Erdőség

Úgy tűnik, hogy lelkesedésnek álcázott álmosságom nem hatotta meg, és a szokottnál is kevesebbet beszélt. Bizony! Észrevettem ám, ennyire azért résen voltam. Bár be kellett vallanom: ez az állítás a szememre is igaz volt. Résnyire szűkült, és onnan figyelt kifelé a fejemből. Néha a világ halovány vonallá szűkült, majd egy kicsit szürkült is, aztán épp időben tértem magamhoz, mielőtt nekimentem volna az éppen fára kapaszkodó Shukakura.
Mit mondjak? Irigykedve figyeltem, hogy milyen könnyedén reppen fel valamelyik ágra Timidius. Hogy melyikre, azzal nem voltam tisztában, egyszerűen ki sem tudtam venni. Ajjaj, jelentősen csökkenésen mentek keresztül az értékeim. Feltételeztem, hogy a jártasságaimat is hiába aktiválnám, nem nagyon akarnának már a rendelkezésemre állni. Az álmosságom így is erősen tompította már a józan ítélőképességem, ugyanis elhatároztam, hogy az idomárpáros után mászok.
Sajnos későn kapcsoltam, hogy célom eléréséhez annyi minimum kéne, hogy összeszedjem magam. Nehezen találtam rá a kapaszkodókra. Az ágaknak rendre mellényúltam… Nem ment. Néha nem is értettem, hogy Shukaku hogyan tudott olyan magasra feljutni. Még az a kósza gondolat is felmerült bennem, hogy talán nem is véletlenül mászott fel olyan könnyedén, hiszen sokkal sukárabb teremtés nálam. Aztán rá kellett jönnöm, hogy ez hatalmas baromság, hiszen gyerek még. Nála azért magasabb vagyok. Szóval illett volna nekem is felkapaszkodnom.
Már azt hittem, nagy magasságokba jutottam, amikor lenézve szembesültem a szomorú valósággal: alig egy-két méterre vagyok csak a talajtól. Megítélni már nem állt módomban. Shukaku lábához telepedtem, hátamat a fa törzsének támasztva, karommal pedig görcsösen szorítva biztos fogódzkodókat, és már csukódott is le a szemem.
– Timidius – hortyogtam még utolsó gondolatomat. – Ha megtámadnak, azért ébressz fel, mielőtt minddel végzel, rendben? – mondtam, majd válaszra sem várva másodperceken belül el is szunyókáltam.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy az álmosságot csak színleltem. Hogy esetleg csapdát szimatoltam, és így akartam kiugrasztani a nyulat a bokorból. Alvásom valójában felszínes volt, és nem szolgált másra, minthogy kihallgathassam a beszélgetésüket. Igen, biztos voltam benne, hogy ha azt hiszik, alszom, olyan dolgokat is kimondanak végre, amiről nem beszélnének más esetben.
Hát persze. Hogyne. Természetesen.
Fenét!

Olyan mélyen, mint most, talán a való világban aludtam utoljára. Kiadós fallabdázás után mondjuk. Oda ketten bőven elegek voltunk mindig. Vagy egy átfarmolt éjszaka után. Oda még egyedül is elég voltam, sokkal jobb!
Amikor a monitor villódzó fénye sötét karikákat húzott a szemem köré, és lefekvés görcsben meg-meghúzta a görcs a jobb kezem mutatóujját, amivel a legtöbbet kattintgattam… Olyankor tudtam ilyen elégedetten és mélyen aludni.

A környezet? Egy kicsit sem érdekelt. Pillanatok alatt megszűnt létezni a gerincemet nyomó fagöcsört. Fájdalmat úgy sem éreztem, de azért kellemetlen lett volna… Mondjuk ha nem aludtam volna kapásból bele.
Biztos felébresztene a lassan merevvé feszülő izomzat, ahogy próbálom megtartani magam, ha a valóságban lennék, de biztos neked is egyértelmű: nem voltam ott.
Egy virtuális fa virtuális ágán aludtam, virtuális adatokból tákolt sárkány farka csiklandozta az orromat. És tudod, hogy kit érdekelt ez? Legfeljebb Timidiust. Esetleg még Shukakut, gondolom – pontosabban gondolnám, ha tudnék róla. Az biztos: engem kicsit sem zavart.

