kellett sokáig várnom. Úgy indult meg mint a gyorsvonat, de jól ismertem már, így előre felkészülve, nem esett nehezemre tompítani a becsapódást.
– Jó, hogy eljöttél. - mondtam, miközben jó szorosan magamhoz öleltem, és addig nem is engedtem el, míg ki nem szabadította magát a karjaim közül. Ám még mielőtt bármi történhetett volna, éreztem, hogy valami a lábamnak dörgölőzik. Szélesebb lett az arcomon a mosoly.
– Nocsak! Még a végén rájön, hogy nem is akarok rosszat neked. - válaszoltam szinte nevetve.
– Gyere, menjünk valami nyugodtabb helyre, és megszabadulok ettől a maszktól. - mondtam neki és ha beleegyezett, a kezét megragadva elindultam a törzshelyem irányába. Majd pár lépés megtétele után, újra megszólaltam, ezúttal már komolyabb hangnemben.
– Bocsáss meg, hogy ismét köddé váltam, és nem válaszoltam az üzeneteidre sem. Túl öntelt voltam. Elbizakodott...

//Tachi//

Jól érzem magam. Röviden ennyi lenne az állapotjelentésem, ami egyébként sem érdemel több szót részemről. Én érezni akarom, nem jártatni róla a szám, mint valami unalmas ismeretterjesztő film. A fogadóból még épphogy saját lábaimon lépek ki, kezemben a megvett üveg rum maradékával, mit valamilyen oknál fogva már nem akarok meginni. Jobban mondva még, hiszen ez az állapot alighanem hamar elmúlik. A bent korábban szóló ritmus jár a fejemben. Azon kapom magam, hogy jó kedéllyel dúdolom fennhangon, miközben lábaim ide-oda rakosgatom részeges szökelléseim közben. Akárki les rám, pillantásuk lepereg rólam egytől-egyig. Ki a frászt érdekli? Lesz egy jó napjuk, mivel látnak engem, na és akkor? Ennyit adhatok nekik ajándékba, elvégre az én látványom csak az lehet. Gyönyörű hajam mint mindig, most is csodálatosan vöröslik utánam, tartva velem a lépést. A benne lévő fekete szalag nem ereszti az azzal közrefogott részt továbbra sem. Az valamivel józanabb, mint én. Ez sem érdekel. Bár de, érdekel, elvégre a kinézetemről van szó, az pedig nem árt, ha rendben van. Sőt, rendben kell lennie. Nem mondanám, hogy totálisan részeg vagyok. Akkor nem tudnék járni, vagy gondolkozni, mi ugyan nehezen, de még sikerül valahogyan. Szépen átgondolom minden egyes lépésem, amivel a szökőkút peremén, majd annak vizében kötök ki, további tánclépések közben, miknek köszönhetően nem szégyellem meglocsolni az arra tévelygőket. Tehetek én róla, hogy nem figyelnek, mikor épp a vízben ugrálok? Nem.
- Lépj előre, vezesd a frontot, Bud a hős, Bud a hős - kezdek bele egy valamikor máskor hallott dalocskába.
Ha jól rémlik, még a hetedik szint egyik falucskájában hallottam. Nagyon fülbemászó a fenébe már, éppen ezért nagyban teszek arra, hogy egy egyébként minden bizonnyal ellenséges koboldról szól.
- Bátorságod mutatja, hogy a kobold erős, a kobold erős... - folytatom, ezt követően azonban eszembe jut valami más.
- Lépek majd iszok egy nagy kortyot, én a hős, én a hős. Bátorságom mutatja, hogy a gyomrom erős, a gyomrom erős... - kezdem el átkölteni, ez a verzió azonban nem tetszik annyira, hogy ennél maradjak.
Helyette visszatérek az eredeti szöveghez és annak további éneklése közben, na meg egy-két korty tényleges megivásával táncolok tovább, olykor csak jókedvűen forogva az engem teljesen eláztató kútban.