Felébredni? Ne viccelj, kérlek. Eszem ágában sem volt! Nagyon sajnálom, tényleg… Mármint nem, egyáltalán nem sajnálom, de vedd figyelembe, hogy nem is nagyon tudtam róla! Ha ébren vagyok, biztos kapható lettem volna némi mókára. Mondjuk leestem volna a fáról ijedtemben, vagy tudom is én… Felkiáltottam volna, hogy Timidiusra ijesszek vele. Viszont így képtelen voltam mit reagálni rá. Egyébként is: abban a szent hitben aludtam el, hogy a lányt teljesen lefoglalja a lódémon. Bíztam benne – bár ennyire logikusan akkor nem gondoltam végig –, hogy majd idővel azért felébreszt, ha mondjuk már kileskelődte magát. Vagy ha ritka mob bukkan fel a tóparton. Esetleg megtámadnak minket. Vagy Kelpie személyesen tiszteleti meg kis társaságunkat itt, a tó partján. Szóval nem maradhatok le semmi fontosról. De egy kis pimaszkodás? Nem, az nem elég…

Igazából nem aludtam ám már mélyen. Mármint… Nagy volt a szám, hogy persze, nekem aztán minden mindegy, úgy eldurmolok itt egy szál magamban is akár, hogy engem aztán még egy rendszerösszeomlás sem ébreszthet fel mélységes mély álmomból, de aztán ha az ember már kicsit azért kialussza magát, és kezdenek helyreállni a pontjai, meg az agya sem akar állandóan átkapcsolni offline-ba, akkor csak kezd kényelmetlen lenni egy szál faágon aludni.
Persze tizenévesen, ha játszottunk, a pokol közepén is kényelmesen elaluszikált a hősöm, ha arról volt szó, hiszen a realitásérzékem nem volt akkoriban még túl fejlett, de szembesülnöm kellett vele, hogy ez azért nem ilyen egyszerű a valóságban. Mármint egy játékban, ha én magam vagyok a karakter.

Mindegy is ez igazából, mert akár így, akár úgy csavarom a történetet, a lényeg, hogy annyira azért nem voltam éber, hogy fel tudjak készülni a medvepuszira… pontosabban: sárkányölelésre, mint amivel ébredtem.
Mondanám, hogy egyből sikolyra is nyílt a szám, és végülis nem is hazudnék sokat, de azt azért meg kell hagyni, hogy egy hang sem jött ki a torkomon, és nem azért, mert torkomra forrt a kiáltás a rémülettől, hanem mert soha nem voltam az a hangosan pánikolós fajta. Én mindig lerendeztem magamban az ilyesmit szép csendesen. Mint most is: a rémülettől elnyílt a szám, én meg masszívan próbáltam lerángatni magamról az arcomra tapadt alient, aki nyúlós csáprágójával máris kereste a számat, hogy belepetézzen. Hogyne, alap.
Nem akartam hagyni, de rá kellett jönnöm, hogy amennyiben kezemmel szeretném megállítani, akkor ahhoz előbb ki kell szabadítanom őket. Ez sajnos nem sikerült időben, hiszen addigra már a lábam is aktiváltam, hogy elhátráljak, mire rájöttem, hogy egy faágon ez nem túl szerencsés akrobatika mutatvány. És mivel nekem még ehhez nem volt elég magas szintű az emlegetett jártasságom, ezért rövid úton indultam meg sárkányostól a föld felé… Mert addigra legalább már az is tudatosult bennem, hogy éppenséggel Timidius kelt birokra velem. Mindegy, már késő volt – legalábbis ha az én véleményemre vagy kíváncsi, akkor én ezt tudom mondani neked.

Nem voltam túl gyors gondolkodású, hogy Timidius fantáziája és vele a sárkány ragadott magával ébresztőként, de az vesse rám az első követ, aki ébredt már hasonló helyzetben, és nálam okosabban cselekedett. Megnyugodtam, amikor a mob kitárta a szárnyát, és így tompította zuhanásunk erejét. Megnyugodtam, már amennyire ezt a lehetőségek engedték: volt rá alig néhány másodpercem, és már a földön is voltam. Két lábbal, maximum páncélzattal, mozdulatlan életmutatóval, egyben. Ha támadásra számíthattam is volna, bizony meglepett volna – de nem történt támadás. Nem voltam veszélyben. Sőt ki merem jelenteni, hogy biztonságban voltam.
– Köszönöm – préseltem ki magamból, ahogy végre szólni tudtam. Hogyan tovább most? Bevallom: gondban voltam a választ illetően.

– Köszönöm, elengedhetsz – mondtam talán egy kicsit élesebben, mint kellett volna. Teret akartam magam körül, hogy minden biztonságos távolságban legyen tőlem. Nem voltam az a magamhoz közel engedős fajta.
Rá akartam kérdezni, hogy mennyi is az idő, ha már jó reggelt-el üdvözölnek, aztán úgy döntöttem, hogy ennek magam is utána tudok járni, és felesleges az illedelmeskedés, a barátságos segítség-kérés. Csak a menümre pislantottam.
– Szeretnék… – kezdtem bele, de aztán bennem ragadt a folytatás. Azt akartam mondani, hogy találkozunk majd még talán valamikor, és nekem most sürgős mob-ölési kényszerem támadt, miután túlságosan egy gyerekre bíztam magam. Nem néztem volna közben Shukakura, és a sárkányról se vettem volna tudomást. Minden további szó nélkül bevetettem volna magam a fák közé, és néhány percnyi rohanás után megenyhülve fújnám ki magam egy közeli tisztásra érve.
Helyette: önuralom.
– Kelpiet nem láttuk, igaz? Beszunyókáltam kicsit. – Mosolyt ezúttal nem sikerült az arcomra erőltetnem, de talán jobb is. Nagyon groteszk grimasz lett volna úgy belőle. Körbenéztem a tóparton, hátha valami változást veszek észre. Tényleg sokat aludtam.

Így, hogy már nagyobb volt a távolság köztem és Timidius között, úgy éreztem, hogy megint kapok levegőt. Persze eddig is jutott bőven, itt ezzel csak arra akartam rávilágítani, hogy kicsit felszabadultam. Rendben van, hogy nem mob szorongatott, hanem egy pet, de akkor se vettem jó néven. Eléggé… Túl volt ez az én intim szférámon. Adathalmazt nem szívesen engedek magamhoz közel.
– Biztos voltam benne – biztosítottam a sárkányt támogatásomról. Költözött némi őszinte mosoly az arcomra. Komolyan, nem lehetett nem vigyorogni rajta!

A nagyobb távolságot szemkontaktussal jutalmaztam: végre Shukakura is visszanéztem. – Háát… – Tekintetem csak az erdő sűrűje felé tévedt. Nem reagáltam rá, de jobban felizgatott a lány néhány szava, hogy láttak egy-két különlegesebb mobot. Szívesen megnéztem volna őket a saját szememmel is. Próbáltam ezt az információt kicsit megforgatni, hogy tálalhatóbb legyen:
– Máskor majd próbálok fennmaradni. Engem is érdekelnek azok a… – Majdnem azt mondtam, hogy a mobokat”, de aztán időben észhez kaptam. – Azokat az állatokat – fejeztem be a korábbi gondolatot. Ez talán így jobban imponált a lánynak. És hátha ad valami információt arról, hogy merre is látta őket.

Elég kényelmetlen volt a szituáció. Nem akartam búcsúzkodni, de már rég messze akartam lenni. Nyomasztani kezdett a helyzet. Szemügyre vettem a közeli fákat, a tó felszínét. Mintha csak szuggerálni akarnám, hogy Kelpie most azonnal emelkedjen ki belőle. Nem mondom, az tényleg megoldaná átmeneti problémámat. Bár nagyon viszketne a tenyerem, de Shukakuval és az általa képviselt Young Justice-szal való jó viszonyom érdekében talán ellenálltam volnaa csábításnak, hogy próbára tegyem vele a szerencsém… Talán. Áh, nem, biztos voltam benne, hogy csak azért ilyen nagy a szám, mert Kelpie bizony nem emelkedett ki a vízből. Így elszakítottam a tekintetem a tóról, és fejem oldalra döntve a lányra néztem.
– Miért, ti mit szeretnétek? – fordítottam vissza a kérdést.

Valójában nem akartam többet, mint egy előzékeny gesztust tenni. Kis illem, barátságosság, ilyesmi. Reméltem, hogy az arcomon nem látszódik, mennyire megszeppentem a lány zavarát látva. Ha úgy vesszük, aranyos volt. Megbántani én meg aztán végképp nem akartam.
– Igen, persze, sze… – kezdtem bele a magyarázkodásba. Ez nem csak blama volt. Ha úgy vesszük, remekül szórakoztam. Érdekes páros volt ez a lány a sárkányával… vagy esetükben talán pontosabb, ha úgy mondom: ez a sárkány a lányával. Sajnáltam volna, ha nem találkozunk. Remekül aludtam mellettük, és kipihenten ébredtem. Ha úgy vesszük, nem volt rossz nap a mai. Főleg ahhoz képest, hogyan indult.
Összességében bele-belefért néhány ilyen pihenés. Viszont ezt nem tudtam végigmondani. Én vágtam volna a lány szavába, párhuzamosan vele beszéltem volna, de aztán a következő néhány szava félbe vágta az enyémet.