Valójában észre sem veszem, hogy csatlakozik hozzám valaki, amíg meg nem ragadja az illető a csuklómat. Nagyokat pislogok rá, kissé durcásan, amiért megzavarta a játékomat, közben pedig igyekszem végighallgatni mondandóját anélkül, hogy közberöhögnék. Ez csak addig sikerül, amíg be nem fejezi, utána azonban jókora hahotában török ki megszólítása miatt. Az üresedő félben lévő üveget hasamhoz szorítva dőlök kicsit előre, homlokom egyenest a pasas vállának nyomva, már amennyiben módomban áll.
- Te most tényleg hölgynek neveztél? - kérdem, mint aki el sem akarja hinni, aztán kicsivel később kapcsolok.
Az üveggel ezúttal a másik vállát paskolom, megunva szorongatását egyszerűen eleresztve azt idővel, engedve, hogy elpixeleződjön a maradék. Később még meg fogom bánni, ebben biztos vagyok.
- Nincs semmi baj a ritmusommal. Maximum a szabályaitok vannak rosszul kalibrálva. És eszem ágában sincs bemenni veled semmiféle sikátorba - vágom rá durcásan.
Karomat nem tépem ki szorításából. Engedem neki hogy tartsa mancsom, mert én bizony ebbe semmiféle energiát nem pazarlok. Ha neki így kényelmes, akkor üsse kutya. Vagy harapja, vagy csináljon vele akármit, amíg engem nem ér kár. Képét kezdem el tanulmányozni. Az alkohol okozta torzuláson át próbálom kiszűrni vonásait, mik most valahogy nem is néznek ki rosszul. Neeem, ilyet nem játszunk! Részegség meg egy pasi, semmi jót nem szül. Vagyis hát... mégis... De a másnap csúnya dolog, na meg a tisztánlátás. Semmi kedvem hozzá, még akkor sem, ha itt nincs az a fejfájásra emlékeztető izé, ami általában gyötörne és visszatartana az állandó alkoholizálástól. Ez alighanem Kayaba hibája.
- Ha annyira bajod van a ritmusommal, mutasd meg, hogy mi a szabályszerű! Hajrá, a karomat már úgyis épp elég ideje szorongatod! - mondom, akkor is, ha esetleg már elengedte volna kacsómat.
Na igen, ennyi fáziskésés még megengedett. Legfeljebb csodálkozva pislogok néhányat mancsomra, figyelve az ujjak helyét. Egy lépést még közeledek is felé, na nem fenyegetően, sokkal inkább követelődzően. Ha annyira tudja a tutit, hát ideje lenne produkálnia valamit, nem holmi sikátorokba invitálni.

Az alkoholizálással nekem semmi problémám. A jóravaló, vagy inkább saját magamat féltő eszem ilyenkor is a helyén van, sőt! Ha teljesen részeg vagyok, akkor általában senkivel nem vagyok hajlandó szót váltani. Mondhatni kifordulok magamból ilyen téren, meg sok más téren is. Ami meg a hivatalos közeget illeti, nem szégyellem ismételten kinevetni ezt a fickót. Még hogy hivatalos közeg. Ez vicces. Van itt egyáltalán olyan? Ha igen, akkor nem egyszer kellett volna már rácsok mögött töltenem józanodási időszakaimat.
- Azonosítsd magad! - vigyorgok rá - Hívtak már sokféleképpen. Kóbor macska, Hercegnő, de a legjobb talán mégiscsak a Seiun lesz, elvégre az mégiscsak a nevem - elmélkedem, komolyan elgondolkodva az ügyön.
Persze sorolhattam volna még jó néhány megszólítást, kellemeset, komolyat, komolytalant és még sok másfélét egyaránt, a leggyakoribbak azonban mégiscsak ezek voltak az Árulót leszámítva.
- Éppen elég, hogy szabálysértőnek tituláltad - felelem durcásan.
Mégis ki venné jó néven, ha ezt mondanák neki? Senki. Aki mégis, az őrült, hibbant, csökött agyú... Áááá, mindegy! Én akkor sem épp bóknak veszem és szerintem ő sem annak szánta. Már csak azt kellene kitalálnom, hogy hazudott-e ezzel kapcsolatban. Minden bizonnyal. Sosem voltak problémáim a tánctudásommal. Jó, talán most tényleg bizonytalanabb, meg minden, de a ritmus akkor is a lábaimban kell, hogy legyen. Az egyetlen ok tehát a dallal lehet, nem mással.
- Nem szereted Budot? - kérdezem máris, összeszűkített szemekkel vizsgálva arcát.
Karjaink lejjebb ereszkednek. Nem volt ellenemre a nyújtózkodás, talán még előnyömre is volt egy kicsit, mert így megálltam egy helyben, ahelyett hogy tovább forogtam volna.
- Ruha nélkül merészebb lenne - vigyorgom vissza, szinte reflexszerű választ adva megjegyzésére.
Ez már alighanem túltesz a kétes értelmezésen, ezt követő mozzanataival ellentétben. Csak pislogok, mikor közelebb von magához. Szabad kezem azonnal mellkasára téved, úgy lesek fel rá, először nem is értve, hogy most mégis mit akar, aztán lassan tisztázódik számomra is. Kacsóm vállára siklik, miközben ő másik végtagom igazgatja. Elgondolkodva kérdésén sorra veszem, hogy miféle táncokat tudok, azok között azonban a latin elég szegényes bizonyítvánnyal bír. Ami azt illeti, még azt sem kapott.
- Semmi kegyed! Azt hiszem, az első jobb lesz.
A stabilitás végett is. Ki tudja, hogy merre borulnék az első hirtelen mozdulatnál. A keringőre legalább fel tudok készülni valamennyire. Nyelek is egy nagyot, készen arra, hogy akkor megindulunk, az egész azonban innentől kezdve csak rajta áll. Most komolyan táncolni fogunk?

- Azt hiszem, túl sok tündérmesét néztél. Sosem voltam az az álszent idétlen vigyorú hercegnőcske, úgyhogy a tiara is felesleges. Amúgy a választásod megteszi - elmélkedem, majd hallgatom az ő variációit.
Adonisz, na persze. Saját magának adogat beceneveket? Vagy csak én nem látok tisztán? Akármelyik az igaz, nem hiszem el. Nem én!
- A Tachi megteszi - maradok végül annál.
Rövid, nem utal egyik nem ismert jelzőjére sem, arról nem is beszélve, hogy rövid. Ez már önmagában elég ok. Ó és könnyen ejthető, meg hasonlók, ezeket ki ne felejtsem. Na akkor most mi van? A szabályok arra, hogy megszegjék őket? Őőőő...??? Most már tényleg nem értem. Ez a gondolkodás kezd ténylegesen nehezemre esni, ami nem is csoda, ha össze-vissza beszél itt nekem. Mindegy, van abban valami, amit mond. Néhány szabály tényleg csak azért van, hogy megszegjék őket. Ehhez is tudás kell. Ahhoz, hogy úgy csinálja az ember, hogy ne vegyék észre. Vagy szándékosan úgy, hogy észrevegyék. Az már kicsit vakmerő is, de hát na... Anélkül nem élet az élet. Kell egy kis mersz. Csak egy kicsi.
- Akkor minek neveznéd? - érdeklődöm kedvesen, valódi kíváncsisággal.
Nem tagadom, az én fantáziám is eljátszik a gondolattal. A gond csak az, hogy ebben a gondolatban egy amatőr fantomképrajzoló keze is benne van, aki hajlandó túlzásokba esni egy-egy részletet illetően. Hiába józanít a víz, van bennem elég ital ahhoz, hogy nehéz dolga legyen velem, próbáljon akármennyire hatni rám a hideg zuhany. A tánc pedig elkezdődik. Az első lépéseknél én még mindig a muzsikust keresem mindhiába. Hát ilyen nincs. Mint valami idióta, úgy festhetek, még az ital ellenére is. Bár minden bizonnyal tisztában van nem kismértékű fogyasztásommal, úgyhogy üsse kutya. Lépteim nem túl stabilak, az tény. Olykor meg is ingok, ezért jobbára felé dőlök, bízva abban, hogy ő majd egy kicsit jobban tart szükség esetén. Egyszer-kétszer lábfejét is érik lábaim, bár csak finoman. Elvileg. Aztán hogy mi a valóság, az már más kérdés. Szerintem egész hamar reagálok az esetleges lábra taposások esetén. Eltelik némi idő, mikor végre felnevetek.