Hogyhogy miért tartok velük? Ezzel a kérdéssel még nem találkoztam. Megbotránkozva néztem a lányra. Nem mintha sátánimádó varázsigéket kántált volna hirtelen, mondjuk fél lábon ugrálva, de azért számomra volt egy ilyen felhangja annak, amit kérdezett.
– Hát… mert… – Mert miért ne? Fogalmam se volt hirtelen. Igazából nem választ akartam adni neki, hanem azt nem tudtam, hogy ő mit akar hallani. Nyilván nem vághattam rá, hogy mert szeretem a mobokat. Hiszen nyilvánvalóan kiderült, hogy ez nem így van. Nem mintha hinnék a Kelpie-féle legendás lényekben. Mert ez sem állta meg a helyét. Éreztem, hogy ezúttal nem tudnám elütni a dolog élét valami ilyesmivel, hogy mégis ki ne akarna minél többet együtt lenni Timidius-szal, vagy bármi hasonló. Meg voltam szorulva. Végül ami kibukott belőlem, az tűnt a legötletesebbnek.
– Biztos nálad is volt, hogy valamit nem értettél, csak érezted, hogy az úgy jó – mondtam. Miután a szavak elhagyták a számat, és bennem is tudatosult, hogy mit sikerült összehoznom, csak akkor szálltam kicsit magamba miatta: ez nem is állt annyira távol a valóságtól.
Nem akartam, hogy túl sokat gondolkozzon rajta. A végén még túl okos következtetéseket von le belőle:
– Jó válasz volt? Menjünk máskor is együtt legendás lényt lesni! – vetettem fel.

Képzeld el, hogy csak egy százast dobsz az automatába, de nem választhatod ki, hogy milyen italt kérsz. Először kategorizálja, hogy tejes ital (kávé, forrócsoki, forralt tej), vagy szódás ital (coke, sprite, fanta), esetleg mentes (víz, citromos tea, fekete tea, gyümölcsös). Majd azok közül is randomizál egyet. Nincs kihatásod arra, hogy végül melyiket kapod. Miután az aktiváló érme benn van, a folyamat magától lefut, és alul Te már csak a végeredményt kapod. Alul szépen kidobja neked. Max némi aprót kapsz vissza. Szar lenne, igaz?
Részese akartam lenni a hármunk között lezajló beszélgetéseknek. Ez régi vágyam volt. Egyébként nem zavart, legalábbis eddig mindig szóvá tettem – legalább így, csak magamnak –, ha gondot okozott, de most, hogy úgy éreztem, fordulóponthoz érkeztünk, külön örömmel töltött volna el, ha befolyásolni tudom.
Bár egyébként is, miért érdekezel ez egyébként engem ennyire? A kérdés abszolút jogosnak hangzott. Hiszen ő, ahogy mondta is, nem egy frontharcos… És ezen a gondolatmeneten végigkocogva végül oda jutottam, hogy…
– Nézd – kezdtem bele. Nagyot sóhajtottam. Hogy is magyarázzam el? – Ha nem örülnél, hogy veled tartsak… – elgondolkodtam. – …veletek tartsak – javítottam ki magam. – Akkor mondd azt. Sokkal egyszerűbb, mint… – Nem fejeztem be a mondatot. Okos lány, egyedül is menni fog neki.
Vállat vontam. Értesz, kislány?

– Én nem… – kezdtem újabb ködös fejtegetésbe. – Nem is tudom… – Nem is tudom, hogy mit akarok mondani.
Zavartan lestem körbe, hátha találok valami röpke ihletforrást. Kapaszkodót, hogy mégis, most mit mondjak erre? Zavarba hozott ez a lány. És zavart az is, hogy ez megtörténhet. Kész zavar volt körülöttem a világ.
– Nem fogok itt tovább maradni! – jelentettem ki határozottan. Fejvesztettségem átcsapott haragba. Felbosszantott a kérdéseivel a lány. – Jól éreztem magam, és nem akartam, hogy ez ilyen véget érjen! – néztem a lányra. Vádlón? Igen, azt hiszem, így volt. – Ha lesz még ilyen kalandozásod, hívj, kérlek. Már ha hívni akarsz… A lelkiismereted szavának ellenére. – Le kell szögezni: ez így tényleg nagyon bénán hangzik.
Toporogtam. Lelépni se akartam, hogy csak úgy otthagyjam ezt a gyereket, másrészről maradni se akarództam.
– És akkor majd jövök. Rendben. – Általában kérdezni szoktam. Ez rossz szokásom. Egyáltalán nem vagyok az a másokra támaszkodós fajta, mégis ezek az állandó kérdések: igaz? Ugye? Hidd el, egyáltalán nem érdekel annyira a véleményed, mint gondolod.
Ezúttal viszont tényleg halható volt, hogy nem kérdőjel, hanem pont zárja a mondat végét. Pont.

– Nem – jelentettem ki határozottan. Hogy ez mire volt válasz? Mindenre! Nem akartam velük maradni. Nem akartam magyarázkodni neki. Nem akartam belegondolni. Nem akartam… Nem akartam semmit!
Magamba fojtottam a dühömet. Nem akartam ráereszteni. Nem akartam kiabálni vele. Nem akartam kiborulni, de fárasztó volt ébredés után ilyen beszélgetésmeneteket ledarálni. Kedvem sem volt hozzá. Türelmem sem. Energiám sem. És éppenséggel ahhoz se éreztem elég erőt magamban, hogy lekövessem most a lány gondolatmenetét. Nem akartam ilyesmivel vacakolni.

Érveket kerestem, amik mellettem szóltak. Nem azt akartam elmagyarázni a lánynak, hogy miért is töltöttük együtt a nap nagy részét, ha még korábban nem is találkoztunk, hanem fel akartam világosítani, hogy ez annyira nem nagy dolog. Az emberi ismertségek így indulnak, nem?
Fejben már megvolt, hogy mit kéne tennem, de a megvalósítás… Az még váratott magára.
– Ez annyira nem nehéz, Shukaku – mondtam. Bennem volt, hogy kicsit nehezítek a szavakon, és elmondom, hogy amilyen okos, ez nem jelenthetne gondot neki. Helyette: néhány lépés felé. Nem akartam már itt lenni, így komoly erőfeszítésembe került ez a pár lépés. Timidius-ra pillantottam, amikor fél térddel leguggoltam a lány elé. Még magasabb is volt így nálam az idomár.
– Az történt, hölgyem – néztem hol egyik, hol a másik szemébe. – Hogy ezek szerint magára ijesztettem. Az elnézését kérem miatta. De vegye tudomásul, már ha megenged nekem ilyesmit, hogy magácska nagyon érdekes személyiség. Így okvetlenül társasága akartam lenni. – Kicsit elbizonytalanodtam. Hogyan is tovább? Ígérjem meg, hogy máskor Timidius engedélyét kívánom kérni? Nem, talán Peter jobb lenne, rá jobban felnézhet a lány. Esetleg hangsúlyozzam ki, mennyire önálló, és kérjem ezt egyenesen tőle?
Nem igazán jutott eszembe használható ötlet.
– Megígérhetem, hogy hátsó szándékom nincs. És ha értesít még ilyen eseményekről, akkor talán a másodikon, talán csak a harmadikon… Tudja, nem vagyok én olyan, aki csak úgy odaadja magát bárkinek az első alkalommal… de el fogom mesélni, hogy mi is motivált. Menjünk többen, hívja Petert és a… és Hisamét is.