- Tényleg táncolunk - vigyorgok tovább, nem is csodálkozva saját ökörségemen.
Sokkal inkább az lep meg, hogy egy hasonlóan őrülttel van dolgom. Egy pillanatra az ég felé emelem az arcom, behunyva szemeim, engedve, hogy a lehulló cseppek arcom áztassák. Valamennyire ennek hatására hátra is dőlök, karjaimmal azonban kapaszkodok annyira, hogy vissza tudjam magam húzni Tachi közelébe. Az egész úgy nézhet ki, mint valami nyálas filmben. Két idióta táncol egy szökőkútban, magasról téve a körülöttük hüledezőkre, vagy arra, hogy egyesek már hívnák a rendőröket, a mentőket, vagy akárkiket, hogy végül becsukjanak egy elmegyógyba. Jó, talán addig nem mennének el, de ha belegondolok... Egész jó buli. Mármint a tánc, nem a diliház.

A becenevek sokasága közt kalandozik elmém, kutatva az említett után, de semmi. Pedig tényleg végiggondolom a megannyi lehetőséget, legalábbis azokat, amikről tudok, hogy rám vonatkoztatták azokat. Nem kevés van, mégis felveszem velük a küzdelmet, csak hogy válaszolhassak kérdésére.
- Zsarnok, kiváltságos, áruló... Nem, tolvaj még nem voltam. Legalábbis nem tudok róla, hogy hívtak volna Tolvajhercegnőnek - gondolkodom immáron hangosan.
Persze volt egy-két olyan cselekedetem a múltban, amivel akár azt is rám sózhatták volna, így viszont minden bizonnyal jól csináltam azt, amit. Ez egyfajta elégedettséggel tölt el akkor is, ha a játékba kerülésem előtt igyekeztem is jó útra térni. Tényleg megpróbáltam, hát... Nem hiszem, hogy sikerült. Simítása váratlanul ér. Túl közel vagyok hozzá ahhoz, hogy kitérjek, arról nem is beszélve, hogy kezeimnek most nem vagyok annyira ura, hogy még időben odaérjek, félre söpörni a gaz mancsot. A megszokottól meglehetősen eltérő ez a gesztus, ezért határozottan mondhatom, hogy zavaró. Ezzel azonban nem tudok sokáig foglalkozni. Hamarosan a táncra való összpontosítás lesz főbb feladataim egyike, a lábaimon való megmaradás mellett. Ha én nem is vagyok egy könnyen kezelhető táncpartner, Tachi lehetővé teszi számomra, hogy kiélvezzem ezt a kis időtöltést. Szavai lassan kúsznak be agyamba. Fejem oldalra döntve nézek fel rá, ábrázatát tanulmányozva.
- Ideig-óráig biztosan. Gondolom aztán jön el az idő, hogy megszeged a saját szabályaidat. Biztosan jó mulatság - vigyorogtam rá.
Idővel eljutok arra a szintre, hogy lépteim során elkerüljem táncpartnerem lábait. Megszokva ütemét kezd egy kicsit untatni a dolog, ennek azonban nem adok hangot. Még. A felvett ritmusba beleszokva váratlanul ér a váltás. Kicsit jobban is kell rajtam húzni ahhoz, hogy meginduljak a nagyobb ívet író forgásba, melynek következtében egyensúlyom elfelejtem megtalálni. A hirtelenségben válla helyett inkább nyakába kezdek kapaszkodni, ezzel próbálva meggátolni saját elborulásomat bőrén csúszó ujjaimat igyekezve egy helyben tartani. Az egész akár egy szép bedöntés is lehetne a kívülállók szemszögéből, már ha a velem keringő férfi képes és hajlandó megtartani. Egyéb esetben borulunk, vagy legalábbis én, amennyiben galád mód elereszt. Nem lenne szép tőle, nagyon nem. Ennek ellenére nekem most ez is szórakoztató és nevetésben török ki közben, igyekezve elfelejteni az iménti apró nyikkanást, amit volt szerencsém hallatni.