Mondtam már? Nem volt B-tervem. Bár talán pontosabb lenne úgy a megfogalmazás: nem volt a tarsolyomban még egy trükk. Kértem már szépen és kevésbé is. Volt már, hogy majdnem faképnél hagytam, most mégis inkább elé guggoltam. Nagyon vékony volt már a cérna, de örülök, hogy azért csak sikerült megtalálni a közös hangot. Így végre nem követelt miérteket, és az a lehetőség is megmaradt, hogy azért még találkozzunk. Bevallom: egyáltalán nem voltam már biztos benne, hogy erre mostanában fog sor kerülni. Ettől függetlenül jól esett, hogy lehetőségem lesz rá. Ez is valami.
Nem akartam látványosan megkönnyebbülni, hogy végre megtört a jég, de valamennyire biztos az arcomra volt írva, hogy én is boldog vagyok. Mondjuk mert mosolyogtam… Igen, az elég beszédes lehet.
– És Peternek is szólj akkor, légy szíves – bólintottam. Úgy éreztem, hogy a frontharcos sárkányidomár említése volt a korábbi beszélgetésben az a pont, ahol Timidius-szal megszavazták nekem a bizalmat. És ha már forró a vas, hát én ütöm.
– Mindenképpen – biztosítottam a lányt. Még kacsintottam is hozzá, mert én olyat is tudok! Ezt csinálja valaki utánam…
Már majdnem adtam neki két puszit, ha már ilyen közel volt az arca, és mert annyira otthon éreztem vele magam, mint a való világban, de aztán időben észhez kaptam. – Akkor szia – mondtam inkább helyette, és Timidiusnak is intettem… Majd jobban végiggondolva kicsit biccentettem felé is… Amiből aztán végül csak meghajlás lett, hadd érezze a tiszteletet a sárkány.
– És köszönöm ezt a… délutánt – mondtam. Újra le kellett ellenőriznem a pontos idő ehhez, mert alig akartam elhinni, hogy tényleg ilyen sokat aludtam. – Remélem, hogy Te sem érezted rosszul magad. – Csak most esett le, hogy visszaváltottam tegezésbe. Mindegy, reméltem, hogy nem veszi tőlem rossz néven. See you-t intettem neki, majd hamarosan azt hiszem, hogy el is nyelhette előle alakomat a sűrű bozótos.
Hát, nem mondanám, hogy amilyen gyorsan belecsöppentem ebbe az egészbe, olyan gyorsan távoztam is belőle, mert nem. De tény, hogy fürgén szedtem a lábam. Úgy éreztem, rohannom kell, hogy kiszellőztessem a fejem. Sok gondolat kavargott benne. Shukakuval, Peterrel, Judy-val, Alex-szel és céhekkel kapcsolatban.
Futnom kellett.
Vágtatni.
Tépni.

//Mondtam én előre, hogy veszett jó játék lesz ez. Nagyon köszönöm, iszonyatosan tetszett! //

-Nem kell hálásnak lenned, nem azért segítek. Meg… meg olyan helyre megyünk, ahol én is tudok szerezni teljesítményt… bár nekem már egy kicsit nehezebb, de azért bizti menni fog… Te pedig, ha nem nagyon vadásztál még soha, akkor gyorsan meg fogod tudni szerezni az első jelvényeket, szóval nem kell aggódnod, hamar meglesznek az itemek. Vagy… vagy vááárjunk csak! Értem már! Te nem vagy még elég szintű ahhoz, hogy beválts jelvényeket hármas tierű itemre, és azt szeretnéd, hogy én váltsam be neked. Enheriel mindenkinek elújságolta, hogy nekem sok jelvényem van, és most mindenki hozzám jön beváltózni?
Egy kis nevetés, ám egyáltalán nem neheztelő, vagy szurkálódós, csak szimplán a helyzeten mulatott, hogy míg mindenki butaságnak gondolta amit csinált, és felesleges időpocsékolásnak, és ők moboztak helyette, mert az Exp-t ad, most, hogy már érnek is valamit a jelvények, már mindenkinek az kellene.
-Hááát… egy jelvényt összeszedni is macerás már, főleg, hogy gondolom a szafari magasabb részeire nem jöhetsz, ahol már nekem vannak az érdekes állatkák, meg akiknek a megkeresését gyűjtögetnem kellene… de majd valamit kitalálunk. Hmm… egyezzünk meg abban, hogy ha segítesz nekem a tizenegyes szinten fogni egy csirkét a teljesítményhez, és ha az sikerül, akkor megelőlegezem neked a másik gyűrűt is.
-Honnan tudtad, hogy Shunak van elég szintje ahhoz, hogy T3-mas itemekre váltsa a jelvényeit?
-Téééényleg! Na ez viszont már engem is érdekel. Soha senkinek nem mondtuk el, hogy hányas szinten vagyunk, és azért ez már tényleg tényleg olyan dolog, ami nagyon érdekelne, hogy honnan tudod. Meg… meg egyébként is, mit tudsz te még rólunk?
Tette most már csípőre a kezét a kislány, és megtorpant a védett terület határától nem messze. A sárkány sem véletlenül itt tette fel a kérdést, mielőtt kiléptek volna a szafari területére.

Ahogy hallgattam az eszmefuttatását rá kellett jönnöm, hogy kicsit elmértem a dolgot. Shu-chan még tényleg gyerek, és úgy tűnik, hogy nagyon szeret kombinálni, meg különféle elméleteket is gyártani. Ami alapvetően nem gond, de most hirtelen kezd sok lenni még nekem is. Talán jobb lenne, ha végre vadásznánk, arról talán hasznosabb dologgal is tömheti a fejem, mint különféle csacsogással arról, hogy mit-hogy-miért tudok. Aztán hagytam had beszélje meg a sárkányával is a dolgot, úgy tűnt ad a szavára, és talán végre lezárja ezt a témát. Kicsit csalódnom kellett, de még nem volt menthetetlen a dolog. Nagyot sóhajtottam a dologra, de amint felkapta a mókust változott a helyzet. Nevetni nem volt időm, így csak hirtelen felkacagtam, s ekkor vettem észre egy Vadmacskát, ami kergette a mókust. Vállamra vetettem az íjam, s én pedig őt kaptam fel, majd fordítottam szembe Shu-channal.
-Ő pedig azt mondja, hogy az ott az ő ebédje!
Várok pár pillanatot, majd szembefordítom magammal az állatot.
-Meglehetősen önző egy állat vagy ugye tudsz róla? Kicsit talán kisegíthetn…
Befejezni már nem tudtam, mert egy nyolc kombós arcszaggatót kaptam egyenesen a képembe, minek hatására tele lettem piros csíkokkal, és tágra nyílt szemmel pislogtam. Visszafordítottam, majd magyarázó hangnemben kezdtem bele az ügy elsimításába, hogy végre mehessünk vadászni, mert nagyon bebetonozta magát ide.
-Shu-chan… Először is, Timidus rábólintott már a legelején a dologra. „Üzleti titok.” Szóval nem kell így felborzolni a kedélyeket, ha nem végzünk, akkor az este majd a hűvös megteszi a szőrünkkel, épp elég lesz az. Másfelől pedig, persze sokféleképp elmondtam, hogy nem szereztem, meg mit nem, és miért nem. Azonban ezzel is többet mondtam, mint amennyit eredetileg szándékoztam. Ahogy te sem szeretnéd, hogy más tudjon rólad, mások sem szeretnék ugyanezt, illetve a saját kis praktikáimat megtartom magamnak. Természetesen attól függetlenül, hogy Rehcra-nak köze volt-e hozzá vagy sem. Az is lehet, hogy több ember mesél rólad, aki látott épp Biankánál, vagy aki a Prof-hoz szokott menni, és már látott barátságosan beszélni vele, esetleg másnak meséltél boldogan a térképekről, és a vadász kalandokról, vagy napjaidról, amit aztán másnak is elmeséltek, hogy milyen boldogan töltöd a napjaidat, és így tovább… ha azon szeretnél gondolkodni, hogy hogyan tudok mit, akkor rászánhatod a következő két évet a dologra, mert nagyon sok lehetőség van, és még többet lehet összekombinálni. Mit gondolsz, kielégítő volt a válaszom? Ami meg az íjat illeti csak olyanra, aminek a húsát később fel tudnám használni főzéshez, vagy másnak tudnám adni, hogy ételt csináljon belőle, mint például a csirke, amit meg szeretnél fogni, de annak nem épp ez az otthonos környezete, így inkább keresgélnünk kellene. Szóval, csak utánad.
Mosolygok rá, hisz valóban lehetséges lenne ez is, az is. Valamint nem ártott figyelmeztetni a célunkra, hisz a végén még belefeledkezik a játékos vagdalózásba.
~Nem annak tűnt? Nekem nagyon is az, ami nem játékos vagdalózásnak minősül pl az, amit időről időre szoktam csinálni, bár én meglehetősen élvezem azt is, amikor másokat zsarolok meg. Ahogy izzadságcseppek jelennek meg a homlokukon, és egyre jobban rettegnek attól, hogy mit tudhat még, vagy kinek a fülébe juthat a dolog, esetleg mire használhatom fel, aahh… Nah, azt nevezem én igazi élvezetnek, de ez is jó kikapcsolódás időről-időre. Azért nem árt embernek maradni… Részben… Főleg a felszínen… Meg változatosan szedni az élvezeteket, nehogy befásuljon. Haha~ jó lesz ez.~